GABONATERMESZTÉS


FEJEZETEK

A KUTATÁS TÖRTÉNETE

A földművelés kutatásának első, néprajzi szempontból is értékelhető forrásai a mezőgazdasági irodalom korai korszakából származnak, melyet a A magyar gazdasági irodalom első századainak könyvészete (1934, 1938) első két kötete (1505–1830) dolgozott fel. Az itt felsorolt munkákban elsősorban szórvány adatok találhatók a szántóföldi földműveléssel kapcsolatban, míg a nagyobb összefoglalások a jellegzetes kultúrák (szőlő-, gyümölcs-, dinnye-, dohány-, kertművelés) területén jelentkeztek. A szántóföldi művelés területén már valamelyes áttekintést nyújt Lippay János 1662-ben megjelent mezőgazdasági naptára, mely külföldi mintákat követve hónapról hónapra leírja az elvégzendő munkákat. Hatását növelte számos kiadása 1753-ig, de a forma még tovább is élt. Nagyváthy János ezt a formát használja a Festetics-birtokra alkalmazott Instructióiban (1795 k), Veszelszky Antal is ezt követi 1799-ben Százesztendős kalendáriumában. Még a 19. század mezőgazdasági folyóiratában is előfordul a földművelési ismeretek ilyen módon történő közlése.

Bél Mátyás (1684–1749) az első, aki a magyar földművelés jellegzetességeit, táji tagozódását Notitia Hungariae Novae Historico Geographica című munkájában (1735–1742) már tizenegy vármegyéből összefoglalja, de kéziratos dolgozatai még további területeket is érintenek. Különösen jelentős Tractatus de Re Rustica Hunga-rorum című kéziratban maradt műve, melyben elsőként kísérli meg a magyar mezőgazdasági ismeretek összefoglalását. A felvilágosodás szellemében, a német államismereti iskola útmutatásait követve nemcsak pontos, részletes leírást nyújt, hanem összehasonlítást is végez, mellyel megbízható alapot teremt minden további kutatás számára. Mivel kiadása és magyar nyelvre történő lefordítása csak újabban, részletekben és egymástól függetlenül történt meg, ezt az alapvető munkát a magyar néprajzkutatás nem használta fel megfelelő mértékben.

A 18. század utolsó negyedében a nyugaton már egy évszázada virágzó, ún. házigazda-irodalom (Hausvaterliteratur) nálunk is néhány kiváló könyvet hívott életre. Ezekben a római mezőgazdasági auktorok ismeretei éppúgy helyet kaptak, mint a nyugati országok (főleg a német és angol nyelvterület) legújabb eredményei, de ami számunkra különösen fontos, a hazai hagyományok és tapasztalatok leírását is bőségesen közlik pozitív, de többségükben negatív értékeléssel. A mezőgazdasági irodalom fellendülését elősegítette, hogy a Nagyszombatból Pestre költözött egyetemen mezőgazdasági tanszéket is szerveztek, melynek első tanára Mitterpacher {296.} Lajos (1734–1814) kiadta Elementa rei rusticae (1777–1794) című összefoglaló munkáját.

A 18. század végének, a 19. század elejének egyre gyarapodó mezőgazdasági irodalmából különösen három olyan meghatározó egyéniség emelkedik ki, akinek munkáit a néprajzkutatás is nagy haszonnal forgatja, annál is inkább, mert elsősorban magyar nyelven írtak.

Tessedik Sámuel (1742–1820) számos munkája közül az eredetileg németül megjelent, de a következő évben (1797) magyarra is lefordítottak: A Paraszt ember Magyarországban Mitsoda és mi lehetne... című könyve többek között a magyar mezőgazdaság helyzetét rajzolja meg Szarvason, de úgy, hogy ez általánosságban az egész Dél-Tiszántúlra érvényes. Széles körű pedagógiai munkássága elsőrendűen a parasztság életszínvonalának emelését kívánta szolgálni, és ennek középpontjába a földművelés megjobbítását állította.

Nagyváthy János (1755–1819) Miskolcon született, Sárospatakon járta iskoláit, számos külföldi tanulmányút után a dunántúli Festetics-birtokok kormányzója lett. Alapvető munkája 1791-ben jelent meg: A szorgalmatos mezei gazda címhez azt is hozzáfűzte: A Magyarországban gyakoroltatni szokott gazdaságnak rendjén keresztül. Ez is mutatja, hogy a sok külföldi – gyakran a mienknél korszerűbb – ismereten túl a hazai gyakorlatnak is nagy figyelmet szentel. Ezért ez a műve, más könyvei, kéziratai a néprajzi földműveléskutatás fontos forrásai a 18. század második felére.

Kisszántói Pethe Ferenc (1762–1832) Szabolcs megyei születésű, majd mint debreceni diák a Tiszántúl jelentős részét megismerte, sokat járt külföldön, a keszthelyi Georgikon tanára, gazdaságának kiváló szervezőképességű vezetője lett. Az általa szerkesztett két folyóirat; a Vizsgálódó Magyar Gazda (1797) éppúgy alapvető forrás, mint a Nemzeti Gazda (1814–1818). Igen sokat meríthet a néprajzkutató háromkötetes: Pallérozott mezei gazdaság című főmunkájából, melyben az ismereteket „a nemzet állapotjához szabva...” adja elő. A hazai gyakorlatot nemcsak általánosságban ismerte, hanem annak számos elemét továbbfejleszthetőnek is tartotta.

A 19. század első felének rendkívül gazdag mezőgazdasági irodalmából két olyan munkát emelünk ki, mely a tájhoz erősen kapcsolódik, éppen ezért adatainak jelentős részét lokalizálni is lehet. Az egyik Balásházy János (1797–1857), aki Sátoralja-újhelyen nevelkedett ugyan, de élete második részét Debrecenben töltötte, ezért A háztartás és mezei gazdaság tudományáról írt könyve (1838) rengeteg debreceni vonatkozást tartalmaz. Milotai Ferenc: Az erdélyi gazda kézikönyve (1838) című, ugyancsak kétkötetes munkája kitűnő forrás mindazok számára, akik Erdély földművelésével foglalkoznak.

Ez az a korszak, melyben a földműveléssel kapcsolatban olyan kérdések is felvetődnek, melyek tudományszakunkat később – nemegyszer napjainkban is – foglalkoztatják. Ilyen a Kállay Ferenc nevével elsőként megemlített kettősség (TGy 1823. VII. 3–39) a magyar földművelésben, mely szerint az Alföldön az „ázsiai”, mert a szemnyerés munkáját szabadban végzik, míg a hegy- és dombvidéken az „európai”, mert a munka jelentős részét épületekben (csűr) bonyolítják. Újabban Kállay szerzőségét kétségbe vonták. A kettősségfelfogást Csaplovits János (1780–1847) is magáévá tette, aki a Kárpát-medence földművelésének sok jellegzetes vonását más vonatkozásban is megörökítette. A sarló-kasza váltás kérdése csaknem minden összefoglaló {297.} munkában szerepel és számos cikk jelent meg a kérdéssel kapcsolatban a folyóiratokban éppúgy, mint ahogy az eke és a szántás kérdéséről is sokat írtak. Ez utóbbiról külön könyvet is kiadott Balogh József, Tanakodás az ekéről (1836) címen.

A 19. század második és harmadik negyedében a hosszabb-rövidebb ideig élő mezőgazdasági folyóiratok egész sorát jelentették meg. A teljesség igénye nélkül érdemes néhányat megemlíteni: Mezei Gazdák Barátja, Magyar Gazda, Mezei Gazda, Gazdasági Lapok, Erdélyi Gazda, Falusi Gazda stb., melyekhez számos szőlészeti, kertészeti, erdészeti és egyéb folyóirat is járul. Mindezekből a kor földműveléséről, a helyi sajátosságokról rendkívül sok mindent meg lehet tudni, annál is inkább, mert ezeket – legalább részben – a különböző bibliográfiák fel is dolgozták.

A 19. század közepétől a statisztikák is jelentkeznek e területen is a néprajz társtudományaként, melyek segítségével egy-egy eszköz (például eke), eljárás elterjedéséről jó áttekintést lehet szerezni. Különösen jól használható, mert már a jobbágyfelszabadítás utáni állapotot tükrözi Galgóczy Károly (1823–1916) jeles munkája: Magyarország, a Szerb vajdaság s a Temesi bánság mezőgazdasági statisticája (1855). A hatvanas évek második felétől meginduló Statisztikai Évkönyvek szintén sok néprajzi szempontból is hasznosítható adatsort szolgáltatnak.

Az anyagi kultúra magyar néprajzi kutatása rendkívül nagy késéssel indult meg. A halászat, az állattartás, az építkezés, a népi díszítőművészet már a múlt század utolsó évtizedeiben nemcsak jeles kutatókra, de összegzőkre is talált. Ennek okát abban lehet keresni, hogy ezek a területek a néprajz egyik indíttatásának, az őstörténeti kutatásoknak sokkal több lehetőséget látszottak szolgáltatni. Az évezredes ünnepségekre készülve különösen a lovasnomád eredet felnagyított jelentősége mellett senki sem gondolt arra, hogy a kevesebb őstörténeti vonatkozást jelentő földművelés kérdésével is érdemes lenne foglalkozni. Ez a szemlélet sokáig akadálya volt az ilyen irányú kutatásnak.

Ebben az időben Jankó János (1868–1902) azon kevesek közé tartozott, aki rendszeresen gyűjtötte a földművelési eszközöket, annál is inkább, mert ezekre az Ezredéves Országos Kiállítás Néprajzi Falujának berendezése során szüksége volt, sőt egy külön kiállítást is szeretett volna rendezni, de erre nem kerülhetett sor. Három jeles tájmonográfiájában (1892, 1893a, 1902a), ha érintőlegesen is, de szól a földművelés kérdéséről is. Lényegében ezeket tekinthetjük az első olyan munkáknak, melyek néprajzi igénnyel vetik fel a földművelés kérdését.

Bátky Zsigmond Útmutató néprajzi múzeumok szervezéséhez (1906) c. műve a földművelési szerszámokat Gazdálkodás címszó alatt 13 táblán együtt tárgyalja, és azok legfőbb értékét primitívségükben látja. „Szerszámfajtában szegények, de formában gazdagok vagyunk” állapítja meg. A századforduló idején megjelenő vármegyei monográfiák itt-ott tartalmaznak olyan részeket, melyek egy-egy táj földművelésének néprajzi vonatkozásait is bemutatják. Gönczi Ferenc Göcsejről szóló munkája (1914) az, mely már külön fejezetben foglalkozik a földművelés kérdéseivel.

A földművelés néprajzi kutatása iránti érdeklődés tulajdonképpen a két világháború között kezdett ébredezni, de akkor is csak szórványosan. Megmutatkozott azonban az a három fő feldolgozási irány, mely lényegében ezt a kutatási területet napjainkig is jellemzi.

Ezek közül egy-egy munkaeszköz feldolgozására már korábban is találunk példát {298.} a sarlóval kapcsolatban (Bátky 1900). Legjelentősebb azonban e téren Kovács László munkája (1937), melyben a Néprajzi Múzeum gazdag ekegyűjteményét dolgozta fel, jól hasznosítva e korszak külföldi irodalmát is. E munka azért is jelentős, mert németül is megjelent (Kovács L. 1938) és így belekerült a nemzetközi néprajzi irodalomba, ahol azt napjainkig idézik.

Egy-egy munkafolyamatnak kisebb vagy nagyobb tájban történő leírására is találunk dolgozatokat, melyek közül fontosságban messze kiemelkedik Györffy István (1928) munkája, melyben az alföldi takarást és nyomtatást dolgozta fel helyszínen gyűjtött és levéltári adatok alapján. Ez a máig ható tanulmány jelenti valójában a földművelés történeti szempontú kutatásának megindulását. Ennek köszönhető, hogy az elkövetkező években több aratással és szemnyeréssel kapcsolatos közlés látott napvilágot (Nyárády M. 1930; Turi Mészáros L. 1928, Morvay Gy. 1929).

A földművelés magyar néprajzi anyagának összegyűjtésében nagyon nagy segítséget jelentettek a kérdőívek, gyűjtési útmutatók. Az első ilyen kérdőívet Gunda Béla állította össze, s az elvetett búzától a kenyér készítéséig kísérte végig a műveleteket. Majd Balogh István, Hofer Tamás, Végh József többkötetes kérdőíve következett. A palóckutatás során Balassa Iván (1972b) szerkesztett egy a földműveléssel kapcsolatos kérdőívet. Mindezek alapján hatalmas, azonos szempontok szerint gyűjtött anyag halmozódott fel, elsősorban a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárában.

Egy-egy táj, körzet, esetleg egy település földművelését tanulmányok, sőt könyvek ismertették. A sort Kiss Lajos (1929) Nyírségről szóló összefoglalása nyitotta meg, melyet követett a Bódva völgyének leírása (Gunda 1937a). Kisebb összefoglalásokat eredményezett a Néprajzi Múzeum néhány közös gyűjtőútja közül a szokolyai (Hont m., Morvay P. 1938) és a pusztafalusi (Abaúj m., Tagán G. 1939). Két könyv terjedelmű gyűjtés kiadására a debreceni Csűry nyelvjáráskutató iskola tanítványai vállalkoztak Debrecenből (Balassa I. 1940) és a burgenlandi Felsőőrből (Imre S. 1941).

Nagyon kevés előmunkálat után Györffy István vállalkozott arra, hogy elsősorban saját mély és széles körű ismereteire alapozva a Magyarság Néprajza II. kötetében 1934-ben öszefoglalja a magyar földműveléssel kapcsolatos néprajzi ismereteket. Ez ma is megmaradt olyan fontos munkának, amit mindenkinek kézbe kell vennie, aki a magyar népi földművelés alapvető kérdéseivel kíván foglalkozni. Azóta mindössze két kísérlet történt a magyar földművelés néprajzi szempontú összefoglalására (Balassa I.–Ortutay Gy. 1979: 185–214; Balassa I. 1990), pedig a részletfeldolgozások száma ez idő alatt nagyon megszaporodott. Igen fontos a Magyar Néprajzi Lexikon öt kötetének (1977–1982) nagyszámú és alaposan kidolgozott földműveléssel foglalkozó címszava, melyre mindig lehetett támaszkodni. Nagy segítséget jelentett, hogy 1971-től napjainkig rendszeresen megjelent évenkénti bontásban a magyar néprajz bibliográfiája, mely lehetővé tette, hogy a rendkívül szétszórva megjelenő magyar néprajzi termést együtt lehessen látni és felhasználni.

A második világháború befejezése után a földművelés néprajzi kutatása egyre nagyobb hangsúlyt kapott. A helyzet és az eredmények felmérésére már a kezdeti időszakban többször is sor került. Tálasi István két alkalommal is foglalkozott a kérdéssel (1948, 1955), míg Kovács László főleg a korábbi eredményeket tekintette át összefoglalásában (1948a). Ezek a felmérő, de ugyanakkor irányt mutató tanulmányok nagymértékben hozzájárultak az e területen végzett kutatás kibontakoztatásához.

{299.} Előtérbe került a munkaeszközök történeti kutatásának kérdése. Így összefoglalás jelent meg a különböző villákkal kapcsolatban (Balassa I. 1949a) és sor került az eke és szántás emlékeinek feldolgozására a régészeti koroktól a századfordulóig (Balassa I. 1973a). Takács Lajos a különböző vágóeszközök feldolgozására vállalkozott (1967a, 1967b, 1968–69, 1970a, 1970b, 1973), aki ezenkívül a kötözőbotról (1969), az ültetőfákról (1963), az ásóbotokról, ásókról, kapákról (1974) és sok más földművelési eszközről adott kiváló áttekintést. Müller Róbert (1982) a Magyarországról előkerült régészeti mezőgazdasági vaseszközleleteket adta közre, megfelelő értékeléssel és osztályozással a legrégibb koroktól a török kor végéig. Kós Károly az Erdélyi Nemzeti Múzeum faekéit (1947a) dolgozta fel, téve ilyen irányú ismereteinket teljesebbé; K. Kovács László pedig a hazai csépfajtákat osztályozta (1950). E néhány tanulmány megemlítésével, teljességre nem törekedve inkább csak sejtetni igyekeztünk azt a nagy munkát, mely ezen a területen az utóbbi négy évtized alatt lezajlott. Ezt elősegíti a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Mezőgazdasági Munkaeszköz-történeti Archívuma, mely több mint százezer munkaeszköz leírásával, fényképével és más ikonográfiai adatával a feldolgozást nemcsak megkönnyíti, hanem alaposabbá is teszi. A Magyar néprajzi atlasz egyes földművelésre vonatkozó lapjait ugyancsak sok alkalommal használhattuk, éppúgy, mint terminológiai vonatkozásban a Magyar nyelvjárások atlaszát.

A munkafolyamat és eszközkészletének leírására és történeti értékelésére Hoff-mann Tamás vállalkozott A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában (1963) című munkájában. Kialakult egy olyan sorozat, mely az egyes szántóföldi növények teljes történeti mélységű néprajzi feldolgozását végezte el. A sort a kukoricáról szóló monográfia nyitotta meg (Balassa I. 1960), melyet a dohányról szóló nagy összefoglalás követett (Takács L. 1964a). A szegedi paprikáról szóló könyv (Bálint S. 1962) több évtizedes munka eredménye. A burgonytermesztésről írt monográfia ugyancsak ebbe a sorba illeszkedik (Kósa L. 1980a) éppúgy, mint Paládi-Kovács Attila a magyar parasztság rétgazdálkodásáról szóló munkája (1979a). Az olajos magvak szántóföldi termelése területén Selmeczi Kovács Attila feldolgozásai a legjelentősebbek, különösen a napraforgóról (1993) írt könyve.

A jellegzetes munkafolyamatok területén az irtással kapcsolatban kiemelkedő munkát végzett Takács Lajos, különösképpen a Dunántúlon (1964a, 1964b, 1966b, 1976, 1980). A folyómenti és lápi gazdálkodás kérdéseivel a Duna mellékén András-falvy Bertalan műveiből tudhatunk meg a legtöbbet (1965, 1973, 1975). A gabonatárolás kérdéséről Ikvai N. (1966) tanulmányaiból és Füzes E. (1984) könyvéből széles körű áttekintést kaphatunk.

A 19. század közepétől számos olyan sorozat jelent meg, mely többek között a földművelés kérdésével is foglalkozott. Nagyon jól használható Fényes Elek Magyarország geographiai szótára (1851), a Székelyfölddel kapcsolatban nélkülözhetetlen Orbán Balázs A székelyföld leírása ... (1868–73), melyhez Kós Károly néprajzi mutatót készített. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben helyenként a szántóföldi földművelés helyi változatait is leírja. Sok részletkérdést, de összefoglalást is közölnek a Borovszky Samu által szerkesztett Magyarország vármegyei c. sorozat egyes kötetei, és csak sajnálni lehet, hogy nem készült ilyen valamennyi vármegyéről. A két világháború között kiadott megyei monográfiák sem belső tartalomban, sem külsőben nem érik el elődeik színvonalát.

{300.} Az 1950-es évek végétől rendre megjelentek a múzeumok, majd a megyei múzeumok évkönyvei, melyek csaknem mindegyikében találni a helyi földművelés kérdéseit, jellegzetességeit feldolgozó tanulmányt.

Továbbra is az egyik leginkább gyakorolt kutatási forma a földműveléssel kapcsolatban a táji vagy települési monográfia. Ilyenek különösen nagy számban jelentek és jelennek meg az egyre szaporodó falu- és táji kiadványokban. Ezek mennyisége olyan jelentős, hogy még megemlítésükre sem vállalkozhatunk. Elegendő, ha néhány olyat sorolunk fel, mely önállóan jelent meg az utóbbi évtizedekben. A Zempléni-hegység két oldaláról egyaránt napvilágot látott egy-egy könyv formájú összefoglalás (Balassa I. 1964a, Ikvai N. 1967). Az Alföldről Orosháza környékéről elsősorban Nagy Gyula munkáit (1968, 1959, 1975) említhetjük. A Nagykunságból Bellon Tibor könyvét (1973a) főleg a történeti adatok gondos feldolgozása jellemzi. Takács Lajos a Tolna megyei Várongot (1976), Pais Sándor a becsvölgyi földművelést mutatja be (1964). Mindezekhez a helyi monográfiákat is hozzászámítva ma már legalább harminc összefoglalás áll rendelkezésünkre a magyar földművelés táji vonatkozásainak felmérésére.

Az utóbbi évtizedekben különösen megnövekedett a kutatás a munkaszervezet kérdésének területén, mely a szociális kérdések feltárását is magával hozta. Itt többek között Katona Imre (1957), Szabó László (1968, 1993) munkásságára gondolunk, de ma már nincs olyan földműveléssel foglalkozó munka, mely a munkaszervezet kérdéseit valamilyen formában fel ne vetné. Az érdeklődés egyes területeken különösen erős. Többek között a kubikosok (Katona I. 1957), a részesaratók (Takács L. 1951; Balassa I. 1955, 1985b), a summások (Sándor I. 1956) életéről és munkakörülményeiről írtak többen is.

Míg irodalmi áttekintésünk első részében leginkább más tudományszakok eredményeire kellett támaszkodnunk, addig az utóbbi évtizedekben a rendkívül gazdag néprajzi irodalomból is csak szórványosan említettünk meg tanulmányokat, mert azok száma a földműveléssel kapcsolatban nagymértékben megnövekedett. Ez a néprajzi irodalom általános gyarapodását is jelenti, de azon belül a földműveléssel kapcsolatos munkák száma különös mértékben megszaporodott. Mindezekben általában a történeti irányzat uralkodik, de néprajzkutatók arra is vállalkoztak, hogy egy-egy korszakban a földművelés különböző ágait az okleveles adatok alapján vegyék vizsgálat alá. E területen ért el kiváló eredményeket Belényesy Márta, aki elsősorban a 14–15. századot kutatta egy munkaközösség segítségével, de helyenként feltárásai a 16. századra is kiterjedtek (1954–55, 1957a, 1960, 1964). Sajnos a következő századokból hasonló mélységű feldolgozásokkal nem rendelkezünk.

A MAGYAR FÖLDMŰVELÉS TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEI

A magyar földművelés legrégibb történetét két szempontból érdemes megvizsgálni. Az egyik a honfogalás előtti korszakra vonatkozó adatok és párhuzamok, a másik azok az ismeretek, melyekkel a Kárpát-medencében a magyarok megjelenése előtt élő népek rendelkezhettek.

{301.} A magyar földművelés legkorábbi szakaszával kapcsolatban az utóbbi évszázad folyamán különböző elméletek alakultak ki. A legelterjedtebb, máig is ható nézet szerint a magyarok csak állattartásból éltek, a földművelést egyáltalán nem gyakorolták. Elterjedtnek mondható az a nézet is, mely szerint a magyarok a föld megmunkálását leigázott népekkel, elsősorban szlávokkal végeztették. Az utóbbi évtizedekben egyre több híve van annak a felfogásnak, mely szerint a jelentős állattartás mellett földműveléssel is foglalkoztak. Lássuk a bizonyítékok közül a legfontosabbakat.

A magyar nyelvtudomány már régen megállapította, hogy a magyar földművelés szókincsének egy jelentős rétege a (bolgár)török néptől származik. Ezek közül megemlíthető: az árpa, búza, eke, sarló, tarló, boglya, szórni, őrölni, dara, illetve a gyümölcstermelésben a gyümölcs, alma, körte, som, dió, valamint a szőlőművelés néhány alapvető szava: szőlő, szűrni, bor, ászok, seprő. Ezek alapján állapította meg Bárczi Géza (1963: 46): „Ezek elég fejlett földművelésre utalnak, sőt mintha bizonyos fokú megtelepedésre is.” A fenti szavakkal kapcsolatban megállapítható, hogy a szántóföldi művelésre vonatkozó szavakat, de a gyümölcsök némelyikét is valahol a Volga-könyökben tanulhattuk el, míg másokat, de különösen a szőlő termelését csak délen, valahol az Azovi- és a Fekete-tenger mellékén sajátíthattuk el.

A történeti feljegyzések és a régészeti ásatások egyaránt amellett tanúskodnak, hogy azon a területen, ahol ez megtörténhetett, a magyarok éltek, illetve olyan népekkel érintkeztek, melyek a földművelést magas fokon űzték. A bolgár-törökök fejlett földműveléssel rendelkeztek, és a régészek a 8. századtól kezdve jelentős mennyiségű vas mezőgazdasági szerszámot tártak fel, elsősorban ekevasat és csoroszlyát, de sarlók is szép számmal kerültek elő. Ezekből megállapítható, hogy többféle ekét is használtak, így a karcolóekét (orosz: szocha), mely a frissen feltört földek ekéjeként szinte napjainkig ismeretes, a túróekét, mely a legelterjedtebb lehetett, és a legfejlettebb aszimmetrikus vasú ekét, az ún. ágyekét, mely a faeke fejlődésének legmagasabb fokát jelentette. Az arab történeti források, így Ibn Ruszta (870 körül), majd Gardezi azt írják – valószínű a magyarokról is –, hogy „olyan nép, melynek vetései és szántóföldjei is vannak. Mindenféle gabonát vetnek: búzát, árpát, kölest és más egyebeket is”.

A honfoglalást közvetlenül megelőző évtizedekben a 9. században a magyarok olyan keleti szlávokkal, feltehetően poljánokkal is érintkezhettek, akik ugyancsak fejlett földműveléssel rendelkeztek. Ezt általában magasabb szintűnek értékelhetjük, mint a korabeli Kárpát-medence szláv népeiét. Nemcsak a történeti források bizonyítják, hogy magasfokú ekés földművelést folytattak ezen a tájon, hanem a régészeti feltárások is, melyek aszimmetrikus ekevasakat, csoroszlyákat, sarlókat, rövid kaszákat, ásópapucsokat és más mezőgazdasági tárgyakat egyaránt felszínre hoztak. Az ekékhez tartozó vasak arról tanúskodnak, hogy a túróeke mellett már ágyekével is művelték a földet, melynek biztosabb járását az eketalyiga tette lehetővé. Néhány ekével kapcsolatos szláv eredetű szavunk feltehetően ebből a korból is származhat: gerendely, pating, kakat, ösztöke, kabola, kormány, talyiga. A keleti szláv kapcsolatok kutatásának lehetőségei még e téren sincsenek kimerítve. Szőke Béla, László Gyula és mások már korábban megállapították, hogy a honfoglaló magyarság műveltsége már a délorosz síkságon kialakult és ebben az állattartás mellett a földművelés is jelentős szerepet játszott. Hoffmann Tamás már egyenesen három rétegre oszolva {302.} képzeli el e korban a magyarokat, és ezek közül az egyik földműveléssel foglalkozott. Bartha Antal úgy gondolja, hogy a foglalkozás esetleg családokon, esetleg nemzetségeken keresztül oszlik meg; a fiatalok az állatokat legeltették, míg a középkorúak és az idősebbek a folyó melletti településeken a földet művelték, halásztak és különböző iparokkal foglalkoztak. Emellett tanúskodik Ibn Ruszta sokszor idézett feljegyzése: „A magyarok országa fában és vízben bővelkedik, talaja nedves, sok szántóföldjük van, a velük szomszédos szlávok fölött uralkodnak és nehéz adókra kötelezik őket, ezeket foglyokként tartják.”

A honfoglalás utáni külföldi krónikák egy része a magyarokat kizárólagos állattartókként jellemzi. Ezek közül érdemes megemlíteni az 1970-es években felfedezett és közreadott, 942-ből származó spanyolországi arab feljegyzést, mely a vezérek névsorára, a magyarok településeinek határaira és elődeink életmódjára tartalmaz a tudomány számára fontos adatokat. A magyarokról megjegyzi: „Duna folyó mellett laknak és vándorló állattartók, mint az arabok. Se városuk, se házuk nincsen, nemezsátorban élnek, szétszórt településeken” (Czeglédy K. 1979: 276). Ez a megállapítás sokban hasonlít a Konstantinosz Porfürogennetosz egy évtizeddel későbbi megállapításához, mely szerint „az avarok a Duna folyón túl tanyáznak, ahol most az állattartó életet élő türkök (vagyis magyarok) vannak”.

Lehet-e ezt az ellentétet feloldani? Azt hiszem, igen! Ugyanis a távoli, külföldi szemlélő számára egy népet elsősorban az jellemez, ami saját országában ismeretlen. Márpedig a vándorló állattartás ebben a korban nem volt gyakori, sem a bizánci birodalomban, sem a nyugati országokban, éppen ezért egy távoli országban elsőként a 10. században, de sok helyen még a későbbiekben is, a magyar állattartást a különböző extenzív vonásokkal jellemezték. Ezek a vonások a 9. században még meg is erősödhettek, mert ha egy félig letelepült, de jelentős részeiben állattartó nép valamilyen oknál fogva hazát változtat, akkor annak ilyen vonásai kerülnek előtérbe. Ezt még hangsúlyozhatja az is, hogy a letelepült földművelők és egyéb rétegek egy része nem mindig követi a vándorlókat. Azok, akik pedig velük mennek, a megtelepedés bizonytalanságában hosszabb vagy rövidebb ideig nem tudnak földműveléssel foglalkozni. Arra is tudunk példát, hogy a korábbi földművelők is nomádokká válhatnak, mint az részben a hunok esetében történt, akik egy része a nyugat felé történt vándorlásuk előtt földműves lehetett. A magyarság esetében a honfoglalás idején számolnunk lehet az extenzív vonások megerősödésével, vagyis az állattartás jelentőségének megnövekedésével.

Érdemes krónikáinkat is áttekinteni a földművelés és az állattenyésztés szempontjából. Anonymus megemlékezik a kiküldött fürkészekről, akik a Kárpát-medence különböző részein nagy alapossággal megvizsgálták a föld termőképességét. A Bécsi Képes Krónikában olvashatjuk, hogy „Szvatopluk örvendezett a magyaroknak, mert azt hitte, hogy ezek parasztok, akik azért jöttek, hogy földjét megműveljék”. E korban a hírszerzés már állott olyan magas fokon, hogy a közelebbi vagy távolabbi szomszédokról tudták, mivel foglalkoznak. Ezért lehetett Szvatopluknak tudomása arról, hogy a magyarok egy része a földet művelte.

Mindehhez még azt is hozzátehetjük, hogy a népvándorlás hullámaiként a Kárpát-medencébe érkező állattartó népek (hunok, avarok, majd később a besenyők, kunok, tatárok) hosszabb-rövidebb idő alatt eltűntek, illetve a környezethez alkalmazkodva {303.} az előző lakosságba vagy az újabb hullám népeibe beolvadtak. Ez a sors várt volna a magyarokra is, ha a részbeni letelepedés, melynek már minden bizonnyal voltak előzményei, nem indult volna meg. A gyors letelepülés eredményeként, melyben a földművelés jelentős szerepet játszott, hiszen ugyanaz a terület lényegesen több embert tudott eltartani, mint az állattenyésztés, a magyarok rendelkeznek a Kárpát-medence népei között a legnagyobb lélekszámmal.

A régészet, a nyelvtudomány, a néprajz és a történettudomány adatait és megállapításait összevetve meg lehet állapítani, hogy a honfoglalás előtti magyarok egy része minden bizonnyal földműveléssel is foglalkozott. Ennek viszonya a gazdaság vezető ágához, az állattartáshoz a különböző korszakokban változó lehetett. A Kárpát-medence középső részén a honfoglalás után is csak lassan szorult háttérbe a földműveléssel szemben. A török uralom alatt, de főleg után a nagy határú alföldi városok, falvak körül újraéledt, s az ún. szilaj pásztorkodás századunk elejéig fennmaradt.

A magyarok kizárólagos állattartó foglalkozása történetírásunk legkorábbi korszakának központi felfogása, melyhez természetesen a később meginduló néprajzi irodalom is csatlakozott. A földművelés csak úgy illeszkedhetett bele, ha annak extenzív jellegét hangsúlyozzák, mely egyben az állattartáshoz kapcsolja. Az 1823-ban megjelent, Kállay Ferenc nevéhez kötött tanulmány az első, mely számos korabeli példával kívánja igazolni, hogy a vándorló állattartás és a földművelés nem zárja ki egymást. „Ezek a régi és újabb példák megmutatják, hogy a Nomadesek pásztorkodásával sokszor együtt járt és jár a földművelés és mezei gazdálkodás” (Tálasi I. 1946: 15). Innen veszi át Csaplovits János, aki a magyar földművelésben európai és ázsiai rendszert és eljárásmódot különböztet meg 1829-ben. E megállapítás sokáig pihent vagy csak nagy ritkán említik meg, mígnem Györffy István 1928-ban felfedezi és alkalmazza az aratásról és nyomtatásról szóló alapvető munkájában. Így megkülönböztette a helyhez kötött és az extenzív mezőgazdaságot, vagyis a földművelést. Ez utóbbit kaszával történő aratás, a kötetlen kezelés és vonatóba rakás jellemezte, vagyis a gabonát széna módjára kezelték. Szérűn elnyomtatták, majd felszórták, a tiszta szemet kiégetett veremben, szuszékban vagy hombárban helyezték el. Ez az eljárás a munka jelentős részét a lóra hárította, és nem volt szüksége épületre, a betakarítást és feldolgozást a szabadban végezték. Györffy (1928: 1–46) azonban az elnevezéstől eltekintve, melyet megkülönböztető terminus technicusnak tekint, nem utal arra, hogy az a honfoglaló magyarság földművelésének egyenes, közvetlen leszármazottja. Sőt Bátky Zsigmond mint szerkesztő ehhez a tanulmányhoz ezt a megjegyzést fűzi: „Mezőgazdaságunknak, mint a pásztorélettel idestova egyidős és egyértékű ősfoglalkozásunknak néprajzi szempontból való tanulmányozása, eleddig sajnálatosan hátramaradt.” Néhány év múlva Györffy (1942: 199) a Magyarság néprajzában már a megkülönböztetést hegyvidékire és alföldire változtatja, sőt egészen határozottan ki is jelenti: „Az Alföld nomád jellegű mezőgazdálkodását azonban nem tekinthetjük a honfoglalás előtti magyar mezőgazdálkodás egyenes leszármazottjának”, hanem annak jellegét ... „a török világ pusztításával magyarázzuk”.

Ez a felfogás sokáig megmaradt és elsősorban Tálasi István (1957) tanulmánya mutatta meg, hogy időrendi kérdésről van szó. A sokkal korábbi sarlót az aratásban a 16. században kezdi kiszorítani a kasza, de ez a folyamat főleg a 19. században {304.} zajlott le, abban az időben, amikor már annak sarkában is megjelent az aratógép. Tudjuk azt is, hogy egyes korszakokban az élesen megmutatkozó különbség a domb-, hegyvidék és az alföldi tájak között a gazdasági és társadalmi egyenetlen fejlődésre vezethető vissza, melyet a talaj és időjárásbeli különbségek is jelentősen befolyásoltak.

Ugyancsak Györffy István volt az, aki a gazdasági fejlődés alapvető befolyását érzékelte a földművelésre. Az alföldi vasútvonalak megjelenésével kapcsolatban megállapítja: „Ez az időpont volt az ősi, évezredes magyar mezőgazdálkodás első határköve. Ettől kezdve gyors fejlődésnek indult, egyelőre a régi alapokon. Másik határkövének a gépek megjelenését tekinthetjük, amikor a művelés módja is alaposan megváltozik, sőt részben a termények is a világpiaci szükséglethez igazodnak.” Mi elsősorban a régi földművelést igyekszünk bemutatni és annak az utóbbi két évszázadban bekövetkezett előbb lassú, majd egyre gyorsabb változását.

A TERMŐFÖLD KIALAKÍTÁSA

A szántóföldi termőterületet különböző korokban az embernek kellett létrehoznia, elhódítani az erdőtől, a réttől, a víztől, meg kellett kötni a homokot és termékennyé tenni a kopár sziket. Mindegyiknek koronként és tájanként más és más volt a jelentősége. Mindezt a hatalmas munkát a parasztság végezte el abban a reményben, hogy azzal saját jobblétét emelni tudja. Ez azonban nem így történt. A kiirtott és termővé tett területet általában 3–7 évig használhatták, majd megegyezés szerint bizonyos bért kellett utána fizetni a földesúrnak. A földesúr azonban bármikor felbecsülhette a belefektetett munkát és azt megválthatta, allodiális birtokához csatolhatta vagy a telkek számát szaporíthatta vele. A megváltás előtt ugyanis az ún. irtások nem tartoztak bele a nyomáskényszerrel művelt határba, hanem attól függetlenül művelték azokat. Az 1836. évi törvények a földesúri visszaváltást csak akkor engedték meg, ha az irtvány időközben nem kapcsolódott a telki állományhoz, nem képezte a tulajdonos kizárólagos megélhetési alapját, ami elsősorban a zselléreket érintette. Azt is meghatározták, hogy irtást ezután csak a földesúr engedélyével lehet végezni. Ezzel lényegében bezárult a jobbágy- és zsellérföldek növelésének egyetlen lehetősége, melyet évszázadokon keresztül gyakoroltak.

