tulajdonjegy, birtokjegy

minden olyan jel, ábra, betű, szám stb., amely kifejezi a tulajdonból vagy a tulajdon valamely jogosítványából (birtoklás, használat, rendelkezés) származó viszonyt, amely személyek (természetes vagy jogi személy) vagy személyek csoportjai (pl. törzs, nemzetség stb.) között valamely tárgy vonatkozásában fennáll. A tulajdonjegyet a tulajdonos (birtokos, használó stb.) választja; alkalmazásának előfeltétele, hogy azt a társadalom elismerje, továbbá, hogy érzékileg felfogható és technikailag kivitelezhető legyen. A tulajdonjegyet a személy vagy csoport neve helyett használták, leginkább az írás nélküli időben ill. amikor az írás-olvasás még nem volt elterjedve; a személyiséget fejezte ki. E funkciója megkövetelte hogy mint intézményt és mint egyéni formát a társadalom elismerje. Az elismerés rendszerint szokásjogi úton történt, de időnként, jogszabályok is kötelezően rendelkeztek felőle. Az egyéni forma elismerésének különböző módjai alakultak ki, pl. a kötelező bejelentés, a hatósági nyilvántartásba vétel, a falusi jegyregiszterbe való bejegyzés, a nyilvános kihirdetés stb., vagy az utólagos bizonyítás útján való elismerés, amelynél vita esetén tanúk vagy okiratok igazolták a tulajdonjegy használatához fűződő jogot vagy érdeket. – A tulajdonjegyhez fűződő jog az egyenesági leszármazók rendjén örökölhető volt. Eredeti használójának elhaltával egyes népeknél a legidősebb, másoknál a legfiatalabb fiú vette át változatlan alakban, aki a gazdaság irányításában az apa helyébe lépett. A többi fiú rendszerint ugyancsak az apai tulajdonjegyet használta, de kis változtatással, pl. keresztet vagy haránt vonalat fűzött hozzá. E főszabály alól azonban két irányban kivétel is volt ismeretes: a) néha a tulajdonjegy dologi jellegű telekjeggyé vált és ilyenkor a telek tartozékaként tulajdon átruházással idegenhez kerülhetett; b) asszonyok, özvegyek, leányok is beléphettek a jogába, de azt csak kicsinyített alakban vagy megfordítva használhatták. – A tulajdonjegygyel általában ingó dolgokat jelöltek meg. Minden olyan tárgyat megkülönböztető tulajdonjegygyel láttak el, amely a közösben való tartás (pl. közös legelő), a közös használat (pl. háló), a közösben végzett munka során vagy közös területen lévő dolog egyéni kisajátítása folytán (pl. közös erdőben lévő vadméh) az elcserélés, eltulajdonítás veszélyének volt kitéve; vagy jelentősebb értéket képviselt és jogtalan elidegenítés esetére a nyomozást, vagy a tárgyhoz fűződő jog bizonyítását a tulajdonjegygyel is elősegíteni kívánták. Használták egyébként a háztartásban lévő kisebb tárgyak, a gazdasági eszközök (hordó, zsák, háló stb.), a jószágok, a kitermelt fák, a ruhaneműek (pl. lepedő), a gyűrűk stb. megjelölésére is. A tulajdonjegy szolgált az alkotáshoz fűződő szerzői jog jegyeként is, mint pl. a → mesterjegy esetében. Végül a tulajdonjegy a személyiséget más esetekben is kifejezhette, pl. amikor a sorsvető kockára vagy a sírfára égették, vagy a bíró tulajdonjegyét hivatalos elszámolási könyvére festették (pl. a 16. sz.-ban Besztercebányán). – Alkalmazásának köre szempontjából leggyakoribb fajtái a következők: → fajegy, → foglalójegy, → határjel, → házjegy, → jószágjegy (→ bélyeg), → kenyérjegy, → kerámiajegy, → kézjegy, könyvjegy, → sójegy, szerszámjegy, → textiljegy stb. A régiségben találkozunk mécsesjegyre, íjjegyre, fegyverjegyre, nyíljegyre, talicskajegyre, dobjegyre, zászlójegyre, címerjegyre stb. való utalással is. Képzése a tárgyakon történhetett vágás, rovás, faragás, rajzolás, karcolás, égetés, ütés vagy nyomás útján, de mindenképpen maradandó módon és mások által érzékelhető formában. Alakjukat illetően a legnagyobb változatosság uralkodik. Egyszerű vonal, görbe vagy geometrikus vonal éppenúgy felhasználható volt tulajdonjegyként, mint égitestek (pl. nap, hold, csillag) vagy állatok (pl. totemállat), esetleg egyes végtagjaik (pl. daruláb), növények (pl. tulipán vagy fenyőfa), használati tárgyak (pl. kehely, patkó, villa, szigony) ábrái vagy az ember alakja. – A tulajdonjegyet az emberiség legrégibb jogi emlékei között tartjuk nyilván. Egyesek pl. tulajdonjegynek tekintik az azili barlangok kavicsköveit is (Jensen, H.). Megtalálható a megalit sírok kőlapjain, a Korinthos környékén talált négyezer esztendős fazekakon és cserepeken, Kínában és Egyiptomban, valamint a rómaiak egyes használati tárgyain (pl. mécses, tégla). I. sz. 5–700 évvel a tárgyak jeggyel való ellátása a germán népjogokban már mint ősidők óta gyakorolt szokás szerepelt, és Tacitus is említi, hogy a földeket jegyekkel (notae) ellátott faágak segítségével osztották szét. Az ónémet földátadásnál (festuca notata) az átadás jogi cselekményét szimbolizáló fadarabra ugyancsak tulajdonjegyet róttak. A középkori Európában a tulajdonjegy használata a mindennapi életben rendkívül általános volt, amit a levéltárakban lévő feljegyzések, főleg a 14. sz.-tól kezdve, bizonyítanak. Előfordul pecséteken, címereken, sírokon, okiratokon, kőfaragványokon stb. Feltételezhető, hogy Mo.-on a 13. sz.-tól alkalmaztak tulajdonjegyet, de a 15. sz.-tól a „bylegh” szó és a kőfaragójegyek előfordulása ezt kétségtelenné teszi. Figurális elemeinek az eredete még nem tisztázott; az írásjegyekből való származást az irodalom elveti, de egyéb összefüggések (pl. a varázsjelekkel, totemjelekkel) bizonyítása még nincs lezárva. (→ még: személyiségjegy) – Irod. Meyer. H.: Das Handgemal (Weimar, 1934); Ruppel, K. K.: Die Hausmarke (Berlin, 1939); Tárkány Szücs Ernő: Körösfői „örökségek” tulajdonjegyei (Népr. Közl., 1959); Virtanen, E. A.: A foglalójegyekről (Műveltség és Hagyomány, 1061); Tárkány Szücs Ernő: A jószágok égetett tulajdonjegyei Magyarországon (Ethn., 1965); Gráfik Imre: A tulajdont jelölő jelek a népi műveltségben (Népr. Ért., 1972); Csorba Csaba: Tulajdonjegyek, mesterjegyek, polgári címerek a középkorban (Herman Ottó Múz. Évkve, Miskolc, 1975); Kresz Mária: Nyíljegyek Nyárszón (Népr. Ért., 1975).

Magyarországi tulajdonjegyek a 16–18. sz.-ból