Szerkesztők:

Dr. Hermann Gusztáv Mihály
Róth András Lajos

Bálint Melinda

A Székelyudvarhely városát jelölő Areopolisz elnevezéssel már 1700-ban találkozunk, és a következő években is gyakran felbukkan az udvarhelyi református kollégium könyvtárának ajándékozott könyvek adományozóinak dedikációiban. Később, a XVIII. század második felében Székelyudvarhely régi neveként említi a város krónikása, Szeles János, illetve Benkő József polihisztor, majd a reformkorban Szigethi Gyula Mihály kollégiumi professzor és helytörténész, végül Jánosfalvi Sándor István unitárius lelkész, akit Homoródmenti úti jegyzetei kapcsán szoktak Orbán Balázs előfutárának nevezni. A kétségkívül tudálékos kicsengésű műszót valahogy így magyaríthatjuk: tanácskozások, gyűlések városa, ami az itt tartott székely nemzetgyűlésekre, Udvarhely egykori székely politikai központ jellegére utal.

1999 szeptemberében Székelyudvarhelyen meg környékén élő és tevékenykedő fiatal humán értelmiségiek - néhány korosabb társukat is megkeresve - fogalmazták meg egy, a szakmai alkotó munkát fő céljának tekintő civil fórum létrehozását. A kezdeti tanácskozások során pontosabban körvonalazódtak a teendők: egy tágabb kitekintésű helyi múlt- és jelenkutatás művelése, mely úgy közelítse meg a Székelyföld történetét, jelenkori társadalmi és közéleti jelenségeit, hogy közben ne tévessze szem elöl az ezt övező szűkebb-tágabb régiók, illetve a közép-kelet-európai térség fejlődését.

Hangzatos, netán tudálékos a választott név? Magába rejti a hagyományokba, a vélt vagy valós egykori nagyság tudatába való bezárkózás lehetőségét? Nos, a kezdeményezők nem erre gondoltak, ellenkezőleg: ők az elvidékiesedés ellen szeretnének alkotó módon tenni. Nem bezárkózni akarnak, hanem nyitni, és egyben bizonyítani: kultúrák végvidékén is születhetnek értékek. Az Areopolisz név - túl a tudálékosságon - e tájegység klasszikus Európához való kötődésének jelképe.

Jelen kötettel az alapítók szándékuk komolyságát kívánják bizonyítani.

a szerkesztők

A jogászság mint értelmiségi foglalkozás Nyugat- és Közép-Európában a klerikusokra vezethető vissza. A klerikus "az egyház kenyerén élő, liturgikus szolgálatot teljesítő, de századok során mindinkább 'hivatalnokká' váló értelmiségi, aki mellesleg a jogászi feladatokat is ellátja" - írja Bónis György a Mohács előtti magyar jogászság történetével foglalkozó munkájában.¹

Ilyen klerikusok tevékenykedtek a Mohács előtti Magyarországon, beleértve Erdélyt is, a székes- és társaskáptalanok, illetve a királyi apátságok és prépostságok konventjeiben működő kancelláriákon. Ezek a hiteles helyek maradtak egészen a XIX. századig a magánjogi okleveles gyakorlat legfontosabb fórumai. Itáliában ez a munka a közjegyzőkre hárult. A közjegyzők, mint jogtudók, közhitelű okleveleket állítottak ki, amelyeket felhatalmazásuk alapján maguk is hitelesítettek. Ilyen pápai vagy császári, esetleg mindkét felhatalmazással működő közjegyzőkkel az erdélyi társadalom a pápai küldöttek révén ismerkedett meg. A közjegyzőség intézménye Erdélyben is létezett, de az itáliai állapotoktól eltérően csak az egyházi bíróságok írásos ügyintézéseibe kapcsolódott be. A XVI. század második felétől - amikor a reformáció hatalmas lendületet adott az anyanyelvű írásbeliségnek - ez a joggyakorló intézmény végképp kiszorult az erdélyi írásbeliségből. Erdélyben 1536-ig ismeretes közjegyzői működés, de okleveleiket csak az egyházi bíróságok tekintették közhitelűnek, és az általuk kiállított iratok - még ha világi felek kérésére készültek is - egyedül az egyházi bíróságok hatáskörébe tartozó ügyekre vonatkoztak. Mivel a közjegyzői munka nem volt biztos megélhetést nyújtó hivatal, a papi hivatás kiegészítése lehetett (közjegyző-plébános).² Ilyen közjegyző-plébános volt a középkori Udvarhelyszéken a kányádi Behne fia Antal, aki pápai felhatalmazással állított ki oklevelet 1523. május 30-án Homoródszentmártonban, és az ugyancsak pápai felhatalmazással rendelkező Antal derzsi pap, aki 1525-ben Bögözben állított ki oklevelet. Hihetőleg eredetileg klerikus volt a harmadik udvarhelyszéki közjegyző, Bálithffy Gergely fia Tarchyaffalvi Márton, aki pápai, császári, valamint erdélyi egyházmegyei felhatalmazással rendelkező közjegyzőként 1532. június 24-én a Székelyudvarhelyen fogott bírák oklevelét írta.³ Tarcsafalvi Márton később mint deák a világi jogászkodás pályájára lépett.

A XVI. század közepétől a magán okleveles gyakorlat felvirágzása és - a reformáció nyomán - az anyanyelvű írásbeliség fellendülése következtében érthetően megnőtt az kereslet a jogtudó személyek iránt. Bónis György kifejezésével élve ezek a jogászi feladatokat ellátó személyek praktikusok, azaz a gyakorlatban és nem egyetemeken képzett jogászok. Jakó Zsigmond, aki behatóan vizsgálta az erdélyi értelmiség kialakulásának egész kérdéskörét, a praktikus jogászság értelmiségi mivoltára is utal: "...az erdélyi feudális világi értelmiséghez tartozónak tekintjük az intellektuális munkával hivatásszerűen foglalkozó világiak fokozatosan szaporodó csoportjait, bármily szerény legyen is az az értelmiségi munkakör amelyet tagjai betöltenek. Ide számítjuk tehát a világi jogászságon kívül a feudális állam és nagybirtok, illetve az önkormányzatok írásos munkát végző egész 'hivatalnokságát'..."⁴ Az a több tucatnyi prókátor, literátus és deák, akik csupán Udvarhelyszéken tevékenykedtek a XVI. század végén és a XVII. század elején - Jakó Zsigmond szavaival élve - "az értelmiség alsó határán mozgó, iskolázott egyének."⁵

Az iskolázottság a jogászi foglakozás gyakorlásának alapfeltétele volt. Az udvarhelyszékiek egyetemjárását ismerve állíthatjuk, hogy az általunk vizsgált évtizedekben itt tevékenykedő "jogászok" egyike sem végzett külföldi akadémiát.⁶ Az udvarhelyszéki jogi pályára lépő ifjak akár a székelyudvarhelyi domonkos zárda, akár a római katolikus-, vagy a református esperesség székhelyén létező iskolák keretében elegendő latin írás, olvasás és beszédkészséget sajátíthattak el ahhoz, hogy erre építve a gyakorlatban megtanulják a jogászkodás műszavait. Az 1593-ban létesült jezsuita kisgimnázium is még csak a grammatikai fokozatnak megfelelő képzést nyújtott. A helyzet javult 1670 után, a székelyudvarhelyi református kollégium beindításával, illetve 1736-tól, a gimnázium poétikai és retorikai osztályokkal való kibővítésével.

A deák-jogászok valamennyien a székely társadalom különböző rétegeiből emelkedtek ki, magukkal hozva kisebb közösségeikből a székely jogrendszer gyakorlati működésének alapvető ismereteit. Állandó tanulással és gyakorlással el tudtak igazodni a különböző jogforrások bonyolult világában. Ez nem volt könnyű feladat, mivel az ügyfél érdekeinek megfelelően egyaránt tudni kellett hivatkozni a Werbőczy által rendszerezett magyar jogszabályokra és az ugyancsak írásba foglalt székely szokásjogra.⁷

A törvénykezési jegyzőkönyvek konvencionális szövegéből természetesen nem vonhatunk le érvényes következtetést a népi jogászság nyelvismeretéről. Mivel az iskoláztatás akkor egyházi keretek között folyt, a deákság műveltsége is teológiai alapvetésű lehetett. Ennek szűrőjén fogja fel ez a világi értelmiség a szellemi életben és a társadalmi gyakorlatban jelentkező új jelenségeket és intellektuálisan feldolgozva azokat, képes továbbítani saját népi környezetének. Akadtak néhányan, akiknek értelmiségi alkotó munkára is futotta erejéből. Közülük a legismertebb Oroszhegyi Mihály Deák. Hosszú élete során faluja értelmiségi mindenese volt: licenciátus, deák, iskolamester, prókátor. Személyéről csak annyit tudunk, amennyit ő maga elárul 1655-ben, Lőcsén kiadott verses históriája végén (A fenyőfának hasznos voltáról és az sendely tsinálóknak kellemetes és hasznos munkájáról való história). Könnyed rímei, barokkos verselési módja Balassi és Rimay hatását sejtetik. Neve utoljára 1693-ban szerepel, amikor is a székelyszentléleki és fenyédi eklézsiák fogadott prókátora.

A népi jogászság társadalmi helyzetét tekintve, az udvarhelyszéki deákok többnyire a székely társadalom szabad rétegeihez tartoztak. Az 1602-ben Básta György által a császár hűségére esketett Udvarhely- és keresztúrszéki nemesek, lófők és szabad székelyek között 15 deákot találunk. Közülük nemes 1, lófő 7, szabad székely 5, darabont 2. Az 1614-ben készült lustrában a 16 udvarhelyszéki deák közül 9 lófő, 2 gyalog, 1 jobbágy, 3 zsellér, 1 zálogos. Egy valószínűleg az 1620-30-as években készült jegyzék az udvarhelyszéki nincstelenekről és zsellérekről 5 deákot említ. Az 1627-ben, az udvarhelyszéki nemesekről, lófőkről, darabontokról, hadi szolgálatra visszaszerzett székelyekről és jobbágyokról készült lustra összesen 31 deák nevét tartalmazza. Közülük 2 nemes, 5 lófő, a többi mind visszaszerzett (recuperati), nevezetesen 13 régi lófő, 3 régi gyalogpuskás, 2 jobbágy, 2 ősjobbágy, 2 taxás, 1 zsellér, 1 vagáns. Bármelyik összeírást vesszük szemügyre kitűnik, hogy elenyészően kevés a nemes állapotú személy a deákok között. A világi vagy egyházi értelmiségi foglalkozás elsősorban a leszegényedő lófőknek vagy a még alacsonyabb szintre süllyedő kategóriáknak kínált megélhetési lehetőséget. A klerikus vagy világi értelmiségit bizonyos kiváltságok illették meg, hiszen iskolázásuk vagy a gyakorlatban szerzett tudásuk révén a közösség szempontjából nélkülözhetetlen munkát végeztek. Az olyan deák, aki egyébként nem volt nemes ember, amíg tisztségét betöltötte nemesi kiváltságokat élvezett, de ez az állapot holta után nem hagyományozódott árváira.

Bár nem tartozik szorosan írásunk tárgyköréhez, arról is szólnunk kell, miként alakult a "parasztdeákság" szerepe a feudalizmus bomlásának időszakában. Évszázadok során - ha nótáriusi tisztséget viselt - a deák vagy literatus kapcsolatban állt a várkapitányi, széki, mezővárosi adminisztratív és jogi ügyintézéssel. A falusi elöljáróságok írásbeli teendőit is a deákok végezték, természetesen bizonyos javadalmazásért. Az iskolamestereknek - Oláhfalu és Zetelaka kivételével - tilos volt nótáriusi munkát vállalni. Hogy a szükség erre mégis rávitte őket, az abból is kitűnik, hogy az egyházi hatóságok mindegyre visszatérnek e tiltásra, bizonyára félve attól, hogy az adminisztratív munka elvonja a mesterek figyelmét iskolai szolgálatuktól. A szász székekben a falusi elöljáróságok teendőit az iskolák rektorai végezték. A Habsburg-kori Erdélyben, főleg Mária Terézia és II. József reformjai újabb és egyre bonyolultabb feladatokkal ruházták fel a falu elöljáróságát (katonai, adóügyi, közigazgatási, közegészségügyi feladatok). Ezáltal a falusi elöljáróság - főképpen a bíró - valósággal az államhatalom alkalmazottjává vált. E folyamat következményeként a feudalizmus bomlásának korában megjelenik és fokozatosan általánossá válik a falujegyzői intézmény.⁸

A továbbiakban, ha nem is a teljesség igényével, bemutatom a XVI-XVII. századi Udvarhelyszék területén - az eddig ismert források alapján azonosítható - világi értelmiségieket.⁹

ANDRÁS DEÁK, Décsfalva. (1635-béli lustra: esküdt, de nincs jelen a lustráláskor. SzOkl. Ús. V. 198-394.)

ALMÁSI ISTVÁN DEÁK, 1600-ban neve több perben szerepel: "Almási István Deák és Antonia Benedek Teonek tudomant az Vargyasiaknak" (SzOkl. Ús. III. 956.); Longodari Kelemen oláh prókátora Oláhfalvi Tankó Tamás ellen (SzOkl. Ús. III. 679.); Karácsonyfalvi Balázs és szentlászlói Vas Péter prókátora (SzOkl. Ús. III. 679.).

AMBRUS DEÁK, 1600-ban egy perben többedmagával Berze Mihályt vallja prókátornak. (SzOkl. Ús. III. 679-690.)

ANDRÁS DEÁK, kányádi lófő. 1589-ben Kányádi András Deákot mint alperest egyes égeiekkel szemben némi búza árában való tiltás alól az udvarbíró felszabadítja. (SzOkl. Ús. I. 60.)

ANTAL DEÁK, 1577-ben a Timafalva és Betfalva közötti határvitában Ravai Antal Deák nemes emberként tanúskodik. (SzOkl. Ús. I. 17.)

BACHO ISTVÁN DEÁK (ALMÁSI), 1595-ben mint alperes így védekezik fogadott prókátora, Bogárfalvi Mihály által: "Megértettem a felperesek mivel adják okát tilalmoknak. Ahol azt mondják, hogy nemes örökségek, én azt mondom, az nem nemes örökségek, hanem falu adta nyíl... Én jó módon mentem pedig bele mert annak előtte megtiltottam volt én a falu nyilait... Nekem adhatták s jó módon es reá mehettem mert arról az örökségről s nyílról senki sem szolgált az hadba. Ők pedig más faluba laknak, nem illeti az nyíl őket mivel falu földje, nekem adhatta a falu." (SzOkl. Ús. II. 229-230)

BÁLINT DEÁK, Rugonfalva, nemes. 1590-ben egy gyermektartási perben hozott ítélet végrehajtóinak egyike. (SzOkl. Ús. I. 139.) 1593-ban egyik alperes vallja: "az tilalmat nem tagadom Bálint Deák hagyásából". (SzOkl. Ús. II. 162.) 1593-ban Botos Miklós és Bálint Deák rugonfalvi "nobilis" előtt történt örökség eladás. (SzOkl. Ús. II. 162.)

BEKESI JÁNOS DEÁK, udvarhelyszéki nótárius. Ismeretes, hogy az 1562-es felkelés után tartott segesvári országgyűlés többek között azt is elrendelte, hogy minden székben esküdt nótáriust nevezzenek ki, akinek fizetését a perköltségekből vagy más forrásból biztosítják. 1585-ben Bekesi János Deák a pálfalviak és kecsetiek birtokviszályában felvett kihallgatási jegyzőkönyvet így írja alá: Udvarhelyszék esküdt jegyzője. (SzOkl. Ús. I. 27.)

BERZE MÁTÉ, Szentkirály. 1592-ben Kovács Demeter oroszhegyi tanú vallomása: "Tudom, hogy Nagy Pál egy szoknyát ada Máthé Deáknak két forintért." (SzOkl. Ús. II. 15.)

CHIKJ MÁTHÉ DEÁK, 1591-ben oroszhegyi Nagy Pálné, Katalin szabadítja magát Chikj Máthé Deák ellen valami veteményes kert végett. (SzOkl. Ús. I. 227.)

CRASSAY JÁNOS DEÁK, 1589-ben, tanúkihallgatás során egyik tanú így vall: "Tudom azt is, hogy Crassay János Deák éltéig megnemesítette házát, de hogy meghala az város az feleségén úgy kezdé az adót kérni mivel hogy a nemessége csak ura éltéig volt, ezekután megvette az város az 80 pénzt rajta." (SzOkl. Ús. I. 43.)

DÁNIEL DEÁK, Szenterzsébet, régi gyalog. (1635-béli lustra. SzOkl. Ús. V. 198-349.)

DÁVID DEÁK, Farkaslaka, 1595-ben Sófalvi János malomfalvi alperessel áll perben, mert ennek földjét magának akarta iktatni. (SzOkl. Ús. II. 207.)

DEMETER DEÁK (DEMETRIUS LITERATUS), székelyudvarhelyi főbíró, esküdt polgár, prókátor. 1589-ben hosszadalmas pereskedés kezdődött abból, hogy Istvánfy Kelemen a város közgyűlésén azzal vádolta a főbírót és az esküdteket, hogy különféle visszaéléseket követnek el: a piac körüli fő "korcsomárosok" számára a város nagyobb adó fizetését szavazta meg, de azt nem hajtotta be, az elöljárók még annyi adót sem fizettek mint a szegénység, a városhoz csatolt falvak határában a szegényföldeket maguk között felosztották, a malomgát újrakötésére tiltott erdőt saját hasznukra termelték ki. A városi esküdtek a főbíróval az élen becsületsértésért beperelték Istvánfy Kelement. 1590-ben a szék fej és jószágvesztésre ítéli az alperest, mint hamishitűt. A több évig elhúzódó per a "kapitány széke", majd a fejedelmi biztosok széke előtt folytatódott. Nem tudjuk miképpen végződött, mindenesetre Demeter Deák tisztségében maradt 1595-ben bekövetkezett haláláig. 1595-ben neve még előfordul egy érdekes perben. Nagy Sófalvi Ferenc felperes feljelentést tesz Orbán Ferenc és Orbán István lengyelfalviak ellen: "1595 Úrnap után való hétfőn valahonnan való indulatból Zekel-Udvarhelj városban az bíró, Demeter Deák háza előtt létünkben engemet az egyik alperes Orbán Ferenc (Követem a széket, kegyelmetek személyét) beste áruló, kurvafiának zida, zabliát vonván hozzám, hozzám vága úgy mintha halálomra akarta. Istennek akaratjából ezembe vevém zabliámat vettem ellene, úgy maradhaték meg haláltól. Ergo miért ott az zabad városban chelekedék mindenikének eggik-eggik kezén zollok kylen-kylen. Az zitokért pedig meg holt dijomon zollok." (SzOkl. Ús. I.)

DERSI MIHÁLY DEÁK, 1591-ben Mester Balázs sándorfalvi fejedelmi jobbágyot Dersi Mihály Deák jobbágyává kötelezte. (SzOkl. Ús. I. 222.)

EZSAIÁS DEÁK, Felsőboldogfalva, jobbágy. (SzOkl. Ús. IV. 547-562.)

FERENC DEÁK, Demeterfalva, lófő. (1604: SzOkl. Ús. IV. 154-176.; 1614: Ferenc Deák, Szentmihály és Demeterfalva, lófő. SzOkl. Ús. IV. 287-373.)

FERENC DEÁK, Farcád, lófő (1614: SzOkl. Ús. IV. 287-373.; 1627: SzOkl. Ús. IV. 713-775.)

FERENC DEÁK, Szentpál, Kornis Ferenc ősjobbágya. (1627: SzOkl. Ús. IV. 713-775.)

GÁSPÁR DEÁK, Kányád, lófő. (SzOkl. Ús. IV. 93-117.)

GALAMBFALVI ISTVÁN, Malomfalva, régi lófő, schola mester. (1627: SzOkl. Ús. IV. 713-776.)

GÁBOR DEÁK (GABRIEL LITERATI), 1596-ban egy tanúvallomási jegyzőkönyvben: "Nicolaus Demeter de Bogartfalva iobagiones relictae Gabriel literati". (SzOkl. Ús. II. 239.)

GERGELY JÁNOS DEÁK (SÜKEI JÁNOS), Andrásfalva. 1597-ben, egy perben: "...Andrásfalván lakó Gergely János deákot..." (SzOkl. Ús. II. 312.) Egy végzésben: "...Sükei János deák, alias Gergely János tett volt tilalmat a egész falu, Sükő ellen minden nyíl földre. Udvarbíró megszabadítja az falut az határban." (SzOkl. Ús. I. 108.)

GERGELY DEÁK, Tarcsafalva, lófő. (SzOkl. Ús. IV. 287-373.; IV. 713-775.)

GYALAI GYÖRGY DEÁK, a Székelytámadt vár udvarbírája. 1592-ben patakfalvi Sándor Lukácsi vall prókátorokat: "Udvarbíró uramat Gialai Gergi deákot". (SzOkl. Ús. II. 16.) 1592-ben felperes malomfalvi Gálfi Mihály: "...Mikor láttam volna az nyáron, hogy az sok eső miatt nem rakhatom be az szénát és zabomat, sok károkat tétettek, udvarbíró uramtól kit capitán uram képébe hagyott, Gialaj Georghi deáktól pecsétet kéreték, úgy tiltám meg capitán uram pecsétivel..." (SzOkl. Ús. II. 119.)

GYÖRGY DEÁK, Siménfalva, zsellér. (SzOkl. Ús. IV. 287-373.)

GYÖRGY DEÁK, Székelyudvarhely, taxás. (SzOkl. Ús. IV. 713-775.; 781-809.)

HÁMOROS JÁNOS DEÁK, Székelyudvarhely. (SzOkl. Ús. II. 183.)

ISTVÁN DEÁK (STEPHANUS LITERATUS), székelyudvarhelyi városi polgár, esküdt, a vár udvarbírája. Neve előfordul az Istvánfy Kelemen kontra városi esküdtek perben. (SzOkl. Ús. I. 37.) 1614: székelyudvarhelyi adófizető. (SzOkl. Ús. IV. 287-373.) 1591-ben egy tanúvallatás közben valaki így vall: "Tudom mikor István deák capitán uram képe megh hatta vala a mi bírónknak, hogy Mester Balást fogva hozná ide az várba. (SzOkl. Ús. I. 219.) Mint udvarbíróra hivatkoznak rá további perekben. (SzOkl. Ús. I. 227, 310.)

ISTVÁN DEÁK, Székelyudvarhely, szabad székely. (1602: SzOkl. Ús. IV. 93-117.)

ISTVÁN DEÁK, Almás, lófő. (1602: SzOkl. Ús. IV. 93-117.)

ISTVÁN DEÁK, alias SZABÓ, Korond, visszaszerzett lófő. (1635: SzOkl. Ús. V. 198-349.)

ISTVÁN DEÁK, Martonos, lófő. (1602: SzOkl. Ús. IV. 93-117.)

ISTVÁN DEÁK, Bikafalva, lófő. (1614: SzOkl. Ús. IV. 287-373.)

ISTVÁN DEÁK, Nagygalambfalva, lófő. (1614: SzOkl. Ús. IV. 287-373.)

ISTVÁN DEÁK, Etéd. (Udvarhelyszéki nincstelenek és zsellérek jegyzéke. Két ökre és három tehene van. SzOkl. Ús. IV. 547-562.)

ISTVÁN DEÁK, Oroszhegy, régi gyalog puskás. (1627: SzOkl. Ús. IV. 713-775.; 1635: SzOkl. Ús. V. 198-349.)

ISTVÁN DEÁK, Magyarzsákod, zsellér Péchi Simon magyarzsákodi jószágán. (SzOkl. Ús. IV. 713-775.)

ISTVÁN DEÁK, Székelyudvarhely, taxás. (1627: SzOkl. Ús. IV. 713-775.)

ISTVÁN DEÁK, Kadicsfalva, recens. (1635: "fia István schola mester volt". SzOkl. Ús. V. 198-349.)

ISTVÁN DEÁK (alias SÁNTA), Nagysolymos. (Udvarhelyszéki nincstelenek és zsellérek jegyzékén: "nihil habet". SzOkl. Ús. IV. 547-562.)

ISTVÁN DEÁK, Lövéte. (1600: "miérthogy István deák Lövétefalva Képében vala..." SzOkl. Ús. III. 689.)

JÁNOS DEÁK, Vargyas, szabad székely. 1589-ben prókátor egy perben. (SzOkl. Ús. I. 80.) 1591-ben a vargyasi lófők fogadott prókátora. 1600-ban: "Eadem die et anno. Olah Tomsa prokatort vallott Wargiassi János deákot..." (SzOkl. Ús. III. 679.) 1602: szabad székely. (SzOkl. Ús. IV. 93-117.)

JÁNOS DEÁK, Bögöz, darabont. (1602: SzOkl. Ús. IV. 93-117.)

JÁNOS DEÁK (JOANNES LITERATUS), Szombatfalva, lófő. (1602: SzOkl. Ús. IV. 93-117.; 1604: SzOkl. Ús. IV. 154-176.; 1635: - prédikátor, régi lófő - SzOkl. Ús. V. 198-349.)

JÁNOS DEÁK, Andrásfalva, lófő. (1602: SzOkl. Ús. IV. 93-117.; 1604: SzOkl. Ús. IV. 154-176.)

JÁNOS DEÁK (alias SÁNTA), Kányád, ősjobbágy. (1614: SzOkl. Ús. IV. 287-373.)

JÁNOS DEÁK, Gagy, lófő. (1614: SzOkl. Ús. IV. 287-373.; 1627: SzOkl. Ús. IV. 713-775.)

JÁNOS DEÁK, Nagygalambfalva, zsellér. (SzOkl. Ús. IV. 547-562.)

JÁNOS DEÁK, Kissolymos, régi lófő. (1627: SzOkl. Ús. IV. 713-775.)

JÁNOS DEÁK, Erdőfüle, schola mester. (1635: SzOkl. Ús. V. 198-349.)

KARÁCSONYFALVI GYÖRGY DEÁK, vicekirálybíró 1590-ben, egy perben: "...az Karácsonyfalvi György deák idejében, mikor Kornis Farkas uram képében volt vicekirálybíró..." (SzOkl. Ús. I. 202.)

KECSETI MIHÁLY DEÁK, nemes. (SzOkl. Ús. V. 198-349.)

KELEMEN DEÁK, Erdőfüle, lófő. (SzOkl. Ús. V. 198-349.)

KŐRÖSI MIHÁLY DEÁK, 1585-ben a pálfalvi lófők arról tanúskodnak, hogy mikor "Keoreosi Mihály deák" a fejedelemre szállott birtokokat iktatta azt ígérte, hogy sem lófők, sem darabontok jussait nem iktatja. (SzOkl. Ús. I. 22.)

LÁSZLÓ JÁNOS (SZENTLÉLEKI), Pálfalva, lófő, schola mester. (SzOkl. Ús. V. 198-349.)

LÁZÁR DEÁK, Almás, lófő. (SzOkl. Ús. IV. 154-176.)

LISZKAI ISTVÁN DEÁK, a várkapitány nótáriusa. 1592: "...Zigethj György deák és Lyzkay István deák várbeli notárius előtt..." (SzOkl. Ús. II. 48.)

LŐRINC DEÁK, Kobátfalva. 1592-ben, egy végzésben, mint "executor". (SzOkl. Ús. II. 102.)

LŐRINC DEÁK, Székelyudvarhely, nemes, 1589-ben egy perben tanú. (SzOkl. Ús. II. 64.) 1589-ben szerepel a városi elöljárók állítólagos visszaéléseivel kapcsolatos perben: "Laurentius Literatus incola oppidi Udvarhely", illetve "Lőrintz diák". (SzOkl. Ús. II. 81.) 1590-ben a Pribék Gergely (aki rálőtt a katolikus processzióban vitt keresztre) elleni perben tanú: "Laurentius Literatus de Udvarhelj". 1591-ben: "Laurentius Literatus de Udvarhelj nobilis". 1592-ben Mindszenti Benedek várkapitány széke előtt kihallgatott tanúként így vall: "Tudom mert én az prédikátorral valék ebéden, onnét jövök vala alá. Megállék ott az Pribék háza előtt, nézem vala, hogy jőnek a kereszttel." (SzOkl. Ús. II. 131.) 1597-ben, egy jegyzőkönyvben: "az megh holt Leorinch deáknak attiafiay". (SzOkl. Ús. II. 302.)

LŐRINC DEÁK, Székelyudvarhely. 1614: lófő (SzOkl. Ús. IV. 287-373.); 1627: nemes (SzOkl. Ús. IV. 713-775.); 1635: nemesi telken lakik (SzOkl. Ús. V. 198-349.)

LUKÁCS DEÁK, Székelyudvarhely, lófő. (SzOkl. Ús. IV. 287-373.)

LUKÁCS DEÁK, Almás, recuperati. (SzOkl. Ús. IV. 713-775.)

LUKÁCS BALÁZS, Pálfalva, régi lófő, schola mester. (SzOkl. Ús. IV. 713-775.)

LUKÁCS (alias FÁBIÁN) DEÁK, Siménfalva, visszaszerzett lófő. (SzOkl. Ús. V. 198-349.)

MÁRTON DEÁK, Bogárfalva, prókátor, régi lófő. (1589: SzOkl. Ús. I.; 1627: SzOkl. Ús. IV. 713-775.; 1635: - lófő, bíró - SzOkl. Ús. V. 198-349.)

MÁRTON DEÁK, Betlenfalva, procurator. (SzOkl. Ús. I.)

MÁRTON DEÁK, Tarcsafalva. Az 1580-90-es évek egyik legkeresettebb prókátora, egy ideig királybíróságot is viselt. A periratokban leggyakrabban "Tarcsafalvi Márton deák" vagy "Martinus Literatus de Tarcziafalva". 1595-ben a malomfalvi Gálfi Mihály "szállítja causaját Tarcsafalvi meg holt Márton deákról az feleségére". (SzOkl. Ús. II. 198.)

MÁRTON DEÁK (MALOMFALVI), Sükő, zsellér (1614: SzOkl. Ús. IV. 287-373.); az udvarhelyszéki nincstelenek és zsellérek jegyzékén: Márton Deák, Sükő, két ökre, két tehene és egy juha van (SzOkl. Ús. IV. 546-562.); 1627: jobbágy. (SzOkl. Ús. IV. 781-809.)

MÁTYÁS DEÁK, Székelyudvarhely. "Matthias Literatus de Udvarhelj, servitor Joannis Politoris." (SzOkl. Ús. II. 266.); 1635: szolga. (SzOkl. Ús. V. 198-349.)

MÁTYÁS DEÁK, Kobátfalva, nemes. (1635: SzOkl. Ús. V. 198-349.)

MIHÁLY DEÁK, Felsőboldogfalva, schola mester. 1592-ben Ferenczi János és Gergely Pál bikafalviak perében tanú "Mihali deák boldoghazonjfavi schola mester". (SzOkl. Ús. II. 119.)

MIHÁLY DEÁK, Székelyudvarhely, adókirovó (?), 1589-ben egy tanúvallomásban: "Én azt tudom, hogy a mi házunk nem volt rováson az Mihály deák rovása után." (SzOkl. Ús. I.)

MIHÁLY DEÁK (SAMBOKRÉTI), Székelyudvarhely, nemes. (1602: SzOkl. Ús. IV. 93-117.)

MIHÁLY DEÁK, Szentkirály, lófő, licenciátus, prókátor. (1602: SzOkl. Ús. IV. 93-117.) Később: Oroszhegyi Mihály Deák.

MIHÁLY DEÁK, Andrásfalva, régi lófő. (1627: SzOkl. Ús. IV. 713-775.; 1635: SzOkl. Ús. IV. 198-349.)

MIHÁLY DEÁK, Kadács, régi lófő. (1627: SzOkl. Ús. IV. 713-775.), nemes (1635: SzOkl. Ús. V. 198-349.)

MIHÁLY DEÁK, Bibarcfalva, vagans. (SzOkl. Ús. IV. 781-809.)

MIKLÓS DEÁK, Sófalva, régi lófő. (1627: SzOkl. Ús. IV. 713-775.)

MIKLÓS JÁNOS, Csekefalva, visszaszerzett gyalogpuskás. (1635: SzOkl. Ús. V. 198-349.)

MÁTÉFI JÁNOS DEÁK, Kissolymos, régi lófő. (1635: SzOkl. Ús. V. 198-349.)

NAGY JÁNOS DEÁK, Székelyudvarhely. 1589-ben a városi elöljárók állítólagos visszaéléseivel kapcsolatos perben a városi elöljárók ellen tanúskodik "Joannes Literatus maior de Udvarhely". (SzOkl. Ús. I. 37.) 1589-ben felperes: "Senior Joannes Literatus de Zekel-Udvarhely". Becsületében és jó hírében esett sértésért hívta perbe a székelyudvarhelyi Barabás Györgyöt, aki azt állította róla, hogy szebeni Szűcs Györgynét, amikor Udvarhelyt a Székely Mózes házában lakott "...az aztal meghe az padra lenyomta volna." (SzOkl. Ús. I. 64.) 1592-ben már valószínűleg nem él, mert egy tanúvallomásban Nagy János deákné szerepel.

ORBÁN JÁNOS DEÁK (SÜKŐI), nemes, prókátor, széki nótárius. 1589-ben fogadott prókátor "Joannes literatus de Syke". (SzOkl. Ús. I. 79.) 1590-ben, a Pribék Gergely elleni perben tanúként szerepel "Swkei János deák nobilis persona". 1591-ben már a szék nótáriusa: "Én előttem, Orbán János előtt, az közönséges széknek nótáriusa előtt..." (SzOkl. Ús. II. 306.). 1592-ben egy jegyzőkönyv aláírói között: "Joannes Orbán arbitri sedis". (SzOkl. Ús. II. 98.) 1592-ben egy jegyzőkönyvet ekképpen ír alá: "Aperte per me Joannem Urbanum notarium publicum sedis". (SzOkl. Ús. II. 129.) 1596-ban "Joanne Orban notario publico sedis Udvarhelj." (SzOkl. Ús. II. 289.) 1600-ban prókátor egy perben.

OSVÁTH DEÁK, Gagy, régi lófő. (1635: SzOkl. Ús. V. 198-349.)

OSVÁTH DEÁK, helység nélkül. (1635: SzOkl. Ús. V. 198-349.)

PÁL PÉTER DEÁK, Demeterfalva. 1592-ben ítélet végrehajtók egyike. (SzOkl. Ús. II. 24.)

PÉTER DEÁK, Székelyudvarhely. 1598-ban, egy tanúvallomásban: "...mert, hogy Péter Deák elvevé Szabó Imrénét ő bírta a házat..." (SzOkl. Ús. III. 496.)

PÉTER DEÁK, Vágás - Dobó. (1600: SzOkl. Ús. III. 611.; 1602: IV. 93-117.)

PÉTER DEÁK, Sentegyházas-Oláhfalu. 1600-ban, egy lakodalom alkalmával esett verekedés kapcsán lefolytatott tanúvallomásban: "Az háborúságnak előtte a Péter Deák házánál nyomink vala szokmánt kit zekének hívnak." (SzOkl. Ús. III. 612.) 1600-ban prókátor. (SzOkl. Ús.III. 679.)

PÉTER DEÁK, Szombatfalva. 1600-ban, egy tűzesettel kapcsolatos tanúkihallgatás során. (SzOkl. Ús. III. 647.)

PÉTER DEÁK, Etéd, gyalogpuskás. (1614: SzOkl. Ús. IV. 287-373.; 1627: SzOkl. Ús. IV. 713-775.)

PÉTER DEÁK (ALMÁSI), Almás. (1635: SzOkl. Ús. 198-349.)

PÉTER DEÁK, Martonos. 1635-ben a falu esküdt bírája. (SzOkl. Ús. V. 198-349.)

PÉTER DEÁK, Siménfalva. 1635: "armalisa urunktól vagyon". (SzOkl. Ús. V. 198-345.)

PÉTER DEÁK, Felsőboldogfalva. Szabad székely. (1602: SzOkl. Ús. IV. 93-117.) Darabont tizedes a szabados gyalogok századában. (1604: SzOkl. Ús. IV. 154-176.) A teljes neve valószínűleg Török Péter Deák. 1627-ben Felsőboldogfalván szerepel "Török Péterné fia Scholamester". (SzOkl. Ús. IV. 713-775.)

PÜSPÖKI JÁNOS DEÁK, Székelytámadt vár udvarbírája. 1589-ben örökségi perben: "...udvarbíró uram Pwspeoki János deák". (SzOkl. Ús. III. 60.) 1590-ben: "Pwspeoki János provisor arcis Udvarhelj". (SzOkl. Ús. III.)

SÁMUEL DEÁK, Kisgalambfalva, gyalog székely. (1614: SzOkl. Ús. IV. 287-373.)

SÁNDOR GERGELY DEÁK, Agyagfalva, régi lófő. (1635: SzOkl. Ús. 198-349.)

SÓFALVI BÁLINT DEÁK, helység nélkül. 1595-ben felperes (SzOkl. Ús. III. 404.); 1600-ban prókátort vall. (SzOkl. Ús. III. 697.)

SZIGETI GYÖRGY DEÁK, udvarhelyi udvarbíró. (SzOkl. Ús. II. 48.)

TAMÁS DEÁK, Telekfalva. 1602: darabont (SzOkl. Ús. IV. 93-117.); 1614: Bögözi András zálogosa. (SzOkl. Ús. IV. 287-373.; 1627: SzOkl. Ús. IV. 713-775.)

TAMÁS DEÁK, Küsmöd. 1602: szabad székely (SzOkl. Ús. IV. 93-117.); 1604: gyalog puskás. (SzOkl. Ús. IV. 154-176.)

TAMÁS DEÁK, Székelyudvarhely, gyalog puskás. (1604: SzOkl. Ús. IV. 154-176.)

VADÁSZ GYÖRGY DEÁK, Csekefalva, schola mester, visszaszerzett lófő. (1635: SzOkl. Ús. 198-349.)

VAS MIHÁLY, Muzsna, schola mester. (1635: Jeremiás Deák pap fia, recens lófő. SzOkl. Ús. V. 198-349.)

ZOLTÁN JÁNOS, Dálya, schola mester, régi gyalog puskás. (1627: SzOkl. Ús. IV. 713-775.)

JEGYZETEK

1. Bónis Görgy: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában. Bp., 1972.

2.Tonk Sándor: A középkori közjegyzőség Erdélyben. In: Művelődéstörténeti tanulmányok. B., 1980. 36-61.

3. Uo.

4. Jakó Zsigmond: Az erdélyi értelmiség kialakulásának kezdetei. In: Irás, könyv, értelmiség. B., 1976. 10-24.

5. Uo.

6. Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a középkorban. B., 1979. 68-70.

7. A székely jogról és bíráskodásról lásd Demény Lajos bevezető tanulmányát SzOkl. Ús. III.

8. Szabó Miklós: Az erdélyi falujegyzői intézményről. In: Művelődéstörténeti tanulmányok. B., 1979. 185-196.

9. Az udvarhelyszéki "deákok" névjegyzékének összeállításához használt forrásunk: Székely Oklevéltár. Új sorozat. I-V. (közzéteszik: Demény Lajos és Pataki József) B., 1983 - 1999. (rövidítve: SzOkl. Ús.)

A Brassó megyei Halmágy (Sárkány község) az Olt jobb partján fekszik Fogaras közelében. A többségében magyarok által lakott település mára elnéptelenedett, a házak, gazdasági épületek omladoznak, de még így is arról árulkodnak, hogy itt nemrég még pezsgő gazdasági, társadalmi, kulturális élet folyt.

Az alábbiakban a falu XX. század eleji gazdasági életét próbáljuk felvázolni elsősorban Halmágy cséplőtársulatainak tevékenysége tükrében. A forrásanyag szűkös, főképp a társulati jegyzőkönyveket, statisztikákat, a helybeli idősek közléseit vettük figyelembe. Az említett okból nem vállalkozhattunk a falu gazdaságtörténetének részletes megírására.

Az említett időszak statisztikáit vizsgálva megállapíthatjuk, hogy Halmágy lakosságának nagyobbik része mezőgazdaságból, állattenyésztésből élt. A falu történelmi fejlődése (szabadparaszti település) és földrajzi fekvése (hegyvidék) következtében itt sosem alakult ki nagybirtok, a gazdák többsége (82) kisbirtokos volt.¹ A templomi ülésrend is azt bizonyította, hogy nem volt a falu lakói közt jelentősebb társadalmi különbség.

Halmágy a XIX. század második feléig egyházilag és közigazgatásilag a Szász Universitashoz tartozott, és a szászokkal ez a szoros kapcsolat a következő évtizedekben is fennmaradt. A Székelyfölddel ellentétben a szászok hatására a barcasági és királyföldi magyar falvakban jóval korábban meghonosodott a polgári mentalitás, a mindennapi életet, a munkát racionálisan szervezték meg, korán áttértek a piacra orientált termelésre, bevezették a vetésforgót, meghonosították az ipari- és takarmánynövényeket, gépesítették a mezőgazdaságot. A piaci viszonyok megjelenése a hagyományos, zárttársadalom és életkeretek felbomlását eredményezte, minek során sok család elszegényedett. Több családfő emigrált Halmágyról Amerikába pénzszerzés céljából. Az 1900. évi népszámlálás 99 külföldön - zömükben Amerikában - távol lévő személyről tesz említést². Az "amerikásoknak" csak egy része tért haza és a kemény munkával szerzett pénzen itthon földet, állatokat vásároltak, házat építettek.

