táncdal

olyan énekelt (esetleg hangszerrel is kísért), lírai dal, amelyre táncolnak. Az európai népi lírában a táncdalok és az ún. „május dalok” (tavaszköszöntő énekek) a legősibbek. Első magyar nyelvű táncdalaink a Körmöcbányai táncszó és a Zöldvári ének a 16. sz. elejéről valók. (→ még: virágének) A táncdalok tematikusan 2 csoportra oszthatók: 1. szerelmi (ill. bármely más témájú lírai) népdalok, amelyekre táncolnak. E dalok szövegében általában (de nem feltétlenül) utalás történik a táncos szituációra is. Pl.

Csicseri borsó, vad lencse.
Fekete szemű menyecske,
Most adta isten kezemre,
Most járom vele kedvemre.

2. csak bizonyos tánctípushoz tartozó, arra konkrétan utaló dalszövegek, ill. a táncról (általában) szóló – a táncot, a táncospárt dicsérő, leíró, táncra buzdító – epiko-lírikus vagy tréfás lírai dalok. Ilyen jellegű szövegeket már a 17–18. sz.-i kéziratos énekeskönyvekben is találunk, de népi táncdalaink között elenyészően kis számú ez a csoport. Megtaláljuk viszont nyomait a tánckurjantások (→ táncszó), ill. körtáncos gyermekjátékaink szövegében. Pl „Bujj, bujj, zöld ág...”, „Dombon törik a diót...” stb. E leíró típusnak sajátos fajtáját alkotják (és a tánctörténeti kutatások szempontjából rendkívül tanulságosak) a táncot tiltó, gúnyoló, a táncolás ellen agitáló, felháborodott hangú versek. (→ még: didaktikus költészet) – Irod. Révész Kálmán: Egy régi vers a tánc ellen (Irod. tört. Közl., 1893); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. B, Bp., 1956); Belényessy Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél (Bp., 1958).