székelyek

magyar néprajzi csoport Erdély DK-i részében. Az elmúlt kétszáz évben majdnem minden néppel származási kapcsolatba hozták őket, amely Erdélyben élt a honfoglalás előtt (hunok, gepidák, avarok, bolgárszlávok), vagy amellyel a magyarság a népvándorlás korában érintkezett (kazár, kaukázusi kabard, besenyő, kun, jász), sőt román részről elmagyarosodott románoknak is tartották a székelyeket. Különösen sokáig élt és a nemzeti romantika korában megerősödött az Árpád-ház eredethagyományának örököseként a hun származás elmélete. Azonban eddig sem a hun, sem a tudományos módszerekkel bizonyító besenyő, avar, kazár, bolgár eredetet feltevő elméletek nem nyertek igazolást a történetkutatásban. Krónikáink először a 1116. évi Olsava melletti és az 1146. évi Lajta menti csatában említik a székelyeket, mint akik a besenyőkkel együtt a magyar sereg elővédjei voltak. Ez a körülmény arra vall, hogy a székelyek alapnépessége később csatlakozhatott a magyarsághoz annak védelmét kérve és a török népek korabeli szokása szerint hadbavonuláskor segédcsapatokat (elővéd-utóvéd) alkottak. Az okleveles emlékek és a földrajzi nevek bizonysága szerint és Árpád-korban az ország különböző vidékein, elsősorban a gyepüvonalak közelében éltek székelyek: Baranya, Szerém, Temes, Szabolcs, Abaúj, Gömör, Bars, Moson, Fejér, Tolna megyékben, valamint nagyobb számmal a morva határszélen, Pozsony megye hegyentúli részén, Sasvár közelében, ill. Biharban a Körösök vidékén. Az Erdélybe költözöttek kivételével a többiek a 14. sz. végére elvesztették területi-népi különállásukat. A székelyek Erdélybe történt betelepítése – melyet megelőzhetett szétszórt csoportjaik tömörítése – valószínűleg összefüggött a 11. sz.-ban megszaporodott besenyő támadásokkal és a magyar gyepüvonalnak a Kárpátok vízválasztójáig történő kiterjesztésével. A bihari székelyek a 10. sz.-ban az Erdélybe vezető utat őrizték. Belőlük települt a 12. sz. első felében az → Udvarhelyszék és → Marosszék székelysége, akiket ekkortájt „telegdinek” neveztek, feltehetően a Bihar megyei Telegd községről. Székelyek laktak ebben az időben D-Erdélyben a két Küküllő közén és völgyében, Medgyes és Nagy-Selyk környékén és a Maros mentén, nagyobb csoportokban a későbbi Szászorbó, Szászsebes és Szászkézd helység közelében. Innen költöztek a 13. sz. első felében a majdani Háromszék (Sepsi-, Kézdi-, Orbai-szék) területére. Ezidőtájt népesült be Udvarhelyből Csík is. A Ny-Erdélyben fekvő távoli → Aranyosszéket, a tordai várbirtok részét 1260 körül kézdi származású székelyek szállták meg. A Székelyföld nagy részét a székelyek letelepedésekor sűrű erdőségek borították. → Háromszékben jelentősebb, Marosszékben, Csíkban és → Erdővidéken csekély számú bolgár-szláv lakosság élt, Udvarhely területe majdnem teljesen lakatlan volt. Feltehető, hogy korábban letelepült magyarok is lakhattak szétszórtan a későbbi Székelyföld területén, pl. Marosszék a már kialakult Torda megye területébe ékelődött be. A Székelyföldet megülő székelyek már mind magyarul beszéltek. Nem tagadható, hogy eredetileg lehettek közöttük nem magyarul beszélő törökös népelemek, azonban csatlakozásuk után a magyar elemmel szemben kisebbségbe szorultak. A székelyek a róluk szóló korai források szerint nemzetségi szervezetben éltek. Törökös nomád mintára törzsenként 6–6 nemre, a nemek 4–4 ágra oszlottak. Azonban már törzsi szervezetük létrejötte idején is magyarok lehettek, mert a nemek és ágak fennmaradt nevei között nincsen török eredetre valló. Sem az általuk adott székelyföldi földrajzi nevek, sem népi kultúrájuk (kivéve a 17. sz.-ig megőrzött türk típusú „székelynek” nevezett rovásírást), amely azonban már a magyar fonetikához igazítva maradt ránk, sem nyelvjárásuk nem mutatja, hogy népességük ne lett volna magyar. Elképzelhető, hogy törzsi szervezetük felsőbb parancsra alakult ki, nem maguk szervezték meg. A nyelvföldrajz tanulsága szerint a különben sok jelenségben nem egységes nyelvjárásuk több jellegzetességében azonosságot mutat a magyar nyelvterület távoli pontjainak népnyelvével (Csallóköz, D-Dunántúl, D-Alföld, Felső-Tiszavidék, Abaúj). Mindez azonban csupán erősíti, de még nem teljesen bizonyítja a székelyek túlnyomórészt magyar eredetét. A történetírás, a régészet, a nyelvészet és a néprajz további alapos kutatásaira van szükség az eredetkérdés megoldásához. – A mai lakóterületüket megszálló székelyek elsősorban életmódjukban különböztek a magyarság más csoportjaitól. Nagy tömegükben szilaj vagy félszilaj állattartással foglalkoztak. A keleti és délkeleti határok védőiként nem kerültek földesúri fennhatóság alá. Az egyházi tizedet állatban fizették és az egész középkorban „ökörsütés”-sel rótták le időszakos adójukat a királynak, azaz a király koronázása, házasságkötése és első fia születése alkalmából meghatározott rend szerint ökröket adtak az uralkodónak és azokra a székek bélyegét sütötték rá. A végső letelepedés után teljes erővel megindult a székelyek között a földművelés fejlődése. A korábban áganként közösen használt földet és erdőt a faluk fölosztották egymás között és falusi földközösségekben kezdték használni. A letelepedést követően az eredetileg egyformán szabad jogi állapotot – a tisztségeket gyakran változó, választott tisztségviselők viselték –, vagyoni tagozódás okozta differenciálódás kezdte fölváltani. Korán kialakultak jelentős állat-magántulajdonok. Az erdőirtással nyert szabad földek és a gyakori hadjáratok eredményezte hadizsákmány elősegítette a székely társadalom rétegződését. Kialakultak a székely nemesek (primorok), a lovon hadba vonuló lófők és a gyalogosan harcoló közszékelyek rétegei. A 14–15. sz.