TÖRTÉNELEM DOKTORI PROGRAM

K U T A T Á S I    F Ü Z E T E K   
3

 

Soós Gábor

Párizs, Algír, Colombey

Az 1958-as politikai válság Franciaországban

 

 

TARTALOM


Bevezetés

I.
Válság

II.
Miért De Gaulle?

III.
Feloldás

Kronológia

Felhasznált irodalom

Summary
 Zusammenfassung
 Összefoglalás

 

Janus Pannonius Tudományegyetem
Pécs, 1996

A Kutatási Füzetek a Janus Pannonius Tudományegyetem
Európa és Magyarország a 19-20. században című
történelem doktori (Ph.D.) programjának sorozata.

 

Szerkesztőbizottság

Ormos Mária
Harsányi Iván
Flodung János
Soós Gábor

Szerkesztette

Harsányi Iván
Soós Gábor

Az összefoglalókat fordította

Vörös Andrea
Flodung János

 

ISSN 1416-0986

 

 

Bevezetés

Vannak olyan sakkjátszmák, amelyekben hosszan, esetenként sok tíz lépésen át a külső szemlélő számára nem történik semmi, csupán a játékosok feszült arcán látszik, hogy valódi csata, nehéz pozícióharc folyik. Egy ponton aztán, kívülről nézve teljesen váratlanul, elszabadul a táblán a pokol. Előfordul, hogy vezér hal meg egy gyalogért, hogy király ébred rá: menekülnie kell. A játszma néhány lépésen (pontosabban ütésen) belül végjátékhoz jut; a villámgyorsan átrendeződött, erőviszonyaiban teljességgel átalakult sakktáblán hirtelen láthatóvá válik a küzdelem várható eredménye.

Ez a jelenség nem ismeretlen a politika története számára sem. A politikai szféra a konfliktus terepe, a nézetkülönbségek összecsapása a normális menethez tartozik. Vannak azonban olyan konfliktusok, amelyek túllépnek a megszokott mértéken, olyan események ("forradalom", "államcsíny", "alkotmányos válság", "rendszerváltás" stb.), amelyek eredménye az erőviszonyok nagyon gyors újrarendeződése, a kártyák újraleosztása.

Ez a konfliktustípus, nevezzük politikai válságnak, korántsem szükségszerű; a modern politikai struktúrák (intézmények) és mentalitások (politikai reflexek) képesek a politikai krízisek elkerülésére. Franciaországban azonban a politikai válság lett a nagyobb politikai váltások, a legsúlyosabb politikai problémák szabályozásának normális megoldási eszközévé[1]. A francia politikai rendszert megterhelő erős konfliktusoknak ez a kezelhetetlensége (aminek eredményeként a franciák kétszáz év alatt elfogyasztottak 3 királyságot, 2 császárságot, 5 köztársaságot és tízegynéhány alkotmányt) vélhetően a francia forradalom öröksége, a genezis tisztázása azonban e dolgozatnak nem feladata[2].

Feladata viszont egy esettanulmány elkészítése a francia politikai krízisek történetéből, egy politikai válság, az 1958-as elemzése. A francia történelem újabb rendszerváltásaként 1958-ban a Negyedik Köztársaság összeomlott (korkérdés és kórkérdés: öngyilkos lett vagy meggyilkolták) és kezdetét vette az Ötödik, "gaullista" Köztársaság. Az I. fejezet a válság napjainak története (a hogyan), a II. fejezet feladata az okok - és ezen keresztül az előzmények - feltárása, a III. fejezet pedig a válság feloldását tárgyalja.

 

I. Válság

Vannak települések a történelemben, amelyek, mint Guernica, Oradour vagy Lidice, a barbarizmus elszenvedésével váltak jelképpé. Ilyen hely Sakhiet Sidi Youssef, egy álmos tunéziai falucska az algériai határ közelében, ahonnan 1958. január 11-én az ALN[3] harcosai átcsaptak a határon és megöltek, illetve elhurcoltak francia katonákat. A válasz február 8-án borzalmas volt: a francia repülők nemcsak az ALN bázisát bombázták, hanem magát a falut is, ahol éppen piacnap volt, az iskolában pedig gyerekek. 69 halott (köztük 21 gyerek) és több mint 150 sebesült. Mint minden mocskos tettet, ezt az ügyet és a köré fonódott hazugsághálót sem lehet kibogozni[4]; ez nem is lehet feladatunk. Az igazán fontosak a válaszreakciók: Habib Burgiba, a tunéziai államfő azonnal az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia, mivel különböző okokból érdekükben állt az algériai háború befejezése, de legalább eszkalálódásának megakadályozása, felajánlották egy jószolgálati misszió felállítását Franciaország és Tunézia között. Félix Gaillard francia kormányfő döntését nagyban elősegítette Eisenhower finom jelzése az Franciaországnak nyújtandó esedékes kölcsönök esetleges újragondolásáról. A francia kormány engedett a nemzetközi nyomásnak és elfogadta Harold Beeley[5] és Robert Murphy[6] jószolgálati tevékenységét. Ez azonban még a kormányon belül is megosztottságot szült, hiszen az algériai háború internacionalizálását jelentette. Márpedig Algériát a XIX. század óta Franciaország integráns részének (az ország "három tengerentúli megyéjének") tekintették, ebből következően az algériai terrorizmus elleni harcot (háborúnak ugyanis nem merték nevezni[7]) az ország belügyének tartották. A viták a Nemzetgyűlés rendkívüli ülésének összehívásához vezettek. A kormánypolitikával szemben kettős ellenzék alakult ki: a szélsőbal (elsősorban persze a kommunisták) az amerikai imperializmus lakájairól, míg a jobboldal, néhány mérsékelt és a gaullisták a francia nemzeti szuverenitás megsértéséről beszéltek. Az április 15-i szavazáson 321-255 arányban leszavazták a kormány politikáját. Félix Gaillard helyben bejelentette lemondását.

A következő egy hónap a Negyedik Köztársaságban szokásos politikai játékkal telt el. A hagyományos rituálé szerint, aminek gyakorlata nagyban hozzájárult a Negyedik Köztársaság népszerűtlenségéhez, hosszas körtárgyalások kezdődtek a főbb politikai vezetőkkel. A szokás annak a kinevezését kívánta volna, aki a kormányt megbuktató ellenzék vezére volt; azonban mind (a túl gaullista) Jacques Soustelle, mind az Union pour le Salut et le renouveau de l'Algérie Française[8] többi vezetője politikailag szalonképtelen volt, - kivéve Georges Bidault-t, az MRP[9] volt elnökét. Őt azonban saját pártja nem támogatta (előfordult ilyesmi a Negyedik Köztársaságban), így, nem lévén kormánytöbbség, Bidault visszaadta a megbízatást[10]. A szokás azt követelte, hogy a jobboldali kísérlet után a nemkommunista baloldal egyik vezetője következzék. Az államfő, René Coty számára sem Mendès France, sem Mitterrand nem tűnt olyannak, aki többséget képes összehozni, ezért René Plevent, az UDSR[11] egyik vezetőjét kérte fel. Hosszas egyeztetések után azonban Pleven is kénytelen volt május 8-án, a kormányválság negyedik hetében visszaadni megbízatását.

Újabb tanácskozások után Coty Pierre Pflimlinnek (a kereszténydemokraták Bidault-val szembeni másik irányzatából) szavazott bizalmat[12]. A hír Algírban úgy hatott, mint ágyúlövés az éjszakában. Az algériai franciák nyugtalansága április folyamán egyre fokozódott, a félelem Algéria feladásától körükben egyre nőtt. Ennek jele volt április 26-án egy nagy (20-30 ezres) tüntetés Algírban, amely egyrészt Francia Algéria megőrzését követelte, másrészt egy közmegmentési[13] kormány felállítását követelték. Ez a forradalmi hangulat már május 13-át előlegezte meg. Pflimlin jelölése ebben a felfokozott hangulatban a feketelábúak[14] számára a félelmeik beigazolódását jelentette, hiszen Pflimlin - igazolva liberális[15] hírét - egy héttel korábban azt nyilatkozta: meg kell "ragadni minden alkalmat a tárgyalások folytatására egy tűzszünet érdekében"[16]. De Algériából sokkal félelmetesebb jelek is érkeztek, mint az algériai franciák dühös megnyilatkozásai. Május 9-én Salan tábornok, az algériai haderők főparancsnoka küldött egy táviratot Ély tábornoknak, a fegyveres erők vezérkari főnökének, amelyben ezt írta: "Az algériai hadsereget felkavarta felelősségérzete - a harcolókkal szemben, akik hiábavaló áldozatot kockáztatnak, ha a nemzeti képviselet nincs elszánva Francia Algéria fenntartására, ahogy ezt a kerettörvény preambuluma előírja; a belföldi francia lakossággal szemben, akik elhagyatva [abandonnée] érzik magukat [...] A francia hadsereg egységesen sértésnek érezné eme nemzeti örökség [Algéria] feladását [abandon]. Nem sejthető a válasz, amit elkeseredettsége előhívna. Kérem önt, hogy figyelmeztesse a köztársasági elnököt aggodalmainkra, amit csak egy olyan kormány tudna eltörölni, amely szilárdan eltökélt Algéria megtartásában."[17] A francia hadsereg a francia forradalom óta először önálló erőként lépett a politika színpadára. Nem is akárhogyan: határozottan, még fenyegetésekkel is súlyosbítva, közölte a végrehajtó hatalom betöltésére vonatkozó igényeit.

René Coty, az államfő, aki tulajdonképpen a távirat címzettje volt[18], nem vonta vissza Pflimlin jelölését. A beiktatásról való szavazást május 13-ra tűzték ki. Ugyanerre a napra tüntetést hirdettek Algír főterére, kettős tiltakozásként. Egyrészt fejet kívántak hajtani azon francia katonák emlékére, akiknek a kivégzését május 9-én jelentette be az FLN (nyilvánvaló provokációként); másrészt protestálni akartak a "feladás [abandon] kormányának" megalakulása ellen. Ez a nap, éppen az események egybeesése miatt, a válság kitörésének napja lett, egy nap, amikor villámgyorsan követték egymást a váratlanabbnál váratlanabb történések. Párizsban délután háromkor elkezdődött a Nemzetgyűlés ülése. Ugyanebben az időben Algírban elkezdődtek a tüntetések. Ötkor, a megmozdulás meghirdetett kezdetekor már több százezer ember gyűlt össze a Forumon, Algír főterén. A nagygyűlés után néhány ezren a legmilitánsabbak közül (köztük sok egyetemista és középiskolás, ami miatt 1958-at többen - bizonyos szempontból - 1968 egyik előképének tartják) a helyi kormányzóság (Gouvernement Général) épületéhez vonultak, majd - az őrző rendőrök gyenge ellenállásától kísérve - elfoglalták azt. A "forradalom", miután megtalálta a saját Bastille-át, létrehozta a saját Közmegmentési Bizottságát is, amelyben a legkülönbözőbb pártállású katonák, civilek vettek részt és elnöke Massu tábornok lett. Este hét órára tehát létrejött Algériában egy, a legálissal párhuzamos (önreflexiója szerint) forradalmi hatalom (amit nagyban megkönnyített a legális polgári hatalom hiánya, hiszen Lacoste, a kormányzó 10-én elhagyta Algériát). A puccsról így értesítették a köztársaság elnökét: "Tudatjuk önnel, hogy Algírban megalakult az én, Massu tábornok elnökségemmel a Közmegmentési Bizottság a súlyos helyzet, a rend fenntartásának feltétlen szükségessége miatt és a vérontás elkerülése érdekében. Követeljük, hogy Párizsban alakuljon Közmegmentési Kormány, amely egyedül képes megőrizni Algériát az anyaország integráns részének."[19]

Az Algírből érkező hír bombaként robbant Párizsban. A válaszreakció a Negyedik Köztársaságban szokatlan határozottsággal érkezett. A folyó ügyeket vivő Gaillard-kormány, hogy megőrizze az államhatalom erejének látszatát, egy ügyes fikcióval Salanra ruházta a teljes polgári és katonai hatalmat Algériában, aki ezzel mindkét hatalmi központ megbízottjává vált. A Nemzetgyűlés pedig, elvetve a két, a XX. században végig használt formulát (a középpártok nemzeti egysége, illetve a baloldal köztársasági védelme [défense républicain]), 14-én hajnalban nagy, nem várt többséggel beiktatta a Pflimlin-kormányt. Az algíri nyomás így bumeránghatást váltott ki: a két-három szavazatos majoritás helyett a megijedt képviselők erőteljes támogatást nyújtottak az új kormányfőnek. A kormányválság tehát - majdnem egy hónap után - végetért, de helyébe sokkal súlyosabb nemzeti és rendszerkrízis lépett.

Május 14-én a szocialisták is beléptek a kormányba[20], tovább erősítve parlamenti támogatottságát. Ugyanezen a napon Algériában megsokszorozódott a Közmegmentési Bizottságok száma és ezek csak Salan felsőbbségét ismerték el, a kormányét nem. 15-e két esemény miatt is legalább olyan jelentős nap, mint 13-a. Egyrészt ezen a napon kiáltotta Salan a Forumon összegyűlt tömegnek: "Vive de Gaulle!". Ez a kiáltás az Algériában teljhatalommal rendelkező tábornok részéről nagymértékben irányt szabott a történéseknek. Másfelől e napon 5 órakor De Gaulle tábornok kiadott egy rá jellemző rövidségű kommünikét, megtörve ezzel már három éve tartó hallgatását. Ebben a közleményben, amely De Gaulle politikai érzékének egyik szép bizonyítéka, minden benne van, ami súlyt adhat a tábornok fellépésének: a politikai válság jeleinek leírása (a nemzeti egység megbomlása, a gyarmatok bennszülött lakosságának önállósulási törekvései, a hadsereg fenyegető politikai szerepe), figyelmeztetés Franciaország korábbi válságára, amelyből éppen De Gaulle vezette ki az országot, és annak bejelentése, hogy a tábornok újra kész Franciaország megmentésére. Különösen az utolsó szavak ("kész vagyok magamra vállalni a köztársasági államhatalom terheit") gyakoroltak nagy hatást. Franciaország még nem felejtette el, hogy 1940. június 18-án De Gaulle hasonló szavakkal tagadta meg az engedelmességet a Pétain vezette defetista, ámde alkotmányos kormánynak, és lépett az ellenállás (a Résistance) útjára.

A kettős hatalom helyébe ettől kezdve egy hatalmi háromszög lépett, amelynek csúcsait Párizs, Colombey-les-Deux-Églises (De Gaulle birtoka) és Algír képezte. Párizsban legális hatalom működött, az egyetlen, amelyet a köztársaság alkotmánya törvényesnek ismert el. Algírban egy felkelő, az európai eredetű helyi lakosság tömegtámogatását élvező hatalom tevékenykedett, amely legitimitását a forradalmiságából szerezte. Colombey a morális hatalmat képviselte, a karizma erőt sugárzó központját. De Gaulle a franciák számára nem egyszerűen egy győztes katonát jelentett, hanem egyszemélyben testesítette meg Franciaországot, a nemzet dicsőségét[21]. "Június 18-a embere"[22], aki 1940-ben megmentette a haza becsületét és visszaemelte a nagyhatalmak közé, és aki 1945-ben helyreállította a demokráciát, olyan történelmi megerősítéssel rendelkezett, ami mind a pártok, mind a lázadó algériaiak fölé emelte. Másfelől viselkedése, emlékiratai és nem utolsósorban többéves hallgatása karizmatikus hatalmat biztosított számára. Sokaknak olybá tűnt, mintha a tábornok birtokolná a bölcsek kövét. Az 1958-as politikai válság a tábornok egykor Bayeux-ben meghirdetett[23] politikai nézeteit igazolta, hiszen a "pártok rezsimje", erős végrehajtó hatalom hiányában, ekkor valóban képtelen volt az ország irányítására. Mindehhez hozzájárult még De Gaulle kivételes taktikai érzéke a politikában, amit háromszor is bizonyított 1958. májusában. Ez a fajta morális erő, amit De Gaulle képviselt, mindenkor tiszteletet ébreszt, de valódi hatalommá csak a politika terrénumának zavarodottsága, az intézmények folyamatos működésének, a politikai egyeztetések normális menetének megszakadása teszi.