Az új földek megszerzésének és termővé alakításának számos módja közül a legfontosabbakat említjük meg.

AZ IRTÁS

Az irtás elsősorban az erdő kivágását és a terület rétté, legelővé vagy szántófölddé való változtatását jelentette. A Kárpát-medencében a legtöbb földet kétségkívül az erdőtől hódította el a parasztság. Úgy tartják, hogy földművelésre csak a keményfától kiirtott erdő helye alkalmas. Az irtás első nagy időszaka az Árpád-korban, a 11–13. században zajlott le, akkor, amikor nemcsak a falvak alakultak ki, hanem azok határai is egyre szilárdabb formát öltöttek. Ez a korszak egybeesett a tőlünk nyugatra {305.} elterülő országok irtásainak befejező időszakával. A második olyan korszak, melynek nyomán lényegében a mai termőföldterület a legtöbb település körül véglegessé vált, a 18–19. század, a török uralom után következő korszak, amikor az egykori falvak újra történő megszállása, a telepítések, majd a lakosság ugrásszerű növekedése ezt szükségessé tette. Ebben az időszakban megindul az erdők fokozott védelme, mely az 1836. évi törvénnyel együtt lényegében lezárta az irtások terjeszkedését.

68. ábra. Az irtás eszközei:

68. ábra. Az irtás eszközei: ac) irtókések (Vas vm.); d) ortókapa, Nagyhuta (Abaúj-Torna vm.); e) csákány, Nagyhuta (Abaúj-Torna vm.); f) kétágú ágaskapa, Kishuta (Abaúj-Torna vm.)

{306.} Az irt, ort szavunk szókincsünk legrégibb rétegéhez tartozik, és lényegében az arat azonos tőből származó szótól különült el. Történetét a szamojéd nyelvig lehet nyomon kísérni, ahol jelentése „oszt” (TESz II: 235). Az Árpád-kortól kezdve Orihwan, vrtuan (irtvány) stb. alakban helynévként fordul elő, míg 1404-től közszóként is feljegyezték. A vész „irtás” jelentése ugyancsak az Árpád-korig követhető, maga a szó feltehetően finnugor eredetű. Takács Lajos kimutatta, hogy különböző formában és mértékben az egész magyar nyelvterületen ismert. 1320-tól rendelkezünk adatokkal a vágás „irtás” jelentésű szavunkra, melynek alapszava az ugor, esetleg a finnugor korig rendelkezik megfelelőkkel. Mindezekhez a szláv terminológia egész sora járult, melyeket a földrajzi nevek mai napig megőriztek (Láz, Terebes stb.), sőt még francia-vallon telepesek is saját nyelvükön nevezték a kiirtott erdő helyén létesült falvakat (Tállya).

Az irtásra kijelölt erdőben először a fákat kellett kiszárítani, ami a legtöbbször kerengetéssel történt, vagyis a kivágásra ítélt fákról többnyire tavasszal, amikor a nedvkeringés már megindult, körben lefejtették a kérget. Ezzel további életét megakadályozták, a fát megaszalták. Az aszalás terminológiája a Kárpát-medence különböző részeiről ismert és így általánosnak tekinthető. 1627: „Új vészben Lázár András Uram számára irtottunk ... két falu két nap aszalta vala” (Ditró, Csík m. – SzT. 1: 454). 1627: „Vész pataknál tudok egy Aszalmányt, azt tudom, hogy ő aszalta” (Só-falva, Udvarhely m. – SzT. 1: 454). Székelyföldön az erdőirtásnak mindkét módja szokásban volt. Aszalták az erdőt, utána pedig vagy felhasználásra elszállították, vagy felégették. „Az aszalás úgy történt, hogy körberódalták, meggyűrűzték a fát, a kérgét lehántották, azért, hogy az ’aszalt’ fa őszire kiszáradjon, könnyen ledönthetővé, meggyújthatóvá, felégethetővé váljon.” Orbán Balázs panaszolja is, hogy „... meggyújtják a gyönyörű őserdőket: a szél tovakapja a lángot, több száz, néha ezer hold erdőséget hamvasztva el” (Imreh I. 1983: 181).

Nyugat-Magyarországon egészen hasonló rendszert talált Takács Lajos. „A kerengetés – vagy más szóval: az aszalás – az erdő kipusztításának a legegyszerűbb formája, mely arra is lehetőséget adott, hogy az irtást olyan körültekintő módon végezzék, hogy közben az erdő fáit kiválogassák, értékesebb darabjait óvják és megőrizzék, és egyáltalában a gyakran feleslegesnek és eltüzelésre ítélt irtási mellékterméket ésszerű módon hasznosítsák” (Takács L. 1980: 156). A lábon száradt fát a mesterek sokkal jobbnak tartották, s ezért szívesen vásárolták. Az irtások egykori emlékét az Aszó, Aszaló és más ide kapcsolható földrajzi nevek is megőrizték.

Az irtásnak nálunk is két alapformája volt használatos: az egyik az égetés, amikor a kiszáradt, esetleg ledöntött fákat felgyújtották és elégették. Az ott maradt hamu bizonyos mértékig megtermékenyítette a földet, melyet a tuskók kiszedése után termelésbe lehetett fogni. A másik, amikor az eleven vagy kiszárított fákat kidöntötték és azt építkezésre, tüzelésre felhasználták. Az előbbit ott alkalmazták, ahol nagyon bőviben voltak a fának, míg az utóbbi lassan kiszorította az előbbit, hiszen az erdők fogyásával mind nagyobb értéke lett a fának. A kettő között foglalt helyet az az eljárási mód, amikor a haszonfákat kivágták és elszállították, a gallyakat és az aljnövényzetet pedig felgyújtották. Ez a forma helyenként még a 20. században is előfordult.

Amennyiben nem égették fel az erdőt, az aljnövényzetet, illetve a parlagon meggyökeresedett bokrokat ki kellett irtani. Erre szolgáltak az egyenes vagy hajlított {307.} pengéjű ágvágók (kardok), illetve súlyos kések, melyeket később ágszedésre, vágásra is használtak. A nagy múltú szerszámok történetét egészen a keltákig lehet követni, az ő révükön, majd a rómaiak révén Európa jelentős részén elterjedt (Takács L. 1980: 180–191).

A fahulladék, de különösen a fatönkök miatt először csak kézi eszközökkel kerülhetett sor a talaj feltörésére. Ennek alapvető eszköze az ásó, a kétágú és tővágó kapa, és ezek után a laposkapa. A feltörés után próbálkozhattak csak a terület felszántásával.

Az irtást a szegényebbek, a zsellérek maguk végezték, de voltak olyanok, akik ezt a nehéz munkát bérért vállalták. Ezek többnyire napszámosok voltak már a korai időszakban is. 1590: „... fizettem az erdővágó szolgáknak 8 napra 12 embernek ...” (Kolozsvár, SzT. 2: 296). A Dunántúl nyugati felében is azok közül a legszegényebb zsellérek, majd agrárproletárok közül kerültek ki az erdőirtók, akik egyébként nyáron részesaratást, cséplést vállaltak, mivel az erdőirtás időszakát ezzel a munkával jól össze lehetett egyeztetni. Az erdőirtás, de még inkább telepítés jellegzetes munkásai a debreceni vákáncsosok, akiknek nevével 1820 körül találkoztunk először. 1921-ben csaknem ezer család lakott a Debrecen körüli irtványokon. A várostól 6–8 hold földet kaptak, melyből a tuskót kiszedték, a csemeték között kukoricát, krumplit termelhettek. Földbe süllyesztett házakban laktak, s az agrárproletárius legszegényebb rétegét alkották, akiknek nagy része még a 20. században sem tudott írni-olvasni (Balogh I. 1936; Miklós Zs. 1972).

Az irtás, a talaj termővé tétele rendkívül nehéz munka volt. A legtöbb helyen általánosságban tudták, hogy egy magyar holdhoz mennyi munkaerő szükséges. Füzérkomlóson 1858-ban megállapították, hogy a nyíres erdő kiirtása éppúgy, mint a bokros terület megtisztítása egy holdon (1200 négyszögöl) 8–16 férfimunkát kívánt egy napra. Más volt azonban a helyzet, ahol a nagy sűrűség vagy a vastag tölgyfagyökerek akadályozták a munkát; ilyen esetben egy embernek 48 munkanap is kellett a fák kidöntéséhez és a gyökerek kiszedéséhez. Csak ezután következhetett a talaj feltörése.

A SZIK JAVÍTÁSA

A szik szavunk feltételezhetően honfoglalás előtti, de pontos eredetét még nem sikerült megállapítani (TESz.; EWUng). A középkorban helynévként már a legkorábbi nyelvemlékekben is előfordul. A szik mennyisége valószínűleg a 18. század második felétől, a vizek lecsapolása következtében növekedni kezdett, s az egyre nagyobb területet elfoglaló szántóföldek is, elsősorban az Alföldön, egyre gyakrabban ütköztek bele. Hazánk középső részének egy jelentős részét szikes talaj fedte, mely legeltetésre sem volt különösen alkalmas, szántóföldnek, főleg száraz időben, alig lehetett használni. Balásházy János debreceni ismeretekre támaszkodva 1838-ban a szik különböző fajtáit különböztette meg: „A fekete televényes s szikes agyagföld fekete szikföldnek hívatik: rendszerint mérsékelten van benne szik, s magra igen termékeny, s az illy földek hátas fekvésűek. Az agyaggal vegyült homok miatt sárgás szikes agyag fakó sziknek. A lapájosabban fekvő hamuszínű igen összetartó, s mint {308.} gyanítom vasas szikes agyag, monyók sziknek. A felette sós volta miatt semmit sem termő kopasz szikföld szikporongnak. A mésszel vegyült fejér színű szikes agyag, fejér sziknek.” Ennek a neve Csongrád megyében vakszik, mert még fű sem nő rajta (MTsz).

A szikes föld megjavításával, hasznosításával Tessedik Sámuel már a 18. században foglalkozott, és kísérleteinek eredményeit összefoglalta egy 1804-ben megjelent cikkében. Azt javasolta, hogy az ilyen talajra kiásott márgát tegyenek, ami tulajdonképpen a meszezésnek egy módja és ez a talajt nemcsak porhanyóssá teszi, hanem a sókat vegyileg is átalakítja. Útmutatásait a Békés és Arad megyei gazdák sokáig követték. Debrecen környékén a szikes réteg alatt általában meghúzódó savtalan talajt kiásták és azt néhány centiméter vastagságban elteregették, a szikes vízmosásokat ezzel felöntötték. A monyók sziket, mely rendszerint foltokban jelentkezik, pelyvával, törekkel beszórták, melynek javító hatására a fű kiserkent. A szik javításának legelterjedtebb módjaként jegyezték fel az egész területnek 2–3 ujjnyi vastagságban történő beborítását és leszántását. Erre a célra a tanyák közelében a heverő marhák által megtermékenyített földet felszántják vagy felássák, összegyűjtik és a sziken elterítik. Ezt az eljárást időről időre meg kell ismételni.

A HOMOK MEGKÖTÉSE

A homok szavunk ugyancsak honfoglalás előtti, és származhat az ótörök nyelv korábbi és későbbi időszakából, mert a legtöbb török nyelvben azonos jelentéssel megtalálható (TESz; Ligeti L. 1986: 153–155; EWUng). A kora magyar középkortól kezdve gyakran felbukkan, különösen helynevekben, de elterjedtségét nem ismerjük. A 18. század második felétől sokszor emlegetik a futóhomokot, mely ekkor már különösen a Duna–Tisza közén hatalmas területeket borított. A szél maga előtt hajtja, tíz–húsz méter magas dombokat és ugyanilyen mély völgyeket képezve, ahogyan Petőfi Sándor mondta a Kiskunságról: „Sárga homokdombok emelkednek, miket / Épít s dönt a szélvész” (Kiskunság). Ezek a dombok nemcsak terméketlenek, hanem a vetéseket és a településeket egyaránt veszélyeztetik. Kisteleken (Csongrád m.) 1793-ban nemcsak a határt rombolta, hanem még 9 házat is betemetett a futóhomok. A 19. század elejétől a széles közvéleményt is foglalkoztatta a homok megkötésének kérdése. 1807-ben az országgyűlés e munkára bizonyos pénzbeli támogatást is biztosított; sőt azok számára, akik ebben részt vettek, még felmentést is adott a földesúri szolgáltatások alól. Mindezek csak részben csökkentették a veszélyt (Balassa I. 1994c: 90–92).

Erdei Ferenc írja e munkával kapcsolatban: „A homokkal való közelharcot a kisparasztság folytatta. A kun gazdáknak nem sok része volt ebben, sovány legelőül ismerték meg a homokot, nem pedig az ember gyötrelméül. Sehol annyi kis szerszámot és munkaalkalmatosságot nem láthat az ember, mint ezen a vidéken. Hegyes kis karók, ásók, széles és keskeny kapák, haraszolók és faápoló szerszámok, talicskák, targoncák és húzós kis kocsik, mind a közelharc fegyverei, amelyeket a kisemberek használnak a nagy elemmel szemben” (Erdei F. 1937: 170).

A szerszámok egy része a homok elegyengetését szolgálta. Az ásók, kapák, lapátok {309.} nemigen különböztek attól, amit a kubikosok vagy a parasztgazdaságok használtak. De akadtak elsősorban a Duna–Tisza közén speciális szerszámok is. Ilyen a szalmahengerlő, ami olyan henger, melybe sorba fogakat ékeltek. Egy vagy két igás-állatot fogtak elébe. A területet, melyen végig akartak menni, vastagon szalmával beszórták. A szalmát a fogas henger valósággal belevarrta a homokba és ezzel megkötötte azt egy évre, míg valamit vetettek bele.

A szalma a homok megkötésében jelentős szerepet játszott. Szalmakötelet fűzfakampókkal ölnyi távolságban a homokhoz erősítettek. Ez nemcsak megfogta a homokot, hanem a kihajtó fűzfák mindjárt kis erdőt is képeztek. A homokon erdőt vagy szőlőt telepítettek a Duna–Tisza közén. A szőlő esetében négy tőkét négyzet alakban ültettek el és a közepére egy marék rozsot vetettek, így közösen megtartották a homokot.

Sok helyen a munkát a buckák elhordásával és a mélyedések betöltésével kellett kezdeni. Ezt részben talicskával, részben homokhordó szekérrel végezték. Szeged környékén a múlt század végén jelent meg a homokhordó bakity, mely a homok elhordására szolgáló kétkerekű taliga és minden valószínűség szerint az 1879. évi nagy árvíz utáni töltéseken tevékenykedő olasz földmunkásoktól (kordésdigóktól) ismerték meg a magyarok (Balassa I. 1994c: 96–97).

A homokszánkó két részből áll. A szánkó két hengeres talpát deszka köti össze és erre állítják a kiselejtezett hordót, melybe a homokot belerakják és egy ló segítségével oda csúsztatják, ahol mélyedés mutatkozik. Ennél fejlettebb szerszám az ún. hegyhúzó (lásd 352. oldal), melynek megfelelőit Egyiptomban, Olaszországban korábban, Dániában későbben egyaránt meg lehet találni. Nálunk, úgy látszik, csak a 19. század közepén jelentkezett. Ennek csúszó talpa is szán formára van kiképezve. A két szarvához hozzávetőlegesen 45°-os szögben deszkalap támaszkodik. Ez súlyánál fogva leszedi a kiemelkedő réteget, majd mikor megtelik, oda lehet vontatni, ahol mélyedést kell betölteni. Itt felemelik a két szarvat és megszabadulnak a tehertől (Balassa I. 1994c: 93–96).

A megkötött homok mindenütt megteremte a gabonát, főleg a rozsot, a Duna–Tisza közén nagyszerű szőlő- és gyümölcstelepek jöttek létre, a Nyírségben krumpli- és dohánytermelés virágzott fel, míg a somogyi homokon az ország egyik fontos krumplikörzete alakult ki.

A MOCSÁR TERMŐVÉ TÉTELE

A 19. század első felében megkezdődtek a folyószabályozások és ezzel együtt a mocsarak lecsapolása. A lecsapolt területek azonban nem voltak alkalmasak rögtön mezőgazdasági művelésre, részben a talaj egyenetlensége, részben a visszamaradt vadvizek miatt. A jobbágyok, de különösképpen a zsellérek sokszor ezeken a területeken igyekeztek földhöz jutni, mint azt 1827-ben Mérken (Szatmár m.) az egyik Károlyi-birtokról feljegyezték. Itt ugyanis a zsellérek „... a többiekhez hasonló gazdák kivánván lenni irtogattak, zsombokoltak vagy a majorsági földekből foglalgattak ..., ennélfogva a jobbágyok a határban bujkálva új fogásokat vagy irtásokat tettek és abban az uradalom őket könyörületességből meghagyta ... szükség esetén a maga {310.} hasznára fogja az uradalom forditani”. Általában a mocsártól, láptól vagy az ártértől elhódított területeket ugyanúgy kezelte az uradalom, mint az erdei irtásföldeket, sőt ezekkel kapcsolatban többnyire ugyanezt a nevet is használta.

Az Ecsedi-láp lecsapolása viszonylag későn történt meg, így arról egyet-mást sikerült a néprajzi gyűjtésnek feljegyeznie. A zsombékokat zsombokoló- (Nagyecsed), höncsökkapával (Csengerújfalu), bigóval (Tyukod) vágták ki. Ez tulajdonképpen olyan erős ásó, melyet a kovács kapa formájúra meghajlított. A kapánál sokkal erősebb köpűjébe a múlt században többnyire akácfanyelet faragtak. A kivágott zsom-bokokat, höncsököket a mezsgyére hordták és többnyire felgyújtással megsemmisítették, esetleg lovakkal, akárcsak a gabonát nyomtatáskor, megjáratták. Az elegyengetett földet gulyával megtapostatták, hogy az jól összekeverje, egyenletessé tegye a talajt. Ezután kerülhetett sor a felszántásra, de az aljasabb földeket kézi erővel, elsősorban ásóval kellett feltörni. Először kapásokat (kukorica, burgonya) ültettek bele, vagy kölessel vetették be. A falu alatt kertnek szánt földeket először kitaposták, vagyis hátrafelé haladva mezítláb kicsiny lépésekkel igyekeztek a földet tömöríteni. Ezután kerülhetett sor a zsombokolásra (Nagyecsed). Az uradalom az első évben nem kért semmit az így termővé tett földért, a következő években feles bérletként kezelték, majd sok esetben elvették a paraszttól és az uradalmi földekhez csatolták (Farkas J. 1982: 78–90).

A Kisbalaton (Zala m.) mellékén sok vonásában hasonló módon tették termővé a lápi földeket. Itt a zsombékos talajt először megtisztították az avas nádtól, fűtől, gaztól, majd az egész területet felégették, ami a zsombékot már eleve meggyengítette. Ezután kerülhetett sor a zsombék kifordítására az általánosnál erősebb zalai kapával. Ha ez túlságosan nagy volt, akkor ásóval körülásták, egy-egy esetben fejszét, esetleg metszőkaszát is használtak. Ez utóbbi hosszú nyélre erősített rövid kasza, melyet régebben a szénavágók helyett alkalmaztak. A zsombékolás után állatokkal történő megtiprás következett, és csak ez után kerülhetett sor a felszántásra. Mindez általában két évet vett igénybe. A túlságosan nagy zsombékok kiemelésére – különösen nagyobb uradalmakban – állati erőt is alkalmaztak. A lánccal vagy kötéllel körülvett zsombékokat ökrök erejével fordították fel (Takács L. 1966a: 185–192).

A hegyvidékeken kisebb-nagyobb kövek akadályozzák a szántóföldi művelést. Ezeket az eke kiforgatja a földből: összegyűjtik, kihordják a föld végére vagy a mezsgyére, csomóba rakják, esetleg mélyedéseket töltenek fel vele (Balassa I. 1964a: 48), egyes területeken, így például Tokaj-Hegyalján gátakat, vagyis teraszokat építenek belőle.

A túlságosan meredek hegyoldalak szántása ember és állat számára sok nehézséget jelentett, mert ha azt lejtőnek szántották, a lezúduló víz is sok kárt okozott, ezért többnyire keresztbe szántották, s így teraszok jöttek létre. A mezsgyét sohasem művelték és ennek következtében az állandóan növekedett és fű lepte be (szőrösmezsgye – Kovácsvágás, Abaúj m.). Mivel az állandó szántás ennek növekedését elősegítette, előfordul 1–1,5 m magasságú terasz is. A hegyvidéken minden talpalatnyi földért meg kellett küzdeni, ezért helyenként időről időre levágták a falát, sőt a földből kikerülő kövekkel rakták ki. A teraszok felületét mindinkább a vízszinteshez közelítették (Hoffmann T. 1956: 542–551 – Istenmezeje, Heves m; Balassa I. 1964a: 47–48 – Hegyköz, Abaúj m.).

{311.} A TERMŐFÖLD TÁPEREJÉNEK VISSZAADÁSA

A TRÁGYA ÉS TRÁGYÁZÁS

A mai magyar nyelvben a gané (ganaj) és a trágya elnevezés egymás mellett él, az előbbi – bár egyre inkább kiszorulóban – a paraszti használatban, az utóbbi a szakirodalomban. A gané szláv származású és a mienkével megegyező jelentése elsősorban a délszlávból mutatható ki. A ganaj forma főleg a nyugati és északi nyelvjárásokban található meg, míg a gané a magyar nyelvterület keleti és déli részein otthonos. Ez a jelentése a 15. század elejétől fordul elő, bár régebben is létezett, csak a források hiányoznak. A trágya latin származású, eredeti jelentése: „édesség, fűszer”, s ezt helyenként még a 18–19. században is megőrizte. Trágya jelentéssel csak 17. század első felében bukkant fel. Jelentésfejlődését úgy lehet magyarázni, hogy a földet éppen úgy „ízletesebbé” teszi, termését növeli, mint a fűszer az emberi eledeleket. A Tiszántúl egyes részein, főleg a növényi eredetű trágyát, dudvának is nevezik (ÚMTsz).

A trágya alapanyaga a különböző háziállatok (szarvasmarha, ló, disznó, juh, kecske, de aprójószág, galamb stb. is) ürüléke, melyhez az istállós tartás esetén különböző más anyag (szalma, törek, lomb stb.) is járul. A trágyázás két alapformáját különböztetjük meg: 1. A kosarazás, hálatás, fektetés, mely esetben a jószágot hajtják a földre, illetve a megtermékenyítendő helyen éjszakáztatják; 2. Az istállóból kikerült trágyát az udvaron érlelik, majd a földre kihordva elteregetik és alászántják. A két forma közül az első a régebbi, a kettő között az utóbbi évszázadokban számtalan átmeneti formát is megfigyeltek.

A telkesítés, kosarazás, hálatás, fektetés tájanként a szántóföld, rét, legelő egy bizonyos részének olyan megtermékenyítése, ami az ott több éjszakát töltő jószágtól származik. A teleknek a 13. századtól kétféle értelme is élt egymás mellett: a) „trá-gyás legelőrész”, b) „megtrágyázott művelt szántóföld”. Ez a középkoron keresztül, de még később is, csak olyan föld lehetett, mely a jószág éjszakai pihenőhelyeként szolgált. 1269-ből közli Belényesy Márta: „... más helyen, melyet Nogtelek-nek neveznek, van nyolc hold szántóföld, melyek a lábas-legelőn feküsznek” (1954–55: 394). Ilyen és más adatok is arra utalnak, hogy a legelőből elsősorban olyan területet törtek fel, mely hosszabb-rövidebb ideig a jószág állásául szolgált. A telek „trágyás föld” jelentése napjainkig élt a különböző nyelvjárásokban. Endrődön (Békés m.) a telkes föld a jól megtrágyázott földdel volt egyenlő. Túrkevén a könnyen szántódó, jól megművelt, termékeny föld neve telkes föld. Balásházy János (1844) szerint a 19. század első felében Debrecen környékén telkesítésnek a jól megtrágyázott legelő feltörését nevezték.

Ennek a 20. századig élő formája a kosarazás vagy hálatás, melynek két formája ismeretes. A kosarazás esetében egy felszedhető és továbbszállítható kerítéssel a nyáj nagyságához igazodó területet vettek körül, míg a hálatás esetében egy meghatározott helyre terelték a jószágot, de ott kerítést nem használtak.

A kosarazás a Kárpát-medence szélterületeihez köthető legelő és szántóföldi trágyázási forma, melyet elsősorban Erdélyben és a Felvidéken lehet megtalálni egészen napjainkig. Régebben helyhez kötött formáját is említik, a múlt századtól 4–5 {312.} méteres darabokra szétszedhető kerítésből állt, mely továbbszállítható. Az egyes részelemek fonottak, innen a kosár elnevezés, újabban rudakból vagy deszkából állították össze, melyet széles körben lészának mondtak. Földes László megállapítása szerint „... ugart és tarlót, továbbá – ősszel és tavasszal, szénakaszálás után – kaszálóréteket kosaraznak. A legelők kosarazása a középhegységi tájakon is ritka és többnyire újkeletű. A kosarazás tehát jellemzően a földműveléssel kapcsolatos pásztorkodás sajátja” (1960: 444).

Bálványosváralján (Szolnok-Doboka m.) az ugaron kosaraztak. Az ugart régebben a középbirtokosok, majd a parasztgazdák úgy alakították ki, hogy azok egymás mellé essenek, és ezzel a legeltetést megkönnyítsék, az ide-oda hajtással járó kártevést csökkentsék. A föld tulajdonosai a legeltetés fejében a trágyázást kapták, melynek a gyenge talajon nagy volt a jelentősége. A terület nagyságától függően a kosár, melyben a juhok éjszakáztak, 2–4 éjszaka maradt egy helyen, majd tovább költözött. A költöztetést a múlt században még a föld gazdái végezték, századunkban megállapodtak a báccsal, aki ezt magára vállalta. Az elhelyezéskor inkább a távolabbi helyet választották, ahova nehezen tudták az istállótrágyát kihordani, s arra is ügyeltek, hogy az partosabb helyre kerüljön, s így az eső az alantabb lévő területre továbbvigye a trágyát, de legalábbis a levét (Kovács L. 1947a: 47–55). A kosarazás nagy értékét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a juhászok pénzért másnak is trágyáztattak titokban ezen a módon, melyről Magyarhermányban (Udvarhely m.) 1803-ban elrendelik: „Ezen pásztoroknak a nyájjal magok hasznokra személyes ember helyin semmi szin alatt ganézni szabad nem lészen falu engedelmin kivül, 3 magyar forint büntetés alatt” (Imreh I. 1973: 193).

A Palócföldön a kosarazást elsősorban az uradalmak gyakorolták, de a parasztgazdaságokban is találkozni vele. Paládi-Kovács Attila (1964) írja: „A századforduló tájékán Istenmezején a jobb módú, nagyobb családok vagy pedig 2–3 összetársult gazda kezén tartott 100–150 állatból álló juhnyájnak fűzfából font korlátot állítottak fel éjszakára, és helyét 10–15 naponként változtatva, kosarazták az ugart”. Az Abaúj megyei Hegyközben is elsősorban az uradalmak kosaraztattak, a parasztgazdák ezt az eljárást korábban abbahagyták. Általában egy hétig hált a juh egy helyen és csak azután költöztek tovább.

A kosarazás, trágyázás időpontját gondosan számon tartották, s az még a föld eladása esetén is szerepet játszott az ár vagy az átadás időpontjának megállapításában. Ezt az időszakot ganészernek nevezték a Székelyföldön. Csíkban jegyezték fel 1631-ben: „... walameddigh az Gane szer, udgj mint tizen negj esztendő el nem telik ...” 1772-ben a háromszéki Szárazpatakon „egj ganéj szerig” adtak egy bizonyos szántóföldet zálogba (SzT. 4: 518–519). A Hegyközben (Abaúj m.) számon tartották, hogy tíz év múlva is meglátszik azon a területen, melyen kosaraztattak.

A juhokkal történő kosaraztatást két tényező egyre jobban korlátozta. Az egyik a magyar juh háttérbe szorulása. Farkasfalvi Farkas Ferenc már 1841-ben azt írja a kosarazásról: „Látnivaló, hogy csak a magyar juhval tehetni így”, mert csak az bírja a szabadban történő éjszakázást. A másik ok, hogy egyre inkább fogyott az ugar, melyet a legtöbb helyen akkor is bevetettek, ha a háromnyomásos rendszer még megmaradt. Így ezt a trágyázást csak a tarlón lehetett folytatni.

A juh kosaraztatása mellett sokkal kisebb jelentőségű a lovakkal és a szarvasmarhákkal {313.} végzett kosarazás, melynek nyomait ugyancsak a peremvidékeken találjuk meg. A kabalakosarazás Udvarhelyszéken (MG 1843: 1521) éppúgy ismeretes volt egykor, mint Csíkszéken. Az egykorú feljegyzések azt írják, hogy az ilyen módon megtrágyázott földbe nem lehet mindjárt tiszta búzát vetni, mert az könnyen kisül, sokkal inkább valami kapást, mert azzal a trágyát beledolgozzák. Kosarazást szarvasmarhával a Felvidéken is végeztek, inkább csak a nagybirtokon, mert egy nagyobb gulya körbekerítése, illetve a lészák továbbhordása jelentős költségbe került.

A hálatás ennél sokkal olcsóbb, de kevésbé hasznos. Az Alföldön a gulyaállás mellett történt, mindig ugyanazon a helyen. Ezt nevezték itt teleknek. Ezt egy idő elteltével feltörték szántóföldnek vagy összegyűjtötték rajta a földdel kevert trágyát, és más területre, a talaj javítására elszállították. Szarvasmarha fektetéssel Erdélyben is találkozunk a 19–20. században (Milotai F. 1838: I. 107–108).

Az ólban tartott háziállatok nyomait egészen az Árpád-korig vissza tudjuk vezetni. Ez egyben azt is jelenti, a településen, az udvaron kisebb-nagyobb mennyiségű trágya gyűlt össze, mellyel elsősorban a kertet, a közel eső szántóföldeket termékenyítették meg. A ganéj „trágyadomb” jelentését a 16. század közepétől feljegyezték, mely már annak bizonyos kezelését jelenti. A parasztudvaron az istálló ajtajával szemben helyezték el a trágyadombot, melynek alakja rendszerint négyszögletű, téglalap alakú. A négy sarkát gondosabban felrakták, ezért nevezték ezt szarvasnak a 18. század közepétől. Készítését Nagyváthy János 1791-ben így írta le: „Agyaggal meghordják azt a helyet, a hol szarvast akarnak rakni, meg-verik bunkóval, valamint, mikor szirőt csinálnak és neha Marha-vérrel is megöntözik, hogy annál erősebb legyék. Az egész hely körül árkot vonnak...” (1: 65).

Eddigi ismereteink szerint a 16. századtól a trágyakezelés eszközkészlete is kialakult. A ganéjhányó villa és lapát két különálló formát jelentett. Az 1580-as években már többször is feljegyezték: ganejhanó vella, sőt már fából és vasból készült változata is élt egymás mellett (1587: Ganey hano was vella [OklSz]). Technikai megoldást tekintve a kétágú, sokszor természetesen nőtt fából készült formák látszanak régebbinek, szemben azokkal a háromágú formákkal, melyeken az ágakat két-három keresztpálca fogja össze. Ez utóbbit Jankó János Balatonfőkajáron (Veszprém m.) saraglyás villa néven jegyezte fel (Népr. Múz. 5830 ltsz).

A ganéhányó lapátot erdős vidéken feltehetően minden faragáshoz értő parasztember el tudta készíteni, míg a sokkal komplikáltabb saraglyás villát háziiparosok faragták. A század elején még készítették; 1911-ben 100 darab „háromágú trágyahányó favilla 55–66 koronába került” (Mlex. II. 1197).

A trágyahányó saroglyás villa szórványosan az egész magyar nyelvterületen előfordul. Európa északi részében a 15–16. században már ugyanilyen alakban használták, de tőlünk délebbre nem vagy csak ritkán terjedt. Használata a favillák közül legkorábban szűnt meg, és csak Erdély egyes részein maradt meg századunk első felében, helyét a vasból készült mása, de sokkal inkább az általános 3–4 ágú vasvilla foglalta el.

A 17. században emlegetik először a ganéhordó saroglyát, melynek segítségével a trágyát a ganédombra hordták, illetve a szekérrel-szánnal meg nem közelíthető emelkedőkre két ember szállította azt. 1679: Ganaj hordo Saraglya nr. 1. (Uzdi-szentpéter v. Kolozs m.). Háromszéken 1767-ben ganézó rajtorja néven említik. Készült {314.} teljesen fából létraszerű formában, de előfordult, hogy ezt teljesen befonták vesszővel. Déván (Hunyad m.) 1796-ban Ganej ... hordo cserényről szólnak (SzT. 4: 516). Ennek használata a paraszti gazdaságokban végig megmaradt, és a háztáji gazdaságok napjainkig átmentették.

A trágyázásra vonatkozó szórványos adatok a 15–16. századtól paraszti vonatkozásban is előfordulnak. Udvarhelyszékről írják 1591 körül: „... az földet byrtam s ganeztatamys my(n)t Jdes attyamtol marattat.” A bodrogközi Visson 1669-ben a ref. pap földjeivel kapcsolatban feljegyezték: „A’ földek ganajoztatásával tartoznak” (Sárospataki Ref. Lt. Visitációs jkv. 4: 9). Mégis a 18. század második feléig általánosnak aligha lehet mondani. E kortól ha rohamosan terjedt is, de csak egyes vidékeken. Ennek oka egyrészt az volt, hogy ki sem vitték a földekre, hanem csak a város, falu alatt vagy éppen az utcán teregették el. Désen (Szolnok-Doboka m.) 1810-ben így panaszkodnak: „A’ városon szerte széjjel ... poshadt ganéj dombok állanak és hosszasan sorvadva – a’ levegőt elbüdösítik” (SzT. 4: 516). Debrecenben és környékén garággyát csináltak belőle a szőlőskertek köré. Ha meg már arra sem tudták felhasználni, akkor úgy jártak el, ahogy azt egy utazó 1856-ban leírta: „Debrecenben magam láttam olyan trágyahalmokat a város szélére kihordva éppen a szőlők mellé, hogy a legnagyobb dombok bizonyosan azok voltak jó darab földön, hova azért hordatták, mert nem tudtak vele mit tenni, hogy ne piszkolja az udvarokat, hogy a helyet ne foglalja.” Az Alföldön ez volt – sok helyen még századunkban is – a legfontosabb tüzelőanyag, erről írták, ugyancsak 1856-ban: „Az egyik mezőtúri tanyán láthatók olyan tőzek kazlak, melyeket bárki emeletes épületnek gyaníthatna, aki ilyeneket mutathat fel biztosan számithat a nagy gazda cimre...”

Az Alföld egyes részein a hosszú pihentetés, legelőként való hasznosítás, illetve a lecsapolás után a földek rendkívüli termékenysége sok helyen feleslegessé tette a rendszeres trágyázást, ezért az inkább a peremekre eső domb- és hegyvidéken vált általánossá. A trágya nemcsak az állati ürüléket, hanem az almot is magába foglalja. Ez többnyire szalma, de hegyvidéken, így például az abaúji Hegyközben erdei levéllel is almoztak, tehát az is belekerült a trágyába, amit általában egy évig érleltek (MG 1841: 406–407). Kihordására késő ősszel, télen és kora tavasszal, tehát a mezőgazdasági munkák szünetében került sor. Erre a szekeret és a szánt úgy alakították át, hogy oldalához deszkát vagy sűrű oldalt tettek, ami a trágya kihullását megakadályozta. Ha a földben még valamilyen növény tenyészett, akkor a föld végébe, gondosan kiképzett ganédombba, szarvasba rakták le és a széthordásra, mely többnyire szekérrel történt, csak közvetlenül a szántás előtt került sor. Gyakoribb eljárásként ismerjük azt, amikor a szekérről vagy szánról kisebb kupacokban húzták le a trágyát, és azt villával a szántás előtt teregették szét.

