bel canto

(olasz): kettős jelentésű zenei műszó; 1. az Itáliában a 17. sz. elején kialakult és több mint két évszázadig uralkodó énektechnikának, ill. énekművészetnek a 19. sz.-ban meghonosodott elnevezése; 2. a bel canto énektechnikán alapuló stílus jelölése, amelynek fő jellemzője az arányosan építkező, melódiagazdag, ugyanakkor drámaiságra törekvő dallamalkotás. A bel canto hanyatlását a 19. sz. derekán a francia nagyopera, majd az olasz verismo egyre inkább a drámaian hangsúlyozott éneklésmódot előtérbe helyező vokális stílusa jelentette, amely az énekpedagógiára is hatott.