Szent Antal tüze

ma főleg az orbáncot, többnyire csak streptococcus haemolyticus okozta emberi orbáncot: erysipelas különböző formáit (egyszerű, hólyagos, elhalással járó, visszatérő, futó, feneketlen, tarjagos, folyosó, szent János tüze) nevezi így a → népi gyógyászat. De az ún. sertésorbáncot (az erysipelothrix rhusiopathiae okozta erysipeloidot) is e névvel illetik. Több különböző eredetű, de külleme alapján hasonlónak vélt betegséget neveztek így. – Írott emlékeinkben a Szent Antal tüze névvel először Melius Herbariumában (1587) találkozunk, „erysipelas, azaz cangraena, azaz ignis sacer, azaz Szent Antal tüze”, u. itt „tüzes orbánc” is szerepel. Az orbánc név egy 16. sz. elejéről származó latin nyelvű receptben fordul elő először: „Ad Orbantz”… ez időtől kezdve folyamatosan mindkét név szerepel. – Remete szent Antalt már a középkorban a háziállatok, köztük a disznó védőszentjeként tisztelték (vö. sertésorbánc, orbánc). Kultuszát, melyet később páduai szent Antalé szinte teljesen kiszorított, a Franciao.-ban 1095-ben alakult antonita betegápoló rend honosította meg hazánkban. E szerzetesrend egyik célikitűzése az volt, hogy az igen nagyhatású ún. ergot alkaloidákat tartalmazó anyarozs (Claviceps purpurea /Fr./ Tul.) szennyeződés nélküli gabonát, ill. lisztet bocsásson a lakosság részére. A középkorban és még később is, a nem kellően tisztított gabonaliszt miatt számos súlyos, látszólag járványszerű – valójában tömeges mérgezés: ergotizmus (ignis sacer) – megbetegedés fordult elő. Az anyarozs alkaloidák okozta ergotizmus gangraenosus és az orbánc külső tüneteinek hasonlósága érthetővé teszi, hogy hosszú ideig azonosították a két kórformát. – A malomtechnika fejlődésével az ergotizmus kiveszett, a Szent Antal tüze név megmaradt és már majdnem kizárólag csak az orbánc jelölésére szolgál. Történeti és nyelvi adatok utalnak az erős délszláv–magyar összefüggésekre is, ismeretes az É-balkáni különböző felekezetek szent Antal kultusza és a boszniai ferencesek erős D-mo.-i hatása. Gyógymódjai szent Antallal kapcsolatosak: nem szabad szent Antal napján (jan. 17.: remete szent Antal, jún. 13.: páduai szent Antal vagy „nagy” Antal, kedden és pénteken ezek is szent Antal napjai) lisztbe nyúlni; ill. ezért kell liszttel gyógyítani (liszttel beszórja, lisztbe hengergeti, kifordított lisztes vagy tarhonyás zsákkal megveri, liszteszsákba bújtatja, kenyérfenékről lekapart liszttel behinti). Az archaikus, szintén analógiás jellegű gyógyítást („tűznek tűz a legjobb orvossága”; rácsiholással) csak Antal nevű személy (lehetőleg → hetedik gyerek) végezheti acéllal, kovával. Avval a vízzel is gyógyítják, amelyben a kovács a tüzes vasat hűti, ill. amivel a parazsat locsolja. A Szent Antal tüze elleni → ráolvasások legarchaikusabb és leggazdagabb variánsai a gyimesi csángóktól és bukovinai székelyektől kerültek elő. A Szent Antal tüzének ezeken kívül még számos mágikus és empirikus szemléletű gyógyítása ismeretes (leköpni, azonos nemű kutyával átugratni, borogatni-mosogatni különféle gyógyfüvek főzetével, füstölni stb.) (→ még: új tűz) – Irod. Szinnyei József: Egy XVI. sz.-i nyelvemlék (Nyelvőr, 1879); Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I–IV., Bp., 1929–40); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Kallós Zoltán: Ráolvasás a moldvai és a gyimesi csángóknál (Műveltség és Hagyomány, 1966).