A trágyának a szekérről történő lehúzására és a kupacok kialakítására egy horog alakú kétágú szerszámot, ún. ganajvonót használtak. Ezt Erdélyben már a 17. század első felében feljegyezték, 1632: „eg’ gane uono uala a kezebe...” (Marosvásárhely), de elterjedtségét – legalábbis ezen a területen – további adatok is bizonyítják, 1679: Ganaj vono nr. 1 (Uzdiszentpéter Kolozs m. SzT. 4: 517). Azokon a területeken, ahol ganajvonót nem használnak, ezt a munkát kétágú kapával vagy villával végzik el.

A talaj megjavítását szolgálta az is, ha magas tarlót hagytak és azt különböző nyájakkal jól megjáratták. Erre még a csürhét is jónak tartották, mert az egereket a {315.} disznók kipusztították, és hasított körmükkel tömörítették a földet. A kukorica szárát a múlt században sok helyen nem vágták le, hanem télen rábocsátották a gulyát, mely azt lelegelte, trágyázta a földet és beletaposta a kórót. Zöldtrágyázást csak néhány tanultabb gazda végzett ― elsősorban a két világháború között.

FÖLDMŰVELÉSI RENDSZEREK

A földhasználati rendszerekkel kapcsolatban a magyar nyelvben két általánosan elterjedt elnevezés ismeretes: a parlag és az ugar. A parlag „több éven keresztül műveletlenül hagyott föld” szláv eredetű és két részből áll, per ’át’ + log ’feküdni, pihenni’ szavak összetétele, vagyis ’pihentetett föld’. Az ugar, „egy vagy két éven keresztül bevetetlenül hagyott föld” ugyancsak szláv eredetű és az égetéses irtásos föld-művelés emlékét őrzi: u + gor ’felégetéssel nyert szántóföld, hamuval megtermékenyített föld’. A két szó a különböző szláv nyelvekben váltakozó jelentéssel található meg és ez a magyar nyelvterületen is kimutatható. A jelentésbeli elkülönülés a 19. században jórészt a gazdasági irodalom, tankönyvek hatására a köznyelvben állandósult, de a nyelvjárások az ingadozást tovább is megőrizték. A parlag, mely általában hosszabb időn keresztül bevetetlenül pihent, földrajzi neveinkben gyakran előfordul, míg az ugarral nem vagy alig találkozunk, hiszen annak helye évenként változott, így nem válhatott földrajzi névvé.

Az Árpád-korban a parlagolásnak azt a módját gyakorolták, hogy a kimerült szántóföldet felhagyták és a legelőből mást törtek fel, esetleg az erdőből újat irtottak ki. Mivel ebben az időben bőven állott föld rendelkezésre, nem tértek vissza a korábbi földhöz, hanem új területet vontak be a termelésbe. Ezt hívják vadparlagolás-nak, és csak ott gyakorolhatták, ahol a lakosság száma kicsi, a föld pedig sok. Így ez a módszer a török uralom megszűnése után egy ideig újra feléledt, amikor a földeket szabadon lehetett elfoglalni.

A parlagolásnak szabályozott formáját jelentette, amikor a kimerült földeket felhagyták, nem vetettek, de azért 6–10 éven keresztül gondozták. Így megakadályozták a beerdősülését, a bokrokat kivágták, sok vidéken legeltették és kaszálták, így amikor termőerejét újból visszanyerte, feltörték és szántóföldi termelésbe állították. Ehhez a módszerhez is nagy mennyiségű felesleges föld kellett, a viszonylag csekély számú lakosság mellett. Később parlagolással a településtől távolabb eső területeket élték, míg a közelebbit két- vagy háromnyomásos rendszerben művelték.

A parlagolás szabályozott változatainak tekinthetjük a földközösség egyes formáit is. Ebben az esetben a határ egy-egy részét parlagon hagyták, majd bizonyos meghatározott kulcs segítségével újraosztották. Ezt a periodikus újraosztást nyilazásnak nevezték. A földközösség a 18. század után elsősorban az erdőbirtoklásban, a legelő- és rétosztásban és speciális kultúrákban (például kender, dinnye stb.) sok helyen egészen a kollektivizálásig tovább élt. Az újraosztás a nyomásos földhasználattal is kombinálódott, mint arról egy 1845-ből a Bihar megyei Sárrétről származó feljegyzés is tanúskodik: „... a közbirtokosság között a szántóföldek és a kaszálók minden évben forduló és darabszám újra felosztatnak, olyan formán, hogy senki egy évnél tovább ugyanazon földet nem használhatja...” (MG 1845. 1520).

{316.} A nyomásnak a parlagolással való kapcsolatára a Hajdúságból ismerünk példákat. A szántóföldet négy részre osztották. Őszi–tavaszi–ugar, míg a negyedik részt 6–8–10 évig pihentették, majd feltörték és más részt hagytak meg parlagnak. Ezt a rendszert hajdúfordulónak is mondták.

A 13–14. században a magyar mezőgazdaságon belül jelentős változás indult meg. A túróekék mellett megjelennek az aszimmetrikus ekevasú, csoroszlyás fordító ágyekék, melyek a földet sokkal jobban meg tudták művelni. Elkezdődött az ennek vontatásához szükséges nagyobb erejű szarvasmarha kialakulása is. Ugyancsak erre az időre esik a jobbágyság megerősödése. Mindez tükröződik a földhasználati rendszerekben is, melyet az első foglalás, a parlagolás már csak azért sem elégített ki, mert egyre nagyobb számú lakosságot kellett eltartania. Ezért a 14. században az ország legkülönbözőbb területén feltűnik a nyomásos gazdálkodás, vagyis a termelés és a pihentetés rendszeres és meghatározott váltása.

E rendszernek két alapvető formája ismeretes. Kétnyomásos változatában a szántóföldeket két csoportra osztják, az egyikben folyik a termelés, míg a másikat rendszeresen legeltetik, így az állattartásnak különösen kedvez. A háromnyomásos rendszerben az osztás háromfelé történik. Az egyikbe az őszit vetik, a másikba a tavaszi gabona kerül, míg a harmadikat nem vetik be, de legeltetik. Ez már kevesebb pihentetéssel megelégszik, ez pedig megköveteli a trágyával történő javítást.

Mindkét rendszer kötött gazdálkodást jelent, melyben azonos területeken a különböző mezőgazdasági munkákat azonos időben kellett megkezdeni és befejezni, ugyanazt a növényt kellett a meghatározott területekre vetni. Mindezt a közösség, illetve a földesúr határozta meg, de a rendet megszegni semmiképpen sem lehetett.

A két- és háromnyomásos rendszer Európát két nagy részre osztja. A kétfordulóst általában a földrész déli, míg a hármast döntően az északi felében alkalmazzák. Megjegyzendő, hogy a 14. században a háromfordulós rendszert egyre többen említik hazánkban, a kétfordulósnak nyomát okleveleinkben ebben a korban még nem sikerült kimutatni.

A két nyomásra osztott határ megművelt felében a tavaszi és őszi gabonát egymástól elválasztva vetették, mert más és más munkát igényelt mindegyik a vetéskor, de bizonyos mértékig a betakarításkor is. A két- és háromnyomásos rendszer a legtöbb helyen összekeveredve jelentkezett. A kétnyomásos Erdélyben mindig túlsúlyban volt, Zemplén megyében 1620–1630 körül az északabbra fekvő, de még gabonatermő területeken három, míg a délebbi (Hegyalja, Bodrogköz) vidékeken a két nyomást találjuk meg.

A három nyomás egyikébe mindig őszit vetettek, mivel azonban a tavaszi gabonák kisebb hellyel is megelégedtek, egyes esetekben a tavaszi határt is legalább részben, de néha egészben is őszivel vetették. Egy 1614-ből származó feljegyzés ezt írja: „Vadnak zanto főldek három niomasra mindenik niomasra szoktak uetni őszi uetést” (OklSz). A 18. századtól, különösen annak második felében egyre több olyan növény jelentkezett (kukorica, lucerna, lóhere, majd a burgonya stb.), melyet nem lehetett a nyomásban elhelyezni, hanem az ugarban szorítottak számára helyet. Ezt a folyamatot az is elősegítette, hogy 1771-től az ugarban termett növények tizedmentességét rendelet biztosította. Néhány évtized alatt azonban az ugar használata olyan mértéket {317.} öltött, hogy ezt a kedvezményt 1806-ban megszüntették. Ekkorra azonban már az ugarba történő vetés meglehetős széles körben elterjedt.

A 18. század második felében, Wellmann Imre kutatásai szerint, a magyarországi falvakban 16% a parlagoló rendszert követte, 45% a két- és 27% a háromnyomásos gazdálkodással élte határát, „egy nyomást” (örökhatár) a falvak 10%-ában lehetett találni, a fennmaradó töredéknek pedig egyáltalában nem volt szántóföldje. Bár ebben az időben sem lehetett egy-egy területhez valamelyik használati módszert kötni, de általában a Dunántúlon az egy- és kétnyomásos rendszer volt a legelterjedtebb. A Kisalföldön a döntően kétnyomásos mellett a háromnyomás is előfordult, míg a Felvidék nyugati fele három nyomásban művelte földjeit. Az Alföldön a parlagolás és a két nyomás volt a leggyakoribb. Erdélyben és az északkeleti Felvidéken a két nyomás mellett a parlagolás is gyakori jelenségnek számított. Erdélyben igyekeztek a háromnyomásos gazdálkodást bevezetni, de ez nem járt különösebb eredménnyel (Tagányi K. 1894: 21–26). A gazdasági irodalom a háromnyomásos rendszer előnyeit hangsúlyozta, de még Nagyváthy János is így ír a kérdésről: „Bizony a tapasztalat mutatja, hogy a Mezei-Ember földjének csak harmad része jól meg-mivelésére sem érkezik a közönséges terhek viselése miatt. Hátha még mindent be kellene vetni az időből is kifogyna...” (1791: 1. 346). Mindenesetre Mária Terézia úrbérrendezését a földesurak egy jelentős része a háromnyomásos rendszer bevezetésére igyekezett felhasználni (Wellmann I. 1961: 344–370).

A múlt század közepén Galgóczy Károly szerint (1855: 263 kk) a háromnyomásos feketeugaros vagyis vetetlen ugar van túlsúlyban, míg a kétnyomásos már kisebbségbe került. Az ugart nagyon sokan bevetik vagy legalábbis bevetnék, de a „... legtöbb helyen gátolja az ugar legeltetési közhasználata: kivált ott, hol gyakran az ugaron kívül egyéb közlegelő nincs, s a következő nyomás felszabadulásáig egyedül ezen jár mindenféle barom.”

1836-tól törvény adta lehetőség kínálkozott a tagosításra, vagyis egy határon belül a sokszor 30–40 darabban elaprózott birtok egy–három helyen történő összevonására. Ez különösen a 19. század második felében egyre több helyen megtörtént, de a 20. században is folytatódott. Nem egy helyen két-három alkalommal is tagosítottak, ott, ahol azt a birtok elaprózódása viszonylag gyorsan újra szükségessé tette. A tagosítás a háromnyomásos rendszer terjedését is előmozdította, mert a szétdarabolt földek helyett a határnak csak két részére kellett közlekedni. Az Alföldön ösztönözte a tanyásítást ott, ahol a birtokot egyben adták ki, mert a földet egy helyről lehetett megművelni. Ezért a tagosítás után ott is megindult a tanyásodás, ahol korábban erre a birtok szétaprózódása miatt nem volt lehetőség.

A felsorolt legfontosabb földhasználati rendszereken kívül már a középkortól ismerünk egymezős földművelési rendszert, vagyis olyan területeket, amikor a földeket állandóan használták. Ilyen a 14. század elejétől előfordult és a tanorok földrajzi nevekben napjainkig megőrződött. Ez a falu alatt meghúzódó állandóan használt szántóföld, melyet a magyar nyelvterület egy részén megtalálunk, de különösen gyakori az északkeleti és délnyugati végeken; más jelentéssel (’a falu alatti bekerített kaszáló, legelő’) a Székelyföldön is gyakori. A szláv eredetű szó alapjelentése ’tüskés ág, illetve az abból készült kerítés’. Ez egyben azt is jelezte, hogy eredetileg kerítéssel vették körül, és nem tartozott a határ nyomásos részéhez. Az Abaúj megyei Nyíriben {318.} a tanorok egészen az 1960-as évekig ahhoz a portához kapcsolódott, amelynek a lábjában húzódott meg, és ettől legfeljebb csak egy út választotta el. Ezzel pótolták a telek rendezésekor a falu egyes részein osztott telkeket. Később hosszas pereskedés után tanorokot azok is kaptak, akik a falu belsejében laktak. Ezeken a földeken gabonát termeltek, de az nem vett részt a háromfordulós ugar nélküli gazdálkodásban, mely itt az 1960-as évek elején a szövetkezetek megszervezésével ért véget (Balassa I. 1964a: 4; Balassa I. 1970a; Belényesy M. 1960; Wellmann I. 1967).

A nyomásos rendszerbe nem tartoztak bele az irtások, melyeket helyenként láznak neveztek, bár ez az ugyancsak szláv eredetű szó elsősorban az erdő helyén létesített legelő és kaszáló elnevezése. Hasonlóképpen különálltak a 18–19. században azok a kertek, melyekben kukoricát, krumplit, dinnyét termeltek, sok helyen a falu alatti kenderföldeket is időről időre újraosztották.

A tagosítás után a múlt század második felében a nagybirtok mintájára a nagyobb paraszti birtokokon a váltógazdálkodás is feltünedezett. Ennek alapelve, hogy az egymás után következő növények előkészítői legyenek a másiknak. Ezt csak úgy lehetett megvalósítani, ha a gabonaneműek vetésterülete nem érte el az 50%-ot. Néhol találkozhattunk forgó nélküli gazdálkodással is, melyben a piaci kereslet szabta meg a vetésterület felhasználását. Ezt azonban csak megfelelő talajjavítási lehetőséggel (főleg szerves és műtrágya, technikai felszerelés stb.) és munkaerővel rendelkező birtokon lehetett megvalósítani.

A TALAJMŰVELÉS KÉZISZERSZÁMAI

A talajfeltörésnek számos olyan kéziszerszáma ismeretes, melyeket napjainkban kertekben, szőlőművelésben használnak, de ezeknek a szántóföldön is feladata lehetett. Az igával nem rendelkező kisparcellás parasztok és elsősorban a hegyvidék lakói használtak kéziszerszámokat olyan földek megművelésére, melyeket fogattal nem lehetett megközelíteni vagy meredekségük miatt nem lehetett megszántani.

AZ ÁSÓ ÉS AZ ÁSÁS

Az ás szavunk eredetét eddig nem sikerült megfejteni, de aligha lehet kétséges, hogy szókincsünk honfoglaláskor előtti rétegéhez tartozik. A szántóföld ásásáról Bél Mátyás a következőket írja: „Ekét ott használ a szántó-vető, ahol ekevassal is fel tudja hasítani a földet: a dombok s szántásra alkalmatlan helyek termőföldjét maga munkálja meg a paraszt, ásóval, kapával, akár a szőlőműves” (Bél M. 1984: 120). Az ásóval megmunkált föld pedig jobb termést adott, mint az ekével felszántott. Ezt Nagyváthy János egy megjegyzése is bizonyítja: „Az Ásásnak én magam-is szép hasznát láttam Nógrád ’Vármegye’, Heves-felé való szélein, ’a nagy hegyenken’. A’ mellyekre Ekével ’s Marhával nem lehetvén fel-menni; a’ Földet ásták s legszebb, ’s leg nagyobb fejű Búzát az egész Határban itt láttam 1785-ben, 1786-ban és 1789-ben” (Nagyváthy J. 1791: 1. 124–125).

Az ásó legegyszerűbb formáját egy fából faragták ki és lapjának szélére vasat {319.} erősítettek, hogy ezzel a gyors kopását megakadályozzák. Az ilyen papucs keleten a vas általánossá válásától ismeretes, majd időszámításunk első évezredének utolsó évszázadaiban mindazon területeken előfordul, ahol a magyarok átvonultak. A Kárpát-medencében a római kortól ismerjük, és jól meghatározható például annak a kora, melyet az 1960-as évek végén ástak ki Szabadszálláson (Pest-Pilis-solt-Kiskun m.). Ez az 5. század közepén kerülhetett a földbe. A honfoglaló magyarokhoz köthetően már a 10. századból találunk ásópapucsokat, ugyancsak a Duna–Tisza közéről (Kecskemét, Soltszentimre Bács m.), majd innentől kezdve a régészek a magyar nyelvterület sok részéről tártak fel belőle. A vaspapucsos faásó olyan, elsősorban keleti kapcsolatú szerszám, amit a honfoglaló magyarok ismertek, majd az utódaik az egész középkoron keresztül általánosan dolgoztak vele (Müller R. 1982: I. 181; II. 275; Balassa I. 1994b passim).

69. ábra. Vaspapucsos faásók a 19. század végéről:

69. ábra. Vaspapucsos faásók a 19. század végéről: a–c) Magyarvalkó (Kolozs vm.); d) Bánffihunyad (Kolozs vm.)

Erdélyben még a 20. században egyaránt használták a szimmetrikus és aszimmetrikus formáját. Adatainkból az derül ki, hogy az utóbbi régebbinek tetszik. A vaspapucsot a huták szállították, de hulladék vasból a falusi kovácsok is el tudták készíteni. A magyar nyelvterület középső részén csak muzeális tárgyakat ismerünk; nyugaton a legidősebb korosztály még látta használatban, de csak a szimmetrikus változatát.

A kelta kortól a Kárpát-medencében is előfordulnak teljesen vasból készült ásók, de ezek száma a vas drágasága miatt csak a 17–18. századtól szaporodott meg. Általában {320.} a kis hámorok készítették és éppúgy házalók útján terjedtek el, mint más vasból készült mezőgazdasági eszközök. A vas ásók között viszonylag nagy különbségek alakultak ki. Sövényházán (Csongrád m.) a századforduló idején füles ásót használtak, melynek füle, a visszahajtás, a lap, tábla felső részén helyezkedik el. Ez egyrészt könnyebbé teszi az ásó lábbal történő benyomását, másrészt nem engedi, hogy az egy rugásra mélyebben hatoljon a földbe, mint a tábla hossza. A kubikosásónak aszerint, hogy használója jobb- vagy ballábas, kengyele, talpalója is lehet, aminek segítségével könnyebben tudják a földbe benyomni. Mivel ennek nincs füle, egy ásónyomnál mélyebbre is lehet vele ásni (Herman O. 1905b: 280–281). Az ásónyom egyébként mértékegységül is szolgál, s az ásólap hosszát, kb. 20–30 cm-t (például Szamoshát, SzamSz) jelent. Ez már önmagában is mutatja, hogy miért hozott nagyobb és szebb termést az a föld, melyet ásóval műveltek meg. Az ásót a talaj minőségéhez választották. A hegyes végűeket inkább köves, kavicsos talajra alkalmazták, míg a szív alakút, a gömbölyödőket a könnyebben művelhető földeken tartották megfelelőnek.

70. ábra. Ásóformák, Átány (Heves vm.)

70. ábra. Ásóformák, Átány (Heves vm.)

Hoffmann Tamás mondja el, hogy Istenmezején a határban elterülő kisebb rétföldeket ásóval művelték meg még az 1950-es években is. „A réti gyepföldeken parlagi kaszálókat ástak fel száraz nyarak után tavasszal, hogy egy kevés burgonyát ültessenek. Az ásós művelést nemcsak a művelhető földdarabok kis területe indokolta, hiszen 150–300 négyszögöles, a patak medrétől néhány száz lépésnyire a vízszinttől valamivel magasabban fekvő parcellácskákat – a kaszálók egy darabját – vonhatták időnként művelés alá, hanem a talajban meggyökerezett – és évekig nehezen irtható! – csátés, sásos növényeket is. Ezeknek torzsokját az istenmezejiek szerint az eke – {321.} különösen a faeke – nehezen hasította szét, hiszen lépten-nyomon megakadt bennük, és kibukott volna a barázdából. A nehéz munkát férfi vagy nő egyaránt elvégezte” (1956: 554–555).

Az ásónak, ásásnak az irtásföldeken is volt bizonyos jelentősége, amint arra Takács Lajos több alkalommal is rámutatott (Takács L. 1980 passim), bár itt elsősorban a kapa játszotta a fő szerepet (Balassa I. 1964a: 40–42).

A KAPA ÉS A KAPÁLÁS

A különböző kapaformákkal kapcsolatban is sokszor használják az ás igét. Ennek okát abban sejthetjük, hogy a magyar kapa, kapál újabb eredetű nyelvünkben, és azt már a Kárpát-medencében vettük át valamelyik szláv nyelvből. Közvetlen forrása nem határozható meg, de az kétségtelen, hogy a kopati „ás, kapál”, vagyis az igei alakot kölcsönöztük, ebből a magyar nyelv vonta el a kapa alakot. A vele végzett munkára, mint arra Takács Lajos felhívta a figyelmet, az ás – különösen, ha szántóföldről volt szó – sok esetben megmaradt. Hunyad megyében jegyezték fel 1743-ban: „... magok határakon kapával ássák az hegyeket hová keves Buzát és Kukurizát vethetnek” (SzT. 1: 451). 1829: „... egy ember kapával áskálgatot” a maros-tordai Csókfalva határában (SzT. 1: 453). 1834-ben Kassai Szókönyvében (3: 45) olvashatjuk éppen az irtásos gazdálkodással kapcsolatban: „... Tüskéket, Tuskókat, Tőkéket ’a földből kiásogatják, ájó vagy ásó kapákkal, ortó kapákkal...” (Takács L. 1980: 230 kk).

A határban bizonyos kultúrák számára a talajt kapával készítették elő. Karcagon 1796-ban jegyezték fel a kenderföldekkel kapcsolatban: „... Sánta Ferentzné oda menvén fel csattant reá, hogy miért kapálta el a kender földjét”. Ez itt általános gyakorlat lehetett, mert a feljegyzések máskor is említik (Bellon T. 1973b: 129).

A szántóföldi talaj előkészítésében a különböző kapák elsősorban az irtások feltörésekor, a hegyvidéken és a mocsarak kiszárításakor tűnnek fel, korántsem mindenütt és nem egyforma súllyal.

A kétágú kapa, röviden kétágú, hivatalos nevén villás kapa egyike a legrégibb kapaformáknak, melyet a kőkorszakban szarvasagancsból készítettek. A rómaiak kedves és elterjedt szerszáma a Fekete-tengertől Britanniáig. Nálunk ebből a korból alig ismerünk néhány darabot, de általánosabban elterjedt 4–6 ágú változata (Aquin-cum). A népvándorlás korából nem tudjuk kimutatni, és a magyar középkorból sem került eddig elő. Hiteles ásatásból csak a 17. századból tártak fel villás kapát (Sop-ron, Nagykanizsa – Müller R. 1982 passim).

Ebben az időben azonban meglehetősen elterjedt lehetett. Szikszai Fabricius már 1590-ben említi a Ket agu kapat; Comenius Janua linguae Latinae... (1643) című könyvében a kétágú kapáról és a vele végzett kétágúzásról ír. A 16–17. században leltárakban is találkozunk vele (1587: Tooth kapa, Keth agho kapa; 1638: Ket ago kapa [OklSz]). Az utóbbi évszázadokban elsősorban Tokaj-Hegyalján ismert, de ettől északra is előfordul. A Hegyközben (Abaúj m.) az irtványokat águs kapával törték fel először, mert ezt sem ásóval, sem laposkapával nem lehetett elvégezni (Balassa I. 1964a: 40). Eger felé már ritkábban használják, de Nógrádban többször {322.} előfordul, ahol geda néven emlegették (Kecskés P. 1967: 232). Használatáról Pest megyéből is tudunk, de többször emlegetik a Balaton-felvidékről nemcsak mint szőlőművelő eszközt, hanem mint a föld feltörésére szolgáló szerszámot.

A gyökérvágó kapa számos elnevezéssel rendelkezik a magyar nyelvben: irtó-, ortó-, tővető-, gyökérásó-, vágó-, gyökérvágó-kapa stb. Általában 20–25 cm hosszú és éle nem nagyobb 10 cm-nél, köpűjébe rendszerint rövid nyél illeszkedik. Bár régészeti ásatásoknál elég sok tárgy került elő, azonosításuk meglehetősen nehéz. Alig lehet azonban kétséges, hogy a római korban éppúgy használták, mint ahogy a magyar középkorban is előfordult (Müller R. 1982: 466–467). A 16. századtól különböző változatainak neve sokszor feltűnik. Így feltehetően Nyugat-Dunántúlról 1520 k.: Ligonem Thew Wethew kapa dictum; 1529: Lapath, aso, tewkapa (OklSz), 1545: Irto kapa, Czakanos kapa (OklSz). Erdélyben is gyakran előfordul. 1589: Egy Gywker-vago kappa (Kolozsvár SzT. 4: 802); 1740: Gyöker vágo kapa (Háromszék, Bogáts D. 1943: 53). Ez és sok más történeti adat azt mutatja, hogy ez a szerszám, mely a föld feltörésére szolgál, a középkortól általánosan ismert volt a Kárpát-medencében.

71. ábra. Mecenzéfen kovácsolt magyar kapaformák

71. ábra. Mecenzéfen kovácsolt magyar kapaformák

A gyökérvágó kapa a közelmúltban is széles körben elterjedt volt olyan földek feltörésére, melyeket a fák gyökerei teljesen átszőttek (Takács L. 1980: 257 kk). Az abaúji Hegyközben a feltörés munkáját az irtás után águs- vagy ortókapával végezték, {323.} de szükség esetén csákányt is igénybe vettek (Balassa I. 1964a: 40). Istenmezején (Heves m.) az 1950-es évek első felében az „... igátlan kisparasztok, kik még a bérszántást sem tudták megfizetni vagy ’cserében’ ledolgozni, vagy akiknek állattal nem járható meredek parton húzódtak földjeik: a talajt kapával törték fel. De kapával törték fel a kötöttebb talajú irtásföldeket és a gyengébb talajminőségű parlagokat is, amelyek alaposabb és aprólékosabb felületi megmunkálást kívántak. A szerszám a lapos és keskeny téglalap alakú, kissé ívelten hajlott ortókapa és az egyenlő szárú háromszög alakú kapa” (Hoffmann T. 1956: 552).

A lapos kapával „szántani” is lehet olyan talajon, melyet már korábban is műveltek. Ennek módját Nagyváthy János (1821: 29–30) Baranyában nemcsak megfigyelte, hanem le is írta: „1. A’ kapás a’ kender, Len, Dohány, Köles, sőt a’ Búza földnek is a’ bal végén barázdát kezd vonni a’ kapával és a’ felvett földet mindég bal oldalra veti. 2. A’ kapás mindég seggel, vagy hátra lép; és így a’ kapált földre soha sem kénytelen tapodni. 3. A’ második kapás szint így vonván a’ barázdát, a’ maga földjét az első barázdára veti balra; és így tovább. 4. Illy módon legfennebb négy ember egy hóld földet egy nap kapával igen tisztán, és puhán meg szánt. A’ marhátlan szegényeknek meg-betsülhetetlen magyar találmány.” A kapával történő szántást gyerekkoromban a Nagy-Sárrét egyik falujában (Bihartorda) egy a kertünkben dolgozó napszámostól (Csóka Lajos) magam nemcsak láttam, hanem meg is tanultam, igaz, már csak kertben, és azóta is élek vele ugyancsak kerti munkában.

A nagyon kemény vagy éppen sziklás talajt csákánnyal törik fel, melynek egyik vége hegyes, míg a másik az irtókapához hasonlóan kissé laposra van kiképezve.

Mindezek a kézi eszközök a szántóföldi földművelésben rendkívül kis szerepet játszanak. Mint régiségek azért maradtak meg, mert azt a külső körülmények nemcsak lehetővé tették, hanem kényszerítették is.

AZ EKE ÉS A SZÁNTÁS

Ebben a fejezetben: Az eke és a szántás története Magyarországon (1973a) című munkám eredményeit foglalom össze, mert azóta az ekékkel kapcsolatban újabb összefoglalás nem jelent meg. A részletes irodalmi hivatkozást ugyanott találja meg az olvasó.

A szántóföldi földművelés legfontosabb eszköze az eke, mely több mint öt évezrede szolgálja az emberiséget, és lehetővé tette, hogy a föld feltörésének nehéz munkáját állati, majd gépi erővel lehessen végezni. Az eke munkája eredményeként a megművelt földterület jelentősen megnövekedett, s így lényegesen több ember jutott élelemhez. Az eke ott alakulhatott ki, ahol elkezdődött a háziállatok, elsősorban a szarvasmarhák háziasítása. Ez Közel-Keleten történt meg, s itt tűntek fel az eke használatára utaló első nyomok is, valószínű innen terjedt Egyiptomba és Kis-Ázsián keresztül Európába, ahol i. e. a III–II. évezred fordulójára már Skandinávia déli részéig elterjedt. Önálló központnak látszik India és Kína, mely esetleg Japánnal függhet össze. Az időszámításunk előtti évezredben az ekés kultúra Európát és Ázsiát foglalta magába, de kiterjedt Afrika északi szegélyére is, míg annak nagyobb részén a kapás kultúra uralkodott. Amerika és Ausztrália az ekével és a vontatására {324.} szolgáló háziállatokkal csak gyarmatosítása során, a 17–19. században ismerkedett meg (Leser P. 1931 passim).

Az ekék osztályozása. Az ekék osztályozását sokféleképpen próbálták elvégezni az utóbbi évszázadban. Legjobbnak látszik, ha a munkáját: a szántást és annak minőségét vesszük alapul, ehhez mint kiegészítő osztályozási szempontot: a vonópont elhelyezkedését, az ekeváznak és az ekevasnak bizonyos konstrukciós tulajdonságait, továbbá az eketalyiga meglétét vagy hiányát vesszük figyelembe. Az alábbi beosztás elsősorban Európa, közelebbről Közép-Európa faekéire vonatkozik, melyekben a magyar változatok is elhelyezhetők.

AZ EKÉK ALAPVETŐ FORMÁI

I. Karcolóekék. Szimmetrikus felépítésűek. Az ekevas (szántórész) hegyesszögben hatol be a földbe, és abba egyenlő szárú háromszöget karcol. A párhuzamos barázdák között meg nem mozdított föld marad. Az eke vázának formája szerint két alaptípusát használják:

1. Kampóseke. Súlypontja magasan helyezkedik el, ezért a barázdából könnyen kiugrik, ha valamilyen akadályba ütközik. Köves, erdei, gazos talajon szántanak vele. Sekély művelést végez, kis vonóerőt kíván. Fából vagy vasból készült szántórésze hosszú és keskeny, dárda vagy kanál formájú. Hosszú gerendelye mellé, mely egyes és kettes lehet, közvetlenül fogják be a jószágot. Ide soroljuk Észak- és Északkelet-Európa oroszul szohának, koszuljának nevezett szerszámát, melynek két rúdja helyettesíti a gerendelyt és e közé egy lovat fognak. Hozzánk legközelebb Szlovákiából ismerünk kampósekéket, de változatai Európa, Dél- és Délkelet-Ázsia különböző részein is előfordulnak.

2. Kampós talpaseke. A szántórészt tartó, illetve merevítő talpa a földön csúszik, de a szántórész a talajjal hegyesszöget zár be. Súlypontja alacsony, de húzópontja magas. A hosszabb gerendely mellé közvetlenül fogják a szarvasmarhát, egyes esetekben pótrudat alkalmaznak. Sok példányon a talpat megvastagítják, és ez bizonyos mértékig a kormány feladatát látja el. Szarva egyes, csoroszlyája, talyigája nincs. Mivel a talajhoz nyomva nagyobb mélységet is el lehet vele érni, a rendszeresen megművelt földek szántására is alkalmas.

II. Túróekék. Az egész eszköz és részei szimmetrikusak. Az ekevas a földet kétfelé tolja, a barázdák között felszántatlan csík marad. A talp és az ekevas vízszintesen helyezkedik el. Kormánya általában nincs, de sok változatán kiálló fül segíti a föld széttúrását; ezek némely esetben kétoldali kormánydeszkává fejlődhetnek. Szarva többnyire egyes, csoroszlyát csak a fejlettebb példányokon találunk. Talyigát csak elvétve fognak elébe. A fordító(ágy)ekével sok helyen együtt használták, úgyhogy ez erősen hatott fejlődésére. Két szarvat, csoroszlyát, talyigát kapott, de lényegében szimmetrikus jellegét megőrizte.

III. Fordító(ágy)ekék. Az eke aszimmetrikus, a földet jobbra fordítja és nem hagy a barázdák közt felszántatlan csíkot: sokkal mélyebb szántásra képes, mint a többi eke. Két nagy csoportra oszlanak:

1. Váltóeke. A váza szimmetrikus ugyan, de csoroszlyáját és kormányát mindkét {325.} oldalra át lehet váltani, így jobbra vagy balra fordítja a földszeletet. Ez hegyoldalban végzett szántás esetén nagy előnyt jelent, mert az eke ugyanazon a nyomon jöhet vissza. Egyes szarva felül többnyire kétfelé válik, hogy az egyensúlyt jobban meg lehessen tartani. Súly- és vonópontja egyaránt mélyen helyezkedik el; többnyire talyigával használják. Átmeneti forma a túró- és az ágyeke között, de munkájának minősége az utóbbiét nem éri el.

72. ábra. Kerülőekék:

72. ábra. Kerülőekék: a) szarvtalpas eke, Nagycsalomja (Hont vm.); b) nyugat-magyarországi eke, Őriszentpéter (Vas vm.); c) keskeny szarvtalpú eke, Zboró (Sáros vm.)

2. Kerülőeke. Egészében aszimmetrikus, szántóvasának jobb oldalára szárnya nyúlik ki és ezen az oldalon helyezkedik el a kormánya is. A gerendelybe erősített csoroszlya függőlegesen levágja a földszeletet, az ekevas vízszintesen elválasztja a talajtól s a kormány segítségével jobbra fordítja. Ez csak egy irányba történhet, ezért vagy üresen megy vissza, vagy a föld másik oldalán új barázdát kezd. Legtöbb esetben {326.} talyigával használják. A mélység és szélesség szabályozására egyaránt van lehetőség. A forma a Volgától az Atlanti-óceánig Európa középső részét foglalja el, így ebbe a Kárpát-medence is beleesik.

73. ábra. Falueke, Körösfő (Kolozs vm.)

73. ábra. Falueke, Körösfő (Kolozs vm.)

A felsorolt alapformákon belül számtalan átmenet ismeretes, melyek a helyi körülményeket, hagyományokat tükrözik. Magyar vonatkozásban az első csoportnak csak halvány nyomai fedezhetők fel; a túróekékről már valamivel többet tudunk, de elsősorban a fordító(ágy)ekéket ismerjük, azok közül is elsősorban a kerülőekéket, míg a váltóekékről a magyar nyelvterület pereméről vannak adataink.

A MAGYAR EKÉK TÖRTÉNETÉNEK NÉHÁNY KÉRDÉSE

Egyre több tudomány eredményei szólnak amellett, hogy a magyarok már a honfoglalás előtt ismerték az ekét és az ekés művelést. Ez feltehetően talyigás túróeke lehetett, de a régészeti ásatások eredményei (ekevasak, csoroszlyák) azt sem zárják ki, hogy olyan népekkel találkoztak, illetve éltek együtt, melyek már fordító(ágy)-ekével művelték földjeiket. Így ezt a magyarok is elsajátíthatták, amit esetenként az eke magyar terminológiája is megerősíteni látszik.

A Kárpát-medence feltételezhetően Európában a legrégibb ekeművelési területekhez tartozik, de nem vagyunk abban a szerencsés helyzetben, mint például a {327.} skandináv államok, ahol i. e. a II. évezredtől a tőzeges talaj a faekék egész sorát szinte teljesen épen megőrizte. Nálunk a kelták i. e. a 3. századtól egyre nagyobb számban fennmaradt hegyes, majd lapos ekevasai tanúsítják az eke fejlődésének egyik fontos állomását.

A római kori Pannoniában az i. e. 1. századtól csoroszlyák és aszimmetrikus ekevasak mellett olyan ekehúzó láncokat tártak fel, melyek az ekét a talyigával kötötték össze. Mivel ezek nemcsak Pannóniában, hanem Közép- és Kelet-Európa más részében (Pó völgye, Franciaország, Illíria, Ukrajna nyugati fele) is előfordulnak, nem kétséges, hogy az ágyeke feltűnésével időszámításunk kezdetétől számolhatunk és ennek egyik központja éppen Pannonia lehetett.