A XX. század elején a paraszti gazdálkodás haladása figyelhető meg, egyes munkálatokat, például a cséplést, nálunk is gépesítettek. A mezőgazdaság gépesítése Nyugat-Európa országaiban kialakult nagybirtokokon valósult meg először, miközben az Erdélyben általánosan elterjedt kis és középbirtokok nem bírták meg a mezőgazdaság gépesítésének anyagi terheit. A piac kihívására a profitorientált gazdálkodás azonban megkívánta egy-egy falu lakosságának összefogását, melynek eredményeként létrejöttek a különböző géptársulatok. A cséplőtársulatok megalakulását a gőzcséplők hatékonysága is serkentette, a gőzcséplés sokkal termelékenyebb s ezért olcsóbb is volt a kézi- vagy járgányos (lóval vontatott) cséplésnél. Ugyanakkor a kézi cséplésnél a szemek 5-10 százaléka a kalászban maradt, más szóval a gőzcséplés tökéletesebb, hatékonyabb volt.³ Legtöbb esetben a falunak ez az összefogása, a cséplőtársulatok létrehozása tette lehetővé a falusi kisgazdaságok fennmaradását, illetve mentette meg a lakosságot az elszegényedéstől.

A XX. század elején ezek a gazdasági folyamatok Halmágyon is tetten érhetőek. Rövid idő alatt a faluban három cséplőtársulat alakult, a szomszédos község, Sárkány szász lakosságának hatására; ezek közül a harmadik rövid idő után felbomlott. Az első társulat 70 taggal 1909-ben jött létre és a gőzcséplőgépet a budapesti Magyar Gazdasági Gépgyártól vásárolták. Ennek alakulásakor a gazdák egy része nem lépett be a társulatba, mivel egyeseknek lóval vontatott cséplőgépük volt. Egy év múlva, 1910-ben, aztán 30 egyezményi tag megalapította a Második Gőzcséplő Társaságot. E társulat az 1900-ban alakult a "Halmágyi hitelszövetkezet mint az országos központi hitelszövetkezet tagja" pénz és hitelintézet által nyújtott hitellel az Első Magyar Gépgyártól 8536 Koronáért vásárolta a gőzcséplőt. Az adás-vételi szerződés megkötése után a gyár ügynöke, Vajda Gyula, két társulati tag útiköltségének fedezését ajánlotta fel, hogy a fővárosba utazva megtekintsék a gyárat és kiválasszák a gépet⁴. Csépléskor minden tag a kicsépelt gabonából 7% vámot adott a társulatnak, amelyből 1914-ig törlesztették a cséplőgép vásárlására felvett hitelt (11000 Korona).⁵

A halmágyi cséplőtársulatok működését szabályzó alapszabályok nem maradtak fenn, csupán a közgyűlési- és választmányi jegyzőkönyvek feljegyzései alapján sejthetőek. Később, amikor a két társulat 1947-ben egyesült, új alapszabályzatot szerkesztettek s ez magántulajdonban ma is meg van. Minthogy az újabb (1947. évi) és a régebbi (1909, illetve az 1910. évi) alapszabályzatok közt nem lehet számottevő eltérés, úgy gondoljuk, hogy nem tévedünk, ha az újabbik segítségével próbálunk bepillantani a két cséplőtársulat működésébe.⁶

A gőzcséplőtársulatok Halmágy község (Fogaras megye) földművelő lakosságának, a kisgazdák érdekeit szolgálták, a tagok kalászos gabonáinak kicséplése céljából alapították (1. és 2. szakasz). A társaságoknak nem volt célja "üzérkedni", a cséplési vámból származó jövedelmet a gépek üzemköltségére, javíttatására, a társulatok ügyeinek intézésére fordították (7. szakasz). A társaság vezetőszervei a Közgyűlés, az Intézőbizottság (Választmány) és az Igazgatóság voltak (9. szakasz).

Évente két rendes közgyűlést tartottak - év elején a számadásos, valamint aratás előtti közgyűlést -, amelyeket az elnök hívott össze. Legalább nyolc nappal korábban a közgyűlés helyét és idejét közzé kellett tenni dobszóval a helyi szokásoknak megfelelően. A rendes közgyűléseken kívül annyi rendkívüli ülést tarthattak, amennyit a társulatok normális működése megkívánt. A közgyűlésen a társulati tagok egyenlő jogokkal rendelkeztek. A határozatokat abszolút többséggel hozták, a vezetők megválasztása nyílt szavazással történt, de tíz tag kérésére az elnök elrendelhette a titkos választást. A Közgyűlés hatáskörébe az alapszabály módosítása, a vezetőség megválasztása, illetve a bizalom visszavonása, a tagok felvétele és kizárása, a tagságdíj, közmunka, cséplővám meghatározása, az évi számadás ellenőrzése és elfogadása stb. tartoztak. A társaságok feloszlatását, a társadalmi cél megváltoztatását a tagok szavazatának kétharmados többségével szintén a Közgyűlés mondta ki (10-14. szakasz).

A tizenkéttagú Intézőbizottságot (Választmány) három évre választották a közgyűlések előkészítésére és határozatainak végrehajtására (16-17. szakasz). Az Igazgatóságot, amelynek tagjai az elnök, alelnökök, jegyző, pénztáros és a négy ellenőr voltak, szintén három évre választotta a Közgyűlés (19. szakasz).

Az alapszabály megsértését, a társulat érdekei ellen való cselekedetet, idegen géppel való cséplést, a gőzcséplő megrongálását, üzemeltetésének akadályozását stb. - pénzbeli kártérítéssel vagy a társulatból való kizárással büntették (25. szakasz).

A társulat két esetben volt feloszlatható: ha a tagok nem voltak hajlandóak fenntartani, vagy ha lehetetlenné vált a társulat működése, céljainak megvalósítása. Feloszlatás esetén a társasági vagyont nyilvános árverésen kell értékesíteni és a tagok közt egyenlően kiosztani (27. és 32. szakasz).

A falu talpraesettebb gazdáinak sorából megválasztott társulati elnökök és gépészek névsorát a közgyűlési jegyzőkönyvek tartalmazzák:

Első Társulat elnökei (a jegyzőkönyvek csak részben maradtak fenn):⁷

1913- ? Kelemen Kuti János
1928-1933 Fogarasi János
1934-1937 Török János
1937-1942 Márkos János
1942-1947 Fogarasi János

Második Társulat elnökei:

1910-1913 Grépály H. János
1914-1918 Fogarasi B. János
1919-1921 ifj. Grépály András
1922-1924 Márkos János
1925-1927 ifj. Nagy Péter
1928-1930 Grépály D. János
1931-1933 Antal János
1934-1939 Grépály Péter
1940- ? Nagy Péter
1947 Gergely Géza
1947-1950 Fogarasi János mint az Egyesült Társulat elnöke.

A gépészt egy vagy akár több évre is felfogadhatta a Közgyűlés megszabott feltételek mellett: szükség esetén kisebb javításokat végez díjmentesen a gépen, a herecséplésnél egy hetet ingyen dolgozik, gabonacsépléskor a sajátját vámmentesen kicsépelheti, a gép üzembe helyezésekor és tisztításakor napi díjat kap, a tagok kicsépelt gabonájából előre meghatározott százalékot, vagy havi fizetést kap.

Az Első Társulat gépészei:

1910 Rompa János⁸
1930 ifj. Kelemen György
1931 Ádám András
1931-1940 Grépály D. György

A Második Társulat gépészei:

1910 Török Bájer Sándor, Antal András, Geréb András
1911-1914 Rompa János
1915-1917 Antal András
1916-1920 Czika János
1920-1923 Fazakas Lajos
1924-1932 Török György
1933-1940 Czika Mátyás
1947-1950 Grépály D. György és Czika Mátyás az Egyesült Társulat gépészei.

Halmágy gazdasági fejlődését az első világháború kitörése, majd 1916-ban a románok támadása és az impériumváltás pillanatnyilag megtörte. 1914 augusztusában két nap alatt a faluból 240 férfit hívtak be a hadseregbe, köztük a cséplőtársulatok tagjait is. "Ez volt első közgyűlésünk a melyen nem vehettek részt első sorban drága választott társulati tisztviselőink és nem vehettek részt több tagtársaink, nem vehettek részt édes gyermekeink - olvasható a Második Társulat 1914. november 28-i jegyzőkönyvében. - Mert 1914 augustus hava 1jén jött a királyi szózat a mely hivta nagyjainkat talán egy világháborúba, mely szózat e szavakkal volt felírva a kezdetén:

Igaz...Teljesedjék be a végzet...Előre! elmentek nagyjaink, ott vannak vitézeink...Isten óvja...oltalmazza!"

A végzet kegyetlen volt a halmágyiakkal szemben, sokan közülük már az első ütközetben, a galíciai Uzsoki szorosnál elestek. A földeket az otthon maradt öregek, asszonyok és gyermekek művelték meg; aratni Halmágyra a 69-es ezred egyik századát vezényelték ki, a háború utolsó éveiben pedig hadifoglyokat adtak ki a családokhoz a mezei munkákban segíteni. A hadsereg számára számos fogatot, lovat foglaltak le a faluban.

Az első igazi nagy csapás 1916-ban érte Halmágyot. "Ekkor jött reánk a felejthetetlen eset, mely Románia hadüzenete következtében egész községünk menekülni volt kénytelen, és így egész gépünket hozzá tartozandóságával együtt prédának kellett itt hagynunk" - áll a Második Társulat 1916. augusztusi jegyzőkönyvében. A lakosság a román csapatok elől 160 szekéren menekült Medgyes irányába. A megszállók elhajtották az állatokat, fosztogattak, amiben a környékbeli románok is részt vettek. "Öt heti sajnos vándorlás után haza térve a gépünket nagyon megrongálva találtuk. Pakszekerünk, mérlegünk, nagy ponyvánk, mentőszekrény stb. úgyhogy összes géptársulati kárunk 6000, hatezer koronába lett felvéve és bejelentve, melyért várunk ha kárunk valahára megtérülne. A gépeket nagynehezen költsön felvett pénzzel, költsön szíjakkal összeállítottuk. És november havában újra megkezdettük a cséplést és befejeztük Decz. hava 24.-én."

1917-18 során a közgyűlések jegyzőkönyveiben többször hivatkoznak a háborús nehézségekre; a gőzcséplő elromlott kazánjának kijavítását a budapesti Első Magyar Gépgyár visszautasította, mivel hadi felszerelések gyártására rendezkedett be.

Az első világháború idején súlyosan megpróbált halmágyi lakosság helyzetét tovább nehezítette az 1920. évi gyenge gabonatermés és a trianoni békeszerződés. "Átkapcsoltak Romániához, s a legnehezebb ez a felfordulás volt. Az, hogy mindent elölről kellett kezdeni. Vasabroncsot tettek a fejünkre, az eszünkre, a gondolatainkra, s még a tudásunkra is! Mindig mások gondolkoztak rólunk" - vallotta évtizedek múlva Grépály H. György⁹. A román hatóságok több alkalommal is próbálták megnehezíteni a társulatok működését. Főképp a nagy gazdasági válság idején, az 1930-as évek elején megvonták a társulatok adókedvezményét s a fizetésképtelen Második Társulat raktárának ajtaját a végrehajtó lepecsételtette; máskor a társulatokat maximált áron gabona eladására kötelezték a hatóságok. Mindezek ellenére, ilyen körülmények között is a cséplőtársulatok, sőt a falu gazdasági életének felemelkedése, korszerűsödése figyelhető meg a két világháború közti időszakban.

1918 után az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet (EMGE) támogatta Halmágy gazdálkodóit, akiknek egy vetőgépet küldött. A Magyar Párt irányításával megszervezték a Gazdakört, amelyhez 1941-ben mindkét cséplőtársulat csatlakozott. A Gazdakör keretében tanfolyamokat szerveztek, gazdalapot járattak, az Erdélyi Magyar Gazdát, amely az EMGE újsága volt. Az EMGE szakembereinek tanácsára a halmágyiak 1927-28 során felhagytak a hármas vetésforgóval s felszántották a falu egész határát. Ekkor számolták fel a nagyméretű juhtenyésztést. A gazdák közül többen fűkaszálógépet, vetőgépet, krumpli pergetőt, aratógépet, tejfölözőt vásároltak, ami a gazdálkodás fellendülését, a lakosság vagyonosodását mutatja. Megnövekedett a tenyésztett állatok száma, elsősorban a tejtermelő tehenek tartását részesítették előnyben.¹⁰

Ebben a periódusban a falu két cséplőtársulatára az együttműködés, az összefogás volt jellemző. Közösen vásároltak telket, birtokot, építettek raktárokat, tejcsarnokot létesítettek. A brassói vajgyár által felvásárolt tejszín árából befolyt pénzösszeg jelentős mértékben gyarapította a társulatok vagyonát. A tej értékesítésének lehetősége hatékonyan befolyásolta az állattartás intenzív, minőségi irányú átalakítását, valamint kihatott a növénytermesztés szerkezeti módosulására, elsősorban a takarmánynövények, a lucerna, lóhere termesztésének meghonosítására ösztönözte a gazdákat. Ezeket a takarmánynövényeket rendszerint a kalászosgabona cséplése után, októberben csépelték a tagok.

Ugyancsak a két világháború közti időszakban vásárolták a társulatok a traktoraikat. A Második Társulat esetében a traktor vásárlásának kérdése először 1935-ben vetődött fel. Ennek kapcsán történtek az első próbálkozások a két cséplőtársulat egyesülésének érdekében, - egyelőre sikertelenül. Huszonöt évi használat után szükségessé vált, hogy a cséplőgépet működtető gőzkazánt, amelynek évenkénti javíttatása nagy anyagi terhet jelentett a társulat számára, - a kor igényeinek megfelelő új géppel helyettesítsék. Elegendő pénztőke hiányában a társulati tagok 2000 lej belépési díj befizetése mellett újabb egyezményt kötöttek; aki nem fizetett elvesztette tagságát és társulati vagyonát. A hiányzó összegre a társulat vezetősége kölcsönt vett fel a falu nagygazdáitól. A traktort 1936 őszén a bukaresti Lanz cégtől vásároltak 210 ezer lejért. "Gépet vásároltunk akkor, a mikor sokan holtnak nyilvánítottak és egy félév alatt teljesen visszafizettük tartozásainkat..." - olvashatjuk a társulati jegyzőkönyvben (1937. január 2.).

A gépek vásárlására, javítására felvett hiteleket, kiadásokat a Közgyűlés által meghatározott cséplési vám értékesítéséből fedezték. Általában a társulati tagoknak 5-6 százalékért csépeltek, de nagyobb kiadások esetén a vámot 8-9 százalékra is felemelték. 1932-ben, a gazdasági válság idején, amikor pénzhiány miatt a gabona eladási ára alacsony volt, a cséplővámot 8 százalékban állapították meg.

Az 1930-as évek elején a Második Társulat nehéz helyzetbe került, mert a kiadott tőkére számított kamatot és a cséplőrészt pénzhiányában sok tag nem tudta fizetni, minek következtében a társulat az önfelszámolódás veszélyébe került. A Közgyűlés a fizetőképtelenek ellen szigorú határozatot hozott: nem engedték el senki adósságát, továbbá a társulatból való kizárás és a cséplőgép használatától való eltiltás mellett döntött. A Közgyűlésnek ezt a határozott kiállását a társulat fenntartásának szükségessége indokolta, ugyanis számos olyan esetről is tudunk, amikor a Közgyűlés özvegyek, fizetésképtelen, terményeikben, igásállataikban károsult gazdák adósságát engedte el. Máskor szegény családnak juttattak gabonát, mivel "keresztényi kötelesség rajta segíteni", vagy egy munkabalesetben fél karját elvesztő etetőlegény pedig minden társulati tagtól három kilogramm búzát kapott. A cséplőtársulatok akkor is a tagok érdekeit tartották szem előtt, amikor 1931-ben a brassói székhelyű Géptulajdonosok Szövetségének azon ajánlatát visszautasították, hogy csatlakozzanak hozzájuk és 16 százalékért csépeljenek. A tagok támogatása általános gyakorlat volt: azokat, akiknek előző évi gabonájuk elfogyott, előnyben részesítették a cséplésnél, vagy a társulati magtárból búzát adtak kölcsön, valamint a rászoruló gazdákat a társulati pénztárból jelentős pénzösszegekkel hitelezték meg. A gazdák összefogására utal az is, hogy minden év elején a számadásos közgyűlés után a tagok közösen áldomást ittak, vagy egyesületi ünnepélyeket, bálokat szerveztek, amelyeknek bevételét a társulatok céljaira fordították (raktárépítés). A polgári mentalitás fejlettsége érhető nyomon a közösségi intézmények, az egyháznak, a falu Zene Egyletének és az iskolai könyvtárnak a társulatok által való anyagi támogatásában. Végül, arról sem szabad megfeledkezni, hogy a cséplőtársulatok működése pénzkereseti lehetőséget biztosított a falu lakói számára. Évente mindkét társulat a gépészek mellé két-két etetőlegényt fogadott fel, fuvarosokat a gépek működtetéséhez szükséges olaj fuvarozására.

A második világháborút megelőző években a társulatok működése már nehézkessé vált. A második Bécsi döntést követően Dél-Erdéllyel együtt Halmágy továbbra is Románia része maradt, ahol a nemzeti kisebbségek zaklatása egyre nagyobb méreteket öltött. A román hadsereg behívóparancsai elől a férfiak egy része Magyarországra szökött át, másokat pedig a Târgu Frumos-i vagy a Piteşti-i munkatáborokba internáltak. A cséplőtársulati közgyűléseket csak hatósági engedéllyel lehetett megtartani. "Az idő rövid volt, az összes időszerű kérdéseket nem tudtuk úgy megbeszélni és megtárgyalni mint más közgyűlések alkalmával, mindenki ideges, a világ is beteg, mi is azok vagyunk" - írja a Második Társulat jegyzője. 1941-1946 közt egyáltalán nem tartottak közgyűlést, hiányoznak ebből az időszakból a jegyzőkönyvek. A Második Társulat vezetősége 1940-től 1947 januárjáig volt tisztségben: "A második világháború alatt, a világtörténelem legszomorúbb évei és napjai alatt aszerint töltötte be ezt a tisztséget, a hogy azt a körülmények lehetővé tették". 1940-től a társulatokat a hatóságok hadi kölcsön jegyzésére szólították fel. Ilyen körülmények közt nehézzé vált a társulatok működtetése, illetve a földek megművelése. A helyzet a háború után sem javult: az 1945-ös földtörvényt alkalmazó bizottság nem vette figyelembe a falu magyar gazdáinak területi igényeit. Nehéz, szomorú időszak következett a társulatok és a falu életében.

A két cséplőtársulat egyesítésének gondolata már 1940-ben felmerült, mivel a katonai mozgósítás következtében a falu férfi lakosságának egy része ideiglenesen elhagyta otthonát s így a társulatok fenntartása megkívánta a közös összefogást. A csatlakozás kimondására csak a háború után, 1947. január 20-án kerülhetett sor, s ezentúl az Egyesült Társulat néven működött. Ez alkalommal elhatározták, hogy a társulatot jogi személyként fogják a jövőben működtetni, melynek megszerzése szükségessé tette a társulati leltár összeállítását és az új alapszabályzat kidolgozását. Ekkor a társulat két német gyártmányú, Lanz-típusú traktorral, két cséplő- és egy herefejtőgéppel rendelkezett.

A két társulat csatlakozásának kimondásakor a tagok hitték, hogy "csak együttesen indulhatunk egy boldogabb jövő felé." Hamarosan azonban ráébredtek a rosszat sejtető valóságra, arra, hogy a Groza-kormány csak szavaiban demokratikus, intézkedéseivel a magántulajdon korlátozására és erőszakos felszámolására törekszik. A falusi népet gabona beszolgáltatásra kötelezték, nagy földadót róttak ki. A társulatot rendeletben utasították, hogy a cséplést a határban végezzék hatósági felügyelet alatt, akik minden tagtól külön vámot szedtek. Mindezt csak tetézte az 1947-es nagy szárazság miatti gyenge gabonatermés és a pénz értékének rohamos romlása: az említett év nyarán az etetőlegények havi bére 10 millió lej volt. Ráadásul többszöri felszólítás után a társaság kénytelen volt átengedni egyik traktorát a község malmának működtetésére. Hamarosan megkezdődött a falu embereinek zaklatása, megfélemlítése, hogy álljanak be a kollektívbe. Az állatokat, gazdasági felszereléseket elkobozták. A falu gazdagparasztjait, köztük Zilai Jánost és Tulbore Györgyöt, akik korábban bérmunkásokkal műveltették földjeiket, nagyszámú állatállománnyal, teherautóval rendelkeztek, kulákoknak nyilvánították. Halmágyon, ahol a mezőgazdaság gépesítésének aránya magasabb volt az országos átlagszintnél, a kollektív gazdaság 1949. július 1-jén alakult meg, elsők közt az országban. A helybeliek ellenségesen viszonyultak a kollektív termelésmódhoz, a földeket megműveletlenül hagyták. Igaz, a termelőszövetkezet vezetőinek hozzáállása sem volt különb: a terményt sokszor beleszántatták a földbe, a fajállatokat hagyták éhen pusztulni, a földek helyett pedig a trágyát az Oltba vitették. Nem csoda, hogy a hozzá nem értő, ellenséges magatartás következtében a kollektív rosszul ment, nem biztosított megélhetési lehetőséget a falu fiataljainak, akik városra költöztek. Az egykor mintaközség így züllött le, néptelenedett el rövid idő alatt egy átkos rendszer romboló intézkedései során.

A házak kiürültek, málik a vakolat, omladoznak a falak. Fehér hajú, görnyedt hátú, egykor munkás magyarok, nyomukba nemsokára románok és cigányok lépnek...

JEGYZETEK

1. A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. Bp. 1916

2. A magyar szent korona országainak 1900. évi népszámlálása. Bp. 1909

3. Egyed Ákos: A parasztság Erdélyben a századfordulón. Bukarest, 1975. 91.

4. A II-ik Cséplőtársaság Jegyzőkönyve. III. Jegyzőkönyv. Magántulajdonban.

5. Gazda József: Jaj, mik történtek, jaj, mik is történtek. I. köt. Bp., 1997. 57-58.

6. Halmágy község, Cséplőgép Társaság Alapszabálya. Magántulajdonban.

7. I-ső Cséplőtársulat Jegyzőkönyve. Magántulajdonban.

8. 1910 és 1930 közötti adatokkal nem rendelkezünk.

9. Gazda József i.m. 9.

10. Uo. 419, 421.

A forradalmi XIX. század a törvényalkotás teljes győzelmét hozta. A magyar országgyűlési reformmozgalom nemcsak kezdeményezte a reformalkotmányozást, hanem a törvény keretein belül maradva győzelemre is vitte. Az 1848 áprilisában lezajlott alkotmányreform életre hívta Magyarország és az egyesült Erdély első polgári államformáját, az alkotmányos monarchiát, melyben a népképviselet alapján választott parlamentnek fontos szerep jutott a demokratikus elvek életbe léptetésére.

E dolgozat szándéka bemutatni az erdélyi társadalom viszonyulását a reformmozgalom és a 48-as forradalom során bevezetett polgári jogokhoz, a magyarhoni áprilisi és az erdélyi május-júniusi törvények által biztosított választójog alkalmazását a közös országgyűlésre küldendő erdélyi követválasztásokon. Alapul a korabeli sajtóban megjelent követválasztó közgyűlések beszámolóit vettük.

Már az utolsó pozsonyi rendi országgyűlésen, a március 3-i feliratban határozottan, de az alkotmányosság szem előtt tartásával, megfogalmazódtak azok az ellenzék által javasolt kérések, amelyek a birodalom és az ország, illetve nemzet érdekeit szem előtt tartva kiutat mutattak a válságból. Kossuth már március 3-án a pozsonyi országgyűlési beszédében rámutatott a bajok forrására és azok orvoslási lehetőségeire. "A bajok valódi kútfeje a bécsi bürokratikus abszolutista kormányrendszerben található" - állapította meg Kossuth - "azt kell félrevetni, alkotmányos berendezéssel felcserélni, mielőtt végveszélybe sodorná a monarchiát".¹ A cél tehát, a belső reformok megindításával az alkotmányos átalakulás megvalósítása volt. A március 3-i felirat a belső reformok és nemzeti önállóság terén valójában még csak az országgyűlés által eddig elfogadott eredmények azonnali lerögzítését, keresztülvitelét javasolta. Azonban a kormányzat ekkor még elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy a főrendi tábla ne tűzze napirendre annak aznapi tárgyalását. Kossuth ennek eléréséért támogatást a pesti Ellenzéki Kör által elindított mozgalomtól várt, amelynek eredményeként megszületett a Tizenkét Pont, amely a pozsonyi határozott javaslatok után ismét megfogalmazta az átalakulás összefüggő követelményrendszerét. Ez a magyar forradalom legfontosabb programdokumentuma lett. Ezen pontok között megtalálható a független, felelős magyar minisztérium felállítása Buda-Pesten és az évenkénti országgyűlés összehívása Pesten.

Az események felgyorsultak. A bécsi március 13-i, majd Buda-Pesti március 15-i események befolyása alatt a pozsonyi országgyűlés bécsi küldöttségének sikerült elérnie a független, felelős magyar minisztérium kinevezését Batthyányi miniszterelnök irányításával. Ezzel megindulhatott a reformok életbe léptetése, amelyeknek kidolgozása és keresztülvitele most már a pozsonyi országgyűlés liberális szárnyának kezébe került át. Eddig nem tapasztalható gyors, lázas munkával dolgozták ki az új liberális elvű törvényeket - a polgári nemzeti Magyarország alapját képező törvénykezést. A törvényeket, melyek a reformkor terveit most a való életre alkalmazták, az országgyűlés a bécsi küldöttek visszatérése után gyors ütemben, három hét alatt kidolgozta. Március-április sorsformáló változásokat hozott és jogilag gyökeresen átalakította az évszázados feudális-rendi berendezkedést.

Az új alkotmány értelmében - melynek egyes részeit az 1831-es belga alkotmány mintájára dolgoztak ki -, a régi központi hivatalok megszűntek s helyükre a független felelős magyar minisztérium lépett, úgyszintén a nemesi kiváltságok és a parasztok feudális kötöttségei, terhei is. Az áprilisi törvények, a 12 pont szellemében, a jogegyenlőség értelmében, intézkedtek a közteherviselésről, a jobbágyfelszabadításról, a sajtószabadságról.²

A márciusi események után az országgyűlés feladatának csak azon törvények meghozatalát tekintette, "amelyek az ország belbékéjének és a nemzeti szabadságnak biztosítása végett rögtöni intézkedést kívánnak".³ Az úrbériség eltörlésén és a birtokosok kárpótlásán kívül a politikai reformok alkották az országgyűlés legfőbb gondját. A radikális sajtó egyre hangosabban, határozottabban követelte a pozsonyi országgyűléstől egy, az új országgyűlés létrehozását szolgáló, új választótörvény megalkotását.

Az áprilisi törvények értelmében az országgyűlésnek új székhelyén, Pesten évente kellett üléseznie és az előző évi számadás, illetve a következő évi költségvetés megtárgyalása, elfogadása nélkül nem lehetett feloszlatni. Az országgyűlés továbbra is kétkamarás maradt. Habár a magyar Főrendi Ház szervezete lényegében alig változott, tényleges szerepe jelentősen csökkent.⁴ Az Alsótáblát a IV. és V. törvénycikk népképviseleti alapra helyezte, mely során a képviselőket három évre választották.

Az országgyűlési követek népképviselet alapján történő választásáról szóló törvényt hosszas huzavona után fogadta el az országgyűlés és 1848. április 11-én szentesítette a császár. Forradalmi változást jelentett a feudális, rendi képviselettel szemben amelyben a főpapok, főnemesek személy szerint, a köznemesek pedig követek révén vettek volt részt az országgyűlésen, míg a nemzet túlnyomó többségét kitevő alsóbb rétegeknek nem volt szavazati és képviseleti joga, így beleszólási lehetősége az országos fontossággal bíró kérdésekbe.⁵

A 48-as átalakulást vezető liberális nemesség gondoskodott arról, hogy a hatalom a polgári formák között is kezében maradjon, ezért az új törvényben továbbra is választójoggal bírtak mindazok, akik a korábbi időszakban ennek gyakorlatában voltak, ami annyit jelentett, hogy falun a "bocskoros nemeseknek", városon a polgárjoggal rendelkezőknek továbbra is megmaradt cenzusos korlátozás nélkül a választójoguk, ami kiváltotta a radikálisok ellenkezését. Választójogot biztosított azonban az 1848-i V, törvénycikk a Magyarországon született, vagy idehonosodott férfiak számára, továbbá mindazok számára akik betöltötték huszadik életévüket, nem voltak büntetőeljárás, gyámi-, illetve gazdai hatalom alatt, és valamelyik törvényesen bevett vallási felekezethez tartoznak .

A törvénycikk nem vezetett be általános szavazati jogot, habár ennek javaslata már az 1846-os országgyűlésen elhangzott, de akkor is határozott ellenállásba ütközött. "Meg kell vallani, hogy a közvélemény még nem készült fel ilyen radikális változásra", ismeri el Irányi Dániel, az Ellenzéki Kör egyik radikális tagja.⁶ Az új választójogi törvény mind az aktív, mind a passzív választójog megadását, a nyugat-európai polgári választójogból már ismert cenzushoz kötötte. Királyi városokban 300 Ft értékű ingatlannal, falun legalább 1/4 úrbéri telekkel, továbbá az önálló kereskedők, a legalább egy segéddel dolgozó kézművesek, iparosok, kiknek saját lakhelye és műhelye volt, valamint a legalább 100 Ft. évi jövedelemmel rendelkezők nyerhettek választójogot. Ugyanezen jogokban részesültek, jövedelemre való tekintet nélkül az értelmiségiek, orvosok, gyógyszerészek, tanárok, lelkészek, mérnökök, művészek és az Akadémia tagjai.

Az 1848-as választójogi törvény nem biztosított választójogot a nőknek,⁷ a cenzus pedig a parasztság azon széles rétegeit zárta ki e jog gyakorlásából, akik 1/4 úrbéri telekkel egyenértékű földbirtokkal nem rendelkeztek, vagyis a jobbágyoknál nagyobb számban levő zselléreket és cselédeket.⁸ Azoknak sem volt választójoguk, akik gazdai hatalom alatt állottak, ebben pedig mindenki belemagyaráztathatott, aki vagyonilag nem volt független.⁹ Kimaradtak a választójoggal bírók sorából az iparoslegények és a vagyontalan munkások is.

A cenzus értékének meghatározása is nagy vitákat okozott. A konzervatív törvénytervezet jóval magasabb cenzust javasolt, hiszen 1/2 teleknél, 300 helyett 400 Ft. értékű ingatlannál, 100 helyett 200 Ft. évi jövedelemnél akarták megvonni a határt. Még határozottabban jutott kifejezésre a konzervatív politikai irányzat a műveltségi cenzus bevezetésének követelésével, ami kizárta volna a "műveletlen bocskoros nemességet", éppúgy mint a városi proletariátus nagy részét.¹⁰ Ezt a magyar országgyűlés liberális képviselői elvetették, így az ezen irányú megszorító javaslat, kellő támogatás hiányában nem kerülhetett be a választójogi törvénybe.

A cenzusos megszorító intézkedések ellenére az 1847/8-as magyar választójogi törvény az angol, francia vagy akár a belga alkotmány által biztosított választójoghoz képest is haladó irányzatot képviselt. Míg az említett alkotmányok a választási korhatár legalsó szintjét a betöltött 25. életévben állapították meg, addig a magyar törvény alapján már a 20. életévüket betöltött férfiak rendelkezhettek ezzel a polgári joggal. Ugyanakkor a választhatósági korhatár is jóval alacsonyabb szinten volt mint az említett alkotmányokban.¹¹

A törvény nagy teret szentelt a választási folyamat szabályozásának: a kerületek meghatározása, a választásra jogosult személyek összeírása, a szavazatok összeszámlálása terén.

A választási rendszer fontos kérdése volt a választókerületek meghatározása, amellyel a törvény a kerületek közti egyenlőséget igyekezett megtartani, de mivel a kerületek határai a közigazgatási, a megyei és városi határokkal nagyrészt egybeestek, ez nem mindig sikerült. Az általánosan elfogadott szabály, miszerint a vármegyékben minden 50.000 fő választhat egy követet, nem érvényesülhetett, mivel a nagyobb városok esetében már 10-15.000 fő küldhetett egy-egy követet. A vármegyék között is eltéréseket tapasztalunk. A törvény Aranyosszéknek és a jóval több választásra jogosult személlyel rendelkező Kolozs megyének is azonos számú képviselő küldését tette lehetővé. Az egyéni kerületek beosztását, a követküldési szám figyelembevételével, a törvény szentesítése után legfeljebb 20 napon belül tartandó megyei közgyűlésen kellett meghatározni. Ugyanakkor meg kellett határozni a választókerületek székhelyét és egy több tagból álló központi választmányi bizottságot kellett létrehozni. E bizottmányra hárult a legfőbb feladat a választások előkészítése során. Ugyancsak ők végezték a választásra jogosító listák összeírását. A törvény ezen összeírások elvégzésére a legszélesebb körű nyilvánosságot írta elő, ennek értelmében a közösségeket körlevelek útján, az egyházi szószékről való kihirdetésekkel, nyilvános helyen kifüggesztett hirdetményekkel kellett tájékoztatni, hogy arról mindenki tudomást szerezhessen. A törvény által előírt cenzusi feltételek teljesítése esetén a választónak kötelessége volt a központi bizottmány előtt megjelenni, mely elvégezte az összeírást, így a választási listára került személy jogot nyert a választáson való részvételre. Ugyancsak a központi bizottmány határozta meg a követválasztó közgyűlés napját. A magyarhoni törvény a pesti országgyűlés megnyitásának időpontjához igazította a kerületi közgyűlések megtartásának végső határidejét, meghatározva, hogy legkevesebb 4 héttel a megnyitás előtt a választásokat megtartsák. Így biztosítottak lehetőséget a megválasztott követnek, hogy Pesten a kitűzött időpontban megjelenhessen.

A magyarhoni választások kitűzésével és az előkészületek megtételével egy időben megoldásra váró kérdés volt a magyar kormánynak Erdély átvétele, az áprilisi törvények által Erdély számára elfogadott és utólag a kolozsvári országgyűlés által is megszavazott kérdések életbe léptetése. Erdély Magyarhonnal való egyesítéséről az 1847/8-as országgyűlés által hozott VII. törvénycikk rendelkezik, mely a közös országgyűlésre való választások, az erre hivatalos küldöttek és eddig az erdélyi törvények által biztosított szabadságjogok tekintetében intézkedik. A törvény I. paragrafusa kimondja, hogy az erdélyi országgyűlésen jelen volt királyi hivatalnokok a "magyar honi főrendi táblán üléssel és szavazattal ruháztatnak fel", egy kitétellel, hogy a királyi kormányszék, a királyi ítélőtábla tagjai és katonai személyek nem rendelkezhetnek ilyen jogokkal. A Il. paragrafus meghatározta a közös országgyűlésben Erdélyt megillető szavazatok számát, mely szerint Erdélyt - nem értve ide a visszakapcsolt részeket - 69 szavazat illeti meg. Ezen szavazatok meghatározott elosztását a Ill. paragrafus rögzíti, mely szerint a szavazatok a törvényhatóságok között a következőképpen oszlanak el: a 9 magyar, 5 székely és 11 szász megyéket, székeket és vidékeket két-két szavazat illeti meg, ugyancsak két-két szavazati joggal fog rendelkezni Kolozsvár, Marosvásárhely és Gyulafehérvár szabad királyi város is, míg a többi rendezett tanáccsal ellátott, képviseleti jogot gyakorló város, szám szerint 13 egy-egy képviselőt küldhet a pesti országgyűlésre. Ezen utóbbi két paragrafuson az erdélyi országgyűlés még változtat. Az erdélyi külön törvények és szabadságjogok tekintetében a törvénycikk V. paragrafusa kimondja, hogy "Magyarhon, Erdély mindazon törvényeit és szabadságjogait, melyek amellett, hogy a teljes egyesülést nem akadályozzák, a nemzeti szabadságnak és jogegyenlőségnek kedvező, elfogadni és fenntartani kész".¹² A pozsonyi országgyűlés határozata alapján a fennebbi rendelkezések mind a királyi hivatalnokoknak, mind a képviselőkre nézve az Erdélyben minél hamarabb összehívandó országgyűlésnek a beleegyezése esetén lép életbe.

Erdély képviseltetése, követeinek a pesti országgyűlésre való kijutása tekintetében több javaslat is született. Az erdélyi választásokkal kapcsolatban Wesselényi Miklós javasolta, hogy az unió elfogadása után, az erdélyi országgyűlésen jelen levő követek közül válasszanak küldötteket a pesti országgyűlés által meghatározott számban.¹³ Ez az elképzelés az erdélyi birtokosság érdekeit tartotta szem előtt, mivel ez a javaslat kizárta volna a választójog kiterjesztését, amint azt a magyarhoni törvény megtette. A minisztertanács Wesselényi javaslatára adott válaszában rámutat, hogy a kormánynak nincs kifogása az ellen, hogy a már megválasztott követek jelenjenek meg a pesti országgyűlésen, de a választás módjára nézve, a törvény által előírtakon túlmenően a kormány semmiféle utasítást nem adhat és azt tanácsolja az erdélyieknek e kérdésben, "úgy oldják meg, hogy az ottani lakosok közt a minimális súrlódás idéztessék elő."¹⁴ Egy másik álláspontra helyezkedtek az új választás hívei, akik közt is megoszlottak a vélemények: vagy a törvényhatósági közgyűlésen választják meg a követeket, vagy a magyarhoni mintára alakított megyei állandó választmányok. Végül a Kolozsvárra összehívott országgyűlésre hárult az a feladat is, hogy több fontos kérdés mellett e problémára is megoldást találjon.

Erdély, az események hatása alatt a problémák megoldását az országgyűléstől várta. A május 29-én Kolozsváron megnyílt országgyűlésen valóban fontos kérdésekről született döntés, azonban ezek nem tudták teljes mértékben feloldani az Erdélyben kialakult feszült helyzetet. A legsürgősebb megoldásra váró kérdések közt megvitatásra kerültek az áprilisi törvények Erdélyre vonatkozó törvénycikkelyei, melyeknek hatásaképpen ezek a királyhágón inneni területeken is érvénybe léptek. A Kolozsváron elfogadott törvények alapját a pozsonyi országgyűlés törvényei képezték, ezek megszavazása nagymértékben befolyásolta az erdélyi 48-as események további alakulását.

Az I. törvénycikk kimondta "Erdélynek Magyarhonnal eggyé alakulását", a pragmatica sanctioban szentesített birodalmi kapcsolatok épségben tartása mellett, ami törvényesítette az erdélyi követek megjelenését a pesti országgyűlésen. Az erdélyi országgyűlés Il. törvénycikke a legközelebbi közös hongyűlésre küldendő követek népképviselet alapján történő választásról szóló határozatot tartalmazza, melynek alapját a Magyarhoni 1848-as évi V. törvénycikke képezte. Az Erdélyben fennálló sajátságos helyzet miatt e törvény teljes mértékű alkalmazása nem volt lehetséges. A választási képesség egyik alapja Erdélyben is a vagyonosság maradt, de mivel itt az úrbéri rendezés teljes mértékben tisztázatlan volt, a választójogi kritérium alapját nem képezhette az úrbéri telek. Így a törvény kimondta, hogy a vármegyékben, Fogaras vidékén és a székely székeken választói joggal bírnak azok, akik az 1791-es törvény alapján a közgyűléseken ezen joggal fel voltak ruházva, valamint a nem rendezett tanácsú községek mindazon lakói, akik az adólajstrom szerint az 1847-es évre a fejadón kívül legalább 8 Ft. adót fizettek. Tehát Erdélyben a választójogi törvény alapja nem az 1/4 úrbéri telek lett, hanem a befizetett adó. E törvénycikk a továbbiakban kimondja, hogy minden közösség, mely nem képviseltetheti magát az előbbi előírások szerint, közvetett választás során folyhat be a választásokba, minden 100 főt számláló község két képviselő, ennél kisebb települések egy képviselő által.

Ugyanezen törvénycikk 7. paragrafusa az országgyűlésre küldendő követek számát határozta meg. Az előbbiekben már bemutatott 1848-as Magyarhoni törvény Vll. cikke Erdély számára a közös országgyűlésbe 69 képviselő küldését tette lehetővé. Az erdélyi országgyűlésen megszavazott törvény értelmében Erdély 73 képviselőt küld a legközelebbi országgyűlésre. A két törvény közti különbség annak tulajdonítható, hogy a pozsonyi törvénytervezet során, Erdélyre vonatkozó régebbi adatokat vettek igénybe a honatyák, amelyekben Szamosújvár és Erzsébetváros még nem szerepelt mint szabad királyi város, mivel e jogukat utólag kapták. E tény figyelembe vétele után, e két város is jogot szerzett két-két követ megválasztására.

Mivel az erdélyi országgyűlés csak júniusban szavazta meg a választási törvényt, nem maradt már idő a választási előkészületeknek a törvény által előírt betartására. Így ismét felvetődött annak a lehetősége, hogy az erdélyi országgyűlésen részt vevő képviselők közül válasszák meg a Pestre menő küldötteket. Egy másik lehetőség volt, hogy a választási előkészületekre vonatkozó jogszabályok mellőzésével, a törvényhatóságok közgyűlései felkiáltással válasszák meg a képviselőket a megyei székhelyeken tartott népgyűléseken. Mivel az első javaslat még a törvény megszavazása előtt elvetődött, a kormány és az erdélyi liberális nemesség a képviselők újraválasztását tartották szükségesnek, akár a törvény előírásainak teljes mértékű be nem tartása árán is.

