táncjelírás, kinetográfia

a táncprodukciók lejegyzési-rögzítési módja. Már a 15. sz.-ban születtek kísérletek a tánclépések jelekkel való rögzítésére, Th. Arbeau (Orchésographie, 1588) és R. A. Feuillet (Choréographie, 1700) közlései már meglehetősen pontos, ma is visszaolvasható lépésleírásokat adtak a korabeli táncokról. A 19. sz. jegyzésmódjaiban a test- és a kéztartás rögzítésének igénye is felmerült, a 20. sz. pedig felvetette a teljes táncmű rögzítésének, a partitúraszerű lejegyzésnek szükségét. A csupán időbeli folyamatokat rögzítő zenei kottaképpel szemben a táncjelírásnak egyszerre kell az időbeli és térbeli folyamatokat megörökítenie – kiegészítve dinamikai jelekkel –, figyelembe véve, hogy a lábfőn kívül a kéz, a fej, a karok stb. helyzete egy táncosnál is folyamatosan, mozdulatfázisonként változik. A lejegyzés módszerét Lábán Rezső dolgozta ki. Tőle származik a jelrendszer alaprétege, valamint a a kinetográfia elnevezés is. Módszerét, amely a táncon kívül a sport és általában az emberi munkafolyamatok rögzítésére is alkalmas, később Albrecht Knust, Lisa Ulmann és Szentpál Mária tökéletesítette. Mo.-i bevezetése Lugossy Emma, Lányi Ágoston és Szentpál Mária munkásságához fűződik. A Labanotation módszerrel párhuzamosan Angliában az ún. Benesh Notationt is használják. Európában és az USA-ban a táncjelírást a 20. sz. második felében több színháznál, társ.-nál alkalmazzák, részben a táncművek későbbi felújításához, részben a szerzői jogvédelem biztosítása céljából.