szegedi népviselet

legrégibb forrása az 1522. évi tizedjegyzék névanyaga, amelyből az önellátás helyi hagyományai mellett az európai divathoz való alkalmazkodás is már elővillan. Tudunk a hosszú török hódoltság viseleti hatásáról is. Még a 18. sz.-i szegedi végrendeletekben is előfordul a bujavászon (hímzett török vászonkelme), csalma (tatársüveg), skófium (hímzőfonal), töröking, törökkordovány, törökpapucs, törökszőnyeg, törökzsinór. Török hagyaték, egyúttal szegedi híresség a → papucs. A 18. sz.-tól kezdve, részben a céhesség szegedi újjászületésével, világosan elkülönül a parasztviselet, vagyis a hagyományos, jelentős mértékben még a helyi önellátásra (vászon, bőr) támaszkodó népviselet, továbbá a színesebb polgárviselet, amely a nemesi öltözködésből, sőt idegen kordivatokból is számos elemet: anyagot, formát magába olvaszt. A kettő állandó kölcsönhatásban állott egymással. A polgárságba való fölvétellel egyébként együtt járt a polgárruha viselése, amely a helybeli férfiviseletnek is mintájává vált. Sötétkék posztóból készült: feszes magyar nadrág, végiggombolós mellény, csákó, dolmány, vendégmente, kordovány csizma. – A polgárnők viselete csipkés-tarajos főkötő, ingváll, ezüstcsatos pruszlik, rókaprémes mente, a lányok fején gyöngyös párta. A női viseletnek a múlt század derekán felbukkanó új anyaga jómódúaknál is a kékfestőruha. A század vége felé járja az ünneplő selyemruha, hozzá a selyemből való kötő, kendő, selyemfejű papucs. – A szegedi népviselet virágkora nagyjából a szabadságharc és az I. világháború között eltelt időszak. A szegedi nép már árutermelővé vált, ruhaneműjének minden darabját úgy vásárolja, készítteti, de még a hagyományosnak érzett formák szerint. – Az újonnan vett vagy készült ruhát régebben vasárnap illett először fölvenni és egyenest a templomba menni benne. Valamikor az új ruhát a pap áldásában részesítette. A szőregi, tápai lányok még a századfordulón sem mehetnek tánchelyre a misére való ruhájukban. A menyasszony és vőlegény vadonatúj ruhában ment az esküvőre. Sokaknak ez volt halotti ruhájuk is: gondosan őrizgették, kímélték életükön át. A híres, gyalogszerrel megjárt radnai búcsúról érkező leányt a város határában várakozó hozzátartozói menyasszonyi ruhába öltöztették. – Az asszonyok, lányok ruhája, ill. kendője, pántlikája az egyházi ünnepek liturgikus színeihez alkalmazkodott. A lányok ünneplőjét kiegészítette a szögletesre hajtott, marokba fogott kiskendő (zsebkendő): amelybe egy-két szál virágot, leginkább rozmaringot, olykor bazsalikomot, fodormentát, borsfüvet, szagosmirhát fogtak. Ősi helyi hagyomány szerint valamikor a pap Nagyboldogasszony napján ezeket szentelte meg. – A nők legtovább a kötőhöz és az asszonyi kontyhoz ragaszkodtak. A paraszti illendőség a nagylányoktól a hajadon fővel járást, leeresztett, befont hosszú hajat, az asszonynéptől pedig a konttyal bekötött fejet követelte meg. A kötő az asszonyi szorgosságot, fáradhatatlan munkakedvet szolgálta, egyúttal azonban a női tisztességet is jelképezte. Még manapság is akadnak idős asszonyok, akik szombati napokon, Mária-ünnepeken a Boldogasszony tiszteletére fehér kötőt kötnek utcára is maguk elé. A Szegedről települt Torontáltorda asszonynépe e napokban tiszta fehérben járt. A kenyérsütéshez is sok családban fehér kötőt fogott az asszony maga elé. A díszes, drága anyagból készült ünneplő kötőt a 18. sz.-ban sok szegedi polgárasszony a Havi Boldogasszony alsóvárosi kegyképének hagyományozta miseruhának, kehelyfedőnek. A kötő megbecsülésére jellemző paraszti példabeszéd úgy tartja, hogy attól a fehércselédtől, aki előtt kötő nincs „mindönt löhet kérni”, vagyis tisztessége nem sokat ér. Az asszonysors ősi jelképe a konty: fityula néven is emlegetett kontykendővel beborított, fölcsavart haj, ill. bekötött fej, amelyet régebben asszonyi korona gyanánt becsültek meg. Más, tréfás neve búfészök, mert a lakodalmi felkontyolással megszűnik a gondtalan lányélet. – A kalap a férfierő és családfői hatalom jelképe. Csak evés közben és egyházi szertartás, menyasszony búcsúztató alkalmával kerül le a fejről. Útnak indulva, munkába fogva szótlanul emelték meg. A gazda kalapját karácsony este odatették az asztal alá, a Jézuska ágyára. Ezzel simogatták meg a ló fájó testrészét, tavasszal ebből rakták a költenivaló tojást a fészekbe. – Irod. Kovács János: Szeged és népe. Szeged ethnográphiája (Szeged, 1901); Bálint Sándor: A szegedi népviselet (Kézirat, 1963); Tápé története és néprajza (szerk. Juhász Antal, Tápé, 1971); Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete (II., Szeged, 1977).

Férfiak ünneplőben. Egyik hagyományos posztóruhában, a másik polgárias öltözékben (Szeged-Alsóváros, 20. sz. eleje)

Férfiak ünneplőben. Egyik hagyományos posztóruhában, a másik polgárias öltözékben (Szeged-Alsóváros, 20. sz. eleje)

Lányok ünneplőben a szegedi tanyákról (1908)

Lányok ünneplőben a szegedi tanyákról (1908)

Tanyai legények ünneplőben (Szeged, 1908)

Tanyai legények ünneplőben (Szeged, 1908)