székely pásztorkodás

A székelyek gazdálkodásában, mint a Kárpátok vidékének agrárnépességénél általában, a természetes legelők bősége és a földművelésre alkalmas területeknek a faluhatárokon belüli viszonylagos szűkössége a legeltető, pásztorkodó, extenzív állattartást nagy jelentőségűvé tette. Emellett az általános gazdaságföldrajzi összefüggés mellett igen figyelemreméltóak azok a kora- és javaközépkori adatok, amelyek bár közvetve, de kétségtelenül a nagyjószágtartás (szarvasmarha és ló) kiemelkedő fontosságára mutatnak. A legkorábbi forrásokban a székelység nemzetségi szervezetben élő, könnyűlovasságot szolgáltató, az ország különböző határzónáiba telepített népességként tűnik elénk. A korai adónemeknek megállapításánál a gazdasági tradíciót is magába foglaló termelési struktúrára jellemző, hogy a székelység az egész középkoron át állatokban rótta le adóját. A 13. sz.-ban a székelyektől a király számára szedett barmokat és aprójószágokat említik. A székelység speciális adóját ökörsütésnek nevezték. Későbbi adatok is arra mutatnak, hogy a székely paraszti gazdaságok termelő potenciálját és anyagi helyzetét elsőrendűen a szarvasmarha-állományuk fejezte ki. Még a 18. sz. elején is Csík, Gyergyó és Kászonszék az országgyűlés által kivetett adót a vonómarhák arányában bontotta le az adókötelesek között. A 19. sz. végén, s így nyilván az egész középkorban is, a hosszúszarvú magyar marhát tartották a székelyeknél is, melyet azután a jobban tejelő fajták rohamosan kiszorítottak. – A lótartás jelentőségére mutat a kora Árpád-korban aktív lovaskatonai szolgálatuk. A székely társadalom feudalizálódása után is visszautal rá az a tény, hogy a lófő egyik előkelőbb réteg megjelölésére szolgált. Az edzett apró székely lovakat lovagi tornákhoz is használták. A székelységen belül a lótartás szerepet játszott a társadalmi rétegződésben, minthogy ki-ki saját lován vonult hadba, más szóval saját paripa birtoklásán múlott, hogy lovas vagy gyalogrendbe kerül, ill. tartozik valaki. A katonalovak nevelésének, havasi tartásának hagyománya elvétve még a 19. sz. második felében is élt, pl. Gyergyóban. A székely lovat – amely a parlagi magyar, a román és a hucul lóhoz hasonló –, a régi szerzők apró termetű, edzett, szilárd szervezetű és igénytelen jószágként jelemzik. Néhol, eldugott havasi tájakon (pl. Zetelaka-Oroszhegy) kevésbé kevert formában még a 20. sz. első felében is fellelhető volt, s még ekkor is félrideg módon, egész évben jászolhoz kötés nélkül, kis ménesekben nevelték. A Székelyföld nyíltabb tájain, medencékben jobban keveredett, utóbb arab és lipicai lovakkal keresztezték. A vasutak kiépülése előtt nagy szerepe volt ezeknek az apró, győzős lovaknak a távolsági fuvarozásban és közlekedésben. – A székely juh- és sertéstartásról történeti szempontból rendkívül keveset tudunk; ez azonban nem kisebb gazdasági fontosságukat tükrözi, hanem egyszerűen az írott forrásadatok hiányát. A székely juhtartás általános és alapszókészletének eredeti volta is mutatja, hogy az állattartásnak a legrégebbi időktől közönséges, szerves része volt. Ugyanakkor kétségtelenül hatással volt rá a román juhászat. A román hatás jellegzetesen a tejgazdasággal, tejtermékekkel s a juhpásztorkodás ide kapcsolódó jelenségeiben mutatkozik, és a román fejősjuhászat fejlettségével magyarázható, amely az antik-mediterrán magaskultúrából őrzött meg sajtkészítési eljárásokat. Emellett a juhtej felhasználása, s bizonyos tejtermékek készítése eleve ismert volt a székelyeknél (fej, tej, sajt, túró, sóstej, savó, oltó stb.). Kisebb-nagyobb számú juh, rendszerint egy-két tucatnyi, minden székely paraszti gazdasághoz hozzátartozott. A főhasznot a tej (tejtermékek) jelentette, emellett az állat gyapja (voltaképp szőre) szolgáltatta az öltözet alapanyagát, irhájából téli felső ruhát készítettek. A juhhús közkedvelt volt, régebben füstöléssel télire is tartósították, hasonlóan a sertéshúshoz. A → kosarazás széltében elterjedt a Székelyföldön, még a legutóbbi években is. A durvagyapjas erdélyi rackát tartotta a székelység, utóbb imitt-amott próbálták meghonosítani a merinót – eredménytelenül –, alacsonyabb fekvésű medencékben azonban a D-erdélyi juhos gazdák révén meghonosodott a cigája juh (amely az 1830-as években terjedt el rohamosan D-Erdélyben). – A pásztorkodás egészét tekintve a Székelyföldön a félszilaj tartás volt általános: a jószág kora tavasztól késő őszig legelőn volt, pásztor őrizete alatt; télen a faluban, ill. a gazda telkén istállóban, ólakban, pajtákban, baromkertben, a gazda gondozásában, takarmányon. Fő takarmány a széna és a szénával kevert szalma (rázott) volt. Az istálló szerepét betöltő pajta nem egy helységben még a 18. sz.