A népvándorlás évszázadai nem nagyon kedveztek a földművelésnek, így az eke fejlődése nemcsak megállt, de vissza is esett. A fordító- vagy ágyeke eltűnt, illetve csak elvétve bukkant fel Európa egy-egy pontján. A Kárpát-medencében néhány aszimmetriára hajló ekevas került elő a 8–9. századból, de ezek bizonytalan leletkörülményei nem nyújtanak elég támpontot ahhoz, hogy az ágyeke használatát feltételezzük. Inkább az állapítható meg, hogy a szimmetrikus ekevassal, szórványosan csoroszlyával is rendelkező eke lehetett az általános, amikor a honfoglaló magyarok a 9. század legvégén e területen megjelentek.

A honfoglalást követő első századból ekevas alkatrész nem került elő és a szántóföldi ekés művelésre csak közvetett adatokkal rendelkezünk. A 11. században már nemcsak számos feljegyzés, de szimmetrikus ekevasleletek is tanúskodnak az eke széles körű használatáról. Ebben a korban a szimmetrikus vasú túróekék lehettek túlsúlyban, melyeket talyigához kapcsoltak, de helyenként kampós, karcoló ekét is használhattak.

A fordítós(ágy)eke a 12. század végén, a 13. század elején tűnik fel újra a Kárpát-medence különböző részein. Az aszimmetrikus ekevasak mellett egyre többször találtak csoroszlyát is. Ennek az ekének talyigája, kettős szarva és jobb oldalra erősített kormánydeszkája lehetett. 6–8–10 ökör húzta és a nagy vonóerő-szükséglet kielégítésére a szarvasmarhák marmagassága e korszakban jelentősen növekedni kezdett. Mivel a vas értéke rendkívül magas, viszonylag kevés ekevas került elő, mert az elkopott vasalkatrészeket más célra is felhasználhatták. A nyomásos gazdálkodás kialakulása is erre a korra esett és ez az ágyeke elterjedését nagymértékben elősegítette, mert ez minden más formánál alkalmasabb volt a föld alapos megművelésére és a termés növelésére.

A 14–15. században az ágyeke egyre szélesebb körben terjedt. A nagy erőt kívánó eke vontatására a jobbágyok ketten-hárman is összefogtak, ekeközösségek jöttek létre, melyeket a 16. század elejétől cimboraságnak neveztek. A túró- vagy ágyekék használatára a vonóerő nagyságából lehet következtetni. A 16–18. században a szimmetrikus ekeábrázolások és ekevasak még nagy számban fordulnak elő, mutatván a túróekék használatának jelentőségét. Ugyanazon a helyen (például Balaton-kenese, Debrecen stb.) a különböző feladatokra a túró- és ágyekét egymás mellett használták, de az előbbi egyre inkább a peremterületekre szorul vissza, és egyes helyeken (Erdély, Felvidék) váltóekével szántottak. Az ágyeke is tovább tökéletesedik. A 16. század végén feltűnik a címervas, mely az ekevas első részét a gerendelyhez erősíti és növeli annak szilárdságát. Ennek következtében az ekevas megrövidül, de {328.} szélesedik, ami szélesebb barázda fogását teszi lehetővé. A 17–18. században az eketalyigákon megjelenik a barázda szélességét szabályozó cságató, mely az aszimmetrikus eketalyigák elmaradhatatlan részévé vált.

A 17. század közepéig a magyar eke semmiben sem maradt el az európaitól. Ez időtől kezdve azonban Nyugaton már olyan tökéletesítések kezdődtek el, melyek eredményeként a modern, több vasalkatrésszel rendelkező ekék nemcsak létrejöttek, hanem széles körben el is terjedtek. A fejlődésnek ez a szakasza nálunk csak a 19. század első felében és nagyon lassan indult meg.

A 16–18. században a két- és háromnyomásos rendszer egyre nagyobb területet foglalt el, úgyhogy a korszak végére a teljes szántóterület 2/3–3/4-ét tette ki. Az őszi kalászosok alá többen háromszor szántottak, míg a tavasziak alá csak kétszer; a kapások alá csak egyszer forgatták meg a földet. Ebben a korban is az ökör maradt az eke legáltalánosabb vonóereje, a ló csak helyenként, elsősorban az Alföldön vette át a helyét.

Faekék a 18–20. században

Faekének nevezzük azt a szerszámot, melynek váza, szarva teljesen fából készült és csupán az ekevas, csoroszlya és címervas készült vasból. Ezeket főleg azokból a példányokból ismerjük, melyek a 19. század második felében készültek és jobbára a 20. század elején kerütek be múzeumokba. Jó irodalmi adatok állanak azonban a 18. század második feléből is rendelkezésünkre, és a 20. század első évtizedeiben, főleg a peremterületek egy-egy példányt még megőriztek.

A 19. század a magyar mezőgazdaság nagy átalakulásának korszaka. Első felében egyre nagyobb területet foglaltak el a földesúri nagybirtokok (allodium), melyeken cselédek szántottak a parasztságénál sokkal korszerűbb ekékkel. E korszakban mind nagyobb különbség mutatkozik eszközkészletben, művelésmódban a földesúri és jobbágybirtok között. Ez az idő múlásával mind mélyebb szakadékká vált. A korábban megkülönböztetett béreseke-paraszteke csupán erősségbeli fokozatot és nem szerkezeti különbséget jelentett, de a 16. századtól egyre inkább formabeli eltérések is jelentkeztek. 1687: Bérés eke minden készségivel nr 2 (Veresmart, Torda-Aranyos m.); 1690: Beres Eke nró 3 vasaival et cu/m/ suis requisitis (Kentelke, Szolnok-Doboka m. SzT. 1: 812). A különbséget már a felszereltsége is mutatja.

A 19. század második felében mind gyakrabban fordult elő, hogy ugyanazon falu határában fa-, félvas- és vaseke az egymás melletti földeken dolgozott. Az utóbbi korszerű eszközök sok esetben hatottak a kezdetlegesebbre (például a kormánydeszka homorítása, a kormány és az ekevas összekötése stb.).

A faeke elkészítése

A faeke vázának elkészítése, kifaragása és összeállítása háromféle műhelyben készülhetett.

Az erdős, fában gazdag és faragóhagyományokkal rendelkező vidékeken a legtöbb parasztember maga is el tudta készíteni az eke vázát, legtöbbször csak az {330.} eketalyiga kerekét állította össze kerékgyártó, mert ez a munka nemcsak különleges ismereteket, de szerszámokat is igényelt. Erdélyben a legtöbb faluban az ekeváz kifaragása és összeállítása a megszokott téli munkák közé tartozott. Kiskunhalason a múlt század közepe táján a legtöbb földműves maga készítette az ekét, ahogyan az Őrség (Vas m.) egyes falvaiban is a háznál faragták azt. Általánosságban meg lehet állapítani, hogy az ekeváz elkészítése sokfelé házi munka is lehetett.

7. térkép. A faekék aránya a félvas ekékhez a Kárpát-medencében 1872-ben

{329.} 7. térkép. A faekék aránya a félvas ekékhez a Kárpát-medencében 1872-ben

Erdélyben számos olyan magyar és román falut ismerünk, ahol télen ekeváz gyártását űzték. A bedecsiek (Kolozs m.) a kolozsvári vásárokon árulták ekéiket, melyeknek talpát kifaragatlanul hagyták, hogy azt az ekevashoz lehessen alakítani. Kós Károly írta 1947-ben (1947a: 14–16): „Aranyosszék majd minden falujában készítettek régen faekét, különösen a kövendiek tűntek ki, akik a harasztosihoz hasonló készítményeiket vásárokon is árusították. Alsófehér megyében, a havasi vidékeken kívül még ma is készítenek eladásra faekét Háportonon, Búzásbocsárdon és Maros-szentimrén.”

Az ekekészítő falvak, területek meghatározott útvonalon vásárokra hordták áruikat. Az erdélyi mócok (az Erdélyi-szigethegységben lakó román népcsoport) a békési őszi és tavaszi nagyvásárokra szállítottak. Az ekét és más gazdasági szerszámokat nem pénzért, hanem búzáért vagy más gabonáért cserélték. A Tiszántúl középső részére, Debrecen környékére a szentjánosiak és árpádiak (Bihar m.) vitték az ekét. Hódmezővásárhelyt, Szentest és környékét a mecseki (Baranya m.) falvak látták el. A Tiszántúl északi részére az Ung és Bereg megyei falvak hordták az ekéket. A bakonyi faragók Vas, Győr, Fejér megyéig eljutottak áruikkal.

Az ekekészítők harmadik csoportját a hivatásos mesterek alkották. Ekegyártó, Ekecsináló családnév 1400-tól előfordul (Kázmér M. 1993: 325). Debrecenben az ekekészítőket külön is emlegetik, de a helyi bognárok, molnárok, kerékgyártók megrendelésre általában mindenütt elkészítették az ott szokásos eke vázát.

A faeke vas alkatrészei: az ekevas és a csoroszlya a kis hámorokban készültek. A Székelyföldet többek között a csíki és a magyarhermányi (Udvarhely m.) huták látták el, míg Erdély más részein a torockói (Torda-Aranyos m.) vassal szántottak legszívesebben. Az Alföldre a Mecenzéfen (Abaúj m.) készített ekevasakat szekérrel szállították és búzáért cserélték. A Dunántúl nyugati felében a Graz környéki huták termékeit erősítették az ekére.

A falusi kovácsok a 19. században nemigen kalapáltak ekevasat és csoroszlyát, feladatuk elsősorban annak felerősítésére és élesítésére korlátozódott. Ezt a falu kovácsa, a községi kovács, a kommenciós kovács végezte, akik között magyarok és cigányok egyaránt előfordultak. Fő feladatuk az ekevas élesítése, melynek fejében lakást, műhelyt és minden eke után 0,75–1 kg búzát és esetleg valamennyi krumplit is számítottak, máshol holdanként fizettek 2–3 kg búzát és ehhez negyed vagy fél véka burgonyát.

A magyar faekék főbb formái

A magyar faekék csoportosítása nem különösen nehéz feladat, mert sokkal közelebb állanak egymáshoz, mint például a Balkánon, a mai Szlovákia és Csehország területén egykor használt példányok. Vázuk és a velük végzett szántás alapján két {332.} nagy csoportra lehet osztani a magyar faekéket: szimmetrikus és aszimmetrikus ekék. Az előbbiek jelentősége a 19. században már jóval kisebb volt, mint az utóbbiaké. Mindkét nagy csoportba talpas ekék tartoztak, s vázuk csekély kivételtől eltekintve négyszögletű. Általában egyenes gerendelyűek, csak kisebb területen fordultak elő görbe gerendelyűek. A magyarországi ekéket a szarv és a talp egymáshoz való kapcsolódása alapján lehet kisebb csoportokra osztani. Ennek segítségével a múzeumokban, az irodalomban, a feljegyzésekben található faekéket a következőképpen lehet áttekinteni.

8. térkép. A faeke főbb típusainak elterjedése a Kárpát-medencében

{331.} 8. térkép. A faeke főbb típusainak elterjedése a Kárpát-medencében

Szimmetrikus ekék

Ezeket a teljes szimmetrikusság jellemzi. Vázuk éppúgy szimmetrikus, mint vasuk és talyigájuk, melyen két egyforma nagyságú kerék található, s rúdja középen helyezkedik el.

Túróekék

A túróekék száma a 16–18. században még jelentős lehetett, de a 19. században már csak a peremvidéken találjuk nyomát. Fridvaldszky 1771-ben Székelyföldről így írja le: „Nagyobb csodálatra méltó az a körülmény, hogy Udvarhely környékén és Doboka megyében a kis váltó ekére... két kormánydeszkát tesznek, úgy, hogy mind a két oldalon legyen egy-egy. Amikor megkérdeztem – írja Fridvaldszky –, hogy ennek mi haszna? azt felelték, hogy ily módon a föld nem hasítódik ki szijjasan, hanem apróbb részekre töretik...” (Kovács L. 1937: 24–25). Ez a típus még később is előfordult az erdélyi szászoknál, ahol 1853-ban megjegyzik, hogy faekéjüknek két szárnya van, akárcsak a burgonyatöltögető ekének, ezért nem képes egyenes barázda húzására. Erdélyben még a 20. századból is van olyan adatunk, mely szerint az ekének helyenként két füle, illetve kormánydeszkája segíti a föld kétfelé történő túrását.

Szepességen, de Rozsnyó környékén is olyan túróekét használtak, melyet magurainak is mondtak: „Ezen ekének nem lévén kormánya, barázdát nem hágy maga után s a vele felszántott föld úgy néz ki, mintha fel lenne kapálva. – Partos oldalon, földeken szintúgy, mint lapályokon szántanak vele...”. Ilyen példányokat a szlovákiai múzeumokban szép számmal lehet találni.

Terepen végzett gyűjtéseim során csak egyszer bukkantam a túróeke nyomára, de akkor is csak visszaemlékezésben. Egy tiszakarádi (Zemplén m.) idős adatközlőm, aki a Tisza szabolcsi oldaláról származott, részletesen leírta az egyszarvú, nagyon könnyű, szimmetrikus vasú túróekét, melyet a gávai (Szabolcs m.) parasztok a 19. század utolsó évtizedeiben használtak, elsősorban a nehezen megközelíthető lápok közötti homokszigeteken. Megjegyezte, hogy ez nagyon hasonlított a tengerikapáló ekéhez, amivel rátapintott a túróekék kutatásainak legnagyobb nehézségére, mert azt sokszor összetévesztik az ekekapával.

A bihari Nagy-Sárrétről említi Szűcs Sándor a bibicekét, ami olyan túróeke lehetett, mellyel a lápból kiálló szigeteket művelték. Könnyűsége lehetővé tette, hogy a {333.} hajóba (csónak) betéve és ahhoz a két ökröt utánakötve, a megművelendő szigetre átevezzenek.

A szombathelyi Savaria Múzeum Ludadról (Vas m.) rendelkezik egy túróekével. Váza négyszögletű, egyes szarva felül kétfelé válik, vasa szimmetrikus. Kormánya hiányzik, de a nyomokból meg lehet állapítani, hogy eredetileg mindkét oldalra erősítettek egyet. Formája nagyon hasonlít azokhoz a túróekékhez (szláv ralo), melyeket a Balaton medencéjének nyugati feléből ismerünk. Megfelelőit Horvátország és Ausztria velünk határos részein használták.

A felsorolt adatok nem elégségesek arra, hogy a túróekék Kárpát-medencében való elterjedését a 19. században pontosan meghatározzuk, mert ekkor már csak szórványosan a kevésbé fejlett területeken és a kisgazdaságokban maradt egy-egy belőlük.

Váltóekék

Egyszarvú, lényegében teljesen szimmetrikus eke. Kormánydeszkáját az egyik oldalról a másikra lehet átcsatolni és ezzel együtt a csoroszlyát is át kell váltani. Tehát az eke ugyanazon a nyomon tud visszajönni, ezért különösen hegyoldalak szántására alkalmas. Átmenet a túró- és az ágyeke között: formája az előbbihez, fordító szántása az utóbbihoz kapcsolja.

Az eddigi irodalom nagy része azt tartotta, hogy ezt a formát a 12. században Erdélybe betelepült szászok hozták magukkal. Ennek azonban ellentmond az, hogy Nyugat-Európából, így a Rajna mellékéről, ahonnan a szászok származnak, csak a 16. századból lehet kimutatni. 1550 körülről származik Pieter Breughel (1525–1568) „Ikaros bukása” című festménye, melynek előterében már váltóeke látható, de az előző századból csak egy-egy szórványadattal rendelkezünk. A szász eredetét el kell ejteni, annál is inkább, mert nemcsak a Kárpát-medence peremterületén, de Boszniában is használták. Erdélyben 1601-ben egy falupecséten (Olcsona, Szeben m.) találkozunk vele, és ezt a csoroszlya átváltására szolgáló feszítőfával lehet azonosítani. A 18. században már nemcsak a székelyeknél, szászoknál, hanem a románoknál és az erdélyi magyaroknál, így többek között Kalotaszegen lehet megtalálni. Fridvaldszky 1771-ben a kerülőekével szemben is ajánlja. Megállapítja, hogy szép számmal akadnak Erdélyben olyanok „... akik szántóföldecskéjüket 2 tinócska vonta váltóekével művelik, és nem rosszabb eredménnyel, mint a kerülőekések” (Kovács L. 1937: 24).

A váltóekét a Kárpát-medence északkeleti részén, Máramarosban is használták. Széles körű szlovákiai elterjedését az eddigi irodalom igazolta. A Magurából (Árva m.; Szepes m.) pedig arra is van adatunk, hogy a túróeke még a 19. században is miképpen alakult át váltóekévé. Eddigi adataink arról tanúskodnak, hogy a váltóeke a Kárpát-medence keleti felében a 16. század végén, de még inkább a 17. században tűnik fel és a 18. században válik egyes vidékeken általánossá. Ez a fejlődés a túróekéből mindenütt bekövetkezett, ahol már ágyszántást kívántak végezni hegyes, dombos vidéken, mert ez hasznosabbnak bizonyult a kerülőekénél, mellyel üresjáratot kellett tenni minden barázda meghúzása után.

{334.} A váltóekét a tanult gazdák is ajánlották. Így Fridvaldszky írja a már fentebb idézett munkájában: „... tekintettel kell lennünk a köznép által kívánt könnyűségre is, ez pedig a váltóekében van meg a legnagyobb mértékben. A legkülönbözőbb mezőgazdák tanúskodnak amellett, hogy a váltóekével éppen olyan mélyen lehet szántani, mint a kerülőekével. A tapasztalat azt mutatja, hogy a váltóekével ott is lehet szántani, ahol köves, iszapos, ellenálló a föld; úgyszintén a tapasztalat mutatja, hogy a termés éppen olyan jó a váltóeke után, mint a kerülőeke után, sőt a váltóeke után nem maradnak akkora göröngyök, mint a kerülőeke után” (Kovács L. 1937: 19). Pethe Ferenc a 18. század végének és a 19. század első negyedének kiemelkedő mezőgazdasági szakembere is elismerően ír a váltóekéről: „Van olyan kettős lapos vasú eke, a’ melynek egy ingó-bingó kormánnja van, mellyet eggyik óldalról a’ másikra lehet tenni. Ez az eke elmúlhatatlanul szükséges, ha másutt nem, legalább a’ hegyoldalakon; mellyeket az értelmes földmüvelő fel-, és lefelé sohasem szánt, hanem oldalhosszára, egy kevéssé harántékosan szánthassa visszafelé, hogy az újj barázda a’ régin rézsút mehessen keresztül ... Egyenes földön is hasznát lehet ennek venni, a’ nyereség az, hogy a’ vele tett munka igen szép és egyforma; a’ szántás sorba megyen a tábla egyik oldalától a másikig szakadatlanúl; a barázda árok, vagy is közép barázda {335.} nem marad sehol” (Pethe F. 1805: 251–252). Ez a lejtős talajok szántására rendkívül alkalmas ekeforma Erdély egyes vidékein még a 20. században is megmaradt, sőt teljesen vasból készült kéttestű formája szinte napjainkig él.

74.

74. ábra. Újabb típusú ekék: a) Váltóeke, Siklód (Udvarhely vm.); b) Vidats-eke

Elterjedésével kapcsolatban a történeti és a terepen gyűjtött adatok azt bizonyítják, hogy Székelyföldön általános volt és itt csak Háromszéken és főleg Udvarhelyszéken keveredett a kerülőekével. A székely telepesek a Kárpátokon túl is elterjesztették. Szolnok-Doboka és Kolozs megyében számos feljegyzés tanúskodik használatáról. Szeben, Nagyküküllő vidékén és a Barcaságban a szászokon kívül magyarok és románok egyaránt szántottak vele. Mindezek kétségtelenné teszik Kós Károly megállapítását, aki szerint Erdély egész területén ismerték, de általánosnak csak a Székelyföldön és néhány szász székben mondható. A Kárpátok külső és belső lejtőjén egyaránt sokfelé alkalmazták, többek között Szlovákiában és a mai Moldávia területén. Szórványosan egész Európában előfordul, még Portugáliából is közöltek váltóekét. Ha szórványos elterjedéseit alaposabban megvizsgáljuk, akkor a legtöbb esetben kiderül, hogy mindenütt a túróekéből fejlődött ki. Tehát átmeneti forma, mely hidat alkot a túró- és ágyeke között.

A váltóeke Erdélyben és máshol is a rögzített kormánnyal ellátott fordító(ágy)eke irányába fejlődött tovább, de egyes jellegzetes formai elemeit továbbra is megőrizte. Erre a folyamatra Fridvaldszky már a 18. század második felében felfigyelt: „... a székelyek váltóekével szántanak és csodálatosképpen síkságon, amit az előre nyúló völgyekben találtak. A váltóekével úgy szántanak, mintha kerülőeke volna, vagyis az eke váza is ugyanaz és minden felszerelése, amelyek a váltóekén vannak, de nem cserélgetik a kormánydeszkát” (Kovács L. 1937: 24). Ez nem valami egyedülálló jelenség, mert Háromszékről említ ilyet Lükő Gábor (1936: 187), amikor a váltóeke kormányát a jobb oldalon rögzítették és azzal ágyszántást végeztek.

Ilyen átmeneti formát mutat be Kós Károly (1947a: 8. és 7. ábra) ugyancsak Erdélyből. Ennek már aszimmetriára hajló ekevasa van, kormányát jobb oldalra véglegesen rögzítették és a csoroszlya átállítására sem volt már többé szükség. Az erdélyi váltóekék vasára annyira jellemző U alakú levágás még megmaradt, de a talphoz kapcsolódó merevítő tüske még hiányzik. Az udvarhelyszéki Varságon az átalakulás másik módját ismerhetjük meg. Itt az eke fa vázát teljes egészében meghagyták, de a kormányt kapoccsal, mégpedig a szokástól eltérően a bal oldalon rögzítették. A szimmetrikus ekevas megmaradt, ami az átalakulás kezdeti szakaszáról tanúskodik (Néprajzi Múzeum, F. 88631–88632, 88731).

Mindezek a példák valószínűvé teszik azt a feltevést, hogy a túróekéből váltóeke lett, majd sík talajon ez könnyen kerülőekévé változhatott át.

Aszimmetrikus ekék

Szarvtalpas ekék

A szarvat és a talpat egy fából faragták, ami az eketestet rendkívül szilárddá tette. A gerendely meglehetős mélyen csatlakozik a bal oldali szarvba, sokszor egészen a talp közelében, de a magyar példányokban ebbe sohasem ékelik.

{336.} A gerendelye gyakran görbe, nemcsak függőleges, de horizontális irányban is. Külső megjelenésében hasonló, de belső konstrukciójában különböző formákat lehet megkülönböztetni. Ha a két szarv és a talp egyetlen fából készül, akkor az az eke vázát rendkívül erőssé teszi, de alkalmas fát csak elvétve lehet találni, s kifaragása is nagy szakértelmet kíván. Elterjedése ezért nagyon korlátozott lehetett. A magyar múzeumok ebből mindössze két példányt őriznek, az egyiket Baranya megyéből, a másikat Szeged-Zákányról. Jellemzőjük, hogy a gerendely közvetlenül a talp felett csatlakozik a bal oldali szarvba.

A másik forma két fából készült. Az egyik szarvat a fél talppal együtt faragták ki és csapokkal illesztették össze. Néhány példányon a talp sarkát vaspánttal fogták össze; ez az eke szerkezetét még szilárdabbá tette.

Ez az ekeforma a Kárpát-medencében a legelterjedtebbnek látszik. Olyan jól ismerték, hogy a mezőgazdasági irodalom sem tartotta szükségesnek leírni. Pethe Ferenc többször is utal erre a formára, amikor megjegyzi, hogy nem szabad dirib-darab fából faragni, hanem egyetlen törzsből, mert így sokkal nagyobb az ellenállása. A múlt század közepén ezt írják róla: „A mi a faekét illeti leginkább el van terjedve. És ha a faragó és a kovács által jól el van készítve, ügyes béres kezében jó munkát tesz.” A hibái között megemlítik, hogy nedves talajon könnyen megtalpallik. Az alacsonyan elhelyezett gerendely megtorkolást okozhat. A mélység szabályozása a köldök segítségével nemcsak nehézkes, de sokszor megbízhatatlan is (Dunavölgyi N. 1853: 507–508).

Ez a forma megtalálható Szlovákia különböző részein Pozsonytól Zemplén megyéig. Adataink arról tanúskodnak, hogy a palócoknál általában ezt használták. Keletre Máramaros megyéig lehet követni, de nyoma messze túl vezet a Kárpátok vonulatán. Moldovában „kisorosz” eke a neve, arra utalva, hogy az ukránoktól származott. Az orosz források, különösen az Orosz Történeti Néprajzi Atlasz segítségével egész a Volgáig lehet követni a nyomát nemcsak az orosz, de a különböző török és tatár származású népek között is.

A Tiszán túl csak a Körösöktől délre találkozunk ismét vele. Ezek talpa rövidebb és a többnyire görbe gerendely mélyen csatlakozik a szarvba. A Dunán túl a talp még rövidebb és egyenes, de hajlított gerendellyel is előfordul. Ezek azok a könnyű ekék, melyeket a 19. század közepén tartott ekeversenyeken váli, agárdi, tolnai néven emlegetnek. Közülük az utóbbi volt a leghíresebb: „A’ magyar hazában régóta létezik már egy eke faj, melyet közönségesen tolnai ekének neveznek” (Fogarasi J. 1836). Ezt az egyszerű falusi kerékgyártó is el tudta készíteni, és olyan könnyű járású volt, hogy még a szarvát sem kellett tartani, ára pedig alig egyharmada a nyugatról behozott újfajta ekének. Megemlítik, hogy nemcsak Tolnában, hanem Fejérben, Veszprémben, de Vas és Sopron megyében is kísérleteznek vele, sőt még néhány Debrecen környéki faluban is meg akarták honosítani.

A magyar adatok áttekintése alapján meg lehet állapítani, hogy a szarvtalpas ekét Erdély, Nyugat-Magyarország és a Tisztántúl középső részének kivételével mindenütt ismerték és használták, s a középső részeken ez volt az egyeduralkodó. A nagytájanként jelentkező eltéréseket a talaj és időjárási adottságokon kívül a szomszédos területekkel való kapcsolattal lehet magyarázni. Ha közelebbi és távolabbi párhuzamait tekintjük, akkor a szórványos nyugatiak nemcsak kisebb méretűek, de {337.} szerkezeti különbségek miatt sem jöhetnek számításba. Míg a keletre vezető megfelelések a történeti és nyelvi összefüggéseket is figyelembe véve genetikus kapcsolatokat is sejtetnek.

Talpas ekék csapolt szarvval

1. Keskenytalpú kétszarvú ekék Átmeneti típus, mely a túró- és váltóeke vonásait egyesíti. Nagyon keskeny (12–18 cm) talpába egymás mellé belecsapolják a két szarvat. Leginkább hegyes vidéken használták, ott, ahol a túróeke és váltóeke is előfordult. Feljegyezték Torockóból (Torda-Aranyos m.), Somkerékről (Szolnok-Doboka m.); a Hunyad megyei Bosoródról származó példányokról Kós Károly megjegyzi, hogy keskeny talpába csak nagy üggyel-bajjal lehet a két szarvat egymás mellé ékelni.

A Topolya, Ondova, Latorca folyók tájékán Kovács László mutatta ki megfelelőit (1937: 5). A legismeretesebb példánya e formának a zborói (Sáros m.) uradalomból származó Rákóczi-eke, melyet a Magyar Mezőgazdasági Múzeum őriz. Talpa a hosszához viszonyítva rendkívül keskeny (60 × 12 cm), ebbe csapolták bele az erősen hátrafelé nyúló két szarvat, melynek segítségével a nagyméretű ekét jól lehetett irányítani. Kormánydeszkáját kovácsolt, nagyfejű szegekkel erősítették a köldökhöz és a jobb oldali ekeszarvhoz. Megfelelőit északon a lengyel nyelvterületen lehet megtalálni. Kapcsolatuk feltételezésem szerint nem annyira genetikus lehet, hanem hasonló körülményekből következő párhuzamos fejlődés.

2. Melléktalpas kétszarvú ekék A túró- és váltóekéket a nagyon keskeny, 10–15 cm-es talp jellemezte, mely csak egy szarv befogadására volt alkalmas. Amikor a fejlődés során ezek az ekék ágyekévé alakultak, szükségessé vált a második szarv alkalmazása, mert az egyensúlyt csak így lehetett szántás közben megőrizni. Ezt a második szarvat vagy a másik mellé ékelték, vagy melléktalphoz és a másik szarvhoz, illetve a kormányhoz erősítették.

Ezek a formák Erdélyben és a Tiszántúl középső részén fordultak elő. Erre Kovács László hívta fel a figyelmet, amikor megállapította, hogy a szimmetrikus túróekéből olyan szerszámok fejlődtek: „... amelyeknek a talpba erősített és a gerendely befogadására szolgáló szarvak mellett még egy szarvuk van, de a másik szarv nincs a talpba vésve, hanem a kormánydeszka mellett áll és keresztfák kötik a főszarvhoz”. Erdélyben Szolnok-Doboka és Kolozs megyéből ismerünk ilyen ekéket. Néhány példány Biharból került elő, de Szentesről, Szeghalomról is ismerünk egyet-egyet. Ezeken kívül előfordult a mai Szlovákiában, megfelelőit Németországból és Skandináviából is ki lehet mutatni.

A rendelkezésünkre álló adatok arról győznek meg bennünket, hogy az eke fejlődésének nem valami jellegzetes magyar vagy Kárpát-medencei útjával van dolgunk, hanem egymástól független fejlődést képviselnek a túróekéből az ágyekébe való átmenet során.

3. Széles talpú, kétszarvú ekék

a) A debreceni eke. Jellemzője a téglalap alakú vastag talp, mely hátul két ágra oszlik, és ezekbe egy-egy szarvat csapolnak. A gerendelye egyenes, vasa a talajviszonyoknak megfelelően keskenyebb vagy szélesebb.

{338.} Kialakulása a középkorra nyúlhat vissza, de ezzel a névvel csak a 18. századtól tudjuk kimutatni, amikor a nagykun kapitány az alábbi kérdést intézte a nagykun városokhoz: „Valljon nem jobb-e kisebb ekéket alkalmazni, mintsem a mostani debreceni formát, s nem jó volna-e két ekét egymás után alkalmazni?” (Györffy I. 1942a: 165). A 19. század első felében még széles körben használták, pedig nehézsége miatt nagyon sokszor panaszkodtak rá. Debrecenből írja Balásházy János (1844: 52–53), hogy „... szántásra azonban nagy, nehéz és sok erőt kívánó ekék használtatnak; ha a’ kisebb, alkalmasabb nyíri, vagy túl a’ dunai ekék jönnének divatba, sok igás erő megkíméltethetnék, ’s annyi igás jószággal többet lehetne végezni”. 4–6–8 ökör is kellett az ún. debreceni eke vontatására, de az még így is csak két-három ujjnyi mélységre szántotta fel a földet.

Elterjedését csak nagyjából tudjuk körvonalazni. Kolozs megyéből több helyről ismerjük (Zsuk, Györgyfalva, Bánffyhunyad stb.) éppúgy, mint Szolnok-Dobokából (Rohi, Rogoz, Dánpataka, Szék stb.). Ezeknél beljebb Erdélyből még nem sikerült kimutatni, Bihar és Hajdú megyében általános lehetett, egy-egy példány került a múzeumokba Szolnok és Békés megyéből, de előfordult Szentesen is. Délen elterjedése Szentes–Szarvas–Tótkomlós–Békés–Komádi táján húzódhatott, míg északon a Nyírség lehetett az északi határ.

Ilyen konstrukciójú ekét Moldovában is feljegyeztek, de messzebb a szaratovi és a szamarai ekék is hasonló felépítésűeknek látszanak. Hasonló példányokat ismerünk Szlovákiából (Turócszentmárton). Egy mélyebb történeti kutatásnak kell eldöntenie, hogy a keletre mutató kapcsolatok lehetnek-e genetikusak vagy hasonló körülményekből adódó egymástól független fejlődés eredményei.

b) Nyugat-magyarországi ekék. Jellemzi ezeket a háromszögletű vagy trapéz alakú talp, melynek hegyébe az ekevasat húzták; a szélesebb oldalába a két szarvat erősítik. Majdnem minden példányon görbe gerendelyt találunk, mely a talp közelében ékelődik a bal oldali szarvba. E forma kétlépcsős változáson ment keresztül, amit figyelemmel tudunk kísérni.

A korábbi formát a Néprajzi Múzeum Szalafőről (Vas m.) származó példánya képviseli. Ennek talpa két fából készült (míg más példányoknál ezt lehetőleg egyből alakítják ki); ebbe csapolták bele hátul a két szarvat, elöl pedig a köldököt. Gerendelye enyhén görbített, ami nem sokkal a talp felett kapcsolódik a bal oldali szarvba. Itt jegyzem meg, hogy a görbe gerendelyű ekéket elsősorban a magyar nyelvterület déli részén használták, mellyel kapcsolatban Nagyváthy János a következőket írja: „A görbét a’ Dunán’túl valók, Rátz-Gerendelynek nevezik és nem régen vették-bé, ’s élnek vele közönségesen, sokkal jobbnak tartván, mint az egyenest” (1791: 120).

Ez a forma a 18–19. század fordulóján jelentős változáson ment keresztül. A stájer huták ugyanis vasvázat készítettek számára, amit később a falusi kovácsok utánoztak. Ez egy hátsó oldalán nyitott egyenlő szárú háromszög, melynek végén két fülbe erősítették a szarvat. Hegyéhez pedig túróeke esetében vasköldököt állítottak, mely az ágyekén bal oldalra került. A köldökön lévő lyukak a szántás mélységének szabályozására szolgáltak. A talpat vastag deszkával töltötték ki, de úgy, hogy az eke a vaskereten csúszott.

Ezt az ekeformát Sopron, Vas és részben Zala megyében használták, egy-egy példánya Győr és Veszprém megyében is előfordult, de még Komárom megyében is {339.} nyomon kísérhető. Ausztria keleti felében általános lehetett, hiszen vázát itt állították elő. Szlovéniában és Horvátországban is fel lehet tételezni előfordulását. Ez a forma mindkét fejlődési fokozatban szoros kapcsolatban volt az elterjedési területén egykor általános bakhátas szántással.

Végigtekintve a magyarországi faekék főbb típusain, szólni kell azokról a kiegészítő részekről, melyek nélkül nem működhetett, vagyis nem szánthatott.

Az eke kiegészítő részei

Az eketalyigák. A Kárpát-medence Európát kelet–nyugati irányba átfogó ágyeke-sávba esik, ahol általában az eketalyigát használták. Sok esetben a túróekék elé is ezt akasztották ezen a területen. A fentebb bemutatott ekeformák minden bizonnyal kialakították a hozzájuk kapcsolódó talyigát is, de ezek megbízható tanulmányozása már lehetetlen, mert a múzeumokban a legtöbb esetben nem tudjuk megállapítani az ekék és talyigák összetartozását. Meg kellett tehát elégednünk azzal, hogy a túró-, a váltó-, illetve a kerülőekék talyigáit külön-külön bemutatjuk.

Az eketalyiga többféle funkciót teljesít. Először egyensúlyt biztosít az ekének és ezzel a szántást egyenletesebbé teszi. Másrészt jelentős szerepet játszik a szántás mélységének szabályozásában. Ennek egyik módja, hogy a gerendelyen lévő lyuk segítségével közelebb vagy távolabb rögzítik az eke gerendelyét. Ha a talyiga felőli lyukba kapcsolják a gerendelyt, a legmélyebb, ha a legutolsóba, akkor a legsekélyebb szántást végzi az eke. Az eketalyiga felső vánkosának alakításával hasonlóképpen lehet a mélységet szabályozni. A szántás szélességét az ekevas maga is befolyásolja, de a talyiga rúdjához kapcsolódó váltóval, másképpen cságatóval meglehetős pontossággal lehet azt beállítani.

A szimmetrikus eketalyigák rúdja rendszerint szárnyas, mely pontosan középen helyezkedik el. Kerekei egyforma nagyságúak. Csak a mélység szabályozására van lehetőség. Néhány esetben ilyet ágyekéhez is használtak.

A váltóeke talyigája ugyancsak alapvetően szimmetrikus, de a szántás szélességének meghatározására is van lehetőség. Mikor az eke ugyanazon a nyomon tér vissza, akkor nemcsak a kormányt, a csoroszlyát, hanem a talyigát is átváltják. Ennek két módja ismeretes. Az egyik a talyigarúd felett elhelyezkedő hasonló nagyságú fadarabbal, melyet a rúdig lehatoló lyukak segítségével jobbra és balra egyaránt el lehet mozdítani. A másik eljárás szerint a tengely és a vánkos közé mozgathatóan beillesztett rudat félkör alakú fa- vagy vasléc mellett a kívánt oldalra elmozdítják.

