tekerő, forgólant, kolduslant, nyenyere, tekerőlant

olyan húros hangszer, melynek dallamhúrját és két vagy több kísérőhúrját, gyantázott kerék forgatásával, dörzsölve szólaltatják meg. A tekerő teste leginkább a cselló testéhez hasonlít. Teljes hossza 75 cm, legnagyobb szélessége 33 cm, legnagyobb magassága 21 cm körül van. Fő részei: 1. a teste – „dobja” – a közvetlenül hozzá csatlakozó kulcsszekrénnyel és a beleépített kerékkel, 2. a kottaház a benne levő billentyűszerkezettel. A hangszertest belsejébe megfelelő oszlopokra, ill. keresztgerendákra van ráépítve a húrokat megszólaltató kerék és a kereket működtető hajtókar tengelye. A 12 cm-nyi átmérőjű kereket a szitakéregszerűen hajlított puhafalemez kerékvédő takarja. A négyszögletes fadoboz – a „kottaház” – a tetőre van ráenyvezve. A beleépített fabillentyűknek – „kották”-nak – T és L formájú „feje” a lefödött kottaház külső oldalán látható. Az ide-oda forgatható kottalevél éle érinti a dallamhúrt, segítségével a hangsor egyes hangjait feljebb vagy lejjebb lehet hangolni. – A múlt században készült tekerők között akad elvétve diatonikus hangolású is. A későbbiek kromatikus hangolásúak; két billentyűsor van rajtuk; egy diatonikus mixolid és egy másik, ami emezt kromatikussá egészíti ki. A tekerők kulcsszekrényén négy kulcs gombja látható. Az utóbbi mintegy fél évszázadban azonban Mo.-on csak háromhúrú tekerőket használtak. A három húr neve: „prim”, „recsegőhúr” és „bőgő”. A prim- vagy dallamhúr középen van, a kerék legkiemelkedőbb pontjára feszül rá. A bőgő és a recsegőhúr oldalt érinti a kerék kilátszó részeit és a kottaszárak alatt húzódik. A két húr tehát játék közben nem érintkezik a billentyűkkel, végig azonos hangon szól. A dallamhúr és a bőgő a kerék alatt egy-egy oszlopocska – „csikó” – oldalvájatában fekszik. A jobb oldalon levő recsegőhúrnál az oszlopot egy élére állított fedőlapocska helyettesíti – ez a „reccsentő” –, amire a „recsegőállvány” alá szorított „recsegő-ék” segítségével szorosabban vagy lazábban lehet a recsegőhúrt rászorítani. Ha játék közben a recsegőhúr nem nyomja a reccsentőt szorosan a tetőhöz, a tetővel való laza érintkezés következtében a szordinált trombitáéhoz hasonló éles hang keletkezik. – A húrokat régebben házilag, birkabélből állították elő. A bőgőhúr sodrását is (vékony szitadróttal) maguk a készítők végezték esztergapadon. A kereket ugyanúgy gyantázni kell, mint a hegedű vonóját. – A tekerőjátékos ülve játszik hangszerén. A tekerő kissé ferdén fekszik ölében úgy, hogy annak bal kéz felőli vége (kulcsszekrény) van lejjebb; a kották fejének lefelé kell néznie, mivel csak a billentés után saját súlyok erejétől csúsznak vissza a nyugalmi helyzetbe. A tekerőt játék közben a játékos szíjjal a derekához övezi. – A játékos hangoláskor jobb kézzel lassan forgatja a kerék kallantyúját, ballal pedig a megfelelő kulcsot csavargatja. Ha a tekerőn a prim alaphangja fis’, a recsegőnek h-n, a bőgőnek pedig H-n kell szólnia. Tekerő és klarinét együttesében (→ hangszeres együttes) a tekerőt a klarinéthoz hangolják: es-klarinét esetében pl. a klarinét c-jéhez (hangzó es’). Eszerint a kísérő húrok hangolása as és As, a dallamhúré es’. A tekerők dallamhúrjának hangterjedelme két oktáv körül van; ebből