-ban eléggé kezdetleges volt. Tavasszal apró falkákban elkezdték a juhokat a falu körül legeltetni, s az időjárás szerint csordákba szervezték a nagyjószágot is. A sertéscsorda részben már korábban, a juh és a nagyjószág Szent György (ápr. 24.) nap körül került kintháló vagy hazajáró csordába. A juhok fejő- és meddű-nyájakban szept. 29-ig (Szent Mihály nap) voltak az → esztenán, ezután újraszervezve hóleesésig tartott az őszlő (őszi legeltetés). A marhapásztorokat általában Szent Márton-napig (nov. 11.) fogadták fel a csorda mellé. A székelyeknél – a juhok kivételével – minden fajta állatcsoportot, a hazajárókat és kinthálókat egyaránt, csordának nevezték (pl. tehéncsorda, meddücsorda, ökörcsorda, lócsorda, vagy régen kabalacsorda, sertés- vagy disznócsorda, elvétve kecskecsorda is.) Általános volt a közös pásztoroltatás: falvak, nagyobbak esetén falurészek (Alszeg, Felszeg, tízesek) közösen állítottak pásztort. Rendszerint az esztenák nyája is falurészek szerint verbuválódott, s többfelé szokásban volt, hogy az egyes falurészek (tízesek) az egyenlő használat biztosítása végett évenként vagy néhány évenként váltották a legelőt (havascsere). Általában a legeltetés megszervezését a falu, a communitás tartotta kezében (a modern közigazgatás kialakulása után pedig a közbirtokosságok), annál inkább, mert azt az ugarforgós földműveléssel messzemenően egyeztetni kellett. Ezen túlmenően csak közösségi szabályozással lehetett biztosítani a határ különböző zónáinak a termelőfolyamat egészét figyelembevevő minél ökonomikusabb hasznosítását. A havasi pásztorkodás a mezőgazdaságtól térbelileg és üzemszervezetileg elhatároltan folyt. A mezőn (értsd: szántóhatár) tavasszal, letiltásig szabad volt a legeltetés, éppúgy mint ősszel, → határszabadulás után. A szántóhatár egy, rendszerint falu melletti legjobb része örökszántó volt; a többi részét forgórendszerben használták: egyik felébe került a gabonavetés (vetés, vetésmező), másik része pihentetve legelőül szolgált (nyomás, ugar, ugarmező). Az ugarmezőn szabad volt a legeltetés, akinek közbeékelődött szénafüve volt, azt kerteléssel védhette (szénafűkert). A tilalmas részeket a legelőktől – ahol szükség volt rá – hosszú kertelések választották el, amelyeket közmunkával újítottak, a kertbíró felügyeletével. A kósza marha kicsatangolása ellen a falut a határtól határkert választotta el, a dűlőutakat határkapu zárta el. A 18. sz.-ban még a kétmezős ugarforgós határhasználat volt általános, ezt utóbb többfelé hárommezős váltotta fel, de egyes hegyi falvakban a középkori kétmezős ugarforgó, ill. nyomás a II. világháború után is megvolt. Az ugarforgós határhasználat visszaszorulásával a nyomásról leszorult csordáknak állandó legelőket szakítottak ki. A határhasználati terminológia a magyar nyelvterületen a székelyeknél őrizte meg legeredetibben ennek a legeltető állattartással való szoros összefüggését. (→ még: pásztorkodás). – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest–Bp., 1868–73); Földes László: A Ditróból Budajenőre települt székelyek állattartása eljövetelükig (Népr. Közl., 1956); Földes László: Rideg lótartás a székelyeknél (Népr. Közl., 1958); Imreh István: Székelyföldi paraszti jegyzőkönyvek pásztorlási határozatai, 1717–1928 (Agrártört. Szle, 1959); K. Kovács László: Beiträge zur Frage der Esztena Genossenschaften in der Siebenbürger Heide (Viehzucht und Hirtenleben. Szerk. Földes László, Bp., 1961); Vámszer Géza: Életforma és anyagi műveltség (Bukarest, 1977).

Ménes havasi legelőn (Csíkszentdomonkos, v. Csík m., 1979)

Ménes havasi legelőn (Csíkszentdomonkos, v. Csík m., 1979)

Esztena (Csíkszentdomonkos, v. Csík m., 1979)

Esztena (Csíkszentdomonkos, v. Csík m., 1979)

Juhkosár havasi legelőn (Csíkszentdomonkos, v. Csík m., 1979)

Juhkosár havasi legelőn (Csíkszentdomonkos, v. Csík m., 1979)

Kosárból kiengedik a juhokat (Csíkszentdomonkos, v. Csík m., 1979)

Kosárból kiengedik a juhokat (Csíkszentdomonkos, v. Csík m., 1979)