De Gaulle május 15-i bejelentése, a hatalom felé tartó menetelés első fordulója, teljes elutasításba ütközött a politikai elit részéről. Kivéve Guy Mollet-t. A krízis lefolyásában három embernek volt igen jelentős szerepe, és ezek: De Gaulle tábornok, René Coty köztársasági elnök és Guy Mollet a SFIO[24] vezetője. A szocialista párt volt ugyanis a mérleg nyelve a Nemzetgyűlésben, a legális, alkotmányos végkifejlethez mindenképp szükséges volt a SFIO tagjainak támogatása. Mollet egyszerre két eseménytől félt: egyrészt az algériai ejtőernyősök puccsától, ami katonai diktatúrát eredményezett volna, másrészt a Népfront felújításától (éppen, hogy a puccsot elkerüljék), ami adott esetben aggodalmai szerint proletárdiktatúrához vezethetett volna[25]. Számára a két szélsőséget elkerülő utat jelenthetett De Gaulle megoldása, ha legitim módon zajlik le. Ezért - a sajtón keresztül - Mollet három kérdést intézett De Gaulle felé:

Tulajdonképpen ezekre a kérdésekre adandó választ szolgálta De Gaulle május 19-i sajtókonferenciája[26], amely a második lépése volt a hatalomhoz vezető úton. Három év után először lépett személyesen az újságírók elé, de ez - úgy látszik - csak növelte magabiztosságát. Mielőtt kérdésekre válaszolt volna, a tábornok felolvasott egy nyilatkozatot. Ebben először a súlyos algériai helyzetre utalt, ami őt hallgatásának megtörésére bírta, majd elősorolta az okokat, melyek Franciaország számára őt alkalmassá teszik a válság feloldására: erkölcsi tőkéje van a gyarmati népeknél; a kizárólagosan a pártokra épülő politikai rendszer képtelen megoldást hozni; visszavonultságából következően nem bonyolódhatott pártpolitikába[27]. Mindez ahhoz vezette De Gaulle-t, hogy felajánlja, ahogy egy korábbi nemzeti krízis esetében is, a kormányrúd átvételét. Bár nem közvetlenül, de végül is a tábornok szavaiból a Mollet feltette első és harmadik kérdésre adott pozitív válasz derült ki. De Gaulle felidézte a Negyedik Köztársaság kezdetét, amikor megtehette volna, hogy ellenáll a demokrácia és benne a pártok rezsimje újjáélesztésének, mégsem tette, ragaszkodván a választói akarat elsődlegességéhez. Különben is: "Gondolják, hogy hatvanhét évesen kezdek diktátori karriert?"[28] Bármily megnyugtatóak voltak a tábornok szavai, a második kérdésre nem adott igenlő választ, nem volt hajlandó elítélni az algériai ellenhatalmat (még ha alkotmányon kívüli lépéseiket nem is támogatta), sőt igen empatikusan beszélt az elkeseredett feketelábúakról. Ez persze ahhoz a politikai libikókához tartozott, amellyel a polgárháború fele sodródó két oldal fölé emelkedő köztes pozíciót sikerült elfoglalnia; elérnie azt, hogy mindkét oldal a saját szövetségesének tartsa. És ez a taktika eredményes volt, Algériában egyre többen kiáltottak "Vive De Gaulle!"-t, az anyaországban pedig egyre több politikus nyilvánította ki a gaullista megoldás elfogadását. Így tettek olyan, a tábornoktól távol álló emberek is, mint Georges Bidault, Antoine Pinay[29] vagy Vincent Auriol[30]. A politikusok sorban elzarándokoltak Colombey-ba, tanácskozni a francia politikai élet nagytekintélyű remetéjével.

A Negyedik Köztársaság államhatalma a teljes bomlás küszöbén állt. 17-én lemondott Ely tábornok, az általános vezérkari főnök (vagyis a hadsereg legfőbb katonai parancsnoka), ami a hadsereg elfordulását jelentette a kormánytól. A főparancsnokok és a kormány meghasonlottak, a kormány többé már nem tudott engedelmességet követelni sem a hadseregtől, sem, mint ezt Jules Moch-nak tapasztalnia kellett, a rendőrségtől[31]. "A hatalom elhagyta [abandonne[32]] a hatalmat."[33] A belügyminiszter nem tudott parancsolni a rendőrségnek, a hadügyminiszter a katonáknak, az algériai ügyek minisztere pedig egyszerűen nem volt képes átkelni Algériába (míg Soustelle megszökött a háziőrizetéből és hatalmas ováció közepette érkezett meg Algírba: a "május 13-i forradalom" megtalálta a politikai vezetőjét). Bomlás. Az egész ország rémhírekkel volt teli az ejtőernyős elitalakulatok közeli támadásáról Párizs, az államhatalom központja ellen.

És május 24-én, egy szombati napon a "parák"[34] elfoglalták Korzikát. Sem a rendőrök, sem az őket erősíteni hivatott CRS-k[35] nem álltak ellen. Közmegmentési Bizottság alakult, mint a szigetet irányító forradalmi hatalmi szerv. A korzikaiak semmilyen belső ellenállást nem fejtettek ki és a kormánynak sem voltak már meg az eszközei az ellencsapásra. A katonák kitűzték a napot (pontosabban éjszakát: május 27-28) a "Résurrection"[36] hadműveletre, vagyis Párizs elfoglalására. A polgárháború rémének csúf vonásai már egészen tisztán látszottak.

Korzika elfoglalása két, egymással szöges ellentétben levő történelmi képet idézett fel. Az algériaiak pártján állók számára Korzika az a föld volt, amit először szabadítottak fel a II. világháborúban, és 1958-ban is ez a sziget lehet a megújulás kezdete. A párizsi politikusoknak, különösen a baloldalon, viszont Franco, a Kanári-szigetek és a spanyol polgárháború kezdete jutott eszébe.

Másnap, mellesleg pünkösd vasárnapján, a szükségállapot részeként a kormány bevezette a cenzúrát. A politikai elit megsokszorozta kapcsolatait De Gaulle-lal. Egy nappal a fegyveres támadás előtt, május 26-ról 27-re virradó éjszaka Pflimlin miniszterelnök - természetesen titokban - találkozott a tábornokkal. De Gaulle, emlékiratai szerint[37] kijelentette a kormányfőnek, hogy olyan kormány élén áll, amely már hatalom híján van, olyan funkciót lát el, amely már nem működik; és ebből le kell vonnia a konzekvenciát. Pflimlin kérte, hogy a tábornok vesse latba befolyását a Résurrection hadművelet elkerülésére. De Gaulle kinyilvánította, hogy nem kívánja a katonai államcsínyt. Ebben maradtak, semmiféle megállapodás sem született.

27-én reggel De Gaulle egy kommünikében kinyilvánította, hogy "megkezdtem a szabályos eljárást [processus régulier], amely az ország egységét és függetlenségét biztosítani képes köztársasági kormány felállításához szükséges". A politikai osztály számára ezzel egyértelműen megüzente igényét a legfelsőbb végrehajtó hatalomra, de egyben megnyugtatta, hogy "köztársasági [républicain] kormányt" fog felállítani, és ezt "szabályos", az alkotmányos utat betartó eljárás által kívánja megtenni. Továbbá kinyilvánította a hadsereg számára, hogy elvárja tőlük a fegyelem megőrzését és azt, hogy a tervezett puccsot ne hajtsák végre.

A deklaráció hatása többirányú volt. A katonák valóban elhalasztották az éjszakára tervezett hadműveletet, figyelve az események menetét. A szocialista parlamenti csoport, amely nélkül nem létezett parlamenti majoritás, elsöprő többséggel, 112-3 arányban De Gaulle megoldásának elutasítására szavazott, mivel a képviselők, Mollet minden ráhatása ellenére sem hittek De Gaulle alkotmányosságot tiszteletben tartó kijelentéseinek. A másnap, 28-án lezajlott nagy tüntetés, amit a baloldali pártok és a szakszervezetek hirdettek meg, az elutasításnak a tömeges kifejeződése volt. Több mint 200 ezer ember vonult a Nation tértől a République térig, demonstrálva a tüntetés szervezőinek erejét. A tüntetés óriási volt, mégsem jelentett fontos mérföldkövet. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a felvonulókat egyesítő egyetlen közös pont a katonai diktatúra elutasítása volt; eme negatív közösség nem kapcsolódott össze valamilyen pozitív programmal. A kommunisták De Gaulle-t is elítélték és antifasiszta blokkot kívántak, míg sokan, nem-kommunista baloldaliak, éppen De Gaulle-tól várták a megoldást és mellesleg féltek egy újabb Népfront kísérletétől.

27-én a Pflimlin-kormány minden addiginál nagyobb támogatást kapott egy nemzetgyűlési szavazás folyamán, nem utolsósorban a szocialisták fent említett elhatározása nyomán. A kormány másnap lemondott.

A legalitás nagyon fontos dolog. Sokan vannak, akik gyermeteg módon azt képzelik, hogy akinél a fegyver, azé a hatalom. A hatalom ennél jóval bonyolultabb valami. A katonák 1958. májusában megtapasztalhatták az ismert, sőt elcsépelt tétel igazságtartalmát, hogy a szuronyokkal sok mindent lehet csinálni, de ráülni nem lehet[38]. Az ejtőernyősök teljes biztonsággal elfoglalhatták volna a főbb kormányzati központokat, mégsem tették, érzékelve a folytatás óriási nehézségeit. A legitimitás, a kormányzat társadalom általi elfogadottsága, a modern társadalmakban nagymértékben összekapcsolódik a legalitással, az alkotmányos, de mindenképp formáljogi kategóriák szerinti procedúrák általi megerősítéssel. A "forradalmi" hatalom, mint minden diktatórikus hatalom ezt nélkülözi, célja gyakran ennek az átalakítása, megváltoztatása. Emigráns, elüldözött, minden kényszerszervétől megfosztott kormányok rendelkezhetnek óriási hatalommal, míg mérhetetlen nagyságú apparátussal rendelkező kormányzatok omolhatnak össze minden látható külső lökés hiányában is. A legalitás azonban nem azonos a legitimitással, erre jó példa a Pflimlin-kormány sorsa: valódi társadalmi elismertség híján az államapparátus kiolvadt alóla, tényleges irányítási lehetőség hiányában nem volt értelme további működésének.

De Gaulle végül is mind Algír, mind Párizs támogatását megszerezve lett az egyetlen hatalom Franciaországban. Azonban mindkét fél támogatása magyarázatra szorul. A hadsereg és a feketelábúak nem voltak eredendően gaullisták, de számukra is csak a tábornok tudott szilárd pontot nyújtani. "Nem volt semmi lehetséges a hadsereg nélkül; egy olyan hadsereg nélkül, amelyik, mint tudjuk, egy cseppet sem tekintette június 18-a emberét természetes vezetőjének. Helytelen lenne tehát azt a következtetést levonni, hogy a hadsereg döntött a tábornok mellett május 15-e után, amikor Salan híres "Vive De Gaulle!"-ját elkiáltotta azon az algíri erkélyen. Nem, végeredményben De Gaulle felé nem ez billentette a mérleg nyelvét, hanem az űr [vide], a nagy üresség [vide], ami ezekben a napokban mindenütt érezhető volt: a légüres tér [vide] a felkelés körül, a Forumon vonuló tömegek ellenére, a légüres tér [vide] a negyedik köztársaság körül, a Nemzet felvonulása [le défilé de la Nation[39]] ellenére."[40] Igen, erről van szó: az egyik hatalmi központ birtokolta a legalitást, de támogatottsága nem volt, a társadalom teljes közömbösséggel nézte a Negyedik Köztársaság letűnését; a másik - bár teljes elfogadottsága sohasem volt, meg sem közelítette ezt - politikailag aktív társadalmi csoportokat tudhatott maga mögött, ámde működése törvénytelen volt, a legalitás oldaláról nem volt lehetősége legitimálni önmagát. Csak a harmadik hatalmi centrum, De Gaulle volt az, aki egy néhány hetes taktikus meneteléssel képes volt egyesíteni magában a legalitást és a legitimitást, és ezen keresztül a válságot lezárni.

A Pflimlin-kormány lemondásával előállt az a helyzet, hogy Franciaországnak nem volt kormánya, a Nemzetgyűlésben nem volt többség, amely egy új kormány megválasztását lehetővé tette volna, és különben is, - kissé kisarkítva - minek választottak volna új kormányt, ha úgyse engedelmeskedik neki senki? A játszma lefolyása De Gaulle tábornok, Mollet (aki megszerezhette a nélkülözhetetlen szocialista támogatást) és René Coty államfő kezében volt. Coty, De Gaulle emlékiratai szerint, felismert három dolgot: a köztársaságot[41] megőrizve csak úgy lehet az országot megmenteni, ha a lejáratódott rendszer helyébe másik kerül; a hadsereget engedelmességre kell kényszeríteni; és mindezeket csak De Gaulle[42] tudja megvalósítani. Az bizonyos, hogy a köztársasági elnök ezeket a napokat azzal töltötte, hogy De Gaulle-nak parlamenti többséget szerezzen és ezzel a válságnak véget vessen. 28-án este De Gaulle találkozott André Le Troquer-val, a Nemzetgyűlés és Gaston Monnerville-lel, a Szenátus elnökével, az ország - még funkcióban levő - második és harmadik közjogi méltóságával. A megbeszélés 29-én hajnalban teljes eredménytelenséggel ért véget, a tárgyalófelek nem fogadták el a tábornok támasztotta feltételeket.

Másnap Coty levelet írt a Nemzetgyűlésnek. Ez nem volt alkotmányellenes, de az udvariassági üzeneteken kívül, nem is volt szokásban[43]. Ebben az államfő felhívta De Gaulle tábornokot, "a franciák legkiválóbbikát"[44], hogy oldja meg a válságot. A képviselőket kemény választás elé állította: vagy De Gaulle beiktatása, vagy az ő feje[45]. Márpedig Coty lemondásával a végrehajtó hatalom maradéka is távozott volna, ami a légüres teret még üresebbé tehette volna[46]. Egyértelműen ez volt a végjáték döntő húzása.

Ettől kezdve az események felgyorsultak (bár korábban sem a változatlanság volt jellemző). Még aznap este - titokban - találkozott De Gaulle és Coty. Másnap az államfő magához hívatta a pártok vezetőit és kemény egyezkedéseket folytatott velük. 30-án a szocialisták két vezetője, Mollet és Deixonne elutazott Colombey-ba és nagyon elégedetten távoztak. De Gaulle két fontos ponton engedett: elismerte a jövendő kormány felelősségét a parlament előtt és elfogadta, hogy - az alkotmánynak megfelelően - személyesen kérje a Nemzetgyűléstől beiktatását. A legszorosabb és a legfontosabb harc a SFIO-ban folyt. 31-én a szocialista vezetők, képviselők ülésén 77-74 arányban a Mollet képviselte irányzat győzött[47]. A viharos változásokat jelzi, hogy négy nap alatt egy ilyen kardinális kérdésben a teljes elutasítástól képviselők sora jutott el az elfogadásig. Ugyanezen a napon De Gaulle fogadta a pártok vezetőit (csak a kommunisták nem jöttek el) és ismertette velük programját.

