szélmalom

1. légáramlás energiáját hasznosító mechanikai berendezés, amellyel hazánkban őrlést, darálást, esetleg hántolást végeztek. A szélmalomra vonatkozó első magyar adatok a 16. sz.-ból valók. A szélmalmok 19–20. sz.-i mo.-i típusa a 17. sz.-ban alakult ki Hollandiában, ahol az őrlésen kívül vízemelő berendezések működtetésére is használták. Korábbi típusuk nálunk viszonylag korán eltűnt, néprajzi vizsgálatokból nem volt felderíthető (→ bakos malom). A hollandi típusú malmok jellemző tulajdonsága, hogy fából, vályogból, téglából, kőből épített, belül több szintre osztott épületük tetején, körpályán elmozdítható foglalatban van a vitorlaszárnyakkal felszerelt tengely és a vele egybeépített szeleskerék, az a fogaskerék, amely a vitorlákon keletkező forgónyomatékot átadja a malomgépezet főtengelyének. A vitorlák tengelye hegyesszöget zár be a toronyépület falkoronája síkjával, így a vitorlaszárnyakon ébredő aerodinamikai erők a malom tetőzetét a szeleskereket a malomra nyomják, eleve akadályozzák, hogy a nagyobb légmozgások kárt okozzanak a malomban, elsodorják a tetőzetet vagy a vitorlákat. A hollandiai malmok előnyös tulajdonsága volt, hogy túlzottan erős szél esetén a malom forgását szabályozni tudták, a malom vitorláinak helyzetét kellően és gyorsan változtathatták, adott esetben a gépezeteket ki is kapcsolhatták. – A szélmalmoknak belső mechanizmusuk szerint több típusuk van. A legegyszerűbb a papucsos szélmalom, amelyen a tető a falkoronába épített papucsokon fordul, egyébként ezt a típust mindig egyköves kivitelben készítették, a szeleskerék közvetlenül a főtengelyre kapcsolt követ forgatta. A szélmalmok általában két kőpárral készültek. Így a szeleskerék által meghajtott főtengelyről külön áttétellel kellett továbbítani az energiát. Az áttétel közbeiktatása lehetővé tette a forgássebesség növelését is, ami a gépezet működtetése szempontjából előnyös volt. Ezt hagyományosan három típus szerint oldották meg. A felülhajtós szélmalomban a középső főtengelyre a kőpadok feletti szinten szereltek fel egy nagy fogaskereket, amely a jobb, ill. a baloldalon elhelyezett kőpadok tengelyeit felülről hajtotta meg. Ebben az esetben a szélmalom alsó szintje teljesen üres lehetett, s raktározás, tárolás céljára használhatták ki. A kőpadokat pedig a malom első emeletén helyezték el, a második emeleten a kőpadok meghajtó mechanizmusa, majd a harmadik emeleten a szeleskerék főtengely kapcsolása volt. Az ún. alulhajtós szélmalomban adott esetben legfeljebb két vagy három szintre volt szükség, hiszen a szeleskerék által meghajtott főtengely alján helyezték el a kőpadokat mozgásban tartó fogaskerék áttételt, amely a köveket alulról forgatta. Az ilyen malmokban a kőpadok működése, a forgó mechanizmus jól áttekinthető és kezelhető volt, azonban a földszinti tér, amely a kőpadok kiszolgálására, az őrlendő, ill. az őrölt anyag tárolására is egyaránt szolgált, rendkívüli módon igénybe volt véve. Az ún. középen hajtós szélmalom esetében a kőpadok az alsó szintre kerültek, a kőpadok és a szeleskerék közé középütt építették be a kőpadok meghajtó kerekét. Így a kőpadokat közvetlenül a földszintről lehetett kezelni, feltölteni. Az őrlendő gabonát nem kellett az emeleti