szinkretizmus <gör. ’differenciálatlan állapot, tagolatlanság’>

rendszerint valamely jelenség fejlődésének kezdeti stádiumát jellemzi. Az emberi élettevékenység jelenben megfigyelhető, gazdagon szerteágazó objektivációs rendszere történetileg hosszú és küzdelmes fejlődésfolyamat eredménye. E folyamat kezdeteinél merőben más, a totális szinkretizmus állapotára kell következtetnünk. Az anyagi termeléstől önállósult objektivációs struktúrát a tudat ezen a fokon még nem hozhatott létre. Jóllehet ilyen állapottal a tudomány már seholsem találkozott a valóságban: a későbbi fejlődés szükségképpen tételezi annak egykori létét. Az ideológiai szinkretizmus, azaz a tudatformák osztatlansága (a tudati szféra önállósulása után) már közvetlen megfigyelés tárgya lehet a tudomány számára. Alapjában ugyancsak az archaikus, osztályelőtti társadalmak jellemzője; meghatározott formái azonban évezredekig sem tűnnek el, jelen vannak az osztálytársadalmakban, különösen a kizsákmányolt közösségek tudati struktúrájának objektivációiban. A szinkretizmus tárgyalt két formájától elválasztva kell beszélnünk az esztétikai szinkretizmusról. Ez a jelenség a már többé-kevésbé önállósult esztétikai objektivációk rendszerének sajátsága, amely szóbeli, zenei, mimikai, műfaji kifejezésformák elszakíthatatlan összefonódottságában jut kifejezésre, és amelyet a folklór egyik alapvető meghatározó jegyének kell tekintentünk. A szinkretizmus e három típusa diakrónia tekintetében egymásra következő fokozatokat jelöl, mégis óvakodnunk kell a mechanikus egymásutániság feltételezésétől: mint ahogy a totális szinkretizmus fokán is kétségtelenül megjelennek már a későbbi tudatformák csírái; az is kétségtelen ugyanakkor, hogy az esztétikai szinkretizmus feltételezi az ideológiai szinkretizmus meghatározott formájú jelenlétét stb. – Irod. Veszelovszkij, A. N.: Isztoricseszkaja poetika (Leningrad, 1940); Lukács György: Az esztétikum sajátossága (I., Bp., 1965).