Nézetkülönbségek alakultak ki már az összeírások során. Mivel részben az erdélyi II. törvénycikk, részben a magyarhoni V. törvénycikk alapján tartották a választásokat, melyeknek rendelkezései a választójogi feltételek tekintetében sem voltak azonosak, az összeírás nem lehetett egyöntetű. A választójogi rendelet szerint az összeírást a központi bizottmányok által kinevezett összeíró bizottságok kellett elvégezzék, azonban több helyen nézeteltérés támadt a városi és megyei hatóságok között, az illetékesség tekintetében. Ilyen esetre került sor az Aranyosszékhez tartozó Felvincen,¹⁵ ahol a város meggátolta, a központból kiküldött összeíró bizottmányt, mivel a városi közgyűlés határozata értelmében az összeírást maga a város akarta elvégezni. Hasonló eset történt Szászrégenben is, ahol a város önállóságának megsértésére hivatkoztak, mikor a Torda megyei összeíró bizottmány akarta készíteni a városi választási listákat.

A választási listák összeállítása és az előkészületek megtétele után sor kerülhetett a választási közgyűlések megtartására. E téren is Kolozsvár vezető szerepet töltött be. "Ha tekintjük Kolozsvár hajdanát, ha végignézünk jelenén, alig találunk Erdély természetes földabroszán nevezetesebb várost, mint Kolozsvár" - írja Szilágyi Sándor a későbbi nagy történetíró, az 1848-as évre kiadott Kolozsvári Naptár számában.¹⁶ Valóban az 1848-as erdélyi események központjaként tekinthető Kolozsvár nem cáfolt rá Szilágyi Sándor szavaira. A 48-as polgárjogok adta lehetőséggel is e város élt először, itt került sor az első követválasztásra Erdélyben. Az erdélyi országgyűlés által elfogadott törvények szentesítése előtt a kolozsvári központi választmány megtette az első lépéseket a választási előkészületek útján, így már június 9-én sor került a közösség tájékoztatására a választási törvény által biztosított jogokról. Június 16-án megkezdődik a követválasztók összeírása, "ideje is volt, mert a gyűlés az orrunk előtt" - írta az Ellenőr 26. száma,¹⁷ utalva a közös országgyűlés megnyitásáig maradt rövid időszakra. Már az összeírás során rendellenességet lehet tapasztalni, előfordult, mint ahogy Erdély más választókörzeteiben is, hogy egyesek attól való félelmükben, hogy e listák összeírása egy nagyobb teher s "jelesen az úrbérest vesztett nemesség kárpótlására portionak kivetése végett történik", távol maradtak az összeírástól, így Kolozsvár lakosságának egy része elvesztette a törvény által első ízben megadott polgári jogokat.

A választási előkészületek megindulásával egyre inkább előtérbe került a megválasztásra kerülő követek kiléte, egyre többen tették fel a kérdést, hogy kiket válasszunk, kik fogják képviselni városunkat. A korabeli sajtó is nagy teret szentel e kérdésnek. Kolozsvár jövőjét szem előtt tartva az Ellenőr egy javaslatot tett, mely szerint az országgyűlések eggyé olvadása után Kolozsvár további fejlődésének alapja és meghatározó tényezője a közlekedés lesz, ezért is a magyar közlekedésügyi minisztert, Széchenyi István grófot javasolja követté választani.¹⁸ A Brassai Sámuel által szerkesztett és kiadott Vasárnapi Újság a megválasztandó követek iránti elvárások alapjának azt tartotta, hogy "vetkezzék le az ó embert" és a választó érdekeit helyezzék "önös érdekeik elébe."¹⁹

Kolozsvár város követválasztásáról a június 26-án megtartott közgyűlésen került sor, melyen e város több ezer szabad polgára vett részt. A választás közfelkiáltás alapján történt, mely során Széchenyi István gróf és Méhes Samu városi tanácstag és a nemzeti liberális mozgalom lapjának, a Kolozsvári Híradónak a főszerkesztője, Kolozsvár város követéül lettek kikiáltva. A lakosság, mely ez alkalommal élvezhette először és ily kiterjedésben az új választási törvény által biztosított választójogot, komoly ünnepélyszerű magaviseletével megmutatá, mennyire méltó a szabadságra. "Fenséges egyetértés uralkodott a választók körül" - jellemzi a választásokat az Ellenőr, a választásról beszámoló cikkében.²⁰ Ellenjelöltek nélkül kerülhetett sor a választásra, mivel az egység láttán ezek visszaléptek a megmérettetéstől. A tömeg "roppant örömmel fogadta az elnök ajkáról elhangzó két nevet", ami szintén hozzájárult az ellenjelöltek elhatározásához. Mivel Széchenyi gróf nem volt jelen a követválasztási közgyűlésen, csupán Méhes Samu hitvallását hallgathatta meg a választó tömeg, aki beszédében határozottan a kormány politikájának támogatása mellett nyilatkozott. A közgyűlés bezárása után a lelkes tömeg harsogó zene mellett, a megválasztott követeivel az élen, Széchenyi személyét egy nagyméretű képpel helyettesítve, Méhes Samu otthonához vonult. Este az egész város kivilágítva volt, "a nép öröme határtalan, első gyakorlatáért a követválasztási jognak, melytől századok óta megfosztva volt", jellemzi a választás utáni hangulatot az Ellenőr 32. száma.²¹

A közgyűlés elhatározta egy küldöttségnek a fővárosba való menesztését is. Ennek feladata a követválasztásnak és Kolozsvár képviseletének megnyerni Széchenyi grófot. A pesti küldöttség július 5-én tért vissza, de útjukat nem sok siker koronázta, mivel Széchenyi grófot korábban már felkérte Sopron városa a képviseletre. Így a megüresedett tisztségre újabb választást kellett kiírni, melyre július 7-én került sor.

Az első követválasztáson tapasztalt egyetértés megszűnt és heves szópárbajokra került sor e második választáson. A pártok közt nem az elvi kérdések terén volt a nézetkülönbség, hanem a javasolt személyek felett folyt a vita. A konzervatív párt Simon Eleket javasolta, míg a liberális párt Gyergyai Ferencet szerette volna Széchenyi gróf utódjaként megválasztatni. "Feltüzelt tömeg, gyámoltalan szónok, pattogó, unalmas phrásis, imponálás, tehetség és szellemi tekintély nélkül, önnevetségesítés" - jellemezte a választás második szakaszát.²² Előbb Gyergyait javasolta egyik polgártársa. Egyik párt éljenezte, másik hangoskodott, szitkozódott, így a szónok beszédét a választó tömeg alig hallhatta. A kedélyek csillapodására még a közgyűlést vezető elnök közbelépése után sem került sor. A másik párt részéről javaslatot tevő szónok beszédét is, mely Simon Eleket javasolta a megválasztásra, a közbekiáltások tették érthetetlenné. A zűrzavart még jobban fokozta a szónokok arrogáns magatartása. A szavazás megtartása előtt Simon Elek egy rövid politikai hitvallást tett, mert Gyergyai Ferenc mint országgyűlési bizottmány tagja Pesten tartózkodott és a követválasztáson személyesen nem volt jelen, hitvallást így nem tehetett. Végül a főbíró szavazásra szólította fel a választó tömeget, mely 663 szavazattal, 386 ellenében Gyergyai Ferencet választotta meg országgyűlési követnek. Ezzel véget ért a több mint két héten át tartó választási huzavona, melynek alapján végül is Méhes Samut és Gyergyai Ferencet, mint Kolozsvár város küldötteit választották meg országgyűlési küldöttekké.

A Kolozs megyei küldöttek megválasztására a július elsején tartott közgyűlésen került sor, mely a legnagyobb rendben, pártoskodás nélkül zajlott le, adja hírül az Ellenőr 34. száma.²³ A közgyűlésről összegyűlt nagyszámú választó között jelen voltak a román nemzet képviselői is, kiknek egy román pap is tartott beszédet. Közfelkiáltással a közgyűlés Zeyk Károlyt és Mikes Jánost választotta Kolozs megye képviselőjének.

Az 1848-as magyarhoni és erdélyi választási törvény Kolozs számára egy képviselő küldését tette lehetővé a július 2-án megnyíló országgyűlésre. Az itt megtartott választásokon is nagy harc folyt a mandátum megszerzéséért, már a választók összeírásánál történtek törvénytelenségek, mivel egyeseket nem írtak fel a listára, míg másokat kényszerítettek a választásra. Az első követválasztó közgyűlésre június 25-én került sor. A tanácsházán egybegyűlt nagy tömeg nem fért be a tanácsterembe, a kívül maradottaknak Szigethi Cseh Sámuel orvos tartott beszédet a választási jogokról, amikor a főbíró feloszlatta a közgyűlést és 27-re újabb választást írt ki. Az újból nagy számban összegyűlt tömeg ismét Szigethihez fordult, kivel közösen követelték, hogy a tanács a választójogi törvényt magyarázza el a választóknak és tegye a választásokat nyilvánossá. Kifejezésre jutott, hogy ha a tanács a törvény által előírt jogokat nem adja meg, helyébe újat választanak. E fellépés hatására a tanács ígéretet tett a kérések betartására, de Szigethinek választási és választhatósági jogát megvonta és mint felségsértőt és bujtogatót feljelentette. Június 30-án újabb választási ülésre került sor, melyen a helyi tanács jelöltjét, Topler Antal tanácsost követnek választották. A városi tanácsos és a választások során elkövetett törvénytelenségek ellen Szigethi Cseh Sámuel peticiót nyújtott be, kérve a történtek kivizsgálását. Azonban a pesti országgyűlés küldötteket igazoló osztálya nem látta bizonyítottnak az erőszakot, a választási jegyzőkönyvet rendben találta, s mivel Topler Antal választását már előzőleg egyébként is igazolta, ennek érvényességét továbbra is fenntartotta, ezáltal érvényesnek ismerve el a június 30-i választást.

A pesti országgyűlésre küldendő marosszéki követek megválasztása is nagy visszhangra talált, a korabeli sajtó is nagy teret szentelt ezen kérdésnek. "Nehéz idők, sok viharzó gyűléseit láttuk Marosszéken, de ennyire szívünket soha egy sem nyomta" - írja beszámolójában az Ellenőr 38. száma.²⁴ A választások itt is kemény harcokat eredményeztek a megválasztandó széki küldöttek személye körül. Az ellenzéki radikális párt Antal Imre és Berzenczey László volt erdélyi országgyűlési képviselőket akarta kijuttatni a pesti országgyűlésre. Marosszéken a választó közvélemény is mellettük állott, úgy értékelve, hogy nehéz időkben az ellenzék mellett való kitartásuk tanúsította, hogy ezen eszmék kitartó támogatói. Ellenjelöltjeik Horvát István és Kemény Zsigmond, mint a konzervatívok által is támogatott személyek voltak. Báró Kemény Pál arra hivatkozott, hogy e két említett személy az ország értelmiségének támogatását bírja, ami előnyt jelenthet a későbbiekben. A radikális párt képviselőjelöltjeinek előnye abban állt, hogy míg Antal Imre és Berzenczey László a marosszéki választók számára jól ismert személyek voltak, addig Horvát Istvánról és Kemény Zsigmondról vajmi keveset tudtak, vagy teljesen ismeretlen volt a választók nagy része előtt. Heves szellemi csatározásokra került sor, s ez keserves harc volt olyan testvérelvű személyek között, kiknek összefogására nagyobb szükség soha nem volt, mint a forradalom ezen szakaszában. A választáson a tömeg bizalmát élvező Antal Imre és Berzenczey László szerzett többséget, jogot nyerve Marosszék képviseletére a pesti országgyűlésen. Azonban a csatározások a követek megválasztása után sem szűntek meg, mert a megválasztott követek ellen petició készült, melynek célja a választások érvénytelenné nyilvánításának és új választások kiírásának elérése volt. Kérésük alátámasztása érdekében aláírásgyűjtés indult meg faluról-falura, főleg tisztviselők irányításával, néhol hivatalos formát is adva ezen akciónak. Bármilyen célja is legyen, állapította meg az Ellenőr 49. száma, törvényes alapja e peticiónak nem lehet, mert a követválasztást a közgyűlés az előre kihirdetett időpontban tartotta meg, a legkisebb törvénytelenség nélkül. A falusi lakosság megnyerése érdekében az ezen társadalmat érintő két legfontosabb tényezőt, a só és az adóztatás kérdését hozták fel a falvanként szervezett gyűléseken az aláírást gyűjtő tisztviselők. Hangoztatták, hogy az utolsó erdélyi országgyűlésre a követeket úgy választották, hogy azok elérjék mind a só árának, mind az adónak a felére csökkentését, amire nem került sor. A pesti országgyűlésre is ezek a követek akarnak megválasztatni, újabb megválasztásuk után is azon fognak munkálkodni, hogy a só árát és az adót még jobban megemeljék, sőt még katonáskodást is a nép nyakába akarják sózni, hangoztatták beszédeikben az aláírásokat gyűjtő szónokok, "ezért javasoljuk, hogy az követeket hívják vissza."²⁵ Akciójuk azonban nem talált támogatásra, nagy visszhangra, ami a július 24-re összehívott széki közgyűlésen is megmutatkozott.

A közgyűlés célja a XVl. törvénycikk értelmében az állandó bizottmány kinevezése lett volna. A közgyűlést megelőzően olyan hírek terjengtek Marosszéken, hogy az igazi célkitűzés nem az állandó bizottmány kinevezése, hanem a megválasztott követek visszahívását szorgalmazva, petició benyújtása lenne. Ennek hatására a választók "feles számban jelentek meg". Az egybegyűlt tömeg újból a már megválasztott követek mellett foglalt állást, éltetni kezdve azokat, és a bujtogatókkal való leszámolást követelte. A főkirálybíró az ülést berekesztette, s mivel sem az elnök, sem az alkirálybírák később sem akarták a közgyűlést összehívni, a közgyűlés népgyűléssé alakult át, mely egy peticiót fogadott el, melyben a belügyminisztériumhoz azzal a kéréssel fordult, hogy egy kinevezendő biztos jelenlétében új tisztviselő választási közgyűlést hívjanak össze. A követek visszahívását és új választások kiírását nem sikerült elérni a báró Kemény Pál által támogatott csoportnak, s mivel a mandátumigazoló bizottság a jegyzőkönyvekben sem talált szabálysértést, Antal Imre és Berzenczey László megválasztását érvényesnek ismerte el. Ezáltal ők a képviselőház igazolt tagjai lettek.

Az 1848-as választási törvény Marosvásárhelynek, mint szabad királyi városnak, két képviselő megválasztásának lehetőségét adta meg. Itt is a régi ellenzék és a mostani magyar minisztérium támogatóit választotta meg követeknek Marosvásárhely lakossága. Dobolyi Sándor ügyvéd és újságíró valamint Topler Simon ügyvéd, városi aljegyző fogja képviselni Marosvásárhelyt a július 5-én megnyíló pesti országgyűlésen.

"Az 1848-as év bizonyára nevezetes maradand a történelemben" - írta Hunfalvi Pál, Napló 1848-49 című munkájában,²⁶ ami teljes mértékben érvényes Udvarhelyszék és Udvarhely város történetére is, mely terület és közösség vezér szerepet játszott a 48-as események székelyföldi és erdélyi alakulásában. A márciusi események hírei futótűzként terjedtek szét az egész Székelyföldön lelkesedésbe hozva az egész lakosságot. Udvarhelyszék lakossága április 4-én tartott népgyűlésén elhatározta, hogy egy harminc tagú küldöttséget indít Kolozsvárra, tolmácsolva a szék kérését az erdélyi országgyűlés összehívása érdekében. Ezen óhaját Kolozsváron a küldöttség április 9-én egy beadvánnyal és egy Emlékirattal is sürgette. Ezen beadványoknak is fontos szerepe volt abban, hogy a nehéz és feszült helyzetre való tekintettel azon határozat született, mely szerint az országgyűlést utólagos felsőbb jóváhagyás reményében Teleki főkormányzó május 29-re Kolozsvárra összehívja. "Így hirdettetett ki - Udvarhelyszék erélyes sürgetésére - az 1848-i május 29-i országgyűlés mely az Uniót létesítette" - írja Jakab Elek,²⁷ valójában ezen óhaj az egész erdélyi magyar társadalom elvárását tükrözte. A visszaérkező küldöttséget nagy lelkesedés fogadta, mely küldöttség magával hozta az unió törvénycikknek a császár által aláírt egy példányát és egy leiratot, mely szerint István nádor felhatalmazást nyert a népképviselet alapján való választásról alkotandó törvény megerősítésére.

A magyarhoni és az erdélyi országgyűlési törvények alapján választott küldötteket Udvarhelyszék és Udvarhely város is a Pesten július 5-én megnyíló országgyűlésre. Az utolsó erdélyi országgyűlés által elfogadott választási törvény Udvarhelyszéknek két képviselő küldését tette lehetővé, míg a városnak egyet. E követek megválasztása érdekében a főkirálybíró értesíti a széket, hogy "országgyűlési követeink megválasztása végett tartandó közgyűlésünknek napjául folyó év és hó 27. napját tűzte ki", azaz június 27-ét²⁸. A választási előkészületek megszervezésére egy, az udvarhelyi városi főbírónak címzett átirat ad betekintést, mely szerint "az udvarhelyi Piaczon tartandó közgyűlési néptömeg könnyebbeni meg férhetése tekintetéből - mint, hogy azon nap heti vásár, kedd napja vagyon, a fát hozó szekereket a város végén tartóztassa fel - a Szék ház előtti Piaczra sátorokat készítetni ne engedjen."²⁹

Az udvarhelyi piactéren, június 27-én tartott közgyűlésen több fontos és aktuális kérdésre került sor. Az addigi főkirálybíró, Macskási Lajos idős korára és betegségére hivatkozva lemondott tisztségéről. A főkirálybírói tisztség betöltése eddig a közgyűlés általi szabad választás, majd felsőbb megerősítés útján történt, most a közgyűlés lemondott ezen jogáról és e hivatalnak választás nélküli betöltési jogát a magyar minisztériumnak ajánlja fel. Mindez által a közgyűlés a megüresedett tisztségre ifj. Bethlen János kinevezését javasolta a minisztériumnak. Napirendi pontként szerepelt a közgyűlésen a jobbágykérdés is, mely során bemutatásra és magyarázatra került a jobbágykérdéssel foglalkozó törvénycikk, minek utána a volt országgyűlési képviselők referáltak a Kolozsváron tartott, erdélyi országgyűlésen kifejtett tevékenységükről. Ezután került sor a közgyűlés legfontosabb pontjára, a követek megválasztására. A közgyűlés követeit felkiáltással választotta meg, a Kolozsvári Híradó beszámolója szerint "ellentmondás, sőt a legkisebb corteskedés nélkül."³⁰ Ennek eredményeként a közgyűlés Pálffi Jánost és ifj. Bethlen Jánost választotta meg Udvarhelyszék küldötteinek. Keller János személyében pótkövetet is választottak, valamely követ távolmaradása esetére. Ugyancsak Keller Jánost választották meg mint Udvarhely város küldöttét. Az országgyűlés munkájának elősegítése céljából a közgyűlés két írnokot is választott, két forint napi bér mellett, a város költségén. Az írnokokat Pálffi javaslata alapján "az eddig adózott székely osztályból választották."³¹ A közgyűlésen részt vevők végül bizalmat szavaztak a minisztériumnak, ezúton is kifejezést adva támogatásuknak.

Háromszéket a forradalom nagy lelkesedésbe hozta, ami megmutatkozott az április 11-én tartott közgyűlésen is. "A közgyűlést minden rangú és rendű s hitfelekezetű ember óhajtva várta", számol be az Erdélyi Híradó április 30-i számában.³² Az események felgyorsulása sem tudta ezt a lelkesedést megtörni, ami a közös országgyűlési követek megválasztásáról is elmondható. Erre a Sepsiszentgyörgyön július elsején megtartott közgyűlésen került sor: A közgyűlés egy határozatot fogadott el a már falvanként felállított nemzetőrség egyesítéséről és szabályozásáról addig is, míg a kinevezett király biztos át nem veszi az irányítást. Ugyancsak a nemzetőrségről hozott törvénycikk értelmében egy újabb határozat született, arra vonatkozóan, hogy 15 nap alatt minden fegyvert fogható személyt össze kell íratni, akik közül egy mozgatható ezred fog alakulni, mely mint IV. Székely Ezred, miniszteri rendelkezés alatt fog állni. A követek megválasztása során a közgyűlés Szentiványi Gábort és Berde Mózest kiáltotta ki küldötteiül. Beszámolva a közgyűlésről a Kolozsvári Híradó jellemzése szerint "a népgyűlés meglehetős csendben folyt le",³³ amit csupán egy, a régi rendszerben, "hírnevet" szerzett személy zavart meg. A választók és a főbíró egységes fellépése után azonban sikerült a rendet helyreállítani, így a közgyűlés rendben végződhetett.

A háromszéki események híre Csíkban is buzdítólag hatott, minek hatása megmutatkozott a június 14-én Csíksomlyón tartott népgyűlésen is. E gyűlésre a királyi főkormányszék gróf Lázár Lászlót küldte a székelységet e változott viszonyok felőli felvilágosítására, Gál Sándor pedig mint a miniszterelnök küldötte vett részt a közgyűlésen. A gyűlésen megjelenő gróf Lázár Lászlót rokonszenvvel, Gál Sándort lelkesítő éljenzéssel fogadta az egybegyűlt tömeg. A gyűlés megkezdése után Gál Sándor tartott beszédet, majd Mikó Mihály javasolta, hogy a szék a felelős magyar minisztériumnak szavazzon bizalmat. Az összegyűlt 5-6 ezer ember levett föveggel és felemelt kézzel, felkiáltással fejezte ki az unió és a minisztérium iránti lelkesedését.³⁴ Az egyhangú véleménynyilvánítás után, a széki követek megválasztása céljából, Mikó Mihály javasolta egy közelebbi időpontban megtartandó közgyűlés összehívását, melyet azonban az országgyűlés megnyitásáig maradt idő sürgetése miatt, az egybegyűlt tömeg elvetett, indítványozva a követek azonnali megválasztását. Így a javaslatok elhangzása után, a közgyűlés Csík-, Gyergyó-, Kászonszék követeiként a pesti országgyűlésre Mikó Mihály ügyvédet, gyergyószéki jegyzőt és Mihály Gergelyt választotta, pótkövetek pedig Gál Sándor és Antalfi Gábor lettek. Az előbbi, miután az iránta tanúsított bizalomért köszönetet mondott, helyi elfoglaltságaira való hivatkozással lemondott a megtisztelő tisztségről.³⁵ A csíkszeredai városi küldött megválasztása már nem hozott ilyen egységes kiállást és a tisztség betöltése csupán hosszas huzavona után dőlt el. A követválasztás érdekében tartott első közgyűlés június 16-án Horváth Dánielt választotta meg küldöttnek, amit azonban a városi tanács törvénytelennek nyilvánított és egy peticiót nyújtott be a minisztériumhoz. Egyúttal a tanács új választásokat írt ki július elsejére, amelyen titkos szavazással Erős Elek helyi tanácsos szerzett többséget. A megismételt választás ellen is petició érkezett az országgyűléshez, melyet több tanácsbeli tag és választó nyújtott be. A képviselőház vizsgálatot rendelt el és ennek végrehajtására Udvarhelyszéket kérte fel, azonban a vizsgálat eredménytelenül zárult.³⁶ Az első választáson többséget szerző Horváth Dániel mandátuma július 6-án került az igazoló bizottság elé és mivel a jegyzőkönyvben nem talált szabálytalanságot a képviselő mandátumát érvényesnek ismerte el a bizottság.

A nemzetiségek által is lakott területeken a politikai harc már jóval korábban megkezdődött. A márciusi bécsi és pesti események a románság és szász lakosság körében is nagy visszhangra talált, azonban ez a lelkesedés csupán a kezdeti időszakra (március-április) volt jellemző. Az áprilisi törvények által kimondott unió már az erdélyi országgyűlés elfogadása előtt nagy vitákat váltott ki a nemzetiségek körében. Az unió kérdésének tárgyalása meghaladja e dolgozat célkitűzéseit, de mivel az általam bemutatott téma szoros összefüggésben van ezzel, nem kerülhetjük meg, ugyanis nem alkothatnánk valós képet a választásokon elfoglalt álláspontok tekintetében, mely kérdés a nemzetiségek által lakott területeken még nagyobb súllyal jelentkezett. Az erdélyi országgyűlésnek nem könnyű feladat jutott, "kielégíteni a kedélyek és igények fölizgatottságának e korában, néhány nap alatt, annyi féle nemzet-, vallás- s osztályok követeléseit, ... úgy, hogy midőn egyfelől csendesíteni akar ne növelje más felől az elégedetlenek számát", összegzi az erdélyi országgyűlésről szóló beszámolójában a Pesti Hírlap.³⁷ Egyrészt a régi nemesség előjogaihoz való ragaszkodása, másrészt a nemzetiségi törekvések olyan ellentéteket szültek, melyeket nagyon nehéz volt összhangba hozni a magyar forradalom törekvéseivel. A reformmozgalom vezetői felismerték a nemzeti kérdésben feszülő ellentéteket és megkíséreltek kiutat keresni a nehéz helyzetből, ami csakis az alkotmányos jogok kiterjesztése által valósulhatott volna meg.

A pesti és kolozsvári törvényekkel a magyar liberális nemesség szerette volna megnyerni a románságot az unió ügyének, de az egyenlő polgárjogi eszme bármennyire is haladó volt nem elégítette ki a románság teljes elvárásait. A kezdeti lelkesedés időszakában a román nemzeti mozgalom egyes vezetői, Şaguna és Leményi püspökökkel az élen, bizonyos feltételek mellett készek voltak elfogadni az uniót, azonban ez rövid életűnek mutatkozott és nem bizonyult általánosan elfogadott álláspontnak. Amint azt Şaguna püspök egyik levele is alátámasztja, a román vezetők egy része az áprilisi törvények által biztosítva látták nemzetiségi sérelmeik megoldását. "Mivel vallásunk azon méltóságba emeltetett, amelyben a többi vallások vannak és így nekem is jogom vagyon az országgyűlésen lenni, itt fogok maradni egy időre, ... és a tehetségem és az igazság szerint működni fogok mindnyájunk hasznára" - írja az Insbruckból hazafele útját megszakító püspök Pestről, június 18-án.³⁸ A kezdeti feltételekhez kötött állásfoglalás az unióval szemben a májusi események során nagy mértékű változáson ment át. A május 15-én kezdődött balázsfalvi gyűlésen már a román értelmiség radikális szárnya által megfogalmazott, a nemzeti törekvéseket 16 pontban tömörítő kiáltványa az unió ellen foglalt állást. "Míg az egész román nemzet nem lesz jelen az országgyűlésen, addig óvást teszünk minden unió ellen", hangzott Bárnuţiu proklamációjában.³⁹ Így túlsúlyra jutott azon politikai nézet, hogy míg politikai nemzetként nem lesz elismerve a román nemzet, addig mindenféle uniót ellenezni fognak. A román értelmiség által kidolgozott politikai program nagymértékben befolyásolta a román nemzetiségi lakosság viszonyulását az országgyűlési választásokhoz is. Már az összeírások során a román ajkú lakosság nagyszámú távolmaradása tapasztalható a nemzetiségi területeken. A Kolozsvári Híradó szavaival élve ezen "kiszámításból történt távolmaradás" ellenére a román nemzetiség által lakott területeken is sor került a követválasztásokra, így Belső-Szolnok vármegyében is, ahol a megtartott választások nem voltak mentesek a balázsfalvi kiáltványban megfogalmazott nemzetiségi törekvésektől. Az előleges összeírást végző bizottság már a választásra jogosult személyek névsorának összeállítása során nehézségekbe ütközött. A vádi járásban összeírást végző bizottság jelentette, hogy egy faluból sem akarnak képviselőket választani, mivel a balázsfalvi népi gyűlésen erre fogadalmat tettek. "Jogokat már adtunk - írta a Kolozsvári Híradó - neveljünk embereket is, kik azzal élni tudnak", akik a törvény által biztosított lehetőségek kihasználásával saját nemzeti képviselőit minél nagyobb számban képesek bejuttatni az országgyűlésre.⁴⁰ Ennek a passzív távolmaradásnak tudható be, hogy a román nemzetiség Belső-Szolnok vármegye képviselője a szavazatok során csak a negyedik helyet tudta megszerezni 123 szavazattal, annak ellenére, hogy a választási joggal rendelkező román lakosság számaránya a vármegyében ennél jóval magasabb.

Már a május 4-én tartott megyegyűlésen, a közfelkiáltás útján megválasztott követeket felhatalmazta a közgyűlés, hogy a közelebbről Pesten összehívandó közös országgyűlésen a megyét is képviseljék, mint egyben erre is megválasztott követek. A május 4-i megyegyűlésen Torma József és Weér Farkas került megválasztásra. Ez utóbbit utólag a minisztérium Belső-Szolnok vármegye főispánjává nevezte ki, ami meghiusította Pestre való felutazását, így új választás kiírására volt szükség. Az új követválasztó közgyűlésre, melyen az új főispán beiktatása is megtörtént, július 5-én került sor. Annak ellenére, hogy a főbíró büntetést helyezett kilátásba a meg nem jelentekkel szemben, a közgyűlésen a választásra jogosultaknak alig fele jelent meg. Ennek ellenére is ismét a régi ellenzék hívei kerültek megválasztásra. Az erdélyi országgyűlésen is részt vevő Torma József ügyvéd kapta a legtöbb szavazatot, 1249-et, míg a megye második követe, öccse Torma István lett 1039 szavazattal.⁴¹ A jelöltek között szerepelt még Weér Sándor, aki utólag visszalépett és báró Jósika Miklós, aki 175 szavazatot kapott, valamint a már említett Hosszú Demeter loan görög katolikus alesperes 123 szavazattal. A megválasztott követek a kormány támogatására tettek fogadalmat, míg végül a közgyűlés a Weér Farkas által szövegezett felirat elfogadásával bizalmat szavazott a minisztériumnak.

Doboka vármegye június 4-én tartotta a követválasztó közgyűlését, amelyre Bonchidán került sor. A választási hangulatot nagymértékben befolyásolta e vármegyében is a már megmutatkozó nemzetiségi ellentét, amit még inkább fokozott a vármegyén átutazó Pap Sándor izgató akciója.⁴² A június 4-i közgyűlés az új alispán beiktatásával vette kezdetét, a lemondott báró Jósika Lajos helyére a minisztérium gróf Béldi Ferencet nevezte ki a főispáni tisztségre. Hivatali beiktatása után a minisztérium több rendelete került bemutatásra. "A minisztérium rendeleteit örömmel vettük, mert alkalmat adott érezni, hogy kormánya alatt állunk", jellemezte a megnyilvánuló közhangulatot az Ellenőr 38. száma. Ezután került sor a pesti országgyűlésre küldendő követek megválasztására, melyen a választók akarata egyöntetűen a felső kerületi főbíró gróf Wass Sámuel és Alexandru Bohăţel személye körül összpontosult. Habár a közgyűlés a megválasztott követeket nem látta el utasítással, az Erdélyben meghonosodott szokás szerint a két küldött rövid hitvallást tett politikai nézeteiről, mely a szabadság, testvériség és jogegyenlőség elveit véve alapul, a felelős minisztérium támogatását és a monarchiának az alkotmányosság alapján történő tiszteletben tartását tűzte ki tevékenységük alapvető meghatározójaként.

Nagy érdeklődés előzte meg a Torda vármegyében megtartott követválasztást is. Azonban már az összeírások során nehézségek adódtak, ami késleltette a választás megtartását. Ennek egyik oka a vármegye nagy kiterjedése volt, ami késleltette a választók és jelöltek megjelenését a vármegye székhelyén. Már az összeírás közben nézetkülönbségek adódtak a megyei és a városi hivatalok között az összeírást illető jog tekintetében. Szászrégenben a városi tanács akarta az összeírást elvégezni, amit a megyei hatóságok nem engedélyeztek. Így a megyei központi választmányi bizottság állította össze a választási listát. A városi tanács peticiót nyújtott be az országgyűléshez, azzal vádolva a megyei hivatalt, hogy megsértette a város önállóságát.

Nagy izgalommal várták a választásokat a megye székhelyén, Tordán is. A választást megelőzően, a városi kaszinóban több összejövetelre került sor, melyen több mint félszáz személy vett részt. Ezen összejöveteleken egy kiáltvány született, mely a választásra készülő jelöltekkel szemben támasztott igényeket, elvárásokat tartalmazta. E kiáltvány által megfogalmazott első szempont, hogy a jelölt ismert politikai hitvallású személy legyen, aki az emberiséggel összhangzó szabadelvűségnek ne csak újabb kori vallója, hanem a nehéz idők során is kitartott ezen elvek mellett. Egy újabb elvárás, hogy "bírjon annyi lelki tehetséggel, hogy ezen alapító országgyűlés nagy feladatai megoldásában használható segéd lehessen".⁴³ Megfogalmazódott az összefogás, az egységes fellépés igénye, amit elsősorban a kevés küldött jelölt által lehetett volna megvalósítani, de ami nem jött létre. Ahogy az Ellenőr 33. számában Nagy Miklós tudósító megfogalmazta "megyénknek annyi követ lenni akarója van, mint Nagy Sándornak a hány hercege volt, mikor birodalma feloszlott".

Az összeírási folyamat, valamint a szükséges választási előkészületek elhúzódása miatt a követválasztó gyűlésre itt is a pesti országgyűlés megnyitásának kitűzött időpontja után, július 5-én került sor. Torda vármegye felső választókerületében Korodi Sámuel, míg az alsó kerületben Demény József szerezte meg a szavazatok többségét.

Küküllővármegye küldötteinek megválasztása is ugyanebben az időszakban, július 5-én került sor, amikor az új főispán beiktatása is megtörtént. A választást megelőzően egy proklamáció keringett a vármegyében, mely a minisztérium eljárását támadta az új főispán kinevezésével kapcsolatosan, és melynek szerzője a régi rend hívei közül került ki. A proklamáció egyben az új főispán személyét is támadta, mely által visszalépésre akarta kényszeríteni. Így a július 5-i választás még nagyobb érdeklődésre tarthatott számot, mivel a régi rend hívei a "március 15-i elhervadt reményvirágot" akarták a választásokkal új életre kelteni. Július 5-én az egykor még nagy befolyással bíró Földvári nyitotta meg a követválasztó közgyűlést. A megnyitóbeszéd után egy kormányszéki rendelet felolvasására került sor, mely tudatta a közgyűléssel Bánffy János kinevezését. A hír hallatán, mivel az említett nem volt jelen a közgyűlésen, egy küldöttség indult az újonnan kinevezett főispánhoz, akit megérkezésekor kitörő éljenzés fogadott az egybegyűlt választók részéről. Az új főispán egy rövid beköszöntő beszédet tartott, melyben elhangzott, hogy "a hivatalt nem kereste, de megkínálták vele". A nemzetgyűlésre meghívó rendelet felolvasása után a követválasztás került napirendre. A gróf Teleki Domokos neve hallatán "leírhatatlan öröm zúgta át a termet" - számol be az Ellenőr hasábjain Mártonffi lgnác.⁴⁴ A székelyudvarhelyi református főtanoda főgondnoka reformpolitikusként és az új felelős magyar minisztérium elkötelezettjeként nagy elismerésnek örvendett nem csak e vármegye, de Erdély egész választóközössége részéről, így Küküllő vármegye alsó választókerülete őt kérte meg a képviseletre. A vármegye felső kerületében gróf Haller Lajos került megválasztásra, aki egy rövid politikai hitvallást tett, melynek vezéreszméje a már régóta várt szabadság-testvériség-egyenlőségen alapult, így a követválasztás Küküllő vármegyében is az új eszmék győzelmét hozta.

Annak ellenére, hogy Aranyosszék területe a többi választókerületekhez viszonyítva jóval kisebb, a többi vármegyékhez és székekhez hasonlóan, két képviselő megválasztására kapott felhatalmazást mind a magyarhoni, mind az. erdélyi választási törvény által. A követválasztás eszközlésével központi bizottmány alakult, mely Aranyosszék területi kiterjedésére való tekintettel elhatározta, hogy különálló kerületeket létrehozni nincs szükség. A népképviselet alapján tartandó választásra Szentiván hó, azaz június 27-28-án tartott közgyűlésen került sor, melyen a pesti országgyűlésre Aranyosszéket képviselő egyik követként Zeyk József földbirtokos, reformpolitikus, a nagyenyedi református kerület algondnoka lett javasolva, a második követ pedig Fejér Márton ügyvéd, a kolozsvári unitárius főiskola gondnoka. Megválasztásukra a közgyűlés másodnapján került sor, a résztvevők egyhangú közfelkiáltással ruházván fel a két személyt. "Népünk megért a szabadságra, megválasztó követeinket oly lelkesedéssel, melyet csak alkotmányos nemzetnél láthatni" - számol be a választási eseményekről a Kolozsvári Híradó. A választás lefolyását két szóval teljes mértékben ki lehet fejezni: rend és lelkesültség, amint az kiderül a már említett lap beszámolójából is, és ami a minisztérium iránti bizalmat is kifejezi. "Egyetemünk most valóban képviselve van" - írta ugyanazon lap, amit a helyi képviselők kijutása a közös országgyűlésre biztosít.

Alsó-Fehér vármegyében is megválasztásra kerültek a pesti országgyűlésre küldendő követek. E vármegye közgyűlésére Nagyenyeden került sor július 3-án, mely az eddig szokásos gyűlésektől eltérően egész másként zajlott. "A földművelők képviselői, a veres és kék öves román lelkészek, városi polgárok a zöld asztal szomszédságában jelenték, miképp ezen gyűlés valami egyéb az eddigi tekintetes rendek gyűlésénél. S mily más nemű vala a lelkesedés" - számol be a választásról a Kolozsvári Híradó 38. Száma.⁴⁵ Az új főispán, báró Kemény István tisztségébe való beiktatására is sor került e közgyűlésen, kinek székfoglaló beszéde után az egybegyűltek közfelkiáltással gróf Teleki Domokost és báró Kemény Domokost rendes, míg Fosztó Ferencet pótfőkövetekké kiáltották ki. Mivel gróf Teleki Domokost Küküllő vármegye is követének választja, e vármegye második követe Fosztó Ferenc lett.

Felső-Fehér vármegyében sorra kerülő választási események nem voltak mentesek a nemzetiségi ellentétektől. A közgyűlésre július 4-én, Szentmártonfalván került sor, melyen Horváth János új főispán beiktatása is megtörtént egy rövid székfoglaló beszéd után. E kinevezésért a közgyűlés egy felirat útján bizalmat szavazott, majd a képviselők megválasztása került napirendre. "Követekül egyes akarattal", amint a Kolozsvári Híradó fogalmaz,⁴⁶ Horváth Istvánt és Pócsa Ferencet kiáltotta ki a közgyűlés. A megyei választások ellen már július 4-én, azaz még a választás napján peticiót adott be a románság, melyet lelkészek, tanárok és választók írtak alá, azonban a peticiót a főispánhoz és a kormányszékhez címezték és innen csak augusztus 12-én érkezett meg az országgyűléshez. Mivel a törvény által meghatározott határidőt meghaladva érkezett az óvás a képviselőházi bizottsághoz, formális okokra hivatkozva az nem vette érdemi tárgyalás alá a peticiót, így a már korábban törvényesnek elfogadott választást továbbra is érvényesnek ismerte el.

A Hunyad megyei képviselőválasztó közgyűlésre július 10-én került sor. A Déván megtartott közgyűlés egy kisebb katonai parádéhoz hasonlított, mivel a lozádi, harói, algyógyi őrsereg katonai rendben, zászlóval és dobbal kisérve vonult be Dévára, ahol a helyi őrsereg ünnepélyesen fogadta. A katonai díszbevonuláson részt vett a Hátszeg vidéki őrsereg lovas csoportja is, mely a gyalogsággal együtt vonult a megyeház udvarára, ahol a közgyűlést tartották. A gyűlést az új főispán, gróf Kún Gergely egyszerű székfoglaló beszéddel nyitotta meg. Követválasztás során a jelenlevők egyöntetűen báró Györfi Sámuel és Gyulai Lajos grófot választották meg. Az erdélyi országgyűlésen e megyét képviselő követet, Kukucsi Eleket saját kérésére nem választották újra. Pótkövetnek Váradi Ádámot kiáltották ki.

A választások a szászság körében megosztott visszhangra találtak. Kezdeti események hatása alatt a Szászföldön is örömmel fogadták az uniót, az egyetlen Nagyszeben kivételével, amely mindvégig, kisebb-nagyobb határozottsággal de kitartott az unióellenes magatartás mellett, ami a reakció számára egy biztos támpontot jelenthetett Erdélyben. A többi szász város feltétel nélkül, mint például Szászváros, Segesvár, Szászsebes, vagy bizonyos feltételek mellett, mint Brassó, Beszterce, készek voltak elfogadni az uniót:

Brassó és Nagyszeben hosszú időn keresztül álltak egymással szemben az unió kérdésében elfoglalt álláspontjuk miatt. Ha "Magyarországgal való egyesülés a német nemzetet megóvja, akkor nem is lehet kívánatosabbat a szászok számára gondolni, mint Erdély egyesülését Magyarországgal" - összegzi a brassói álláspontot a Brassóban megjelenő Siebenbürger Wochenblatt április 27-i száma.⁴⁷ Az erdélyi országgyűlésen jelen levő követ, Goosz Károly is az unió mellett foglalt állást, azzal a feltétellel, hogy a pragmatica sanctio érvényben maradjon és a szász beligazgatásban ismerjék el és tartsák tiszteletben a német nyelv használatát.

Brassó a választások során is előkelő helyet foglalt el, mivel már július 4-én megválasztotta küldötteit, azonban nem egy népgyűlés keretein belül, hanem falvakon belül, a városban céhek és testületenként.⁴⁸

Segesvár a június 6-án tartott gyűlésen az unióellenes tanácsot "lehurrogva" választotta meg küldötteit. Besztercén már július elsején megválasztásra kerültek a közös országgyűlésre menő küldöttek, azonban Stebringer Dániel mandátumát az igazoló bizottság nem fogadta el, mivel jelölése a választójogi előírások be nem tartásával történt. A választójogi törvény 6. paragrafusa kimondta, hogy a törvényhozás nyelve egyedül a magyar, aminek ismerete elengedhetetlen feltétele a választhatóságnak. E paragrafus előírásainak azonban az említett képviselő nem felelt meg.