a játékosok többnyire csak alulról kb. másfél oktávot használnak. – Gépiesen egyenletes hangszíne, hangereje és főleg az állandóan egy hangon szóló kísérő húrok „duda-kísérete” miatt a parlando vagy rubato ritmusú dallamok előadása közben a tekerő hangja erősen emlékeztet a dudáéra. Táncdallamok alatt azonban megszólal az igen jellemző tekerőritmus: a játékos a recsegő-éket kilazítja, a forgatókart pedig nem egyenletesen forgatja, hanem csuklóból történő, alig észrevehető zökkentésekkel, a kívánt ritmusformula szerint, akcentusokat ad a forgatásnak: ezek nyomán szólal meg a szúrós, fémes recsegő hang. A legjellemzőbb ritmusformuláknak szóban rögzített változatai is vannak. Pl. „Verebet fogtam, koppantottam...” – A tekerőjátékos ugyanúgy, mint a citerás, nem az üres dallamhúr hangját tekinti alapnak, hanem a negyedik fokot. Így a kísérő húrok hangja játék közben nem az alsó kvintet, hanem a dallam alaphangját erősíti, amihez a dallamhúrnak a billentések hézagjaiban megszólaló alaphangja szolgáltatja a duda kontrasípjáénak megfelelő alsó hangot. – A tekerőre jellemző külön dallamrepertoár nincs; általában ismert és kedvelt szöveges dalok dallamát játsszák rajta. – Kocsmában, lakodalomban, házi mulatságban a tekerős – rendszerint klarinétossal (ritkábban hegedűssel) társulva – természetbeni juttatást vagy pénzt kapott játékáért. Tiszaújfalun az ötvenes években még disznótoros vagy kukoricafosztóban való muzsikálásért egy zsák csöves kukoricát kapott a helyszínen fogyasztott ételen és italon kívül. Tanyai lakodalmakban, egy-két évtizeddel előbb, természetesen ennél többet fizettek. A klarinéttal társult tekerőnek a tanyavilágbeliek számára kb. olyan értéke volt, mint máshol a cigánybandának. Szentes környékén a padkaporos bálok (földes, kemencepadkás tanyai házban rögtönzött házi bál) emléke szorosan összefonódik a tekerő emlékével. – A tekerő középkori – 10–12. sz.-i – Ny-európai ősét organistrumnak nevezték. Ez méretben is nagyobb volt a ma (Európa-szerte máshol is) ismert tekerőnél. Volt olyan változata, amelyen nagysága miatt csak két ember tudott játszani. A nyekelharpa (billentyűsfidula, billentyűshegedű) nevű svéd népi hangszer átmeneti típus a tekerő és a vonóshangszerek között; a tekerőéhez hasonló billentyűszerkezettel működő, de vonóval megszólaltatott húros hangszer. – Ny-Európában a 16. sz.-ban a tekerőt már nem sorolják a komoly hangszerek közé: parasztok és kóbor zenészek hangszere. A 18. sz.-ban ismét ranghoz jut: egy időre a dudával együtt francia előkelő körök divatos hangszere. Ezután ismét csak paraszt- és koldushangszerként tartják számon. Ilyenként jutott el hozzánk, sőt tőlünk keletebbre, Ukrajnába is. Nálunk írásos emlékekben a 16. sz.-tól fogva említik, de népi hangszerként csak a 18. sz. óta terjedhetett el. A múlt század végén még Szeged környékén sem volt ritka. Századunkban már csak Szentesen és Csongrád körzetében használják. – Irod. Lajtha László–Dincsér Oszkár: A tekerő (A Népr. Múz. Ért.-je, 1939); Avasi Béla: A magyarországi tekerő hangkészlete (Népr. Ért., 1959); Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).

Tekerő

Tekerő

Szenyéri Dániel tekerős (Szentes, Csongrád m., 1950)

Szenyéri Dániel tekerős (Szentes, Csongrád m., 1950)