növényi ornamentika

stilizált növényi elemekből összetett díszítmény, fő meghatározója a népművészet egyik legelterjedtebb irányzatának, mely a → népművészet története előrehaladott szakaszán Európa nagy részén, így Mo.-on is, uralkodóvá, sőt kizárólagossá vált. – A növényi ornamentika legfontosabb motívumai és alapkompozíciói a közel-keleti ókori civilizációkban jöttek létre, a növénytermesztés eredményességét célzó mágikus kultikus szereppel. A kezdetben természethűségre törekvő növényábrázolásokat esztétikai igénnyel a legalapvetőbb jegyekre redukálva, ekkor kristályosították ki a növényi ornamentika motívumainak évezredeken át továbbélő alapítpusait. Ezek egyike a későbbi rozetta és → rózsa fő formájának az előzménye, a centrális szerkesztésű, ún. fölülnézetes virág, melynek négyszirmú változatai már az i. e. 4. évezredből adatolhatók (ún. lótusz-motívum). Másik fontos alaptípus az oldalnézetes virág – eredetileg inkább levélcsokor –, a későbbi liliomnak és → tulipánnak is előképe, lant alakú vagy levélkékből összetett stilizálásban. A növényi ornamentika alapkompozícióinak a leglényegesebbike is ekkor alakult ki: a stilizált → életfa, világfa tulajdonképpen termékenység-szimbólum. Ez a középtengelyre szimmetrikus felépítésű, többnyire 3–5 ágú fa vagy bokor, melyből, miután idővel eredeti vallási tartalmát elveszítette, a későbbi népművészetben is továbböröklődő → virágtő alakult. A növényi ornamentikának eközben állandósultak bizonyos figurális velejárói is; a szent fa két oldalán szimmetrikus megfelelésben elhelyezkedő őrzőállatok közül a továbbélés szempontjából a páros → madár említendő. Ezen kompozíciók mellett létrejöttek az i. e. I. évezredre a növényi elemek dekoratív elrendezésének más sémái is, így a ritmikusan hullámos inda, a hajlataiban többnyire azonos vagy páronként ismétlődő virág-, szőlőfürt vagy levélmotívummal. – Európában többféle módosulásban és különböző csatornákon érkeztek a növényi ornamentika elemei, jelentős volt pl. Bizánc közvetítő szerepe. Összefüggő ornamentális rendszerként nagyrészt a keresztes háborúkat követően terjedt a növényi ornamentika. Ebben a már tisztán díszítő funkciójú növényi ornamentikában a virágoké a vezérszerep, miközben körük kibővült és a kerti virágokká átértékelt korábbi motívumok mellé nagyhatású újabbak társultak, mint a → gránátalma, szegfű. Ezt a virágornamentikát elsőként az olasz iparművészet fogadta be; a meghonosodás korszakára utalva, az olasz szakirodalom „gótikus virágos”-nak mondja. Európai továbbterjedéséhez nagyban hozzájárultak a 15–16. sz.-tól a kéziratos és nyomtatott olasz, német és más mintalapok, ill. mintakönyvek. – Mo.-on a jellemző virágkompozíciók legkorábban a 14–15. sz.-i ötvösműveken, főként az olasz indítás nyomán kibontakozó sodronyzománcos gótikus emlékeken jelentek meg (pl. Suky-kehely, 1440 körül). Szélesebb körben a reneszánsz idején vált közkeletűvé ez a növényi ornamentika Mo.-on (virágos reneszánsz). Az ezen kor ízlésének megfelelő átfogalmazás a motívumra és a kompozíciókra egyaránt kiterjedt. Ezek közt 1480 körül jelent meg, hamar kedveltté válva, a virágcsokornak vázába állítása (olasz korsó). Csatlakoztak ehhez a növényi ornamentikához olyan tipikusan reneszánsz motívumok is, mint a stilizált levélkoszorú (olasz koszorú), mely a későbbi népművészetben azonban csak korlátozottan kap érvényt, akárcsak a székely → bokályok cserelapis (cserfaleveles) mintája, melynek megfelelője a 15. sz.-i itáliai, orvietói és római kancsókon található meg. A virágos stílus elterjesztésében és gazdagításában a hódoltságkori török kapcsolatoknak is komoly szerepük volt, miáltal a növényi ornamentika egyes elemei török megfogalmazásban is meggyökeresedtek. Sőt a keskeny, fölfelé fokozatosan elhegyesedő koronájú, néha virágban kicsúcsosodó fának, az ún. ciprus-motívumnak az erdélyi népművészetben való meghonosodása teljes mértékben a törökség hatásának tulajdonítható. – A magyar népművészetbe túlnyomórészt a parasztság számára dolgozó iparosok közvetítésével jutott el a → virágozás, a 16–18. sz. folyamán. Idővel a már megállapodott mintakincs helyenként néhány újabb elemmel is gyarapodott, ilyen motívum a 18. sz.-ban habán edények révén Erdélyben, ill. itt és Ny-Mo.-on néhány asztalosközpontban terjedő kettős koronájú fa, mely a kínaias díszítmények (chinoiserie) 17–18. sz.-i divatjának köszönhető. A 18. sz. folyamán a növényi ornamentika fokozatosan előretört a házilag és háziiparosok által készített munkákon, faragásokon, hímzéseken is, majd mindvégig uralkodó maradt, részben még a nagyrészt a 19. sz. folyamán kibontakozó → emberábrázolásos kompozíciókon is. Nagymértékben úrrá lett a → szerelmi ajándékokon, miközben a virág, az azt tartó páros madár vagy a virágzó szív új, a szerelemmel kapcsolatba hozott értelmezést kapott, nyilván nem függetlenül a növényi ornamentikával nagyjából párhuzamosan előretörő szerelmi lírába foglaltaktól. Különösen a 19. sz. második felétől, a növényi ornamentika a → mértanias díszítésre is mind erősebb átalakító hatással volt. Részben az elvont elemekből összetett mintakincs bővült geometrizált növényi elemekkel, részben pedig az alkotók azáltal, hogy virágbokrok ágaival kapcsolták egybe a hagyományos módon szerkesztett rozettákat (pl. → kalotaszegi bútor). A zárt közösségben dolgozó, → ácsolt ládát előállító háziiparosokra a növényi ornamentikának ez a hatása általában kisebb mértékű volt és csupán egyes készítőközpontokban érvényesült. – Irod. Palotay Gertrúd: Oszmán-török elemek a magyar hímzésben (Bp., 1940); Balogh Jolán: A népművészet és a történeti stílusok (Népr. Ért., 1967); K. Csilléry Klára: A magyar népművészet városi és mezővárosi gyökerei (Paraszti társadalom és műveltség a 18–20. században. II., szerk. Hofer T.–Kisbán E.–Kaposvári Gy., Bp.–Szolnok, 1974).