Az unió ellenes tábor legbiztosabb szálláshelyének Nagyszeben bizonyult, ez lett az erdélyi reakció központja. A forradalom kezdeti szakaszában még a helyi kaszinóban magyarok és szászok együtt olvasták a lapokat, vitatták a napi kérdéseket, de már május elején ez megváltozott. A kaszinó tagjai külön csoportokban kezdtek oszlani, amint az Jakab Elek visszaemlékezéseiből is kiderül. A márciusi szabad eszmék és vívmányok rövid idő alatt a régi helyi társadalmi viszonyok megbomlását idézték elő. "A magyarságnak az unió tárgyában némi osztentanciával... kifejezett célja felébresztette az oláh és szász nemzetiségűek féltékenységét", ami a későbbiekben még inkább megmutatkozott.⁴⁹ "A mi akciónk náluk reakciót költött", melynek nyílt színrelépése a Teleki főkormányzó május 3-i szebeni látogatása után történt meg, ami a nemzeti színű (sárga, piros, fekete) zászlók kitűzésével és a bécsi, insbrucki küldöttség céljaiból is egyértelműen kitűnik. A májusi szebeni népgyűlésen elfogadott pontokkal sikerült a királyföldi románságot is megnyerni az antiunionista tábornak, így június 9-én már közös szász - román gyűlést tartottak. A június 11-én a császár által fogadott küldöttség már csak az unió szentesítésének hírével térhetett vissza Szebenbe.

A mindvégig unióellenes álláspont kitartása ellenére, Nagyszeben az erdélyi kerületek közül ha utolsónak is, de megtartotta követválasztását. "Miután Nagyszeben mintegy három hónapig Keine Union-t kiáltott", végre választási előkészületekre tett lépéseket és megválasztotta követeit, amint arról a Kolozsvári Híradó is beszámol.⁵⁰ A választást július 20-án tartották meg, melyen követekké Schmidth Henriket és Rosenfeld Józsefet választották, ezzel Erdélyben is lezárultak a majdnem két hónapon át tartó követválasztási események.

Noha a választások nem hoztak forradalmi változásokat az országgyűlés összetételében, mégis bizonyos pozitív eredményekkel jártak. A kormány mögött álló reformpárt megerősödött, míg a konzervatívok teljesen lemorzsolódtak. Az első népképviseleti választás megmutatta, hogy egy viszonylag demokratikus választójog törvénybeiktatása magában véve még nem garantálja azt, hogy a választójogba újonnan bekapcsolt tömegek élni is tudnak e jogokkal.

JEGYZETEK

1. Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867. Magyarok Európában Ill. Bp. 1990. 322. (a továbbiakban Kosáry);

2. Kosáry 330.

3. Szabó Ervin: Társadalmi és pártharcok a 48-49-es forradalomban. Bp., 1949. 33. (a továbbiakban Szabó).

4. Kosáry 332.

5. Csizmadia Andor: Magyar választási rendszer 1848-49-ben. Bp., 1965. 57. (a továbbiakban Csizmadia).

6. Irányi Dániel, Charles-Luis Chassin: A magyar forradalom politikai története 1848-49. I. Bp., 1989. 175.

7. A nők, e kor szellemében, a polgári választójog hagyományaival rendelkező államokban (Anglia, Franciaország, Belgium) sem bírtak választójoggal.

8. Az országban 619,5 ezer olyan volt jobbágy család mellett, amely legalább 1/4 telekkel bírt, 911,7 ezer zsellércsalád élt, amely ennek híján kimaradt a választók köréből.

9. Beér József, Csizmadia Andor: 1848-49 népképviseleti országgyűlés. Bp., 1954. 65.

10. Szabó i.m. 146.

11. A francia, angol és belga törvények 30 évnél állapítják meg a korhatárt.

12. Kőváry László: Okmánytár az 1848-49-ki eseményekhez. Kolozsvár, 1861. 117.

13. Csizmadia 79.

14. uo.

15. Június 19-én.

16. Szilágyi Sándor: Kolozsvári Naptár 1848-as szökőévre. Kolozsvár, 1847. 21.

17. Ellenőr. 1848 június 18.

18. uo.

19. Vasárnapi Újság. 1848. július 9.

20. Ellenőr. 1848. júl. 27.

21. Ellenőr. 1848. júl. 26.

22. Ellenőr. 1848. júl. 11.

23. Ellenőr. 1848. júl. 2.

24. Ellenőr. 1848. júl. 26.

25. Ellenőr. 1848. júl. 26.

26. Hunfalvy Pál: Napló 1848-49. Bp., 1986. 54.

27. Jakab Elek, Szádeczky Lajos: Udvarhely vármegye története a legrégibb időktől 1849-ig. Bp., 1901. 561.

28. Udvarhelyszék levéltára a Kolozsvári Állami Levéltárban. A tiszti székülés jegyzőkönyve. 688/1848.

29. Uo. 720/1848.

30. Kolozsvári Híradó. 1848 július 2.

31. Uo.

32. Erdélyi Híradó. 1848 április 30.

33. Kolozsvári Híradó. 1848. augusztus 2.

34. Jakab Elek: Szabadságharcunk történetéhez visszaemlékezés 1848-49. Bp., 1881. 257. (a továbbiakban Jakab).

35. Kolozsvári Híradó. 1848 július. 9.

36. Csizmadia. i. m. 96.

37. Pesti Hírlap. 1848. június 8.

38. Történeti Lapok. (szerk. K. Papp Miklós) Kolozsvár, 1875. 734.

39. V. Cheresteşiu, Şt. Pascu: Revoluţia de la 1848/49 din Transilvania. I. 36.

40. Kolozsvári Híradó. 1848 július 7.

41. Kolozsvári Híradó. 1848 július 1.

42. Ellenőr. 1848 július 9.

43. Ellenőr. 1848 június 30.

44. Ellenőr. 1848 július 11.

45. Kolozsvári Híradó. 1848 augusztus 3.

46. Kolozsvári Híradó. 1848 augusztus 4.

47. Bözödi György: Erdély szabadságharca 1848-49. A hivatalos iratok levelezések és hírlapok tükrében. Kolozsvár, 1945. 17.

48. Kolozsvári Híradó. 1848 július 20.

49. Jakab 120.

50. Kolozsvári Híradó. 1848 augusztus 1.

Székelyföld a történelem folyamán egy sajátos gazdasági, társadalmi és kulturális entitást képezett a Kárpát-medencében. A XIX. században a székely gazdasági és társadalmi élet válságos időszakba érkezett. Székelyföld mind etnikai, mind földrajzi szempontból egy elszigetelt térséget alkotott Erdély keleti határvidékén, körülvéve románok és szászok lakta területekkel. A székelység eladósodása és elvándorlása a kortársak szemében az erdélyi magyarság fennmaradását kérdőjelezi meg és felgyorsítja az itteni magyarság asszimilációját, valamint más nemzetek javára történő területvesztését. A XIX. század végén a székelység problémája kilép a helyi, valamint állampolitikai keretekből és az egész magyarság nemzeti problémájává válik. A székelység ugyanis meghatározó erő volt a Kárpát-medencei magyarság jelenében és jövőjében. A történelem folyamán a Székelyföld, a magyarság legkeletibb védőbástyájaként volt és van számon tartva, amely megakadályozza az erdélyi magyarság felszívódását az egyre terebélyesedő román nemzettestbe. A XIX. században a nemzeti ébredés és nacionalizmus századában a nagyfokú kivándorlás következtében a kortársak szemében ez a védőbástya az összeomlás szélére sodródott. A nyelvi nacionalizmus megjelenése folytán a közép és kelet európai nemzetek - köztük a magyarság is - kezdtek számot vetni a maguk helyzetével, a nyelvi erőviszonyok szempontjából is: azok a nemzetek, amelyeknek történeti határa mellett nyelvrokonok éltek vagy melyeknek már nem is voltak történelmi határai, kitűzték az összes nyelvtársak egyesítésének programját; azok pedig, melyeknek történeti területén más nyelvűek éltek kitűzték az egy nyelvű nemzeti állam programját. Mindkét törekvésnek egy volt a lényege: etnikai tényezőkkel alátámasztani a politikai lét bizonytalanságát.¹ A magyar nemzet vezető személyiségei, kezdve Kossuth Lajostól az egy nyelvű nemzeti állam megteremtésének sarkalatos pontjaként kezelték a székely kivándorlás problémáját, amelyet a székely népfelesleg Magyarország gyéren, vagy más nemzetek által lakott területére való irányításával véltek megoldani. Már a reformkorban több vezető személyiség és jeles értelmiségi felfigyelt a székelyföldi gazdasági, társadalmi bajokra és ennek hatására felvetették a kivándorolt székelység, valamint a moldvai csángóság hazatelepítésének gondolatát. "Mennyivel erősebb volna Erdély, ha az Oláhországba vándoroltakat saját kebelében bírhatná. Véleményünk szerint az országgyűlésnek kellene akadályozni s a kimehetést szorosabb határok közé szorítani. Mennyi néptelen helyei vannak Erdélynek és a testvérhonnak, hol azok letelepedhettek volna! A Mezőségen, magyarhon pusztáin mennyi ember megférhetne, ha azt vesszük fel, hogy a népesség miatt vándorolnak el..."² Az Erdélyi Hiradó egy későbbi lapszámában szintén egy névtelen cikkíró kifejezi aggodalmát amiatt, hogy a székely kivándorlás kérdésének halogatása később még megbosszulhatja magát: "Jöhet idő, midőn azon eredmények, miket ezen mulasztásunk honunk betelepítését mindenek előtt véreinkkel eszközleni idézett elő, maradékaink átkát vonandja egykor fejünkre. Szóval jöhet idő, midőn eme hanyagság felett drágán fogja magát rajtunk megbosszulni."³ A XIX. század negyvenes éveiben láttak napvilágot a székely kivándorlás megakadályozását, valamint a moldvai magyarság hazatelepítését célzó első tervezetek. 1848-ban az újonnan megalakult magyar forradalmi kormány több ízben vita alá bocsátotta a székelyföldi jobbágykérdéssel kapcsolatos, illetve a székelység gazdasági és szociális helyzetének javítására irányuló elképzeléseit. Kossuth Lajos 1848 nyarán felkarolta Perényi Zsigmond azon javaslatát, hogy a székely jobbágykérdést s általában a túlnépesedés miatt elszegényedett székelység jövőjét a Magyarországra való áttelepítéssel oldják meg. A székelységgel egy időben került volna sor a moldovai, mintegy 40 000 főre becsült csángóság áttelepítésére is.⁴ "A határszélek biztosítása egy részről - másrészről a nemzetiség érdeke igen fontossá teszi, hogy a túlnépesedett székely vidékek, nem különben a moldvai csángó-magyarok Magyarországba s különösen a Bánátba telepíttessenek - oly tömegekben, melyek szükség esetén az ellenségnek ellenállni, minden esetre pedig nemzetiségüket fenntartani képesek legyenek." Ekképpen indokolta Kossuth az áttelepítést, és ez ügyben 1848. július 26-án törvényjavaslatot nyújtott be.⁵ A képviselőház augusztus elsején némi módosítással törvényerőre emelte Kossuth előterjesztését. Majd a következő napon Kossuth Berzenczey Lászlót kinevezte miniszteri biztossá a telepítés lebonyolítására. Berzenczey hozzá is kezdett az előkészületekhez, de végül is az áttelepítésből semmi sem lett részben a Délvidéken bekövetkezett háborús állapotok miatt, részben pedig amiatt, hogy a székelység nem volt hajlandó a tömeges áttelepedésre.⁶

Az 1848-49-es forradalmat követően egyre nagyobb nyilvánosságot kapott a székelység és a székely kivándorlás problémája. Az erdélyi sajtókban első sorban a Kolozsvári Közlönyben jelent meg számos cikk erről, valamint a román fejedelemségekben létező magyar telepekről. Gróf Kálnoki Dénes a székely kivándorlás okait a feudális kötöttségek megszűnésében, a román fejedelemségek közelségében, az ottani munkabér nagyságában és az élelmiszer olcsóságában látta. Ehhez társul "azon körülmény, hogy a székely lányok közül többen földbirtokoshoz mentek férjhez és egy-két mesterlegény kedvező helyzetbe jutott, a népet annyira elszédítette, hogy a jelenben a kivándorlás valóságos betegséggé fajult."⁷ Az értelmiség egy elenyésző része azt próbálta bebizonyítani, hogy a kivándorlás előnyökkel jár a magyar hazára nézve. Ugyanis szerintük a kivándorolt munkaerő jelentős pénzösszegekkel támogatja az itthon maradottakat és a kivándorlásból az országnak is jelentős haszna van, mivel nagy összegek folynak így be az ország területére. Az 1860-as években több tisztségviselő a kivándorlásban a fennálló társadalmi bajok megoldásának egyik spontán eszközét látta. Véleményük szerint úgyis csak a "férgese, a söpredék" távozik, amely itthon csak bajt okozna. A XIX. század közepétől, az államhatalmi szervek szeme láttára, szerteágazó emberkereskedés bontakozott ki. Székely szekeresek fuvarozták háziipari cikkekkel és borvízzel Romániába a munkát kereső cselédeket, inasokat, munkásokat vagy akár gyerekeket. A kialakult visszás helyzetért felelősséget érző székely értelmiség, valamint a Romániában tartózkodó magyarság vezető személyiségei több alkalommal is felhívást intéztek a bécsi, majd budapesti hatóságokhoz az elburjánzott emberkereskedelem megállítása érdekében.

Koós Ferenc bukaresti református esperes a 60-as években tanúja volt, hogy "csíki székely szekeresek valódi emberkereskedést kezdettek volt folytatni a csíki leányokkal és 12-14 éves fiukkal."⁸ A többszöri tiltakozás eredményeként a magyar hatóságok a hatvanas évek végén intézkedéseket hoznak a kiskorúak kiutazásának megszigorítására, de a felnőttek kiáramlását semmi sem gátolta. A magyar kormány kivándorlási politikájával kapcsolatosan meg kell említeni, hogy ez idő tájt jelentős volt a felvilágosodás doktrínáinak hatása, amelyek kihangsúlyozták az egyén jogait saját sorsának eldöntéséhez. A liberális gondolkodástól idegen volt, hogy a kormányzat beavatkozással korlátozza az egyén lehetőségét arra, hogy maga válassza ki a helyet, ahol élni és dolgozni akar. A gazdasági liberalizmus azt vallotta, hogy a tőke és a javak szabad áramlása biztosítja az ipar és más vállalkozások számára a legnagyobb hasznot. Ahogy a tőke és az áruk szabad cseréje vezet a legmagasabb hatékonysághoz és prosperitáshoz, ugyanúgy hasonló haszonnal jár a munkaerő, azaz e népesség szabad áramlása, így tehát szükséges a kivándorlás szabadsága.⁹ A polgári nacionalizmus erősödésével, a háborús készülődésekkel párhuzamosan megnövekedett a nemzeti munkaerő fontossága és az európai kormányok - így a magyar is - habár fenntartották a szabad kivándorlás jogát, fokozatosan különböző korlátozásokat vezettek be és figyelemmel kisérték a kivándorlási mozgalmat. A magyar kormány kivándorlási politikáját az első világháborúig egyfajta kettősség jellemezte, hiszen több alkalommal kifejezésre juttatta a kivándorlás szabadságát a gazdasági liberalizmus szellemében. Másrészt propagandájában a kivándorlás ellen volt és annak megakadályozásán munkálkodott. A kortársak több alkalommal szemére vetették a kormánynak, hogy e téren politikája ellentmondásos, többarcú és tényleges cselekvésre szólították fel. A XIX. század második felében számos közművelődési, érdekvédelmi szervezet jött létre, amelyek figyelemmel kisérték a székely társadalom problémáit és különböző eszközökkel befolyást próbáltak gyakorolni a magyar kormány székelyföldi politikájára. Még a reformkorban - igaz csak formailag - 1844-ben Kolozsváron megszerveződött az Erdélyi Gazdasági Egyesület (EGE), amely valójában csak az 1854-es alakuló gyűlés után kezdte el működését, Mikó Imre vezetésével. Az egyesület egy korszerű gazdasági szerkezet kiépítésének lett szószólója Erdélyben. Szintén Mikó Imre fáradozásainak lehet köszönni az újabb erdélyi értelmiségi fórum, az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) megalakulását Kolozsváron, 1859-ben. A dualizmus korában újabb civil szervezetek jöttek létre: 1877-ben megalakult a Székely Művelődési és Közgazdasági Egylet, székely társaságok szerveződtek a jelentősebb székelyföldi helységekben és azokban a városokban, ahol jelentős lélekszámú székelység tartózkodott. 1885 április 12-én Kolozsváron megalakult az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), amelynek megalakulását maga Kossuth Lajos is üdvözölte Turinból: "Erdély jobb keze hazánknak. Minden talpalatnyi térrel mit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves magyar állami jellegének biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bujtogatást, fenntartani a magyarságot, visszaszerezni az elveszett tért, fejleszteni a magyar közművelődést - oly önvédelem, melyet minden magyarnak támogatni kellene."¹⁰ Az egyesület tevékeny részt vállalt az erdélyrészi magyarság civil életének megszervezésében. 1886 áprilisában megalakult az EMKE Székely Szakosztálya, amely felkarolta a székely telepítési ügy problémáját. Úgyszintén az EMKE kezdeményezése és védnöksége alatt 1891. január 12-én megalakult az Erdélyrészi Kárpát Egyesület (EKE). Az 1890-es évektől egyre több napilap vagy szakfolyóirat kezd foglalkozni rendszeresen a székely kivándorlással. A századfordulón szinte divattá vált e kérdésről beszélni és írni. Magyarországon az első országos konferenciát a kivándorlás kérdéséről az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) szervezte meg 1895-ben. Itt elhatározták egy Kivándorlási Bizottság megszervezését, amelynek feladatai közé tartozott többek között a székely kivándorlás problémájának tanulmányozása. A Kivándorlási Bizottság tényleges működését 1900-ban kezdte el és tervbe vették, hogy 1902-ben az ország négy különböző vidékén kivándorlási kongresszust szerveznek: Felvidéken, Dunántúlon, Délvidéken és Székelyföldön.

A magyar kormány a századfordulóig a kivándorlás kérdésének nem tulajdonított komoly jelentőséget, azonban a közvélemény általános érdeklődésének hatására kénytelen volt lépéseket tenni e probléma megoldásának irányába. Így került sor Hegedüs Sándor kereskedelemügyi miniszter Székelyföldi utazására 1900-ban, aki miután visszatért Budapestre, egy leiratot intézett a Marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamarához, amelyben felvázolta egy nagyszabású székely akció tervét, amely révén megoldható volna a térség problémája. Ugyanakkor felkérte a kamarát, hogy alakítson bizottságot, amely tanulmányozza a lakosság helyzetét és véleményt formál a régió gazdasági, társadalmi és kulturális helyzetéről.¹¹ A kamara 1901 márciusára begyűjtötte a Székelyföldre vonatkozó adatokat, majd felterjesztette véleményét a kormányhoz.

A székely probléma véleményezésénél első sorban a közlekedés elmaradottságát, a vasút hiányát emelték ki, amely stagnálásra kényszeríti az egész székely gazdaságot. A Székelyföld problémáját leginkább ismerő két erdélyi egyesület - EMKE, EKE - vezető személyiségei 1901-ben szintén elhatározták egy kongresszus megszervezését a székelység bajairól és elküldték ennek tervezetét Hegedüs Sándor miniszternek. Mind a miniszter, mind más egyesületek - így az OMGE is - támogatták az ötletet, amúgy is az utóbbi akart egy kongresszust szervezni a székely kivándorlásról és most késznek mutatkozott, hogy létrejöjjön egy olyan találkozó, amelyen megbeszélésre kerülne e térség minden problémája. 1902. január 16-án Budapesten, az Országházban a székelyföldi képviselők az érdekek egyeztetése végett értekezletet szerveztek az illetékes egyesületek vezetőinek. Elhatározták, hogy az EMKE, OMGE, EKE, EGE, Marosvásárhelyi Székely Társaság együttesen hívja össze és rendezze a kongresszust, az OMGE, EKE és az EGE előtanulmányainak felhasználásával. Ugyanakkor az illetékes egyesületek egy közös rendező bizottság felállítását határozták el.¹² Rövid időn belül azonban vita bontakozott ki az OMGE és az EKE között, amelyet a korabeli sajtó "kanapé kérdésnek" csúfolt. Az ellenségeskedés oka, hogy 1902. február 15-re a székely képviselők kérésére az OMGE Marosvásárhelyre összehívta a Székely Kongresszust. Ezt zokon vette az EKE, ugyanis szerinte ezzel az OMGE megsértette az 1902. január 16-i megállapodást, mely szerint az előértekezletet csak az illető egyesületek közös elhatározásával lett volna szabad összehívni és akkor, amikor mindegyik fél a kongresszus által felhasználandó munkálataival elkészült. Az EKE azzal vádolta az OMGE-t, hogy a székely kongresszust az agrárius mozgalom népszerűsítésére szeretné felhasználni. Az elkövetkező napok újságcikkeiben mindkét fél próbálta bebizonyítani saját igazát és a vita azzal zárult, hogy az EKE és az EGE kijelentette, hogy nem vesz részt a megrendezendő székely kongresszuson. A székely értelmiség, valamint sajtó egy része bizalmatlan volt a távoli Budapestről hirtelen megjelenő OMGE tagokkal szemben, akiknek többsége ez alkalommal járt először Székelyföldön és csak felszínes ismeretekkel rendelkezett e régióról. Egyesek elképzelhetetlennek tartották, hogy az EKE és az EGE, erdélyi egyesületek, melyek ismerik a székely társadalom problémáit, a kialakult visszás helyzet miatt ne vegyenek részt a kongresszus munkálatain. Az 1902. február 15-én sorra kerülő vásárhelyi találkozón a fent említett két egyesületen kívül mindegyik civil szervezet megjelent és megválasztották a kongresszust szervező bizottság tagjait. Elhatározták, hogy a Kongresszus helyét és idejét a rendező bizottság állapítsa meg és egy kongresszusi irodát állítsanak fel, melynek feladata az ügyrendi tevékenység irányítása.¹³

Az 1902-es év elejétől országszerte megnőtt az érdeklődés a Székelyföld iránt, számos székelységgel kapcsolatos rendezvényre került sor. Februárban Debrecenben megszervezték a székely írók napját, amelyen jelen volt Benedek Elek, Gyulai Pál, Jakab Ödön és Benedek János.¹⁴ A székely társaságok ülésén a székelységet érintő fontos kérdések mellett egyre több szó esik a székelység erkölcsi életéről, hagyományos életviteléről, amelyre hatást gyakoroltak a messzi idegenből hazatért kivándorlók által hozott új szokások. Ma nevetségesnek hangzik, hogy például a sepsiszentgyörgyi Tanítókör és Székely Társaság hadat üzent a címkórság és a "kiszti hand" köszönési forma ellen. Kijelentették, hogy "egy-egy székely leány eldobja magáról a székely viseletet és felölti a vigánót, a cifra kalapot és az első dolga, hogy úton-útfélen kiszti handdal üdvözli ismerőseit, kik erre jót nevetnek s azt szokták mondani: na ez is megcivilizálódott, mit így kell érteni, hogy erkölcsileg meghalt."¹⁵ Egyre több szó esik a Romániában vagy nagyobb magyarországi városokban munkát kereső székely lányokról és asszonyokról, akik erkölcsi romlás veszélyének vannak kitéve. A brassói Székely Társaság és annak elnöke Kóos Ferenc kezdeményezte a Brassóban szolgáló székely cselédlányok oktatását. A kongresszust rendező bizottság látva kifejtett munkásságát, felkérte Kóos Ferencet, hogy a kongresszuson részletes beszámolót tartson erről a témakörről.

Visszatérve a kongresszust előkészítő munkálatokra meg kell jegyezni, hogy élénk vita bontakozott ki a körül, hogy melyik székelyföldi helység adjon otthont a megrendezendő rangos eseménynek. Különböző székely társaságok egymást túl licitálva tették meg ajánlataikat: így felmerült Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Tusnádfürdő, Csíkszereda valamint Sepsiszentgyörgy neve, mint olyan helységek, ahol meg lehet rendezni a kongresszust. A kongresszust rendező bizottság 1902. március 24-én Budapesten ülést tartott, ahol a rendező bizottság elnökének Bedő Albertet, alelnöknek Forster Gézát, az OMGE vezető személyiségeit választották meg. Megállapították a kongresszus tárgyalási menetrendjét, de nem tudtak határozni annak helyét illetően. A kongresszus által elfogadott határozatokat - hogy azok minél nagyobb támogatást nyerjenek - közölni szándékoztak a kormánnyal, a pozsonyi országos gazdakongresszussal, valamint más hatóságokkal és testületekkel.¹⁶ Időközben a kormány is lépésre szánta el magát: Darányi Ignácz földművelési miniszter elhatározta egy székely kormánybizottság felállítását, amelynek élére Sándor Jánost, Maros-Torda és Kis- Küküllő vármegyék, valamint Marosvásárhely szabad királyi város főispánját nevezte ki. Ez a székelyföldi kormánybizottság később a székely kirendeltség néven vált ismertté. Egyes székelyföldi képviselők nemtetszéssel fogadták a kormány lépését, amelyet a székely kongresszus munkálataiba való beavatkozásként értékeltek. Darányi miniszter a kedélyek megnyugtatása érdekében kijelentette, hogy a kormánybiztos csak a kongresszus után foglalja el helyét és a kongresszus által előterjesztett javaslatok rendelkezésére fog állni.¹⁷ 1902. június 5-én került sor a kongresszust rendező bizottság újabb összejövetelére, amelyen elhatározták, hogy a kongresszus megszervezésére Tusnádfürdőn kerüljön sor, 1902. augusztus 28-30-a között. Ezt megelőzően a kongresszus részvevői számára tanulmányutakat szerveznek, amelyen lehetőségük lesz megismerni Székelyföldet és annak lakóit.¹⁸ Egy későbbi összejövetel alkalmával a bizottság összeállította az előadók névsorát és elhatározták, hogy a székelység problémáit a kongresszus öt szakosztály keretein belül tárgyalja.

I. Őstermelési szakosztály, amelyet a Székely Egyesület irányít

II. Ipari, kereskedelmi, munkásügyi, értékesítési és közlekedési szakosztály, a Marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara irányításával

III. Birtokpolitikai, adó és hitelügyi szakosztály, az OMGE vezetésével

IV. Közművelődési és közegészségügyi szakosztály, az EMKE irányításával

V. Kivándorlási és fürdőügyi szakosztály, a Marosvásárhelyi Székely Társaság irányításával

A három különböző irányba tervezett tanulmányi kirándulásokra augusztus 22-e és 27-e között került sor, kiindulópontként a három székely város: Marosvásárhely, Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy volt megjelölve. A kirándulások részvevőinek alkalmuk volt megismerni a Székelyföld egyes régióinak gazdasági, társadalmi problémáit, gyönyörködhettek a vidék vadregényes tájaiban. A kongresszust megelőző hetekben egyes újságok támadták a rendező bizottság munkálatait, kijelentve, hogy a különböző összejövetelek, kirándulások nem mások, mint bankettezések sorozata, anélkül, hogy valami hasznot látna belőle a székelység. A támadások hatására a rendező bizottság úgy döntött, hogy semminemű bankettet vagy egyéb ünnepséget nem engedélyez a kongresszus idejére. A kongresszust nagy várakozás előzte meg "nagyot dobban az egész székelység szíve, végre tehát siralmas jajkiáltásunk nem hangzott el a pusztában; nemünknek színe, virága kongresszusba gyűl vármegyénk szép kies helyén a Tusnád fürdőn, azért, hogy tanácskozzék ügyes bajos dolgainkról."¹⁹ A kongresszus részvevői augusztus 27-én érkeztek meg Tusnádra, ahol a helyi rendező bizottság várta őket Csík megye főispánja, Mikó Bálint vezetésével.

Rövid időn belül Tusnád fürdőt elárasztották a kongresszusi vendégek, akik számára a rendező bizottság ismerkedési estélyt szervezett, amelyen jelen voltak a környező helységek tehetősebb tagjai, családjaikkal együtt. Szinte lehetetlen felsorolni azokat akik jelen voltak a kongresszuson, ezért csak a nevesebb személyiségek megemlítésére szorítkozom. A földművelésügyi miniszter képviseletében megjelentek: Sándor János, székely kormánybiztos; Balog Vilmos és Horváth Sándor miniszteri tanácsosok; Tervei Imre osztálytanácsos; Sierbán János tejgazdasági felügyelő. A honvédelmi miniszter képviseletében Hoffmann Hugó vezérkari ezredes, Láng Lajos kereskedelemügyi miniszter képviseletében Reviczki Konrád miniszteri tanácsos és Micsek Endre miniszteri titkár. Jelen voltak a székely vármegyék fő- és alispánjai és rajtuk kívül természetesen a kongresszust megszervező egyesületek tagjai, az erdélyi történelmi egyházak és különböző kulturális egyesületek képviselői és nem utolsó sorban a hétfalusi csángóság, valamint a bukaresti Magyar Társulat is képviseltette magát. A kongresszus munkálatainak megnyitására 1902. augusztus 28-án került sor. A megnyitó beszédet a rendező bizottság elnöke Bedő Albert mondta. Beszédében kiemelte, hogy a kongresszus azért ült össze, hogy megvitassa azokat a földművelési, ipari, kereskedelmi és közművelődési kérdéseket, amelyeknek törvényhozási, kormányzati vagy társadalmi úton való megoldása alkalmas lehet a székely nép szenvedő helyzetének javítására és kivándorlásának csökkentésére. Kiemelte, hogy "a kongresszus dolgozni jött annak a népnek a megmentésére, melyet az isteni gondviselés azért állított e helyre a székelyek földjére, hogy benne és a kebeléből másfélezer év óta fel-feltörő ősi erőben itt a régi Etelköz legközelebbi magyar szomszédságában kiapadhatatlan forrást alkosson annak a magyar nemzetnek örökké való éltetésére, felfrissítésére, melyet a népfajok életének és elmúlásának sorsát természetszerű következetességgel intéző örök törvények a Duna által elfoglalt keleti vidékének gazdasági mívelésére és uralmára s a kelet-európai népek kulturális fejlődésének is védelmére és segítségére rendeltek!"²⁰ Bedő Albert szavai után Dessewffy Aurél gróf díszelnök rövid beszédet mondott, majd hivatalosan megnyitotta a kongresszus tanácskozását. Beszédében ő is, akárcsak az előtte szóló kiemelte, hogy az elsődleges cél a kivándorlás háttérbe szorítása kell hogy legyen. Rámutatott, hogy a magyarság a germán és a szláv etnikai tömbök közé beszorítva él, miközben kivándorlás folytán száma állandóan csökken. A következő felszólaló Becze Antal, Csík vármegye alispánja volt, aki kijelentette, hogy a székelység belefáradt másfél évezredes harcába és az egész magyar nemzet segítségét kéri. Az ünnepi megnyitó végén Szádeczky Lajos, kolozsvári egyetemi tanár A székelyek történelmi intézményéről tartott egy rövid előadást, kihangsúlyozva, hogy az évszázadok során Erdélyt a székelyek tartották és védelmezték és ők azok, akik segítségével a jövőre is meg lehet magyarnak tartani.

Az ünnepi beszédeket követően a kongresszus az öt szakosztály keretein belül folytatta üléseit, három napon keresztül. Anélkül, hogy a különböző szakosztályok előadásait részletesen taglalnám - ez terjedelmesebb dolgozat feladatkörébe illenék - szükségesnek tartom ismertetni az egyes előadóknak az első rangú problémák tárgyalása során kifejtett véleményeit. Ha figyelmesen végig olvassuk a kongresszus szakosztályainak tárgyalási jegyzékeit és határozatait, egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy szinte minden előadó az állam erőteljesebb jelenlétét kívánja a székelység gazdasági, társadalmi és közművelődési életében. Ez az óhaj azonban ellentmond a liberalizmus eszméjének, amelynek eszményképe az éjjeliőr állam, amely legfeljebb akkor lép közbe, ha a társadalmi mozgások az egész rendet, vagy a magántulajdon szentségét sértik. Egyébként az egyénnek mindenhez joga van, amit a törvény nem tilt. Szükséges kiemelni, hogy a gyakorlatban a magyar állam nem igazán követte a szorosan vett, az állami beavatkozást elutasító liberális gondolatokat. Hisz gondoljuk csak el: a magyar vasúthálózat nem tudott volna a tőkés átalakulás motorjaként szolgálni. A magyar ipar kibontakozása, a modern közegészségügy és oktatás kiépítése jóval lassabban és keservesebben ment volna végbe a magyar állam aktív szerepvállalása nélkül. A magyar állam nem csak a kapitalizmus infrastrukturális feltételeit igyekezett megteremteni, hanem vállalkozóként a termelésbe is bekapcsolódott. A magyar liberális állam tehát nem követte a klasszikus liberális modellt: a beavatkozást korlátozta, vállalta a gazdaságfejlesztés finanszírozását, de annak szociális következményeit csak részben.²¹ Az állam részvétele egyes régiók gazdasági és közművelődési életében sem volt területarányos: míg Budapest, a nagyobb városok, valamint a nyersanyaglelőhelyekben gazdag térségek már a dualizmus első éveiben érezték az állami beavatkozás jótékony hatását, a peremvidékek így a Székelyföld esetében is egy jótékony befolyásolás csak jóval később mutatkozott meg. Így a számtalan negatív gazdasági hatás mellett az állam kellő segítségének elmaradása hozzájárult az ország peremvidékén fekvő Székelyföld elmaradottságának súlyosbodásához.

A kongresszus különböző szakosztályain felszólaló előadók tehát méltán lehettek elégedetlenek az állam székelyföldi politikájával. E régió helyzetét még az a tény is hátrányosan érintette, hogy nagyobb városok hiányában nem rendelkezett egy tőkeerős polgársággal, de ugyanakkor sajátos történelmi fejlődésének következtében egy nagybirtokos réteg sem alakult ki. Nem volt tehát egy olyan társadalmi réteg, amely a gazdasági fejlődést valamilyen úton előre lendíthette volna. A kongresszus iparral, valamint a mezőgazdaság problémáival foglalkozó szakosztályainak előadói kifejtették, hogy a válságban lévő székely mezőgazdaság talpra állítása az ipar fejlesztésével egyszerre kell megtörténjen, természetesen az állam hathatós támogatásával.

Szükséges kiemelni, hogy a fent említett két szakosztály, illetve a birtokpolitikai, adó és hitelügyi szakosztály előadásain érzékelni lehet az agrárius eszmék hatását. Az agrárius mozgalom az 1870-es évek végén és a 80-as évek elején bontakozott ki az elmélyülő általános európai agrárválság következtében. Az agrárius mozgalom képviselői hangoztatták, hogy a válságot az idézte elő, hogy az ipari és kereskedelmi tőke a mezőgazdaság rovására gyarapodik, s ez által a gazdasági élet eltorzul. Ez a torzulás az okozója a közép- és a parasztbirtok pusztulásának. Ezért az agrárius mozgalom a mezőgazdasági érdekek hathatós felkarolását, a birtokok megmentését tűzte ki célul.²² A mozgalom hívei hangoztatták, hogy Magyarországból modern ipari államot kell teremteni, de a mezőgazdaság érdekeinek figyelembevételével, ugyanis az ipar alapfeltétele a jó mezőgazdaság, és első sorban a mezőgazdasági termékeket felhasználó ipari ágazatokat kell fejleszteni. Az 1880-as évek második felében az agrárius mozgalom lehanyatlott, majd a 90-es években, valamint a XX. század első éveiben újra zászlót bontott. A századfordulói agrárius mozgalom vezetőalakjai között tarthatjuk számon Dessewffy Aurél grófot, Forster Gézát vagy Károlyi Sándort, akik a tusnádi székely kongresszusnak vezető személyiségei voltak. Így nem lehet csodálkozni azon, hogy az agrárius szellem jelen van a kongresszus előadásain, majd határozataiban. Például Sz. Szakáts Péter a marosvásárhelyi kamarai titkár a fonó és szövőiparról tartott előadásában kijelenti, hogy "iparfejlesztési politikánknál pedig figyelemmel kell lennünk arra, hogy főképp azok az iparágak fejlesztessenek a melyek a mezőgazdaságnak is jó szolgálatot tehetnek, mert hazánkban a termelők érdekeit az ipari érdekektől elválasztani nem lehet."²³

A kongresszus úgyszintén magáévá tette a szövetkezeti mozgalom gondolatát, amelyet az 1880-as években Károlyi Sándor kezdett el hirdetni. Károlyi Sándor szövetkezeti koncepciójában a mezőgazdaság általános érdekeit ügyesen kapcsolta össze a földbirtokosság osztályszempontú érdekeivel, miközben a kisbirtokos parasztság növekvő szociális gondjainak megoldását is elérhetőnek vélte. A mozgalom egyik fontos állomása a Magyar Gazdaszövetség létrehozása 1896-ban, amelynek elnöke Károlyi Sándor lett. A szövetség programja számos olyan pontot tartalmazott, amelyek a parasztság érdekeit próbálták előremozdítani. Például a mezőgazdasági hitelügy megszervezése, mezőgazdasági kereseti lehetőségek kiszélesítése, mezőgazdasági napszámosok, cselédek és alkalmazottak helyzetének törvényes rendezése, mezőgazdasági termékeket és árakat védő vámpolitikai rendszabályok bevezetése, mezőgazdaságot sújtó visszaélések felszámolása, mezőgazdasági szakoktatás fejlesztése.²⁴ A szövetkezeti eszmék az 1898: XXIII. törvénycikk által létrehozott Országos Központi Hitelszövetkezet révén az egész országban elterjedtek, így Székelyföldön is. A kongresszus a szövetkezeti eszmék továbbterjesztését és megvalósítását tűzte ki célul az állam segítségével. A birtokpolitikai, adó és hitelügyi szakosztály keretén belül élénk vita bontakozott ki a birtok szétforgácsolódásról és az örökösödési jogról, amelyről számtalan vélemény és elképzelés látott napvilágot a korabeli politikai körökben és sajtóban. Már 1880 decemberében az OMGE szövetkezeti szakosztálya napirendre tűzte a paraszti birtokok védelmének kérdését, majd 1882-ben kidolgoztak egy törvényjavaslatot, amely szerint az elidegenítést és az örökösödést korlátozni kell. Ugyanakkor gondoskodni kell megfelelő pénzintézetek megszervezéséről, amelyek ki tudják elégíteni a kisbirtok hiteligényeit. Ezen elképzelésekhez hasonló javaslatok láttak napvilágot a kongresszuson is. Sebes Dénes előadó kijelentette, hogy a közép és kisbirtokos osztály gazdasági erejének és ellenálló képességének gyengülése állami életünk alapjait veszélyezteti.²⁵ A kongresszus elfogadta az örökösödés korlátozásáról szóló javaslatot, habár többen kifejtették azon aggodalmukat, hogy ezen elképzelések nem oldják meg e kérdést, sőt nehézkesebbé teszik az agrárfejlődést. Úgyszintén nagy érdeklődés kísérte a telepítés problémáját, ugyanis sokan ennek megoldásában látták a székely kivándorlás lefékezésének egyik lehetőségét, valamint a magyarság megerősítését Erdélyben.

A székely élettér kiszélesítésének gondolata megtalálható mind a reformkorban, mind a dualizmus korában, vagy a második világháború idején. Sokan a kongresszustól várták a XIX. század végén életbeléptetett földbirtok arányosítás valamint a tagosítás körül végbement visszaélések megoldását. Ugyanis jelentős erdő és legelőterületek kerültek a székely közvagyonból üzleti vállalkozók, illetve egy-két élelmes közép, vagy nagybirtokos kezébe. A közigazgatási és erdészeti hatóságok tehetetlenül nézték a századfordulón beindult földbirtok-spekulációk sorozatát, amelyek még inkább átalakították a Székelyföld gazdasági és társadalmi arculatát. A kongresszus azonban nem tudott érdemlegesen változtatni a kialakult helyzeten, hisz nem is volt meg benne a kellő elhatározottság, mivel elsősorban a nagy és középbirtokosság érdekeit képviselte, amely bizonyos mértékben részesült a tagosítás előnyeiből. Hasonlóképpen nem sikerült egyértelmű megoldást találni a székelyföldi hitel problémájára sem, amely a székely kisbirtok létezésének egyik alapfeltétele volt. Az igazi gondot az képezte, hogy a Székelyföldön felállított hitelintézmények többségének nem volt szilárd anyagi alapja, sokszor kalandos vállalkozásból születtek és nem azzal a céllal, hogy a pénzügyi életet megszervezzék, hanem, hogy minél többet és minél hamarabb nyerjenek az alapítók. A magas kamatláb következtében a paraszti gazdaságok eladósodása ijesztő méreteket öltött.²⁶ A kongresszus határozatot fogadott el, amelyben kérték az állam beavatkozását a székelyföldi hitelviszonyok orvoslása érdekében így remélve, hogy megállítható a székely parasztság eladósodása.

A közművelődési és közegészségügyi szakosztály előadásain számtalan javaslat születik a közerkölcs javítására, elsősorban az alkoholizmus visszaszorítására, a vasárnapi munkaszünetre, valamint templomba járásra vonatkozóan. Az oktatás terén az állami támogatás növelését valamint a székely értelmiség színvonalának emelését kérik. Ugyanakkor megfogalmazódik az a ma is jól ismert igény, hogy a Budapesten valamint más oktatási központokban tanuló székely ifjak tanulmányaik befejezése után visszatérjenek Székelyföldre.