Másnap, június elsején (mellesleg vasárnap), nyilvánossá vált a kormánynévsor. Meglepetést keltett, hogy csak két tárca került gaullisták irányítása alá: André Malraux, a neves író lett a kulturális miniszter és Michel Debré[48] az igazságügyminiszter, tehát a jövendő alkotmány kidolgozója. Szintén meglepő volt "a pártok rezsimje" ellenségétől, hogy a pártok vezetőit ugyanúgy (sőt ugyanazokat) bevette a kormányba, mint ahogy ez a korábbiakban történt. Három volt miniszterelnök is helyet kapott, Mollet és Pflimlin, mint tárca nélküli miniszter, valamint Pinay, mint pénzügyminiszter. A másik két államminiszter Jacquinot, a mérsékeltek képviseletében illetve Houphouet-Boigny, egy fekete politikus, az afrikaiak képviseletében lett. Az viszont nagyon jellemző a tábornokra, hogy az általa három legfontosabb tárcának ítélt minisztérium[49] élére szakértőket, jól képzett funkcionáriusokat, hivatalnokokat nevezett ki. Így lett külügyminiszter Couve de Merville, hadügyminiszter Guillomat és belügyminiszter Pelletier. Ebben a kiélezett helyzetben a kormányösszetétel nem csak abból a szempontból vizsgálandó, hogy ki került be, hanem az is fontos, hogy ki maradt ki a testületből: a "négy muskétás", azaz az Union pour le Salut et le renouveau de l'Algérie Française fő vezetőinek egyike sem lett a kormány tagja. Mindez nagyon megnyugtató volt a politikusok számára: világossá vált, hogy a tábornok nem akarja személyes sérelmeit a politikai eliten megbosszulni és hogy nem hajlik a szélsőséges algériaiak szavára.

Június elsején délután háromkor elkezdődött a Nemzetgyűlés ülése. De Gaulle felolvasta a meglehetősen rövid beiktatási beszédét, azután elhagyta a termet, nem kívánván részt venni a vitán. A beszéd először Franciaország lehangoló helyzetét rajzolta meg, majd a tábornok előterjesztette követeléseit: rendeleti kormányzás hat hónapra, alkotmányrevízió lehetősége, a parlament pihenőre küldése. A kormány ellen csak a kommunista párt nyilvánított ki egységes elutasítást, ezenkívül egyes, nem jelentéktelen politikusok, mint például Poujade[50], Mitterrand[51], Mendès France[52]. Este fél nyolckor megkezdődött a szavazás, aminek eredményét negyed tízkor hirdették ki: 329 igen, 224 nem és 36 tartózkodás. Beiktatták a De Gaulle-kormányt.

A kormányválság végetért, de hátravolt még három szavazás a tábornok által - a beiktatási beszédben is - követelt törvényekről. Június másodikán a kormány megkapta a különleges jogokat Algériára vonatkozóan[53]. Ez nem okozott nagyobb nehézséget, hiszen ugyanezen jogokat 1956. március 16-tól kezdve minden kormány megkapta. A következő, végül ugyanezen a napon megszavazott törvény[54] már jóval nagyobb vitát váltott ki. Ez hat hónapra, mint a római diktátorok esetében, teljhatalmat adott a kormánynak, azaz lehetőséget a rendeleti úton való kormányzásra, míg a parlament mindkét háza szünetelteti működését. Végül bizonyos korlátozással[55] a képviselők elfogadták a hatalommegosztás ideiglenes eltörlését és a saját szabadságra küldésüket. A június 3-án megszavazott harmadik törvény volt a legtávolabbi kihatású. Eszerint a kormány jogot kapott arra, hogy egy új alkotmány tervezetét dolgozza ki, amelyet közvetlenül (a képviselők beleszólását teljességgel mellőzve) van lehetősége népszavazásra bocsátani. A törvény öt megkötést tartalmaz, olyan elveket, amelyre a jövendő alkotmánynak épülnie kell: a hatalom alapja az általános választójog; a végrehajtó és a törvényhozó hatalom szétválasztott; a kormány felelős a parlamentnek; a bíróságok függetlenek; a gyarmati népekkel való kapcsolat szabályozása. A törvényt nagy vita után végül az előzőeknél is nagyobb arányban fogadták el.

A Negyedik Köztársaság ugyan formálisan még az új alkotmány megszavazásáig fennmaradt, de a parlament működésének beszüntetése után de facto már nem funkcionált.

Végetért egy korszak.


Az 1958-as politikai válság jellemzői

Az alábbiak az 1958-as krízis főbb vonásai foglalják össze a következő szempontok szerint[56]: a válság eredete (a kulcskonfliktus, a kirobbantó ok, előreláthatósági fok); tartalma; erőssége (időtartama, a tömegrészvétel mértéke, intenzitás); feloldási módja (választás vagy kiemelkedő személy köré tömörülés); kihatása (rendszerváltás, kormányváltás, törvénykezés).

Az 1958-as politikai válság vízválasztó kérdése az Algériához való viszony volt, a krízis fő frontvonala a Francia Algéria hívei és a beiktatott kormány támogatói között húzódott. Ez a feloldhatatlan ellentét megterhelődött egy másikkal, amely nagymértékben egybeesett az előzővel: ez a Negyedik Köztársaság súlyos működési zavaraival kapcsolatban a politikai rendszert felszámolni kívánók és a rezsimet védők között húzódott. A legitimitási válsággal összekapcsolódó közhatalmi gyengeség egybeesett a francia nemzet XX. századi történetének - a II. világháború után - második nagy nemzeti krízisével.

A válságot kirobbantó szikra Pierre Pflimlin miniszterelnökké választása volt; az Algéria kérdésében liberálisnak tartott politikus személye lett az a csomópont, ami köré az ellentétek besűrűsödtek. A robbanás nem volt váratlan, mindenki érezte, hogy az ülés, amin a Negyedik Köztársaság oly kínosan fészkelődik, puskaporos hordókból készült. Csak a Pflimlin-szikra kellett.

A francia politika válságokban alapjában véve háromfajta tartalom jelent meg: a nemzeti, a vallási (állam és egyház viszonya) és a különböző társadalmi osztályok összeütközése. Az '58-as válság tétjét tekintve nem volt sem vallási, sem szociális jellegű. A szokásos marxista-leninista magyarázatok csődöt mondanak, amennyiben a krízis mozgatórugóját az életszínvonal csökkenésében, a "nép" elnyomorodásában keresik. 1958. májusában Franciaország egy nemzeti kérdésben volt megosztott, így a válság feloldását is csak a nemzettudat integritásának rehabilitálása biztosíthatta. Ez újabb adalék annak magyarázatára, miért éppen De Gaulle lehetett a megoldás embere, miért éppen az a már akkor történelmi jelentőségű, méltósággal teli személyiség, aki Franciaország dicsőségét saját magában testesítette meg a második világháborút megéltek szemében.

A francia politikai válságok történetében időtartamát tekintve az 1958-as rövidnek számít, május 13-a és június 3-a között, mintegy húsz nap alatt lezajlott. (Ehhez képest a boulanger-izmus három, a Dreyfus-válság[57] két évig tartott.) A tömegrészvétel szempontjából 1958. májusa kiemelkedik a francia történelemben. Algírban a feketelábúak tömegei vonultak ki a Forumra, ahogy a május 28-i tüntetés a Köztársaság védelmében is sokaságot vonzott az utcára. A krízis intenzitása nagyon nagy volt, Franciaországot polgárháború fenyegette, az ejtőernyősök Korzika után anyaországi partraszállásra készültek.

Ha nem számítjuk a Kommünt (ami fegyveres represszióba fulladt), a francia politikai válságok megoldása két módon zajlott: választásokkal (mint 1877-ben, a boulanger-izmus, a Dreyfus-krízis esetében vagy 1968-ban) illetve kiemelkedő személyiségek, a "gondviselés küldöttei"[58] köré való tömörüléssel (1934: Doumergue, 1940: Pétain). 1958 azért különleges, mert De Gaulle mindkét módszert kihasználta. Személye az "homme providentiel" volt a franciák számára, az, aki képes a hatalomban keletkezett légüres tért kitölteni. Az Ötödik Köztársaság stabilitását azonban nemcsak alapítójának személyisége és a felállított politikai rendszer működőképessége biztosította, hanem a népszavazások sora, amivel a tábornok az alkotmányt, majd saját magát a köztársasági elnöki székben legitimálta. A karizma és a legalitás legitimáló ereje összekapcsolódott és a karizma bizonyos mértékben - legális megválasztásával - öröklődővé vált a köztársasági elnökök számára.

Franciaország válságai politikai kihatásukat tekintve különbözőek voltak. 1968. májusa vagy a boulanger-izmus mindössze törvénykezést, új intézmények felállítását vonta maga után, az állam vezetői mind a helyükön maradtak. A Dreyfus-ügy, 1934 februárja a kormány lemondását eredményezte. Három krízis - a Kommün, 1940 és 1958 - hatása volt a legjelentősebb: a rendszer összeomlásához és új politikai szisztéma létrehozásához vezetett. Tehát 1958 jelentősége a következményeket tekintve óriási: nemcsak a parlamenti erőviszonyok, a kormány vagy egyes törvények, intézmények változtak meg, hanem az állami intézményrendszer egésze, a hatalomgyakorlás módjával együtt.

 

II. Miért De Gaulle?

A társadalomtudós szempontjából az 1958-as politikai válság Franciaországban legalább annyira titokzatos, nehezen átlátható, sokféleképpen értelmezhető, mint a magyar történelemben 1956 októbere. Ha az alábbiakban az előző fejezet hogyanja után most a miértre keressük a választ, mindenkor tudatában kell lennünk, hogy ez egy interpretáció lesz, amely egy szemszögből, a kollektív tudat szempontjából közelíti meg '58 májusának titokzatos eseményeit.

Alapjában három kérdésre kell választ találni, amely három kérdés a kavargó események három helyszínéhez kapcsolódik. Először: Miért nem volt képes a francia politikai osztály aktív támogatókat maga mögé állítani, miért nem védte meg senki Párizst, a IV. Köztársaságot? Másodszor: Miért nem volt válasz az algíri kérdésre, hogy tudniillik mi lesz a Birodalommal? Algír miért nem volt képes megoldani, aktív támogatottságával együtt sem, a politikai válságot? Harmadszor: Mi az ami De Gaulle-t, egy visszavonult II. világháborús tábornokot, szervezett politikai párt és mellette álló, határozottan körvonalazható tömeg nélkül is a politikai válság megoldójává tette? (Sőt úgy tűnik - vér nélkül - egyedül lehetséges megoldójává.) Tehát az alábbi három fejezetben meg kell nézni a politikai szféra működési zavarait (1), a dekolonizációs válságot a nemzettudat szempontjából (2) valamint a "gondviselés küldöttének" politikai mitológiáját s benne De Gaulle szerepét (3). A három válasz a válság lefolyásának három fő okát is meg fogja adni és - nyilván interpretációs, tehát tematikus szempontból - az első két fejezet a válság előzményeire is rávilágít.


1. Párizs - a politikai szféra működési zavarai

" Ez a kormány vitathatatlanul a törvényes hatalom. A kérdés csak az, hogy ez a kormány vajon még mindig hatalom-e. Elkészítettem a miniszterek listáját: nemzetvédelmi miniszter - a hadsereg már nem engedelmeskedik neki; belügyminiszter - nincs már rendőrsége; légügyi miniszter - már nem ellenőrzi a katonai repülőgépeket; Algéria ügyeinek minisztere - nem tud Algériába menni; Szahara ügyeinek minisztere - nem tud elmenni a Szaharába; tájékoztatásügyi miniszter - már csak cenzúrázni tud." René Pleven, a IV. Köztársaság egy prominens politikusa jelentette ki a fentieket 1958. május 28-án. De nemcsak az államapparátus olvadt ki a IV. Köztársaság végrehajtó hatalma alól, nemcsak a hivatalnoki réteg szűnt meg támogatni a fennálló politikai intézményrendszert. A IV. Köztársaság mellett nem állt ki a társadalom egyetlen rétege sem[59], védelmére a szavazók egyetlen csoportja sem vonult ki tüntetni. A nagy kérdés a IV. Köztársaság eme elmagányosodása: vajon miért nem érdekelt senkit a rendszer halála?

A IV. Köztársaság mint rendszer kezdettől fogva gyenge legitimációval bírt. Miután De Gaulle 1946 januárjában távozott a hatalomból, a pártok szabad kezet kaptak alkotmányos elképzeléseik megvalósításához. Az első próbálkozás az Alkotmányozó Gyűlésben többségben lévő marxista baloldal (az FKP és a SFIO) mohósága miatt elbukott: bár a Gyűlés természetesen megszavazta az alkotmánytervezetet, ám az 1946. május 5-én tartott referendum elvetette azt[60]. A nemre felhívó erők (MRP, De Gaulle, kis pártok) közül valamelyikkel ki kellett egyeznie a marxista pártoknak, annál is inkább mert az új Alkotmányozó Gyűlésben már kisebbségben (47 %) voltak. Végül az új tervezetet a tripartizmus mindhárom pártja elfogadta (ami - a szöveg jellegéből következően - a kereszténydemokraták /MRP/ és De Gaulle szakítását jelentette), így az alkotmánytervezet nagy többséggel ment át a szavazáson[61]. De Gaulle hiába hirdetett saját programot (lásd a már említett Bayeux-i beszédet), a szavazások sorába belefáradt választók 1946. október 13-án elfogadták a javaslatot. Ez a referendum azonban igencsak gyenge egészségű újszülöttet eredményezett. Míg az előző választásokról és népszavazásokról csak minden ötödik szavazó maradt távol (tartózkodott), ezúttal minden harmadik. Ráadásul csak viszonylag kis többséget[62] kapott az új alkotmány. Ahogy De Gaulle ezt kifejezte: "A franciák egyharmada belenyugodott, egyharmada visszautasította, egyharmada pedig nem foglalkozott vele."[63] A rendszer tehát eredendően "kisebbségi rezsim" volt, hiszen a szavazótábor egyharmadától kapott csak aktív támogatást - és ez később csak csökkent. Ez még mindig nem lett volna baj, ha ez a kisebbség egy homogén társadalmi csoportot jelentett volna, amely a IV. Köztársaságot sajátjának érzi, ahogy a III. Köztársaság mögött ott állt a városi és vidéki polgárság. A IV. Köztársaságnak azonban nem voltak ilyen támogatói.

De ettől még ez a rendszer, a legalitására és a köztársasági eszmére támaszkodva, lehetett volna társadalmilag stabil, ha be tudja bizonyítani hatékonyságát, ha el tudja fogadtatni, hogy a működtető elit teljesítőképes. Az intézményrendszer azonban a francia pártviszonyok és a hidegháború körülményei között nem lehetett hatékony, az alkotmányos struktúra nem tette lehetővé politikai stabilitást. A Nemzetgyűlés óriási túlhatalommal rendelkezett a IV. Köztársaság politikai rendszerében. Lévén az egyetlen intézmény, amelyet közvetlenül választottak, a Nemzetgyűlés lett a népszuverenitás letéteményese. Maga határozta meg működésének szabályait, az ülésszakok hosszát, tagjainak törvénykezdeményezési joga volt, a Köztársasági Tanáccsal együtt megválasztotta a köztársasági elnököt, egyedül szavazta meg a törvényeket (senkinek sem volt joga újratárgyalást kérni), megválasztotta a miniszterelnököt és megbuktatta a kormányt. A második tervezetbe az MRP nyomására bekerült két intézmény, amelyek azonban - a kereszténydemokraták szándéka ellenére - nem képeztek valódi ellensúlyt. A köztársasági elnök jogkörét tekintve igen gyenge volt: a parlament választotta, nem volt joga a törvények kihirdetését megtagadni. Két nem túl erős ütőkártyája volt csak, a mandátumának időtartama, 7 év, ami bizonyos állandóságot jelentett a politikai életben és a joga a miniszterelnök jelölésére, ami lehetővé tette a köztársasági elnök számára, hogy a Nemzetgyűlés számára elfogadható lehetséges személyek közül (de csak azok közül) a neki legelfogadhatóbbat válassza ki. A másik ellensúly a Köztársasági Tanács, egyfajta felsőház lett volna. Tagjainak egyharmadát a Nemzetgyűlés választotta, kétharmadát pedig egy testület, amely a nemzetgyűlési képviselőkből, tanácsosokból és más választott testületek tagjaiból állt. Főként véleményezési jogköre volt, a törvények meghozatalát hatékonyan nem befolyásolhatta (már csak összetételénél fogva sem), nem jelentett valódi ellensúlyt, nem volt valódi felsőház; a IV. Köztársaság rendszerét a gyakorlatban nyugodtan tekinthetjük egykamarásnak.