-ban eltűnt nemzetségi szervezet helyét területi egység, a hét székely szék egyeteme (Universitas Siculorum septem sedium Siculicalium) foglalta el, melynek élén a székely ispán állt. 1300 körül már mezőváros a mai Marosvásárhely elődje és a 15. sz. első harmadában minden székben van egy-egy szabadalmas város. A népesség szaporodásával a székek is osztódtak. 1390-ben Kászon elszakadt Csíktól, de csak Mátyás királytól nyert szabadalomlevéllel gyakorolhatta önálló jogait. Sepsiszéktől Stibor vajdától kapott különbíráskodási engedéllyel 1395–99-ben vált el Miklósvárszék. → Gyergyónak Csíktól való különállásáról 1466-ból származik az első említés. A 16. sz.-ban válnak el Udvarhelyszéktől Bardóc- és Keresztúr-fiúszékek. Közben a székelyek 1437-ben a kápolnai unióban a magyar nemességgel és a szászokkal mint Erdély egyik rendi nemzete (natio) szövetségre léptek és ezzel századokra beépültek a feudális Erdély rendi szervezetébe. A székelyek vagyoni tagolódása a 15. sz. folyamán egyre inkább mélyült és 1465-ben a közrendűek első felkeléséhez vezetett. A 15–16. sz. folyamán a nincstelen székelyek közül mind többen álltak önként jobbágynak. 1562-ben az új adók és a régi szabad állapotot sértő jogtalanságok ellen felkelés tört ki, melyet János Zsigmond kegyetlenül levert és büntetésből a közszékelyeket megfosztotta a kollektív szabadságtól. Együttesen fejedelmi jobbágyokká tette őket, a magánbirtokokon lakók pedig földesúri jobbágyokká lettek. A 17. sz.-ban az erdélyi fejedelmek, hogy megnyerjék a székelyek jelentős hadierejét, többször visszaállították és megerősítették az ún. „székely szabadságot”, de a székelység nagyobb része megmaradt jobbágysorban egészen a 1848-as jobbágyfelszabadításig. A 17. sz. folyamán a korábban elszakadt fiúszékek ismét egyesültek az anyaszékekkel és kialakult Háromszék is a Sepsi-, Orbai-, Kézdiszékekből. A 17–18. sz.-ban rajzottak ki a Székelyföldről legelőt keresni a gyimesi szorosba (→ gyimesi csángók), Borszék és Bélbor zárt hegyi medencéibe. Erdély Habsburg-kézre kerülése után a székelyek helyzete az egyre növekvő állami adók és a földesúri elnyomás következtében tovább romlott. A korábban szórványos Moldvába vándorlás egyre sűrűbbé vált (→ moldvai magyarok). A kivándorlásnak lökést adott a Mária Terézia által elrendelt, elsősorban Csíkot, Háromszéket és Erdővidéket érintő székely határőrség szervezése (1762–64). A szervezés ellen összegyűlt tiltakozók szétverése, a „madéfalvi veszedelem” után (1764. I. 7.) tömegesen szöktek át a székelyek a Kárpátok átjáróin (→ bukovinai székelyek). 1848-ban a székelyek végleg elvesztették rendi különállásukat. 1876-ban a széki szervezet is megszűnt, a törvényhatóságokat vármegyékre alakították át. – A dualizmus idején a Székelyföld Mo. egyik legelhanyagoltabb, iparosítatlan vidéke volt. A vasúti hálózatba is későn kapcsolták be. A túlnépesedett területről, különösen a magyar-román vámháborút követően (1880-as évek) ismét nagy számban vándoroltak ki székelyek Óromániába (→ Havaselve) és Amerikába. A székelyek közé letelepedésük után szórványosan románok és szászok is beköltöztek, akik azonban hamarosan elvesztették nyelvüket és nemzetiségüket. A 18. sz.-ban nagyobb csoportokban beköltözött románok (Gyergyó, Háromszék, Marosszék) nyelvszigetekben megőrizték népi különállásukat. A székelyek körében – bár egy részük jobbággyá süllyedt – erős maradt az egykori szabadalmas különállás és a vármegyei területek jobbágyságától való különbözés tudata. – A magyar nyelvterület peremén fekvő Székelyföld népi kultúrája értékes archaikus rétegeket őrzött meg. Gazdag népköltészetére a múlt században először Kriza János gyűjtései hívták föl a figyelmet. A székelyeknek máig legjobban ismert a folklórjuk, népi kultúrájuk más részeit kevésbé ismerjük. Jellemző rájuk a faépítkezés, viseletükben pedig a legutóbbi időkig a háziipar által készített anyagok nagyarányú fölhasználása. A földművelés és állattartás mellett megélhetésük kiegészítő foglalkozásaként gyakran foglalkoznak különféle háziipari ágakkal: gazdasági eszközök és faedények faragásával, szalmafonással, szitakéreg-készítéssel, taplókészítéssel, szénégetéssel, fazekassággal, gyapjúszövéssel stb. – Irod. Kriza János: Vadrózsák (Kolozsvár, 1863); Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest–Bp., 1868–1873); Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves évfordulójára (szerk. Csutak Vilmos, Sepsiszentgyörgy, 1929); Bözödi György: Székely bánja (Bp., 1938); Ember Ödön: A székelyek eredetének irodalma és annak hatása a nemzeti népi törekvésekre (Debrecen, 1940); Györffy György: A székelyek eredete és településük története (Erdély és népei, szerk. Mályusz Elemér, Bp., 1941); Györffy György: A székely társadalom (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században, szerk. Székely György, Bp., 1953); Benkő Loránd: A nyelvföldrajz történeti tanulságai (MTA I. Oszt. Közl. 1967); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972); Imreh István: A rendtartó székely falu (Bukarest, 1973)