Az aszimmetrikus eketalyiga az ágyeke jellegzetes tartozéka, mely a kerekek nagyságát, a rúd elhelyezkedését, a gerendellyel történő összekapcsolását, a szántás szélességét szabályozó cságató (váltó) tekintetében aszimmetrikus. A fa ágyekék talyigái a Kárpát-medence különböző részein rendkívül közel álltak egymáshoz, tengelyhosszúságuk azonban a 19. század elejétől végéig jelentősen csökkent. Ismerünk Tótkomlósról (Békés m.) olyan talyigát, melynek fatengelye 143 cm, Szentesen (Csongrád m.) a múlt század közepi példányok tengelye 122 cm körül mozgott, de ez a 19. század végére 90 cm-re csökkent. Ez olyan jelenség, amit nemcsak a Kárpát-medencében, de azon túl is meg lehet figyelni. Ezt azzal lehet magyarázni, hogy a {340.} szélesebb tengelyű talyiga a tarlón, a másik a szántáson járt, míg a rövidebb tengelyű formák egyik kereke a barázdában futott és ez csak a tengely megrövidítésével vált lehetségessé. A két kerék között a különbséget a közepes szántás mélysége adta. A szántás szélességének szabályozását Balásházy János 1838-ban így írta le: „Az ekét szélesebb vagy keskenyebb fogásra a’ váltó vagyis cságató által kormányozzuk, mely az eke tengelyének jobb oldalán az ekerúd’ fejébe, mellyet vezérnek nevezünk kanyarodik” (II. 65). Ezt a szerkezetet csak a 18. század második felétől tudjuk kimutatni, körülbelül ekkor jelenik meg a tőlünk keletre eső (Moldova, Besszarábia, Ukrajna) területeken is, míg nyugatra ezzel a megoldással nem vagy csak elvétve találkozunk.

75. ábra. Eketaligák fa kerülőekékhez:

75. ábra. Eketaligák fa kerülőekékhez: a) bőr patinggal, Onyest (Moldva, Románia); vasfejű váltóekékhez: b) Ajton (Kolozs vm.); c) Katona (Kolozs vm.); d) Mezőköbölkút (Kolozs vm.)

Mivel az eke és a talyiga váza egészében fából készült, mindig vittek magukkal – vászon vagy bőr tarisznyában – ékeket és azok faragására és beverésére szolgáló baltát –, ennek helye többnyire a talyiga váltója, ahonnan gyorsan elő lehetett kapni. Székelyföldön fabunkót is rendszeresen használtak, melyet szántás közben a gerendelyre erősítve tartottak.

Az ösztöke az ágyeke olyan fontos kiegészítő része, mely nélkül nedves, gazos talajon nem lehet jó munkát végezni és az ekét tisztán tartani. Az ásatásokból vas részét már a 11. századtól ismerjük, míg elnevezése feltehetően honfoglalás előtti keleti szláv jövevényszó. A köpűs, vasból készült ösztökefejek hossza 15–30 cm között váltakozik, {341.} fejük lapátszerűen kiszélesedik. A kovácsok minden faluban el tudták készíteni. A fanyél hosszúsága 80–100 cm között ingadozott. Szántás közben a szarv mellé vagy a két szarv közötti kötőpálcára akasztották. Homokos talajon ritkábban használták, leginkább csak akkor, ha gazos vagy trágyás földet szántottak, szükség esetén a jószágot is ösztökélték vele. Ez a szerszám egészen addig megmaradt sok helyen, míg az ekéket jószág vontatta.

76. ábra. Ösztökék:

76. ábra. Ösztökék: a) Hódmezővásárhely (Csongrád vm.); b) Szegvár (Csongrád vm.)

Az eke szállításának jellegzetes szerszáma az ekeló, melynek számos elnevezése él a magyar nyelvterületen (például cigus, csikó, csúszó, csusztató, ekeláb, gólya, kabola, kaloda, lovalló stb.), és kétágú V alakú formáját is általánosan ismerték. Sok helyen előfordult az A alakú ekeló, amikor a két szárat összekötötték, ez a szerszám szilárdságát jelentős mértékben megnövelte. Az Y alakúra készített ekelovakat elsősorban Zalában használták, míg az X formájúról a Vas megyei Felsőőrből van adatunk. Kerekes változatai a magyar nyelvterület különböző részein feltünedeztek, mert ezek nem rontották az utakat, ezért nem estek annyira a hatósági tilalmazás körébe.

Az ekeló használatát csak a 18. század elejétől tudjuk nyomon kísérni, a század második felétől már ábrázolásával is rendelkezünk. Széles körű elterjedését a 19. és 20. században a tagosítatlan határok indokolják, ugyanis a legtöbb gazdának sokfelé volt földje, s azt ekelóval könnyebben meg lehetett közelíteni. Ezzel időt takarítottak meg, mert nem kellett újrabefogással és szekérre rakodással törődni. A háromfordulós rendszerben ugaroláskor az ekét ekelovon húzatták. A kis határú falvakban a földek nagy része a település közelében terült el, ahova nem volt érdemes szekeret befogni. A fellovalt ekével a rossz, sáros, meredek utakon ott is el lehetett menni, ahol az szekérrel nehézségbe ütközött.

{342.} Az ekeló használata a kis- és szegényparaszti gazdaságok racionálisabb megoldásokra való törekvését jelzi; a közép- és nagybirtokon nem vagy csak elvétve alkalmazták. A 19. század második felétől kezdett háttérbe szorulni; rongálta az utakat, ezért tilalmazták és használatát büntették. A tagosított határban a földek nagyobb parcellákba álltak össze, így érdemesebbé vált a szekérbe való befogás. A háromnyomásos rendszer egyre kisebb térre való korlátozásával a szántás módja is megváltozott. A borona és henger terjedő használata gazdaságossá tette, hogy ne csak ezeket, de az ekét is szekéren szállítsák.

A V és A alakú ekelovak Európa jelentős részén megtalálhatók voltak, de csak ott, ahol az eketalyigát általánosan használták, mert ezzel kellett összekötni. Elterjedése nagyjából egybeesett a talyigás ágyekével, bár ennek részletes igazolását még a jövőben kell elvégezni.

A faekék háttérbe szorulása a Kárpát-medencében

Európa nyugati felében az első eketökéletesítések eredményeként már a 17. század végén kezd kialakulni a brabanti eke, mely a legnagyobb hatást gyakorolta Európa újabb ekéire. Angliában a 18. század első felében manufaktúrák gyártották az új és jobb munkára képes ekéket. Közép- és Kelet-Európában ekkor még kevéssé gondoltak a régi szerszámok megújítására, mert más gazdasági és társadalmi körülmények uralkodtak. Ezt 1811-ben egy magát közelebbről meg nem nevező magyar báró így foglalta össze: „A jobbágy t.i., aki a földesurának bizonyos számú robottal tartozik, annak minden munkáira, szántásra, vetésre, fogasolásra, boronálásra, kaszálásra, a gabona(élet) és széna behordására, a szőlők mívelésére, favágásra, s a t. használtatik, s ugyan ezen munkák mind a maga tulajdon szerszámjával s eszközeivel megtenni köteles. Ez által egy felől ugyan nyer a birtokos, mivel megszabadul azon nagy költségektől, mellyel ha majoros erőt tart, a sok szolgára, jármos- és igás marhára és külön féle eszközre és szerszámra szükségesek; de más felől csak ugyan veszt ez által, mivel e miatt minden újabb és javított eszközük és szerszámok kirekesztetnek és haszontalanokká válnak. Mert a jobbágy a ki ugyan azon eszközzel dolgozik az urának, mellyel a földjeit míveli, nem könnyen áll rá arra, hogy azt ujjal, ha szinte jobbal is felcserélje; a földesúrtól se lehet pedig kívánni, hogy egyszeriben annyi sok újtalálmányú földmívelő eszközt beszerezzen, a mennyi földjeinek robotos erővel való megmunkálására szükséges volna” (Balassa I. 1973a: 404). Emiatt a 18. század évtizedeiben csak egyéni kísérletek történtek arra, hogy a nyugati minták alapján új formákat állítsanak elő. A földesurak inkább kész ekéket hozattak be elsősorban Ausztriából és Németországból, ritkábban Angliából.

Az új ekéket előállító kovácsok közül a legnagyobb hírnévre a Kalocsán született Vidacs István (1802–1883) tett szert, aki 1843-ban Pesten gazdasági gépgyárat alapított. Az itt készült Vidacs-ekék nemcsak széles körben elterjedtek, hanem valóságos fogalommá váltak és még a 20. század közepén is így neveztek minden félvasekét, vagyis azt, melynek már csak a gerendelye és szarva készült fából, míg a teljes ekefejet, a kormányt vasból öntötték, illetve kalapálták. Ilyen kis ekemanufaktúrák (Gubicz, Farkas stb.) máshol is működtek az országban, de 1848 előtt a félvasekék {343.} száma alatta maradt a 2%-nak. A jobbágyfelszabadítás után ugyan egyszerre jelentős fejlődés indult meg, de a félvasekék száma 1854-ig becslésem szerint a 8%-ot alig érhette el. A faekék háttérbe szorulása és a félvasekék nagymérvű elterjedése 1855 után indult meg. Nem egészen két évtized alatt, 1871–1872-ig alapvető változások következtek be.

Hét megyében, illetve kerületben (Moson, Győr, Heves és Külső-Szolnok, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Fejér, Csongrád megyében és a Jászkun kerületben) a faekék száma már nem érte el a 10%-ot. E megyék körül, de korántsem ilyen egységes tömbben, jórészt sík területen találhatók azok a megyék, ahol 10–80% között ingadozott a faekék száma. 30–90% között volt a megyék csaknem felében, míg Erdély egységes tömböt alkotott, ahol a fa- és félvasekék aránya 90–100% az előbbiek javára, s ebből csak az egyetlen Háromszék (80%) volt a kivétel. Szlovákia mai területén két megye (Árva, Turóc) tartozott ebbe a kategóriába, míg Horvátország délnyugati része ugyancsak ide sorakozott. A magyar lakosságú területen a félvasekék száma 59% volt, míg ez Erdéllyel és Horvátországgal együtt 48% körül mozgott.

A félvas- és vasekék teljes győzelme lényegében 1895-ig lezajlott, de ezt statisztika segítségével már nem tudjuk nyomon kísérni, mert az 1895-ös statisztika faekéket nem jelölt, ugyanis azok számát olyan alacsonynak ítélte. Ebben az időszakban különböző okokból a búzatermelés megháromszorozódott, amiben kétségtelenül közrejátszott a vasekék elterjedése is:

1871–1875 a búza össztermése 1 297 600 tonna

1881–1885 a búza össztermése 2 886 500 tonna

1891–1895 a búza össztermése 4 014 000 tonna

A 20. században faekéket csak a peremterületeken használtak, elsősorban ott, ahol számarányuk még a 19. század végén is jelentősnek mutatkozott.

Az eke fogatolása

A 18. század végétől a gazdasági irodalomban sok vita folyt arról, hogy ökörrel vagy lóval gazdaságosabb-e szántani. Egyes területeken, elsősorban a Tiszántúl, inkább a lovak voltak túlsúlyban, mert ezeket gyorsaságuk miatt jól lehetett a közlekedésben is alkalmazni. Így például Debrecenben 1870-ben az igáslovak száma 5073, a jármos ökröké 2480, az arány 1895-ben 6993:3890, 1935-ben 7258:1427. A lovak terjedését nagymértékben elősegítette, hogy a helyi adottságoktól függően 1,5–2-szer többet szántottak meg egy nap alatt, mint az ökrök. Azt is tartották, hogy a ló könnyebben beletanul a munkába, és egyenletesebb szántást végez. Debrecen környékén, Szatmár megyében gyakran négy-öt lóval is szántottak, ez esetben a hajtó a bal oldali hátsó lóról, a nyergesről hajtott, míg a szántónak csak az eke irányításával kellett törődnie. Igaz, Pethe Ferenc a múlt század elején (1805: 308) már rosszallóan írta: „A’ nyereg pedig, és a’ nyeregbe való, egyenesen kőltsig szaporítás a’ szántásban...”, mégis tudunk rá példát a 20. századból és a két világháború közöttről is.

Bár az ökrök száma egyre csökkent – amihez az is hozzájárult, hogy a 18. század végétől a hatóságok a hadviselésben nagy szerepet játszó lovak tenyésztését szorgalmazták –, sokáig megmaradt a tehetős parasztgazdaság jelképének, talán azért, mert {344.} a nagybirtokon is ezt használták. A négy- és hatökrös gazda az első világháborúig, de sokszor még utána is a magyar falu legtehetősebb rétegét jelentette.

A 19. század közepétől az ökrök és a lovak mellett a kis gazdaságokban a tehenek is egyre nagyobb szerepet játszottak az eke vontatásában. A szegényparasztokat a szükség vitte rá a tehén jármozására, bár tudták, hogy ezzel a tejhozam nagymértékben csökken. A két világháború között a földhözjuttatottak, az 1945. évi földosztás után az újgazdák csaknem kivétel nélkül tehénnel szántottak. A tehenek szántásra való használata nem újítás, hanem gazdasági-társadalmi jelenség; a legszegényebb paraszti rétegek ezen a módon igyekeztek a vonóerővel rendelkezők, a fuvarosok igauzsorája alól megmenekülni.

A bivalynak mint vonójószágnak elsősorban Erdélyben és a Dunántúl déli felének egyes részein volt jelentősebb szerepe. A nagybirtokon is alkalmazták helyenként nagy ereje és igénytelensége miatt, de makacsságát a béresek nem szerették; a mellette végzett munkát megalázónak tartották, ezért előnyei ellenére szélesebb körben nem terjedt el.

AZ EMBER SZEREPE A SZÁNTÁSBAN

A jobbágyfelszabadítás előtt a robotban a jobbágyok összefogtak, mert a földesúr megkövetelte a megfelelő igaerő kiállítását. Később az összefogásra csak akkor került sor, ha egymásnak segítettek, mert nem rendelkeztek elegendő vonóerővel. A kölcsönös segítségben végzett szántás ezen túlmenően csak ritkán fordult elő, mint azt Szendrey Ákos megállapította: „A szántó kaláka csak nagyon ritka helyen ismeretes szokás (Székelyföld). Ahol még él, előtte való délután a gazda zászlót vagy zöldgallyat akaszt háza elé, vagy bemondja a rendes kalákatársainak a napot. A napközi enni-innivalót a gazda adja, este pedig vacsorával vendégeli meg segítő társait” (1938: 275).

A ledolgozás is felbukkan a szántással kapcsolatban, ha nem is olyan széleskörűen, mint az aratás vagy részes kukoricaművelés esetében. A helyi különbségeket elhanyagolva általában egy napi szántásért, ami többnyire egy holdnak felel meg, 3–4–5 gyalognapszámot kellett szolgálni.

Az eke és fogatolásának jellege szabta meg, hogy hány ember dolgozott vele. Ennek mértéke már a 19. század elejére kialakult. Pethe Ferenc szerint (1805: 306) két és négy ökör mellé egy béresre és egy gyalogbéresre volt szükség. Kiskunhalason a hatökrös eke mellé három embert állítottak: egy fogta az eke szarvát, a másik hosszú ostorral hajtotta az ökröket, a harmadik, különösen még kellően be nem tanított vagy össze nem szokott jószág esetében, vezette az első párt. Ez a harmadik sok esetben el is maradhatott.

A napi szántás után este többnyire visszatértek a településre, csak a nagy határú és nem tanyásodott alföldi városokban esett meg, hogy a szántók kinn éjszakáztak. Így például Hajdúböszörményben „egy-egy alkalommal három-négy napra mentek ki, néha hétfőn indultak és csak szombaton jöttek vissza” (Hofer T. 1956: 491). Elegendő élelmet vittek és kint főztek bográcsban; a lovak legeltek, de abrakot is kaptak mellette. A kinnhálás hegyes vidéken is előfordult, ha nehezen megközelíthető vagy messze fekvő földet szántottak.

{345.} A szántás

A különböző formájú ekékhez, a változó minőségű és fekvésű talajhoz különböző szántási módok csatlakoztak. A túróekével egymás mellé húzták a barázdákat, míg a mindig csak jobbra fordító ágyekével össze- vagy szétszántottak. Ez ma általánosan ismert kifejezés, amit a szakirodalom is használ.

Összeszántáskor a fogás közepén húznak egy barázdát és ennek a következőt nekivetik, így egy orom keletkezik a felfogott föld közepén. E műveletnél – ha sík talajon szántanak – először a föld közepét kell pontosan kijelölni. Voltak, akik az ostornyelet vagy pálcára erősített szalmacsóvát szúrtak le iránymutatóul (Jásztelek, Szolnok m.). Ezután kibarázdálják az első barázdát. Amikor nagybirtokon több eke szántott egymás nyomában, akkor ez az első vagy barázdáló béres feladata volt (Komádi, Békés), aki legegyenesebben tudta meghúzatni a vonalat. Amikor a föld végére értek, megfordultak és a másik oldalon, de közvetlenül a már meghúzott barázda mellett tértek vissza. Ilyenkor egyesek az ekét elváltják, vagyis a szélességet szabályozó cságató (vezér) szeget jobbra helyezik; ezt csak az első két barázdánál tették meg (Nagygeresd, Sopron m.). A két egymásra borított barázda a föld közepén végighúzódó ormot képez. Ezt a nagy barázdát helyenként összevetésnek nevezik (Kesznyéten, Borsod m.).

A széjjelszántást a föld jobb sarkán kezdik el és a barázdát a föld széle felé fordítják. Ilyenkor nem kell a középvonalat kijelölni, mert az a szántás befejezésekor a föld túlsó oldalára kerül, ahol a földet ugyancsak kifelé fordítják. A fordulás mindig balra (csára) történik. Mikor a szántást közepén befejezik, ott egy széles, mély barázda marad, amit helyenként középbarázdának neveznek.

Ha mindig összeszántanának, akkor a föld közepén egyre növekvő ormó keletkeznék, ha meg állandóan szétszántanának, akkor középen mind mélyebb árok jönne létre, ezért a két szántási módot állandóan váltogatják, hogy a szántóföld minden részét síkban tudják megőrizni. Ezt befolyásolja, hogy mit kívánnak bele vetni. Az abaúji Hegyközben, ha krumpli vagy más kapás kerül a földbe, akkor szétszántanak, mert kapálás közben a mély barázdát könnyebben átlépik, de a gabonát a mélyedésben nehéz levágni, ezért a búzának inkább összeszántanak, mert az a betakarítás munkáját megkönnyíti.

A szétszántás-összeszántás feltétlenül egyidős a fordító(ágy)ekével még akkor is, ha ezt tételesen nem is tudom igazolni. Az újabb elnevezés mellett helyenként még a régieket is használják. Békésen széjjel szántásnak, szétvetésnek is mondják, míg máshol (Hegyköz, Abaúj m., Berettyóújfalu, Bihar m., Mátranovák, Nógrád m.) összevettetés és szétlöketés a neve. Az eke útját jelöli meg a hajszra szántáscsára szántás, ez azt jelenti, hogy az egyik esetben mindig csak jobbra, máskor mindig csak balra fordul az eke. Ezt elsősorban az Alföldön használták, de nyomai a Dunántúl is feltűnnek.

Néhány helyről Biharból említik a rónaszántást. Ezt a körbeszántási módot főleg a nagybirtokon alkalmazták. A szántó mindig kifelé fordított, és úgy haladt körbe. A középen maradt felszántatlan részt kapával felvágták, esetleg felszántották.

A bakhátas szántás elterjedését és talajtani alapját Györffy István így határozta meg: „A Dunántúl, a Felföld és Erdély kevésbé meredek dombvidékén, ahol sok a {346.} csapadék, a termőréteg igen vékony vagy a talajvíz magasan van s emiatt a termőföldet fel kell emelni, az előbbi szántásmóddal (ti. össze-szétszántással) ellentétben sok helyen szokásban van a ’bogárhátra’ szántás” (1942: 168).

A bakhátas szántás lényege a következő: a földet apró fogásokra osztják, melyek szélessége 2–3 méter és ezeket összeszántják, vagyis középen kezdik el a munkát. Középen ormó keletkezik, míg két szélen vízelvezető árok jön létre, amin a felesleges víz nemcsak összegyűlhet, de el is folyhat. Az azonos szántás miatt az árok nagyon elmélyül, a bakhát nagyon kiemelkedik, ezért időnként szétszántják őket, a kiemelkedő gerincet pedig ásóval hányják szét.

77. ábra. Középcsikoltós tézsla (Máramaros vm.)

77. ábra. Középcsikoltós tézsla (Máramaros vm.)

Ez a szántási mód elsősorban a nyugati országrészben, az Alpokhoz kapcsolódó vidéken volt általánosan elterjedt. Az Őrség (Vas m.) a bakhátas szántás egyik legjellemzőbb területe. 1830-ban a Vas megyei jegyzőkönyvek részletesen leírják, és beszélnek a közökre való szántásról. Ennek menetét és módját Dömötör Sándor örökítette meg, írta le legpontosabban, akinek az 1950-es évek elején még alkalma volt azt tanulmányozni: „Ha a terület egész közökre volt szántva, akkor először szétszántják a meglevő közt, amelyből ily módon két félköz keletkezik... Minden szántás alkalmával cserélődik a föld és azt az erőt, amit az eső a közökből a barázdákba mos, a köz közepére viszi a barázdák helyének állandó cserélgetése, 5 egész közből a következő szántástól 4 egész és 2 félköz lesz... Dombos helyeken a közök nagyobbodnak (8), lapos helyeken kisebbednek (4–6)... Az egész Őrségben még ma is legáltalánosabb a 6 fogatású köz... Két barázda felszántása a földdarab egyik végéről vissza a földterület ugyanazon végére: a forduló, a barázdát, a félfordulót az Őrségben fogatásnak, ekefogatásnak mondják” (1954: 152–153). Felsőőrben (Vas m.) csaknem másfél évtizeddel előbb Imre Samu így ír a bakhátas szántásról: „A földeket állakban szántják, vagyis minden két-három méter széles földsávot egy-egy bërázda választ el. Egy áll három-négy forduló, vagyis hat-nyolc köz. Megkülönböztetnek egisz á-t vagy egisz áll-at és fiél á-t vagy fiel-áll-at. Az egész állnak mindkét oldalán barázda van, a fél állnak pedig csak az egyikén” (Imre S. 1941: 14).

A bakhátas szántás Zala megyében is általános volt, de gyakran alkalmazták Sopron és Somogy megyében is. A mai Szlovákia nyugati részén fordult elő, és Zólyom megyében is feljegyezték a múlt század közepén.

A magyar nyelvterület keleti felében bogárhátas szántás néven ismerték, de csak szórványosan található meg, elsősorban ott, ahol a talajvíz elvezetéséről így akartak gondoskodni. Jásztelken (Szolnok m.) az ilyen földet többször összevettetik, hogy bogárhátú legyen. Kesznyétenen (Borsod m.) ritkán fordul elő, csak a Tisza túlsó oldalán elterülő földek sajátságaként emlegetik. Gyulaváriban (Békés m.) a Körös menti földeket szántották így. Bodrogközben magam is megfigyeltem az ilyen szántás {347.} nyomát. Vajdácskán (Zemplén m.) egyszer-egyszer felhátalják ilyen formán a nedves földet, de nem állandóan teszik, mert annak aszályos években kárát vallanák. Szatmárban, különösen az egykori Ecsedi-láp vidékén gyakran szántottak így.

78. ábra. A kerülőekés szántás barázdavonal menete:

78. ábra. A kerülőekés szántás barázdavonal menete: a) összeszántás; b) szétszántás; c) bakhátas szántás; d) a váltóekés szántás barázdavonal-menete

Nyugat-Dunántúlon a bakhátas szántás valóságos rendszer, melyet még ott is alkalmaztak, ahol a föld nem feltétlenül kívánta meg, ugyanakkor a keleti területeken olyan, többnyire esetenként előforduló módszer, mellyel a föld kiszáradását egyszer-egyszer igyekeztek elősegíteni. Ez az oka, hogy a nyugat-dunántúlihoz hasonló részletes terminológiája nem is alakult ki.

A hegyoldalakat a Kárpátokban, Erdély jelentős részén váltóekével a lejtőre merőlegesen szántották, úgy, hogy az eke kormányát, csoroszlyáját és talyigáját átváltva ugyanazon a nyomon jöhetett vissza. A fordító(ágy)ekével a szántás ugyanolyan módon történt, mint a sík területen, vagyis össze- és szétszántottak.

Teraszok kiképzésére nemcsak Erdélyből vannak példáink, hanem az abaúji Hegyközből (Kovácsvágás); Heves megyéből is (Istenmezeje). A lépcsős, grádicsos földek esetében a mezsgye (a terasz) magassága az egy-két métert is eléri. A lépcsőn elhelyezkedő keskeny parcellákat össze- és szétszántják. A lejtőre merőleges szántókat a hegynek felfelé és lefelé egyaránt egyszer össze-, a következő alkalommal szétszántják. Ez felfelé szántáskor nagyon nehéz munka, mert teljes erővel a szarvra kell dőlni, hogy a föld a hegy felé forduljon, ezért a lefele forgatáskor nagyobbat és mélyebbet {348.} fognak, míg felfele keskenyebbet és sekélyebbet. Az ilyen föld szántásakor arra is nagyon kell vigyázni, hogy a föld lefelé ne csússzék, mert akkor felső része kopárabbá és terméketlenebbé válik.

A szántás mennyisége

A szántás mennyiségét a különböző korszakokban a parasztgazdaságok tekintetében rendkívül nehéz áttekinteni, mert a források értékelése még nem történt meg. Így az alábbiakban csak az általánosságokat lehet megemlíteni.

A történeti és a terminológiai adatok egyaránt arról tanúskodnak, hogy a 16. században, de esetenként korábban is, a két-, de főleg a háromnyomásos rendszerhez kapcsolódva kialakult az őszi vetések alá a három szántás: ugaroláskeverőszántásharmadolás (vetés alá való szántás). Ezek közül az utóbbi hatolt a földbe legmélyebbre. E kortól kezdve a tavasziak alá egyszer szántottak közvetlenül a vetés előtt: tavasszal.

Az Alföldön, különösen a Tiszántúlon a török időktől az őszi alá is csak egyszer, legfeljebb kétszer szántottak. Ez megmaradt a 19. században, de ritkábban még a 20. században is találunk rá példát.

A nyomásos gazdálkodás megszűnése után az ugarolás helyét a tarlószántás foglalta el; továbbra is megmaradt a keverés és a vetés alá való szántás. Sok helyen az őszi szántások száma eggyel csökkent. A tavaszi vetések előkészítésében egyre nagyobb szerepet kapott az őszi mélyszántás, amit tavasszal vagy felboronáltak, vagy sekélyen megszántottak.

A szántás idejének meghatározásában a racionális és irracionális elemek egymás mellett éltek, illetve keveredtek. Ezek jó része a tavaszi első szántáshoz kapcsolódott, ami ennek nagy múltját érzékelteti. Így bizonyos cselekményeket nem volt szabad addig végezni, míg a szántás tavasszal meg nem kezdődött. Szennán (Somogy m.) például nem pirítottak kenyeret; Nyíriben (Abaúj m.) csak az első szántás után rakták ki az ágyneműt a napra.

A hold járásáról azt tartották, hogy a szántás jóságát, majd a vetés minőségét befolyásolja, ezért újhold idején nem volt szabad szántani (Baranya m.). De ugyancsak Baranyában (Boda) úgy vélték, hogy legjobb a szántást harmadnapos újholdban elkezdeni, mert akkor a férgek mind elpusztulnak. Húshagyókedd az első szántás nevezetes napja lehetett, amire ez a mondás is utal: „Lesz-e olyan idő, hogy húshagyókor az ekeszarva között együk meg a bélest?” Ujváry Zoltán ennek kapcsán arra a megállapításra jutott, hogy ebből mágikus szántásra lehet következtetni, és az első barázdát ezen a napon még akkor is meghúzták, ha a rossz idő miatt utána néhány napig nem tudták folytatni (1969: passim).

A hét különböző napjait nem tartották egyformán szerencsésnek. Pénteken általában nem fogtak szántásba, ehhez Berettyóújfaluban még a keddi nap is járult. Jellemző módon Homokszentgyörgyön (Somogy m.) ezen a két napon még a földesúri birtokon sem fogtak szántáshoz. Általában az egész nyelvterületen pénteken tilalmazták a munka megkezdését, és ezt racionálisan is igyekeztek indokolni: vasárnapig nincs elég idő arra, hogy azt a munkát befejezhessék (Balassa I. 1991a: 95–126).

{349.} Máshol az év századik napján ment ki először az eke a határba, de olyan hely is akadt, ahol ezt korábbra: március 1–15. közé tették. Természeti megfigyeléseket is kapcsoltak az első szántáshoz: a kökény virágzását vagy a pacsirta megszólalása utáni egy vagy két hetet.

A tavaszi első szántásra való kivonulás bizonyos ünnepélyességgel történt. Abaúj-ban (Krasznokvajda, Büttös) az ekelóra támasztott ekét kenyéren, tojáson húzták keresztül, hogy szántása nyomán bő termést takaríthassanak be. Ugyanezen a vidéken, de máshol is, amikor az eke először jött haza a határból, az asszonyok a jó termés reményében a fogatot és az embert egyaránt megöntözték.

A szántás megkezdését sok helyen rövid imádság, fohász előzte meg, illetve még a reformátusok is (Nyíri, Abaúj m.) keresztet rajzoltak a föld sarkába. Berettyóúj-faluban (Bihar m.) azt mondták: „Atyám aggy áldást a kezem munkája után! Áld meg az ekémet, hogy kezem munkája hasznos legyík!” Homokszentgyörgyön (Somogy m.) csak ennyit kiáltottak „Na, Jézus nevében megkezdöm!”; Somogy-szobon ezt mondták: „Jézusom, segíts meg!”

A HANTTÖRŐ

Ha a talaj szántás előtt nem megfelelő nedvességtartalmú, akkor az eke olyan nagy rögöket fordít ki, hogy azt a fogasborona nem tudja szétdarabolni. Ilyenkor a hegyközi (Abaúj m.) falvakban águskapa fokával verik szét, mert ennek súlyától a legmakacsabb göröngy is szétmállik. Ha a talaj nem túlságosan kemény, akkor a laposkapa is elegendő, mert azzal könnyebb a munkát végezni. Vannak, akik rögtörő-bunkót, hanttörőt készítenek fából (Nyíri, Abaúj m.).

Bél Mátyás írja: „S ha az ekevas hegye szántás közben száraz részen nagy gyöp-darabot szaggat ki, akadályozva a szántóföld annak rendje-módja szerint való bevethetését, e hantokat kalapáccsal zúzza szét a paraszt” (Bél M. 1984a: 124).

A rendkívül egyszerű eszköz a kalapácshoz hasonlít. A kb. 80–100 cm hosszú nyélre, mely rendszerint mogyorófából készül, valamilyen súlyosabb fafajtából alakítanak ki fejet. Egyes helyeken (Cserépfalu, Borsod m.) a bunkó két végére csillag alakú bevágást faragtak, mert így könnyebben törte össze a rögöt (Balassa I. 1994a passim).

A hanttörő rendkívül nagy múltra tekint vissza, mert már a bronzkori sziklarajzokon is ábrázolták. Különösen azokon a területeken, ahol a boronát nem alkalmazták (például az ókori Egyiptom, Észak-Afrika egyes területei), széles körben elterjedt. Európa számos országában feljegyezték (Franciaország, Finnország, Ausztria, Németország, Szicília stb.) alkalmazását.

Használata nálunk a középkorra nyúlik vissza. A csetneki (Gömör m.) templom festményein a szántás után egy ember lapos kapával töri a rögöt a 14–15. század fordulóján. A 18. század első felétől az adatok megszaporodnak. 1771-ben írja egy erdélyi vonatkozású mezőgazdasági munka: „... szokás ahhoz képest a’ Gazdának a’ felszántás és a boronálás után, tselédeivel együtt azon földre kimenni és a’ megmaradt galyokat (rögöket) fejszékkel, vagy dorongokkal apróra törni”. 1866-ban a jeles mezőgazda Sporzon Pál is ajánlja „a kalapácsforma rögzúzók” használatát.

{350.} A magyar nyelvterületen szórványos adatokat ismerünk (Gölle, Somogy m.; Cserépfalu Borsod m.; Hegyköz, Abaúj m.; Várong, Tolna m.). Azért kedvelték, mert könnyebb volt a fejszénél, kapánál és nem rázta úgy az ember karját, mint a vasfejű szerszámok. A Háromszék megyei Uzonból gaj-verőnek mondják a göröngyök szétverésére szolgáló botot. Mindezek azt sejtetik, hogy meglehetős széles körben alkalmazták.

79. ábra. Hanttörő és henger:

c
79. ábra. Hanttörő és henger: a) hanttörő (általános forma); b) sima fahenger, kettős rúddal, hajtóállással, Alsóőr (Vas vm.); c) szalmanyomó henger a homok megkötésére, Szeged-Domaszék (Csongrád vm.)

{351.} A rögtörés munkájában, mely a fogasolás után következett, az egész család: az asszonyok, gyerekek, öregek is részt vettek. Göllében (Somogy m.) mindenki két méter széles sávot (posztágy) fogott fel, és azt hajtotta a föld végéig. A rögös, göröngyös földet egyrészt szégyennek tartották, másrészt az a gabona kikelését is akadályozta, nehezítette a kaszával történő aratást is. A munka befejezése után, a vetés előtt még egyszer megboronálták a területet.

A rögtörő és a rögtörés különböző módjait a henger elterjedése a múlt század végétől a parasztgazdaságokban is egyre inkább háttérbe szorította. A második világháború után már csak elvétve fordult elő (lásd részletesen: Takács L. 1962; Balassa I. 1991a, 1994a).

A HENGER

Kínában a henger a gabonatermeléshez kapcsolódó régi szerszám, melyet Dél-Európában, így Észak-Itáliában a 16. században már alkalmaztak. Nyugat-Európában a következő évszázadban tűnik fel, de nagyobb elterjedéséről csak a 18. században lehet beszélni (Balassa I. 1991a: passim).

Egyike a magyar földművelés legfiatalabb eszközeinek. Henger és görgő szavunk 1784-ben fordul először elő „henger alakú tárgy” jelentéssel; görgő-fa alakját már 1750-ből ismerjük (TESz). 1791-ben Nagyváthy János (1. 218) így írja le: „Ez egy gömbölyü tengelyen forgó vastag fa. A külső országiak ezzel már régen élnek, mind a vetés előtt, mind a vetés utánna, t.i. a megszántott földet, kivált a bé-vetettet ezzel megjáratván meg egyengettetik”. A keszthelyi Georgikon gazdaságában 1799-ben: „... minek előtte a mag elvettetnik, Ángliai módon hengerrel meghordoztassék” (OL P. 282.113). Balásházy János három földművelési folyamatban tartotta nagyon hasznosnak. A göröngyös szántáson a hantokat szétzúzza, másrészt a bevetett és elboronált föld meghengerezve a talajt a maghoz jobban hozzászorítja, így a kikelést elősegíti, végül az elcsigázott őszi vetéseket kell a hengerrel megjáratni, mert az a földet a gyökerekhez nyomja, s ezzel növekedését elősegíti.

Készítették fából, vasból, egyes formában, de a hármas henger is korán jelentkezik. Nálunk a fából készült egyes henger a leggyakoribb a parasztgazdaságokban, olyan forma, amilyet Balásházy János 1838-ban így írt le: „Rendszerint egy vagy másfél talpnyi vastagságú s 6–7 talpnyi hosszúságú és gömbölyü. Két végébe vas tengelyecske van ütve, melyhez ferhécz ragasztatik, s ebbe fogatnak a vonó marhák. Vannak nehezebb és könnyebb hengerek, az elsőbbeket rögök összezúzására használják”. A felhérc fölé deszkát erősítenek, ezen állhatott – vagy szék felszerelésével ülhetett is – a munkát végző. Általában egy nap 9–11 magyar holdat lehetett ezzel a szerszámmal meghengerelni.

