népszínmű

1. tágabb értelemben a legtöbb nemzeti drámairodalomban megtalálható, a koronként változó népfogalom alapján népről v. népnek szóló színpadi művek összefoglaló műfajneve; 2. a m. színháztörténetben az 1840-es évektől a századfordulóig élt színjátéktípus. Történetének első szakaszában a m. liberalizmus reprezentatív típusa, amely a francia melodráma, az osztrák tündérbohózat és a m. vígjátékhagyomány színjátékelemeinek vegyítésével szórakoztató zenés-táncos, de időszerű politikai mondanivalót népszerűsítő színjátéktípust hozott létre. A műfaj első darabja Szigligeti Ede: A szökött katona (1843) c. műve. Fejlődésének ezen szakaszában és a „népről” a „népnek” fogalomköre egybeesett, a nép fogalmát erkölcsi és nem társadalmi, ill. vagyoni kritériumok alapján határozta meg. Ennek megfelelően szereplői a m. társadalom teljes tagolódását képviselték, színhelyei között város és falu egyaránt szerepelt (Pest különösen sokszor), vegyes zenei anyagának domináns eleme pedig a népies műdal lett. Cselekménye gyakran bűnügyi elemekből épült (Szigeti József több darabja). A zeneszerzők közül Erkel Ferenc, Egressy Béni, Szerdahelyi József, Bognár Ignác nevét kell említeni. A népszínmű első szakaszának jelentős szerepe volt az 1848-as polgári forradalom eszmei előkészítésében, 1849 után pedig, közel egy évtizedig értékőrző funkciót töltött be. Szórakoztató színjátékelemeinek elhagyására és naprakész mondanivalójának megőrzésére később is kísérleteket tett Szigligeti Ede (A lelenc, 1863; A strike, 1872). A népszínmű második hulláma az 1870-es évektől bontakozott ki, elsősorban Csepreghy Ferenc és Tóth Ede munkássága révén. Népfogalma és tematikája a parasztság idealizált ábrázolására szűkült. Társadalmi motiváció helyett magánéleti szenvedélyek kerültek a középpontba (Tóth E.: A falu rossza, 1873; Abonyi L.: A betyár kendője, 1873; Csepreghy F.: A piros bugyelláris, 1878). Ebben a fázisban elsősorban a világvárossá fejlődő Bp. közönségének szórakoztatását szolgálta (1875-től külön színháza is volt, a Népszínház). A bp.-i nézőknek a vidéki élet egzotikumát mutatta be. Zenei anyaga a műdal, a magyar nóta lett. A népszínmű történetének mindkét szakaszában alakítóitól színészi játékképességet és jó énektudást követelt meg. Az első korszak kiemelkedő művészei De Caux Mimi és Füredi Mihály, a második szakaszban pedig Blaha Lujza és Tamássy József voltak. A századfordulóra teljesen kiüresedett színjátéktípus iránti közönségigény kielégítésére több kísérlet történt. Az egyik irány a daljáték – Kacsoh Pongrác–Heltai Jenő: János vitéz –, a másik kitörési vonal pedig Gárdonyi Géza: A bor és Móricz Zsigmond: Sári bíró c. műve. – Ir. Pukánszkyné Kádár J.: A magyar népszínmű bécsi gyökerei (1930); Tóth D.: A magyar népszínmű zenei kialakulása (1930); Gombos A.: A magyar népszínmű története (1933); Dobos S.: Népszínművek dalai; Kerényi F.: A tündérbohózattól a népszínműig (Mesterség és alkotás, 1972).