A végrehajtó hatalom sem működhetett ellensúlyként. A kormányt a Nemzetgyűlés választotta és egy bizalmi szavazással bármikor el is távolíthatta. A kormánynak a tehetetlen, működésképtelen parlament feloszlatására volt ugyan joga, de ezt csak olyan szigorú megkötésekkel tehette, ami megakadályozta gyakorlását[64]. A bírói hatalom sem korlátozhatta a Nemzetgyűlés túlhatalmát, nem lévén alkotmánybíróság.

Ez a Nemzetgyűlés-központú konstrukciónak önmagában nem kellett volna instabilitást magával hoznia (hasonló működik - bár bírói ellensúllyal - igen jól Angliában), ha Franciaországban csak kevés, fegyelmezett, stabil párt létezik. 1946-ban, amikor ez az alkotmányos szerkezet a tripartizmus körülményei között, amelyben három nagy, szervezett, szilárd párt birtokolta a képviselői helyek háromnegyedét, létrejött, ez még igaz is volt. Azonban a későbbiekben mind a szocialisták, mind a kereszténydemokraták szavazótábora jócskán csökkent. Az 1951-ben bevezetett kapcsolt listás választások aztán hat közel egyenlő nagyságú frakciót eredményeztek, amelyek mindegyike körülbelül száz fős volt. A túl sok párt problémáját tetézte az, hogy egyrészt nem volt vezető párt, soha egyetlen politikai formáció sem érte el a 30 százalékot[65], másrészt a (proporcionális, majd kapcsolt) listás választások folytán viszonylag kis erejű pártok is bekerülhettek a Nemzetgyűlésbe.

De a francia pártrendszerben nemcsak a multipartizmus jelentett problémát, hanem az is, hogy ezek a pártok strukturálatlanok, instabilak voltak. (Ez alól természetesen a kommunista párt kivételt jelent, hiszen a közös ideológia, a beszorítottság közös élménye óriási összetartó erőt eredményezett.) Gyakran nem is beszélhetünk a szó politológiai értelmében vett pártokról, sok esetben inkább helyes a "politikai csoportosulás" elnevezés, ugyanis valamely erőteljes személyiség, politikai notabilitás köré tömörült csoportról volt szó.[66] A politikai formációkon belüli kicsi kohéziós erő következtében hiányzott a szavazási fegyelem, teljesen megszokott volt, hogy személyek (és a köréjük tömörült csoportok) a pártjuk álláspontjával ellentétesen szavaztak. A formációk gyakran átalakultak, kisebb-nagyobb leszakadások, pártátalakulások nem keltettek nagy szenzációt. Ráadásul a IV. Köztársaság nagy kérdéseiben, mint az Európai Védelmi Közösség vagy Algéria, a vízválasztó nem a párthatárok mentén volt[67]. Algéria kérdésében például a kommunista és a gaullista pártot kivéve mindegyik párt megosztott volt, ami a pártok koalíciójából felépülő kormányok számára nem biztosított nagy jövőt.

Mert valójában erről volt szó. A sok, fegyelmezetlen, instabil párt legfeljebb szépséghiba lett volna a IV. Köztársaság politikai arcán, ha nem lett volna egyenes következménye a rendszer teljes bizonytalansága. A határozott politikai vonalvezetés, Franciaország politikájának kiszámíthatósága nem volt lehetséges az állandóan változó kormányok idején. A Harmadik Köztársaság legrosszabb hagyományait követve a rövid életű kormányok átka a Negyedik Köztársaságot is elérte. A három-négy kis pártból álló koalíciók a rosszul működő pártrendszer körülményei között gyakran felbomlottak, ehhez elegendő volt, ha valamely pártfrakció kisebb-nagyobb csoportja - leggyakrabban ha vezetőjük nem került be a kormányba - nem szavazta meg a kormány javaslatát. A Negyedik Köztársaság fennállásának 12 éve alatt elfogyasztott 21 kormányt, vagyis a kormányok átlagélettartama alig több mint fél év volt. Akadt olyan koalíció, ami csak néhány napot élt meg, így például Robert Schuman második kormánya (1948. szeptember 5-7) vagy Henri Queille második kormánya (1950. július 2-4.). A rövid életű kormányokat gyakran hosszú kormányválságok követték. Így például Maurice Bourgès-Maunoury bukása (1957. szeptember 30.) és Félix Gaillard megválasztása (november 5.) között több mint egy hónap, az előző fejezetben elemzett, rendszerválságot bevezető kormányválság (Gaillard-Pflimlin váltás: 1958. április 15 - május 14.) esetében közel egy hónap telt el. Mindez nem eredményezhetett határozott vonalvezetést, a kormányok még a programalkotást sem tűzhették ki célul, nemhogy egy program határozott végrehajtását.

A könnyen felbomló koalíciók, a hatalom egységének hiánya nagyfokú politikai tehetetlenséget hozott magával. A problémákra a válasz, az intézkedés minden kényes kérdésben elhúzódott, mivel a négy-öt, gyakran gyökeresen ellentétes álláspontot kellett volna összeegyeztetni. A Negyedik Köztársaság komoly mértékű döntésképtelenséget mutatott. Lett légyen a Nemzetgyűlés alkotmányosan bármily nagyhatalmú, gyakran - ha valóban dönteni kellett - a hatalom de facto kikerült kezéből. Tipikusan így volt ez a gyarmatok kérdésében: Thierry d'Argenlieu Indokínában, majd Robert Lacoste Algériában valójában a politikusokra tartozó ügyekben döntött anélkül, hogy ezt bárki is kétségbe vonta volna.[68] A politikai tehetetlenség pregnáns példája René Coty köztársasági elnökké választása. Az 1947 januárjában megválasztott Vincent Auriol mandátuma lejárta (1954 január) előtt szükségessé vált az új köztársasági elnök megválasztása. Két jelölt volt, Joseph Laniel (Független), a miniszterelnök és Marcel-Edmond Naegelen (SFIO), Algéria hajdani kormányzója. Normális körülmények között a parlamenti aritmetika alapján Lanielnek könnyedén győznie kellett volna, hiszen a jobboldal többségben volt. Csakhogy Laniel híve volt az Európai Védelmi Közösségnek, míg a jobboldal egy része ellenezte azt, nem is beszélve Laniel személyes ellenfeleiről (mellesleg a saját pártjában). Naegelen ellenezte az EVK-t, éppen ezért a baloldal egy része nem szavazott rá, de az ellenjelöltre sem, lévén baloldali. Mindez oda vezetett, hogy egyik jelölt sem kapott többséget a Nemzetgyűlés és a Köztársasági Tanács együttes ülésén. Tizenegy fordulóban sem. A tizenkettedik menetben aztán új jelöltet állítottak René Coty személyében, aki a második vonalhoz tartozott és a legfőbb előnye az volt, hogy addig még nem nyilatkozott az EVK kérdéséről. Ez az esemény, ez a végül tizenhárom fordulós nyűglődés szimbolizálta a Negyedik Köztársaság politikai tehetetlenségét.

És még csak lecserélni sem lehetett a megunt, tehetetlenséget mutató politikusokat! Bármi történt, a választók akárkire szavaztak, ugyanazok az emberek alakítottak kormányt. Ennek egyik oka a pártvezetők túlhatalma volt. A listás választásokon az kerülhetett be a Nemzetgyűlésbe, akit a pártnotabilitások listára tettek. A kormányba az került be, akit a pártvezetők arra érdemesnek tartottak.[69] Legtöbbször saját magukat. A kormányok gyakran változtak, a miniszteri posztokat mindig más személy birtokolta (ami persze a normális kormányzást lehetetlenné tette), de a kormányt alakító politikusok mindig ugyanazok voltak: gyakorlatilag egy 30-40 fős pártoligarchia forgott a miniszteri tisztségekben, a választók nem szabadulhattak az unalomig ismert arcoktól. (Ez a személyi stabilitás természetesen az instabilitás egyik jele volt, mivel a politikai elit képtelen volt újratermelni önmagát.)

A másik ok a koalíciós kényszer volt. Miért nem alakult ki a jobb- és baloldal között váltógazdálkodás? Miért nem állt a választók előtt világos választási alternatíva? A válasz a hidegháborúban és a gaullizmusban rejlik. 1947-ben ugyanis két óriási jelentőségű esemény történt a francia politikai életben. Az első a tripartizmus bukása volt: 1947. május 5-én a Paul Ramadier, a szocialista miniszterelnök kizárta kormányából a kommunista minisztereket, minthogy a Nemzetgyűlésben a saját kormányuk ellen szavaztak. Az utókor fordulópontot lát ebben az eseményben (míg a kortársak csak ideiglenes pártcsatának tekintették), ugyanis ezzel kezdődött a "francia (h)idegháború", amelyben a Francia Kommunista Párt mint a Szovjetunió különítménye működött.[70] 1947 másik nagy eseménye a Rassemblement du Peuple Français (RPF), a gaullista párt megalakulása és a helyi választásokon elsöprő sikere volt. Ez a párt De Gaulle Bayeux-ben meghirdetett elveinek megvalósítását célozta és a tábornokot tekintette a változás letéteményesének. Ami a rendszer számára félelmetes volt, hogy mindkét párt (vagy - a saját önképük alapján - inkább mozgalom: az egyik a proletáriátusé, a másik a francia nemzeté) elutasította a Negyedik Köztársaságot mint olyat. Márpedig a két párt, vagyis a Negyedik Köztársaság ellenzőinek támogatottsága együttesen meghaladta az 50 százalékot, tehát egy esetleges választás eredményeként negatív többségű Nemzetgyűlés jött volna létre. Ez a politikai rendszer teljes bénultságát okozta volna. Ennek megakadályozására született meg egyrészt a kapcsolt listás választási rendszer, amely valóban sikeresen premizálta a "rendszerfenntartó" pártokat az 1951-es és 1956-os választásokon. (De azért azt senki sem felejtette el, hogy a választási technika megválasztásával nyert többlethelyek nem jelentettek többlettámogatottságot.) Másrészt létrejött egy új politikai formula, a Harmadik Erő koncepciója. Ez az intézményrendszer védőinek összefogását jelentette a jobb- és baloldali veszéllyel szemben, a közép szövetségét a rendszerellenes szélsőségek ellen. Minthogy azonban a Negyedik Köztársaság pártjai éppen hogy többséggel bírtak a Nemzetgyűlésben, a Harmadik Erő formulája ezen pártok kényszerű együttélését jelentette. Ez a kényszerű együttélés később, a jobbközép, majd balközép típusú koalíciók idején is fennállt, csak 1956 után a poujade-isták jelentették a kormányképtelen, rendszerellenes jobboldalt.

A pártvezetők túlhatalma, de legfőképpen a koalíciós kényszer hatásaként a választási eredmények és a kormány összetétele között nem volt kapcsolat. Szavazhattak bárhogy a választók, ugyanazon pártok alakítottak kormányt mint korábban, és persze ugyanazok, a szavazók által esetleg bukottnak tekintett politikusok kerültek a miniszteri posztokra. Ez a vonás legerősebben 1956 januárjában jelent meg, mikor a szavazók győzelemhez segítették a Republikánus Front nevű balközép pártszövetséget - elsősorban Pierre Mendès France megújulást, erősebb stílust ígérő személye miatt. A baloldal vezette kormány feje azonban nem Mendès France, hanem Guy Mollet lett, óriási csalódottságot, kiábrándultságot okozva ezzel a tetőpontján álló mendèsista mozgalomnak és nem kevés szimpatizánsának.

1945. október 21-én volt Franciaországban egy népszavazás, ahol az első kérdés azt tudakolta, hogy vajon a franciák akarnak-e új alkotmányt. A kérdésre, ami egyszerűen a Harmadik Köztársaság (amelynek működése 1940. július 10-e után felfüggesztődött) eltörléséről vagy megtartásáról szólt, a szavazók 96 százaléka mondott igent. A Felszabadulás idején óriási volt a vágy a változásra, a katonailag (vereség a németektől) és politikailag (a hatalom átadása Pétain kezébe) életképtelennek tűnő rendszer radikálisan mással való helyettesítésére. Ehhez képest létrejött egy alkotmány, amely kísértetiesen hasonlított a Harmadik Köztársaságéra (következményeiben is: a túlhatalmú Nemzetgyűlés, amely szklerózisban szenved; végrehajtó hatalom, amely gyenge; rövid életű kormányok után hosszú kormányválságok); kialakult egy politikai kultúra, amelyet már megismerhettek és nem kívántak vissza (erélytelen stílus; nyilvánosságot mellőző döntések stb.); létrejött egy politikai osztály, amely ugyanúgy oligarchikusan uralta a politikai életet, mint a Harmadik Köztársaságé a legrosszabb időkben.

A Negyedik Köztársaság nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A francia politikai elit a Negyedik Köztársaságban nem teljesített és ezért, mint minden ilyen elit, elvesztette a tömegtámogatottságát. A Negyedik Köztársaság mint politikai rendszer csődöt mondott, ezért amikor válságba került, hirtelen kiderült, hogy nem áll mögötte aktív bázis, hogy a polgárok különösebb fájdalom nélkül hagyják kimúlni a fennálló politikai struktúrát. A Negyedik Köztársaság a franciák közömbössége között halálozott el.


2. Algír - a dekolonizációs válság

A nyugat-európai országokat a II. világháború után két nemzetközi körülmény sújtotta: a dekolonizáció és a hidegháború. Nagy-Britannia számára súlyos trauma volt gyarmatbirodalmának elvesztése, Olaszországban pedig súlyos problémát jelentett az erős kommunista párt. De Olaszországnak nem voltak gyarmatai, a kommunizmus pedig nem vert gyökeret Angliában. Franciaország azonban mindkettő sújtotta. Az FKP szerepét és erejének hatását a politikai viszonyokra már láttuk, a dekolonizáció hatásának tárgyalása pedig alább következik.

A Franciaország által függőségben tartott terület már a II. világháború után csökkent Levante (Szíria és Libanon) elvesztésével, ezek azonban nem voltak klasszikus gyarmatok. Az első nagy érvágást az indokínai háború (1946 december - 1954 július) jelentette, amiben Franciaország nehéz, véres küzdelmek, egy valódi "piszkos háború" [71] után elvesztett egy már évszázada birtokolt, stratégiailag is jelentős gyarmatot. De a francia közvélemény valódi sokkja az 1954. november elsején (az előző háború befejezése után alig három hónappal) kitört algériai háború volt.

Algériát nemcsak a felkelés kitörésekor működő belügyminiszter[72] érezte Franciaország részének. Ez a terület nem volt közönséges gyarmat, Algériát ezer szál közötte - érzelmileg is - Franciaországhoz, amelyhez 1830 óta tartozott. A Második Császárság és a Harmadik Köztársaság alatt folyó betelepülés illetve betelepítés következtében az ötvenes évekre már majdnem egymillió volt az algériai feketelábúak száma. Minthogy négyötödük már Algériában született, egyszerre és elválaszthatatlanul érezték magukat algériainak és franciának, Algéria számukra olyan volt, mint Bretagne. Az "Algérie c'est la France" jelszónak ez az érzelmi töltése, ez a jelszó nem propagandaszlogen, hanem egy valós társadalmi probléma érzelmi jellegű kifejezése. Az egymillió európaival szemben 8,5 millió algériai muzulmán állt, akikben kialakult a többségi tudat és vele szemben a jogfosztottság, az alávetettség érzése. Ebből a feszültségből jött létre aztán a harmincas évektől a nacionalista mozgalmak sora (Ulemák Társasága, Messzali Hadzs Algériai Néppártja, Ferhat Abbasz pártja, az Algériai Kiáltvány Demokratikus Uniója), ami kitermelt végül egy csoportot, amely a fegyveres harc eszközeit választotta - ez volt az FLN.