A henger elterjedése még a nagybirtokokon is nagyon lassan haladt. 1845-ben írta egy nagyobb birtokos (Szt. Kozma-puszta, Bihar m.): „Henger? de ennek a birtokosok nagyobb része se hallotta hirit sem! s midőn én legelsőbben használtam, még a szomszéd határról is jöttek birtokomra nevetni”. 1856-ban Hódmezővásárhelyről és környékéről írták: „... hengert nem láttam az alföldi paraszt gazdánál s ez okozza, hogy ha száraz és szeles tavasz jő, a búza tövéről elsepri a földet...” Két évvel később {352.} Nyíregyházáról tudjuk, hogy „... a hengert pedig nem ismerjük...”. Ezzel szemben 1845-ben Pest megyében az uradalmi földeken már előfordult, és a Győr megyei Kónyban 1844-ben „... még csak itt-ott látható egy-két ügyetlenül készült henger, mellyet az itteni agyagos földön nélkülözni nem lehet”. Mindezekből az látszik, hogy a nagybirtokon a 19. század első felében találkozni vele, a parasztgazdaságok csak a század végétől alkalmazzák szórványosan. A matyóknál 1890 körül jelennek meg az elsők, a Balaton környékén a századforduló idején meglehetősen gyakori. Általában meg lehet állapítani, hogy nyugaton hamarabb feltűnik és terjed el, mint a nyelvterület keleti felében.

80. ábra. Hegyhúzó, Harkakötöny (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.)

80. ábra. Hegyhúzó, Harkakötöny (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.)

Különleges szerszám az ún. fogas- vagy tüskéshenger, melyet először Szilágyi Sámuel említ hazánkban 1774-ben. Pethe Ferenc (1805: 1. 319–321) már részletesen le is írja: „A borzos fahenger annak egész hengeredő területe tele van verve valami 4–5 hüvelyk hosszúságú boronafog forma vasfogakkal, zűrzavarosan.” Az 1850-es évek elején a Rimaszécsi Vasgyár olyan kettős fahengereket gyártott, melyekbe 324 darab 4 hüvelyk nagyságú fogakat vertek bele, s melyek egymás munkáját segítették. Ez a szerszám a parasztgazdaságokban csak a 20. században tűnik fel, akkor is csak szórványosan. Feladata a szántás rögeinek összetörése, a tavasszal gyengén kelt vetések megerősítése. Ugyanezt használják a homok megkötésekor a szétterített szalma behengerlésére (az irodalmat lásd Balassa I. 1991a).

A GABONAFÉLÉK

A gabonafélék termelése feltételesen a finnugor korig nyomon követhető, de ennek eddig csak az etimológiában lehet halvány emlékét kimutatni. A 14. század végén, a 15. század elején két szójegyzékünkben is előfordul az ed szó, mely általában gabonaféléket jelöl. Ez ugyan kihalt a magyar nyelvből, de összetételekben a nyelvjárások megőrizték (például igyvirág ’búzavirág’). A köles elnevezés az ugor korban már meglehetett, mivel ez vadon is megtermett, így esetleg feltételezhető, hogy az ugor népek ilyet gyűjtögethettek. Szavunk változata a vogulban napjainkig él, de elsősorban híg kásás ételt jelent. A búza és az árpa szavunk bolgár-török eredetű és {353.} jelzi azt a jelentős hatást, amelyet ez a nép a magyar földművelés kialakulására gyakorolt.

A különböző gabonafajták megjelenésének napjainkban ismert központjai Közel-Keleten találhatók meg, ahol a régészek i. e. 7–8000 évekből már feltehetően termesztett magjait találták meg. Ezek Kis-Ázsián keresztül a Balkán-félszigetre i. e. 6–5000 körül eljutottak, mint azt a legújabb ásatások kiderítették. A Kárpát-medencében ebben a korban a gabona meghonosodásának halvány nyomai feltünedeznek ugyan (Eger-Kőporos), de igazában az újkőkorban (Körös-kultúra i. e. 4900–4450) gondolhatunk nagyobb arányú elterjedésére. Ebből a korból a kétszemű búza, az alakor, a búza, a törpe búza, a kétsoros árpa már ásatásokból előkerült, míg a többiek csak később tűntek fel. Bár a régészeti magleletek megtalálása esetleges, korábban nem is mindig kerültek értékelésre, annyit mégis meg lehet állapítani, hogy a Kárpát-medencében, főleg annak középső részén i. e. az V. évezred közepétől szélesebb körű gabonatermeléssel számolhatunk, ami a bronzkorban megerősödött és a földművelés kibontakozásával kapcsolatban bizonyos munkamegosztás is létrejöhetett (Balassa I. 1973a).

A magyar parasztság által a középkortól termesztett gabonafélék közül érdemes külön is néhányat megemlíteni.

Az alakor (Triticum monococcum) egyik legrégibb, a búzához viszonylag közel álló gabonafajta, mely a hideget, rossz talajt meglehetősen jól bírta. A 15. századtól feltűnő, majd megszaporodó adataink azt bizonyítják, hogy ettől kezdve elég széles körben termelték. Kedvelték különösen Erdélyben. 1585: „megh tartozzek mondany ... minden Maiorsagokbol es dezmabol, Meny keobeol Arpa, zab Alakor, theonkeoly, Len, Kender és keoles Jutott kezeheóz” (Kolozsvár – SzT. 1: 203). A forrásokból az is kiderül, hogy ebben az időben emberi és állati táplálkozásra egyaránt használták. Értékének besorolását egy Kézdivásárhelyről származó, 1695-ben feljegyzett adat jelzi: „Zabnak, Tönkölynek, Alakornak vékája 30 pénz” (Bogáts D. 1943: 7). Őrlés előtt hántolni kellett, ezért több munkát kívánt más gabonafélénél. Erős szalmája takarmányozásra csak végszükség esetén használható, de kiváló és tartós szalmakalapot lehet belőle készíteni, ezért erős háttérbe szorulása után még napjainkban is sok helyen emiatt vetik (Szék, Szolnok-Doboka m.). Elnevezése vitára adott alkalmat. Vannak, akik románból származtatják, valószínűbb az a megállapítás, hogy a magyar és román változat egy eddig ismeretlen olyan néptől származik, mely a honfoglaláskor a Kárpát-medencében élt (Péntek J.–Szabó T. E. A. 1976: 203–225).

A tönköly (Triticum spelta) a középkorban a Rajna felső vidékéről terjedt el Európában, így nálunk a 15. század végén jegyezték fel először. A szó felnémet eredetű, de ottani származása nem tisztázott. Nevezik az Alföld keleti részében vótérnak is, melyet Bátky Zsigmond vallon-francia eredetűnek tart (Bátky Zs. 1921: 123). Ezt is meg kellett hántolni, csak azután darálták. Máskor egészben tejben addig főzték, míg szét nem esett. A múlt század végén még helyenként termesztették (például Nyírség, Korláthelmec, Ung m. stb.), a kukorica azonban egyre kisebb területre szorította. Használták állatok takarmányozására is.

A köles egyike legrégibb gabonafajtáinknak, mely rövid tenyészideje miatt különösen a sztyeppei népek között évezredek óta kedveltségnek örvendett. Györffy István írja: „Régebben hosszan tartó tavaszi árvizek után, vagy pedig a learatott gabona {354.} tarlójába vetették. Hazánkban háromféle fajtáját termelik: a sárga, a vörös, és a szürke kölest” (1942: 150). Általában a jó minőségű és már megmunkált földet szerette, de első veteményként is elszórták az újonnan felszántott rét, legelő földjébe. A rókafarkú kölest elsősorban a kiirtott erdők frissen feltört talajába vetették. Hosszú időn keresztül néptáplálék volt hazánkban, melyből kását, illetve erjesztett italt (például boza) készítettek. A 19. században megindult háttérbe szorulása; a burgonya, a kukorica, majd a rizs foglalta el helyét, és csak a hagyományos ételek között maradt meg egy darabig (lakodalom, böjt, szüret stb.). Állati táplálékul az aprójószágnak, főleg a kiscsirkéknek adták (Bellon T. 1981: 233–258).

Hajdina szavunk a magyarba a horvátból került, az pedig az osztrák-bajorból vette át (Heidenkorn = pogányok által termelt gabona), ami annak lebecsülését jelenti. Hasonló tartalmú elnevezései más szláv nyelvekből: pohánka, tatárka; míg a haricska románból való átvétel, s végeredményben megegyezik a mi görög szavunkkal és ez az elnevezés a kelet-erdélyi magyar nyelvterületen otthonos. A 17. század elején jegyezték fel először, de már akkor elég nagy mennyiségben termelték. 1615: „Harjskank negiven egi kalogia (!) leven zeme az Hariskanak lőn cub. 11” (Háromszék – SzT. 4: 1079). Takarmányozásra és emberi táplálkozásra egyaránt használták, de az utóbbi esetben hántolni kellett. Fő elterjedési területe a Nyugat-Dunántúl, ahol a legutóbbi időkig előfordult kisméretű termelése, újabban mint másodvetemény. Mivel elsősorban kásának való növény, a kukorica, a krumpli és a rizs elől fokozatosan visszaszorult.

Az árpa (Hordeum) őszi és tavaszi változatát egyaránt termelték, de mindig az előbbi volt általánosabban elterjedt. A kétsorosból (Hordeum distichon) fejlődött ki a hatsoros (Hordeum hexastichon) árpa. A múlt század közepén a kétsorost az ország felső részén termelték, „... míg alsó Magyarországon a négysoros még mindig túlnyomólag műveltetik” (FG 1859: 11). Tavaszi változata lassan visszaszorult az őszivel szemben. Korábbi nagy jelentőségét az is mutatja, hogy belőle személynév: Árpád alakult. Régebben kásának főzték, bár hegyvidéken készítettek belőle kenyeret is, de azért mindig elsősorban takarmánynövény, mely főleg a kukoricával szemben szorult erőteljesen vissza, majd ipari felhasználása (elsősorban sörárpa) újra fellendítette. Betakarításában a kasza sokkal hamarabb jelentkezett, mint a búza esetében.

A rozsnak (Secale cereale) őszi és tavaszi változatát egyaránt vetették, de az utóbbi mindinkább háttérbe szorult. Hegyes és homokos területen terjedt el legjobban, így a Nyírségben, a Duna–Tisza közén. Valamelyik szláv nyelvből vettük át nevét, de a forrás pontosan nem határozható meg. Fajtái közül Erdélyben a gazdag vagy fejér rozs érdemel említést (Milotai F. 1838: I. 143–199). A Szentjánosi vagy Szentiváni rozsot helyenként ikerának vagy ikericának is nevezték (Balásházy J. 1838: II. 115). A kékrozs, németrozs már az újabb fajták közé tartozott (Takács L. 1976: 100). Jelentősége a piacra termelés fokozódásával hanyatlott, mert elsősorban a búzát vásárolták. A Tiszántúl egyes részein gabonának mondják, ami egykori jelentőségét bizonyítja. Lisztjéből tisztán vagy búzaliszttel keverve kenyeret sütnek. Újabban termelése ismét terjedőben van. A szalmáját nemcsak alomnak, de régebben ínségtakarmánynak is alkalmasnak tartották, s házak fedésére szívesen alkalmazták.

A kétszeres a búza és a rozs keveréke (Triticum mixtum), amit az északkeleti {355.} nyelvterületen abajdocnak is neveznek, mely szláv, minden valószínűség szerint szlovák eredetű. Vetését azzal indokolták, hogy ha az egyik gabona nem sikerült, akkor a másik még jó termést hozhat. Ezzel kapcsolatban már a 18. században elterjedt az a hiedelem, „... hogy a tisztabúza némely helyeken Rozzsá változik”. Ennek okát már 1796-ban így magyarázták: „... mivel a Rozs ha száraz időben vettetik is el, és ha esső hamarjában nem éri – és mindazonáltal mégis ki-kél, de a tiszta búza nem” (Szabó J. 1793: 94 kk). A kétszerest a 19. században, de különösen annak második felében már csak saját felhasználásra termelték, mert a piacon nem vagy nehezen lehetett értékesíteni.

A búza (Triticum) minden időszakban fontos, az ország középső részén leginkább termesztett gabonafajta, s ezt a helyét napjainkban is megtartotta. Őszi és tavaszi változata közül az utóbbi lényegében eltűnt. A középkorban is jutott a belső szükséglet kielégítése mellett nyugati kivitelre. Már Bél Mátyás is két alapvető fajtáját említi: a szakállas, illetve kopaszfejű vagy tarbúzát. A forgóbúzát egyszer tavaszinak, majd őszinek vetették (Balásházy J. 1838: II. 113). A 18. század végén dicsérték a lengyelbúzát, nemcsak mert bő termést adott, de nagy szálkája miatt a madarak nem tudtak benne kárt tenni (Nagyváthy J. 1791: I. 147–148). A 16. század második felében a török hódítástól északra eső területeken a jobbágygazdaságokban is jelentős mértékben emelkedett a búza termelése, ami a következő évszázadban erősen visszaesett. A 19. század elejétől, illetve a század második felében a gabonakonjunktúra segítette nemcsak terjedését, hanem a hozam emelkedését is. A búzát csak élelmezésre használták, elsősorban kenyérnek. A magyarok kenyérfogyasztása még napjainkban is nagyobb, mint a legtöbb európai országé.

A zab (Avena sativa) délszláv eredetű szó, mely a főbb gabonaneműekhez hasonlóan egymagában jelenti ezt a növényt, mely emberi táplálkozásra és takarmányozásra egyaránt szolgált. Az előbbire elsősorban a hegyes vidékeken használták, ahol jól megtermett, míg a lovak abrakolására nagy mennyiségben az Alföld lótartó tájain vetették. Mikor a lovak jelentősége csökkenni kezdett, vetésterülete is visszaszorult, emberi étkezésre a 20. században már nemigen alkalmazták.

Az ún. kalászos termények összefoglaló neve a magyarban a gabona, mely feltehetően egy délszláv nyelvből származik. Erdélyben ezek közé a kukoricát (török búzát) is beszámítják. A magyar nyelvterületen még három összefoglaló nevet ismerünk. Az egyik az élet, mely a Körösök vonalától északra a nyelvhatárig megtalálható, s nyugat felé még Gömörben is előfordul (MNyA). Ennek az „élelem” jelentése már a középkortól ismert, s mivel a legfontosabb élelmet a gabonaneműek szolgáltatták, a 16. századtól már mint a kalászosok összefoglaló neve is előfordul. Pethe a búza, árpa, rozs, zab és tönköly mellett az életen érti még: „... a kölest, tatárkát, kutsét, borsót más némellyeket is ... melyet holdanként inkább termesztenek...” (1805: 413). Nagyjából ugyanezen a területen, ezzel párhuzamosan a termény elnevezés is megtalálható. A Dunántúl északi részében, továbbá a Dunántúl délnyugati csücskében és a Csallóközben ilyen összefoglaló név a jószág, melynek gabonával kapcsolatos jelentését a 16. század elejétől ismerjük. A régebbi jelentése „vagyon, javak”, melynek ilyen új jelentése is keletkezett. Ebből arra is lehet következtetni, hogy míg keleten elsősorban az élelmezésben játszotta a nagyobb szerepet, addig az ország nyugati felében már a belőle szerezhető haszon fontossága került előtérbe.

{356.} A különböző gabonaneműek egymáshoz való viszonya és a termelésben elfoglalt helye az ország különböző részein más és más volt. Más volt a földesúri és más a paraszti birtokon. Annak érdekében, hogy bizonyos áttekintést szerezzünk, érdemes ezzel kapcsolatban néhány általános statisztikai adatot felsorolni.

1892-ben Magyarországon (Horvát-Szlavonország nélkül) a következő mennyiségeket termelték: tönköly: 2 825, köles: 38 818, hajdina: 9 099, árpa 1 160 765, rozs: 1 170 877, kétszeres: 160 965, búza: 3 864 761, zab 978 714 tonna; mindehhez még hozzá lehet számítani a kukoricát: 3 025 737 tonna, s akkor előttünk áll a század vége magyarországi gabonatermelése. Ebben kiemelkedő hely illeti meg a búzát, melyhez mennyiségben csaknem teljesen felzárkózott a kukorica. A rozs és az árpa körülbelül azonos mennyiségű (kb. 10–10%), valamivel kevesebb a zab, a kétszeres már alig haladja meg az 1%-ot, míg a többi gabonanemű közül – bár az előbbiekhez képest százalékban ki sem fejezhető mennyiségben – a köles áll az élen (Pallas nagy lexikona VII. 757).

A két világháború között a kisebb mennyiségű gabonaneműek közül már csak a kölest említik a statisztikák; ezzel volt bevetve 1923-ban a learatott terület 0,3%-a, ami 1938-ra 0,1%-ra csökkent; a rozs 13,1%-ról 11,6%-ra mérséklődött; a kétszeres már nem szerepel a statisztikában; az árpa 9,2%-ról 8,3%-ra fogyatkozott, melyben a tavaszi árpa játszotta a döntő szerepet; a zab 6,5%-ról 4,0%-ra mérsékődött; míg a búza 26,7%-ról 1938-ra 29,5%-ra emelkedett, de közben egyes években csaknem elérte a 30%-ot. Tegyük még hozzá, hogy a kukorica is emelkedett 19,4%-ról 21,4%-ra. Ezek szerint az 1923 és 1938 közötti tizenöt évben a búza és a kukorica vetésterülete emelkedett, és a kettő összesen 46,1%-ot tett ki 1923-ban, s 1938-ban már 50,9%-ot, vagyis a vetésterület több mint felét ez a két növény foglalta el (Gunst P. 1970).

Ez a két metszet nagy vonásokban tájékoztat bennünket arról, hogy alig fél évszázad alatt a már korábban megindult folyamat két szántóföldi növény további előretörését eredményezte: a búzáét és a kukoricáét. A második világháború után, 1947-re ez az arány még csak tovább élesedett: a búzával bevetett terület aránya a gabonaneműek között 35%, (a kukoricáé ugyanakkor 33%). Ez a folyamat a kollektivizálással szűnt meg, illetve a búza és a kukorica vetésterülete csökkent, miközben a termelt mennyiség emelkedett.

A VETÉS

A parasztember egyik legfontosabb munkája a vetés, hiszen ez nagymértékben befolyásolja a termény mennyiségét és minőségét. Éppen ezért gondosan ki kellett válogatni az elvetendő magot, azt ellenállóvá kellett tenni, gondosan elvetni, földbe juttatni, természetesen mindenféle kártevőtől megvédeni. Mindezt elsősorban racionális eszközökkel igyekeztek megvalósítani, de éppen a termés mindig bizonytalan volta sok irracionális elemet is kevert az eljárásokba.

{357.} A VETŐMAG KIVÁLASZTÁSA

A gyakorlat rávezette a földművest, hogy lássa, milyen sok függ a vetőmag gondos kiválasztásától (Balassa I. 1998b: 11–62), ezért már rendszerint a földön aratás előtt a vetnivalót kijelölték, és meghagyták a legszebbnek mutatkozó részeket. A búzát általában viaszérésben aratták, az lényegében a keresztben ért csak meg. A vetőmagot hagyták teljesen megérni, csak akkor takarították be, amikor már a szem kezdett kiperegni. Thököly Imre 1684-ben Munkácson tiszttartóját így utasította: „... ha egyfelől az életet hordatja (minthogy elsőbb is az alávalót kell hordatni) azt másfelül éjjel nappal elkészíteni, tisztítani, hogy a vetés az ő idejében lehessen” (MGtSz I. 154). A levágott, vetésre szánt gabona szemnyerését is külön végezték. Takács Lajos írja ezzel kapcsolatban Várongról (Tolna m.): „Saját termésükből mindig a legszebbet tették félre magnak, azt a búzát, melynek ’szála fehér, mint a gyolcs és szeme piros, kerek’. Főleg a bánkúti fajtából volt ez az ideál. A magnak szánt búzát sohasem vágták le féléretten vagy viaszérésben, hanem hagyták ’a lábán megérni’, még ha szeme potyogott is. Az asztagban rendszerint legfelül tették, hogy a ’másik szeme bele ne follyon’. Rendszerint a magbúza sorát zöld csalamádészálakkal, gazzal választották el a többitől. Ez került legelőször cséplésre, ’masinálásra’, és ennek az volt az előnye, hogy itt sem keveredhetett másfajta búzával...” (Takács L. 1976: 104). Itt és máshol is külön őrizték a vetni való magot, zsákokban vagy különített hombárokban és ahhoz még a legnagyobb szükség idején sem nyúltak (Balassa I. 1998b: 26–28).

A magot régebben akár nyomtatták, akár csépelték, fel kellett szórni, hogy belőle a szemetet, a gyommagvakat eltávolítsák. Ezt a műveletet a vetőmag kiválasztására is felhasználták.

A teljesen megért szem általában mindig a legsúlyosabbnak is mutatkozott, ezért a széllel szemben szórva a legmesszebb esett le, és már a múlt század első felének gazdasági irodalma is utalt a legalkalmasabb vetőmagként történő felhasználásra: „... ezért a jó szórásnál vetés alá a közelebb hullott magot, mint súlyosabbat és inkább kifejlettet külön választani és magul használni” (MG 1844: 538). Sőt még az üszög elleni védekezésnek is egyik módja volt, ha a vetnivalót így választották ki. Erről írják ugyanebben az évben: „Nézetem szerint az üszög elháritása végett ajánlatos a szérűn szórás alkalmával legtávolabb pergett szemeket különválasztani és a vetnivalót többször megrostálni” (MG 1844: 462). Ezért egy ideig még abban a korban is szórtak, amikor a cséplőgépek megjelentek, még az így megtisztított magot sokkal tisztábbnak tartották (Balassa I. 1964b: 55).

A tisztításnak másik módja a szemenszedés, vagy ahogyan Debrecenben nevezték búzairtás. A nagyon szemetes búzát egy nagy teknőbe öntötték, a család körülülte, és kiszedegette belőle a szemetet, különösen a gyom- és konkolymagvakat. Ezt és búzamosást elsősorban az őrlésre szánt gabonával végezték, de gondosabb gazdák a vetőmag előkészítésekor is alkalmazták.

Azt is megfigyelték, hogy a gabonamagot nem jó mindig azonos jellegű talajba vetni. Így például ami agyagos földön termett, azt a következő évben fekete földbe vagy homokba kell szórni, és megfordítva. Azt tartották ugyanis, hogy így a gabona tulajdonságai nem egy irányba fejlődnek. Ezért a gyakorlott gazdák ajánlották: „Általjában a gabona fajoknál azt mutatta a tapasztalat, hogy mindenik elfajul időjártával, {358.} ha azon földnek a termését sokáig vetjük azon földbe, hanem magot is kell cserélni, ha nem távolabbról, legalább a szomszéd faluval kell tenni cserét...” (Farkasfalvi Farkas F. 1841: 162). Nagyváthy a nagyon távoli cserét ellenezte, de úgy látszik, mégiscsak széles körben elterjedt, sőt annak egész rendszere jött létre. Általában azt tartották, hogy az északi tájról származó búzát nem jó délre vinni, hanem éppen fordítva: „Már a kunsági embernek nem volna jó dolga, ha haza beli buzát a felső vidékről szerezne, de ha Törökország felől szerez, elébb valót talán a magáénál” (NG 1814: 1. 109–110).

Egyes vidékeken ez a szokás meggyökeresedett és kialakult úgy, hogy a magukéból csak ritkán vetettek. „A Liptaiak, Turótziai Újbányán (Bars m.), az Ujjbányaiak Losontzon, a Tsalóközbéli Sommereiniak Posonban v. Mosonvármegyében szerzik meg a vetni valót” (NG 1814: 1. 109–110). Ennek azonban az ellenkezőjét is lehetett tapasztalni, ugyanis a Felvidékről az Alföldre lejáró részaratók szívesen vittek magukkal haza annyi búzát vagy más gabonát, amiből finomabb kenyeret, esetleg kalácsot készíthettek, de elsősorban igyekeztek annyit megtartani, amennyit ősszel a saját földjükbe el tudtak vetni.

A 18. század első felében Bél Mátyás azt írja, hogy sem a rozsot, sem a búzát nem áztatják be, mint azt más országokban szokás, hogy hamarább csírázzék a mag és nagyobb termést adjon (Bél M. 1984a: 125). A század második felében már nyoma van a csávázásnak (1789 – Balassa I. 1998b: 52), amelyről a 19. század első éveiben Pethe Ferenc így írt: „A mag bétsávázásának, mindenkor az a haszna van ... hogy nedves időben, mikor nevekedésre kész dudva nyomon ott terem ... az árpa egyszerre s egy indulattal nyomja el és hogy a gabona életét valamivel rövidebb határ közé szoritsuk, az aratást valamivel közelebb húzzuk” (Pethe F. 1805: 421). A múlt század második felétől az üszög leküzdésére egyre jobban terjedt a vetőmag csávázása.

Az abaúji Hegyközben emberemlékezet óta, mely a 19. század második felére terjedt ki, mindig csáváztak. Ez az első háború előtt rézgáliccal történt, amibe egy kis meszet is kevertek. Egy nagyobb edényben megcsinálták a keveréket, beszórták a vetnivalót, majd jól összekeverték. Később porzócsávával is kísérleteztek, de az körülményes lévén, felhagytak vele. Újabban megint rézgáliccal csáváztak, mert még mindig az bizonyult a legjobbnak, de meszet már nem raktak hozzá. A lében öt percig áztatták a magot, majd ponyván szárogatták; elvetésére a következő nap került sor (Balassa I. 1964a: 72).

Debrecenben a két világháború között a parasztbirtokokon is rendszeresen csáváztak 1%-os kénkővel. Minden mázsa vetőmagra 4–5 liter oldatot szántak. A köves helyre garmadába rakott búzát locsolóval jó alaposan megöntözték, majd az egészet falapáttal átforgatták, hogy a csávázás egyenletes legyen. Régebben ritka szövésű ponyvába tették a gabonát, és úgy mártogatták bele a lébe. Ezt az eljárást csak akkor lehetett alkalmazni, ha másnap biztosan el tudták vetni, mert különben a mag csíraképessége látta kárát (Balassa I. 1940: 26).

Várongon (Tolna m.) ennek az eljárásnak pácolás a neve, amit kékköves, rézgálicos oldattal végeznek. „Pácolni régi, használaton kívüli dagasztó- vagy mosóteknőben szoktak, mégpedig úgy, hogy a teknő egyik felében összehalmozzák a búzát, és a pácos lét, mit egy vödörben vagy fazékban készítettek el, ráöntözték, majd kézzel {359.} átforgatva, megkeverve a teknő másik oldalára hányták. Kétszer-háromszor átkeverve el is készült. Ha viszont nem volt pácos teknyő, hanem például a pitar egyik sima sarkán, netán az udvaron keményre taposott egyik szögletén kellett a keverést elvégezni, akkor többnyire lapáttal, ha volt, falapáttal keverték. Egyszerre különben csak keveset, amit másnap elvetettek, pácoltak be, nehogy megpenyhedjen vagy csírázni kezdjen vagy esetleg mint felesleg megmaradjon” (Takács L. 1976: 104). Rábagyar-maton (Vas m.) hogy „... a búza üszkös ne legyen, a vetőmagot kétasszonynap (augusztus 15.–szeptember 8.) között kiteregetik a napon (éjjelre is künn hagyják). Vetés előtt a vetőmagot azonban pácolják is: a csáva kékgálic és trágyalé keverékéből készül, amibe még kerül az úgynevezett Szent János-bor is” (Moór E. 1932: 159).

Mindebből az látszik, hogy a magyar parasztok részben hagyományos módon, részben a korabeli mezőgazdasági szakirodalom ajánlása szerint igyekeztek a vetésre szánt gabonamagvakat előkészíteni (lásd részletesebben Balassa I. 1998b).

A VETÉS IDEJÉNEK MEGHATÁROZÁSA

Az őszi búzát, árpát és rozsot Bél Mátyás szerint szeptember elején kell vetni, de legalábbis két héttel Szent Mihály napja (szeptember 29.) előtt mindenképpen meg kell kezdeni (Bél M. 1984a: 125). A század végén hasonlóképpen nyilatkoznak, de azt is hozzátették, hogy síkságon Gál-nap (október 16.) táján a legjobb vetni (Nagy-váthy J. 1791: I. 147). Azt is ajánlják, hogy Kisasszony-napkor (szeptember 8.) kell a vetést elkezdeni, de Szent Mihály-napig (szeptember 29.) mindenképpen szükséges befejezni. Udvarhelyszéken a 19. század közepén Bertalan-napkor (augusztus 24.) kezdték az őszi vetést, melynek itt is Szent Mihály volt a végső határa (MG 1843: 2. 1521). Ezek az időszakok a paraszti gyakorlatban a legutóbbi időkig általánosnak látszanak.

A tavaszi vetéseket akkor kezdték el, amikor a föld fagya egészben vagy részben már kiment, és nem számíthattak többet erősebb fagyra. Általában József-napkor (március 19.) kezdték a tavaszi vetést és Szent György napjáig (április 24.) végeztek is vele (MG 1843: 2. 1273), amikor a kukorica ültetése megindult.

A vetés közelebbi idejét a hold járásához is kötötték. „A gazdák még arra is vigyáznak, hogy Hold-töltén, vagy Fogytán jobb-e vetni. A régiek azt tanúsítják, hogy Ujságon legjobb vetni és Hold fogytán aratni. Hold töltén behordani” ― ajánlja közvetve Nagyváthy János (1791: I. 212). Mások azt is javasolták, hogy a magot akkor vessék, amikor „két fény, azaz hold és nap látható...” az égen (Máriacsalád, Bars m. MG 1846: 933). Ugyanakkor a 20. század elején Bényen (Esztergom m.) azt tartották, hogy újholdkor nem szabad vetni, mert akkor üszögös lesz a búza (NÉ XIV. 53). Általában a növekvő holddal növekszik a gabonanemű is, de az is előfordul, hogy az üszögveszély lesz ebben az időszakban a nagyobb (részletesebben Balassa I. 1997c).

{360.} A VETÉS MUNKÁJA

A magyar nyelvterületen vetőabroszból vagy vetőzsákból szórták a magot, erre a célra kosarat elvétve, csak az apró magvak esetében (például köles) használtak. Így volt ez már a múlt század elején is: „Az alföldön tsak ’sákból, mely elég alkalmatlan, a pallérozott vidékeken vetőruhából, egy abrosz formából, vetik el a magot, mely sokkal jobb” (Pethe F. 1805: 438). A vető-abrosz-ruha nagyobb méretű négyzetes alakú szőttes, mely finomságát tekintve a ponyva és az asztali abrosz között helyezkedik el; néhol a karácsonyiabroszt is használják vetésre. A vetőabroszt másra általában nem alkalmazzák, a vetés befejezése után a kamrába elteszik és csak a következő vetéskor veszik ismét elő. A vetőzsák olyan közönséges zsák, melyet általánosan használnak a gabona szállítására, tárolására; a vetés több más funkciója közül csupán egy. Eddig nem sikerült megállapítani, hogy melyik a régebbi, mert a 15. század közepén már beszélnek magh vete sakh-ról is (Glosszárium 790).

81. ábra. A gabona kézi vetése:

81. ábra. A gabona kézi vetése: a) vetőiszák vagy átalvető; b) vető ember, Sztána (Kolozs vm.)

A vetés lényegében az egész magyar nyelvterületen azonos módon történt. Felsőőrben (Vas m.) mindig azon az oldalon kezdik a vetést, ahol a zsákokat szállító szekérrel megálltak. Egyszerre annyit tesznek a vetőabroszba, hogy a föld végéig és vissza elég legyen. A barázdát úgy választja ki, hogy a bevetendő terület jobb kézre essék. Mikor jobb lábbal lép, kivesz egy marék szemet, azt előredobja, majd a következő lépésnél jobbra teríti. E munkához nagy gyakorlat szükséges, hogy egyenletes legyen a vetés (Imre S. 1941: 17).

A Zempléni-hegység nyugati részén „A vetőember a barázdától egy-másfél méternyire megy, egy kisebb marék szemet vesz a jobb kezébe és azt jobbról balra félkör alakban – kaszáló mozdulatot téve – a mutató és hüvelyk ujja között engedi ki. Jobblábára előre kellett dobni a magot, ballábra pedig keresztbe, csak kicsit félkörívbe. Egy marék magot két-három dobással hint el. Az első előlényben (vetési szélesség) {361.} a maghordó a vető jobb oldalán megy és ha kiürült a vetőabrosz, újabb magot tölt bele a hátán lévő zsákból. Visszafelé fordulva a vető baloldalán, előre három-öt lépésre haladva jelzi a szórás határát” (Ikvai N. 1967: 91).

Vetni egy lábra vagy mind a kettőre lehetett. Ezt a két formát Pethe már feljegyezte: „A vetésben való lépést és markolást különböző módon ejtik a vetők, egyik mindenkor csak az egyik lábára, mint rend szerént a szántóvetők, az átalljában úgy nevezett paraszt emberek, másik mind a kettőre vét” (Pethe F. 1805: 437). Tehát itt a nagybirtok és a parasztbirtok közötti különbségként választja szét Pethe a két vetési módot, míg Györffy (1941a: 169) szerint az vidékenként változik, ennek eldöntése azonban ma már adatok hiányában alig lehetséges.

A nagyobb birtokon, de a parasztin is akár kölcsönös segítségben többen is vetettek egymás mellett. „Ha egyszerre több férfi vet – írja Györffy – akkor egymás mellett másfél ölnyire állnak fel egyenes sorban. Először mindegyik jobb lábával lép ki egyet, kivesz egy félmarék magot és jól felemelve eldobja, elszórja. Azután a bal lábával lép előre, ismét magot markol s azt a másik irányba fordulva az előbbi módon elhinti. A vetőnek ügyelnie kell, hogy a fél-jobb és fél-bal fordulat között, vagyis az előrehaladás irányában se maradjon vetetlen föld” (1941a: 169). A gabona vetését majdnem kizárólag férfiak végzik, asszonyok csak szorultságból vállalkoznak rá.

A vetőmag mennyisége a föld minőségétől is függ, de a 19. században sokszor feljegyezték, hogy a parasztföldeken a kelleténél több magot szórnak el. Ez a többlet sokszor a szükségesnek felét is eléri. Ez esetben a vetés könnyen megdűl és általában kevesebb termést hoz (Balásházy J. 1838: II. 139; MG 1844: 733). A csávázott vetőmagból általában nagyobbat kell markolni, mert a megduzzadt szemek térfogata megnő. A kölesből mennyiségileg sokkal kevesebb szükséges. Mivel a szemek nagyon kicsik, homokkal keverik, hogy a szél el ne vigye. Ezt nemcsak zsákból, hanem helyenként vödörből, cserépedényből, szakajtókosárból is vetették (Bellon T. 1981: 242).

Régebben az alászántás széles körben elterjedt, vagyis a tarlóra, a felszántatlan vagy éppen felszántott földre szórták el a magot és azt ekével aláforgatták. Ez a faekével volt főleg lehetséges, mert ennek sekély szántása után nem került túlságosan mélyre a vetőmag. Ez a módszer még a háromszori szántás esetében is előfordult, mint azt többek között a múlt század közepén Erdélyben feljegyezték: „A Küküllő és Homoród mellékiek ... őszinek háromszor szántanak, a harmadik szántás vetéskor esvén, mikor a magot alászántják” (MG 1843: 1521). Az alászántás különböző módjait különösen a lazább vagy éppen homokos talajon a magyar nyelvterület legnagyobb részén feljegyezték.

Ezek közül a legáltalánosabb lehetett, amikor a magot a tarlóra, a felszántatlan földre szórták, majd leforgatták. Sok esetben ismerjük azt a módot is, amikor a már korábban felszántott földre szórták el a vetnivalót és azután például őszieknél harmadik szántásként leforgatták. Ennek egyik változata többek között Szolnok megyéből ismeretes, amikor a tarlóra vagy a felszántott földre a magnak nagyobbik részét elvetik, majd a leszántás után a megmaradt részt, ami 5–50% között ingadozik, a felületre szórják. Igaz, így kettős munkát végeztek, de a vetés mindenütt egyenletesen kelt ki (Pócs É. 1974: 38–48; a kézi vetésről részletesebben lásd Balassa I. 1999).

{362.} A vetőgépek híre a 18. század második felében jutott el hazánkba, elsősorban Angliából és Németországból. A nagybirtokokon a 19. század elején találjuk meg nyomát, de a 18–19. század fordulójára vonatkozó megállapításában Pethe (1821: V) még így nyilatkozik: „A’ Vető-gépelyek nem érdemlik, hogy a’ Mívészek fejeket azon törjék. Ezek úgy felelnének meg a’ végnek, ha általok kisebb költséggel, rövidebb idő alatt és kevesebb maggal lehetne egy hóld földet bevetni, mint rendszerént szokás”. Ennek ellenére a keszthelyi Georgikon tangazdaságára is vonatkoztatva, ugyancsak ő állapítja meg: „Az ilyen vetőszerszámok annyira kezdenek szaporodni, hogy egyik a másikat éri” (NG 1814. július 5: 13). A nagy távolságról történő szállítás költsége szélesebb körű elterjedését a jobbágyfelszabadításig és a vasút általánossá válásáig nagymértékben akadályozta.