Az utolsó szakosztály feladata volt a kivándorlás problémájának megvitatása, amely egyben a székely kongresszus megszervezésének kiváltó okát is képezte. László Gyula előadó már beszéde kezdetén kijelentette, hogy "a székely kivándorlás oka abnormális gazdasági viszonyainkban gyökerezik."²⁷ A már ismert kivándorlási okok felvázolása után említést tesz a kivándoroltak romániai helyzetéről és elsősorban a nőkre leselkedő veszélyekre hívja fel a figyelmet. "Legszánandóbb a sorsuk a leányoknak, kik cselédszolgálatokra mennek ki, de a kiket megejt a csábítás. Ha szépek, züllésbe sodorja a buja keleti élet."²⁸ Másik veszély ami a kivándorlókra leselkedik, az erkölcsi züllés mellett, az asszimiláció. Az előadó javaslatait a kivándorlás problémájára vonatkozóan a kongresszus egyhangúlag elfogadta. Kimondták, hogy szükséges a kivándorlásnak törvény általi szabályozása, kivándorlási tanács és iroda szervezése, melynek feladata a kivándorlás felügyelete. Felszólították a kormányt, hogy hasson oda, hogy az osztrák-magyar konzulátusok nagyobb figyelmet szenteljenek a kivándoroltak érdekképviseletére, tartsák nyilván a kivándoroltak helyzetét, és segítsék elő hazatérésüket. Ezen kívül korlátozzák a kivándorlási útlevélhez való hozzájutás lehetőségét. A következő előadó, Barabás Endre székelykeresztúri tanár, a romániai magyarok helyzetét mutatta be. "A romániai magyarok számát pontosan megállapítani nem lehet, mivel a román hivatalos népszámlálás csak a román anyanyelvet ismeri el Románia területén, és kétféle népcsoportot különböztetnek meg: román alattvalókat és idegeneket."²⁹ Az előadó számításai szerint Romániában a magyarok száma hozzávetőlegesen 200-250 ezer, ebből Bukarestben 40-50 ezer él. E problémával foglalkozó szakirodalom is körülbelül ennyi magyar anyanyelvű személyt tart számon a dualizmuskori Román Királyságban. Ezek a magyarok azonban ki voltak téve a román kormány erőszakos asszimilációs politikájának, ezért a kongresszus felkérte a magyar kormányt, hogy tegyen lépéseket az itteni magyarság érdekében.

Akárcsak ma is élénken foglalkoztatta a kortársakat a fürdők és a turizmus fejlesztésének kérdése, amely új jövedelemforráshoz tudná juttatni a székely társadalmat. Hankó Vilmos budapesti tanár kijelentése ma is érvényes: "A természeti kincsek, a melyeket a jótékony természet arra adott, hogy a székely nemzetnek erőforrásai legyenek egyáltalán nincsenek kiaknázva."³⁰ A fürdők fejletlenségének okait a közlekedési viszonyok elmaradottságában, a tőke hiányában, a drágaságban, a célszerű reklámok hiányában látta. Így ő is, akárcsak a többi előadó az állam beavatkozását kéri a székelyföldi turizmus fejlesztésének érdekében.

A kongresszus egyik érdekes momentuma Geöcze Sarolta előadása A nők feladata a Székelyföldön címmel. Előadásában kiemelte, hogy Székelyföldet fel kell éleszteni nem csak gazdasági, hanem erkölcsi szempontból is, amely téren a nők fontos feladatot tölthetnek be. Felhívta a figyelmet arra, hogy a kongresszus foglalkozott a székely probléma szinte minden okával, de megfeledkezett a nők problémájáról, pedig Székelyföld felemelkedése és a kivándorlás megszűntetése a nők helyzetének javításától is függ.

A kongresszus záróülésére 1902. augusztus 30-án került sor, báró Kemény Kálmán díszelnök vezetésével. "A székely kongresszust azt hiszem nem szabad úgy felfogni, hogy ez védekezés vagy támadás más nemzetiségekkel szemben. Mi senkit sem támadunk. Mi elismerjük mindenkinek a jogait, mi csupán a kivándorlás ellen védekezünk..." - mondta Kemény Kálmán a zárógyűlés megnyitásának alkalmával.³¹ Ezen a gyűlésen jelen voltak a szakosztályok előadói, valamint részvevői és sor került az általuk megfogalmazott javaslatok elfogadására. Elhatározták, hogy a rendező bizottság átalakul végrehajtó bizottsággá, melynek feladata lesz az elfogadott határozatok életbe léptetése érdekében hatást gyakorolni a kormányra.

Az 1902-es tusnádi székely kongresszusról számtalan vélemény látott napvilágot a XX. század folyamán. A kongresszust már szervezésének pillanatától vegyes érzelmekkel kísérték figyelemmel a kortársak. Az agrárius mozgalom hívei, valamint a kongresszuson jelenlévők a kongresszus munkájának az eredményességét próbálták kidomborítani. A kongresszustól távolmaradt egyesületek tagjai viszont éppen az ellenkezőjét állították, véleményüket a Székelyföldön főképp a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzet tolmácsolja. "Nemes székely kongresszus! Beszéljetek, szónokoljatok aranyszájú Szent János mézédes szavaival. Beszéljetek a székelyek nagy nemzeti és honvédelmi hívatásáról, álmodjatok utakról, vasutakról, iparról, iskolákról, bányákról, kincsekről, a jövő század regényéről, melyet költői képzeletetek a székelynek hitetek és reményeitek birodalmában terem, azonban az a sok szép beszéd, az a sok gyújtó szónoklat mind csak szó, pára és regény fog maradni."³² Hasonlóképpen negatív véleményének ad hangot a későbbiekben Bözödi György is: "...a 'székely kongresszus' három napon keresztül tárgyalta a székely nép kérdéseit, de gyakorlati eredménye mondhatni semmi sem lett. Nem is lehetett. Az országszerte feltűnést keltett székelyföldi elszegényedés és kivándorlás tanulmányozására olyan emberek gyűltek össze, akik a néppel kevés közösséget éreztek. Akik valóban a nép hangját szólaltatták meg a lényeges kérdésekben azokat elhallgattatták. Amint valaki elmésen megjegyezte a hivatalos minőségben jelenlévők negyedrésze arisztokrata, fele idegen, másik negyed része pesti úr és még egy negyed zsidó. A kongresszus helyéül Tusnádot választották, ahol üdülésnek is lehetet venni a három napot."³³

A székely kongresszus vezetése, mint ahogy Bözödi György is céloz rá, a közép és nagybirtokosság kezébe csúszott át, amely nem volt híve a radikális változásoknak. Ennek következtében az általuk képviselt állásfoglalások jutnak érvényre a kongresszus által megfogalmazott határozatokban. Javaslataik többsége a kivándorlás problémájának megoldására első sorban adminisztratív jellegűek és a fennálló gazdasági gondokat az agrárius mozgalom szellemiségének kereteiben képzelték megoldani. Ugyanakkor szinte minden előadás alkalmával előbukkan a "kevesen vagyunk" tudata, Erdély elvesztésének a gondolata, amely egy kis nép bizonytalanságának érzését hordozza egy nagy országban és ennek is egy olyan térségében, ahol államalkotó nemzetként kisebbségben él. Ennek következtében kialakul egy sajátos érzékenység a kivándorlást illetően. A kongresszus jegyzőkönyvei jól dokumentálják, hogy a magyar uralkodó osztályok nem tudtak vagy nem mertek behatolni a kivándorlási jelenség ok és okozati összefüggéseibe. De érzékelniük kellett - gazdasági érdekeltségeiken túl -, hogy az ország területén élő más nemzetiségek körében egyre erősödő nacionalizmus ellen csak a saját nemzeti létük megerősítése által tudnak eredményesen védekezni.

Persze azt sem kell figyelmen kívül hagyni, hogy a kivándorlás kérdéséről folytatott vitákban a gazdasági és társadalmi élet valamennyi problémájáról szót lehetett ejteni. Így nem véletlen, hogy a századfordulón a kivándorlás kérdése egy hatásos közvetlen politikai eszköz szerepét tölthette be a magyarországi hatalmi küzdelmekben. A kongresszus nagy nyilvánosságnak örvendett és ennek hatására a magyar kormány lépéseket tett a fennálló problémák megoldásának irányába. Ezáltal került sor a székely akció beindítására, a székelyföldi miniszteri kirendeltség megszervezésére. A földművelésügyi minisztérium segítségével több száz gazdakört alapítottak, tanfolyamokat szerveztek. 1907-ben a székelyföldi miniszteri kirendeltség már 206 falusi gazdakörnek 10 971 taggal folyó működéséről számol be.³⁴ Előadásokat és megbeszéléseket tartanak a falusi gazdakörökben, olyan gazdasági problémákról, amelyek legközvetlenebbül érintik a falusi nép életviszonyait. 1905-től szakmai kirándulások voltak a földműves iskolákba, szász gazdaságokba, kecskeméti zöldségesekbe, állattenyésztő telepekre. Megszervezték a háziipari oktatást, népkönyvtárakat létesítettek, ingyenes jogi tanácsadást indítottak be, amelyek a székelység felvilágosítását szolgálták. Legeredményesebbek a tenyészállatok nevelése, a legelők feljavítása, valamint a modern földművelési technikák megismertetése érdekében tett erőfeszítések voltak.

Az oly sokat vitatott kivándorlási politikáján a magyar állam nem sokat változtatott. 1909-ben napvilágot látott egy új kivándorlási törvény, de ebben is a kormány ragaszkodik a liberális eszmékhez és újra megfogalmazódik, hogy a kivándorlást megtiltani nem lehet, a szándék annak korlátozása, szigorúbb intézkedésekkel. A nagy érdeklődésnek örvendő székely vasúthálózat kiépítésének terén sor kerül részleges előrelépésre azáltal, hogy kiépül a székely körvasút befejező szakasza, a Szászrégen-Déda-Gyergyószentmiklós-Madéfalva közötti vonal. Ezen kívül megépítik a Nyárád menti keskeny vágányú vasútvonalat, valamint meghosszabbítást nyert a háromszéki vasútvonal Kézdivásárhelytől Bereckig és a Kis-Küküllő völgyi vasútvonal Sóváradtól Parajdig.

A XX. század első évtizedében fokozatosan a székelyföldi városok elnyerték egy modern polgári kisváros képét. Kórházak, közigazgatási és közművelődési intézmények épületei nőttek ki a földből. Villanytelepek létesültek a jelentősebb városokban, sor került az utcák csatornázására, vízvezeték rendszer, telefonhálózat kiépítésére, a járdák aszfaltozására. Megindult a helyi kis- és középipar fejlődése, Marosvásárhely Erdély egyik jelentős ipari központjává nőtte ki magát. Ugyanakkor a vasútépítés hatására megnőtt az eddig elszigetelt fürdőhelységek látogatottsága s ezáltal a székelyföldi turizmus is megindult a szárnybontogatás útján.

A XX. század elején a székely gazdaság és társadalom kezd magára találni, és ebben bizonyos mértékig szerepet játszott a székely kongresszus is. A kongresszus ugyanis jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az állam jobban odafigyeljen a székely problémára és nagyobb anyagi áldozatokkal próbáljon segíteni a fennálló bajokon. A székelyföldi miniszteri kirendeltség az állam által biztosított évi 2-300000 korona költségvetéséből nem tudott radikális változtatást produkálni, de távlatilag mégis hozzájárult a Székelyföld fejlődéséhez.

JEGYZETEK

1. Bibó István: Demokratikus Magyarország. Bp., 1994, 152

2. Erdélyi Hiradó, 1844

3. Névtelenül: Telepítés-ügy. In.: Erdélyi Hiradó. 1847. 826

4. Egyed Ákos: A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély. I. köt. Bp., 1998. 172

5. uo.

6. ua. 173

7. Kálnoki Dénes: A székely kivándorlás. In.: Kolozsvári Közlöny 1863. február 5. 16.

8. Koós Ferenc: Életem és emlékeim. B. 1971. 203.

9. Puskás Judit: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880-1940 között. Bp., 1982. 130.

10. Az EMKE fennállásának tíz éves évfordulójára. Kolozsvár, 1896. 7.

11. Maros-Torda, 1902. július 29. 90.

12. Csiki Lapok, 1902. január 22. 4.

13. Maros-Torda, 1902. február 26. 9.

14. Székely Nemzet. 1902. február 17. 26.

15. Székely Nemzet. 1902. február 21. 28.

16. Csikmegyei Hiradó 1902. április 2. 14.

17. Csiki Lapok, 1902. május 14. 20.

18. Csiki Lapok, 1902. június 11. 24

19. Csiki Lapok, 1902. augusztus 27. 35

20. A Székely Kongresszus szervezete, tagjainak névsora. Tárgyalásai és határozatai. (sajtó alá rend. Budai Béla) Bp., 1902. 19-20. [továbbiakban Székely Kongresszus]

21. Magyar liberalizmus, Bp., 1993. 521

22. Hársfalvi Péter, Törekvések a parasztbirtok "védelmére". In.: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848-1914., Bp., 1972. 162

23. Székely kongresszus. 158

24. Magyar Agrártörténeti Életrajzok I-P. Bp., 1989. 106

25. Székely Kongresszus. 296

26. Bodor Antal: Az erdélyi pénzintézetek .Bp., 1904. 8

27. Székely Kongresszus. 622

28. Székely Kongresszus. 627

29. Székely Kongresszus. 636

30. Székely Kongresszus. 655

31. Székely Kongresszus. 673

32. Székely Nemzet, 1902. október 1. 147

33. Bözödi György, Székely bánja, Bp., 1985.140

34. A székely actio öt éve, Bp., 1907. 3.

A XIX. században, és a XX. század első néhány évtizedében az európai nagyvárosi társas élet egyik legjellegzetesebb formája a félnyilvánosság szféráját jelentő kávéház. Joggal állapítja meg Gyáni Gábor, hogy "ha az utca a maga «demokratizmusával», mindenki számára korlátozás nélkül hozzáférhető jellegével nyújtja a semleges nyilvánosság teljességét, a tömegtől elválasztó és szociálisan megszűrt vendégkört vonzó kávéházi tér átmenetet képez a magánélet intimitása, és a nagyvárosi tömegélet között."¹

Az általunk vizsgált témakör kapcsán megállapíthatjuk, hogy a kávéház egyike az Osztrák-Magyar Monarchia által hátrahagyott legszebb emlékeknek. A boldog békeidőkben a kisebb-nagyobb városok egyaránt igyekeztek saját kávéházzal bizonyítani, hogy létfontosságú szervei az organizmus egészének.² A kiegyezést követő évtizedekben a nyilvános térben zajló szabadidő-, esetenként munkatöltés egyik legfontosabb helyszíne - a korzó mellett - a kávéház. Funkciója szoros összefüggést mutat a korabeli szűkös lakásviszonyokkal, melyek arra késztették az embereket, hogy minél több időt töltsenek a nyilvánosságban. Nap mint nap, kapucínere mellett társalogva, minden vendég egy nagyvonalúan megnagyobbított, viszonylag kényelmes lakószobát használt, melyet önerőből soha nem tudott volna megszerezni. A napi- és hetilapok böngészése, valamint a különböző játéklehetőség legalább akkora vonzerőt gyakorolt a látogatókra, mint a kávé, vagy más ital fogyasztása.

Amint azt a korabeli naplójegyzetek, az emlék- illetve a szépirodalom és a sajtó is tanúsítja, a kávéház jellegzetes polgári intézménynek minősült. Közönségének java része mindenekelőtt a rendkívül színes összetételű középosztály köréből adódott, kifejezve e réteg életmódját, fogyasztási kultúráját, szociabilitását. Egyoldalú lenne viszont a kávéházi közönséget csupán az írókra, művészekre, tanárokra szűkíteni - amint azt az emlékirodalom sugallja. Ez a kedvtelés, vagy foglalatosság mindenki számára elérhető volt, aki rendelkezett kellő szabadidővel, anyagiakkal, és az elvárt viselkedési kultúrával. Kissé sarkítva megállapíthatjuk, hogy "a kávéházaknak polgári közönségük volt, s ebbe belefértek a háborún meggazdagodott hadiszállítók, kétes üzletek haszonélvezői, stb. is."³

A kávéház, mint polgári intézmény, illetve ennek említett demokratizmusa kapcsán szólanunk kell az Erdélyre, és különösen Kolozsvárra jellemző sajátos állapotról. A kincses város urbanizációjának, valamint polgárosodásának üteme nem volt egyforma. A modernizáció zökkenői éppen társadalmi vonatkozásban jelentkeztek, egy - a múltból örökölt - sajátos tényállás következtében. A polgári réteg évtizedeken át küzdelmet folytatott a vagyonilag meggyengült, de társadalmi hegemóniájához ragaszkodó arisztokráciával.⁴

A modern szellemiségű értelmiség századunk elején már természetellenesnek tekinti, hogy a kávéházakban még mindig külön asztal illeti meg az előkelőnek tartott vendégeket. "Ez az elkerített hely, ennek a finom étteremnek egyetlen hibája és szégyenfoltja, - jegyzi meg a New York kávéházra utalva az újságíró Török Gyula - (...) mert a legpéldátlanabb szociális képtelenség, hogy egy szűkebb társaságnak joga legyen lefoglalni és elkülöníteni öt négyzetmétert azon a címen, hogy ők mágnások."⁵ A járdára kiterjedő részen viszont, teljes volt az egyenlőség. A visszás állapot az elitebb helyeken sem tartott sokáig. A világháború éveiben a kávéházak hosszú külön asztalai még léteztek ugyan, de az egyetemi tanárok és a mágnások közti távolságtartás minimalizálódott: "Sűrűn ültek össze, poharaztak, együtt vonultak a «művészasztalokhoz», ahol a Nemzeti Színház színészei, írók, újságírók vertek hagyományszerű tanyát" - emlékezik Passuth László.⁶ Amint fentebb utaltunk rá, feltételezhető hogy a kolozsvári kávéházi tér használatát - különösen a tízes években - az úri középosztály már nem sajátította ki a maga számára, és igencsak valószínű a kisiparosok, kiskereskedők elhelyezkedése az állandó látogatók színes skáláján. Vonatkozó források hiányában nem áll módunkban éles képet rajzolni a stabil vendégcsoport társadalmi összetételéről, csupán közvetett, klisészerű utalásokra támaszkodhatunk.

A vidéki (kis)városokban a kávéház, vendéglő, kaszinó szerepkörei között nem húzható markáns választóvonal. A XX. század első két évtizedében az 50-60.000 lelket számláló Kolozsváron, talán csak a New York tekinthető klasszikus kávéháznak, bár ez esetben is a kávéház - szálloda - étterem térszerkezet előnyei mellett voksolt az építtető.

Annak ellenére, hogy a korabeli kútfők többnyire a kávéház kifejezést használják, különbséget kell tennünk a tulajdonképpeni kávéház, illetve a kávémérés között. Annál inkább, mert a hatósági rendeletek is eltérő módon szabályozták működésüket. Az 1884-ben megalkotott, és 1907-ben megújított szabályrendelet⁷ 31.§-a értelmében, csak az az üzlet minősül kávéháznak, "amely utcai, földfeletti, vagy ezzel összefüggő helyiségben gyakoroltatik, és a mellékhelyiségek nélkül legalább 150 négyzetméter alapterülettel és 4 méternyi magassággal bír", valamint "amelyben legalább két kétméteres vagy ennél hosszabb tekeasztal⁸ van." A kávéházakban csakis a következő étel- és italféleségeket szolgálhatták ki: kávé, tea, csája, csokoládé, tej, aludt tej, tejfel, tejszín, jegeskávé, fagylalt, limonádé, szörp, szikvíz, ásványvíz, sütemények, hideg és meleg ételek (meghatározva, hogy miből készülhetnek), valamint az italmérési engedélyben felsorolt szeszes italok. Az idézett szabályrendelet a székesfővárosra vonatkozott, azonban ismerve a monarchiabeli uniformitásra való törekvést, joggal feltételezhetjük, hogy Kolozsvár törvényhatósága is hasonló módon járt el⁹, esetleg az arányok tekintetében mutatkozhattak apróbb eltérések.

A tágas és kényelmet biztosító belső térszerkezet mellett a topográfiai elhelyezkedés, és a külső aspektus is meghatározó volt. Az úri közönség minden igényének megfelelni kívánó kávéházakat a főtéren, és az innen nyíló utcákban találjuk (Unió u., Wesselényi u., Szentegyház u., Deák Ferenc u., Jókai u.). A többfunkciós és nagyobb befektetéssel épült vendéglátóhelyek impozáns, vagy igényesen kialakított külsővel hívták fel magukra a figyelmet. Megfigyelhető az a törekvés, hogy a földszinti kávéházi részt legalább két utca határolja, és a hatalmas átlátszó ablaktáblák biztosították a vizuális kommunikáció lehetőségét a kinti nyilvánossággal.

A kávémérések esetében a jogszabály egyértelműen megfogalmazza, hogy "egy tekeasztalnál több fel nem állítható, az üzletben a kártyajáték csakis az üzleti főhelyiségben gyakorolható. A zenélés és a lármás dalolás tilos."¹⁰ A felszolgálható étel- és italféleségek megegyeznek a kávéházakra vonatkozó passzus tartalmával, de gyakorlatilag csak kávét, italokat és süteményeket árusítottak. A kávémérés többnyire a reggeli kávéfogyasztás színtere volt, melyhez tej és sütemény tartozott. A látogatók jórészt az alsóbb rétegek és a diákok köréből kerültek ki. Az igénytelenebb belső térkialakítás, a kisebb alapterület, a korlátozottabb nyitvatartási idő (hajnali 3-tól este 11-ig), a szerény sajtókínálat (amennyiben létezett), és általában a biliárdasztal hiánya - olyan jellemzők, melyek elkülönítik a két "intézményt". Nem utolsó sorban a kávéházat látogató polgár számára a kávémérés közönségének rétegösszetétele is elfogadhatatlan volt. A korabeli források furcsamód, ritkán használják a kávémérés kifejezést, mintegy sugallva: a kávéházak fogalmát - legalábbis Kolozsváron - igen tágan értelmezték. Ezért, nem tudjuk pontosan, hogy a kávémérések szolgáltatási szerkezete miben tért el a kávéházakétól. Egyetlen megbízható forrás amely rendelkezésünkre áll, a Kolozsvári név- és lakásjegyzék az 1910-es évből. Ez értelemszerűen adatközpontú, csupán neveket és címeket sorol fel, (1 sz. táblázat) viszont a kutató számára legalább két olyan kérdést vet fel melyek megválaszolása még várat magára: mivel magyarázható, hogy a fővárossal ellentétben, a kevésbé polgárosult Kolozsváron több a kávémérés, mint a kávéház? Minek tulajdonítható a férfi tulajdonosok majdnem teljes hiánya, míg a kávéházak esetében ők a dominánsak?

A kávéfogyasztással egybekötött szabadidőtöltés helyszíneire vonatkozóan, a közvéleményt kifejező és irányító sajtó meglehetősen szerteágazó kritériumrendszert honosított meg. A korabeli krónikás többnyire egyszerű jelzőkkel, illetve ezek "ellenkező előjelű" párjaival minősítette a kávéházakat: "előkelő", "kisebbrendű", "kéteshírű", "jónevű", "kártyás", "szolid", "zug-", "italos", stb. A kínálat széles skáláját átfogó, és valószínűleg a kolozsváriak minden igényét kielégítő kávéház-felhozatalból, ki-ki egyénisége, anyagi helyzete, társadalmi rangja, avagy pillanatnyi hangulata függvényében választhatott. Ennek kapcsán megállapíthatjuk, hogy néhány kivételtől eltekintve, Kolozsváron nehezen különíthető el a polgári kávéházak és a mulatós, éjszakai kávéházak világa. Ha a kávéház intézményének kolozsvári elterjedését a XIX. század utolsó harmadától figyeljük, szembetűnő a számbeli gyarapodás. 1870-ben Tauffer János cukrász büszkén hirdeti, hogy az 1858 óta működő főtéri kávéháza 3 tekeasztallal, és 48 (!) legolvasottabb magyar, német, francia és román lappal várja a vendégeket. Tizenöt évvel később is, csupán két kávéháza, és négy kávémérése volt a városnak.¹¹ Több mint bizonyos, hogy a '80-as évektől felgyorsuló modernizációs folyamat is hatott a félnyilvánosság ezen formájának egyre erőteljesebb igénylésére, hiszen 1889-ben már 10 kávéház,¹² 1899-ben pedig 21 kávémérés és kávéház¹³ biztosított kellemes időtöltést a kincses város közönségének. Nyilván itt figyelembe kell vennünk, hogy a XIX. század utolsó évtizedében a város arculata az építkezések következtében jelentős mértékben megváltozott, a lakóházak száma például több mint 70%-kal emelkedett.

A számszerű információkon túlmenően megmutatkozik a korabeliek arra irányuló törekvése, hogy a szolgáltatások jellege és minősége szerint differenciálják a kávéházakat. 1889-ben, még csak a "kávésokat" említik külön, míg 1910-től már a kávéméréseket és a kávéházakkal rendelkező szállodákat is elkülönítik a tulajdonképpeni kávéházaktól. Egy 1913-ból származó kimutatás külön kategóriában említi a kávéházakat is magukba foglaló szállodákat (5), illetve a tulajdonképpeni kávéházakat (11), a kávéméréseket pedig nem tekinti figyelme tárgyának.¹⁴ Anélkül, hogy túl messzire rugaszkodnánk a források által sugallt képtől, és közvetlen összefüggéseket keresnénk a népszaporulat, a lakóházépítés üteme és a kávéházak elterjedése között szembetűnő ez utóbbi kategória gyarapodása, ami elsősorban egy újfajta, polgári igény elterjedésének tulajdonítható.

Összehasonlításként érdemes rátekintenünk Budapest és öt erdélyi nagyváros 1913-évi állapotára:

A Világháború kitörésének évében már 10 "szállodai" és 17 tulajdonképpeni kávéház állott a kolozsváriak rendelkezésére szabadidejük, vagy éppen elfoglaltságuk helyszínéül szolgálva. Nyugodt szemlélődés, heves politizálások, nyílt és titkos üzletkötések, szerencsejátékok, kulturális rendezvények otthona, és még hosszasan sorolhatnánk a korabeli kávéház megannyi funkcióját. Egyaránt tartották a polgári életforma szerves részének, valamint a társadalmi romlás egyik tényezőjének - de mindenképpen az utolsók közé tartozott, melyről lemondott volna a hátország lakója. Egy művelődéstörténeti tanulmánygyűjtemény ugyan a fővárosi kávéházak történetéről rajzol átfogó képet, de a szerző következő megállapítása Kolozsvárra is érvényes: "A Kávéház, mint a Város társadalmi életének legvárosiasabb kifejezőhelye és fokmérőhelye, a Világháború minden jelenségére úgy válaszolt, mint a Város idegzetének középpontja."¹⁵

1914 nyarán a hadiállapot elrendelését követően, az első néhány hónapban a kávéházak forgalma jelentősen megnövekedett. A kifüggesztett harctéri jelentéseket naponta cserélték, zászlócskás térképek lógtak a falakon, hatalmas viták és fogadások színhelye volt. Az elképzelt rövid, győztes háború, melyet a katonák és az itthoniak egyaránt hősként élnek át hamarosan hiú ábrándnak bizonyult. A határtalan lelkesedés fokozatosan kiment divatból, a patrióta hevület megrekedt a hírlapi vezércikkek szintjén. Egyre inkább teret nyert a háborús életforma, azonban a frontvonalaktól való távolság, az onnan folyamatosan érkező megnyugtató hírek az általános háborús hangulaton belül egyfajta biztonságérzetet, és viszonylag békés légkört szavatoltak.¹⁶ A tárgyalt időszak hangulatának kettőssége, a polgári lakosság és a hatóság ambivalens magatartásmódja a kávéházkultúra esetében is rekonstruálható.

Az első háborús évben a kávéházak a megszokott, békebeli módon működtek. Folyamatos volt a kávé és az élelmiszerellátás, így a kolozsvári mindennapoknak továbbra is szerves részét képezték. Sőt, a még érvényben levő "elavult, sötét szellemű szabályrendelet" megakadályozta, hogy a szórakozni vágyók számára az egyik kávéházban állandó orfeumot létesítsenek. A kávéházak, vendéglők éjjel 2 óráig tarthattak nyitva, de a tanács felhatalmazása alapján a rendőrség még egy óra hosszabbítást engedélyezett. Az éjszaka idejére - borsos áron - külön zeneengedélyt kellett kérni. 1915 novemberében a városi közgyűlés elé terjesztett "megreformált" rendelet a kávéházak éjjeli életét volt hivatott szabályozni. Fekvésük, berendezésük és látogató közönségük alapján három kategóriát különített el.¹⁷ Az éjszakai nyitva tartásért évi 200 koronát kellett fizetni, melyhez napi 5 k-nyi zeneengedély társult. A régi szabályrendelet tarthatatlansága rávilágít arra a tényre, hogy a tízes évek közepén már erőteljesebben érezhető a kávéház társadalmi szűrő jellege, melyet a hatóság differenciálásra való törekvése is szemléltet. A rendelet margójára a hírlapíró ironikus felhanggal jegyzi meg: "Kolozsvárnak éjjeli és mulató élete már utóvégre rég levette gyermekcipőit, és nem lehet «erkölcsi» szempontokból kisvárosi tempókat és életviszonyokat diktálni még ma is."¹⁸

A kávéházak megszokott, békebeli hangulatú működése, mint a polgári életvitel tartozéka a sajtó reflektorfényében állt. Az udvariatlan pincér, a rendbontó vendég már másnap a közvélemény boncolókése alá került. Ezért természetszerű, hogy 1915-ben a szilveszter-környéki hirtelen áremelés nagy port kavart. A Kolozsvári Tükör közismerten merész tollú szerkesztője által megfogalmazott bírálatot, még a cenzor is túl erősnek ítélte. Az 1916 januárjában fehér ablakokkal megjelenő írás a "régi" kávéházaknak megbocsátja a mértéktartó áremelést, azonban néhány forgalmasabb helyet "vendégprés"-ként jellemez, és közzéteszi az általuk alkalmazott új árakat: 1 csésze tea 50 fillér, rummal, citrommal 70 f.; egy kávéscsésze kakaó 120 f.; uzsonnakávé három kockacukorral hab nélkül 54-60 f.; három tojásból rántotta 140 f. (míg a gyorsvonati étkezőkocsiban 120 f.; egy üveg magyar pezsgő 12-13 korona ( míg a KT. ára ekkor 20 f.)

A hátország gazdasági kimerülésére utaló jelek már hónapok óta nyilvánvalóak voltak,¹⁹ azonban az itthon maradók szabadidőtöltését, és szórakozását, így a kávéházi életet is - legalábbis formailag - érintő rendeletek 1916-ban láttak napvilágot. A záróra-rendelet, a háború esetére szóló kivételes intézkedések értelmében, márciustól lépett életbe. Az új szabályozás a kávéházak, és a mulatóhelyek nyitva tartását "csupán" éjjeli 1 óráig engedélyezte. A közvélemény szócsöveként működő, ennek minden rezdülésére érzékeny kolozsvári sajtóra is az ambivalens magatartásmód volt jellemző. A közerkölcs egyik őre, az amúgy ellenzéki Ujság keserű hangon jegyzi meg, hogy "a cigányzenés éjszakai kávéházak belebotlottak a háború göröngyeibe - elhallgattatta őket az 1 órai záróra".²⁰ A Kolozsvári Tükör örül ugyan a rendcsinálásnak, de nem hagyja szó nélkül ennek "impraktikus vonatkozásait". A záróra-rendelet megszegése miatt a Jókai utcai Fészek kávéház folyamatos szereplője volt az újságok hírrovatának. Egy kommentár szerzője kárörvendően jegyzi meg, hogy "a direkt Pali-fogásra berendezett helyiségeknek alaposan befűt ez az intézkedés, s véget vet a különböző «bar»-ok, s hasonló zsánerű zughelyek garázdálkodásának".²¹ Az újonnan bevezetett korlátozó intézkedés, a jelek szerint kínosan érintette az úri publikum éjszakai programját is, mert nyilvánosságot nyertek árnyaltabb vélemények. Az idézet magáért beszél: "indokolatlan a szigorú arcú rendőr megjelenése pontosan egy órakor... mintha abban az esetben, ha a vendégek öt perccel később mennének el, a haza veszne el!"²² A két újságírói attitűd szemléletesen példázza a kávéházak közmegítélésében jelentkező sztereotip képet: a zugkávéházakban csakis garázdaság folyhat, míg a szolidabb helyekről éjszaka sem ildomos siettetni a vendégeket. Ezerkilencszáztizenhat nyarán, mintha csupán a kánikula nyomasztaná az itthoniakat, így fogalmaz a közvéleményt képviselő krónikás: "akik benn élünk a város tikkadásában, a penetráns nyári ájerben, mennyi kellemességet, üdülést jelent, ha délután ötkor vagy este kilenckor kiülünk a kávéház csendes teraszára."²³

Békeidőben a Monarchia gyarmatáruval való ellátását főként Anglia biztosította, azonban 1914-et követően az angolok a kávét "hadi dugárunak" minősítették. A készlet pótlását a holland piacról próbálták megoldani, ám 1916-ban így is tapasztalható volt a kávéhiány és a vele párhuzamosan megjelenő uzsora. Ennek megfékezését célozta az 1916 júliusában kiadott kormányrendelet: kávéközpont létesült, mely döntött a megfelelő elosztásról, illetve - a kereskedelmi miniszter jóváhagyásával - az ármaximálásról. Vessünk egy pillantást néhány kávéféle, Központ által megállapított árára: Robusta - 9 k. (nagyban), 9,80 k. (kicsiben); Santos - 9,60 k. (n.), 10,60 k. (k.); Maragogip - 11,90 k. (n.), 13 k. (k.) Ehhez hozzáadódott a maximum 2%-os vidéki fuvardíj.²⁴ Megelőzően az árak valóban magasabbak voltak, ezt egy kolozsvári háziasszony, szüleinek küldött leveléből tudjuk: "Bizony itt a legrosszabb kávé az un. «Santos», a 12 koronás, a többi mind drágább."²⁵

A piaci árakkal szemben a kávé ára a következő év folyamán sem emelkedett. A három középső háborús évben Kolozsváron a kávé évi átlagára kilogrammonként a középminőség szerint a következőképpen alakult: 1915 - 4.42 k.(nyers), 5.15 k.(pörkölt); 1916 - 11.47 k.(ny.), 13.29 k.(p.); 1917 - 11.06 k.(ny.), 13.82 k.(p.)²⁶ A közvélekedés ellenére országos viszonylatban Kolozsvár egyike volt azoknak a városoknak, ahol a legolcsóbban lehetett hozzájutni ehhez az élvezeti cikkhez.

A központi kezdeményezésű általános fogyasztáskorlátozás a kávéházakat is érintette. A mindennapi fekete másodszori fogyasztásának (az un. uzsonnakávé) hatósági megtiltása²⁷ délután 3-tól este 8-ig, a kolozsvári "békés" hétköznapok érzékeny szféráját zavarta - volna - meg. A lakosság a félnyilvános életébe való durva beavatkozásként értékelte az intézkedést, melynek bevezetése, csak a legvégső esetben lett volna indokolt. A közvélemény tehát ellenállt, így a rendelet - hosszabb távon - kudarcra ítéltetett. A sajtó ezúttal elfordul a hivatalos állásponttól, megállapítva, hogy "a háború megint beleszólt a front mögötti emberek szórakozásába."²⁸ 1918 májusától hivatalosan is felfüggesztik a kávézás délutáni tilalmát.

1917-ben a holland kiviteli tilalom következtében tovább csökkent Magyarország kávékészlete, és februártól szemes kávéhoz csak pörkölt formában, kávéjegy ellenében lehetett hozzájutni. A fokozódó áruhiány a lakosság többsége körében nélkülözéshez, ez pedig leleményességhez vezetett. Elterjedt a pótanyagok használata, melyek sorában a korpás liszt, a babtorta, a facipő stb. mellett a pótkávé is helyet kapott. A júniusban kiadott kormányrendelet a pótkávé forgalomba hozatalának körülményeit, összetételét és árát szabályozta. Az intézkedés három típusú kávé őrleményt határozott meg: fügekávé - csomagolva, nagyban 13.20 k./kg. kicsiben 14.20; malátakávé - 2.5 koronás egységáron kilogrammonként; hadikávé - 15% pörkölt babkávé + 40% malátakávé + 45% karamellizált cukor, melyhez 100 gr-os és 200 gr-os csomagolásban, 5 k./kg. áron lehetett hozzájutni.²⁹ Augusztustól a kávéházakban is hadikávé került a vendégek asztalára.

Az alábbiakban a teljesség igényével, mégis a források korlátai közé kényszerülve a világháborús Kolozsvár színes kávéházi tablóját igyekszünk megrajzolni. Érthető módon, az elitebb kategóriába tartozó helyekről több információval rendelkezünk. A hierarchia alsó részén elhelyezkedő kávéházakat látogató réteg nem hagyott írásos nyomot maga után, ezért esetükben a közvetlen források nyújtotta torzított képpel szembesülünk. Alig könnyebb a dolgunk a rangosabb kávéházak esetében, hiszen itt az emlékirodalom sarkított jellemzéseire, illetve a hírlapi klisékre támaszkodva csupán részleges rekonstrukciót tudtunk végezni.

New York Pákei Lajos kolozsvári építész tervei alapján, 1894 körül épült szálloda (Jókai u. - Bel-Torda u.-i sarok) a korabeliek³⁰ egybehangzó véleménye szerint, pesties stílusával, a város legelőkelőbb helyének számított. A régi Nemzeti Szállót "felcserélő" patinás épületben a kávéház-étterem mellett (felett) 75 szoba állt a városba érkező úri vendégek rendelkezésére. Bérlője sokáig Taussig Alajos volt, de 1912-ben már Fészl Józsefet találjuk az intézmény élén. A világháború idején is ő gondoskodott arról, hogy az omnibusz-járat, a távbeszélő és a központi fűtés folyamatosan szolgálja a vendégek kényelmét.

A földszinti kávéház egyben klub, olvasóterem, játéktér, "szerkesztőség", köri bálok színhelye volt. A New York-típusú kávéház a Monarchia minden városában fellelhető volt. Wilhelm Droste megállapítása Kolozsvárra is tökéletesen érvényes: "Ha egy város nagyobbacska volt, egészen biztosan több kávéház is üzemelt benne, különböző arculattal. Egy, némileg előkelőbb, ahol a kisnemesség elvegyült a polgársággal. Ez legtöbbször a város legszebb terén álló szálloda része volt."³¹ A "Nyehó", vagy Nyújork - ahogyan a korban nevezték, már a világháborút megelőzően elhódította az előkelő közönség jelentős részét a Biasini-től. Osztálytudatosan, bordó színű tiltó zsinórral elválasztott belső teréről Hunyadi Sándor fanyar iróniával megemlékezett. Látogatóinak társadalmi összetételét a sajtó és az emlékírók, többnyire egyoldalúan világítják meg. A nagykávéház, valóban szociálisan megszűrt intézmény volt, ám vendégeit csupán a professzorok, írók, művészek csoportjára szűkítő kútfők közhellyé vált képet rögzítenek. Megfelelő források hiányában csak feltételezhetjük azt, hogy a széles skálájú szolgáltatást más társadalmi elemek is igénybe vették. Ellenben teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy a Nyehó a szellemi élet egyik legnépszerűbb helyszínéül szolgált. Itt szállt meg korábban Apponyi Albert, a háború alatt gyakran volt látható - az ekkor haditudósítóként dolgozó - Molnár Ferenc monoklis arca, és ha Ady Kolozsvárra érkezett, "a kávéház teraszán mindig feltűnt ismert, különös szépségű férfifeje."³² A kávéház pezsgő hangulatáról Nyírő József is megemlékezik, lábadozó tisztek társaságában, "tábori" lelkészként ő maga is többször részese volt a "cigány melletti fesztelen csevegésnek". Laczkó Géza a következőképpen jellemzi a Nyehót: "A kávéházban átutazó zsidók alsóztak, urak tarokkoztak, újságírók, színészek veszekedtek, s itt szoktak elcsattanni a szenzációs becsületbeli pofonok, mert itt volt a nyilvánosság, fórum, agóra, itt lakott a közvélemény."³³

Bristol 1912 tájékán nyitották a Lőwy testvérek, majd Kolozsvár háborús életének egyik legsajátosabb helyévé vált: "érdekes emberek, különleges szokások, vastag bugyellárisú kupecek, és feltörekvő niemandok találkozóhelye volt."³⁴ Bár a nagykávéház titulust viselte, rettenetes szag, sűrű, fojtogató dohányfüst terjengett. Egyik alkalommal az éppen helyszínelő újságíró a felmentettek, hadiszállítók, gyanús alakok tömegét látva, gúnyosan jegyzi meg, hogy "ha a sorozóbizottság egy alkalmi sorozást rendezne, tíz percentre apadna a számuk". Ennek ellenére, nagyvárosi komforttal, és bőséges olvasnivalóval várta vendégeit.

"Kikakker" A tisztességes főtéri kávéház tulajdonosaként, Kikakker Boldizsár már az 1889-es név- és lakásjegyzékben is szerepel. Békeidőben és a háború alatt sem tartották "italos" helynek, valamely okból, különösen az "egyetemi polgárok" érzelmileg is kötődtek a kávéházhoz. Az öreg Boldi bácsi negyed millióért adta el, és a hely népszerűségét példázza, hogy miután jelleget változtatott, törzsvendégei szemében "egy világ mozdult el a helyéről."³⁵

Thália A Nemzeti Színháztól balra, stratégiailag fontos helyen üzemelt, 1910-ben már Parlagi Lajos bérli. Hetente legalább két alkalommal cigányzenekar szórakoztatta a zömmel művész-értelmiségi vendégeket, kik a bel - és külföldi sajtó széles választékát is fellapozhatták. Törzsvendégként, Janovics Jenő színházi igazgató és Farkas Sándor operaénekes gyakran dominóztak itt, Hunyadi Sándor pedig, szintén a játékszenvedélynek hódolva, színészekkel, újságírókkal ült össze egy-egy huszonegyes partira.