A magyar népköltési gyűjtemény harmadik kötete (1882)

A magyar népköltési gyűjtemény harmadik kötete (1882)

Székely férfiak ünneplőben (Jobbágytelke, v. Maros-Torda m., 1970-es évek eleje)

Székely férfiak ünneplőben (Jobbágytelke, v. Maros-Torda m., 1970-es évek eleje)

Kürtőskalács. A székelyföldi ünnepi étkezés rendszeres fogása (Csíkmadaras, v. Csík m., 1970-es évek)

Kürtőskalács. A székelyföldi ünnepi étkezés rendszeres fogása (Csíkmadaras, v. Csík m., 1970-es évek)

Vasárnap délután kártyázás a kocsma előtt (Farkaslaka, Udvarhely m., 1960-as évek vége)

Vasárnap délután kártyázás a kocsma előtt (Farkaslaka, Udvarhely m., 1960-as évek vége)

Csíknénasági táj haranglábbal (v. Csík m., 1980)

Csíknénasági táj haranglábbal (v. Csík m., 1980)

Csíkrákosi római katolikus templom és temető (v. Csík m.)

Csíkrákosi római katolikus templom és temető (v. Csík m.)

Vakolatdíszes oromfalú lakóház (Kőrispatak, v. Udvarhely m., épült 1844-ben)

Vakolatdíszes oromfalú lakóház (Kőrispatak, v. Udvarhely m., épült 1844-ben)

Tornácos lakóház udvari homlokzata (Firtosváralja, v. Udvarhely m., 19. sz. közepe)

Tornácos lakóház udvari homlokzata (Firtosváralja, v. Udvarhely m., 19. sz. közepe)

Alápincézett lakóház (Geges, v. Maros-Torda m., 19. sz. második fele)

Alápincézett lakóház (Geges, v. Maros-Torda m., 19. sz. második fele)

Emeletes lakóház (Farkaslaka, v. Udvarhely m., 20. sz. első fele)

Emeletes lakóház (Farkaslaka, v. Udvarhely m., 20. sz. első fele)

Fedeles kapu faragása (Csernáton, v. Háromszék m., 20. sz. második fele)

Fedeles kapu faragása (Csernáton, v. Háromszék m., 20. sz. második fele)

Fedeles kapu, dúsan faragott és festett, 1898-ból (Kadicsfalva, v. Udvarhely m.)

Fedeles kapu, dúsan faragott és festett, 1898-ból (Kadicsfalva, v. Udvarhely m.)

Fedeles „székely” kapu (Máréfalva, v. Udvarhely m., 1971)

Fedeles „székely” kapu (Máréfalva, v. Udvarhely m., 1971)

Sikátor az állatok szabadon járását gátló akadállyal (Csíkszentdomokos, v. Csík m., 1971)

Sikátor az állatok szabadon járását gátló akadállyal (Csíkszentdomokos, v. Csík m., 1971)