szintre felhúzni. A szélmalmok belső berendezéseit különféle mechanikai megoldások egészítették ki. Így példaként említhetjük, hogy zsákhúzó, emelő szerkezeteket is beépítettek. A két, négy, hat ágú vitorlák felületét gyenge szél esetén növelhették vászon felületekkel vagy csökkenthették. Erősebb szél esetén a malom szerkezetét fékezhették. Nagy széllökések esetére gyorsan ki is kapcsolhatták a meghajtó mechanizmust. A szélmalom vitorláinak megfelelő szélirányba fordítását a malom tetőszékéhez kapcsolt fordító karok segítségével végezték. A fordító karokat a földszinthez rögzíthető csörlőkocsi segítségével mozgatták és tartották rögzített helyzetben. – Szélmalmainkról a közhiedelem azt tartja, hogy az Alföld néprajzi sajátosságai. Ez a nézet azért alakult ki, mert a múlt század második felében az alföldi településekben kevésbé csökkent a számuk. Sopron külvárosaiban a szélmalom-épületek máig városképi meghatározó elemek. De jellegzetes az is, hogy az egyetlen tudományosan fölmért papucsos szélmalom Monoszlón (Zala m.-ben) került elő. Deszka felépítményű szélmalmaink közül a néprajzi kutatás elsőként az udvarhelyszéki medeséri malmot rögzítette. – Az ún. bástyás szélmalom annyiban tért el az egyéb típusoktól, hogy az első emelete szintjében kívülről erkélyszerű körjárat övezte. Erről kezelték a tengely kapcsolóját, ezen járva fordították szélirányba a vitorlákat. A szélmalmokat, hogy magasabbak legyenek s a felsőbb, nagyobb erejű légáramlást hasznosíthassák, igyekeztek magas dombtetőkön, hegyhátakon felépíteni. Az alföldi településekben, legelőszéleken, folyó, ér partok közelében törekedtek elhelyezni, ahol a légáramlás útján nem akadályozták fák, házak stb. Szokásos volt, hogy a szélmalom alá nagyobb mesterséges dombot, földhányást hordtak össze, hogy azzal is növeljék a talaj feletti magasságot. – A szélmalom hazai elterjedése összefüggésben volt a 19. sz. első felében kibontakozó gabonakonjunktúrával. Erre enged következtetni, hogy az 1894-ben működő 712 mo.-i szélmalom közül 31 építési időpontja volt ismeretlen, de az ismertek közül 1811–1855 között épült 82, a század második felében pedig az 1894-ben üzemelőkét figyelembe véve öt évenkénti átlagban 74–74 darabbal növekedett számuk. Ez egyébként arra vall, hogy kezdetben a gőzmalmokkal való versenyt is képesek voltak állni, különösen miután a finomliszt készítéséhez elengedhetetlenül fontos szitáló berendezésekkel is kiegészítették gépi mechanizmusukat. Különösen nagy volt a szerepük az 1870-es, 1880-as évekig, a vasutak kiépüléséig az alföldi mezővárosokban, ahol a kőszén hiányában nehezen teremtődtek meg a gőzmalmok üzemeltetési feltételei. Ezzel magyarázható, hogy 1855-ben pl. egyedül Kiskunfélegyháza városában 62 szélmalom működött. Jellemző, hogy Hódmezővásárhelyt, ahol több nagy teljesítményű gőzmalom működött, még 1924-ben is 21 szélmalmot tartottak üzemben, amelyeknek jóval több, mint a fele a tanyák között állt. A szélmalmok utolsó példányai az 1950-es évekig voltak üzemben. A még jó állapotban levő épületeket, berendezéseket műemléki védelem alá helyezték vagy múz.-ba telepítették, mint a kiskunfélegyházi határ egykori tanyai malmát, az ún. Pajkos-Szabó malmot. – A szélmalmok a műemléki, múz.