Kendő széle, ritmikusan ismétlődő sormintával hímezve (Szakmár, Bács-Kiskun m., 19. sz. vége), Bp. Néprajzi Múzeum

Kendő széle, ritmikusan ismétlődő sormintával hímezve (Szakmár, Bács-Kiskun m., 19. sz. vége), Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedővég részlete, felülnézetes és oldalnézetes, „cipés” virágokkal (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. első fele)

Lepedővég részlete, felülnézetes és oldalnézetes, „cipés” virágokkal (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. első fele)

Lepedővég részlete, szálánvarrott öltéssel hímzett, stilizált fa, ún. ciprus-motívum (Kézdiszentlélek, v. Háromszék m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedővég részlete, szálánvarrott öltéssel hímzett, stilizált fa, ún. ciprus-motívum (Kézdiszentlélek, v. Háromszék m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Tál, kosárba állított virágtővel (Miskolc, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1692)

Tál, kosárba állított virágtővel (Miskolc, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1692)

Mennyezet kazettája, a középmezőben olasz-korsós mintával (Magyarókereke, v. Kolozs m., id. Umling Lőrinc munkája, 1746) Bp. Néprajzi Múzeum

Mennyezet kazettája, a középmezőben olasz-korsós mintával (Magyarókereke, v. Kolozs m., id. Umling Lőrinc munkája, 1746) Bp. Néprajzi Múzeum

Pálinkás butella, elején virágtő S alakú tengellyel (Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Pálinkás butella, elején virágtő S alakú tengellyel (Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Tál, öblében visszakanyarodó ágon ülő madárral (Székelyföld, 19. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Tál, öblében visszakanyarodó ágon ülő madárral (Székelyföld, 19. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Kapufélfa részlete, felülnézetes és oldalnézetes virággal (Máréfalva, v. Udvarhely m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kapufélfa részlete, felülnézetes és oldalnézetes virággal (Máréfalva, v. Udvarhely m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum


Növényi ornamentika
Balra: Bokály, „cserelapis” mintával (v. Udvarhely m., 19. sz. közepe)
Jobbra: Bokály, kettős koronájú fával (v. Udvarhely m., 19. sz. közepe)
Mindkettő: Bp. Néprajzi Múzeum