pille

TARTALOM

pinceszerezés, pincézés

pince

épület föld alatti helyisége vagy hegyoldalba vájt helyiség. A 18. sz.-tól gyakran építettek az igényesebb lakóépületek alá pincét. Ezek többnyire a ház egy-két, esetleg három helyisége alá kerültek beépítésre. Tégla vagy kő falazatúak, boltozatosak voltak. A 19. sz. vége felé előfordult vasgerendás poroszboltozatos lefedés is, századunk húszas éveitől a beton felhasználásával készített födémszerkezeteket is alkalmaztak. Ritkán fordult elő, hogy a házakban felépített pincéknél fafödémet készítettek, erre a megoldásra a kiterjedtebb paraszti felhasználást megelőző időszakból a 16–17. sz.-ból nemesi udvarházak inventáriumaiban található sok adat. A lakóházak pincéi általában a kamra, magtárhelyiséghez kapcsolódtak. Gyakran lejáratuk is ezekből nyílt. Fagerendás tartószerkezetű, deszkás lépcsőjüket a padlóba épített egy- vagy kétszárnyú ajtó fedte. Nem volt ritka az sem, hogy a lakóépület udvari homlokzatába beépített ajtóval zárták le a pincegádort, amely általában szintén boltozott födémű. Gyakorta szokásos volt, hogy a lejárat boltozatán a jobb térkihasználás céljából padkákat képeztek ki lépcsőzetesen s így raktározásra alkalmassá tették. Tagoltabb domborzatú vidékeinken gyakran a pincéket úgy építették be a lakóházakba, hogy a telek legalacsonyabb pontjáról lehetőség szerint szintben legyenek megközelíthetőek. Ebben az esetben a pince a lakóhelyiségek alá került beépítésre, ajtaja általában az utcára vagy az előkertre nyílott. Az ilyen épületek emeletes házra emlékeztettek, bár általában már a konyhai bejáratuk küszöbe legfeljebb csak néhány lépcsőfoknyira emelkedett ki környezetéből. Az ilyen megoldású épületek a nyelvterület egészén előfordultak, bár faluhelyen sem voltak ritkák, inkább kisvárosainkra, mezővárosainkra voltak jellemzőek, ahol a rangos polgári épületek közt a 19. sz. derekáig számarányuk igen magas volt. (Ilyen épületek sorakoznak pl. Torockó főterén és a vaskereskedők által lakott házsorokban, ilyenek voltak Abaúj mezővárosainak az ún. huszita házai, gyakran előfordultak a hegyaljai városokban is). Ez az építőgyakorlat valószínűleg a késő középkorban gyökerezik. Nemegyszer előfordult, hogy a szőlőbeli pincét, présházat is ehhez hasonlóan építették meg. Alul voltak a szőlőfeldolgozás és a bortárolás helyiségei, a felső szinten lakószoba, konyha készült. Előfordult az is, hogy a pincét a szabadon álló kamra, magtár vagy nyári konyha épülete alá építették be, de van példa arra is, hogy a pajta alá készítettek pincét. A 19. sz. második felétől szokásos volt a lakóház udvarán különálló pincék építése. Ilyen esetben a földszín fölé csak a pincegádor emelkedett. A gádorra tetőfedést készítettek, a pincerész fölött pedig földfeltöltést alkalmaztak. Újabban divatossá vált az ilyen pincék gádorait betonlemez födémmel lefedni, s a külső felületeket simított cementvakolattal szigetelni. A lakóházakba vagy a lakóház mellett felépített pincék nemcsak a szőlészkedés, bortermelés igényeinek kielégítését szolgálták, hiszen néhány borvidékünktől eltekintve általában a szőlőkben vagy a szomszédságukban épített pincékben, présházakban folyt a feldolgozás, kezelés, raktározás. A házbeli pincék elterjedésében az intenzívebb tejgazdálkodás és zöldségtermesztés fellendülésének jelentős szerepe volt. Mezővárosainkban, városaink szegényebb negyedeiben az utcáról nyíló pincéket gyakran használták műhelyként vagy raktárként (pl. Torockó). A lakóházaknál épített pincék sajátos, a városi, szőlő-bortermelő polgár rétegéhez kapcsolódó típusát tárta fel a műemléki kutatás a középkori Budáról, Sopronból stb., ahol kétszintes beépítésnél utcáról nyíló présház és pince épült s felette az emeleten helyezkedtek el a lakóhelyiségek, ezek az épületek alaprajzi beosztásukban a hazai házfejlődés általános törvényszerűségei szerint alakultak, azonban szélesebb körben nem terjedtek el. (→ még: lyukpince, → présházpince)