Az 1850-es években egyre több magyarországi, főleg pesti mezőgazdasági gépgyár kísérletezett, több-kevesebb sikerrel, vetőgépek gyártásával, illetve a nyugati példák lemásolásával. Ezek között találjuk Vidacs István gépgyárát, Röck Istvánt, Gubicz Andrást, Szíj Sámuelt és még néhány gyárnak nevezett műhelyét. Ezenkívül a nagybirtokok kovácsműhelyeiben is kísérleteztek vetőgépek előállításával. A szórva történő vetés egyre inkább kezdett háttérbe szorulni, mert a nagybirtokon hiányzott a megfelelő munkaerő és ahhoz több mag is kellett. 1865-ben a suránypatyi (Vas m.) Károlyi-uradalomban a közel 2500 hold szántón a zab kivételével minden gabonát géppel vetettek, melyek nagy része a gazdaság műhelyeiben készült (GL 1865: 15, 29). 1870-ben egész Magyarországon 6293 vetőgépet írtak össze, s ezek döntő többsége a nagy- és középbirtokon dolgozott. 1895-re ez a szám 44 168-ra emelkedett, ami azt jelentette, hogy a szántóföld több mint felét már géppel vetették, de ebben a paraszti birtok alig tett ki 20%-nál többet. A vetőgép alkalmazása kezdetektől fogva a nyugati részeken erőteljesebb, ezt a különbséget még a 19–20. század fordulóján is jól ki lehetett mutatni. Egy vetőgépre Moson megyében 49, Jász-Nagykun-Szolnok-ban 203, Szatmárban 654, Háromszéken 788 kat. hold jutott, de az utóbbi még így is a legjobb volt a székely megyék között (Barbarits L. 1965: 213–216).

A 19–20. század fordulójától a vetőgép egyre erőteljesebben terjedt a parasztság körében is. A kisbirtokosok többen összeálltak és közösen szereztek be egyet-egyet, és amikor a maguk földjének vetésével végeztek, akkor a vetőgépet kölcsönözték is. Terjedésének elsősorban magas ára és az szabott határt, hogy a kisgazdaságok nem tudták jól kihasználni, sokszor az egész évben történő elhelyezése is gondot okozott. Varga Gyula (1965/1972: 341–342) egy kifejezetten néprajzi szempontra is felhívta a figyelmet: „A vetőgépek elterjedését némileg az is akadályozta, hogy maga a vetés munkája ebben az időben még számtalan babonás vonatkozással kapcsolódott a parasztember szemléletéhez. Az elvetett magból csírázó új életet – amelytől az emberek léte függött – titokzatos félelemmel vigyázta az ember, s mivel annak természettudományos magyarázatát nem ismerte, legtovább ezen a téren őrizte meg a hagyományos kultikus cselekedetek egész sorát. Egy ilyen mélyen gyökerező néphagyomány leküzdése sokkal nehezebb volt, mint azt a racionális gondolkozás ma feltételezné.” Az pedig, hogy ezekből a rítusokból, hagyományokból viszonylag keveset jegyeztek fel, annak tulajdonítható, hogy megfigyelésük csak a 20. században kezdődött el, abban a korszakban, amikor a vetés döntő többségét már géppel végezték.

{363.} A GABONAVETÉS RÍTUSAI, SZOKÁSAI, HIEDELMEI

A gabonavetés magvait a Biblia, a szentbeszédek, a predikációk gyakran hasonlítják Isten igéjéhez, mely ha jó talajba hull, sokszoros termést hoz, de az útra, köves talajra esőket a madarak felkapkodják, és éppúgy nem lesz termés belőlük, mint a tövisek közé esőkből. A számos bibliai mondás közül különösen jelentősek Pál apostol szavai: „A ki pedig magot ád a magvetőnek és kenyeret élésül ád és megsokasítja a ti vetéseteket és megnöveli a ti igazságotoknak gyümölcsét” (2Kor. 9: 10). Ezért van az, hogy a vetés idejét az egyes szentek napjához kötik, vagyis az egyháznak nagy szerepe volt a vetés szellemi előkészítésében és véghezvitelében.

A gabonavetés kizárólagosan férfimunka, amint azt Szabó József (1793: 73) váci katolikus pap nagyon határozottan megállapította: „Világ kezdetétől fogva a fejér Nép soha eddig gabonát nem vetett.” A női munka a gabonavetés esetében csak kiszolgálás lehetett, mely elsősorban a mag szállítására korlátozódott, ha a vető által felvett mennyiség hamarabb kifogyott. A munka olyan csendben és áhítattal folyt, amihez csak a templomi istentisztelet körülményeit lehet hasonlítani. Mindenki érezte, hogy ezekben a percekben a jövő évi termés sorsa dől el. Ezt már jó előre nemcsak racionális, de hitbéli cselekedetekkel is igyekeztek befolyásolni.

A kézi vetés legfontosabb eszköze a vetőabrosz; a vetőzsákhoz sokkal kevesebb hiedelem kapcsolódott. A vetőabrosz előkészítése már karácsonykor elkezdődött. „A karácsonyi ünnepek alatt három abrosszal terítették le az asztalt. Ezek közül a két felső díszes ’sémes’ volt (színes pamut volt beleszőve). Evéskor a felső kettőt levették, evés után újra visszatették. Ebből vetették a kalászosok magvait” (Ellend, Baranya m., Berze Nagy J. 1940: III. 172). A reformátusok Baranyában azt az abroszt használták vetéskor, melyet az úrvacsoraosztás után az ünnepi ebédhez felterítettek. Menyhén (Nyitra m.) az asszony „... együtt teríti fel a két abroszt háromszor felcserélve az alsót és a felsőt, közben párbeszédet folytat a ’gazhúzásról’ (ezzel a búzát óvják a gaztól). Ezután egy vetésutánzó cselekmény következik: a búzavetésről szóló párbeszéd közben az ablakra búzát szórnak. Pogrányban (Nyitra m.) szintén két abroszt tesznek fel. A gazda és a gazdasszony egymással szemben állva húz egy-egy abroszt a következő párbeszéd közben: ’mit húz kend?’ ’Üszögöt, konkolyt, Boldogasszony tízparancsolatját’ (háromszor mondják el). Azt tartják, hogy ezzel a gabonából is kihúzzák a piszkot, üszköt” (Pócs É. 1965: 76).

A vetőabrosz, -zsák, -kötény sarkába különböző tárgyakat kötöttek. Kalotaszegen kékkő, esetleg megsózott hamu került bele; Beregdarócon tiszta ruhába egy kis sót erősítettek és erről szórták a magot. Szamosszegen (Szatmár m.) egy jókora krumpli került a vetőzsák sarkába. A Zala megyei Becsvölgyén legjobbnak tartották, ha a vetőabrosz egyik sarkába aranytallért varrtak, mert ez nemcsak a gaztól védte meg a vetést, hanem gazdag termést is biztosított. Palócföldön egy kétfilléressel is megelégedtek (Bodony, Heves m.), melyet a munka befejezése után a templomi perselybe dobtak. Ezt mindszentkor felnyitották és a szegények között szétosztották. Göcsej-ben az ilyen pénzt Mária oltárára tették. Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos (1943: 225) a szórványos adatokhoz még a következőket fűzte hozzá: „... tesznek bele kígyókövet, vagy Szent György-nap előtt ezüst pénzel levágott kígyófejet, vagy csukott lakatot tesznek a vetőkészségbe; bizonyos áldozati jellege van vetőkészségbe {364.} tett pénzdarabnak, amelyet azután hazamenet a legelső koldusnak ajándékoznak”.

A gondosan kiválasztott és nagy féltéssel őrzött vetőmaggal még különböző eljárásokat végeznek. Háromszéken a vető egykor napfelkelte előtt kiment a temetőbe, s az onnan hozott földet a másnap elvetendő mag közé keverte. A bukovinai székelyek szentelt vizet szórtak rá, és közben keresztet vetettek. Sok helyen (például Kalota-szeg) az aratókoszorúból kidörzsölt szemeket is a vetőmag közé elegyítették. De azt is jónak tartották, ha a szoptató asszony tejének egy cseppjét közékeverték (Kalota-szeg). Vetés előtt általában nem adtak kölcsön semmit a háztól, mert azzal a szerencsét is elvitték volna. Göcsej falvaiban egykor Kisasszony napja (szeptember 8.) előtt való éjszaka a vetőmagot ponyván rostára a szabadba teszik, hogy „A’ zuristen szentölése” fogja meg. Hasonlóképpen jártak el a Nyárád-mentén (Maros-Torda m.), csak ott nagypéntek éjszakáján tették ki a vetnivalót a szabadba. A rengeteg különböző eljárás közül fontos szerepet játszottak a szenttárgyak és szentelmények: a Szent János-napi bor, a Bertalan-napi vaj, szenteltvíz és barka, a kétasszonyközi (augusztus 15.–szeptember 8.) hamu, tömjén és a magvak áteresztése a karácsony éjfélkor kémény alatt kötött nyírfaseprűn (Szendrey Zs.–Szendrey Á. 1943: 226; Balassa I. 1999: 1045–1046).

A vetés előtti napon az egész ház élete megváltozott, mert sok mindent a jó termés érdekében el kellett végezni, míg másokat szigorúan tiltottak. A kenyérsütést, de még a pirítást is elkerülték sok helyen (Kalotaszegen, Szilágyságban, Szatmárban, Palócföldön, Szegeden, Baranya és Bakony falvaiban stb.), mert a megszegők búzája üszkössé vált. Ez általános tilalom lehetett egykor, éppúgy, mint ahogy a vetőmagot óvni kellett a liszttől is, ezért nem tették olyan zsákba, melyben korábban liszt állott. Vetőmaggal nem járhatott menstruációs asszony, mely ugyancsak nagy területen érvényes tiltásnak látszik. Általában a vetés megkezdése előtti éjszakán nem volt szabad asszonnyal hálni, mert a gabona megüszkösödött. Ezt a tilalmat a vetés utáni napokra is kiterjesztették.

A vetést a földművelő ember ünnepnek tartotta, ezért nemcsak gondosan megmosakodott, hanem tiszta ruhát vett fel, sőt olyan népviseleti darabok is előkerültek, melyeket egyébként már nem használtak. Berettyóújfaluban fehér ráncos gatyát húztak, hogy bokros legyen a búza. A vetéskor már pirkadatkor felkeltek, hiszen a Biblia is azt ajánlotta: „Reggel és estve kell vetni” (Préd.11: 6). A vetőmagos zsák száját nem kötötték be szorosra, és a szekéren úgy helyezték el, hogy az mindig a település, azon belül is a lakóház felé nézzen. Ezt sokfelé megfigyelték (Baranya, Zemplén, Bács-Bodrog m.) a magyar nyelvterületen, és egyes tájakon általánosnak látszott.

Magának az elindulásnak is voltak szertartásai. A ló elébe ostorral keresztet rajzoltak; máshol tojást tettek a fogat elé és ha a ló vagy a szekér eltaposta, abban az évben aligha számíthattak jó termésre (Visonta, Heves m.). Arra is nagyon vigyáztak, hogy kivel vagy mivel találkoznak először. Ha pap vagy nő volt az illető, akkor inkább visszafordultak, mert a vetés éppúgy nem járt volna szerencsével, mint amikor egy nyúl szaladt át a szekér előtt.

A vetés megkezdése előtt megnézték a vetőabroszt, -zsákot, hogy a fentebb említett segítőszerek benne vannak-e, különösen a vasra ügyeltek, mert annak ereje az {365.} elvetett magot megerősítette. A vető levette kalapját, és ha katolikus, keresztet vetett, majd Isten segítségét kérte és elszórta az első három marék magot (Mezőség – Erdély), az elsőt a madaraknak ajánlották, a másodikat az egereknek, míg a harmadikra azt mondták: „ezt már megtartom magamnak”. Máshol kereszt alakban dobtak földet vagy éppen a vetőmagot szórták ennek megfelelően (Zempléni-hegység). A szegényeknek és a raboknak egyaránt vetettek egy-egy marékkal. A bukovinai székelyek még Tolnában is megőrizték azt a szokásukat, hogy a vető ember a nap felé fordult és így szólt: „Áldd meg, Uram, hogy jusson a szegényeknek is”, vagyis azoknak, akiknek nincs földjük, hogy abba magot vessenek (lásd részletesen: Szendrey Zs.–Szendrey Á. 1943: 25–27; Balassa I. 1999: 1048–1049).

A vetőre érvényesnek látszik néhány olyan tilalom, melyet a magyar nyelvterületen sokfelé megtalálunk. Legelterjedtebb a szótlanság, melyre a vetőmag közé rejtett bezárt lakat is utal (Kalotaszeg). A Zempléni-hegységben azt tartották, hogyha a vető megszólalt, a verebek nagy kárt tettek a vetésben. A köszönést is csak úgy fogadta, hogy felütötte kalapja szélét, de semmiképpen sem szólalt meg (Szank-Móricgát, Bács m.). „Vetéskor a magvetőnek beszélni nem szabad, ha köszöntik: Adjon Isten jó napot! Jó munkát! akkor is csak a maghordó válaszol, nem a magvető: Adjon Isten kelmeteknek is!” (Bánfalva, Borsod m.). Rábagyarmaton (Vas m.) nemcsak szótlanul, de az első lépéseknél behunyt szemmel végzik a vetést, sőt a nyelvük alá kavicsot tesznek a beszéd megakadályozására. Ezt máshol is (Ung m.) gyakorolták, egyes helyeken a vetőmagból vesznek szájukba, hogy meg ne szólaljanak (Bara-nya m.). Tilos volt általában a pipázás, de az étkezést is úgy oldották meg, hogy a dűlőúton telepedtek le vagy átmentek a szomszéd földjére. A szótlanság – állapítja meg Szendrey Zsigmond (1938: 38) – általános követelmény, és ha ehhez „hozzá-vesszük a szem behunyását, lesütését vagy legalábbis a fej lehajtását is abból a célból, hogy a gonosznak is éppúgy be legyen csukva a szeme, ne lássa és meg ne ronthassa a cselekvést, a szótlanság is analogikus kívánság, a gonosz szájának bekötése a célja, hogy sem szavával, sem szájával ne árthasson”.

A vetés befejezésekor a föld sarkában megálltak, levették kalapjukat és elmondtak egy „miatyánkot” vagy csak ennyit sóhajtottak: „Istenem, jó Atyám, áldd meg!” (Sárrétudvari, Bihar m.). Palócföldön sok helyen egy marék búzát a magasba dobtak és ezt kiáltották: „Ilyen búzát adj Isten!”. Helyenként (Zagyvarékas, Szolnok m.; Deszk, Torontál m.) azért dobták magasra a vetőzsákot, hogy olyan magasak legyenek az asztagok. Mások a felülről jövő áldást kívánták ezzel megszerezni (Szeged, Baranya falvai).

A termés védése tovább folytatódott a vetés befejezése után is, ezért a föld végét kenderpozdorjával szórták be, ezzel egyrészt az üszögtől akarták megvédeni, de egyben azt is jelezték, hogy a föld már be van vetve (Szilágy m.; Szamoshát, Szatmár m.). Viszonylag elterjedt lehetett egykor Baranyában is, ahol az első napi vetéskor visznek ki pozdorját, hogy „ojjan erős lögyön a búza szára, mint a kendörnek”. Sásdon (Baranya m.) az első vetés után keresztet vetnek a kenderpozdorjára, majd feldobják a levegőbe, azt kívánva, hogy a búza szára is olyan erős legyen, akárcsak a kenderé.

A már befejezett vetés további megvédésére szolgált a föld meztelen megkerülése. Háromszéken ezt valamikor elsősorban a madarak kártevése ellen tették. Szilágyban, {366.} Szolnok-Dobokában nemcsak a madarak távoltartására, hanem a jégeső elűzése érdekében háromszor vagy kilencszer kerülték meg meztelenül az asszonyok a bevetett földet. Solymossy Sándor (1943: 324–325) Szatmárból, Borsodból, Göcsej-ből sorakoztat fel adatokat, amikor ilyen módon általában a rossz időjárást kívánták távoltartani. Muraszemenyén (Vas m.) újvasárnap (újholdra eső vasárnap) anyaszült meztelenül járták körül a vetést. Nem volt szabad visszanézni, és igyekeztek úgy térülni-fordulni, hogy a madarak inkább a szomszéd vetését dézsmálják meg. Ez a nagy múltú és az antik kortól kimutatható eljárás Európában sokfelé megtalálható volt, és nemcsak a gonoszt kívánta távoltartani, hanem a termékenységet is elő kívánta segíteni. Az idő múlásával a teljes meztelenséget az ingben történő vetés és megkerülés váltotta fel, sokan azzal helyettesítették, hogy lábbelijüket lehúzták (Szendrey Zs. 1938: 38; Balassa I. 1989: 28; Balassa I. 1999: 1049–1050).

A vetés befejezése után még további óvintézkedéseket tettek. „A mag közé tett vasszeget vagy lakatot a földbe ássák, a tavalyi arató koszorút a föld közepébe szúrt gallyra akasztják s ennek tövébe néhol fokhagymát is dugnak” (Szendrey Zs.–Szend-rey Á. 1943: 227). Kalotaszegen a megmaradt vetőmagot nem vitték be a házba, hanem a tornác egyik oszlopára akasztották. Bátyán (Pest-Pilis-Solt-Kiskun m.) a búzavetés befejezése után a zsák sarkában egy maroknyit meghagytak a vetőmagból, s azt csak akkor öntötték ki, ha a vetés kikelt.

A gabonavetés művelete rítusban, szokásokban, hiedelmekben annak ellenére nagyon sok mindent megőrzött, hogy egy évszázada a magyar vetésterület egy százalékát sem vetik kézzel. Különösen a kollektív gazdálkodás idején szorult ez szinte teljesen vissza, bár a háztáji gazdaság itt-ott egy-egy régiséget megőrzött, de mivel gabonát, különösen búzát ebbe nem volt szabad vetni, egy teljes nemzedék csak hallomásból ismerhette a gabona kézi vetését. A sok történeti és lassanként azzá váló adatokat egyszer érdemes lenne alaposan feldolgozni.

A BORONA ÉS A BORONÁLÁS

A borona a göröngyös föld elegyenlítésére és az elvetett mag betakarására szolgáló eszközcsoport, melynek két alapvető változatát lehet megkülönböztetni: 1. a fogas-borona, melynek különböző alakú vázába fa- vagy vasfogak illeszkednek; 2. vesszőborona, melynek fa keretébe gallyakat, vesszőt erősítenek. Az előbbi a rögtörésre, az utóbbi magbetakarásra alkalmasabb, de mindegyiket használták mind a két feladat ellátására is (részletesen lásd Balassa I. 1998a passim).

A FOGASBORONA

A borona, boronál szavunkat csak a 15. század végéről és a 16. század elejéről ismerjük. Délszláv vagy szlovák eredetű (MTSz.; EWUng) és a „gerenda, szálfa” jelentésű, ugyancsak szláv származású magyar szóval azonos hangalakú. Újabban keleti szláv, sőt magyar nyelvterületről ismertté vált néhány olyan egyszerű boronaforma, mely lényegében lecsonkolt fenyőgerenda, ezért egyes feltételezések szerint a {367.} két szó nemcsak hangalakban, hanem egykori tartalmukban is közelállt egymáshoz (Balassa I. 1997a). A két jelentés évszázadok alatt eltávolodott, hiszen a rámás, fa- vagy vasfogakkal ellátott mezőgazdasági szerszám nagymértékben különbözött a „szálfa, gerenda” alakjától. Ott, ahol a két jelentés egymás mellett élt és él, boronáló-boronának mondják a mezőgazdasági eszközt. Háromszéken 1688: Boronáló-Borna 4; 1716: a’ szekér szin mellett találunk három boronáló bornát (Bogáts D. 1943: 17). A másik megkülönböztetés a fogasborona, melyből sok esetben fogas lett. 1647: Két fogas borona (Marosillye, Hunyad m. – SzT. 4: 179). A Dunántúl északi és keleti részében a fogas önállóan is jelenti a szerszámot (MNyA 139), éppúgy, mint a Duna–Tisza közén, míg a Tiszántúlon elszórva fogasborona néven a vesszőboronától különböztetik meg.

82. ábra. A favázas boronák főbb formái a Kárpát-medencében

82. ábra. A favázas boronák főbb formái a Kárpát-medencében

A Dunántúl délnyugati vidékein e szerszámmal végzett műveletet hordozásnak nevezik; ritkábban találkozunk a horodzó „borona” jelentéssel is. Pethe (1805: 287) így ír erről a műveletről: „Jó nehéz vasboronával meghordozom a szántást barázda keresztjében...”. Ezt a szót Keszthely környékén ismerhette meg, ahol azt a legutóbbi időkig használják. Takács Lajos nagyon meggyőzően fejtette ki, hogy a hordoz „boronál” a hor (horol) tőből jöhetett létre, mely a föld felületi megnyesését, elegyengetését jelenti. E szócsoport hor- töve a finnugor korig visszavezethető, sőt {368.} „gereblye” jelentése is kimutatható. Így fel lehet tételezni, hogy a boronának vagy elődjének ez lehetett az eredeti magyar neve (Takács L. 1980: 246–253).

A fogasboronáról a 16. századtól már rendszeresen rendelkezünk adatokkal. Ezek azt mutatják, hogy általában fafogakkal készítették, de már megjelentek vasfogas változataik is. 1597-ben írják: „... el törött vass borona kinek fogaj 25” (OklSz); feltételezhető, hogy öt levele lehetett mindegyikben öt-öt foggal (Füzér, Abaúj m.). 1620: „... vagyon vasas borona. No. 1.” (Balassa I. 1964a: 180). A fa és vas boronafogak közötti különbséget Comenius a 17. század közepe tájt pontosan meghatározza: „A boronának avagy fogas boronának az agyag földön vasasnak kell lenni; a homokoson tsak a fa borona is elég”. 1677-ben Désről írják, hogy van „... egy vasas fogu Barana az udvaron”; 1745: „Barona vasfogu öt állu nro 2” (Marosszentkirály, Alsó-Fehér m. – SzT. 1. 1024). Ezekből arra lehet következteti, hogy Erdélyben az ötlevelű vasfogú boronák lehettek elterjedve.

„Legközönségesebb az egész Európában a Magyarország szélein és éjszaknyugati részén is a fogas borona, melynek hátulsó szélessége 4, eleje 2, hosszúsága 4 talp, fogai vasból vagy néha fából vannak” (Pethe F. 1805: 309). Ebből kitetszik, hogy az alföldi részeken kevésbé elterjedt ez a szerszám, másrészt, hogy elsősorban trapéz alakú formát használtak. Karcagról 1817-ben jegyezték fel, hogy a „... múlt szeptemberi vásárunkra, a Gömör-vármegyei Tótok, sok vasfogú boronát hoztak ide; mind elkelt”, sőt annyira megtetszett, hogy sokan foglalót adtak rá, mert nagyon jónak ítélték (NG 1817: 203). Ez azonban a Tiszántúlon kivételnek számított, mert a Hortobágy vidékén egy nagyobb faluban 1844-ben még csak 10–12 gazdának volt fogas boronája (MG 1844: 396). A Nagysárrétről még 1857-ben is ezt írják: „Hetvenegy házból álló falunkban egyetlen vasborona van, az is a papé” (GL 1857: 119). Az Alföldön való lassú terjedésének bizonyítéka, hogy Szegeden 1870-ben 220 vas-, 49 fa- és 2477 tüskeboronát számoltak össze (MGtSz. I. 65). A farámás borona rendkívül lassan szorult ki a teljesen vas boronával szemben. Az 1895. évi statisztika azt mutatja, hogy 895 871 farámás és 159 679 vasboronával dolgoztak Magyarországon, az utóbbiak a nagybirtokokon. Ha a megyéket nézzük, akkor „1895-ben mindössze 4 olyan megye volt, melyben több mint fele arányban vasboronát használtak, és 40 olyan megye, amelyben a vasborona aránya még a 10%-ot sem érte el. A más gépek terén annyira elmaradt Hajdú megye e tekintetben az élre tört”, mert 90%-ot mutattak a vasboronák (Varga Gy. 1965/1972: 338–339).

A farámás boronák többféle formában jelentkeztek a Kárpát-medencében. Használtak négyzetes, téglalap, trapéz és háromszög alakút, ezek a vizsgálható időben nemcsak területenként, hanem birtokkategóriánként is különböztek.

Felsőőrben (Vas m.) olyan egyenlő szárú trapéz alakú boronákat ismerünk, melynek hosszanti rámája domború. A kisebb oldala (70 cm) csaknem fele a hosszabbnak (130 cm). Az első keresztfában nincsen fog, erre akasztják a befogáshoz szükséges láncot. A második keresztfába már három-négy fogat ékelnek, és a többibe mindig eggyel többet. A két oldalfa végéhez kötelet erősítenek, mellyel a gazda irányítja a borona útját, a föld végén a fordulást segíti. Ha nagyon göröngyös a föld, akkor egy tuskót tesznek a boronára vagy esetleg a gyereket ültetik rá, de az is megesik, hogy nehezékként a gazda áll rá (Imre S. 1941: 14–15).

A Somogy megyei Patca faluból származik az a nagyméretű fafogú borona {369.} (130 × 150 cm), melynek két oldalfája befelé hajlik és azt egy gömbölyű fa köti össze, melyre munka közben a láncot akasztják. Az oldalfákba és a levelekbe 10–10 fafogat ékeltek, és így összesen 70 fafog igyekezett a földet megpuhítani (MMgMK 1962: 150).

A nyugati nyelvterületen, a bakhátas szántás vidékén külön borona alakult ki, hogy a hátat továbbra is fenntartsa, sőt bizonyos mértékig még művelje is. Ezt már a múlt század közepén ismerték: „Hol a bogárhátú szántás van szokásban, ott két keskenyebb boronát kötnek össze gyűrűvel vagy kis lánccal, hogy az egyik a domborúság jobb, a másik bal oldalára feküdjék, de az egyenes ágyú földeken is célszerű...” (MG 1845: 1239).

A Tolna megyei Várongon fogasboronával takarták be a szemet. Ezek trapéz alakú, favázú és vasfogakkal ellátott szerszámok voltak még a két világháború között is, de emlékeztek arra is, hogy a közeli falvakban (Gölle, Fonó) ezzel egy időben teljesen fából készült boronák is előfordultak. „Ezeket a faboronyákat bognár készítette, többnyire hozott fából. A vasfogakat pedig a helyi kovácsok vasalták meg. Az újabb gyári példányok mintájára készült a kétágú favázas, vasfogú boronya is” (Takács L. 1976: 106).

Gömör megyéből ugyancsak trapéz alakú boronákat ismerünk, de a négy levelet csak két keresztfa fogta össze és a keskenyebbre akasztották a húzó láncot (Bátky Zs. 1906: 32–33). A Zempléni-hegység falvaiban még emlékeztek teljesen fából készült boronákra, de a farámás szinte napjainkig megmaradt. Az öt levélből álló faboronát két keresztfa fogta össze; összesen 36 fog van benne, azaz mind a hat levélben 6–6. Ezekből sokszor kettőt is kötnek egymás után, az ilyen párosborona nemcsak jobb munkát ad, de gyorsabban is tudnak végezni (Fony, Abaúj m. – Ikvai N. 1967: 63–66). Míg a hegység nyugati lejtőjén csaknem négyzetes alakúak a farámás boronák, addig az északkeleti felében inkább téglalap alakúak. Általában öt boronalevélben hat-hat fogat égetett bele a kovács; a rámát a fához értő emberek maguk készítették. A borona egyik végébe váltót vagy váltófát tettek, mely nemcsak merevítette az eszközt, hanem azt a láncot is tartotta, melyhez a tézslát erősítették. A lejtős földön a lánc a sarkára kerül, és akkor az ökör nyomát is jobban betakarta. A boronálás nemcsak a mag befedésére, hanem rögtörésre is szolgált, ezért a szegényebbek egy ölfadarabot tettek rá, míg a jobb módúak erre vasat, többnyire szekértengelyt használtak és azt a szekéren mindig együtt vitték ki a boronával.

Orosházán fogas, fogasborona a neve, melynek fakeretes, de vasfogú formáit a századfordulón kezdte kiszorítani a teljesen vasból készült változatok sora. Ez a folyamat rendkívül lassan zajlott le a parasztgazdaságokban, ellentétben a vasekével, mely gyorsan elterjedt. Többségre csak a két világháború között jutott, amiben az is közrejátszott, hogy a vasfogas ára meglehetősen magas volt és a fafogas csaknem olyan jó munkát végzett. Mivel a vaseszköz fogait jobban helyezték el, tovább is tartott, ezért nagyobb parasztgazdaságok után a kisebbek is ezt igyekeztek beszerezni (Nagy Gy. 1963: 123).

Végül pedig hadd álljon itt a 19. század végéről egy erdélyi leírás Aranyosszékről: „A boronának két görbe vagy horgas szélső fája boronafája a két álla ezeket összefogja két állba való huzó lapocka vagy boronaelő. A boronaelő előtt széltében négy lapocka vagy boronalevél van, melyeket hosszában a két szélső áll közt még négy belső {370.} áll vagy belső kurta boronafa köt össze. Az állakban van 6–7 vas boronafog. A boronaelőt a boronalánccal az utójára kapcsolják. Az állat a boronaelővel két marokvas köti össze. Torockón a borona két hosszanti részből áll, mert a hegyoldal szűk és meredek s így a borona kétrét hajlik, könnyebben tér el és könnyebben hajlik” (Jankó J. 1893a: 137).

A fenti áttekintésből az tetszik ki, hogy a 15. században feltűnő borona szavunk szláv eredetű, de mintha mögötte egy korábbi elnevezés is meghúzódnék (hordoz, hordozó). Legkorábbi formái négyzet vagy téglalap alakúak lehettek, és teljesen fából készültek. A trapéz és háromszög alakú formák a 18. századtól nyugatról terjedtek. A vas boronafogak a 16. században jelentek meg, és tartósságuk miatt egyre nagyobb tért hódítottak. A teljesen fából készült boronák a 19. század második felében a faekékkel együtt szorultak ki. A farámás vasfogú boronák, azokon a vidékeken, ahol annak famunkáját maguk el tudták készíteni, a háztáji gazdaságokban tovább éltek és hellyel-közzel ma is lehet belőlük egy-egy példányt találni.

A különböző formájú fogasboronák elterjedését a 20. század első feléből jól szemlélteti a MNA (11. térkép, összeállította Paládi-Kovács Attila). A négyszögletűeknél a legtöbb esetben egymás mögött helyezkednek el a fogak. Elöl egy levél (4. sz.), melyben nincsenek fogak, az egészet összefogja, s ennek segítségével történik a vontatás. Újabban erre karikát helyeznek el, ezzel a húzópontot valamelyik sarokra helyezik. A fogak így nem egymás után hasítják a földet, és a borona szélesebb területen végzi a munkát. Ezt a formát megtalálták szórványosan Somogyban és Baranyában, a Kisalföldön, az északkeleti magyar nyelvterületről kiindulva a Partium és Erdély legtöbb részén, esetenként még a Székelyföldön is.

Legrégibb formának látszik a közel négyzetes változat (7., 8. sz.), melyben a kereten kívül mindössze két levél található, de sok esetben a rámába is erősítettek fogakat. Többnyire középvontatásúak és fogai azonos nyomon haladnak. Ezekből a Dél-Dunántúlon találunk nagyobb számban példányokat; az északi magyar nyelvterületen, valamint Erdélyben szórványosan, a moldvai magyaroknál nagyobb számban jelentkezik. Ennek egy változata az a négyzetes forma, melybe a kereten kívül négy levelet erősítenek és az egyik sarkáról vontatták (6. sz.). Dél-Dunántúlon, a Palócföld középső részén, de egy-egy esetben máshol is előfordul (Tiszántúl, Erdély nyugati széle). Elsősorban Székelyföldön és annak közvetlen környékén téglalap alakú, nagyméretű boronát használtak, melynek szélessége esetenként a 180–250 cm-t is elérte, szélessége általában ennek egyharmadát tette ki. Ebben két állat (levél) helyeztek el és többnyire középről vontatták. Ezt a boronatípust Székelyföldön területmértékül is használták (Balassa I. 1998a: 218–220).

A trapéz alakú fogasboronák elsősorban a nyelvterület nyugati felében általánosak. Némelyik (1. sz.) még kevéssé távolodott el a téglalaptól és a boronálás irányára merőlegesen helyezkedik el a négy levél (a végső keretet is beleszámítva). A Kisalföldön és a Dunántúlon általános, annak déli részét kivéve, a Dunát kelet felé csak néhány esetben lépi át. Szélesebbre terpesztett változatának csak három levele van, melyek a befele dőlő keretre támaszkodnak, ezekbe ugyancsak erősítenek néhány fogat (2. sz.). Ez a Duna–Tisza közén, a Tiszántúl középső és déli felében leggyakoribb. A Dunát nyugat felé csak néhány esetben lépi át. Egy ugyancsak trapéz alakú forma (3. sz.) viszonylag közel áll a négyszögletes (például 4. sz.) változathoz; {371.} a kereten kívül négy hosszanti levelet erősítenek. Ezt a Jászságban, a Palócföldön nyugatra az Ipolyig, keletre csaknem a Tiszáig alkalmazták a 20. század első felében.

Az MNA adatai is azt támasztják alá, hogy az eredetileg négyszögletű boronákat nyugat felől a trapéz alakúak szorították ki. Ezt a dunántúli általános elterjedésük bizonyítja és az, hogy Ausztria irányában a 19–20. században ezek voltak az általánosak (Koren, H. 1972: 72–88).

A VESSZŐBORONA

A vesszőborona különböző sűrűséggel a Kárpát-medence csaknem valamennyi részében megtalálható. Leginkább a Nagyalföldön, az északi nyelvterületeken, a Dunántúl nagyobb keleti felében; kisebb mértékben Erdélyben és Délnyugat-Dunántúlon. Kapcsolatait lehet követni Alsó-Ausztriában, Szlovákiában, Moldová-ban és a Balkán-félsziget egyes részein, de ennél sokkal messzebb, például Ázsiában is ki lehet mutatni.

Elnevezése rendkívül változatos. A Dunántúlon legáltalánosabb a tüskeborona, de mondják tövisboronának, tüsökboronának is. A tövisborona a Tiszántúlon és Zem-plén-Abaújban is a leggyakoribb, a tüskeborona a Duna–Tisza közén, míg a tüsög-borona a nyelvterület déli részén ismeretes. A vesszőborona a Közép-Tisza két oldalán fordul elő. Erdélyben az eszközt kevéssé ismerik, de főleg a tövizsborona néven találkozunk vele (MNyA 138). Egy 1735-ből származó adat: „Az udvarban vagyon ... három seprő Borona és két fogas Borona” (Szentjakab, Torda-Aranyos m. – SzT. 4: 179).

A történeti feljegyzésekben nagyon nehéz a kétfajta boronát egymástól elkülöníteni, de a leltárakban elsősorban a fogasboronára gondolhatunk, mert annak mindig nagyobb volt az értéke. A 18. századi források már beszélnek róla, majd a mezőgazdasági irodalom is említi. Pethe szerint a gazdaságok nagyobb része tövisboronán kívül mást nem ismer. „Tartok még én is tövisboronát, mellynek a készületiről Magyarnak sokat beszélleni nem szükség. Azt mondhatom rólla, hogy a tövisset két szánkatalp forma, előre felfelé görbülő faközébe a vagy 3 karóra, vagyis egy görbe saroglya forma eszközre fűzni, jobb mintsem azt, alsó Magyarországon, két hasáb dorong közé szorítani” (Pethe F. 1805: 312). A MNA másfél évszázaddal későbbi felmérése egyrészt megmutatta, hogy Pethe kiváló megfigyelő és széles körű ismeretekkel rendelkezett, másrészt az is kitetszik, hogy a készítési mód ilyen hosszú idő alatt nem vagy alig változott.

A vesszőboronának elsősorban a könnyebb talajokon volt jelentősége. A múlt század közepén ezt így fogalmazták meg: „A tövisboronának is megvannak a maga hasznai, nagyon könnyü homokos földnél vagy olly apró magvak betakarásánál, mellynek nem szabad mélyen esni a földbe p.o. lóheremag, repce stb.” (MG 1844: 62). Keményebb talajon, különösen ha nagyon sűrűre készítik, csak hurcolja a kisebb magot és nem takarja be földdel (MG 1845: 1240). Éppen ezért a kemény földre jobban elkészített, erősebb keretbe foglalták, mint a homokon.

