szabadtéri színház

szabad ég alatti színjátszóhely – színpad és nézőtér –, ahol a játékteret, ill. a szcenikai keretet részben v. egészben a természet szolgáltatja, és a természeti környezet elemeinek bizonyos fokú közreműködése határozza meg a színjáték egészét. A természeti környezet csak a hivatásos színjátszásnak (barokk) színházépületekben folyó működésével vált különleges színjátékelemmé. Az újkori szabadtéri színjátszás olasz eredetű, s a reneszánsz mulatókertekből a 16. századra kialakult kerti színpad formájának divatja a 17. sz.-i Spanyolországból indult. Virágkorát a francia rokokó udvarban élte. Onnan került a 17–18. sz. fordulóján a közép-európai – német, osztrák, m. stb. – főúri kastélyparkokba (Keszthely, Festetics-kastély) és vadasparkokba (Wesselényi Miklós zsibói vadasparkja). A szabadtéri színjátszásnak a felvilágosodást követő második hulláma a 19–20. sz. fordulóján kezdődött. A színházművészet múltját felelevenítő kísérleteknek az antik, ill. a középkori romok – Gorsium, Gyula, Kisvárda stb. – adnak történelmi hangulatú hátteret. Kísérletek történtek a passiójátékok felélesztésére is, pl. Mikófalván 1922-ben. A szabadtéri színházak harmadik típusát az állandó, épített szabadtéri színpadok alkotják. Ezek már nemcsak természeti – Margitsziget, 1928; Városmajor, 1952; Budai Parkszínpad, 1959 –, hanem építészeti háttér – Szeged, 1932; Szentendre, 1969 – felhasználása céljából épültek a század húszas éveitől kezdve, bár az első kísérlet Molnár György Budai Népszínházában zajlott 1868-ban. Szabadtéri előadásokat alkalmi jelleggel v. viszonylagos folyamatossággal más helyszíneken is szerveznek: sportpályákon, parkokban és tereken, v. vízpartra, ill. vízfelszínre épített színpadokon. A szabadtéri színház sajátos formája az utcaszínház, ill. a helyváltoztató színjáték (pl. a Bread and Puppet Theatre New Yorkban). Ezekben az előadásokban általában praktikus okok, anyagi szempontok, politikai agitáció stb. játszanak szerepet. Egyre erősebben hatnak a szabadtéri színházak idegenforgalmat vonzó lehetőségei is. A szabadtéri színházak produkciói eltérnek a kőszínháziaktól darabválasztásban, játékstílusban és játékeszközökben, szcenikában. A műsorra kerülő színpadi műveket történeti vonásaik, természethez való tematikus-cselekményi kötöttségük, ill. tömegigényük tehetik alkalmassá a szabadtéri játszásra (pl. antik drámák, középkori passiók, moralitások, ill. ezek átdolgozásai, operák stb.). A játékstílusban nagyobb szerepet kap a jelmez, a maszk (a mimika rovására), a zenei elemek, a tömegjelenetek alkalmazása. A szcenikai megoldásokat befolyásolja a természetes, ill. a mesterséges világítás léte és aránya, jellemző a festőiség, a színek nagy szerepe. Újabban a szabadtéri játszóhelyek az állandó társ.-ok évadjainak meghosszabbításában is feladathoz jutnak, nyári állomáshelyként, előszezoni bemutatók színhelyeként. Előbemutatókon próbálják ki a produkciókat, majd azokat azonos szereposztásban, a szükséges szcenikai változtatások végrehajtásával helyezik át az anyaszínházba. Így lett pl. a Nemzeti Színház nyári játszóhelye a Gyulai Várszínház v. a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházé Kisvárda. – Ir. W. Pfeiffer: Geschichte der Gartentheater (Xenien-Almanach, 1912); A. Kutscher: Das Naturtheater (Halle, 1926); Lugosi D.: A Szegedi Szabadtéri Játékok története, 1931–1937 (1938); Koch L.: A budai Nyári Színkör (1966).