Algéria igen nagy, a Negyedik Köztársaság számára feloldhatatlan problémája a se vele, se nélküle állapot volt. A hagyományos francia politika az asszimiláció politikája volt, amely - bizonyos civilizátori étosszal - az őslakosság gazdasági, társadalmi, kulturális és jogi felemelését, tulajdonképpen beolvasztását jelentette volna. A feltételes mód indokolt, mivel ez a politika sohasem valósulhatott meg teljes egészében[73]. Ennek oka magában az asszimilációs politikában rejlett, ugyanis ez célkitűzését csak a teljes jogi egyenlősítéssel érhette volna el, ami viszont egy óriási, algériai szinten többségi arab szavazótábor beengedését követelte volna meg a francia politikai életbe. Ez a szavazóréteg pedig valószínűleg óriási erőfeszítéseket kényszerített volna ki a valódi gazdasági, társadalmi egyenlőség érdekében[74].

De ugyanolyan lehetetlen volt a függetlenségi politika is, amely Algériának több vagy kevesebb autonómiát adott volna. Ez, sőt mint láttuk, már ennek veszélyének felidézése is, polgárháború kitörését kockáztatta az algériai franciák és az őket elhagyni (abandonner) akaró központi hatalom között. A felkelés kitörése után az a lehetetlen szituáció állt elő, hogy a Negyedik Köztársaság választhatott a háború és a polgárháború, az asszimiláció címén a felkelés leverése és a függetlenség megadása okozta belső konfliktusok között. Lehetetlen, feloldhatatlan helyzet.

A Negyedik Köztársaság a repressziót választotta. A felkelést azonnal terrorista cselekménynek minősítette, rendőrségi kérdésnek, amit néhány szakasz csendőrrel el lehet rendezni. Különösen markáns repressziós politika kezdődött Guy Mollet miniszterelnökké választásával[75]. Politikája, a "tűzszünet, választások, tárgyalások", pontosan ellentétes volt az FLN (amit a kormány természetesen nem ismert el) követelésével és kizárt mindennemű egyezkedést az arab nacionalistákkal. Algéria megmentése érdekében Franciaország még arra is hajlandó volt, hogy 1956. márciusában a másik két Maghreb-országnak, Tunéziának és Marokkónak függetlenséget adjon. Ez a dekolonizációs lépés enyhítette a Franciaországra nehezedő nyomást, lehetővé tette az erők koncentrálását az algériai problémára. Ennek megoldását a Mollet-kormány a fő ellenségének tekintett Kairó megfegyelmezésében látta, mivel az FLN fő bujtogatóját, létezésének alapját, cselekedetei mozgatóját Nasszer személyében vélte felfedezni. Részben ez vezetett a szuezi kalandhoz, ami nemzetközi válsággá szélesedett. A szövetséges csapatok hadicéljait megszemlélve, könnyen kiderül a különböző szándék. Izrael határai biztonságát kívánta megerősíteni, ezért a Sínai elfoglalását tűzte ki célul. Nagy-Britannia Port-Szaidnál akart partra szállni (ahogy történt is), mivel innen lehetett a leggyorsabban elfoglalni a csatornát. A franciák viszont Alexandriát szemelték ki hídfőnek, ugyanis innen egyenesen lehet Kairó ellen vonulni; márpedig Franciaország célja Algéria hátországának lerombolása, vagyis Nasszer megdöntése volt. Mint ismeretes, a két szuperhatalom együttes fellépése a kaland bukását eredményezte és Nasszer az arab világ hőse, minden arab nacionalista példaképe lett. A visszafele elsült expedíció közepette a franciáknak egyetlen siker jutott: a nemzetközi jog felrúgásával elfogták az FLN vezetőinek, köztük Ben Bella repülőjét - komoly érvágást okozva a Frontnak.

A háború pedig csak súlyosbodott és az élet minden területére rányomta bélyegét: a katonai költségek növelték a költségvetés hiányát, a polgári hatóságok jogkörének átcsúszása a katonák kezébe eltorzította az intézmények működését, a hadicenzúra sértette a szabadságjogokat; az algériai kérdés állandóan a vádlottak padjára ültette Franciaországot az ENSZ-ben, mérsékelve a külpolitikai mozgásteret; az Algériához való viszony mentén új választóvonalat hozott a politikusok között. A háború, az erőszak eszkalálódása gerjesztette a görcsös félelmeket. Félelmet a katonák kínzásától, a szabadságjogok csökkentésétől, a terrorista merényletektől, az algíri kis bolt, az egzisztencia elvesztésétől, az újabb katonai vereség szégyenétől, a politikai rendszer szétesésétől, a zűrzavartól. Eljött az idő, amikor a háborútól gerjesztve mindenki félt, mindenkiben feszültségek, indulatok halmozódtak. Ez volt az a lőporoshordó, amit a Pflimlin-szikra felrobbantott.

A hadsereg az újabb vereségtől félt. Úgy érezte, az előző gyarmati háborúban, Indokínában már elárulta a francia politikai osztály, emiatt kellett a távozás szégyenét átélniük. Algériában ráadásul komoly katonai fölényben voltak, ezért úgy érezték, csak a politikusok akadályozhatják meg győzelmüket. A francia hadsereg morálja 1940-ben jelentősen megváltozott, részben a vereség súlyától, részben De Gaulle felléptétől. A múlt században kialakult a katonai étosz, amelynek alapja a hadsereg teljes politikai semlegessége, benemavatkozása a politikába volt, 1940-ben megtört azzal, hogy De Gaulle szembeszállt Pétainnel, hogy magasabb erkölcsi elvekre hivatkozva megtagadta a formailag teljesen törvényes hatalom parancsait, felrúgva a hagyományos engedelmességet.[76] 1958 és 1962 között a lázadó katonák (utóbb már éppen De Gaulle ellen) morális, nemzeti alapról szervezkedtek a polgári állam ellen.

Az algériai franciák féltek az arab nacionalistáktól, akik a polgári lakosságot sem kímélték. De leginkább féltek Algéria feladásától, attól, hogy egy független, arab többségű országban kell megtűrt kisebbségként élniük, kitéve egy ilyen állam kénye-kedvének. Féltek, hogy egzisztenciájuk elpusztul a kivonulást követő megtorlásokban vagy államosításokban. Féltek, hogy - többgenerációs algériaiként - el kell menekülniük szülőföldjükről (ahogy ez később meg is történt) és gyökereiket, vagyonukat vesztve kell tengődniük Franciaországban. És persze nemzeti sérelemként élték meg Franciaország egy részének "eladását" is, számukra ez olyan képtelenségnek tetszett, mint mondjuk a Riviéra átadása Olaszországnak.

Féltek az algériai arabok is. Féltek egyrészt a hadsereg kegyetlenségétől, amely a rohamosan terjedő kínzásokban és kitelepítésekben nyilvánult meg. Féltek másrészt az algériai franciáktól, akik az FLN akcióira (különösen 1958 után) ellenterrorizmussal válaszoltak.

Félt a politikai elit is. Félt elsősorban a katonáktól, a katonai diktatúrától, aminek számonkérő szervei elsősorban rájuk sújtottak volna le. Féltek persze a sokkal békésebb elitváltástól is, attól, hogy az ország problémáit megoldani képtelen politikai osztályt a választók egy nagy irányváltással elsöprik, helyére állítva egy teljesítőképesebb csapatot.

És persze az egész francia társadalmon zavarodottság vett erőt. Franciaország, amely a II. világháborúig a világ második legnagyobb gyarmatbirodalmával rendelkező nagyhatalom volt, a szemük láttára veszti el az elsőrangú hatalom pozícióját, aztán négy földrészre kiterjedő gyarmatait és - ami a legfőbb - a Franciaország részeként tekintett Algériát is. A Grandeur érzése, amely a kollektív tudat szerves része lett, szétfoszlott. A dicsőség elkerülte Franciaországot. A Birodalom bomlása elkerülhetetlenül a nemzet kollektív tudatának zavarához vezetett.

Az 1958. májusi polgárháborús veszéllyel körített rendszerválság közvetlen oka, sőt tulajdonképpen maga a krízis is a kollektív tudat zavara volt, amelynek okozói az algériai háború felszította félelmekben keresendők. Ezen félelmeknek pedig azért kellett elhatalmasodniuk, mert a politikai struktúra képtelennek mutatkozott a félelemgerjesztő problémákkal megbirkózni. A nagy kérdés az, miért éppen De Gaulle jelenthetett ebben a helyzetben megoldást, valójában mi is ez a De Gaulle-jelenség.


3. Colombey - a politikai mítosz[77]

1958 májusában a kollektív tudat görcsökbe rándulva rettegett és a válság az idő előrehaladtával egyre csak súlyosbodott. Az egyre veszélyesebbnek látszó polgárháborús, nemzeti konfliktus közepette mind többen keresték a megoldást azon az úton, mely klasszikus megoldási módja a francia politikai válságoknak már a forradalom óta: egy olyan személyt találni, aki mintegy döntőbíróként - minden oldalt kielégítve - elsimítja a konfliktust. Önként ajánlkozott erre a szerepre a történelmi figura, a II. világháborús hős, aki előre megmondta, hogy katasztrófa lesz és úgy tűnt, rendelkezik megoldási elképzelésekkel is. De Gaulle néhány nap alatt így lett a "l'homme providentiel", a gondviselés küldötte, annak ellenére, hogy a krízis kezdetekor még nem volt számottevő bázisa. Az igazi nagy kérdés itt az, vajon mi ez a tudati működés, ami roppant rövid idő alatt a tábornokot helyezte előtérbe és milyen történeti-pszichológiai háttere van ennek.

Ha a mai ember meghallja a mitológia szót, nagy valószínűséggel Zeusz, Prométheusz vagy valami hasonló ókori elképzelt figura jut eszébe. Az emberi lélek azonban nem változott ilyen óriásit, a modern szellemnek a mítoszokra ugyanolyan szüksége van, mint az ókoriaknak. A mítoszok köztünk vannak, a tömegkommunikáció jó része a modern mitológia terjesztésére, a mítoszok utáni vágy kielégítésére épült, különösen az Egyesült Államokban, ahol ez sok tekintetben a kultúra helyébe lépett. Mindennap hallhatunk életünket befolyásoló titokzatos eseményekről (mint például az ufók), kiemelkedő képességű, rejtélyes tulajdonságú, élettörténetű sportolókról (Muhammed Ali), politikusokról (J. F. Kennedy, amúgy Amerika talán legrosszabb elnöke), színésznőkről (Marilyn Monroe), énekesekről (Madonna), akiket másolandó értékmintaként állítanak elénk, - korántsem sikertelenül. Ennek csak részben oka a kifinomult technika, amivel az iparosodott sztártermelés rendelkezik. A mítoszokra az igény valóságos a mai ember részéről is.

A mítoszok ugyanis lehetővé teszik a világban való eligazodást, irányt adnak, értékmintákat, magatartási típusokat közvetítenek. Az egyes személyek, események mítosza természetesen beleilleszkedik egy nagyobb mitológiába, a sportoló, a rocksztár stb. mitológiájába, amelyeknek különböző típusai vannak. Ezeknek gyakran közösek az alapmotívumaik, ilyen például a self-made-man motívuma.

Ezek a nem-racionális folyamatok természetesen a politika terrénumában is végbemennek, nyilvánvalóan léteznek politikai mítoszok is. Talán a leggyakoribb az összeesküvés mítosza. Ez a legkülönbözőbb korszakokban a legkülönbözőbb szerzőknél megjelenő mítosz, mint minden ilyen, saját alapszerkezettel rendelkezik, a témák, utalások, képek repertoárjával. Legyen szó akár a zsidók (Sion bölcseinek jegyzőkönyve), akár a jezsuiták (Michelet-Quinet: Jezsuiták), akár a monopolkapitalisták (Sztálin Összes Művei), akár a szabadkőművesek (Alexandre Dumas: Joseph Balsamo) összeesküvéséről, a látszólag tejesen különböző gondolatmenetek, ellenségképek mögött ugyanaz a morfológiai struktúra húzódik meg. Ennek részei: a félelmetes Szervezet, a titok, a titok megismerésének összekapcsolódása egy bonyolult beavatási szertartással, kapcsolatba lépés titkos jelszavakkal és ismertető jelekkel, a Szervezet piramisszerű hierarchizáltsága, a hierarchia fokainak megegyezése a beavatottsági fokkal, a Szervezet célja a világuralom, amelynek megszerzéséhez egyetlen eszköz sem tiltott, a közvagyon titkos megszerzése, az ifjúság félrenevelése stb. De hasonló mítosz az aranykor mítosza vagy - és ez a mi témánk - a megmentő mítosza.

A "megmentő", "a gondviselés küldötte" a Franciaországban meglehetősen gyakori politikai válságok idején sokszor szerephez jutott. Mint már volt róla szó, a legitimitás - bár a modern társadalmakban "békeidőben" azonos a törvényesen választott hatalommal - nem azonos a puszta jogi legalitással, ha ez nem fonódik össze elfogadottsággal, felborulhat a vezetők és vezettettek kettéválasztottságának meghatározott rendje. A legitimitás zavara mindig összekapcsolódik félelmi görcsökkel, részben a legitimitászavar okozóiként, részben a legitimitászavar okozataiként. A kollektív tudat zűrzavarában, ebben a teljes dezorientációban a politikai mítosz az eligazodást jelenti, lehetővé teszi a kollektív célképzést (ami természetesen az egyéni életfelfogásra is kihat). A hagyományos fegyelmi viszonyok elvetése új formák lázas kereséséhez vezet. A kollektívum ilyenkor sok szempontból a serdülőre emlékeztet, aki elveti a szülői hatalmat és olyan vezetőt (erre épül például a cserkészet), vagy vezért, bandafőnököt (erre épülnek a galerik) keres, aki képes neki utat mutatni. A vezető ilyenkor eszköz, aki hozzásegíti a személyiséget az újrastrukturálódáshoz. A politikai mítosz megtestesítőjének feladata a kollektív tudat reorganizálása, rehabilitálása.

De Gaulle személyisége és az '58 májusában feltámadó politikai mítosz azért is jó példa, mert ez egyesítette magában a megmentő francia mítoszának mind a négy jegyét, amely jegyek, alapvető modellek mindegyikét lehetséges egyenként szemlélni, elkülöníteni, valamint szimbólumai, hivatkozásai, nyelvezete alapján a specifikumait definiálni. Ezen karaktervonások a következők:

1. A hódító. A mozgás hőse ő, szava harci kürt, eszköze a fegyver. A tettek eme emberének archetípusa, sokszor hivatkozása, példaképe Nagy Sándor, az ókori harcos, aki világbirodalmat alkotott kardjának erejével. A francia mitológiában markánsan hódító típusú a Napóleon-képek egyike. (Újabb adalék a politikai mítoszokhoz: a legkülönbözőbb, gyakran nem összeférhető vonások lehetségesek egyetlen mítoszon belül, illetve ugyanarról a jelenségről többfajta, logikailag egymást kizáró mítosz lehetséges.) De Gaulle-t természetesen a II. világháborús szereplése miatt övezte a hódító mítosza, hiszen ekkor a semmiből hadsereget teremtett Franciaország kívül és belül, majd ezzel a hadsereggel visszafoglalta az országot[78]. De Gaulle dicsőséget szerzett a francia fegyvereknek - éppen akkor, mikor erre a legnagyobb szükség volt.