-i gondozást azért is megérdemlik, mivel a magyar népi építészet legmonumentálisabb alkotásai. Népünk technikai ismeretei sokoldalúan nyilatkoznak meg bennük. Készültek fa felépítménnyel, vályogból, sártapasztással, meszelve; nem egyszer vályogból falazták a szélmalmot, de téglaköpennyel burkolták. Gyakran tégla vagy kőfallal építették. Belsejük födémszerkezeteik, tetőszékeik szép ácsmunkák emlékei. Berendezéseik elkészítése nagy pontosságot igénylő faragótudást igényelt, de a kovácsoltvas, acél alkatrészek beépítéséhez is érteniök kellett a szélmolnároknak, hiszen a kőpadok forgótengelyeit, csapágyait, csuklószerkezeteit a vas alkatrészek nélkül nem készíthették volna el. A kőpadokat mind a kézi-, vízi és szárazmalmok esetében úgy készítették el, hogy a kövek egymás feletti magassága tetszés szerint változtatható legyen, aszerint, hogy mit őrölnek és milyen minőségű őrleményre lesz szükség. A szélmalom belsejének fa szerkezeteit rendkívül szép, esztétikus formában, tudatos műgonddal készítették. Egyes alkatrészeket gazdagon díszítettek, s miután a szélmolnárok kiváló faragók is voltak, szép, domborműves plasztikai díszítményeket alkalmaztak, s az építéssel kapcsolatos feliratokat véstek be. Amikor a szélmalomépítés és használat megszűnőben volt, ügyes szélmolnárok a parasztgazdák számára készítettek egyszerűen kezelhető, házi igényeknek megfelelő → széldarálókat, amelyek a régi, hagyományos szélmalmok egyszerűsített, kicsinyített „utánzatai” voltak. – A mo.-i hollandi típusú malmok meghonosodásában a korábbi irodalom feltételezte a közvetlen magyar-holland kapcsolatokat. Az ismeretanyag közvetítőiként a németalföldi egyetemek prot. hallgatóit, prot. teológusokat jelölték meg. Ennek az ésszerű hipotézisnek azonban még nincsenek pontos bizonyítékai, sőt az újabb Ny-európai szakirodalomban ennek ellentmondó vélekedések, megjegyzések olvashatók. Másfelől az alsó-ausztriai, cseh-morva szélmalmok a hazai emlékanyaghoz közelálló szerkezeti, formai sajátosságaikkal egy szélesebb és lassúbb ütemű elterjedési folyamat európai kapcsolatrendszer hálózatába is beilleszthetik a magyar szélmolnárság egészét. – Irod. Madarassy László: Kiskunsági szélmalom (Népr. Ért., 1903); Lambrecht Kálmán: A magyar szélmalom (Bp., 1911); Kiss Lajos: Középen hajtós szélmalom Hódmezővásárhelyen (Ethn., 1938); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967). – 2. → Forgó játékszer.

Szélmalom. 1. gyorsító kerék, 2–3. orsó, 4. dob, 5. tombác, 6. görbe gerenda, 7. szeles tengő, 8. nagykerék, 9. keresztág és vitorla, 10. tető, 11. rúd (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 20. sz. eleje)

Szélmalom. 1. gyorsító kerék, 2–3. orsó, 4. dob, 5. tombác, 6. görbe gerenda, 7. szeles tengő, 8. nagykerék, 9. keresztág és vitorla, 10. tető, 11. rúd (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 20. sz. eleje)

Szélmalmok a város szélén (Kiskunfélegyháza, Bács-Kiskun m., 1880-as évek)

Szélmalmok a város szélén (Kiskunfélegyháza, Bács-Kiskun m., 1880-as évek)

Szélmalom (Tés, Veszprém m., 1870-es évek)

Szélmalom (Tés, Veszprém m., 1870-es évek)

A kiskundorozsmai szélmalom (Csongrád m., 19. sz. vége)

A kiskundorozsmai szélmalom (Csongrád m., 19. sz. vége)