"Keresztes" Olyan kávéház volt, mint tulajdonosa, Keresztes Józsi bácsi: erkölcsös, tiszteletreméltó, házias. Hosszú ideig működött a Szentegyház utcában, és 15 asztalával kis kávéháznak számított. Az újságírók sajtó-hadiszállásnak titulálták, "hol nemcsak az adagok, de az árak is irodalmiak voltak."³⁶ 1916-ban az öreg Keresztes felhagyott a vállalkozással, és a hely elveszíti korábbi varázsát.

Grand Jóhírű, kisebbrendű kávéház, sokáig a Városháza melletti kis épületben működött. 1913-ban még egy Goldstein nevű polgár tulajdonában van, azonban a háború első évében gazdát és helyszínt cserél. Új tulajdonosa 1915 decemberében büszkén hirdeti, hogy az Unió-utcai kávéházában női zenekar teszi hangulatosabbá az estéket.

Fészek Udvari Mariska kétes hírű Jókai utcai kávéháza. Kártyás és erkölcstelen lokálnak tartották, központi fekvése ellenére - a sajtó véleménye szerint - csak a legalsó rétegek látogatták. Az állandó rendőri zaklatás okán, Udvari kisasszony hónapokig árulta üzletét, melyet időközben kitartóan ostromolt az élvezeteket halmozni vágyó, homályos társadalmi színezetű vendégsereg. A többnyire álerkölcsös fogantatású támadásokat átvészelve, a háború végét "Berlini bár"-ként élte meg.

Különös, hogy a két főtéri kávéház, az előkelő Európa, és a szintén rangos Nagy Gábor-féle Központi szálló szinte semmivel nem hívta föl magára a sajtó, illetve az emlékírók figyelmét, csupán néhány semmitmondó utalásról tudunk. A középmezőnyben helyet foglaló Royal, Berlin és Wesselényi sem került a nyilvánosság fókuszába. A hierarchia alján levő "kis" és "zug"- kávéházszerű helyeket még betájolni is nehéz (pl. A Radák utcai Turul és Hindenburg). Mégis, a források arra engednek következtetni, hogy a viszonylag alacsony árak, a széles "programkínálat" és a diszkréció, jelentékeny vonzerővel bírt a háborús édenkert almáit leszakítani vágyók számára.

A pestieket plagizálva a kincses város lakói szívesen hangoztatták, hogy a kávéházak városában élnek. A kávéházi életről szóló cikkben a szerző nem a háború nyomorúságát helyezi szembe a szórakozással és pénzköltéssel, hanem a város infrastrukturális hiányosságait fájlalja: "Kolozsvár egy kisváros, ahol nem szaladgálnak villamosok, nincs autótaxija, a lakásokban nincs fürdőszoba, de van ötven kávéháza és mulatója."³⁷

A kávéházi hangulat sajátos tulajdonsága, hogy kezdettől fogva több, mint a kávé elfogyasztásának színhelye: a játék otthona is. A kikapcsolódás, a gondűzés helye, ahol a kor embere megszabadulhatott mindennapi problémáitól. A vendégek többféle játékot kedveltek,³⁸ ám a legnagyobb népszerűség főként a biliárdot és a kártyajátékokat övezte. Az inkább ügyességet mint szerencsét igénylő biliárd, jogszabály által előírt tartozéka volt a kávéháznak. Pénzben ritkán játszották, így semmiféle rendbontással nem járt - kolozsvári viszonylatban csak szórványos adatokkal rendelkezünk e játékról. Ezzel szemben a különböző kártyajátékok, melyek nem szükségeltettek különösebb tárgyi feltételeket, praktikus módját jelentették a kávéházi időtöltésnek. Megjegyezzük, hogy a profi kártyások nyilván nem időtöltés, hanem szenvedéllyel egybefonódó pénzkeresés céljából játszottak, alkalmas helyszíneket keresve. A nem hazárd játékváltozatok (pl. márjás, kaláber) nem ütköztek a törvény szigorába, ellentétben a jelentős anyagi tétekkel járó kemény zsugákkal (ferbli, makaó, nasi vasi). Úgy tűnik, ez utóbbiakat kedvelők tábora jóval népesebb volt, számukra a "háborús erkölcsiséget" figyelmen kívül hagyva, több kolozsvári kávéház kényelmes helyszínt biztosított. A szórakozással egybekötött pénzszerzés ezen módja a hatósági razziák állandó célpontja volt, felszámolása fiaskónak bizonyult. A világháború negyedik évében közszájon forgó vélekedés szerint, a város a kincses titulus helyett méltán viselhetné a "kártyás Kolozsvár" elnevezést. A közvéleményt képviselő sajtó, elsősorban a rendőrség "szemethunyásának" tulajdonította a hazárdjáték mértéktelen elterjedését, különösen a Royal, a Bristol, a Berlini, a Wesselényi, és a New York (!) kávéházakban.

Az ún. kártyabarlangokban többnyire éjszaka folyt a kékhasú bankókért a küzdelem, záróra után leengedett rolók mögött. A Bristol kártyásai egyik alkalommal "visszavonulásra késztették a rendőrséget."³⁹ Hogy milyen eszközökkel, azt nem tudjuk. A kártyajáték megszállottjai változatos foglalkozásúak köréből kerültek ki, a helyi sajtó szerint elsősorban katonatisztek, hadiszállítók, újgazdag vállalkozók hazardíroztak a legtöbbet. Más forrásokból viszont tudjuk, hogy - ugyan kisebb tétekben - egyetemisták, újságírók, művészek is gyakran játszottak pénzben, de őket bizonyos megfontolásból a lapok nem kezdték ki.

Előfordult, hogy a lebukott kártyázók ügye, összeköttetéseiknek köszönhetően nem került nyilvánosság elé, sőt hatósági eljárás sem indult ellenük. Ferblizés közben rajtakapott városatya esetében például azt állapították meg, hogy csak kalábert játszott, így az eljárást megszüntették.⁴⁰ Máskor, a tilosban járó társaság tagjai rögtön kifizették, a számukra jelentéktelen összegű bírságot, s ezzel elsimult az ügy. A Wesselényi kávéházban "megtelepedett kártyabarlang" leleplezését egy élelmes újságíró nyomozta ki, a rendőrség, bizonyos okok miatt nem hozta nyilvánosságra az esetet.⁴¹ A rendőrség számtalan módszert kipróbált, (pl. rajtaütés, informátorok bevetése, álruhás kávéházi látogatások) de a hazárdjátékot nem sikerült megszűntetni. Olyan eset is előfordult, hogy egy élelmes partner meglépett a bankkal, de utóbb a rendőrség nyomására visszaszolgáltatta "jogos tulajdonosainak". A hatóság ezáltal, magát a törvénytelen játékot legitimizálta. A város elöljárósága egy megnyugtató középutat választva igyekezett úrrá lenni a helyzeten. 1917-ben tanácsi rendelet vezette be a nyilvános mulatóhelyeken és kávéházakban űzött szerencsejátékok "vigalmi adóját". A résztvevők, a játék megkezdése előtt adójegyet kaptak, melyet az ellenőrzések alkalmával felmutattak. Így a város pénzbevételhez jutott, és az "úri kártyások" helyzete is kényelmesebbé vált.⁴²

A vendégek szórakoztatásában sajátos színfoltot jelentettek a női zenekarok. Nincs tudomásunk arról, hogy a kolozsvári kávéházak bármelyike állandó női zenekarral rendelkezett volna, viszont egy fővárosi zenész hölgyekből álló csoport rendszeresen "turnézott" vidéken. Vezetőjét, egy bizonyos Neszmélyi Bözsike úrileányt Erdély kisebb-nagyobb városaiban rendre megtalálják harctéri szolgálatot teljesítő, kitartó hódolója levelei. éppen Kolozsvárra küldött bókjai mellett, Molnár Károly főhadnagy abban reménykedik, hogy "édes Bözsike, a mulatás közben" nem feledkezik meg róla. Több mint egy év multán, (1917 nyarán) újra Kolozsvárra, a Grand kávéházba érkezik tábori levelezőlapja. A hős udvarló, egy nemrégiben kapott levélre hivatkozva nyugtázza kedvese tartósan jó életvitelét, és implicite a kávéházi hangulatot: "(...) tehát újból a régi helyen szól a zene, folyik a pezsgő, no meg a tánc."⁴³ Egy női zenekar kolozsvári fellépése kuriózumnak számított, a heteken át tartó fellépéseket büszkén hirdeti a Gyárfás-féle Grand kávéház reklámja. A zenekar tagjait általában a zongoramester szerződtette, napi 1-4 k. fizetéssel (1916), viszont mellékkeresetük a 8 koronát is elérhette - értesít a Zongorások Közlönye. Ez utóbbi jövedelem ellenében nyújtott szolgáltatások jellege felől nincsenek adataink, azonban tény, hogy a "muzsikus nőket" is féltették a prostitúciótól. Emiatt a zenekar jelenlétét, a karmester nevét és címét tudatni kellett a rendőrfőkapitánnyal.

A tiltott szerelem - mint üzleti tevékenység - szolgáltatói, többnyire a kasszírnő, illetve a pincérlány szerepkört is ellátták. A források jól elkülönítik a tipikus bordélyházak (pl. a Búza, a Lépcső, a Forduló utcákban) női alkalmazottainak helyzetét, a kávéházakban dolgozó kiszolgálónőkétől. A többé-kevésbé álcázott nyilvánosházakban a "mama" alkalmazta és fizette a - többnyire vidéki - lányokat, akik a felemelkedés egyetlen alternatívájaként élték meg ezt az életformát. A tízes évek elején, de főként a háború éveiben megjelenő női kiszolgáló személyzet ugyancsak kapcsolatba hozható az üzletszerű kéjelgés jelenségének terebélyesedésével. Az alacsonyabb rendű kávéházakban dolgozó pincérlányok, gyenge fizetésük miatt "időközben" prostituálódtak el. A főtéri, elitebb helyeken a kasszírnők havi 40-60 k fizetést, szállást és teljes ellátást kaptak, míg a "zugkávéházak" női alkalmazottai 60-90 koronát ellátás, szállás nélkül.⁴⁴ Az eredendően tisztességes felírónők minimális fizetést kaptak, "így kénytelenek prostitúció útján keresni a maguk boldogulását" - magyaráz az Ujság, példaként említve Udvari Mariska hírhedt lokálját. A Radák utcai lebujok is folyamatosan a sajtó reflektorfényében álltak: "előttük elsétálva bárki meggyőződhetett arról, hogy fényes nappal, függöny nélküli ablakok mögül cicomás, ízléstelenül rikítóan öltözött nők néznek ki, hárman-négyen nevetgélnek a járókelőkre, (...) valósággal behúzzák az arra járó katonákat."⁴⁵ Ez a látvány a központi helyeken is előfordult, bár Kelemen Lajos árnyaltabban fogalmaz: "Belvárosi kávéházakban az ablakoknál cigarettázó nők füstölnek, valósággal tüntet némelyik a könnyelműségével."⁴⁶

Az általánossá vált jelenség a férfi kiszolgálókat hátrányosan érintette, elégedetlenségük országos sajtóorgánumuk hasábjain nyilvánosságot is nyert: "A mostani pincérnői pályára kúszott nőkkel nem fogunk megbékülni, hanem azok állandósítása ellen küzdeni fogunk minden erőnkkel" - jelenti ki az egyik tiltakozó cikk szerzője.⁴⁷

Akár a hazárdjáték esetében, a kávéházként működő kvázi-szerelemtanyák felszámolását, megnyugtató felszámolását illetően is a hatóság kevés eredményt tudott felmutatni. Az egyre szélesedő skálájú szolgáltatásokat igénylő réteg a háború idején tovább bővült, akárcsak a - munkahelyként - erre szorulóké. A pénz pedig gurult, talán jobban, mint bármikor...

A vizsgált források tanúsága szerint a kolozsvári polgárok - legalábbis többségük - mindennapjaiba a háborús évek nem hoztak szemmel látható törést. Az életszínvonal romlása, és a fokozott erkölcsiséget hirdető hazafias szólamok ellenére mindvégig határozott igény mutatkozott a szórakozásra, a kikapcsolódásra, a megszokott életvitel folytatására. Az anyagi és erkölcsi áldozatvállalás mellett, vagy talán ezért "cserében" a város közönsége jogot formált szabadidő igényének változatlan fenntartására - legyen az a közvélemény által elfogadott, vagy éppen csak megtűrt cselekvés. A kávéház által nyújtott összetett szolgáltatás változatlan intenzitású igénybevétele ezt támasztja alá.

A tanulmányban vizsgált szempontok, a kávéház intézményének néhány lehetséges megközelítése csupán. A kutatás, úttörő jellegénél fogva több kérdést vetett fel, mint amennyire választ adott, úgy véljük azonban, hogy sikerült olyan támpontokat körvonalazni, amelyek hasznosnak bizonyulhatnak, Kolozsvár kávéháztörténetének majdani megírásánál. Természetesen, egy elmélyültebb kávéház-kutatás során más forrástípusok használatával olyan területeket is fel kell tárni, mint a külső aspektus kialakítása, az esetleges átépítések, a kávéházi enteriőr tartozékai, a bérlés illetve az adás-vétel anyagi vonzata, a szolgáltatási szerkezet milyensége stb. Egy nagyobb kávéház, mint például a New York, önálló történet megírására is joggal tarthat igényt.

Végezetül hadd idézzük Wilhelm Droste megállapítását, mely amellett, hogy a lényegre tapint, további szakmai búvárkodásra serkent: "Azzal, hogy megalkotta a kávéházat a maga klasszikus formájában, az Osztrák-Magyar Monarchia létrehozta azt, amit politikailag már nem sikerült megteremtenie: a lehető legellentmondásosabb elemek életképes integrációját."⁴⁸

JEGYZETEK

1. Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. Budapest, 1999. 85. In: Budapesti Negyed, 1996. 12-13, 9-26.

2. a monarchiabeli kávéház általános jellemzőiről lásd Wilhelm Droste: Kávéház az Osztrák-Magyar Monarchiában. In: Budapesti Negyed, 1996. 12-13, 9-26.

3. Kovalcsik József: A kultúra csarnokai. Bp., 1987. II. köt. 227.

4. Kozma Dezső: Irodalom a kolozsvári századvégen. Kolozsvár, 1970. 5.

5. Hunyadi Sándor: Családi album. In: uö.: Razzia az "Aranysas"-ban. Bp., 1965. 325.

6. Passuth László: Kutatóárok. Bp., 1966. 35-36.

7. Szabályrendelet, a fogadó-, vendéglő-, és kávémérési iparosoknak. (a továbbiakban: Szabályrendelet...) Bp., 1910.

8. a biliárd kifejezés, bizonyos Tulipán József által magyarosított megfelelője.

9. tudjuk azt, hogy 1915-ben a közgyűlés megreformálta az "ősrégi" szabályrendeletet (Kolozsvári Tükör (a továbbiakban KT.), 1916 dec. 7.), de maga a dokumentum a levéltárban nem fellelhető.

10. Szabályrendelet... 35§.

11. Gámán Zsigmond: Jelentés Kolozsvár sz. kir. város közjogi viszonyairól az 1885.-ik évben. Kolozsvár, 1886. 45.

12. Kolozsvári kereskedők és iparosok név- és lakásjegyzéke. (szerk. Gámán József) Kolozsvár, 1889.

13. Kolozsvári cím- és lakásjegyzék az 1899.-ik évre. (szerk. Oláh László) Kolozsvár, é.n.

14. Magyarországi szállodák, vendéglők és kávéházak címtára. Bp., 1913.

15. Bevalaqua Borsody Béla - Mazsáry Béla: Pest budai kávéházak. Bp., 1935. 1262.

16. eltekintve az 1914 októberi máramarosi orosz betörés okozta nyugtalanságtól, illetve az 1916 szeptemberi román támadás következményeként fellépő zűrzavarttól.

17. a dokumentum a Kolozsvári Állami Levéltárban nem fellelhető, csak közvetett módon tudunk néhai létezéséről, lásd Kolozsvári Tükör, 1915. dec. 7.

18. Uo.

19. pl. ármaximálás, felesleges gabonakészlet bejelentése, kevert liszt forgalmazása. Bővebben lásd Kolozsvári Polgármesteri Hivatal iktatói jegyzőkönyve, Kolozsvári Állami Levéltár (a továbbiakban KvÁLvt. PHijk.) 1914, 2225-2260 sz. iratok.

20. Ujság (a továbbiakban U.) jún. 15.

21. U. 1916. márc. 5.

22. U. 1916. júl. 17.

23. Kolozsvári Hírlap 1916 júl. 16.

24. Katona Béla: Magyarország közgazdasága (1916). Bp., é.n. 419.

25. Lujzi levele szüleihez, 1916 június. Tavaszy - Borbáth hagyaték, magántulajdonban.

26. Magyar statisztikai évkönyv. Új folyam, 1915. Bp., 1918; Ua. 1916, 1917. Bp., 1924.

27. a Kolozsvári Közélelmezési Hivatal rendelete. KvÁLvt., PHijk. 1917. I. 1501 sz. irat.

28. U. 1917. ápr. 4.

29. Katona Béla: Magyarország közgazdasága (1917). Bp., é.n. II. köt. 191.

30. többek közt lásd Török Gyula, Laczkó Géza, Cs. Szabó László, Hunyadi Sándor, Longhi A. István, Passuth László, Mikó Imre, Makkai Sándor vonatkozó írásait.

31. Droste W., i.m. 17.

32. Passuth L., i.m. 85.

33. Laczkó Géza: Királyhágó. Bp., 1971. 38.

34. A Hétfő 1916. ápr. 2.

35. Passuth L., i.m. 85.

36. KT. 1916. jan. 25.

37. Uo. 1916. márc. 21.

38. a témáról bővebben, lásd Szabó Márta: Biliárd és szerencsejáték a kávéházban. In: Budapesti Negyed. 1996, 12-13. 261-278.

39. KT. 1916. febr. 2.

40. Uo.

41. U. 1916. okt. 6.

42. Kolozsvár sz. kir. város törvényhatósági bizottságának közgyűlési jegyzőkönyve. 1917. 71 sz. döntés KvÁLvt.

43. az Erdei család levéltára, magántulajdonban.

44. KT. 1916. febr. 22.

45. U. 1916. nov. 18

46. Kelemen Lajos személyi levéltára. Napló. 1917. okt. 19. KvÁLvt.

47. Az Újkor (A Magyarországi szállodai, éttermi és kávésipari munkások anyagi és szellemi érdekeit védő szaklap). 1917. febr. 1.

48. Droste W., i.m. 9.

HERMANN GUSZTÁV MIHÁLY

Udvarhelyszék levéltára
(történeti vázlat)

A székely székek intézményrendszerének végleges kikristályosodása a XIV. század végére tehető. A székek bíráskodási, közigazgatási és katonai autonómiával rendelkező közhatóságok voltak azoknál a középkori Magyarországon élő, többnyire - de nem feltétlenül - idegen eredetű népcsoportoknál, amelyek jogállása eltért a vármegyei lakosságétól (szászok, székelyek, kunok, jászok, "lándzsás nemesek"). Maga a szék elnevezés bizonyára a "bírósági fórum" jelentésű bírói székre utal, a szabad bíróválasztás kiváltságával összefüggésben.¹

Udvarhelyszék nevével első ízben 1448-ban találkozunk, korábban ugyanez a területi - közigazgatási - törvénykezési egység valószínűleg Telegd-szék néven létezett. A XV-XVI. század fordulóján mint a székely székek főszékét ("Capitalis Sedes") emlegetik, hegemón szerepköre azonban elég csekély volt, tulajdonképpen abban nyilvánult meg, hogy itt tartották a székely nemzetgyűléseket, illetve, hogy 1506 és 1562 között itt az egész Székelyföldre érvényes ítéleteket hozó fellebbviteli törvényszék működött. A kialakuláskor feltehetően közigazgatásilag egységes Udvarhelyszék később Udvarhely anyaszékre, illetve a neki alárendelt Keresztúr- és Bardóc fiúszékekre osztódott.²

Udvarhelyszék kezdetben a székelység kiváltságainak megfelelően széleskörű autonómiával felruházott közigazgatási egység volt. Az adminisztrációs teendőket választott hivatalnokok, a hadnagy ("kapitány"), a székbíró, az esküdtek és a nótárius látták el. Önállósága a fejedelemség korában, majd főleg a Habsburg korban csökken; előbb a székbírót szorítja ki tisztségéből teljesen a királybíró, majd 1711 után megszűnik a székkapitányi tisztség, így a főkirálybíró válik a szék csaknem teljhatalmú urává. Alárendeltjei voltak az alkirálybírók (egy-egy minden fiúszékben) és a járások dullói (a vármegyei szolgabíróknak megfelelő hivatalnokok). A fejedelmi kor legvégén, illetve a Habsburg kor kezdetén létrehozott járások száma és területi felosztása több ízben módosult, mígnem a XVIII. század második felében kialakul az 1848-ig változatlanul létező kilenc járás: a bögözi, a bözödi, az etédi, a farcádi, a homoródi, a keresztúri, az oláhfalvi, a parajdi és a patakfalvi. Bardóc fiúszék kisebb járásnyi területe továbbra is külön alegységet alkotott.

Ami a bíráskodást illeti, eltekintve a részletektől, jegyezzük fel, hogy már a fejedelemség korában kialakult rend szerint a perek a két fiú- illetve az anyaszékben működő három alszéken kezdődtek, innen az egész székre érvényes ítéletet hozó derékszékre lehetett fellebbezni. Ezen a gyakorlaton az 1764-től 1790-ig működő Állandó Táblák egységes rendszere változtatott. Udvarhelyen tartotta üléseit a főkirálybíró elnökletével működő "Continua Tábla", de saját táblája volt Bardóc fiúszéknek is, melyen az alkirálybíró elnökölt.³

Időközben nőtt a szék fizetett hivatalnokainak száma, akik közül ezúttal az első ízben 1804-ben említett archivárius megjelenése érdekes.⁴

A közigazgatás területén az első változást II. József adminisztrációs reformja hozta. Ennek értelmében Erdélyt 11 vármegyére osztották: 1784-ben megalakul Udvarhely vármegye (Udvarhely és Csík-Gyergyó székekből), élén a főispánnal és a közigazgatás teendőit ellátó alispánokkal. A vármegye két kerületének (Udvarhely és Csík-Gyergyó) élén egy-egy pénzügyi és törvénykezési feladatokat ellátó "helyettes alispán" tevékenykedett, a járásokban a dullók helyét a szolgabíró vette át, akit munkájában az alszolgabíró segített.⁵ 1790-ben visszaállott a székek rendszerén alapuló régi rend, egészen 1848-ig. Ekkor a széki ("márkális") gyűlés átalakul a "széki bizottmány gyűlésévé". A forradalom leverése után, 1850-ben ideiglenes katonai közigazgatást vezetnek be Erdély-szerte. A nagyfejedelemséget hat katonai vidékre osztották, így jött létre az Udvarhelyi Katonai Vidék, mely négy kerületből állott: Udvarhely, Marosvásárhely, Csík és Háromszék. 1854 őszén Erdélyt tíz kerületre (Kreis) osztották. Az Udvarhelyi kerület, mely magába foglalta az egykori Csíkszéket is, a következő hat járásból állott: Barót, Kozmás, Csíkszereda, Gyergyó, Keresztúr, Udvarhely.⁶

1861-ben visszaállították a forradalom előtti közigazgatást. Ezt váltotta fel a kiegyezés után az egységes megyei adminisztráció: 1876-ban a peremén fekvő néhány községgel gyarapodó Udvarhelyszékből megalakult Udvarhely vármegye.

Udvarhelyszék levéltárának első irata 1506-ban kelt, de az okleveles anyag intézményes megőrzésére való törekvésről csak jóval későbbi időszaktól kezdve beszélhetünk, noha a XVIII-XIX. századi hagyomány - romantikus túlzással - a feudalizmus kezdetéig igyekezett visszavezetni a székelység nemzeti kiváltságlevelei őrzőjének tudott széki archívum gyökereit. Szigethi Gyula Mihály írja, nyilvánvalóan tévesen, hogy a szék levéltárában "...1100-tól fogva való leveleket láthatni..." Szigethiről azonban tudjuk, hogy elsősorban kollégiumi professzor, figyelemre méltóak még a felvilágosodás szellemében írt drámái, de a történelmi adatokat a szépíró nagyvonalúságával kezeli.

A XIX. században terjedt el a hit, miszerint a "Székely Támadt" vár felépülése (1562) előtt a "Székely Nemzet Levéltárát" a vár helyén álló kolostorban őrizték. Udvarhely XVIII. századi krónikása, Szeles János ezt mint lehetőséget említi,⁸ majd Szigethi, jóllehet Szelestől veszi át az adatot, már biztosan állítja.⁹ Nos, elképzelhető, hogy a vár helyén álló, valószínűleg domonkosrendi kolostor szükség esetén menedéket nyújtott a szék ekkor még minden bizonnyal igen csekélyke levelesládájának,¹⁰ ámde a "székely nemzetet" illető legbecsesebb oklevelek összegyűjtésének igénye, mégpedig Udvarhelyen, az "anyavárosban" jóval későbbi.

A XVI. század második felében a széki adminisztráció irattermelése megnőtt. Ettől az időtől kezdve beszélhetünk a szék szervesen fejlődő levéltáráról, melynek kezelése a széki nótárius feladata volt. 1589-től 1850-ig megszakítás nélkül fennmaradtak a szék bírósági jegyzőkönyvei, melyeket már korábban kezdtek vezetni, legalábbis erre utalnak a XVI. század végi kiérlelt jogi formulák, a perrendtartás és maga a nyelvezet.¹¹ A XVI. század végétől a szék levéltára a "Székely Támadt" várban lelt otthonra, feltehetően a vár XVIII. század eleji romba döntéséig. A korai anyag jelentős károsodást szenvedett 1599 decemberében, amikor a fellázadt székelyek a vár feldúlása során az ott őrzött protokollumokat részben elpusztították, részben annyira szétzilálták, hogy ezeket lehetetlen eredeti állapotukba hozni.¹² (Ezt követően, a vár újjáépítéséig a leveleket feltehetően máshol őrizték.)

1733-ban elkészült Udvarhelyszék székháza, mely a széki levéltár számára kezdettől fogva helyet biztosított. Az iratok kezelése továbbra is a jegyzők feladata maradt.¹³ A kedvezőbb feltételek közé került levéltári anyag rohamosan gyarapodott, így a XVIII. század közepére a székháza is szűkösnek és alkalmatlannak bizonyult a tárolására: fából épült polgári házak vették körül, emeleti helyiségei (ahol a levéltár is helyet kapott) nem voltak bolthajtásosak, ezért az amúgy zsúfoltan, nyirkos, penészes helyen heverő iratok állandóan ki voltak téve a tűzveszélynek. Bírósági épület is lévén, a pereskedő ügyes-bajos emberek, a börtönbe zárt elítéltek ottléte is bizonytalanságot jelentett. Mindezt felpanaszolva, a szék 1768. szeptember 29-én engedélyt kért, hogy a meglévő székházat külön szárnnyal toldja meg, a "székely nemzet" iratait is őrző levéltár bővítése céljából. Az ügy Mária Terézia királynő elé került, aki engedélyezte az építkezést azzal a feltétellel, hogy a felépülő új szárnyban a "nemzet" levéltára mellett helyet kapjanak az ottani törvényhatóság iratai is. A helyiség boltíves és fűthető kell legyen, az iratok kezelője pedig közjogban járatos, Bécsben tanult registrator. Az erdélyi kancellária a "nemzeti levéltár" csekély voltára hivatkozva (néhány másolat, perirat, lustrakönyv és rendelet) fölöslegesnek vélte a bővítést és a "registrator" kinevezését. Ugyanezen a véleményen volt a gubernium, mely 1769. március 6-án jelentette, hogy a széknek mintegy 500 csomónyi irata van, a levéltár kezelését pedig el tudja végezni a szék két nótáriusa és az írnok, aki az Állandó Tábla felállítása óta tevékenykedik. A jelentések ellentmondásosak, a királynő viszont tisztán szeretett volna látni, de immár Erdély valamennyi törvényhatósági levéltára kérdésében, melyektől jelentést kér.¹⁴ Ezzel a helyi ügy országos jelentőségűvé nőtte ki magát, és elindítója lett az első átfogó levéltárrendezési akciónak.

Udvarhelyszék jelentése 1770. február 7-én kelt: "...a levéltárnak őfelsége által engedett építése már megkezdődött. A hét öl hosszú, három öl széles épület költségvetés szerint 400 rhénes forintba kerül. Az iratok most nagy rendetlenségben vannak. Csak a fontosabb iratok, mint a székely nemzetet érdeklő kiváltságlevelek, lustrakönyvek, királyi és főkormányszéki rendeletek vannak rendezve és 35 könyvbe beiktatva. A többi szétszórva hever. Két évszázad alatt annyira megnőtt az iratok tömege, hogy a különben is elfoglalt táblai jegyzők, kiknek kötelességök lenne a levéltár gondozása, hozzá se mernek fogni a rendezéshez." A legrégibb irat - egy perkötet - 1550-ből való.¹⁵

Bardóc fiúszék még 1770. január 31-én jelentette: "...A folytonos tábla felállítása óta keletkezett iratok az akkor kibocsátott rendelet szerint kezeltetnek; nevezetesen diariumokba, vagyis protocollumokba letisztáztatnak, a mindenkori elnök és jegyző aláírásával és pecsétjével hitelesíttetnek és mutatókkal láttatnak el. A főkormányszéki rendeletek évenként csomóztatnak s mutatókkal szintén elláttatnak. Azonkívül havi kivonatos protocollumok készülnek róluk két példányban, melyek egyike évnegyedenként a főkormányszékhez terjesztetik fel. Vannak azonkívül régi jegyzőkönyvek, melyek a tábla beállítása előtti ügyeket tartalmazzák 1635-ig, s szintén el vannak látva mutatókkal. A régi iratokat szorgosan átvizsgálták, de az egész nemzetet érdeklőkre nem akadtak. A tábla jegyzője teljesen alkalmas a levéltár gondozására."¹⁶

E jelentések - a két idézet is bizonyítja - eléggé sebtében állottak össze. Igaz, a felhívás sem volt sokkal világosabb, a lajstromozás módjáról, szempontjairól nem esett szó benne. "Hogy tulajdonképpen mit kívántak legfelsőbb helyen a vármegyéktől talán maga a királynő vagy tanácsosai sem tudták."¹⁷

A Mária Terézia uralkodása alatt megindult országos méretű levéltárrendezés nem szűnt meg a királynő halálával. A tovább halmozódó iratmennyiség II. Józsefet újabb intézkedésekre készteti: a császár 1785-ben kiadott rendelete értelmében a levéltárat csak esküt tett megyei tisztviselő kezelheti, aki ezt regesztrum alapján köteles átvenni. A lajstromozáshoz utasításokat is adtak, a legtöbb vármegyében ekkor alkalmaztak lajstromozót (registrator), aki tulajdonképpen a hamarosan megjelenő levéltáros (archivarius) közvetlen elődje volt.¹⁸

Udvarhelyen, ahol - amint az 1770-es jelentésből is kitűnik - a levéltár legnagyobb része rendezetlen volt, 1803-ban Simoni Antal "gubernialis cancellista" kezdte meg a régebbi iratok lajstromozását,¹⁹ de lassan haladt vele, ezért a gubernium kénytelen volt 1805-ben még egy "regestratort", Nagy Simont segítségéül rendelni.²⁰ A szék 1806. június 25-i jelentése szerint a teendőket ekképpen osztották meg: Simoni Antal az 1600 és 1650 közti, Nagy Simon az 1650-től 1700-ig terjedő iratokkal dolgozott. A jelentéstételkor 1630-ig, illetve 1673-ig jutottak. A továbbiakban Simoni Antalra a XVI. századi akták vártak, melyeket későbbre hagyott, "bajosabb írások lévén", Nagy Simon pedig a XVIII. századi iratokkal folytatta a munkát.²¹ A gubernium 1806. július 28-án utolsó határidőként 1807. április 4-ét jelölte meg a lajstromozás befejezésére.²²

Tekintsünk be a levéltárba, melyben a két lajstromozó dolgozott. Egy 1806. január 24-én kelt leltár teszi ezt lehetővé, mely összehasonlítási alapul szolgálhat más törvényhatósági levéltárak vizsgálatához. Az iratokat tíz almáriumban, két "szakaszos tékában" és "egy nagy festékes ládában" tárolták. Ugyancsak a levéltárban őrizték a szék zászlóját, a szék földmérőjének "insinér ládáját", melyben "ahhoz a tudományhoz való eszközök vadnak", itt található még "egy vasas csere fából készült Cassa", benne különféle mérőeszközök (többek között egy "levél mérő réz pléh Compona"), valamint a szék pecsétje.²³

A szék elöljárói a levéltár fennebb leírt állapotát nem találták megfelelőnek, 1806. január 22-én jelentvén a guberniumnak, hogy elkészítették a szükséges bővítési és karbantartási munkálatok költségvetését. Két új helyiség befejezése után²⁴ azonban az építkezés elakadt, mivel Ugrai Lászlót, a szék földmérőjét, aki a terveket készítette, Marosszékre helyezték át. Tiltakozásukban a szék tisztviselői az udvarhelyi levéltár fontosságára hivatkoznak, "mely nem csak ezen Széké, hanem az egész Székely Nemzeté", továbbá hangsúlyozzák, hogy "Udvarhely az Nemes Székely Nemzetnek Metropolisa az országba lévő több circulusokkal egyenlő rangú", és mindenképpen előbbvaló Marosszéknél.²⁵

Ebben az érvelésben nem kevés a székely rendi nacionalizmus szülte anyaszéki gőg, mely Udvarhelyszék vezető köreit mindig is jellemezte, de igazából a XVIII. század hatvanas éveiben, a határkatonaság felállítása során sújtott székek olykor hízelgő segélykérése keltette életre és táplálta még a XIX. század első felében is. Az sem véletlen, hogy a II. József reformjaival szembeszegülő székely rendi ellenállás egyik központja ugyancsak Udvarhely volt. Az is tagadhatatlan, hogy a helyi nemesség unszolására, a "nemzet" privilégiumleveleit keresve, máskor egyéni kiváltságok bizonyítékait kutatva, az anyaszék levéltárát jóval többször "hányták fel" és közben ismerték meg kezelői, mint a szomszédos székek archívumait.²⁶ Ez a jelenség - bár minálunk hangsúlyozottan éreztette hatását - általános volt. Degré Alajos figyelmeztet arra, hogy a XIX. században "a megyei levéltárak fejlődését biztosította (...) a megyei nemesség hallatlanul megnőtt érdeklődése, a megyei szabadságok bizonyítékait őrző levéltárak helyi megbecsülése."²⁷

A levéltárrendezés eközben, a helyi buzgólkodástól függetlenül, guberniumi utasításra is folytatódott, 1843 és 1845 között két "biztos" dolgozott az udvarhelyi archívum lajstromozásán.

A széki intézmény végleges felszámolása után Udvarhelyszék levéltárának sorsa a következőképpen alakult: 1876-ban anyagát Udvarhely vármegye levéltára örökölte. 1934-ben Udvarhely megye prefektúrájától a levéltár régi állagait a Kolozsvári Állami Levéltár vette át megőrzésre. Ugyanide került 1957-ben a Sepsiszentgyörgyi Állami Levéltártól a bardócszéki anyag. Végül 1967/68-ban a szék levéltára kiegészült az akkor sajnálatos módon teljesen felszámolt székelyudvarhelyi-, illetve a marosvásárhelyi Állami Levéltártól átkerült, főként 1868 és 1878 közti időszakból származó töredékekkel.

Udvarhelyszék levéltára nagyobbrészt a XVIII-XIX. században keletkezett iratanyaga - Bardócszék levéltárával együtt - mintegy 300 folyómétert tesz ki. Az iratok többsége magyar, kisebb része latin nyelvű (ez utóbbiak többnyire a XVIII. századból valók); a II. József korában keltek, illetve az 1850-1860 közöttiek javarészt németül íródtak. Két szempont szerint csoportosíthatók: tartalmuk tekintetében beszélhetünk politikai (közigazgatási) és bíráskodási iratokról, külalakjuk szerint pedig jegyzőkönyvekről, iktatókönyvekről és önálló iratokról.

a) A közgyűlési jegyzőkönyvek sorozata (Prothocollum Generalis Congregationis; Marchalis Széki Jegyző Könyv) 1745-től 1843-ig terjed; 1861-gyel kezdődik a "képviselő bizottmányi ülésekről vezetett Jegyzőkönyv", mely megszakad 1862 és 1864 között, majd 1866-ban, egyébként az 1875-ös évvel zárul. A XIX. század elejétől a jegyzőkönyvekhez csatoltak különféle törvény-szövegeket, jelentéseket, guberniumi rendeleteket, kimutatásokat. A széki protokollumok tartalma az élet minden területét érinti, következésképpen a vidék közigazgatás-, gazdaság- vagy mentalitástörténetének jelzett időszakait vizsgálók számára e jegyzőkönyvek nélkülözhetetlen források.

b) Bírósági jegyzőkönyvek és iktatókönyvek az 1589-től 1868-ig terjedő hosszú időszakból maradtak fenn, 1850 és 1860 közti megszakítással. Külön jegyzőkönyve volt a főszéknek ("Protocollum Sedis Generalis"; "Törvényes Szék Prothocolluma") és külön az alszéknek ("Törvényes Vice Szék Prothocolluma"), a XIX. század elejétől, az "árvaszék" létrejöttét követően ez utóbbinak is külön jegyzőkönyve lesz ("Pupillare Forum Prothocolluma"). (A gyámhatósági ügyeket egyébként még az árvaszék megjelenése előtt elkezdték külön jegyzőkönyvezni.) A tulajdonképpeni bírósági jegyzőkönyvekben történő eligazodást különféle segédletek könnyítik, mint az ún. "Protocollum dictaturae", az 1761-1847 közötti bírósági iratok mutatói, vagy az 1852 után megjelenő korszerű, de igen hiányos iktatókönyv.

c) A politikai (közigazgatási) iratok iktatókönyvei 1772-től 1876-ig terjednek. Az iktatókönyvekkel ellátott iratokat két csoportra osztották: a székhez címzett, illetve a fő- vagy alkirálybíróhoz intézett ún. "elnöki" iratok. Az iktatókönyvek megnevezése: "Exhibitorum Protocollum", "Igtató jegyző Könyv", illetve (az 1800 után megjelenő) "Elnöki Jegyzőkönyv".

Az 18948-49-es forradalom után a járások iratait is iktatókönyvekkel látták el.

Bizonyos mértékig használható iktatókönyv gyanánt az ún. "Tiszti szék ülése Jegyző Könyve", mely röviden tartalmazza az üléseken kibocsátott határozatok kivonatát.

d) A bírósági és politikai iratok betűrendes mutatói az iratok mutatószavait és iktatószámait tartalmazzák, az 1561-től 1875-ig terjedő időszakot ölelve fel.

e) Összeírások (adóügyi, katonai, "passus"ok - úti okmányok - kibocsátásáról szóló, országgyűlési határozatokat, illetve a katonai vidék, majd kerület parancsnoksága határozatait összegező).

2) Az iratok képezik Udvarhelyszék levéltárának legnagyobb részét. Tartalmukra az iktató- és jegyzőkönyvekben találunk rövid utalásokat. Tekintélyes mennyiségük dacára hiányosak (például teljességgel hiányoznak az 1848 utáni törvénykezési iratok), kevés a régi irat, de hasonlóképpen gyér anyag maradt ránk a széki intézmény történetének utolsó esztendőiből.

a) A régi iratok a XVI-XVII. században keletkeztek (1579-től kezdődően). Legnagyobb részük fejedelmi rendelet, többnyire Apafi Mihály korából.

b) A XVIII-XIX. századi politikai iratok alkotják az e kategóriába tartozó akták zömét.

Címzésük szerint két csoportba sorolhatók:

1. a székhez (a szék "közönségéhez" és tisztségviselőihez) címzett iratok

2. a királybírókhoz címzett iratok

Provenienciájuk szerint:

1. fejedelmi, guberniumi rendeletek

2. más törvényhatóságok (székek, vármegyék, városok, a Sókamara, katonai, pénzügyi hatóságok) átiratai

3. a járások dullóitól, a székben tevékenykedő különféle bizottságoktól, a széküllőktől, orvosoktól, a szék geometrájától (földmérőjétől) származó jelentések

4. a székben lakó vagy azon kívül élő személyek panaszlevelei

5. csoportokba be nem sorolható különféle iratok: kimutatások, leltárak, stb.

A politikai iratok egy részét iktatószámuk sorrendjében rendezték, a be nem iktatottak csomókba szedve találhatók. Az 1853-57 közöttieket kérdéskörök szerint csoportosították.

c) A bírósági iratok sorozata. A XVI-XVII. századból két kötetnyi bírósági irat maradt ránk. A sorozat túlnyomó részét a XVIII-XIX. századi anyag teszi ki, az 1848 és 1876 közti időszakból viszont a szék levéltára egyáltalán nem őriz bírósági iratokat. Rendezésük a XIX. század második felében történt, a tárgyalt ügyek szerint. Külön csoportokat képeznek a polgári, büntetőjogi, az árvaszéki és úrbéri perek iratai. Az ún. ügyvédi iratok egyes ügyvédek hagyatékából, ezek halálát követően kerültek a levéltárba. Ugyancsak a bírósági iratok sorozatában kaptak helyet az Állandó Tábla ítélőszékéhez címzett guberniumi rendeletek.