2. A bölcs. A bölcs figurája öregember, akinek a múltban nagy hatalma volt és ezt eredményesen használta. Ezután visszavonult a békés, nyugodt öregségbe, messze a politikai élet zajától. Innen szólítja vissza a nép hangja, a népé, aki a zűrzavarban fél. Tőle várják a civitas megnyugtatását, a védelmet.[79] Archetípusa Cincinnatus. A visszahívás érzelmi alapja az ellentmondás a dicsőséges, győzelmes múlt és a zűrzavaros jelen között. A francia mitológiában ilyen típusú figura Philippe Pétain, Gaston Doumergue, és természetesen Charles de Gaulle. Esetében a múltbeli nagy tett Franciaország nevének visszaállítása volt az 1940-es vereség és az azt követő megaláztatások után, vagyis a francia nemzettudat rehabilitálása. A tábornoktól egészen nyíltan a helyreállítás újbóli véghezvitelét várták, ezért a megmentő mítoszának ez a legnyilvánvalóbb megjelenési formája 1958-ban.

3. A próféta. Az ember, aki látja a jövőt, aki olyanokat állít, amelyet kevesen hisznek el, mégis bekövetkezik. Szinte emberfeletti módon vezeti népét a helyes úton a jobb jövő felé. Archetípusa Mózes. Fűződik ilyen mítosz Napóleonhoz, aki megjósolta a nemzetek Európáját és - természetesen - De Gaulle-hoz, aki a már többször említett Bayeux-i beszédében megjósolta a Negyedik Köztársaság bukását és olyan megoldást javasolt, amely 1958 májusában az egyedül lehetséges alternatívának tűnt.

4. A törvényhozó. A gondviselés eme küldötte új rendet alapít. Mindkét szó fontos: rendet hoz a fennálló zűrzavarba és ez a rend új, mivel a csődöt mondott előzőt váltja fel, ami a káoszhoz vezetett. A törvényhozó archetípusa Szólón, aki törvényt adott a megegyezni képtelen athéniaknak. A megmentő mítoszának e karakterjegye jellemző Napóleonra (Code civil), Pétainre (az "Új Rend" /még a név is kifejező!/ megalapítója) is. De Gaulle esetében ez csak mint potencialitás érvényesült, de a beiktatását követő törvények elég alapot adtak ennek a mítoszelemnek terjesztésére is. Néhány hónappal később pedig bizonyítékát is adta, hogy nem volt üres ígéret az új alkotmány létrehozása.

A megmentő, az "homme providentiel" politikai mítoszának mind a négy jegyét felmutató De Gaulle-mítosz beleilleszkedett a tradicionális politikai mitológiába, a kollektív tudat számára ismerős, a krízisekben megszokott megoldást kínált.[80] 1958. májusában a félelmeitől, leginkább a polgárháború, a testvér-testvér elleni háború veszélyétől mélyen sokkolt, dezorientált francia társadalom De Gaulle személyét övező mítoszban találta meg a kiutat abból a kollektív traumából, amibe a dekolonizációs problémát megoldani képtelen politikai rendszer sodorta.

 

III. Feloldás

Az alábbiakban vázlatos áttekintés következik a válságot követő De Gaulle-i tettekről, hogy ezzel a válság lefolyásának képe teljes legyen és hogy láthatóvá váljanak azok a lépések, amelyek segítségével a kollektív tudat orientációt kapott, a félelmi görcsök oldódtak.


1. Alkotmányozás

De Gaulle abszolút elsőrendűnek tartotta az intézményrendszer átalakítását, mint minden további tevékenység alapját. Az új alkotmány létrehozásához kormánya beiktatása után azonnal megszerezte a jogkört. 1958. szeptember 4-én ünnepélyes külsőségek között jelentette be a tábornok az új alaptörvényt. Sem a hely, sem az idő nem volt véletlen: a bejelentés a Köztársaság téren történt és a Harmadik Köztársaság proklamálása napján[81]. Mindez az új rend republikánus jellegét kívánta hangsúlyozni és figyelmeztetni akart a hosszú történelmi múltra, amivel ez a republikanizmus rendelkezett. 1958. szeptember 28-án a választók 80 százaléka (Algériában 95 százaléka) voksolt az új alkotmány mellett, óriási aktív támogatást adva az új politikai rendszernek.[82] A hatalmi ágak között jócskán átrendeződtek az erőviszonyok a végrehajtó hatalom javára. A köztársasági elnök biztosítja a közhatalom, az állam működésének folyamatosságát, kinevezi a miniszterelnököt és a minisztereket, a választást követő év után feloszlathatja a parlamentet, minden kérdést népszavazásra vihet a Nemzetgyűlés beleszólása nélkül, szükségállapotot hirdethet, ha veszélyt lát a Köztársaságra nézve, nem felelős a parlament előtt, megbízatása (7 év) hosszabb, mint a Nemzetgyűlésé (5 év). A parlament két házából a helyi notabilitások által választott Szenátusnak lényegében csak egyetlen, de valódi jogköre van, a törvények megerősítése. A Nemzetgyűlés csak az alkotmány által meghatározott körben jogosult törvényeket hozni, minden más kérdésben rendeletek irányítanak; korlátozták az ülésnapok számát, a képviselők kezdeményezési jogát és a kormány ellenőrzésének lehetőségét (megszűntek például az interpellációk).A kormányt a köztársasági elnök nevezi ki, de felelős a parlament előtt[83], megbuktatni viszont csak olyan bizalmatlansági indítvánnyal lehet, amelyet a képviselők abszolút többsége megszavaz (tehát az elutasítóknak kell többségben lenni, a tartózkodókat az igenhez sorolják). A kormánynak módja van a törvények egyben való megszavaztatására illetve a törvények kihirdetésének bizalmi kérdésként kezelésére[84]. Létrejött az Alkotmánytanács, amelynek feladata a törvényesség, az alkotmányosság feletti őrködés.

A Negyedik Köztársaság listás választási rendszerét felváltotta a kétfordulós egyéni kerületi rendszer, amely polarizálja az erőket, hiszen a második fordulóban kényszerűen össze kell fogniuk a hasonló programot képviselő jelölteknek. Ez többségi jellegű Nemzetgyűlést teremtett, amelyben könnyen jön létre a kormánytöbbség, a stabilitás alapja. Végre szilárdan összekapcsolódott a szavazók többségének akarata és a kormányalakító többség. Az új alkotmányos rend teljes egészében egy 1962-es alkotmánymódosító referendum által alakult ki, amikor De Gaulle - a politikai elit heves ellenzésétől kisérve - megszavaztatta a köztársasági elnök az állampolgárok általi közvetlen megválasztását, a korábbi 80 ezres választói kollégium helyett. Ezzel a köztársasági elnök ugyanúgy a népszuverenitás megtestesítője lett, mint a Nemzetgyűlés, a két hatalmi ág egyenlő súlyúvá vált.

Mint látható, az új alkotmányos rend Franciaországban soha nem látott politikai stabilitású intézményrendszert épített ki, aminek alapja a végrehajtó hatalom szinte szélsőséges megerősítése volt.


2. Dekolonizáció

A félelmi görcsök forrását, az algériai háborút fel kellett számolni. Szemben az alkotmányozással, ez nem mehetett gyorsan: évekbe telt, míg az egyetlen lehetséges kiutat (de nem a mindenki számára kielégítő megoldást) De Gaulle elfogadtatta a francia társadalommal. Már a beiktatását követően elkezdte a tábornok a kezelést. 1958. június 4-én, a döntő fontosságú törvények meghozatala után rögtön, De Gaulle elrepült Algírba és az őt fogadó hatalmas, ujjongó tömeg előtt elmondta híres beszédét ("Megértettem önöket."), amelyben nem kötelezte el magát az algériai ultrák mellett és korántsem felejtkezett el az arabokról. A beszéd az asszimiláció ezúttal valódi megvalósítását ígérte: a tábornok leszögezte, hogy Algéria minden lakójának egyrészt teljes jogú állampolgárnak kell lennie, akik egyetlen választói kollégiumban választanak (vagyis a mohamedánok arányos képviselethez jutnak), másrészt részesülnie kell az esélyegyenlőségből és ehhez gazdasági, társadalmi eszközöket kell adni. A De Gaulle-ra jellemző módon egyformán dicsőítette a hadsereget és az arab harcosokat.

A következő fontos lépés az alkotmány volt, amely létrehozta a Francia Közösséget. A Közösség tagjai formálisan függetlenek, de a had-, pénz- és gazdasági ügyeket közösen, gyakorlatilag anyaországi irányítással végezték. De Gaulle személyes ráhatására az afrikai gyarmatok többsége megszavazta a tagságot a Közösségben[85]. 1960-ban a dekolonizációs nyomás hatására megváltoztatták az alkotmányt, innentől kezdve a függetlenné vált államok is tagjai maradhattak a Közösségnek. Így a Francia Közösség az 1960-as tömeges kilépések nyomán gyakorlatilag funkciót váltott, Franciaország volt gyarmatainak és az anyaországnak közös fórumává vált.

Algériában De Gaulle 1959-re kénytelen volt belátni, hogy ez a véres háború nem vezet sehova, a teljes asszimiláció ígérete már későn jött. 1959. szeptember 16-án egy beszédében a tábornok ünnepélyesen elismerte az algériai nép önrendelkezési jogát. Ez a lépése a félelmeiben megfáradt társadalom helyeslésével és a parlament nagyarányú támogatásával találkozott. Az algériai ultrák azonban elfogadhatatlannak tartották De Gaulle "árulását", ezért a következő évek a Francia Algéria hívei és az állam közötti időnként nagyon véres harcokkal teltek el. 1960. január 18-án '58 után újabb felkelés tört ki Algír főkormányzójának vezetésével. Ez azonban már egy erős államhatalommal találta szemben magát: De Gaulle azonnal bevezette a szükségállapotot és leverte a lázadást. Az FLN-nel megkezdett tárgyalások az ultrákat az OAS[86] megalakítására ösztönözte, amely terrorcselekményeiről vált hírhedtté. De sem az OAS merényletei, sem a katonai lázadások nem akadályozhatták meg Algéria függetlenségét. 1961. január 8-án a lakosság háromnegyed része voksolt az "algériai Algériára". Az Evianban folyó tárgyalások 1962. március 18-án egyezmény aláírásához vezettek. A megállapodás - jórészt a franciák megnyugtatására - Franciaországnak jogokat tartott fenn: katonai bázisokat, atomkísérleti telepet birtokolhatott, előjoga volt a szaharai olajmezőkre. Az eviani egyezmény, amely a kollektív tudat görcseit nagyban kioldotta, a francia társadalom elsöprő támogatását élvezte, az 1962. április 8-án tartott népszavazáson a választók 90 százaléka szavazott a megállapodás elfogadására.

Algéria független lett, Franciaország pedig megszabadult egy véres háború lelki, morális, gazdasági, külpolitikai terhétől, a francia politika defenzívából minden téren aktivitásba mehetett át.


3. Terápia

Franciaország elvesztett egy háborút és elvesztette gyarmatbirodalmát. A kérdés nem lehet más: Miért nem okozott a nemzettudatban Franciaország jelentőségének eme óriási csökkenése még súlyosabb zavarokat? A válasz De Gaulle politikájában keresendő, amely politika a kollektív tudat szemszögéből valóságos terápiát jelentett. A tábornok már a fellépésével, az őt körülvevő külsőségekkel is hangsúlyozta Franciaország el nem múló nagyságát - ez azonban önmagában sovány vigasz lett volna. A hősterápia a Grandeur aktív külpolitikájának meghirdetésével kezdődött meg. De Gaulle már hatalomra jutásától ösztönözte az önálló francia katonai (és a hozzátartozó fegyvergyártási) potenciál kiépítését. Így robbantották fel az első atombombát a Szaharában 1960-ban, állították hadrendbe 1963-tól a Mirage-okat, amelyek nukleáris eszközöket is képesek voltak célba juttatni, fejlesztették a rakétákat, az atommeghajtású tengeralattjárókat, vízre bocsátottak repülőgép-anyahajókat stb. Ez az ütőerő, force de frappe akkor kapott értelmet, amikor 1963-tól, De Gaulle hatalmának stabilizációjától elkezdődött a függetlenség politikája. Ez a politika a bipoláris világ hárompólusúvá válását célozta és ezért az adott körülmények között, mint cél kudarcra volt ítélve. Azonban mint a nemzettudat rehabilitálásának eszköze sikeres lehetett. De Gaulle Franciaországa úgy viselkedett, mintha valódi, önálló külpolitikára képes nagyhatalom lenne, olyan lépéseket tett meg, amelyekkel egyedül maradt, szembeszállva mindenkivel: visszautasította az atomcsendegyezmény aláírását (1963), elismerte a népi Kínát (1964), megvétózta Nagy-Britannia belépését a Közös Piacba (1963), elutasította a multilaterális atomütőerőben való részvételt (1963), ellátogatott a Szovjetunióba (1966), elutasította a közös piaci szupranacionalizmus tervezetét (a 60-as évek folyamán sokszor) - no és persze kilépett a NATO katonai szervezetéből, kiutasítva az országból a NATO főparancsnokságát is (1966). A független, erős Franciaország, amely önálló atomütőerővel rendelkezik, önálló külpolitikai irányvonal szerint cselekszik: 1963-ban óriási lélektani jelentőségű egyezmény születik De Gaulle és Adenauer között, amely megteremtette az alapját a két "ősellenség" kibékülésének és máig jó viszonyának. De Gaulle Franciaországot mind a "kis Európának", mind a nagy, "az Atlanti-óceántól az Urálig" terjedő Európának vezetőjévé akarta tenni. Az előbbit szolgálta a "szervezett kontinensek" korának megfelelő politika a Közös Piaccal kapcsolatban, az utóbbit a Lengyelországba és Romániába tett útjai, amelyek a kelet-európai nemzetek felébresztését célozták.

A tábornok 1963 és 1968 között olyan nagyhatalmi öntudatot sugárzó külpolitikai lépéseket tett, amelyek új fénybe helyezték a francia tudat számára hagyományos fontos Grandeur és Gloire fogalmakat, új értelmet adtak Franciaország fogalmának, újrafogalmazva helyét a világban. De Gaulle végrehajtotta a kollektív tudat újrastrukturálásának és rehabilitálásának nehéz feladatát. Szélesebb értelemben véve a válság valójában ezáltal ért véget.

 

Kronológia

1958. február 8. Sakhiet Sidi-Youssef bombázása

1958. március 13. A rendőrök tüntetése a Nemzetgyűlés előtt

1958. április 15. Félix Gaillard kormányának megbuktatása

1958. április 22. Georges Bidault lemond a kormányalakításról

1958. április 26. Nagy tüntetés Algírban.

1958. május 8. René Pleven lemond a kormányalakításról. Coté Pierre Pflimlin-t bízza meg a kormány megalakításával.

1958. május 9. Salan távirata Élynek. Felháborodás Algírban az FLN bejelentése nyomán, miszerint három francia katonát kivégeztek.

1958. május 13. 15 órakor Pflimlin felolvassa beiktatási beszédét, megkezdődik a vita. 17 óra: Hatalmas tüntetés Algírban. 20 óra 40: Közmegmentési Bizottság alakul Algírban. 21 óra 10: Massu megtáviratozza a fejleményeket Cotynak. A folyó ügyeket vivő Gaillard a polgári hatalmat Salanra ruházza.

1958. május 14. Hajnali háromkor beiktatják a Pflimlin kormányt.

1958. május 15. A szocialisták is belépnek a Pflimlin vezette kormányba. Salan "Vive De Gaulle!"-t kiált a Forumon. De Gaulle deklarációja: "kész vagyok magamra vállalni a köztársasági hatalom terheit."

1958. május 16. A Nemzetgyűlés megszavazza a szükségállapotot. Mollet kérdései De Gaulle-hoz. Ely tábornok lemond.

1958. május 18. Soustelle megérkezik Algírba.

