pásztorkészség, készség

a nagykunsági és a hortobágyi pásztorok jellegzetes eszközkészlete, amely tűzcsiholó acélból, a kova és a tapló részére bőrzacskóból, s az ugyancsak bőrből készült bicskatokból, esetleg még fatokba helyezett tükörből áll. Egyéb elnevezése: erszény, késség, pöszöre. Ezek az eszközök fémkarikára fűzött és fém- vagy csontgyűrűkkel, → kupáncsokkal, sallangokkal díszített szíjakon lógnak. A régi pásztorkészségen még egy csontból készült árszerű tőr is lógott, amit a bocskor készítésekor a lyukak tágítására használtak. Találóan jegyezte meg Herman Ottó: „Az erszénynek nevezett teljes készség a pásztorembernél az, ami az úriembernél a ’necessaire’; minthogy azonban a pásztor a magáét derekáról függve viseli, neki ékessége is, amelyre rápazarolja szépérzetének minden alkalmatos alakzatát.” – A pásztorok ezt az eszközegyüttest maguk készítették, részben a ló, részben a marha és birka bőréből, csontjaiból. Egy-egy pásztorkészség készítőjének nemcsak ügyességét, hanem ízlését, a bőrfeldolgozásában való jártasságát is dicséri. A pásztorkészséget övére felfüggesztve hordta a pásztor. Régen, amikor még divatban volt a széles bőröv ahhoz, a tüszőhöz csatolták vagy a szűrcsathoz erősítették és belelógott a szűrujjba. Egyik-másik pásztorkészséghez a kerek fejű fakanál is hozzátartozott. Ennek a bicskatok oldalán volt a tartója, amelybe a kanál nyelét dugták. – A pásztorkészség használata a századforduló táján szorult háttérbe, amikor a pásztorság körében is általánossá vált a gyufa használata. Az együttesből napjainkig csak a bicskatartó maradt meg; ezzel itt-ott még ma is találkozunk. A pásztorkészséget nálunk az ország más vidékein is ismerték és használták. Herman Ottó írja, hogy Cegléd város irattárából előkerült egy 1723-ból való „acél és erszényrész”, amely a Herman Ottó által leírt szájhagyomány szerint a város bírájának volt a hivatalos eszköze, azzal a rendeltetéssel, hogy ha valamely háznál kialudt a tűz, a bíró ezzel tartozott az illető ház részére tüzet csiholni, ha erre nem volt más mód. Pásztoraink a pásztorkészségben olyan eszközegyüttest őriztek meg, amely – különösen a 16–17. sz.-ban, de még később is – az utasok, a vándorok stb. felszereléséhez tartozott, s a legszükségesebb eszközeikkel együtt övükre függesztve hordták magukkal. (→ még: tűzszerszám) – Irod. Herman Ottó: Ősfoglalkozások. Halászat és pásztorélet (Bp., 1898); Herman Ottó: A magyarok nagy ősfoglalkozása (Bp., 1909); Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Lükő Gábor: A hortobágyi pásztorművészet (A debreceni Déri Múz. Évkve, 1938).

Csikós számadó, derekán pásztorkészséggel (Túrkeve–Pusztaecseg, Szolnok m., 1934)

Csikós számadó, derekán pásztorkészséggel (Túrkeve–Pusztaecseg, Szolnok m., 1934)

Pásztorkészség (Doboz, Békés m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Pásztorkészség (Doboz, Békés m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

„Pásztorerszény”. P = pillangó, K = kupáncs, E = erszény, A = acél, T = tőrök (Lyukasztó csontár), N = nyüvező, KT = késtok (Tiszántúl, századforduló)

„Pásztorerszény”. P = pillangó, K = kupáncs, E = erszény, A = acél, T = tőrök (Lyukasztó csontár), N = nyüvező, KT = késtok (Tiszántúl, századforduló)

„Pásztorerszény”. Késtok, pipaszurkáló és a kova, tapló tartására szolgáló zacskó (Tiszántúl, századforduló)

„Pásztorerszény”. Késtok, pipaszurkáló és a kova, tapló tartására szolgáló zacskó (Tiszántúl, századforduló)