színházi fényképezés

a fotográfia speciális részterülete, amelyet témaválasztása, valamint az elkészült képek felhasználási módja különböztet meg a fényképezés többi alkalmazott műfajától. Jellegénél fogva elsősorban a fénykép dokumentáló szerepére helyezi a hangsúlyt, de legjelesebb képviselői minden korban létrehoztak önálló, szuverén művészeti alkotásokat is. Tágabb értelemben minden olyan fényképet eredményező művelet értendő alatta, amelynek témája, ihletője, kiváltó oka a színház, a színdarab vagy annak létrehozását segítő személy vagy tárgy. Ennek megfelelően a színházi fénykép az ábrázolt téma szerint felosztható: a színházi előadás létrejöttének helyszínét, az előadás megvalósulását, az előadást létrehozó személyeket bemutató képekre. A fényképezés feltalálását megelőző időkben is törekedtek a tünékeny, egyszeri színházi produkciók valamilyen megörökítésére. Szobrok, domborművek, festmények, árnyképek készültek, de mindig csak egy példányban. A sokszorosíthatóságot először a fa-, acél-, rézmetszetek, litográfiák biztosították. 1839 után az első fényképeken, a dagerrotípiákon már próbálkoztak színészek jelmezben történő megörökítésével, sőt Egressy Gábor önmagát örökítette meg különféle szerephelyzetekben, hogy felkészülését segítse. 1872-ből származik az első ismert színpadon készült felvétel, Manchesterben fényképezték le Sh.: V. Henrik-előadásának egyik csatajelenetét. Mo.-on csak 1890-ből tudunk színpadon készített felvételről, addig a felvételi technika kezdetlegessége, nagy fényigénye miatt kénytelenek voltak a színészek jelmezeikkel, díszletelemeikkel a fényképészek üvegműtermeibe vonulni, s ott felvenni az általuk játszott karakter legkifejezőbb prózait, melyekben aztán megörökítésre kerültek. Legismertebb hazai fényképészeink, akik az 1860–1900 közti időszakban színészeket fényképeztek vizitkártyákon, kabinetportrékon: a Strelisky-dinasztia tagjai (Lipót, Náthán, Sándor) Veress Ferenc (1832–1916), a Goszleth-dinasztia (István és Gyula), Kozmata Ferenc (1846–1902) voltak. A műtermi stílus legjelentősebb hazai képviselője Angelo (Funk Pál; 1894–1974). A műteremben készült színházi fotókat követték az eredeti helyszínen, a színpadon, díszletek között exponált képek, de még ezek sem a mai értelemben vett pillanatfelvételek voltak. A próbák szüneteiben a rend. a főszereplőkkel beállított egy-egy kulcsjelenetet, s ezt a fényképész magnéziummal vagy lámpákkal bevilágítva megörökítette. Várkonyi László, Vajda M. Pál voltak a nevesebb képviselői. Tulajdonképpen az 1960-as évekig jellemző volt a színházi fényképezésre ez a módszer, mikor is megjelentek az első igazán nagyérzékenységű negatívok, a kisfilmes fényképezőgépek és a fényerősebb teleobjektívek. Ezek biztosították, hogy próbák közben, esetlen előadásokon a fénykép egyszerre születhessen az átélt színpadi pillanattal. Escher Károly (1890–1966), a sztárképek készítésében Inkey Tibor, később Keleti Éva, Koncz Zsuzsa, Féner Tamás, Korniss Péter alkottak kiemelkedő színházi felvételeket.