3) A "Székely Láda" vagy "Nemzeti Láda" Udvarhelyszék levéltárának egyik legérdekesebb gyűjteménye. Sokáig egy régi, elveszettnek hitt (valójában sohasem létezett) "Székely Nemzeti Levéltár" csekély maradékának vélték. Az 1970-ben megjelent, Kosáry Domokos által szerkesztett forráskalauz a következőket írja róla: "...Udvarhely megye levéltárába kerültek [...] a szék központján, a székely ispánok székhelyén: Székelyudvarhelyen őrzött, ún. Székely nemzeti láda ekkor már igen hiányos iratai is [...]. Historikusaink a múlt században sokat, de hiába nyomoztak az után, hogy hol kallódott el a székely nemzeti levéltár ennél feltételezhetően bővebb anyaga."²⁸ A valóságban "...egy viszonylag új keletű, mesterségesen létrehozott állagról van szó. Székely Nemzeti Ládá-nak nevezték azokat a székelyek történelme szempontjából különösen fontosnak és értékesnek ítélt írásokat, melyeket a XVIII. században a székely székek és magánosok levéltáraiból válogattak ki, illetőleg gyűjtöttek össze."²⁹

E mítoszától megfosztott, de korántsem érdektelen gyűjtemény, éppen eklektikus jellegéből fakadóan, na meg a válogatásnak köszönhetően - hiszen az udvarhelyi nótáriusok igyekeztek a levéltár legjavát helyezni ide, és hasonló szelekción mentek át az adományok is - a székely történelem legkülönbözőbb korszakai tanulmányozásához szolgál felbecsülhetetlen értékű forrásokkal.

***

Végül hadd soroljunk néhányat azon forráskiadványok közül, melyek okleveleket, dokumentumokat tettek közzé Udvarhelyszék levéltára anyagából: Székely Oklevéltár (szerk. Szabó Károly, Szádeczky Lajos, Barabás Samu). I-VIII. Kolozsvár - Bp., 1872 - 1934.; Szádeczky Lajos: A székely határőrség szervezése 1762-64-ben. Bp., 1908.; Szele György: A székelyudvarhelyi nemesség és polgárság kiváltsági pöre a XVIII. és XIX. század fordulóján. Debrecen, 1913.; Székely Oklevéltár. Új sorozat. (szerk. Demény Lajos és Pataki József ) I - IV. (Udvarhelyszék XVI. század végi és XVII. század eleji törvénykezési jegyzőkönyvei, illetve XVI-XVII. századi összeírások). Kisebb, periodikákban megjelent forrásközlemények: Szigethi Gyula Mihály: A Székelek Régi Törvényeik. Egy 1505-dik Eszt. költ hiteles kútfőből merített hiteles tudósítás. In: Felső Magyar Országi Minerva. X (1835). 144-159.; Jakab Elek: Adatok a Rákóczi-forradalom történetéhez. II. közlemény. In: Történeti Lapok. I (1874). 316-317.; Barabás Domokos: Oklevelek Erdély történetéhez Udvarhely megye levéltárából. 1615-1676. In: Történelmi Tár. X (1889). 119-142, 354-371.; XIV (1893). 648-672.; Vass Miklós: Udvarhely megye levéltárából. 1614-1677. In: Történelmi Tár. XIII (1907). 287-309.; Sándor Imre: Udvarhelyszéki lustra 1604-ből. In: Genealógiai Füzetek. X (1912). 9-14., 45-51., 69-74.

A lista nem teljes és nyitott. Udvarhelyszék levéltára gazdag, viszonylag régi és áttekinthető, teljes egészében kutatható anyagával a jövőben is az Erdély múltját feltáró történészek hálás vadászterülete marad. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el (még ha ismétlésbe is bocsátkozunk) az udvarhelyiek több évtizedes fájdalmát, hogy az elődeik által évszázadok során létrehozott levéltárak (az itt ismertetett széki levéltár, Székelyudvarhely város levéltára, Udvarhely vármegye levéltára, az udvarhelyi céhek levéltára) egyike sem maradhatott a város területén: a helyi kutatók (köztük jelen kötet szerzői) csak körülményes és költséges kiszállások árán férhetnek hozzá ezek Kolozsváron, Csíkszeredában és Bukarestben őrzött állagaihoz. Tán nem tűnik szerénytelenségnek kijelenteni: kötetünk szerzői gárdája egyfajta garanciát jelenthet arra, hogy e gyűjtemények a jövőben itt is megfelelő gondozásban részesülhetnek.

JEGYZETEK

1. Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Bp., 1994. 623. (szócikkszerző: Kordé Zoltán)

2. Hermann Gusztáv Mihály: A székely székek kialakulása. In: Református Kalendárium. 1996.

3. Benkő József: Specialis Transsilvania. Terra Siculorum (Fordította és sajtó alá rendezte Szabó András). Kolozsvár, 1944. 47, 97.

4. Udvarhelyszék levéltára a Kolozsvári Állami Levéltárban. (a továbbiakban USzLT.) III/27.

5. Îndrumător în Arhivele Statului, Judeţul Cluj. B., 1979. 272. (az Udvarhelyszék levéltárát ismertető rész szerzője: Someşfălean Livia)

6. Uo. 267-268.

7. Szigethi Gyula Mihály: Székely - Udvarhely a Nemes Székely Nemzet Anya-Városának leírása. In: Felső Magyar-Országi Minerva. 3/1828. 1745.

8. Szeles János: Székely - Udvarhely története. (közli: Szádeczky Lajos) In: Erdélyi Múzeum. 1898 (XV). 451.

9. Szigethi Gyula Mihály: i.m. 1748.

10. Csíkban, a XVIII. század közepén a szék jegyzőjét arra utasították, hogy a szék iratait tatár vagy török támadás estén a somlyói ferences kolostorba menekítse. (Nistor Alexandru: Organizarea şi funcţionarea scaunului secuiesc Ciuc. Arhiva creată. In: Culegere de referate. Sesiunea 1969. B., 1971.)

11. Pataki József: A vezetéknév kialakulása a XVI. századi udvarhelyszéki adatok fényénél. In: Nyelv és Irodalomtudományi Közlemények. 1974 (XVIII). 8.

12. Székely Oklevéltár. Új sorozat. III. Demény Lajos bevezető tanulmánya. 30-31.

13. "...Notarii (qui specialem curam Archivorum et Actorum publicorum, cum etiam Judicialium Semper habebunt)..." USzLT. Commissioni Guberni, 1763. 85. sz. melléklet.

14. Föglein Antal: A vármegyei levéltárak Mária Terézia korában. In: Levéltári Közlemények. 1935 (XIII). 162-163.

15. Illési János: Az erdélyi levéltárak 1770-ben. In: Századok. 1904 (XXXVIII). 436.

16. Uo. 437.

17. Föglein Antal: i.m. 164.

18. Degré Alajos: A magyarországi vármegyei levéltárak története. In: Levéltári Szemle. 1964. 102-103.

19. USzLT. III/27.

20. USzLT. IV/28.

21. USzLT. Guberniale. Dekrétumok. 1806. II. 496. (338.)

22. USzLT. Guberniale. Dekrétumok. 1806. 797. (339.)

23. USzLT. Nemzeti Láda. 87.

24. USzLT. Guberniale. Dekrétumok. 1806. I. 91. (337.)

25. USzLT. Guberniale. Dekrétumok. 1806. III. 896. (339.)

26. Hermann Gusztáv Mihály: Székely nacionalizmus vagy rendi öntudat? In: Tiszatáj. 1992/6. 65-74.

27. Degré Alajos: i.m. 107.

28. Kosáry Domokos: Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába. I. 1. Általános rész I-II. Bp., 1970. 391.

29. Benkő Samu: Írásbeliség és történelmi valóság a Székelyföldön a XVI. század végén. In: A Hét. 1983. 28. sz.

30. A Székely Láda történetére lásd Hermann Gusztáv Mihály: A "Székely Nemzeti Láda". Egy mítosz keletkezése és utóélete. In: Limes. 1998/4 - II. 301-306. A levéltár állagainak ismertetésére: Îndrumător în Arhivele Statului. Judeţul Cluj. B., 1979. 267-286.

Jelen tanulmány célja megvizsgálni azt a folyamatot, amelynek során a Hargita megyéhez tartozó Csíkcsicsó falu földművelő lakossága rátért az úgynevezett szocialista gazdálkodás útjára. A kutatás során a hangsúly a falusi közösség életében bekövetkezett változásokra tevődött. Arra, hogy hogyan is fogadták az új, 1947 után hatalomra jutott rendszer igen aktív propaganda hadjáratát, hogyan integrálódtak a csicsói földművesek az újonnan kialakított struktúrákba. E probléma tanulmányozásában sajnos nem segített semmilyen levéltári anyag.¹ Értékes forrás lehetett volna az a falumonográfia, amit csicsói értelmiségiek egy csoportja próbált meg kiadni a nyolcvanas években. Az összegyűjtött anyagot azonban a Securitate elkobozta. Kutatásom ankétjellegű, legfontosabb kutatási eszközöm a részben strukturált interjú volt. Az interjúk során a következő kérdőívet használtam:

a). Név, keresztnév, születési dátum, nemzetiség, felekezet, végzettség, foglalkozás, társadalmi pozíció.

b). A kommunisták hatalomra jutása.

c). A kvótarendszer és következményei.

d). A társulások és a kollektív gazdaság kialakulása.

e). Az aktivistákról kialakult kép.

f). Egyéni és csoportos reakciók.

g). Az új struktúrák hatása az egyénre és a közösségre.

Összesen 16 interjú készült, tizenöt férfival és egy nővel.² Az interjúalanyok mindegyike katolikus magyar, hiszen nincs olyan nem magyar nemzetiségű lakos a faluban, akit az ötvenes-hatvanas évek tanújaként lehetne megidézni. Legtöbben a faluban jártak iskolába, hét osztályt végeztek, ketten végeztek öt osztályt, míg gimnáziumba hárman jártak. Foglalkozása legtöbbjüknek a földművesség, de majdnem mindegyik dolgozott állami munkahelyen is élete során. Túlnyomó részük az akkori események szenvedő alanya, de találunk köztük vezető funkciót betöltő személyt is (a társulás titkára, elnöke, a kollektív gazdaság brigádosa stb.), valamint egy rendőrtörzsőrmestert is. A tanúkra jellemző a falusi ember nyitottsága, szívesen válaszoltak a feltett kérdésekre, még akkor is, ha negatív szereplők voltak. A csekély számú visszautasítást a még mindig jelenlevő félelemmel magyarázhatjuk. Persze az elmondott információk sokszor mondtak ellent egymásnak, lehet kételkedni bennük, de ez nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az események óta több mint 30 év telt el. A tanúk, egy kivétellel, mind Csíkcsicsóban születtek. Abban a Csíkcsicsóban, melynek első írásos említését János Zsigmond 1566-ban kiadott adománylevelében találjuk, Chijco néven. Csicsó ősi lakossága székely-magyar nemzetiségű és római-katolikus vallású volt. 1869-ben 1783 lakosa volt, 1900-ban 2226, 1940-ben 2500, 1982-ben 2540, 1992-ben 2540 lakosa volt.³ A falu 1952-ig önálló közigazgatási egységként (mint község) szerepelt, ezután Madéfalvával együtt Hargita község részét képezte. Az 1968-as megyésítés óta a szomszédos három faluval együtt (Madéfalva, Csíkrákos. Göröcsfalva) Madéfalva község része.

A múltban a falu lakossága elsősorban földműveléssel foglalkozott. Főleg rozsot termesztettek, ez adta a lakosság kenyerét, pálinkáját, ez képezte a sertéshízlalás alapját is. Búzát keveset, burgonyát is csak a falu szükségleteire és sertéshízlalásra termesztettek, mivel a megmunkálása az akkori körülmények között igényes volt. Az árpát a szárnyasok részére termesztették a jobb gazdák. Évszázados hagyománya volt viszont a káposzta termesztésének. A falutól nyugatra elterülő Káposztáskert dűlőben (valamikor ingovány volt) minden helyi családnak van egy 200 négyzetöles káposztaföldje. Itt a káposzta mellett lent, kendert és zöldségeket is termesztettek. Az első világháború után megindult a burgonya ipari termesztése, mezőgazdasági gépeket vásároltak, a község legelőiből felszántottak 200-300 holdat. Az Olton, Szépvíz, Szeges, Béta patakán 8-10 darálómalom és fűrész működött. Ezek a gazdák terményeit őrölték, illetve deszkát vágtak számukra. A település ma fontos vasúti csomópontként is ismert. 1897-ben megépült a Sepsiszentgyörgy-Csíkszereda, majd Csicsót érintette a Csíkszereda-Gyimesvölgye vasútvonal, 1907-ben pedig a Csicsó és Gyergyószentmiklós közti vonal. Ugyanakkor építették meg az állomást hét vágánnyal, állomásépülettel, szolgálati lakásokkal. Később kocsivizsgáló és javítórészleggel, fűtőházzal bővült a vasúti központ. Ez már biztos megélhetést jelentett a csicsói lakosság jelentős részének. Ugyancsak megélhetési lehetőség volt a Homlok sziklán megnyitott kőbánya és a hagyományos kőfaragás, így lassan a falu lakossága már nem szorult kizárólag a földművelésre és egyéb mezőgazdasági tevékenységre. Ezt a tényt mindenképpen figyelembe kell venni, mikor azokat az átalakulásokat vizsgáljuk, melyek kimondottan a mezőgazdasági szektorban dolgozókat érintették.⁴

Ilyen faluképet talált az 1944-es esztendő. Azóta, a bekövetkezett változások megbontották a faluközösség hagyományos egységét, ellentéteket szítva a lakosság között, lezüllesztve a közerkölcsöt. Romániában 1947 decemberében eltörölték a királyságot, ezt követte a Román Munkáspárt (kommunista) ellenőrzésének kiterjedése a romániai társadalom egészére. Az államosítások után, az R.M. ellenőrzésén kívül már csak a mezőgazdaság maradt. Az 1921-es földreform után a román mezőgazdaság alapját a közép- és kisbirtok képezte.⁵ Ez a tény nehezítette a Párt által kezdeményezett kollektivizálási folyamatot. A tulajdonképpeni kollektivizálás 1950-ben kezdődött meg, és kronológiailag három fő szakaszra oszthatjuk:

1) Bevezető szakasz (1947- 1949), amely nyitja tulajdonképpen a folyamatot.⁶

2) Az 1949 és 1957 (1958) közötti szakasz, amelyben a "kötelező kvóták" mellett bevezették a társulások (társasok) létrehozásának taktikáját.⁷

3) A mezőgazdasági termelőszövetkezetek megalakítása (1958-1962).Ebben a szakaszban általánossá vált a terror.⁸ 1962-re Románia paraszti rétegének 96 %- a az új struktúrák tagjává lett, ami több mint három millió családot jelent.⁹ A kollektivizálás befejezését a Nagy Nemzetgyűlés kétnapos különleges gyűléssel köszöntötte 1962. április 27-28-án.

Romániában a kollektivizálás természetszerűleg ott kezdődött és ért el gyors sikereket, ahol a földeket könnyebben lehetett rendszerezni. Ez a terület a síkság volt, főleg a régi Román Királyság területe. A Hargita hegység lábainál elterülő Csíkcsicsóban a társulások megjelenése áttolódott a harmadik szakaszra. Így a csicsói eseményeket két nagy szakaszra oszthatjuk fel:

1) Az 1949 és 1957 közötti időszakra, amikor a kommunista rendszer fokozatosan növeli nyomását, de még nem jelennek meg a szocialista mezőgazdasági struktúrák.

2) Az 1958 és 1962 közötti időszakra: a tulajdonképpeni kollektivizálás kezdetére és megvalósulására.

Azon intézkedések sora, melyek egyre nehezebbé tették a földművelő parasztok életét már 1945 márciusában, a Groza kormány hatalomra kerülése után elkezdődött. Az 1945. március 23-án elfogadott törvény az agrárreformról tulajdonképpen még egy demokratikus törvény volt. V. Frunză szerint ennek a reformnak az volt a célja, hogy felszámolja a nagybirtokot¹⁰, azaz a nagybirtokos osztályt. Ekkor összesen 1 468 000 hektár földet sajátítottak ki, amiből 1 100 000 hektárt 900 000 parasztcsaládnak osztottak szét. Ismerve a későbbi fejleményeket, elmondhatjuk, hogy az 1945-ös földreform tökéletesen illeszkedett az I.V. Sztálin által, a Sz.K.P. V. Kongresszusán (1931) vázolt képletbe, amely szerint az agrárkérdés megoldásának első, bevezető szakasza, egy népi-polgári forradalom kell legyen. Ennek során a paraszti tömegek ideiglenesen hozzájuthatnak a kisajátított földekhez, így lelkesebben fogják követni a kommunistákat. A második szakaszban, államosítás címén, majd úgyis elveszik tőlük a földeket.¹¹ 1945. május 5-én született az a kormányrendelet, amely elrendelte a Megyei Gazdasági Hivatalok felállítását. Ezek az intézmények gyűjtötték össze azokat a mezőgazdasági termékeket, melyeket a Szovjetunióba küldtek háborús kártérítés címén. Ezt a rendszert "kvótarendszernek" nevezték, mivel az állam egy kvótát határozott meg minden földtulajdonos számára. A kvóta nagysága attól függött, hogy mekkora volt az illető birtok, és egy előre meghatározott időpontban gyűjtötték össze (év, hónap). Sokszor nem termett annyi termés, amennyit a gazda le kellett adjon. Lakatos András, csicsói gazda három hektár föld után, többek között 30 kg disznóhúst, 50 kg marhahúst kellett beszolgáltasson.¹² Kelemen Béla Háromszékig ment, hogy a beadáshoz szükséges krumplit megvásárolja.¹³ Sokszor három-négy gazda társult, és közösen adták le a szükséges terménymennyiséget. Kósa Antal tanú: "Ha valaki leadott egy tehenet, nem kellett az egész oda, s akkor a szomszédok fizettek neki, a nekik szóló rész kilajáért". A beszolgáltatott termésért elméletileg fizetség járt, de ez nevetségesen kevés volt. Kósa Antal frappánsan értékelte a helyzetet: "kaptunk a széna kilójáért 5 banit, kijöttünk Taplocára, s egy szekér széna ára nem volt elég megrészegedni". Elterjedt az a szokás, hogy akinek ismerőse volt a Néptanácsnál, kevesebb földet "intéztetett be", így a kvóta is kevesebb lett.¹⁴ Ez veszélyes volt, mert miután megalakult az Állami Gazdaság, újra átnézték regisztereket, s az eltagadott földeket az Állami Gazdaság területéhez csatolták.¹⁵

A kvótarendszer az új hatalom ellenzőinek megkülönböztetésére is alkalmasnak bizonyult. Ezeket a parasztokat különleges adókkal terhelték. Persze az új rendszer támogatóinak amúgy is csekély száma ettől nem növekedett. Közvetlenül a rendszerváltás után elenyésző volt a falubeli kommunisták száma.¹⁶ Ők már a háború előtt is kommunisták voltak. Egy bizonyos Alexander, román nemzetiségű férfi vezetésével titkos gyűléseket tartottak Konc László közvetlen szomszédságában. Tevékenységük gyakorlatilag semmilyen figyelmet nem keltett a csicsóiak körében. Természetesen az új rendszer vezetőinek zöme körükből került ki.¹⁷ Balló Árpádot is győzködte egy pár öregebb kommunista, hogy lépjen be az Ifjú Munkások Szövetségébe: "egy este a Községházára hívattak, többünket, mondták, hogy bé kéne állni, de én egy olyan könyvet olvastam vót '42-be, hogy abba meg vót írva, hogy mi a kommunizmus, s hiába van feketén írva a papírra, mert elhitetik veled a kommunisták, hogy fehér, nem fekete. S akkor írt a kolhozokról, hogy élnek az emberek, milyen szegénység van. Úgyhogy nem foglalkoztam velük". Lakatos András fogságbeli élménnyel magyarázta a kommunistáktól való távolságtartását. Őt 1946 folyamán többször hívták, hogy álljon be a pártba, eredménytelenül: "én, mikor onnan eljöttem,¹⁸ ott azt mondta nekem az, hogy olyan párt ne legyen, amibe béáll".

E korszak leginkább szorongatott társadalmi kategóriája a kulákság¹⁹ volt. "A kulákok - vélekedett Gh. Gh. Dej 1949-ben - a legalantasabb eszközökhöz nyúlnak, törnek-zúznak, s ha kell gyilkolnak is, hogy a munkás népbe rúghassanak. Ezért a népi demokrácia rendszere határozottan fellép bármilyen ellenséges csoportosulás ellen, amely a párt és kormány társadalmi és gazdasági intézkedései ellen irányul."²⁰ Külön törvények nehezítették a kulákok helyzetét. Ilyen volt a kulákadó (az ún. majorare), ami a kvóták 30 %-os megemelését jelentette. Ezenkívül mindegyik kulákcsaládból egy személy köteles volt kényszermunkán részt venni a "köz javára" (kényszerfa, malotahordás).

Csicsóban 13-14 kulákcsalád élt (Kelemenék, Koncék stb.). A kuláklistára való felkerülés a helyi adminisztráció "jelölése" alapján történt, így nem mindig a gazdasági szempont volt a döntő, hanem a "megbízhatóság" mértéke is. Csicsóban a 10 hektár feletti földterülettel rendelkező gazdák számítottak kuláknak, mégis akadt ilyen gazda, aki nem került fel a kuláklistára.

A falubeli kulákoknak valamivel szerencsésebb volt a sorsuk, mint az ország más tájain élőknek. Ez részben azzal magyarázható, hogy Csicsóban az erőszakos események sokkal később kezdődtek, a kollektivizálási folyamat második szakasza során. Mindamellett, hogy az átlagembernél keservesebben élték meg ezt az időszakot, Csicsóból nem deportáltak egyetlen kulákot sem, és nem is bántalmazták őket. Itt a falun belül vonták össze a kulákcsaládokat. Kelemen Béláékat sokáig ijesztgették, hogy kilakoltatják, de végül nekik kellett elszállásolni három éven keresztül egy kuláknak bélyegzett zilahi ügyvédet. Ezenkívül Kelemen Bélának abba kellett hagynia a kolozsvári jog-közgazdaságtan karon folytatott tanulmányait, egy év elvégzése után. A hivatalos indok csak ennyi volt: "tanulmányait bizonyos okok miatt nem folytathatja."²¹

A kuláklistákat, akárcsak a kvótarendszert 1957 után törölték, a magyarországi forradalom hatására. A csicsói kulákok földjeiket leadták az Állami Gazdaságnak a 118-as törvény alapján, így lekerültek a kuláklistáról. Tehát, mire a második szakaszba érkezett a kollektivizálás folyamata, már nem volt Csicsóban kuláknak nyilvánított lakos.

A kollektivizálási folyamat első szakaszát végigkísérő kvótarendszernek taktikai funkciói voltak. A hatalom úgy gondolta, hogy a kiszipolyozott parasztság könnyűszerrel rábírható lesz arra, hogy csatlakozzon az új mezőgazdasági struktúrákhoz. Ez nem történt meg, ezért Csíkcsicsóban is megkezdődtek az erőszakos események. Egy 1958/89-es törvényerejű rendelet kimondta, hogy a kollektivizálás elleni bármiféle ellenállás a kommunista rendszer elleni támadásként értékelendő, azaz politikai bűncselekményként kezelendő.

A falut 1958 őszén özönlik el a párt aktivistái, az agitátorok. Az ő feladatuk az volt, hogy győzzék meg a falu lakosait egy társulás létrehozására.²² A szervezés "ideológiai oldalát" a csíkszeredai rajoni pártbizottság kiküldöttje, K. aktivista vezette, míg a technikai oldalát egy szintén csíkszeredai kataszteres mérnök, B. I.²³ Az irányításban részt vettek a helyi vezetők is, az élen a Néptanács elnökével. A szervezésre szükség is volt, mert ahogy Péter Lukács, volt társulási titkár meséli: "aztán nagy osztályellenség alakult ki a faluban. Akit bé tudtak törni így vagy úgy, mert azt kell mondjam, hogy önként Csicsóban senki sem találta ki aztat, hogy társuljon." A rajoni vezetők egy társulást képzeltek el az egész falu számára, de a nép ellenállása miatt végül négy társulás is alakult.

Péter Lukács szerint az első társulás 1958 augusztusában alakult meg "Béke" néven. Az elején tizenhárman társultak, de a második évre a tagok száma hetvenre emelkedett. Kezdetben a tagok csak a föld egy részét vitték a társulásba. A társulás földjének kialakítása a következőképpen történt: kiválasztottak egy első osztályú földet, a társult tagok földjei közül, ehhez csatolták a többi tag területét. Persze, a kiválasztott terület mellett olyan birtok is terülhetett el, amelynek a gazdája nem volt a társulás tagja. Ha ő nem akart beállni a "periméterbe", akkor neki kimérték máshol a földet, sokkal rosszabb, alacsonyabb osztályút. Olyan gazda is volt, aki a földméréskor társult: ha már úgyis beleesik a földje, akkor otthagyja.

A társulást egy elnök és egy titkár vezette. Az öt-hat képviselő azt ellenőrizte, hogy ne lopják a termést.²⁴ A társulásnak nem volt külön székhelye, a gyűléseket általában valamelyik tag lakásán tartották. Ilyenkor megbeszélték a "termelési irányzatokat", hiszen a társulás szerződést kötött az általa megmunkált területre,²⁵ e szerint történtek a beadások. Az egyénileg megtermelt gabonát a szérűre vitték, közösen csépelték ki, közösen adták be a leszerződött mennyiséget. Ami ezután megmaradt, azt a betett földterület arányában osztották szét. Mindenki azt a terményt kapta, amit termelt. Így, ha sok káposztát vagy burgonyát termelt, kicserélte egy részét más termésre.

A legnagyobb gazdák a "Győzelem" társulásba álltak be. Ennek földjét a Hosszúláb nevű dűlőben "komeszálták". 1958 őszén avatták fel, egy ünnepi gyűlésen, ahol felolvasták a beállt tagok névsorát, és egy bankettet is szerveztek.²⁶

A harmadik társulás neve "Szorgalom" volt.

Rövid ideig tartó működésük alatt, végül mindhárom társulás tagjainak száma meghaladta a százat.²⁷ Egyes tanúk szerint létezett egy kisebb, negyedik társulás is, talán "Haladás" lehetett a neve. Kósa Antal szerint ez még a legelső volt, nagyon kevesen voltak benne, főleg a gyengébb földű gazdák.

Abban viszont egybehangzóak a vélemények, hogy végül a falu gazdáinak nagy része valamelyik társulás tagja lett. Leghamarabb az állami alkalmazottak álltak be, hisz őket könnyedén lehetett zsarolni a munkahelyük elvesztésének lehetőségével. Volt, aki megelégelte az elhúzódó nyomást, mint Búzás András édesapja: "már idős ember volt, megunta a sok béadást, mindent, s odaadta nekik."²⁸ Mások önszántukból társultak, hiszen a társult tagok többségének értékelése a társulásokról inkább pozitív, mint negatív. Péter Lukács tanú: "Előre idegenkedtünk tőle, s idegenkedett az egész falu, de például életszínvonala szempontjából sokkal könnyebb volt. Azért, mert már ugye a területeket komeszálták, tudtak a nagy gépek munkálkodni rajta (...), akinek három-négy zsákocska gabonáját, ha elvitte a futurához²⁹ egy napot kellett ott töltsön, hogy bé tudja adni, hogy kapjon papírt. A malomnál, ha százan voltak Szépvízen (...) a társulástagoknak nem kellett azt végigvárni, előnybe részesítették." Más előnye is volt a társulásnak: a még magántulajdonban lévő erdőkből a társulástagoknak bélyegeztek fát, amit hozhattak haza.

A társulások mindössze két-három évig működtek. A hatalom pontot akart tenni a kollektivizálási folyamat végére. Halaszthatatlan lett a kollektív gazdaság megalakítása Csicsóban is. Esetünkben a kollektív gazdaság és a társulások nem működtek párhuzamosan, mint más településeken.

A M.T.Sz.-be való beszervezések kezdetének pontos időpontja, a több, mint harminc év távlatából nehezen határozható meg. Biztos támpontunk az lehet, hogy a kollektív gazdaságba való első Belépési Nyilatkozat 1961 október elsejéről származik. Így valószínű, hogy az agitátorok már 1961 nyarán megkezdték tevékenységüket a faluban. A fellépésük most már nyilvánvalóan keményebb, ellentmondást nem tűrőbb volt, mint a társulás szervezése idején. Ha a hatalom két-három évig megengedte, hogy a falu jó egynegyede kimaradjon a társulásokból, most már nem volt kivétel. A cél egyértelmű volt: minden gazda be kell lépjen a kollektív gazdaságba! De az ősz folyamán nagyon kevesen léptek be. Leginkább azok, akiknek volt valami nyernivalójuk ezzel a lépéssel.: kevés vagy gyenge minőségű földjük volt, szegények voltak. S itt is, akárcsak a társulások esetében, az első sorban találjuk az állami alkalmazottakat. Péter Lukács: "Az volt a jelszó, ha szopod az állam csicsit, akkor állj oda." Hamar aláírtak azok is, akiket a társulás szervezésekor már megfenyítettek, mint Kopacz Anna:³⁰ "azt mondták, egyszer már megsétáltattak, s ha nem írjuk alá, ugyanoda visszavisznek." Lakatos Andrást a kőbányából hazaküldték, hogy csak akkor menjen vissza, ha viszi a belépési nyilatkozatát. Máskor gyerekeket küldtek haza az iskolából, így gyakorolva nyomást a szülőkre. Az aktivisták nyomása 1962 februárjában erősödött fel, aminek következtében meg is indult a csicsói gazdák tömeges belépése a kollektív gazdaságba. Ebben az időszakban sokan menekültek el a belépés elkerülésének reményében: Búzás András, Kánya József, Konc László, Balló Árpád, stb. Pál Félix, későbbi kollektívbrigádos nem menekült el, csak nem mutatkozott. Pál Félixné tanú: "Az uramnak mondom, bújjál el, mert én megállom a sarat, nem állunk be (...), a kicsi leánykával otthon voltunk, egyszer hát, akarunk enni, kocsonyát vagy mit vettem vót elé, azzal jön három polgár, az egyik a kötöttárugyárban dolgozott, szeredai fiatalember, Ladányi, s jönnek, hol a gazda? Mondom elment, bémennek a szobába, mondom elutazott. Ne pofázzon! Fogja be a száját, jöjjön! Muszáj volt menni, kikísértek ide az iskolába, s ott tartottak egészen három óráig, az uram küldött a leánykával egy kicsi zsíros kenyeret, estefelé engedtek el." Ezután többször jelentkeztek az aktivisták, és Pál Félix nem tudta elkerülni a találkozást: "pont merítette a vizet, s lekucorodott, de meglátták úgyis."³¹ A házaspár végül aláírta a papírokat. A családfő bujdosása sem bizonyult eredményes megoldásnak, 13 gazda helyett a felesége írt alá, és a "föld az úszott bé a tengerbe".³²

Végül a kollektív gazdaság 1962 február 16-án alakult meg, a neve is "Február 16" lett. A hét osztályt végzett Györgypál Ferencet választották elnöknek. Az alakuló gyűlést a madéfalvi Néptanács kiküldött vezetői és a rajoni kiküldöttek vezették, felszólalt egy-két helybeli párttag (Részeg Lajos) is. Megszavaztatták, hogy aki nem állt be a kollektív gazdaságba, annak a birtokát a legkövesebb helyeken fogják kimérni.³³

Megalakulásakor a csicsói M.T.Sz. 843 hektár szántófölddel, 1135 hektár legelővel, 1759 hektár kaszálóval, 7 hektár gyümölcsössel, 12 hektár erdővel, 13 hektár ingoványos területtel, 222 hektár terméketlen területtel és 47 hektár olyan területtel rendelkezett, amelyhez épületek, vasút és gátak tartoztak.³⁴ Négy kisebb egységre oszlott fel, ezek voltak a brigádok, amelyeken belül több csoport létezett, élükön egy-egy csoportfelelőssel. A brigádok a falu hagyományos területi beosztása szerint alakultak: a Szabó Károly vezette brigád Felszeget fogta egybe, a Kósa Antalé Alszeget, a Pál Félixé Középtízet, míg a Hajdú Kálmáné Újfalut és Csaracsót. A kollektív megalakulása után Kósa Antalt Székelyudvarhelyre küldték öt hónapra, a mai Eötvös József Mezőgazdasági Szakközépiskola épületében működő brigádosiskolába. Miután innen visszatért, átadta ismereteit a másik három brigádosnak. Az ő feladataik közé tartozott a földmérés, a normázás, a napi egységek (pontok) beírása. A kollektívtagok az osztalékot vagy a fizetséget a ledolgozott munkanapok (pontok) függvényében kapták. Egy munkanapért, azaz 12-14 óra munkáért 100 pontot kaptak. A minimális munkanap nőknek 90, míg férfiaknak 120 volt. Ha ezt a tagok teljesítették, akkor jogosultak voltak egy 25 ár nagyságú kertterületre. Akik nem voltak kollektívtagok, illetve nem dolgozták le a minimális munkanapot, csak bér fejében használhattak magánparcellát. Vagy ahogy Búzás Andrásék tették: szénát, sarjút adtak be pénz helyett. A gazdák otthon legfeljebb egy tehenet, két növendéket tarthattak, de lovat egyet sem. ³⁵

A M.T.SZ. megalakulása után 13 gazda még mindig nem írta alá a belépési nyilatkozatot, de március 16-án³⁶ két gazda kivételével már mindenki a kollektív gazdasás tagja volt. Konc László a felavatás után két héttel írt alá, miután megsokallta a sok "jövést": "még két-három napot kellett volna eltűrjünk, s akkor maradhattunk volna mü is ki". A két kimaradt gazda Kánya József és Balló Árpád volt. Mire ők hazatértek a bújdosásból, lecsillapultak már a kedélyek, így nem zaklatták többet.

Több mint harminc év eltelte után visszaemlékezve, a tanúk elbeszéléseire utalva nehéz rekonstruálni, hogy kik is voltak ezek az agitátorok, akik az ötvenes és hatvanas évek fordulóján ellepték Csíkcsicsót. Nagyon ellentmondásosak az információk arra vonatkozóan, hogy honnan is jöttek: Marosvásárhelyről? Csíkszeredából? Konc Lászlóéknál egy marosvásárhelyi, magyar nemzetiségű "kiküldött" volt elszállásolva majd egy hónapig, tanárember, minden reggel felkelt, s ment "szervezni" a faluba. Konc László szerint "nem volt helytelen ember, azt mondta, ha legalább ötvenen kimaradhatnánk így a faluban, akkor külön kimérnék a birtokot". Többen állítják, hogy a szervezők vezetője egy vásárhelyi tiszt (ezredes?) volt.³⁷ Lakatos András szerint a "nagyfőnök" román nemzetiségű volt, csak románul beszélt. Az aktivisták túlnyomó része viszont magyar nemzetiségű volt. Csíkszeredából érkezett J. P., K. I, S. L.³⁸ Magyarok voltak a faluban szolgálatot teljesítő rendőrök is. A rendőrőrs székhelye Madéfalván volt. A rendőrök természetesen mind párttagok voltak. A kollektivizálási folyamat során a hatalom sokszor vette igénybe szolgálataikat. Egyik feladatuk volt a faluban szervezet népgyűléseken, "meggyőző gyűlések"-en, a rend fenntartása. Ezeken a gyűléseken nem is történtek különösebb rendbontások. Ezenkívül nekik kellett végrehajtaniuk a letartóztatási parancsokat. A letartóztatottat felkísérték Madéfalvára, ahol a Securitate emberei hallgatták ki őket.³⁹ A legtöbb tanú azon az állásponton van, hogy a rendőrök nem voltak rosszindulatú emberek, a parancsokat teljesíteniük kellett. Voltak kivételek is: Kopacz Anna szerint K. S. volt a rendőrök közül a "legalávalóbb", de K.-t és Sz.-t is rosszindulatú embernek tartja.

Kényesebb feladat értékelni a falubeliek szervezésben való részvételének igazi mértékét. Ki dönti el, hogy a tanító, akinek állása forgott a kockán, vagy a gazdaember, aki esetleg csak útbaigazított néhány aktivistát, igazi aktivistának számítható-e? Az orvosok, tanítók részt vettek a szervezésben, különben állásaikat kockáztatták volna. A hatalom olyan embereket akart a "frontra" küldeni, akiknek hatásuk van a népre. Ferenc Árpád tanító is járt házról házra, az aktivistákat kísérve. De, ahogy belépett a házba, hagyta, hogy végezzék dolgukat. A P. házaspárra már sokan haragudtak a faluban, ők már többnek számítottak, mint egyszerű "kísérőknek". P. I. Pál Félix anyósát kimondottan erőszakosan győzte meg: "Erzsi néni, Erzsi néni, s há hogy vagy, beteg, s erre s arra, megfogta a kezit s megtintázta, s rányomta, a drága tanító néni".⁴⁰ A helyi gazdák közül kevésről állítják a tanúk, hogy aktivisták lettek volna (Lakatos András, Dobos Dénes, Ignác Károly). Konc László tanú: "S. D., fiastól, azok voltak ilyen veszedelmesek". A legellentmondásosabb Lakatos András helyzete. Míg Balló Árpád szerint erőszakos, részrehajló, de nem rosszhiszemű, aki csak "hallgatott a szervezőkre", addig Búzás Andrásné így értékel: "Ő mocskoskodott a néppel szemben". Lakatos tagadja, hogy aktivista lett volna, de elismeri, hogy: "engemet is híttak olyan helyre ezek a vásárhelyiek, melyikek jöttek, hogy mutassam meg, hogy hát hol lakik az illető, a szekuritátés, nagy, kemény ember, az úgy adta a parancsot ki, hogy hát maga holnap reggel nyolckor itt legyen, itt van öt ember, s mutassa meg hol lakik ez s ez. Ilyeneket csináltak velem. Hát az embert elverik, úgy hanem hogy soha egészséges nem lesz (...) Egy része azt gondolta, hogy, ha a kapuig megyek, s mutatom, hogy ott lakik... azt hitték, hogy hát én szervezem az izét. Hát a falusi ember, hogy szervezze, én, hogy vegyem el a maga birtokát mikor ott az idegenség." Mégis így folytatja: "Én azt mondtam, hogy te! jobb, ha béállsz, mert akkor tudsz menni munkába." A kollektív gazdaság megalakulása után Konc Lászlónak is megparancsolták, hogy "vitesse" az aktivistákat azokhoz a gazdákhoz, akik még nem voltak beállva, de senki sem vádolta őt azzal a faluban, hogy aktivista lenne.⁴¹ A helyi vezetőket szintén az aktivisták közé sorolhatjuk, bár ők kevésbé jártak ki a házakhoz. Kelemen Béla tanú: "Kristóf András, az elnök, azt mondja a feleségemnek: »olyan 14 kommunistát hozok, hogy a Bélát béállítja«".

A falu gazdáinak zöme azonban hallani sem akart a kollektív gazdaságról. Ennek legfőbb oka az őseiktől örökölt birtokhoz való ragaszkodás volt. A kényszer tovább fokozta az ellenkezést. Néhány falubeli megjárta a világháború frontjait és fogolytáborait, jártak a Szovjetunióban, ahol közvetlenül tapasztalták a kolhozosítás eredményeit. Kelemen János ausztriai fogsága alatt olyan ukrán katonákkal találkozott, akik közül egy sem akart visszamenni a "szovjet paradicsomba".

Volt, aki a társulásba beállt, de a kollektívbe már nem. Kánya Elek édesanyja betette a társulásba egyik 22 árnyi földrészüket, de "a végén lekacagták ott a Néptanácsnál, hogy, na megfosztották a vagyonától"⁴², ezért a kollektívszervezésnél már dacos ellenállást tanúsított. A férje, Kánya József 1962 januárjában menekült el otthonról. Egy ideig a szomszédban hált, majd Oláhfaluba ment rokonaihoz. Miután nagyobbik fiát megverték, ő is elfutott. Így felesége egyedül maradt otthon a kisebbik fiával. Ez idő alatt többször is "behívták" a szervezés központi székhelyeire, az iskolába és a kultúrházba. Itt próbálták rávenni, hogy írja alá a belépési nyilatkozatot. A szervezés központi székhelye az iskola és a kultúrház volt. Egyik ilyen alkalommal annyira súlyosan bántalmazták, hogy a lába örökre lebénult. Így harminc évig feküdt az ágyban. A férje a kollektív megalakulása után ment haza, 1963 tavaszán kimértek a családnak a Hargita alján, a Medvegödörben egy bokros, köves helyen, másfél hektár földterületet. Hat-hét év alatt tudták e kis birtokot termővé tenni. Bár őseik földjét elvették, állataikat és termelőeszközeiket megtarthatták.⁴³

Kelemen Béla a rokonainál húzódott meg a szervezés alatt, Taplocán, mert, ott már meg volt alakítva a kollektív gazdaság.⁴⁴

Konc László édesanyját is többször hívták fel az iskolába, míg a család férfitagjai a már kollektívtag szomszédoknál bújkáltak. Egyik alkalommal elmenekült: "édesanyám bément egy pincébe, az utcába, eleget keresték, de nem kapták, egy káposztáshordó mellé oda bébútt, villany nem vót s nem vették észre."

