Erkel Ferenc

(Gyula, 1810. nov. 7.–Bp., 1893. júl. 15.): zeneszerző, karmester, zenei vezető, zongoraművész, pedagógus. Régi muzsikusdinasztia tagja. Szülővárosában elkezdett zenei tanulmányait Pozsonyban fejezte be. 1828-tól Kolozsvárott már mint zongoraművész és tanár, majd karmester működött. Ott látta Ruzitska József Béla futása c. művét, amely figyelmét a m. opera felé irányította. 1834-ben a fővárosba került. 1835 tavaszán a budai Magyar Színjátszó Társaság karmestere lett. 1836–37-ben a pesti német színház másodkarmesteri állását töltötte be. 1838-ban a Pesti Magyar Színház első karmesterének szerződtette. 1862-től tíz éven át a Nemzeti Színház főzeneig.-ja volt; 1873-ban ideiglenes operai ig., végül az Operaház megnyitásáig, 1884-ig, ismét főzeneig. Ő volt az Operaház első főzeneig.-ja, haláláig, bár ezt a munkakört 1886-tól fia, Erkel Sándor megosztotta vele. Fél évszázad alatt kitartó munkával megteremtette a m. operajátszás alapjait. Sok kortárs művet mutatott be. Saját operái máig is a m. zeneművészet klasszikus értékű alkotásai. Írt népszínmű-, balett- és kísérőzenéket is. Művészi munkája mellett pedagógiai tevékenységet is folytatott. Fontos zenei intézményeket alapított, ill. vezetett (Filharmóniai Társaság stb.). Mint virtuóz zongorista lépett fel hangversenyeken. 1875-től 1886-os nyugdíjba meneteléig a Liszt Ferenc által alapított Zeneakadémia ig.-ja és zongoratanára volt. F.M. Báthory Mária (1840); Hunyadi László (1844); Bánk bán (1861); Sarolta (1862); Dózsa György (1867); Brankovics György (1874); Névtelen hősök (1880); István király (1885). – Ir. A Budapesti Operaház száz éve (1984); Németh Amadé: Az Erkelek a magyar zenében (Békéscsaba, 1987); Németh A.: A magyar opera története (1987).

ERKEL FERENC

ERKEL FERENC