1958. május 19. De Gaulle sajtótájékoztatója.

1958. május 23. Közmegmentési bizottságok alakulnak az anyaországban is. Az ejtőernyősök elkezdik előkészíteni a "Résurrection" ("újjászületés") hadműveletet, azaz Párizs elfoglalását.

1958. május 24. Korzika elfoglalása.

1958. május 25. Guy Mollet levele De Gaulle-hoz.

1958. május 26-27. Pflimlin éjszakai találkozója De Gaulle-lal.

1958. május 27. 13 órakor De Gaulle nyilatkozata: "Tegnap megkezdtem a szabályos eljárást, amely egy [...] köztársasági kormány felállításához szükséges."

1958. május 28. Lemond a Pflimlin-kormány. Nagy tüntetés Párizsban. De Gaulle találkozik Salan vezérkari főnökével, majd a Szenátus és a Nemzetgyűlés elnökeivel.

1958. május 29. René Coty levele a Nemzetgyűléshez. Mollet és Deixonne De Gaulle-lal tárgyal.

1958. június 1. De Gaulle-t 329-224 arányban beiktatják.

1958. június 3. De Gaulle kormánya teljhatalmat kap hat hónapra, különleges jogokat Algériában, és jogot alkotmánytervezet kidolgozására. A parlament mindkét háza beszünteti tevékenységét.

 

Felhasznált irodalom

Ambrosi, Christian-Ambrosi, Arlette: La France 1870-1986. Masson, Paris, 1986.

Balázs József-Gazdag Ferenc: Fegyverek a Diadalív alatt. Franciaország biztonságpolitikájáról. Zrínyi, Budapest, 1983.

Berstein, Serge-Milza, Pierre: Histoire de la France au XXe siècle III. 1945-1959. Complexe, Brüsszel, 1991.

Chapsal, Jacques: La vie politique sous la Ve République I. 1958-1974. PUF, Paris, 1987(3.)

Chevallier, Jean-Jacques: Histoire des institutions et des régimes politiques de la France de 1789 à nos jours. Dalloz, Paris, 1981.

Courtier, Paul: La Quatrième République. PUF, Paris, 1975.

Droz, Bernard-Lever, Evelyne: Histoire de la guerre d'Algérie 1954-1962. Seuil, Paris, 1984 (2. bővített kiadás)

De Gaulle, Charles: Mémoires d'espoir I. Le Renouveau. 1958-1962. Plon, Paris, 1970.

Gazdag Ferenc: Franciaország története 1945-1988. Kossuth, Budapest, 1989.

Gazdag Ferenc: A nemzeti nagyság bűvöletében. Charles de Gaulle. Valóság 1991/2. 64-75.

Girardet, Raoul: Mythes et mythologies politique. Seuil, Paris, 1986.

La Gorce, Paul-Marie de-Moschetto, Bruno: La Ve République. PUF, Paris, 1971.

Johancsik János: Mit kell tudni Franciaországról? Kossuth, Budapest, 1987.

Juillard, Jacques: La Quatrième République. 1947-1958. Calmann-Lévy-Pluriel, Paris, 1968,

Kovács István: Nyugat-Európa alkotmányai, Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1988,

Lengyel István: Algéria hármas forradalma. Kossuth, Budapest, 1982.

Molcsanov, Ny. Ny.: De Gaulle tábornok. Zrínyi-Kossuth, Budapest, 1974.

Nagy László: Az algériai FLN megalakulása és tevékenysége a felszabadító háború idején. Tudományos Szocializmus Információs és Továbbképzési Intézet, Budapest, 1980. In: Politikai pártok és mozgalmak a fejlődő országokban. 173-197.

Nagy László: De Gaulle hatalomra jutása és a francia munkásmozgalom. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből Budapest, 1983. 211-218.

Quermonne, Jean-Louis: Le Gouvernement de la France sous la Ve République. Dalloz, Paris, 1980.

Rémond, René: Le Retour de De Gaulle. Complexe, Brüsszel, 1987.

Rioux, Jean-Pierre: La France de la Quatrième République II. L'expansion et l'impuissance 1952-1958. Seuil, Paris, 1983.

Salgó László: Gyarmatpolitika Napóleontól De Guelle-ig. Kossuth, Budapest, 1977.

Salgó László: De Gaulle tábornok Európa-(tér)képe - az Atlanti-óceántól az Urálig. Társadalmi Szemle 1990/11. 42-50.

Salgó László: De Gaulle diplomáciája. Kossuth, Budapest, 1972.

Salgó László: A szuezi háromszög. 1956. Kossuth, Budapest, 1986.

Winock, Michel: La fièvre hexagonale. Les grandes crises politiques 1871-1968. Calmann-Lévy, Paris, 1987.

Zsigmond László: Franciaország története 1789-1964. Tankönyvkiadó, Budapest, 1988 (12. kiad.).

 

Summary

The study undertakes to perform three tasks that complement each other. First of all, it presents the history of the political crisis leading to the birth of the Fifth Republic in France in May, 1958. It traces the - mostly symbolic - fight of the three centres of power (i.e. the legal government in Paris, the revolutionary Algiers and the charismatic De Gaulle, surrounded by political myth) for legitimacy.

After examining the question of "how", the study aims to answer the question of "why", from the point of view of the collective consciousness. The political system of the Fourth Republic functioned at a low efficiency because of some structural problems, such as the too much power of the National Assembly, the great number of instable, unstructured parties, the alternation of short-lived governments and long periods of cabinet crises, the inability to make decisions, the party oligarchy's being over-powered, the lack of any connection between the election results and the composition of the government. This political structure seemed unable to cope with the problems that were spreading spasmodic, collective fears; among these problems the Algerian war was the most significant. The fears stirred by the Algerian war and the sight of the disintegration of the Empire led to the confusion of the nation's collective consciousness. The immediate reason for the crisis of the system in May, 1958 (supplemented by the danger of a civil war), and, what's more, the crisis itself, too, were the the confusion of the collective consciousness. In May, 1958, the disorientated French society, deeply shocked by its fears, especially by the danger of the civil war, a war between brothers, found the way out from the collective trauma to which it was plunged by the political system that was unable to solve the decolonizational problem, in the myth surrounding De Gaulle's character, in the myth of the savior.

The new political system ceased these spasms of fear in several steps. A political institution-system of stability never experienced before in France was established, the basis of which was the almost extreme strengthening of the executive power. Algeria became independent, and France got rid of the burdens (mental, moral, economic burdens, and those of foreign policy) of a bloody war; the French policy could turn from defence to activity in all respects. As a collective therapy, the General took several steps in foreign affairs between 1963 and 1968 to reflect the consciousness of a great power (nuclear force de frappe, leaving the military organization of NATO, independent East-policy etc.), which put Grandeur and Gloire, notions that were traditionally important for the French consciousness, into new light, and provided a new meaning for the notion of France, redefining its place in the world. De Gaulle completed the difficult task of restructuring and rehabilitating the collective consciousness. In a broader sense, this was actually what brought the crisis to an end.

 

Zusammenfassung

Die Studie setzte sich das Ziel, drei sich gegenseitig ergänzende Aufgaben zu verrichten. Sie schildert vor allem die Ereignisgeschichte der politischen Krise, die in Frankreich im Mai 1958 zum Geburt der V. Republik führte. Sie begleitet den (größtenteils symbolischen) Kampf der drei Machtzentren - nämlich der legitimen Pariser Regierung, des revolutionären Algirs und des karismatischen, von einem politischen Mythos umgebenen De Gaulles - um die Legitimation.

Die Studie versucht nach dem Wie auch das Warum von dem Gesichtspunkt des Kollektivbewußtseins zu beantworten. Das politische System der IV. Republik funktionierte wegen strukturellen Probleme - wie die Übermacht der National-versammlung, die zu vielen, instabilen, unstrukturierten Parteien, die langen Regierungskrisen nach der kurzlebendigen Regierungen, die Entscheidungsunfähigkeit, die Übermacht der Parteienoligarchie, die fehlende Zusammenhang zwischen der Wahlergebnissen und der Zusammensetzung von Regierungen - mit geringer Wirksamkeit. Dieses politische Struktur konnte die krankhafte, Kollektivängste erregende Probleme, von denen der algerische Krieg sich als das wichtigste Problem erwies, nicht bewältigen. Die von dem algerischen Krieg erregten Ängste und der Anblick des zerfallenen Reiches führten zur Störung des Kollektivbewußtseins der Nation. Der unmittelbare Grund für die Systemkrise - begleitet von einer Bürgerkriegsgefahr - im Mai 1958, ja sogar selbst für die Krise, war die Störung im Kollektivbewußtsein. Die von ihren Ängsten und hauptsächlich von der Bürgerkrieggefahr - wo Brüder gegeneinander kämpfen - tief schockierte, desinformierte französische Gesellschaft fand den Ausweg aus dem Kollektivtrauma - wohin sie durch dem politischen System, was das Dekolonosationsproblem ungelöst hielt, gelang - im Mai 1958 in dem Mythos des Retters - der Mythos um De Gaulles Persönlichkeit.

Das neue politische System vollbrachte die Auflösung der Angstkrämpfe in mehreren Schritten. In Frankreich wurde ein bis dahin noch nie vorhandenes, stabiles politisches Institutionssystem ausgebaut, dessen Grund die fast extreme Verstärkung der Exekutivgewalt war. Algerien wurde ein unabhängiges Land; Frankreich wurde der seelischen, moralischen, wirtschaftlichen, außenpolitischen Last eines blutigen Krieges los, und die französische Politik kam aus der Defensive heraus und begann ihre Aktivität in allen Bereichen. Der General unternahm - als Kollektivtherapie - außenpolitische Schritte, die Frankreichs Großmachtbewußtsein strahlten (nukleare force de frappe, Austritt aus der NATO, selbständige Ostpolitik, usw.), die die traditionell wichtigen Begriffe Grandeur und Gloir ins neue Licht setzten und den Begriff Frankreich sowie den Platz des Landes in der Welt neuformulierten. De Gaulle führte die schwierige Aufgabe der Wiederstrukturierung und der Rehabilitation des Kollektivbewußtseins durch. Die Krise war damit in einer weiteren Bedeutung vorbei.

 

Összefoglalás

A tanulmány három egymást kiegészítő feladat teljesítésére vállalkozik. Mindenekelőtt eseménytörténetét adja annak a politikai válságnak, amely 1958 májusában az V. Köztársaság születéséhez vezetett Franciaországban. Végigkíséri a három hatalmi központ, a törvényes párizsi kormány, a forradalmi Algír és a karizmatikus, politikai mítosz övezte De Gaulle (jórészt szimbolikus) küzdelmét a legitimációért.

A hogyan után a miért-re a tanulmány a kollektív tudat szempontjából próbál választ adni. A IV. Köztársaság politikai rendszere alacsony hatékonysággal működött olyan strukturális problémák miatt, mint a Nemzetgyűlés túlhatalma, a túl sok és instabil, strukturálatlan párt, a rövid életű kormányok követte hosszú kormányválságok, a döntésképtelenség, a pártoligarchia túlhatalma, a választási eredmények és a kormány összetétele közötti kapcsolat hiánya. Ez a politikai struktúra képtelennek mutatkozott a görcsös, kollektív félelmeket gerjesztő problémákkal megbirkózni, amelyek közül az algériai háború volt a legjelentősebb. Az algériai háború felszította félelmek és a Birodalom bomlásának látványa a nemzet kollektív tudatának zavarához vezetett. Az 1958. májusi polgárháborús veszéllyel körített rendszerválság közvetlen oka, sőt tulajdonképpen maga a krízis is a kollektív tudat zavara volt. 1958 májusában a félelmeitől, leginkább a polgárháború, a testvér-testvér elleni háború veszélyétől mélyen sokkolt, dezorientált francia társadalom De Gaulle személyét övező mítoszban, a megmentő mítoszában találta meg a kiutat abból a kollektív traumából, amibe a dekolonizációs problémát megoldani képtelen politikai rendszer sodorta.

A félelmi görcsök kioldását az új politikai rendszer több lépésben végezte el. Franciaországban soha nem látott stabilitású politikai intézményrendszert épült ki, amelynek alapja a végrehajtó hatalom szinte szélsőséges megerősítése volt. Algéria független lett, Franciaország pedig megszabadult egy véres háború lelki, morális, gazdasági, külpolitikai terhétől, a francia politika defenzívából minden téren aktívitásba mehetett át. A tábornok - kollektív terápiaként - 1963 és 1968 között olyan nagyhatalmi öntudatot sugárzó külpolitikai lépéseket (nukleáris force de frappe, kilépés a NATO katonai szervezetéből, önálló keleti politika stb.) tett, amelyek új fénybe helyezték a francia tudat számára hagyományos fontos Grandeur és Gloire fogalmakat, új értelmet adtak Franciaország fogalmának, újrafogalmazva helyét a világban. De Gaulle végrehajtotta a kollektív tudat újrastrukturálásának és rehabilitálásának nehéz feladatát. Szélesebb értelemben véve a válság valójában ezáltal ért véget.

 

 


A Kutatási Füzetek bolti forgalomba nem kerül. Amennyiben kiadványunkhoz rendszeresen hozzá kíván jutni, kérjük írjon a következő címre: Janus Pannonius Tudományegyetem, Történelem Doktori Program, 7624 Pécs, Damjanich u. 30. Tel.: (72)315-942. Intézmények számára a Kutatási Füzetek ingyenes.

Eddig megjelent füzeteink

1. TANULMÁNY Krámli Mihály: Kísérlet a hadiflották harcértékét meghatározó módszer kidolgozására (1861-1918) • FORRÁSKÖZLÉS Harsányi Iván: A spanyol diplomácia magyar vonatkozású dokumentumaiból I. (1936-1937) • Mayer János: A Hazájukból Elűzött Németek Chartája • Berkes Tímea: John Jay és a föderáció kérdése • RECENZIÓ Soós Gábor: Kitalált hagyományok (The Invention of Tradition. Szerk. Eric Hobsbawm-Terence Ranger)

2. FORRÁSKÖZLÉS Pordán Ildikó: László Károly naplója Kossuth amerikai útjáról

Published Papers

1. PAPERS Mihály Krámli: An Attempt to Elaborate a Method for the Classification of Combat Value of Naval Forces (1861-1918) • DOCUMENTS Iván Harsányi: Hungarian-Related Documents of the Spanish Diplomacy I. (1936-1937) • János Mayer: The Charta of Displaced Germans • Tímea Berkes: John Jay and the Question of Federalism (Federalist Papers No. 2.) • REVIEW Gábor Soós: Invented Traditions (The Invention of Tradition. Ed. by Eric Hobsbawm and Terence Ranger)

2. DOCUMENTS Károly László's Diary on Kossuth's Visit to America

Publizierte Hefte

1. AUFSATZ Mihály Krámli: Ein Versuch zur Methodisierung der Kriegstüchtigkeit von Kriegsmarinen (1861-1918) • QUELLENVERÖFFENTLICHUNG Iván Harsányi: Beiträge zur Ungarischen Dokumenten der Spanischen Diplomatik I. (1936-1937) • János Mayer: Die Charta der deutschen Heimatvertriebenen • Tímea Berkes: John Jay und die Föderationsfrage (Federalist Papers No. 2.) • REZENSION Gábor Soós: Erfundene Traditionen (The Invention of Tradition. Hrsg. Eric Hobsbawm-Terence Ranger)

2. QUELLENVERÖFFENTLICHUNG Károly Lászlós Tagebuch über Kossuths amerikanische Reise

Jegyzetek

1. Néhány példa csak címszavakban: 1830: júliusi forradalom, 1848: forradalom, 1851. dec.: Bonaparte puccsa, 1871: párizsi kommün, 1877: a republikanizmus győzelme, 1889: Boulanger mozgalma, 1898-1899: a Dreyfus-per, 1934: jobboldali tüntetések, 1940. júl.: teljhatalom Pétainnek, 1947: a kommunisták kizárása a kormányból, a tripartizmus vége, 1958, 1968: egyetemista barrikádok. [VISSZA]