Az ellenállók mind megjárták az iskolát vagy a kultúrházat, ahol sokszor "nagy tüzet raktak s odaállították, na, s írja alá" - meséli Búzás Andrásné. A kultúrház nagyterme egy napon zsúfolásig megtelt olyan falusiakkal, akik még nem írtak alá, főleg asszonyokkal. Búzás Andrásné: "s ügyesen oda voltunk állítva a falhoz, hogy gondolkozzunk, s oda bé voltunk csődítve a kultúrházba, alol egy olyan pincefélébe, s akkor kértem,⁴⁵ hogy engedjen haza, a gyermeket vigyem haza, aki aludt. S azt mondta, hogy jó helyt vagyok. Mondom, András bácsi! Engedjen haza, két lábam van és meg van fagyva. Osztán elengedtek akkor a gyermekkel, estefelé, s másnap reggel jött megint a milícia, s akkor kellett, Lakatos Vilmosné, s vagy haton oda voltunk a falnak állítva." Ez utóbbi esemény Lakatos Vilmos házában, egy volt kulák házában történt, amelynek egy része pártszékházzá volt átalakítva. Miután ismételten aláírásra próbálták rábírni, Búzásné is elhagyta a falut, és Delnére ment, az édesanyja falujába, mert ott "már meg volt állapítva". A férje már régóta ott volt meghúzódva. Itt tartóztatták le és Csicsóba hozták őket. Ez a kollektív gazdaság megalakulásának napján történt. Mikor a faluba értek, a kocsi tetején elhelyezett hangszóróból hírdették, hogy "Búzás András beállott", bár ők még nem írták alá a belépési nyilatkozatot. Erre továbbra sem voltak hajlandók, ez súlyos következményekkel járt: "úgy megvertek három hétig meg voltam puffadva s azóta is fekélyem van".⁴⁶

Balló Árpád története még a társulások szerveződésének idejére nyúlik vissza, amikor felhívatták a csíkszeredai Securitatera. Ott a Securitate főnöke, Cs. elvtárs azzal vádolta, hogy a csicsói társulás alakuló gyűlésén a társulás ellen agitált. Végül a gyűlés jegyzőkönyve segítségével tisztázta magát, így elengedték. 1962 januárjában többször hívatták őt is a kultúrházba "kényszergetni". E próbálkozások nem jártak sikerrel. Addig nem akart dönteni a belépésről, míg meg nem bizonyosodik a kollektív gazdaságok hasznosságáról. Ezért meglátogatta az 1952-ben megalakult felsőrákosi (Kovászna megye) kollektív gazdaságot. Tanácsot kért egy olyan gazdától is, aki nem volt e gazdaság tagja, majd levonta a következtetést: "én már tudtam, hogy mi következik, nekem mi a jó". Azaz nem fog belépni! Közben otthon, a harmadik gyerekükkel terhes feleségét állandóan zaklatták. Két kisiskolás gyereküket az "utca végén kitámadták, hol apátok, áruljátok el".⁴⁷ Mentek a gyerekek maguktól a szervezőirodára, hogy az édesapjukat hozzák haza, mert a család úgy gondolta, hogy fogva tartják. Mire a családfő hazajött, a kollektív gazdaság már megalakult, így nem zaklatták tovább.

Csoportos ellenállás egy alkalommal történt a csicsói kollektivizálás folyamata során. Híre ment a faluban,⁴⁸ hogy Búzás Tamásnak sikerült visszavennie a madéfalvi Néptanácstól a társulási szerződését. Abban bízva, hogy ez nekik is sikerülhet, 25-30 csicsói asszony felment a madéfalvi Néptanácshoz. Követelték, hogy papírjaikat adják vissza. E megmozdulás nyomán, 1959 október 4-én hat falubelit letartóztattak a belügyisek.⁴⁹ A letartóztatottakat először a madéfalvi állomáson hallgatták ki, majd a csíkszeredai rendőrségen töltöttek egy éjszakát. Innen a marosvásárhelyi Securitatera kerültek, ahol három hónapig voltak vizsgálati fogságban. Végül a kolozsvári Katonai Törvényszék ítélte el őket.⁵⁰ Három asszony ellen a vád a madéfalvi eseményeken való részvétel volt. Kopacz Anna két évre, Szabó Anna három, míg Bodóné egy évre lett elítélve. A tárgyaláson falubeliek is tanúskodtak ellenük. Három férfit bujtogatással vádolták, és a következő ítéleteket hozták ellenük: Szabó András és Kopacz Gyula hat év, Búzás Tamás nyolc év kényszermunka. Az ítéletek enyhítése érdekében több mint száz csicsói és madéfalvi földműves aláírásával egy beadvány készült. Hat hónap múlva mind a hatukat hazaengedték, azzal a feltétellel, hogy mikor hazaérnek a falu népe előtt nyilvánosan "ismerjék be bűneiket". Kopacz Anna lányát azzal fenyegették, hogy, ha nem lesznek elegen a gyűlésen, akkor visszaviszik a foglyokat. Így házról házra járt, toborozta a résztvevőket. Ez a gyűlés teszi nyilvánvalóvá, hogy e meghurcoltatások egyetlen célja a falu lakóinak megfélemlítése, elrettentő példa felállítása volt. Tehát a "bűnözők" hazakerültek, de e hat hónap szemmel látható sebeket hagyott rajtuk. Gyerekeik csak nagy nehézségek árán tudtak beszélni az eseményekről.⁵¹

A kollektív gazdaság megalakulása után a csicsói gazdák élete nagy mértékben megváltozott. Nagyrészük áldozathozásként élte meg a gazdaságba való belépést. Sokak számára a megpróbáltatások a belépés után sem értek véget. Búzás András, nem ismerve a törvényt, hogy csak egy 25 áras kertterületre van joga, nem várta meg, amíg kimérték azt: "Van egy 80 áras kertem, akkor arról a takarmányt letakarítottuk, s ősszel jöttek, kilesték, hogy mikor nem vagyunk hon, milícia s 2-3 ember, a csűrből kirakták a szénát s elvitték. S akkor pereltek bé, hogy a kollektív területéről elloptam a takarmányt, s négy hónapi börtönt kaptam." Ebben az esetben is elrettentő példát akartak állítani, hiszen még az ítélethirdetés előtt többször volt hívatva Búzás a milíciára: "egyik alkalommal vót egy milicista, s fülemhez tartotta a kagylót, s azt mondta hallgasd meg, s Lakatos Dénes a kollektívbe főkönyvelő, azt mondta a milicistának a telefonba: »pontra kell tenni ezt az embert, hogy a többi es okuljon rajta«, s én hallgattam."

Balló Árpád nem vált a kollektív gazdaság tagjává, de földbirtokát az apja birtokához csatolták. Az apja az M.T.SZ. tagja volt, így gyakorlatilag Balló is kollektivistának számított: "Mindent lehetett ezeknek a gazembereknek".

Közvetlenül a megalakulást követő időszakban még sokan hitték, hogy a T.Sz. megalakulása az életkörülmények javulását fogja eredményezni. A napi egységre sokszor 4-5 kg gabona, széna, krumpli, murok, káposzta is járt. A brigádok között valóságos verseny alakult ki: "Ennél jobb brigád nem volt, első volt örökké" - meséli büszkén az egyik brigádos, Kósa Antal. Az új rendszer elsősorban azon családoknak kedvezett, ahol jó munkaerő volt, s az első években sok pontot tudtak gyűjteni. Lakatos András tanú: "Előre nagyon finom volt a kollektív, de aztán minden elmúlt, mert hát leromlottunk, egy része meggazdagodott, me azt mondták:

»A kollektív aranybánya,
Ki nem lopja, holtig bánja.«"

Idővel egyre gyakoribbak lettek a részrehajlások, a brigádos több pontot írt be a rokonnak, a barátnak: "volt olyan is ahol csak két órát dolgozott valaki, s arra annyi pontot kapott szinte, mint amelyik másik egy helyen, egy napot dolgozott."⁵²

Sokan hagyták ott a kollektívet, de a falut is. Ehhez hozzájárult az országban elindított, túlzott iparosítás is. A közeli Csíkszereda újonnan épült gyárai (kötöttárugyár, traktorgyár, sörgyár) csábították a csíkcsicsói lakosokat: "Aztán megjöttek a gyárak, az asszonyokat megfogta, bé, a Tricotajba, s hova azért is mentek, mert megijedt a nép, hogy nyugdíjat nem adnak" - meséli Kósa Antal. Volt olyan, egykori földműves, aki a kollektív gazdaság megalakítása után öt- hat helyen is dolgozott.

Sokkal súlyosabb volt az a negatív hatás, amit a kollektív a hagyományos falusi szolidaritás alapját adó személyközi kapcsolatokra gyakorolt. Kopacz Anna nem egykönnyen tudta elfelejteni, hogy az ellene hozott ítéletet saját szomszédai is elősegítették. A kollektívbe beállt csicsóiak közül többen fedték fel a hatalom előtt az ellenállók rejtekhelyeit. Az akkori helyzetet tömören jellemezte Balló Árpádné: "minden ember ellenség vót". A félelem eluralkodott a faluban. Lakatos András édesanyját is elvitte a "fekete autó", de soha nem mert mesélni még a családjának sem arról, hogy mi történt vele.⁵³ 1962 után tovább fokozódott a bizalmatlanság. Pál Félix brigádos sokszor kellett rendőrt hívjon mert lopták a krumplit a kollektív földjéről. Ilyen esetekben saját szomszédaival is személyeskednie kellett. Búzás András így emlékszik rá: "annak nem ártott volna abban az időben a másik szemét kiütni, me' egyik ki van ütve". Bár a kollektív gazdaságok megalakításával a kommunista hatalom a társadalmi egyenlőtlenségeket akarta felszámolni, ezek az új gazdasági rendszer keretében is tovább éltek. Péter Lukács tanú: "aki sértett fél volt, az nem nézte jó szemmel, hogy X.Y.-nak azelőtt egy kicsi zsákban elfért a gabonája, és egy jó szekér gabonát vittek oda neki részesedésül".

* * *

Mindezen komplex, az emberi kapcsolatok kevésbé magasztos oldalaira rávilágító eseményeket, nem azzal a céllal mutattam be, hogy ítéletet mondjak a csíkcsicsói emberekről. A kutató érzi, hogy az akkori ember parányi atomként sodródott ide-oda a kommunista gépezet árnyékában. A túlélés érdekében az emberek sokszor félre kellett tegyenek mindenféle értékítéletet, ha azt akarták, hogy családjuk tagjai gyógyíthatatlan sebek nélkül érjék meg a mai szabad világot. Ezt a világot, amelyben sajnos ugyanazok a szereplők egy ellentétes folyamat részeseként, ugyanazon földek felett veszekednek, mint az ötvenes évek végén.

A TANÚK LISTÁJA

(a következő adatokkal: név, születési dátum, nemzetiség, felekezet, végzettség, foglalkozás, társadalmi pozíció):

1) Konc László, 1928, magyar, katolikus, öt osztály, földműves
2) Búzás András, 1936, magyar, katolikus, hét osztály, földműves
3) Kánya Elek, 1939, magyar, katolikus, hét osztály, földműves
4) Kopacz Anna, 1922, magyar, katolikus, öt osztály, földműves
5) Kelemen Béla, 1928, magyar, katolikus, gimnázium, földműves
6) Kristóf Benedek, 1926, magyar, katolikus, hét osztály, volt rendőr
7) Pál Félix, 1922, magyar, katolikus, öt osztály, vasutas, volt kollektívbrigádos
8) Balló Árpád, 1925, magyar, katolikus, gimnázium, földműves
9) Kós Antal, 1924, magyar, katolikus, gimnázium, földműves, volt társ. titkár
10) Kelemen János, 1921, magyar, katolikus, nyolc osztály, asztalos, volt társ. elnök
11) Lakatos András, 1913, magyar, katolikus, hat osztály, bányász
12) Domokos József, 1925, magyar, katolikus, gimnázium, könyvelő
13) Búzás Tibor, 1940, magyar, katolikus, hét osztály, földműves
14) Szabó Tibor, 1936, magyar, katolikus, hét osztály, földműves
15) György Béla, 1944, magyar, katolikus, hét osztály, gyári munkás
16) Péter Lukács, 1934, magyar, katolikus, hét osztály, vasútas, társ.titkár

JEGYZETEK

1. Sem a Csíkszeredai Állami Levéltárban, sem a Madéfalvi Községi Tanácsnál nem található anyag a kollektivizálásra vonatkozóan.

2. Lásd a tanulmány végén a tanúk listáját.

3. Az 1992- es népszámlálási adatok szerint a 2540 lakos nemzetiségi megoszlása a következő volt: magyar 2500, román 39, egyéb 1, a felekezet szerinti megoszlás pedig: római katolikus 2445, protestáns 26, görög katolikus 1, ortodox 33.

4. Csíkcsicsói Tallózó (összeállította Szabó Magdolna, Szabó Kálmán). Csíkszereda, 1991. 1.

5. Csicsóban a legtöbb földbirtok nagysága nem haladta meg a két-három hektárt, a nagyobb gazdáknak sem volt 20 hektárnál több földje.

6. Hivatalosan a kollektivizálás kezdete 1949 március 3 és 5 közé tehető, amikor Gheorghe Gheorghiu Dej, a Román Munkáspárt főtitkára, a Román Munkáspárt plenáris ülésén, meghirdette a mezőgazdaság szocialista átalakítását.

7. A társulások olyan mezőgazdasági egységek voltak, amelyekben a parasztok közösen dolgoztak, de csak a szántóföldek voltak közös tulajdonban, az állatok és az termelőeszközök a parasztok tulajdonában maradtak. Péter Lukács gazda így emlékszik vissza erre a periódusra: "Az R.K.P., hogy egybe ne vágja le a fát, hát teret eresztett a társulásoknak (...) az volt a jelszó: 'a társulás az óvoda, a kollektív az iskola'".

8. Az M.T.SZ.-ek a szovjet kolhozok mintájára voltak kigondolva, a föld mellett itt a parasztok beadták az állataikat és a termelőeszközeiket is, a kollektívtagok, ha ledolgozták a minimális munkanapot - ez a nőknél 90, míg a férfiaknál 120 napot jelentett -, jogosultak voltak egy 25 ár nagyságú háztáji földterületre, a földet közösen művelték meg, a ledolgozott munkanapok (pontok) arányában részesedést kaptak.

9. Arhivele totalitarismului, I (1993). nr. 1.

10. Az 50 hektár feletti földterületeket vették el.

11. V. Frunză: Istoria stalinismului în România. B., 1990. 412-413.

12. Információ Lakatos Andrástól.

13. Információ Kelemen Bélától.

14. Információ Domokos Józseftől.

15. Az Állami Gazdaság székhelye Csíkszeredában volt, de csicsói földterületen tevékenykedett. Az Á.G.-t a szovjet sovhozok mintájára képzelték el, melyben az állami tulajdonban levő földet, munkaeszközöket bérmunkások használják. Ezen munkások helyzete hasonlított az iparban dolgozókéhoz. Csicsóban az Á.G. földje a közbirtokossági földekből és az összes felcsíki kulák, itt összevont földjéből, valamint a fent említett letagadott földekből tevődött össze. Ez a letagadás bonyodalmakat okoz az 1989- es fordulat utáni földosztás folyamatában is.

16. Domokos József szerint még 1962-ben is csak 30 körül mozgott a csicsói párttagok száma.

17. Információ Konc Lászlótól.

18. A fogságból, itt valószínűleg egy nyilatkozatot írattak alá L.Á.-val, hogy nem áll be a Kommunista Pártba.

19. Gazdag paraszt, aki sokszor bérmunkást is foglalkoztat.

20. Gheorghe Gheorghiu Dej, Articole şi cuvântări.

21. Információ Kelemen Bélától.

22. Az 1958 őszi dátumra a Búzás Tamás ellen kiadott törvényszéki végzés utal (Tribunalul Militar Cluj, Dosar nr. 8/960).

23. Információ Péter Lukácstól.

24. Információ Lakatos Andrástól.

25. 1 ha-on 2000 kg krumplit kellett termelni.

26. Információ Péter Lukácstól.

27. Információ Péter Lukácstól.

28. Idézet Búzás Andrástól.

29. gabonaraktár

30. Lásd a III. fejezetben bővebben.

31. Idézet Pál Félixnétől.

32 Idézet Péter Lukácstól.

33. Információ Domokos Józseftől.

34. A madéfalvi Községi Tanács levéltárának anyaga alapján.

35. Információ Domokos Józseftől, ez az intézkedés különösen érzékenyen érintette a csicsói közösséget.

36. az utolsó Belépési Nyilatkozat aláírásának napja.

37 Információ Búzás Andrásnétól, Kelemen Bélától.

38. Információ Péter Lukácstól és Domokos Józseftől.

39. Információ Kristóf Benedektől.

40. Idézet Pál Félixnétől.

41. Információ Kelemen Lajostól.

42. Idézet Kánya Eleknétől.

43. Információ Kánya Elektől.

44. Információ Kelemen Bélától.

45. Lakatos Andrást, Búzásék tőszomszédját, aki felügyelte őket.

46. Idézet Búzás Andrásnétól.

47. Idézet Balló Árpédnétől.

48. Valószínűleg 1959 tavaszán.

49. A letartóztatottak a következőek voltak: Kopacz Anna, Kopacz Gyula, Szabó Anna, Szabó András, Búzás Tamás.

50. A hat csicsói lakos politikai fogolynak számított.

51. Információ Kopacz Annától, Búzás Ignáctól, Szabó Tibortól és Kelemen Bélától.

52. Idézet Péter Lukácstól.

53. Információ Lakatos Andrástól.

Egy város gazdaságtörténetének tanulmányozása sokoldalú megközelítést igényel, ahol tekintettel kell lenni minden belső és külső körülményre. A számadások tükrében bemutatott malmok Kolozsvár XVI. századi gazdaságának - amint a hiányos szakirodalom is jelzi - kevésbé ismert szereplői, de ugyanakkor szerves részét képezik.

Ahhoz, hogy ennek a periódusnak a gazdasági történéseit megérthessük, szükséges röviden áttekinteni a XV-XVI. századi Nyugat Európában végbement gazdasági változásokat. Ezek, ha késve is, de hatottak a keleti régió hagyományos berendezkedésére.

A legfontosabb gazdasági tevékenység és jövedelemforrás a mezőgazdaság maradt, amely a XIV. századi hanyatlás után, a következő században új arculatot nyert. Németalföldtől Dél-Itáliáig mocsarat csapolnak, erdőt irtanak, az elhagyott falvakat újratelepítik. A hagyományos kultúr- és gazdasági növények mellett a XVI. században megjelenik a paradicsom, kukorica, burgonya. A kukoricát Spanyolországban először takarmányként használják, de később egyre fontosabb szerepet kap az ember élelmezésében is. A burgonya is előbb díszcserjeként szolgált, míg végül az alapvető élelmiszerek egyikévé vált.

A mezőgazdaság lendületes fejlődését nem kis mértékben meghatározta az egyre nagyobb volumenű tőkeáramlás, ami az ágazat szakosodását eredményezte. Az élénk kereskedelmi tevékenységet folytató területeken, ahol a tőkének meghatározó szerepe volt, a parasztok életkörülményei látványosan megjavultak, és nagyrészük szabad termelővé vált.

Ez az átalakulás azért is érdekes, mert a technikai fejlődés nem tartott lépést vele. Ebben az időszakban nincs tudomásunk komoly technikai újdonságról, inkább a régieket fejlesztették tovább.

A "preindusztriális" ipart: textilipar, bányászat, fémfeldolgozás, fokozatosan olyan új ágak egészítik ki, mint például a hajóépítés, a nyomdászat. A XVI. században megnő a szénkitermelés Németalföldön és Dél-Angliában, a vasércbányászat pedig Svédországban, a német fejedelemségekben és Franciaországban.

A vasérc feldolgozásban egy német találmány nyit új fejezetet: a magaskohóban a vasérc egy faszénágyba van helyezve, az égés folyamatosságát egy hidraulikus meghajtású fújtató biztosítja. Ezzel az eljárással egy magas kohó akár évi 500 tonna öntöttvasat is termelhet.

A kezdetleges házi műhelyek mellett megjelennek a manufaktúrák. Ezeknél a "gyáraknál" a tulajdonos biztosította a helyiséget, a felszerelést, a hangsúlyt pedig a szükséges tőke megszerzésére és a piacok felkutatására fektette. A manufaktúrák fejlődése kezdetben a céhek ellenállása miatt nem látványos, de a XVI. században elterjedt a Verlag-system (házimunka-rendszer), amely maga alá gyűrte az elavult céhrendszert. Ebben a rendszerben az egyéni kézműves már mint fizetett alkalmazott volt jelen, ami nagyobb jövedelemhez juttatta. Ő csak termelt, az áru eladása biztosítva volt. A reneszánsz kor meghatározó gazdasági ágazatává a nemzetközi kereskedelem vált, ahol a többi ágazat fejlődése képviselte a húzóerőt: a mezőgazdaság, az ipar, és végül a különböző hitelrendszerek megjelenése és általánossá válása.

A "klasszikus" kereskedelmi útvonalak, már elmaradottságuknál fogva sem tudták kielégíteni az egyre szélesebb körű kereskedelmet, ilyen körülmények között a tengeri és óceáni kereskedelem válik meghatározóvá, új szereplőkkel. A török előretörés nyomán a génuai és velencei kereskedők hagyományos útvonalai megszűnnek, a tengereken viszont egyre agresszívebben jelentkeznek az angolok és a hollandok. Mindezeknek köszönhetően a pénzforgalom megélénkül, és a nemzetközi kereskedelem határai eddig ismeretlen mértékben kiszélesednek. Az interkontinentális kereskedelemnek azonban voltak negatív vetületei is, amit legjobban a spanyol példával lehet alátámasztani. A fejletlen spanyol ipar nem tudta ellátni saját gyarmatait, ezért az Újvilágból beözönlő nemesfém csak átmenetileg volt Spanyolországban. A szükséges árut idegen kereskedőktől vásárolták meg, így a pénz természetesen más régiókba került, a spanyol ipar rovására. Ez a folyamat közvetve hozzájárult a pénzmennyiség és a pénzforgalom megnövekedéséhez, ami természetszerűleg inflációhoz vezetett.

Mindezek a folyamatok nem múlhattak el észrevétlenül térségünk felett sem. Erdély, már geopolitikai helyzeténél fogva sem érhetett el olyan fejlődési szintet, mint a nyugat-európai államok. Az új vívmányok lassabban és kevésbé látványosan terjedtek, de a fejlődésben érdekelt központi hatalom rugalmas gazdaságpolitikája következtében itt is megnőtt a pénzforgalom, fejlődött a belső piac és a külkereskedelem.

Ezen az erős feudális kötöttségű, meghatározóan agrárjellegű területen mindig is a városok voltak azok, amelyek befogadták az új gazdasági-társadalmi irányzatokat, élenjárva a fejlődésben.

A fejedelemség közepén fekvő Kolozsvár a XVI. században már szabad királyi város volt, jelentős kiváltságokkal, a szász városok mellet egyik legfontosabb gazdasági és kulturális központ.

Kedvezőtlen földrajzi fekvése ellenére (nem érintették a hagyományos kereskedelmi útvonalak), számottevő kézművesipart, fejlett céhrendszert és élénk kereskedelmet mondhatott magáénak.

A XIV. században egyetlen céhről szólnak az oklevelek (1369-ben a szűcsökéről - fraternitas pellipariorum) míg a következő században tizenegy, céhbe szerveződött mesterségről van tudomásunk: pl. lakatosok, mészárosok, csizmadiák, szűcsök, arany-ezüst művesek. A kézművesség azonban nem szorítkozott csak a céhekre; a XVI. század folyamán a régi céhekből és társulásokból új ágazatok válnak ki, pl. a kovács szakosodik fegyver- és szerszámkovácsra, a cserzővargától a csizmadia, a nyeregkészítőtől az övgyártó, az öntőtől a rézöntő, harangöntő válik külön. Az igények megnövekedése is egy sor új mesterséget honosít meg: szappanfőzők, borbélyok (akik egyben orvosok is), üvegkészítők, könyvkötők, hangszerkészítők növelik a mesteremberek számát. A XVI. században az okleveles anyag szerint kb. 30 céh és 60 mesterség létezett¹.

Hasonló fejlődésen ment át a kereskedelem is, amit nagyban elősegített a város 1506-ban kapott joga, amelynek értelmében heti- és éves vásárt tarthatott, valamint a később elnyert árumegállítási jog.

Egyes ágaknak, mint például a szűcsöknek, bőrcserzőknek vezető szerepük volt Erdélyben, a szabók által készített ruhák a kor divatjának az alapját képezték, az ezüstművesek termékei eljutottak a lengyel és a cseh piacra is.

A gazdasági élet mellett legalább ilyen mértékű fejlődés tapasztalható társadalmi szinten is. Károly Róbert 1316-beli kiváltságlevelével a város a szabad bíró- és plébános választás, valamint a saját bíró előtti törvénykezés jogát nyeri el.² Ez a kiváltságlevél indítja el azt az önkormányzati fejlődést, amelyet a következő századok során újabb jogok és kiváltságok erősítettek meg.

1377. május 18-án Nagy Lajos király oklevelében megengedi a városnak, hogy ügyvédvalló leveleket bocsásson ki.³ A Zsigmond király által 1405. július 2-án adományozott kiváltság a város további fejlődését alapozta meg: a szabad királyi város státus elismerése mellett elrendeli, hogy a város polgárainak ügyében kiadott okleveleket, szerződéseket illetően Kolozsvár pecsétjének Buda város pecsétjéhez hasonló ereje legyen.⁴

Ezen kiváltságok birtokában a város közössége kiépítette saját önkormányzati intézményrendszerét, amely kisebb- nagyobb megszakításokkal egészen az újkorig működött.

Mindezen folyamatnak a megismeréséhez a városkönyvek alkotják az egyik legfontosabb forrásanyagot. A III. Béla által meghonosított írásbeliség termékeivel több tudományág foglalkozik: írástörténet, oklevéltan, levéltártörténet. A fenti tudományágak tisztázták az írásbeliség egyik külön területének, a kancelláriai iratoknak keletkezését és fejlődését, és ezen belül a városkönyvekét is. E szerint a ránk maradt kancelláriai kiadványok oklevelek (kiváltság- és adománylevelek) voltak.

A kiváltságok és adományok jogosultjainak érdekében állott, hogy ezekről az oklevelekről több hiteles példánnyal rendelkezzenek. Ez az érdek két irányba mutatott: egyrészt olyan intézményrendszerek kialakulásához vezetett amelyeknek kancellárjai hiteles másolatokat készítettek nemcsak a saját, hanem a más kancelláriák által kibocsátott oklevelekről is. Másfelől viszont a kancelláriáknak biztosítaniuk kellett, hogy kiadványaiknak nyoma maradjon az illető kancelláriánál, hogy ez utóbbi bizonyíthassa egy-egy kiadványa hitelességét. Ezt vagy a kibocsátott oklevelekkel egy időben készült chirografumok útján, vagy azok szövegének könyvbe másolásával oldották meg. Így keletkeztek a királyi kancelláriákban a királyi könyvek, a hiteles helyeken a registrumok, protokollumok.

Hasonló érdekből keletkeztek a közösségi önkormányzatok könyv alakú kancelláriai iratai is, ezen belül pedig a városi önkormányzatok ügyvitele során létrejött városi könyvek.

A városkönyvek a XVI. században jelennek meg, amikor a városi tanács közhatósági jellege hangsúlyozottabbá válik. Kolozsvár az elsők között vezet városi könyvet, erről okleveles említések tanúskodnak. A százférfiak által alkotott első ismert tételes szabályrendelet két helyen is, a 35. és 37. szakaszban, említi a városi könyvet. A könyvekben a bevezetett szabályozásokat és a helyi joggyakorlat szerint szabályrendeleteket, árszabásokat, tanácsi határozatokat, tanúvallomásokat örökítettek meg. Idővel az írásbeliség további fejlődésével a városok jogszabályalkotó, közigazgatási, gazdasági tevékenysége annyira bővül, hogy ez megkívánja a városi könyvek differenciálódását közgyűlési, törvénykezési jegyzőkönyvekre, polgár- és számadáskönyvekre.⁵

A kolozsvári városkönyvek információkban egyik leggazdagabb részét a számadáskönyvek képezik, amelyek nem alkotnak összefüggő sorozatot, mindenféle gazdasági-pénzügyi feljegyzést tartalmaznak. Általában a város belső életéről szolgálnak adatokkal, de ezen túlmenően egész Erdély gazdaságtörténetéhez.

A számadásjegyzékek kronológiai sorrendben, kötetekbe vannak osztályozva, arab számozással, a köteteken belül minden jegyzék római számozást kapott. A legrégebbi ismert számadások 1453-ból és 1496-ból maradtak fenn. 1558-tól fennmaradtak részleges számadások, amelyek a város kiadásainak és bevételeinek az összegzései. Fejezetenként vannak tagolva a perceptorok, sáfárpolgárok, malmok, a három jobbágyfalu adójegyzékei alapján. 1581-től léteznek a város malmainak számadásai, 1592-től a puskaporral kapcsolatos számadások, 1585-től a házsongárdi temető költségei, stb.

Az egyik legfontosabb számadásjegyzék 1582-től kezdődik. Az évente megválasztott két sáfárpolgár, havonta váltva egymást, ellenőrizte és igazolta a város költségeit (a fejedelemmel kapcsolatos költségek, követségek, a város vendégeinek ellátása, különböző szolgálattevők fizetése, stb.). Ilyen típusú számadásjegyzék utoljára 1665-ből maradt fenn.⁶

A város jövedelemforrásainak, bevételeinek túlnyomó részét a különböző adók jelentették. Ezeket, többek között, az öt városnegyedben: Rapularum (Monostor), Vetus Castrum (Óvár), Longa (Magyar vagy Hosszú utca), Media (Közép-utca), Luporum (Farkas utca) lakó polgárokra vetették ki, ún. dica (vonás) számra. Az elszegényedett polgárokra is kirótták az adót, de dicajukat levonták az egészből, ezáltal szabadosokká (libertinus) váltak.

Külön csoportot alkottak az ún. cédulások, akik adóbeszámítás címen elvégzett szolgáltatásokért a városbíráktól leveleket kaptak.

Az adószedésnél külön kategóriát képviseltek a főbírók, adószedők, sáfárpolgárok, malommesterek, a város falvainak ispánjai, egyházfiak, ispotálymesterek, hús- és borlátók, akik bevételeikről, kiadásaikról részletes jegyzéket nyújtottak be a számvevőknek (exactor), akik átvizsgálták és rövid, áttekinthető kimutatást készítettek minden számadás végeredményéről.⁷

A városi számadáskönyvek adatai alapján megközelítőleg meghatározható a lakosság megoszlása, anyagi helyzetét illetően: 0,30%-a Kolozsvár lakóinak 20 dicát fizetett, 1,50%- a 11-20 dica között, 2,8%-a 6-10 között, míg 95%-a 1-5 dica között. Ez utóbbiakból 36% 1 dicát és 31% 2 dicát fizetett.⁸

A kereskedelem és a céhrendszer mellett fontos szerepet játszottak a nem céhesedett, vagy céhesedett, de a városnak dolgozó mesterek. Ebbe a csoportba tartozott a molnármesterség is.

Kolozsvár város malmairól az első írásos emlék 1405-ből való, mikor is Pulkischer Jakab esküdt és Mun Miklós polgár panaszt tesz a város nevében az ispánok és a vajda áltál kinevezett bírók visszaélései miatt, akik a város területén lévő, de Léta várához tartozó malmokat nem megfelelően kezelik, a malomkerekek és egyéb fontos alkatrészek hiányoznak. Ezért a polgárok máshol kell őröltessenek, viszont a visszatérő szekereket az ispánok és a bírók kifosztják.

A július 2-án kiadott adománylevélben Luxemburgi Zsigmond király engedélyezte a város fallal való körülvételét, egy tímár-, két posztóványoló- és a három búzaőrlő malmot határaival, jövedelmeivel és bevételeivel a város polgárainak és közösségének adományozta.⁹ Az oklevél nem tesz említést a malmok nevéről, így nem lehet tudni, hogy az a két malom, Váraljai és Alpret, amelyek számadásait felhasználtuk a tanulmányban, köztük voltak-e.

1496-ban viszont már név szerint is említenek három malmot: felső malom (molendinum superiori), a vár malma (molendinum castri) és az Alpret malom (molendinum Alpret).¹⁰

1453-ban a Számadáskönyvek öt magyar molnárt említenek, valószínű azonban, hogy még léteztek mások is, esetleg más nemzetiségűek. Tehát a XV. század közepére a molnármesterség már polgárjogot nyert a többi mesterség között. A malmok igazgatására vonatkozó adattal csak jóval később, az 1537. február 25-i helyhatósági szabályzatban találkozunk, amelynek a 22. paragrafusa értelmében: "két polgár választassék a Malmokhoz, és azoknak jelenlétében vétessék ki a búza, és a ketten őnekik két forint legyen munkájukért"; 23. paragrafus: "a Malom vagy osztóbírónak az ő bíróságának tiszte Keresztelő Szent János napig adassék. Mely nap mikor eljön, mindjárt számot adjon. Utána aki választatik, annak is azon naptól fogva esztendeig, azaz ugyanazon Keresztelő Szent János napig adassék a malombíróság."¹¹

A fentebb említett malombírók tehát a város malmait ellenőrizték: a bevételt és a vámbúzát tartalmazó hombárokat. Ezeknek a hombároknak mindig két kulcsa volt; az egyik a malommesternél, a másik a malombírónál. A malommester volt a tulajdonképpeni, mai értelemben vett molnár, az, aki az őrléssel foglalkozott. A számadásokban megjelenő molnárnak a foglalkozása kimerült a malomépítésben, pl.: a gátkötő molnár a különféle gátakat készítette.

Az 1568-as zavargásokban a szászokat többek között az a vád érte, hogy a malmok adminisztrálását kisajátították maguknak. Erre a problémára a kolozsvári városvezetőség olyan megoldást talált, amely mind a két felet kielégítette: az egyik bírót a magyarok, a másikat a szászok közül választották:

"eo kegmek ... walaztattak a ket Malomnak gond
wisselessere Az Magiar Vraim
keozwl Gallus Mant ... az Malom
Birakis halgassanak mindenben
Biro Vramhoz Tanachiawal"¹²

" A waros molnaynak
gongya viselesere es Ieowedelminek
percepialisara Tablara Iarwan
eokegnek valaztattak Malom-
birokat a ket Natiobol Chanady
Janost es Stamp Janost"¹³

A számadásokat tanulmányozva, gyakran bukkanunk olyan vásárlási tételekre (pl. karó, vessző, vaskapcsok, szegek vásárlása) vagy bizonyos elvégzett munkákra, amelyekből kiderül, hogy mind az Alpret, mind a Váraljai malom gátasmalom volt:

Ennek a malomtípusnak a szerkezete, az építési módszer szerint többféle lehetett, elsősorban a gátak milyenségétől függően: vízvezető, oldalgátak, fenékgátak, hidasgátak. A gátak erős tölgyfa karók, ún. őrkarók vagy fenékkarók leverésével készültek, ezeket vesszővel egymáshoz fonták, gallyal, hanttal megtöltötték, majd esetenként le is padolták (hidasmalom).¹⁵ A gátasmalom, a hajósmalomtól eltérően elsekélyesedett öblöknél épült, vagy ott, ahol nem volt kellő erősségű vízáramlás. Itt felépítettek egy töltést, amely egy árkot (malomárok) képezett, kettős zsiliprendszerrel. A molnár megvárta a megfelelő vízmagasságot, kinyitotta a zsilipet, és a lezúduló víz működésbe hozta a malomkereket. Esetünkben a motorikus erőt a folyóvíz képviselte, a gát elsődleges szerepe a víz felfogása volt. Áradás esetén viszont védelmet nyújtott, ugyanis a felgyűlt vizet leengedték és így a malom elkerülte az árvizet. Ez utóbbi esetben viszont a leengedett víz sok bosszúságot okozott, mivel általában elöntötte a városiak földjeit, és ilyenkor a városvezetőség elterelte e vizet a partkötések, gátak környékéről. Ilyenkor javították a molnárok a gátat. Ezek a gátak, ismerve a felépítésüket, elég sűrűn megrongálódhattak, számadásaikban a malombírók gyakran utalnak gátépítési, javítási munkálatokra, néha többször is évente:

Veottem elseoben fagiat az malomnak zwksegere			d	32
Vottem esmeg zapant			d	25
Eotwes Istwan kerthe altal zakat wolt az w˙z 10 embernek hog˙ megh tuhoztattak fyzettem	fl	1
Az malomhoz attam 24 karot kyert fyzettem			d	24
Vottem az gerendelyhez egy torozkay wasat			d	26
Vettem zarpant az malomhoz			d	26
Egy malom keowet vottem Molnar Myklostol az malomhoz	fl	6	d	8
Monosthor Zegy Kerekes Gergeteol vottem egy malom keowet kyert fyzettem	fl	4	d	50
26 Aprilis: Weottem 15 orsso fat az malom zwksegere			d	6
Uyra akor weottem zapant			d	8
9 May: ket wyz kereknek valo fat wottem az malomnak zwksegere kyert fyzettem	fl	2	d	32
egy bokor keowet vontatam fel atam molnarnak	fl	2
	fl	17	d	3316

A másik egység a malomház volt, egy többfunkciós épület. Elsősorban itt helyezkedett el a malomgépezet, amely szerkezetét tekintve meglehetősen primitív volt, gyenge őrlőképességgel, viszont a malomkövek számának növelésével látványosan megjavult a teljesítmény. Másodsorban raktárként és lakásként is szolgált. Az épület maga fából készülhetett, ami agyaggal volt megtapasztva, és jelentős összeget költöttek a "fodasara". Chanaday Tamás váraljai malombíró 1581-ben írta:

"Az Malom haznak hozattam agyagot
Tapasztan˙ 5 zekerrel 4 Lowal
Tapaztasattal mind kyweol belol az
padlasatis"¹⁷

Évente többször, 3-8 alkalommal rendezett a malombíró ún. osztást, ilyenkor az addig felgyűlt búzát adták el és az ebből befolyt összeg a városkasszába került. A két malom, hiányosságai ellenére, meglehetős jövedelmet biztosított, amiből elsősorban a város tisztviselői, alkalmazottai részesültek. Például 1581-ben Eppel András, az alpreti malombíró, számadása szerint 75 köböl búzát adott el, ami a város számára 113 forintot és 18 dénárt jelentett.:

Szőcs Gáspár ugyanebből a malomból 164 ½ köböl búzát ad el 236 forint 81 dénár értékben, Chianady János 189 köböl búzából 424 forint 30 dénárt adhatott be a város részére. A váraljai malom még jobban jövedelmezett: Kovács Balázs 1585-ben 195 köböl búzát adott el 205 forint értékben; Stamp János 1595-ben 124 6/8 köböl búzából 255 forint 45 dénárt ad be, míg 1599-ben ugyanaz a Stamp János 382/49 forintra adott el búzát.

Hogy az összegek nagyságát érzékelni tudjuk, következzék néhány egyéb termék ára: egy köböl zab ára 28-44 dénár, egy deszka 8-9 dénár, egy nyereg 3-4 forint, egy font marhahús 8-14 dénár, egy ló 8-18 forint volt.

Ebből a jövedelemből természetesen levonódott a malom szerkezetének, házának, gátjának javítása, a különböző szerszámok, eszközök cserélésének, javításának ára, a taligás ló fenntartása, a különböző szolgáltatások (kovács, ács, deák stb.) fizetése és nem utolsó sorban a malombíró fizetése, ami osztásonként 2-3 forint volt:

"Ezen malomra valo mindennemeo keolchiege
Ugmint Taligas legenire, Taligara, lowakra
Eppeoletekre, es egjeb zeoksegekre tezen fl 101/98
Mely exitusnak summaiat az tellies perceptionak
Summaiabol kj zamlalwan marad
Kezenel kit be kel administralni fl 322/32.½¹⁹

A számadásokban megjelenő árakat összehasonlítva 1581-1600 között, egy érdekes jelenségre figyelhetünk fel. Az árak nagymértékben, 60-70%-kal felugrottak: pl. a búzát 1581-ben Eppel András Alpreti malombíró egy forint 70 dénárért adta, míg 1600-ban Chianadj János a váraljai malombíró 3 forintért. Ugyanígy változott 1588-1610 között egyéb mezőgazdasági termékek ára is:²⁰

A mezőgazdasági termékek áránál érezhetően magasabb lett a kézműves termékek ára. Ez a jelenség is részben a fentebb említett tömeges nemesfém-behozatal következménye, ami Európában az "árforradalmat" eredményezte. Erdélyi viszonylatban ehhez a tényhez még bizonyos helyi sajátosságok is hozzájárultak: egyes késztermékeknek az exportja, ami maga után vonta a drágulásokat, a céhrendszerek protekcionista szabályzata és a városok gazdaságpolitikája (árszabályozás, árukivitel és -behozatal).

JEGYZETEK:

1. Samuil Goldenberg: Clujul în secolul al XVI-lea, Kolozsvár, 1958.

2. Jakab Elek: Oklevéltár Kolozsvár történetéhez (a továbbiakban Oklevéltár) I. köt. Bp., 1889, 31-33.

3. Oklevéltár I. 83.

4. Uo. 121-122.

5. Kiss András: A kolozsvári városi könyvek. In Emlékkönyv Jakó Zsigmond nyolcvanadik születésnapjára. Kolozsvár, 1996. 257-263.

6. Îndrumător în Arhivele Statului-Judeţul Cluj. B., 1985. 128-134.

7. Jakab Elek: Kolozsvár története. II. kötet, Bp., 1889.

8. Istoria Clujului. (szerk.: Ştefan Pascu), Cluj, 1974. 102.

9. Oklevéltár, 305.

10. Istoria Clujului . 108., Samuil Goldenberg: i.m. 105.

11. Oklevéltár. II. köt. 133.

12. Kolozsvári Állami Levéltár; Tanácsi Jegyzőkönyvek. 1578. V/3. 160.

13. Kolozsvári Állami Levéltár; Tanácsi Jegyzőkönyvek. 1599. V/1 33.

14. Uo. 158. 3/1. 3.

15. Takáts Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok. In: Századok. 1907.

16. Kolozsvári Állami Levéltár. Számadáskönyvek. 1581. 3.

17. Kolozsvári Állami Levéltár. Számadáskönyvek. 1581. III/3.

18. Kolozsvári Állami Levéltár. Számadáskönyvek. 1581. III/17.

19. Kolozsvári Állami Levéltár. Számadáskönyvek. 1599. 15/VIII.

20. Samuil Goldenberg, i.m. 325.