nyárs

1. főként termesztett takarmány szárítására használt, két végén kihegyezett, kb. 2,5 m magas, karvastagságú pózna, amelynek furataiba szabályos közönként keresztpálcákat dugnak. A 19. sz.-i gazdasági irodalomban hereszárító, szárító ágas, az újabb agronómiai munkákban finn nyárs néven ismeretes. A nyárs furatai más-más irányúak, így a beléjük dugott 50–80 cm hosszúságú keményfa pálcák egymással szöget zárnak be, s ezáltal az egyenletes teherelosztás biztosított. A nyársra rakott takarmányról az esővíz lefolyik, a sarjú növekedését nem akadályozza. Mo.-on szórványosan, főként a peremterületeken terjedt el, a 19. sz. második felétől kezdődően. Az É-Kárpátokban szlovák és lengyel területeken, valamint cseh, morva, osztrák, ill. balti és finn tájakon nagyobb fontossággal és történelmi múlttal rendelkezik, mint nálunk. (→ még: ösztörü) – Irod. Rodiczky Jenő: A takarmánytermesztés kézikönyve (Bp., 1882); Ligers, Ziedonis: Ethnographie Lettone (I., Bâle, 1954). – 2. A nyílt tűzön való sütés eszköze. Fából vagy fémből készült fanyéllel vagy tisztán vasból; kihegyezett, ill. hegyes végű, laposra faragott szerszám, amelyre ráhúzzák a sütendő élelmet, ételdarabot vagy az egész állatot, pl. halat, juhot, malacot stb. Alkalmazták még a nyílt házitűzhelyen, általában a paraszti háztartásban. Szatmárban szokásban volt olyan változata is, amelynél az egyik vége pipakanált alkotott, ez átlyuggatott kerek lap volt. Használták a → tüzelős ólban a pásztorok, szabadban a pákászok, általában az időlegesen szabadban tartózkodók. A könnyebb nyársakat kézzel forgatták, a nehezebbeket valamilyen mozgatható készségre, tűzikutyára vagy a nyílt tűzhelyre épített lépcsőszerű építményre (ponk, pucok), vagy villás ágakra támasztották fel. Használtak bonyolult nyársforgató szerkezeteket is. A nyárs mindenütt ismeretes volt, de nem azonos intenzitással alkalmazták a házitűzhelyeken. Különösen a kandallós tűzhelyek elterjedési területén, az ország keleti részében volt fontos szerepe.