2. Lásd erről Michel Winock: La Fièvre hexagonale. Les grandes crises politiques 1871-1968. Calmann-Lévy, Paris, 1987. 394-412. [VISSZA]

3. Armée de Libération Nationale (Nemzeti Felszabadítási Hadsereg) - az algériai nemzeti mozgalom fő képviselőjének, az FLN-nek (Front de Libération National - Nemzeti Felszabadítási Front) fegyveres szervezete. [VISSZA]

4. Könnyen szóba jöhet az FLN tudatos provokációja az algériai háború internacionalizálása érdekében. Másfelől a francia politikusok, akiket állítólag megkerülve cselekedtek a katonák, valószínűleg szintén nem vétlenek az ügyben. Lásd erről Bernard Droz-Evelyne Lever: Histoire de la guerre d'Algérie 1954-1962. Seuil, Paris, 1984 (2. bővített kiadás). 166-167. [VISSZA]

5. A brit külügyminisztérium államtitkárhelyettese. [VISSZA]

6. Az amerikai diplomácia tanácsadója, Dulles közvetlen munkatársa és 1942-43-ban az USA képviselője Észak-Afrikában. [VISSZA]

7. Foucault szerint a szex és a politika az a két szféra, amelyben vannak olyan tabuszavak, amelyeket nem lehet kimondani. [VISSZA]

8. Unió Francia Algéria üdvéért és megújulásáért - 1956-ban alakult szerveződés, amelynek négy vezetője (jelezve, hogy az algériai kérdés mennyire nem a hagyományos vonalak mentén osztotta meg a politikai elitet) négy különböző pártból jött: Roger Duchet (CNI), André Morice (disszidens radikális), Jacques Soustelle (gaullista), Georges Bidault (MRP). Nevezték őket négy muskétásnak is. [VISSZA]

9. Mouvement Républicaine Populaire - Népi Köztársasági Mozgalom - az Ellenállásból született kereszténydemokrata párt. [VISSZA]

10. Április 22. [VISSZA]

11. Union Démocratique et Socialiste de la Résistance - az Ellenállás Demokratikus és Szocialista Uniója. Eredetileg az Ellenállás nagy tömegpártja lett volna, de a pártosodási folyamat következtében csak egy kis szocialista színezetű pártocska jött létre Mitterrand és Pleven vezetésével. [VISSZA]

12. Május 8. [VISSZA]

13. A francia forradalom idején született Comité du salut public nyomán. Ezen forradalmi szervezetek nevét leggyakrabban Közjóléti Bizottságnak fordítják, ami azonban ma már nem fedi a szó eredeti tartalmát: nem a jólét emeléséért (netán a jóléti társadalomért) tört ki a forradalom. A Közüdv Bizottsága már jobb, de túlságosan vallási jellegű és nem jelzi a nemzeti láztól fűtött forradalmárok vágyát Franciaország megmentésére. A salut szó - nyilván nem véletlenül - 1958 májusában sokszor előfordul, s nemcsak az algériaiak szájából, hanem De Gaulle megnyilatkozásaiban is. [VISSZA]

14. Az algériai franciák népszerű elnevezése (pieds noirs). (Annak idején csizmában jöttek meghódítani Algériát.) [VISSZA]

15. Az algériai kérdéshez való viszony szempontjából liberális. [VISSZA]

16. Idézi René Rémond: Le Retour de De Gaulle. Complexe, Brüsszel, 1987. 60. [VISSZA]

17. Idézi Jacques Chapsal: La vie politique sous la Ve République I. 1958-1974. PUF, Paris, 1987(3.). 22. [VISSZA]

18. A IV. köztársaságban az államfő ajánlotta a miniszterelnök-jelöltet a nemzetgyűlésnek. [VISSZA]

19. Idézi: Rémond i.m. 68-69. [VISSZA]

20. A belügyminiszteri poszt így lett Jules Moch-é, ami szimbolikus lépés volt, hiszen ő volt az, aki 1947 őszén, a kommunista hatalomátvételtől való nagy félelem idején határozottságával tűnt ki ugyanezen kulcstárca birtokosaként. [VISSZA]

21. Ennek De Gaulle tökéletesen tudatában volt, hiszen a kép kialakításához maga is aktívan hozzájárult. Elég ehhez elolvasni az emlékiratait, vagy egyes kijelentéseit, mint ez az 1960-as: "Én testesítem meg a nemzeti legitimitást már húsz éve". Idézi: Chapsal i.m. 26. [VISSZA]

22. "l'homme du 18 juin" - utalás De Gaulle híres, a BBC-ben 1940. június 18-án elhangzott rádióbeszédére, amely megadta a jelet az ellenállásra. [VISSZA]

23. 1946. június 16. [VISSZA]

24. Section Française de l'Internationale Ouvrière - a Munkásinternacionálé Francia Szekciója, a legnagyobb szocialista párt. [VISSZA]

25. Ne felejtsük el, hogy ebben az időben a legnagyobb párt a kommunista volt, messze a legegységesebb tömegbázissal. No és azt sem, hogy a prágai puccs (1948) ebben az időben még mindenki emlékezetében élénken élt. [VISSZA]

26. A dokumentumot lásd Charles De Gaulle: Mémoires d'espoir III. Plon, Paris, 1970. 4-11. [VISSZA]

27. "[...] olyan ember vagyok, aki nem tartozik senkihez és hozzátartozik mindenkihez." De Gaulle i.m. 5. Ezzel persze De Gaulle arra is utalni kívánt, hogy nem a gaullisták, egy politikai párt élére akar állni, hanem az egész nemzet vezetésére törekszik. [VISSZA]

28. Nota bene: Philippe Pétain 1940-ben 75 éves volt. [VISSZA]

29. Pinay volt az, aki 1952-ben 27 képviselő elcsábításával kettészakította a RPF-t, a gaullista pártot. Ebből következően - finoman szólva - nem állt túl szoros barátságban a tábornokkal. [VISSZA]

30. Köztársasági elnök 1946 és 1953 között. [VISSZA]

31. Ennek volt előjele a március 13-i tüntetés a Bourbon-palota előtt. [VISSZA]

32. Ez az "abandon" tűnik az egyik legfontosabb kifejezésnek '58 májusában. [VISSZA]

33. Idézi Rémond i.m. 87. [VISSZA]

34. A "parachutiste", ejtőernyős szó népszerű rövidítése. [VISSZA]

35. Comité républicaine de sécurité - rohamrendőrség. [VISSZA]

36. Feltámadás, feltámasztás, újjáépítés, újjáélesztés. [VISSZA]

37. De Gaulle i.m. 32-33. [VISSZA]

38. A mondás egyébként egy anglikán főpaptól, bizonyos William Ralph Inge-től (1860-1954) ered és eredetileg így szólt: A man may build himself a throne of bayonets, but he cannot sit on it. [VISSZA]

39. Kettős értelmű kifejezés: a "Nemzet felvonulása" vagy "felvonulás a Nationtól [mármint a tértől]". [VISSZA]

40. Jacques Juillard: La Quatrième République 1947-1958. Calmann-Lévy-Pluriel, Paris, 1968. 189-190. [VISSZA]

41. Ez a francia terminológiában a demokráciával azonos. [VISSZA]

42. A tábornok időnként harmadik személyben szeretett önmagáról beszélni. [VISSZA]

43. Tartalmi kérdésekről való ilyen levelezés komoly alkotmányjogi problémákat vethetett volna fel, például a köztársasági elnök efféle üzenetei felett nem lehetséges vitát nyitni, ahogy ebben az esetben sem volt vita. [VISSZA]

44. "le plus illustre des Français" [VISSZA]

45. "Feladatomnak érzem, hogy felhívjam De Gaulle tábornokot, legyen miniszterelnök; ha a nemzetgyűlés nem ad bizalmat neki és nem iktatja be, az azt jelenti, hogy rosszul tolmácsoltam a nemzet akaratát és abban a pillanatban visszavonulok. Ha nem iktatják be de Gaulle tábornokot, a köztársasági elnöki szék üres lesz." Idézi Jacques Chapsal i.m. 36. [VISSZA]

46. Ez csak a fizikában lehetetlen. [VISSZA]

47. A szocialista képviselők megosztottságuk miatt végül lelkiismeretük szerint szavaztak. [VISSZA]

48. Debré akkor már másfél évtizede fejtegette azon elképzeléseit, amelyekre az Ötödik Köztársaság alkotmányának De Gaulle szerint épülnie kellett. Alkotmányjogi kérdésekben elsősorban Michel Debré volt a tábornok gondolatainak ihletője. [VISSZA]

49. A második világháború után az ideiglenes kormányban ezeket a tárcákat tiltotta el a kommunistáktól, éppen fontosságuk miatt. [VISSZA]

50. Pétain hajdani ügyvédje. [VISSZA]

51. Aki még könyvet is írt a gaullista rendszerről Le Coup d'État permanant (Állandó államcsíny) címen. Ehhez képest 14 évig regnált mint az V. köztársaság elnöke. [VISSZA]

52. Miniszterelnök 1954. június 19. és 1955. február 5. között. [VISSZA]

53. A törvény szövegét lásd Julliard i.m. 245. [VISSZA]

54. Szövegét lásd Julliard i.m. 246-247. [VISSZA]

55. A kormány nem nyúlhatott a szabadságjogokhoz, a bűntettek minősítéséhez és büntetési tételeihez, illetve a választási törvényhez. [VISSZA]

56. Az elemzési szempontokat (a francia politikai válságok folyamatába helyezve) lásd Winock i.m. 379-394. [VISSZA]

57. A per természetesen ennél sokkal tovább tartott: 1894. decemberétől (Dreyfus első elítélése) 1906. júliusáig (visszavétele a hadseregbe). [VISSZA]

58. "l'homme providentiel" [VISSZA]

59. A május 28-i demonstráció nem a rendszer támogatására, hanem az algíri puccsisták ellen zajlott. [VISSZA]

60. 80 %-os részvétel mellett a szavazók 53 %-a nemmel, 47 %-a igennel voksolt. [VISSZA]

61. 443 szavazat 106 ellenében. [VISSZA]

62. 53 % igen, 47 % nem. [VISSZA]

63. Idézi Serge Berstein-Pierre Milza: Histoire de la France au XXe siècle III. 1945-1959. Complexe, Brüsszel, 1991. 38. [VISSZA]

64. Egyetlen esetet kivéve, amikor 1955. decemberében Edgar Faure - az 1954-ben már valamelyest könnyített szabályok között - feloszlatta a Nemzetgyűlést. [VISSZA]

65. 1946. júniusában az MRP, novemberében pedig a kommunisták kerültek 28 % fölé. [VISSZA]

66. Ez ma is sok szempontból létező probléma. A gaullista pártot még nemcsak De Gaulle személye, hanem egy Franciaország-eszme is összetartotta. De a radikálisok, míg léteztek, mindig laza pártszövetséget alkottak, azután Mitterand Szocialista Pártja is inkább szövetség, amelyet Mitterrand (akit a 60-as évekig nem is tartottak baloldalinak) sok szempontból saját választási gépezetének használt. Az UDF-et Giscard d'Estaing mint elnöki pártot hozta létre és máig személyéhez kötődik. [VISSZA]

67. Erre jó példa a már említett Unió Algéria Megmentéséért és Megújulásáért, amelynek négy vezetője négy különböző pártból jött. [VISSZA]

68. Lásd erről Julliard i.m. [VISSZA]

69. Újabb adalék a hatalom erélytelenségéhez: De Gaulle (aki egyszerűen megmondta, hogy ki lesz a kormány tagja és ezzel be is fejezte "tárgyalásait") lemondása után Félix Gouin már úgy alakított kormányt, hogy összehívta a pártvezetőket és megbeszélték, melyik párt melyik posztot kapja; majd a pártok delegálták a minisztereket. Ez új (vagy inkább nagyon is régi) miniszterelnöki magatartásformát honosított meg: a kormányfő koordinál, egyeztet, kiegyenlít, elsimítja az ellentéteket a koalíció alkotóelemei között. Mendès France működése azért hatott oly nagy erővel 1954-ben, mert felmondani látszott ezt az erélytelenséget. [VISSZA]

70. Jó példa erre a Marshall-segély kérdése. Meghirdetésekor Maurice Thorez, az FKP (meglehetősen sztálinista) főtitkára nagy örömmel üdvözölte "amerikai barátaink segítségét". (Ebben az évben esett vissza a kenyérfejadag az utoljára a II. világháború idején fennálló mélypontra, a 200 grammos szintre.) A Szklarska Porębában 1947. szeptemberében lezajlott Kominform alakuló konferencián viszont mind a francia, mind az olasz kommunista párt önkritikát gyakorolt és elfogadta a Zsdanov-doktrínát, amely a világban az imperialista és a szocialista erők küzdelmét tételezte. Thorez, visszatérve Franciaországba, nagy kampányt indított a Marshall-terv ellen a szovjet instrukcióknak megfelelően. [VISSZA]

71. guerre sale - a háborúra széles körben használt korabeli kifejezés. [VISSZA]

72. Bizonyos François Mitterrand, aki '54 novemberében az első reakcióként kijelentette: "Algérie c'est la France" - Algéria egyenlő Franciaországgal, ezért Algériából a franciák sohasem távoznak. [VISSZA]

73. Bár az eredmények tagadhatatlanok: a francia kultúra ma is őshonos a Maghreb országokban, nagyon sokan beszélnek franciául és az értelmiség jórészt Franciaországban tanul. [VISSZA]

74. Távoli analógiaként Olaszország két felének problémájára gondolhatunk. [VISSZA]

75. Mint feljebb már volt szó róla, az algériai kérdéshez való viszony nem párttagságtól függött. A jobboldal egy része hajlott valamiféle autonómiára, míg a baloldal egy része (és erre jó példa Mollet) úgy tekintett az algériai arab nacionalizmusra, mint a haladás elleni támadásra, amely a partikularizmusa révén visszaveti az algériai nép fejlődését. [VISSZA]

76. Valószínűleg hozzájárult ehhez a nürnbergi per is, ahol a "parancsra tettem" védekezést csak nagyon korlátozottan fogadták el. [VISSZA]

77. Az alábbi fejezet elméleti alapjaiban főként Girardet: Mythes et mythologies politiques című művére támaszkodik. [VISSZA]

78. Természetesen mitologikus képről van szó. [VISSZA]

79. Annak bizonyítására, hogy ezt De Gaulle mennyire kihasználta, elég a gyakori, kimondott vagy kimondatlan szavait idézni: "Én, vagy a káosz!" [VISSZA]

80. De Gaulle maga is tisztában volt a körülötte lengő mítosz fontosságával, ezt 1958 előtt és a politikai válság idején is tudatosan gerjesztette. [VISSZA]

81. 1871. szeptember 4. [VISSZA]

82. Annak ellenére, hogy az FKP több más, kisebb erővel együtt kiállt az új alkotmány ellen, a nemmel szavazók száma összesen nem érte el a kommunistákra 1956-ban voksolók számát, vagyis az FKP támogatóinak egy része (1958-as értelemben) gaullista volt. E rossz kiállással vette kezdetét az FKP bázisának máig tartó csökkenése. [VISSZA]

83. Ez az alkotmányos ellentmondás a társbérletek korában (1986-88, 1993-1995) nem kis gondot okoz. [VISSZA]

84. Vagyis a kormány bejelenti egy adott törvény meghozatalát és ha 48 órán belül bizalmi szavazással nem buktatják meg a miniszterelnököt, a törvény ugyanúgy életbe lép, mintha a parlament hosszas vita után igennel szavazott volna rá. [VISSZA]

85. Kivéve Malit és Guineát. [VISSZA]

86. Organisation de l'Armée Secrète - Titkos Hadsereg Szervezete [VISSZA]