A vesszőborona legegyszerűbb formája, amikor két husáng közé szorítják be a {372.} vesszőket. Ez a MNA (Paládi-Kovács Attila) adatai szerint a Duna–Tisza közén, a Tiszántúl általános, de felhatol a nyelvterület északi részére is (Zemplén, Abaúj, Borsod, Heves m.). Mindezt három husánggal sokkal jobban meg lehet oldani, hiszen az ágvégek itt már nem állnak szabadon, hanem a harmadik husángra rá lehet hajtani és úgy lehet sokkal szilárdabban leszorítani. Ez a forma nagyobbrészt az előbbivel keverve fordul elő, és annak tovább fejlődéseként fogható fel. Mindkét forma megtalálható a Dunántúl déli részében is.

83. ábra. A tövisboronák főbb formái a Kárpát-medencében

83. ábra. A tövisboronák főbb formái a Kárpát-medencében

A vesszőborona egyes fajtái már hosszabb ideig tartó szerszámokká fejlődtek. Ennek egyik formája, amikor olyan oldallapokat készítenek, melybe három, a vesszőket rögzítő husángot lehet erősíteni. Ennek eleje felhajlik, hogy a használat közben ne akadozzék a földbe. Ilyen eszközt használnak a Dunántúl nagyobb részén, sőt a Csallóközön át északra is átterjed. A Dunát ez a forma kelet felé csak néhány helyen lépi át.

Némileg hasonlít az előbbihez az a szánkótalpforma megoldás, ahol az oldallapok sokszor másfél méterre is megnyúlnak. Ezek fejébe két husángot ékelnek, melyre a vesszőket ráhajlítják és a vége közelében egy másik husáng ezeket leszorítja. Ez a forma az északi nyelvterületen egy meglehetősen összefüggő területet alkot, mely helyenként átnyúlik a Csallóközbe és az azzal kapcsolatos területekre. Keletre egy-egy {374.} szórványos előfordulását csaknem a Tiszáig lehet követni, míg a déli határa a főváros magasságában húzódik.

9. térkép. A tövisborona formái

{373.} 9. térkép. A tövisborona formái

Néhány további forma ritkán fordul elő. Így az, amikor deszkába arra merőlegesen tűzdelik az ágakat, ez elsősorban Somogyban található. A deszkába erősített három tartóléc által merevített két husáng közé fogott vesszők egy előfordulása Nyugat-Szlovákiából és néhány nyelvterület legkeletibb feléből ismert (MNA; Ikvai N. 1981a: passim).

A vesszőboronához a nyelvterület északi részében, de máshol is elsősorban kökényvesszőt használtak, de készült gyűrűvesszőből, varjútüskéből, galagonyából, feke-tövisből, vadszilva, vadkörte ágaiból, sőt szükség esetén akácból is. Egy-egy borona elkészítéséhez 120–150 szál vesszőt is felhasználtak.

A vesszőboronát használói a legtöbb faluban maguk is el tudták készíteni, mégis voltak specialisták, akik ezzel foglalkoztak. Például Hódmezővásárhelyre az erdőhátiak szállítottak (FG 1856: 50). A Tiszántúl nagyobb részét erdélyi emberek, „olájok” látták el az első világháború előtt. Az Alföld felsőbb részein felföldiek, palócok,tótok” készítette vesszőboronából vásároltak. Ezeket elsősorban vásárokon lehetett beszerezni (SzMNA 105–108).

Helyenként és esetlegesen lehet a két boronaforma összefonódásával is találkozni. A fogasborona közé vesszőt szőnek be akkor, amikor valami kisméretű magot akarnak a földbe takarni.

Napjainkra a vesszőborona csaknem teljesen eltűnt, a nagyüzemek egyáltalán nem használják, a kisebb gazdaságokban, ahol maguk el tudják készíteni, apró magvak (köles, hajdina, mák stb.) földbe juttatásánál használják egy-egy helyen (boroná-ról részletesen lásd Balassa I. 1998a passim).

A BORONÁHOZ KAPCSOLÓDÓ HIEDELMEK, SZÓLÁSOK

A boronához sokféle hiedelem kapcsolódik, több, mint az ekéhez. Ezek közül azonban alig találunk olyat, mely magyarázatra szorulna. Ilyen az erdélyi Szucsákról (Kolozs m.) feljegyzett adat, mely szerint a boronára olyan ing darabját kötik, melyben valaki meghalt, azért, hogy a beboronált magból kikelt vetés termését a verebek ne tudják kienni (Szendrey Zs.–Szendrey Á. 1943: 228).

A fogasboronának a boszorkány-elhárításban igen nagy szerepet tulajdonítottak. Szent György-nap este, amikor a boszorkányok a tehén hasznát igyekeztek megszerezni, akkor az istállóajtóra keresztet rajzoltak és fogasboronával betámasztották azt, hogy a boszorkányok abba essenek bele, ha be akarnak menni (Karcsa, Zemplén m. – Balassa I. 1963: 461; Erk, Heves m. – Szendrey Zs.–Szendrey Á. 1939: 116). A palócok azt tartják, hogy nem jó a mezőn hagyni éjszakára, mert a boszorkányok vernek alatta tanyát vagy azok, akik boszorkányságot akarnak tanulni. Székelyföldön helyenként az őszi szántás után egészen Szent György-napig kinn maradt a borona a földeken és azon keresztül nézték a tavasszal először kihajtott gulyát, mert azt gondolták, hogy a bika szarva között meglátják a főboszorkányt, míg a tehenek szarva között a többi helyezkedik el. A pajtába is a boronán keresztül figyelik az {375.} ajtót, mert így felismerik a belopakodó boszorkányt, akit elfogtak és nagyon megvertek.

A tövisboronához elsősorban a szemmel verés elhárításának eljárásai kapcsolódnak. Ha a tejnek nincs elegendő föle, akkor a Bácskában boronatüskét állítanak a fejőedénybe. A szemmel vert csikót Veszprémvarsányban kilenc boronatüskéről itat-ják. Szabolcs megyéből pedig azt jegyezték fel, hogy a sírós, nyűgös, megigézett gyerek meggyógyítása érdekében régi tövisborona fájából készítenek szenesvizet, mellyel nemcsak lemossák, hanem azt meg is itatják vele (Szendrey Zs.–Szendrey Á. 1939: 116; Balassa I. 1998a: 251–252).

A borona és a vele végzett munka régiségét és jelentőségét számos széles körben elterjedt szólás és hasonlat is bizonyítja. Ehhez a Biblia és a prédikációk is hozzájárultak. „Dávid vas borona alá vetteti az Ammónitákat” (2Sám.12: 31, vagyis kegyetlenül megkínoztatja). „Nem vas boronával törik-ki a’ ledneket’ (Ézsa. 27: 28, valamit nem erőszakkal kell elvégezni). Pázmány Péter írta 1613-ban: „A hamisságot egyébbel hazugságnál bé-boronálni nem lehet”. A pejoratív jelentésre számos példát találunk, 1648: „Szíveinknek mezejét a keserűségnek boronájával bé boronállya” (NySz. 1. 191); Székelyföldön az elboronál „elleplez, elszínel, eltussol (igazságot, hiányt), kiszépít (hibát, rút dolgot)” (MTSz). Máskor az összevissza beszédet fejezi ki, ami nem illik a boronával végzett rendszeres munkához. „Az előtt el/siratták/; mindent össze-vissza boronáltak” (Hangony, Gömör m. MNy 72. 337). Összeboronál „össze-házasít” (OrmSz) nemcsak a nyelvjárásokban, hanem a köznyelvben is használatos.

A VETÉSTŐL AZ ARATÁSIG

A gabonaföldeken az őszi vetés után csaknem nyolc hónapos viszonylagos munkaszünet következik, de a tavasziak is csak egy negyedév után kerülnek betakarításra. Sokan azt gondolhatják, hogy ez idő alatt a vetéseknek felé sem kell nézni, pedig már évszázadok óta korántsem ez volt a helyzet. Nagyváthy János (1821: 107) ezzel kapcsolatban írta: „A’ Régiek [ti. rómaiak BI] példája azt mutatja, hogy a’ Vetést nem lehet egészen magára hagyni. Ők találták azt jónak, hogy azt gyomlálni, ’s tisztogatni szükséges. A’hol nagyok a Táblák legalább tsak a’ Vetnivalótis meggyomlálni szükség. A’ki pedig keveset vet; vagy közel a’ népes városokban, a’ pénzes Lakosok, és Zsemlyesütők jól fizetik a’ tiszta Buzát, a’ maga erszényje ellen vét, ha a’ gyomlálást elmúlasztja.”

Alig fejezték be a vetést, boronálták el a szemeket, máris megjelentek a madarak, elsősorban a varjak, de még a faluból is kijártak a madarak, hogy a felszínen maradt vagy nem nagy mélységben lévő szemeket kiszedegessék; a madarak kártevése még jobban megerősödik az érés idején. A Biblia többször is megemlékezik a madarakról, melyek ugyancsak Isten teremtményei. „Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat” (Máté 6: 26). Az ember mégis védte munkáját és annak gyümölcsét, amikor vázat, „madárijesztő”-t állított a vetésre. A szót a 15. századtól ismerjük és ez volt eredeti jelentése, de származását eddig a szófejtők (TESz; EWUng) nem tudták megmagyarázni. A madárijesztőt könnyű elkészíteni, mert csak egy karót ütnek le a {376.} földbe és arra keresztbe egy másikat erősítenek, mely így az emberhez válik hasonlóvá. Ezt még fokozza, ha a tetejére egy kalapot erősítenek és rongyos ruhadarabokkal vonják be. Máskor a rúd végére egy üres tojást (kukó) húznak, mert ettől nagyon fél a varjú. Ha meg egy cső kukoricát erősítenek fel, akkor a tapasztaltabbak messze elkerülik azt, mert azt hiszik, hogy hurokkal van felszerelve. A döglött madár felfüggesztése is be szokott válni, mert attól különösen tartanak a madarak.

Azokat a mellékmunkákat sokfele megtaláljuk, melyeket Békésről Márton László (1983: 382) így foglalt össze: „Aki tehette, birkát hajtott vagy hajtatott rá [ti. az elboronált vetésre], hogy azok apró körmeikkel tapossák, tömörítsék a földet, hogy a búza hamarabb kikeljen és télen ne fagyjon ki. A varjakat kiakasztott varjútetemmel riasztották. Olvadás után, kora tavasszal az áttelelt vetést tövisboronával mëghúzat-ták. Ha Szent György-nap előtt már sásos volt a levele, birkákat hajtottak rá, törettík a kövér leveleket, hogy ne nőjön a szára és ne dőljön meg. Áprilisban felszedték a csutkatövet, majd aszottoltak. Ha nyúl elbújt a zöld búzában, akkor reménykedtek a jó termésben: Ëhettëk, szíp a vetís”.

A búza, de általában a gabonavetések között a régészeti koroktól kezdve megtalálták a különböző gyommagvakat, melyek az új termés értékét nemcsak csökkentették, hanem egyszer-egyszer szinte használhatatlanná is tették. A Biblia a gyomnövények közül a konkolyt tartja a legveszedelmesebbnek: „A szántóföld pedig a világ; a jó mag Isten országának fiai; a konkoly pedig a gonosznak fia” (Máté 13: 38), akiket összegyűjtenek, akárcsak a konkolyt, és elégetik azokat. A gyomok elleni küzdelem biztosan korán megindult, de a gyomlálást és az ahhoz szükséges gyomlálókést csak a 16. századtól tudjuk kimutatni. A 17. századtól egyre több feljegyzés bizonyítja a gyomlálás jelentőségének növekedését. 1606: 2 May Giomlaltattam megh, az zeginek zamara ualo buzat, voltak giomlalok niolczan... (Kolozsvár – SzT. 4. 493). Lippay György 1662-ben kiadott latin nyelvű kalendáriumában jelzi, hogy a vetéseket március–május hónapokban kell gyomlálni. Báró Palocsay György kuruc generális 1700-ban versben mondta el a gyomlálás szükségességét:

„Egész házanépit vigye ki mezőre,
Őszkor elvetett buza-vetésire,
Gyomláltassa tisztán mindeniket rendre,
Annak idejében lesz fejér kenyere!”
     (MGtSz. 1898: 207)

A 18–19. század fordulójától az egyre szaporodó mezőgazdasági irodalom is ajánlja ezt a műveletet. A munkát az ún. kaszasarlóval végezték, melyet egyébként fűvágásra használtak, és akárcsak a kaszát, kalapálni és fenni kellett, ha veszített éléből. Helyenként tővetőkapát is alkalmaztak a gabona közötti gaz irtására (aszot-kapa Velem, Vas m.). Az aszat (Cirsium arvense) kiirtására egy V alakú, erre a célra készített vasat húztak a 120–150 cm hosszú bot végére. A legelterjedtebb elnevezése aszatoló (acatoló), melyet a Nagyalföldön, elsősorban a Tiszántúlon találunk meg. Szatmárban inkább szurózónak mondják. Szabolcsban, Tolnában irtókés, az Északkeleti-Felvidéken bökködő a neve, mellyel a vele végzett mozdulatot jellemzik.

A munkát az őszi búzával kezdik, amikor az már a gyomtól jól elválik: április–májusban. {377.} A munka viszonylag könnyűnek számított, ezért a nők és gyermekek végezték Tápén (Csongrád m.) is, hogy az acat: „...el ne nyomja a búzát, az irtást nyélre szerelt kaszaheggyel, acatolóval végezték. Az acatolás könnyű munka volt, amit a család apraja-nagyja végzett” (Molnár I. 1971: 375). Debrecenben is elsősorban a gyermekekre várt ez a munka, de ha számuk kevésnek bizonyult, akkor még fogadtak hozzájuk pénzért (Balassa I. 1940: 28). Beregdarócon március végén, április elején a 8–10 éves uradalmi cseléd gyermekeket az első világháború előtt 20 krajcárért fogadták fel szúrózni. „Mindenki felfogott maga előtt egy pászmát, ahogyan Bereg-darócon mondják, előt. Az előben lassan haladva nyesték a szelíd szúrót, a szamárszúrót, a vadtormát, a konkolyfüvet és egyéb dudvákat. Ki kell választani azt a helyet, ahol legritkább a vetés. A sűrű vetésbe nem szabad beletaposni! A szemüket nem vették le a vetésről, nem lehetett elbámészkodni. A kerülő ott haladt mögöttük, ha gyomot talált, akkor kiabált, káromkodott, nyaklevest osztogatott. A gyomot nem a föld felett, hanem a föld alatt, körülbelül két ujjnyira kellett elnyesni azért, hogy többet ne hajtson ki” (Papp Z. S. 1975: 93–94). A Duna–Tisza közén és a Dunántúlon a gabonagyomlálás éppúgy gyermek- és női munka volt, és ezt mondhatjuk el Erdélyről is. Kalotaszeg falvaiban: „Májusban, ’amikor még nem hányta ki a búza a fejét’, amikor még araszos a vetés, mennek búzagyomlálni. A gyomlálás inkább női munka, azonban például Sztánán ’a konkujt, tüviset, repcét, vadborsót asszonyok, gyermekik s még az emberek gyomlálják, aki csak ráér. Jákótelkén a gyermekek hat éves korukig csak disznóra, libára vigyáznak, de nyolc éves korukba’ már viszik gyomlálni, a búzából a töviset kivágni bicsokkal ...” (Kós K. 1999: 92).

A búzagyomlálás sok esetben kölcsönös segítséggel végzett munka volt, amiért nem járt fizetség, csak reggel adtak a férfiaknak egy kis pálinkát, majd szalonnasütés következett; délre a gazdasszony gondoskodott kétfogásos ebédről, vacsorát este a gazda házánál kaptak. A munkát mindig az irányította, akinek a földjén dolgoztak (Szamosszeg, Szatmár m. – Balogh L. 1986: 14). A magyar nyelvterület számos részén egykor gyakorolt kölcsönös segítséget Szendrey Ákos (1938: 275) így foglalta össze: „A búzagyomláló kalákát kora tavasszal tartották, amikor a búza még kicsiny, s azért nem féltek, hogy kárt tesznek benne. A szomszédos földesgazdák elbeszélgetve végig tisztogatták egymás földjét s a kigyomlált gazt a teheneknek hazavitték”. Az ilyen összejövetelek alkalmat adtak mesélésre, dalolásra, mert az időszak nem sürgette különösebben a munkavégzést.

Más volt a helyzet, ha a gyomlálást bérért végezték, melyhez hozzátartozott az élelmezés is. A földesurak ezt a jobbágyokkal végeztették, de sokszor elnézték, hogy azok gyermekeiket küldték maguk helyett. 1736: „... a múlt Tavaszszal egy 13 Esztendős leányomat gyomlálni küldtem volt, ő kglme le vonatta és jól meg tsapatta...” (Háromszék – Bogáts D. 1943: 53). Az Eszterházy birtokokon 1724-ben: „... a jobbágyokkal kötött szerződésben a vetés gyomlálását is kikötötte(k)” (Wellmann I. 1933: 142).

A búza gyomlálása ingyenmunkaként még a jobbágyfelszabadítás után, sokszor a 20. században is megmaradt. Bakonybélben 1901-ben az aratószerződésben is rögzítették, hogy az aratók: „Tartoznak az őszi búzából és rozsból a konkolyt és a búzából a rozsot kiirtani, mégpedig, ha egyszeri irtás elégtelen lenne azt másodszor is tartoznak megtenni.” 1912-ben Bedegen (Tolna m.) annak fejében, hogy nyáron kaszálás {378.} és aratás idején az uradalom ivóvizet biztosított: „konkoly és aczat irtásnál minden pár 4 napot tartozik szolgálni” (Balassa I. 1985b: 172).

A nagybirtokon végzett acatolás (gyomlálás) nagyjából hasonlóan történt, mint Szamosszegen (Szatmár m.). „A munkások csatárláncszerűen állnak fel a búzaföldön, kb. egy méter sávot felfogva végzik munkájukat ... itt alkalom volt a népi hagyományok kicserélésére, továbbadására, minthogy három nemzedék dolgozott egyszerre együtt. A munkát tréfálkozással, nótázással fűszerezték, de alkalmat adott a találós kérdések és mesék mondására is. Ezentúl különösen az uradalmakban végzett búzatisztítás, lehetőséget nyújtott a fiataloknak ismerkedésre, összemelegedésre. Az ilyen uradalmi búzatisztítás nemegyszer lakodalmat eredményezett” (Balogh L. 1986: 15).

A 16. századtól a földesúri, a jobbágyi birtokon, majd a paraszti parcellákon egyaránt ki lehet mutatni a gabona-, elsősorban a búzagyomlálást. Ez különösképpen a következő évben vetőmagnak vagy eladásra szánt vetésekre vonatkozott; de az idő haladtával egyre általánosabbá vált. Később, a 20. században háttérbe szorult, mert a cséplőgépek jobban tisztítottak, illetőleg az országos vetőmagtermelés sok helyen feleslegessé tette. Mindenesetre a magyar földművelés korai magas szintjét bizonyította, hogy a kikelt vetést a gyomoktól igyekeztek megtisztítani.

A 19–20. században, különösen a paraszti gazdaságokban a kukorica után sok esetben őszi gabonát, különösen búzát vetettek. Az idő szorított, ezért a levágott csutkatövet nem tudták a szántás után kiszedni, hanem rávetettek, s tavasszal a boronálás után szedték azokat össze. A föld végében halmokba hordták és vagy ott helyben elégették, vagy szekérrel, különösen a tüzelőben szegény Alföldön, hazavitték és a kemencékben azzal tüzeltek. Erre a munkára akkor került sor, amikor a tavaszi szél jól kiszárította a csutkatövet, melyből egy kat. hold három jól megrakott és lekötözött szekérnyit adott. Ezt a munkát az uradalmak és a nagyobb gazdák kukoricarészeseikkel akarták elvégeztetni mint előző évi munkát, és ha nem vállalták, azzal fenyegetőztek, hogy költségükre napszámosokkal szedetik fel a töveket. E munkának Szamosszegen (Szatmár m.) csatakolás a neve és nagyjából úgy történt, mint máshol a Tiszántúlon: „Ezt az egész család végezte a gyerekekkel együtt, vagyonosabbaknál a harmados vagy feles családja. Rajvonalban álltak keresztben a búzaföldön s azokat a csatakokat, amelyeket az eke nem takart el vagy a borona felszínre hozott, végig két barázdába dobálták” (Balogh L. 1986: 13; lásd még Balassa I. 1960: 251; 1998b: 24–25).

Ha az őszi gabona nagyon kövéren kelt, attól lehetett félni, hogy a későbbiekben megdől és éppen a kövérsége miatt nem hoz megfelelő termést. Ezért jószággal megjáratták vagy a tetejét sarlóval lecsapdosták.

Debrecenben tavasszal, még mielőtt szárba indulna a vetés, a juhnyájat ráterelték, de nem hagyták sokáig, csak míg a gabona tetejét lecsipdesték, mert ha többet is lelegeltek, akkor egy száraz tavaszon a vetés nagyon megsínylette volna. Szegeden az őszi rozsra: „Amikor október elején már jól mëgtőkésödött, mögtalpasodott, akkor rá szokták engedni a libát, pulykát, disznót, bürgét, esetleg még a gyenge borjút is. Járatják velük egész télen. Erre azért is szükség van, illetőleg volt, mert akadt olyan rozsvetés, amit feltétlenül meg kellett járatni, hiszen túlságosan fölkapott, azaz szépen fejlődött és télen kifagyott volna” (Bálint S. 1976: 533). A mezőgazdasági irodalom a hó megtörését is javallta: „... a’ vastag havat marhák lábával szoktuk megliggatni...” {379.} (Nagyváthy J. 1821: 108), és ennek megfelelőjét a 20. században is gyakorolták a parasztgazdaságokban (Börzsöny, Szilágyság – Balassa I. 1998b: 25)

Elsősorban a Dunántúlról ismerjük a sásolás gyakorlatát, vagyis amikor a túlságosan dús gabonavetés tetejét kaszával vagy sarlóval lecsapdossák. Ezt az eljárást már a 18. század végén is ajánlották, de Felsőőrben (Vas m.) még a 20. század első felében is gyakorolták (Nagyváthy J. 1791: I. 462; Imre S. 1941: 18). A levágott zöldet a jószággal etetik meg, ami a tavaszi takarmányszűkében nagyon jól fogyott. Az eljárást jelölik megsarabol igével is, és gyakorlatát több helyről feljegyezték (Balassa I. 1998b: 25–26).

A búzavetésbe óhatatlanul keveredhetett rozs, ami a búza értékét csökkentette, s nem szívesen vetettek az ilyenből. Mivel a rozs előbb hányta ki a fejét, viszonylag könnyen el lehetett távolítani, csak egyszerűen le kellett vágni: ez a rozsolás. Ezt már a nagyobb birtokokon a 17. század óta gyakorolták. 1674: „... az búzákat mind megh rosoltak” (NySz. 2. 1469). Bél Mátyás az egész országra vonatkoztatva állapította meg: 1730 körül: „... a rozsot is levágják, miután kihányta kalászát s a zöldellő búza fölé magasodott, hogy csupa búza indulhasson érésnek” (Bél M. 1984a: 128). A mezőgazdasági irodalom a 18. századtól különösen ajánlotta ezt a műveletet (Balassa I. 1998b: 21).

A rozsolás a 19–20. században az egész magyar nyelvterületen többé-kevésbé ismert volt. Legrészletesebben a bihari és békési falvakból Molnár Balázs (1979: 571) írta le. Nemcsak sarlót, nyeletlen kaszapengét használtak erre a célra, hanem jellegzetes rozsolót, rozsolókést is. A „kasza élének egy részét úgy metszette le a kovács, hogy az ormójából 12–13 centiméter megmaradjon. A meghagyott ormócsonkot enyhén edzette, és utána az ormó végét kihegyezte. 25–30 cm hosszú hántolt fűzfanyél egyik végét 3–4 cm hosszan, 3–4 mm mélyen elvékonyította, és ezt az elvékonyított részt behasította, a hasításba a kaszahegy élesebb szélrészét úgy húzta be, hogy a kinyúló oromvég a nyél felső peremén végignyúlt. A nyél elvékonyított végére húzott kovácsoltvas övkarikával az ormószárat a nyélhez szorította. A nyél felső peremén húzódó ormószárat a nyélhez verte, kalapácsolta. Az ormó hegyét behajtotta és a nyélbe ütötte.” A Tisztántúlon május végén vagy június elején végezték a rozsolást, s mivel könnyű munkának számított, még vasárnap is sort kerítettek rá. Hasonló szerszámot Zalából is bemutattak még a 20. század második felében is.

Tiszacsegén (Hajdú m.), a Zempléni-hegységben a műveletet meghegyelésnek, nyakalásnak mondták. Alsónémediben (Pest-Pilis-Solt-Kiskun m.) éppúgy ismerték és gyakorolták, mint a nyelvterület északi részében. A Répce mellékén, Náraiban (Vas m.) hegyezik vagy lefejezik a búza között magasra nőtt rozsfejeket (Balassa I. 1998b: 22). Szegeden „... a fejlődő búzatáblában tavasszal végigmennek és kaszával vagy hosszú nyélre erősített kaszavassal kivágják, kirozsolják, belőle a hosszú szárú, tehát kiemelkedő rozsfejeket. Ez a rozsolás, kaccsolás” (Bálint S. 1976: 534).

A rozsolást elsősorban asszonyok és gyerekek végezték, de itt a férfierőnek mégis nagyobb tér jutott, mint az acatolás esetében láttuk. A kölcsönös segítséggel itt is gyakran lehetett találkozni. A nagybirtokokon sok helyen az aratókkal végeztették ezt a munkát ingyen. 1893-ban Hevesen (Heves m.) az aratószerződésbe belefoglalták, éppúgy, mint Bakonybélben (Veszprém m.) 1901-ben, hogy a részes aratók tartoznak ingyenes rozsolással is (Balassa I. 1985b: 78, 172).

{380.} A rozsolás műveletét a 17. századtól nyomon lehet kísérni, hogy ezzel jobb vetőmagot, jobb árért eladható búzát nyerjenek. Ezt elősegítette az a hiedelem is, mely szerint a tiszta búzavetés egy idő múlva kétszeressé, majd egyre inkább rozzsá válhatik.

Comenius már 1643-ban felveti a kérdést: „Honnét vagyon, hogy a búza rossá, sőt konkollyá-is változnék” (NySz. 2. 2469). Bél Mátyás (1984a: 125) részletesen foglalkozik a kérdéssel: „A rozs csak a száraz, hideg homokos földet tűri. Ezért vélik hozzáértőbbek, hogy Magyarországon az elvetett rozsból helyenként búza lesz. Hihető ugyanis, hogy a rozs neki meg nem felelő, de búzának való talajban elemésztődik, a hozzá vegyített búzaszemek sarjai viszont úgy elhatalmasodnak, hogy az a látszat, mintha a rozs búzává változott volna. Ellenben a rozs kerekedik felül a búzán, ha ennek kedvezőtlen földbe vetik. Amint Hohberg idézi, Columella úgy vélekedett, hogy azért változik át a búza rozzsá, mert „négyszer egymás után vetve, ugyanannak a földnek termelőereje nem tudja úgy hordozni, hogy ne változzék át rozzsá.” Kételkedését Bél Mátyás azzal fejezi ki, hogy Sopronban négyszer egymás után vetnek búzát, és az mégsem válik rozzsá.

A 18. század második felétől a mezőgazdasági irodalomban sokszor felmerül a kérdés és mind a két oldalról érveket sorolnak fel, de még a konkollyá változás lehetősége is felmerül, ahol a Biblia hatására gondolhatunk. Szabó József (1793: 90–103) váci katolikus pap a kérdéssel kapcsolatban kísérleteket is végzett. Elismeri, hogy egyes vetésekben a rozs megszaporodhat, de annak okául azt hozza fel, hogy az adott földben korábban ezt termesztettek, esetleg a szomszédos földekről került át a rozs, de az is lehetséges, hogy előző évben a búzának kévekötelékét rozsból csavarták, és így jutott valamennyi mag a földbe. „Más Gazda ellenben azt mondta, hogy tiszta Búzát vetett el, és konkollyal kétszeres lett. Felelet: Erre még jobb szívvel reá térek, de nem úgy, hogy a Búza konkollyá változott volna; hanem hogy ezen gaz már taval ben volt a földben, és az utolsó szántás alkalmatosságával ősszel kikelt.” Hosszú fejtegetése végén megállapította: „A Búza soha nem változik Rozsá...” A 19. században még a szakirodalomban is fel-felbukkan ez a hiedelem, sőt a parasztság körében még a 20. században is találkozunk vele.

A gabonavetés különösen a késő tavaszi, kora nyári időszakban van kitéve az időjárás viszontagságának, mely egészében tönkreteheti vagy fejlesztheti. Ezekben a népi hitvilág és főleg a katolikus egyház segítsége jól megfér egymás mellett, sőt sokszor kiegészítik egymást.

A magyar nyelvterületen nagyon gyakori a szárazság, nemegyszer az aszály, mely különösen a gabona fejlődési korszakában tesz nagy károkat. Ezen a katolikus pap vezetésével a határba történő kivonulással, a kereszteknél való imádkozással próbálnak segíteni. A bukovinai székelyek ilyen imát mondanak:

„Áldd meg! Add a bőséget a földre! Édes Istenem!
Locsol’ meg, öntöz’ meg
A határunkat! A búzaföldeket!
Hogy mijjen, mint a beton!
Óh, jó Istenem!”
     (Kakasd-Andrásfalva, Erdélyi Zs. 1976: 203)

{381.} „A gyermekvilág versei között is megmaradt néhány esőt kérő versike:

Ess, eső, ess,
Hónap délig ess!
Búza bokrosodjon!
Zab szaporodjon!”
     (Dömötör T. 1981: 201)

Az esővarázslások között olyanok is előfordultak, melyek áldott állapotban lévő asszonyokhoz kötődtek. A 20. század első éveiben, ha három várandós asszony megfürdött a Fekete-Körösben, akkor rövidesen megindult az eső (Györffy I. 1916: 83). A moldvai magyaroknál feljegyezték, ha nagy szárazság idején egy áldott állapotban lévő asszony csuprát beásták egy forrásba, akkor 9–10 nap múlva megeredt az eső (Dömötör T. 1981: 200). Háromszéken egy keresztet engedtek a patakba, és rövidesen jött az égi áldás (Balázs M. 1942: 113). A Temes-közben kakasokat fürösztöttek ugyan-ilyen célból. Vistán (Kolozs m.) az aratókoszorút valaki a fejére tette és azzal bejárta a falut, minden házba beköszönt és mindenütt vízzel megöntözték (Dömötör T. 1981: 200). Biharban azt tartották, hogy ha valaki szárazság idején sarlót visz a szobába, akkor az nagy esőzést okoz aratáskor (Ethn. VI. 201).

Az eső mint Isten áldása, a jégeső, zivatar mint büntetése gyakran szerepel a Bibliában. „Isten az esőnek Atyja” és „... fordítja azt áldásra vagy büntetésre” (Jób. 38: 25–28). Ézsaiás próféta szerint: „Az Istennek nagy ítéletei a jég-esőhöz és záporhoz hasonlítanak” (30: 30; 32: 19). Mindezt 1593-ban Kolozsvárt így fogalmazták meg: „Myert hogy az Vristen eo felsege Bywneykert határúnkat Sanyaru Izonyw es halhatatlan Jeg Esewel ely Veue...” (SzT. 5: 956). Éppen ezért az elhárítások egy része Istenhez kapcsolódik, ha nem is mindig a vallások által előírt formában.

A jégeső elhárítására a megszokott imádságokon kívül olyanokat is használtak, melyek a záporeső távoltartására szolgáltak. Ilyet ismerünk többek között Lészped-ről (Moldva):

„Elindula a záporeső a szegen ember eledele e’ rontására
Kérdezi a Bódugságos szép Szűz Mária
Hová mensz te záporesső?
Elindultam a szegén ember eledele elrontására,
Kérlek térj meg (lassítva mondja)
Menj a kősziklára,
Hol kenyervel nem élnek,
És az ótáriszentcséget nem használják”
     (Erdélyi Zs. 1976: 124).

A vasnak és a belőle készült eszközöknek nagy szerepe volt egykor a zivatar és a jégeső elhárításában. Diószegi K. István református predikátor egyik könyvében ez olvasható, 1679: „Nem használ annak [a zivatarnak] a fejszekivágás, mint a magyarok szokták” (Ethn. XLIV. 101), vagyis a jégesőbe kihajították a fejszét. Ezt a magyar nyelvterület számos részén feljegyezték (például Szatmár, Nyitra, Szilágy, Csanád {382.} stb. megyében). Erre vonatkozó kutatásait Solymossy Sándor (1933: 103) így foglalta össze: „... bármilyen vasanyagú eszköz alkalmas a fenyegető veszedelmek, bajok elhárítására. Veszedelem és ártalom mindig démonok elképzelésével áll kapcsolatban; a vihart ők hozzák az emberek nyakára, mint más egyéb bajt is ... Ellenük, ha nem egyetlen, de legalkalmasabb ellenszerül a vasból való tárgyak mutatkoznak.” Tehát nem a tárgy alakja a fontos, hanem az, hogy vasból készüljön.

A zivatar elhárítására, a jégeső megszüntetésére mégis a harangok megcsendítése a legáltalánosabb és napjainkig élő eljárás. Már a középkorban így határozták meg a harangok feladatát: vivos voco, mortuos plango, fulgura flango (az élőket hívogatom, a holtakat elsiratom, a felhőket eloszlatom), és ezt gyakran lehet olvasni oldalukon is. Szegeden „A pusztító égiháború, jégeső eloszlatására, messzire elűzésére valamikor benn a városban is meghúzták a harangokat. Amint mondogatták: vihar ellen harangoztak. A harangozó 1723-ban szövegezett hatósági esküjében ünnepélyesen kötelezte magát, hogy a ’háborgó felhők alkalmatosságával’ mindig harangoz” (Bálint S. 1980: 329). A reformátusok általában tiltották a harangozást „vihar ellen”, de a nagy bajban ott is megcsendültek a harangok. Jankó János (1892: 190) a református Kalotaszegről írta: „Különösen a jég csinál nagy károkat s ezért ez ellen is igyekszik babonákkal védekezni. Erősen hiszi, hogy a jég ellen a harangozás és a könyörgés használ s ha nehéz idők járnak s a babonák ellen küzdő fiatal pap nem könyörög eléggé, ha a jég veri a határt, a papot támadják meg, miért nem könyörgött.” A szokás általános elterjedését mutatja az is, hogy a Borsod megyei palócoknál azt tartják, hogy a barboncás (garabonciás) sárkányon lovagolva gerjeszti a vihart, és ellene még a református falvakban is megkondítják a harangot (Istvánffy Gy. 1911: 298; lásd részletesebben Balassa I. 1997b passim).

A gabonaneműek között mindig a búza volt az első, mely a legszebb kenyeret adta, melyet a legmagasabb árért lehetett értékesíteni; ezt tartotta a legtöbbre a keresztény hit és egyház is. Bizonyítja ezt a búzaszentelés, melyet Szent Márk napján (április 25.), ritkábban Szent György napján (április 24.) tartott a katolikus egyház a római Ambarvalia ünnep továbbéléseként. E napon a rómaiak körmenetet tartottak, állatokat áldoztak, hogy a vetést, különösen a búzát a rozsdától megvédjék. A pogány vonatkozásokat elhagyva az ilyen körmenetet a keresztények is Nagy Konstantintól kezdve megtartották. A protestánsok a 16. században nem vették át, amit többek között Bornemisza Péter erős tiltása is bizonyít. 1575: „A papasoc isten pranczo-lattya ellen valo dolgokat szerzettec: kokonya [húsvéti szentelt étel BI], gyertya, víz, búzaszentelést, holtak imádását” (NySz. 3. 174).

Hazánkban a középkortól megmaradt a katolikus vidékeken a búzaszentelés. A körmenet a templomtól indult el a pap vezetésével templomi zászlókkal, keresztekkel; ez idő alatt nem fogtak semmiféle mezei munkához. Lehetőleg a legszebb búzatáblákból választottak a megszentelésre, ami a tulajdonosnak nagy tisztességet jelentett. Az egyházi rendtartáshoz különböző hiedelmek is kapcsolódtak. „A Szeged-alsóvárosi asszonyok közül sokan a maguk földjéről is szoktak vinni zöldbúzát a szentelésre, amelyet aztán jószágaikkal etettek meg. A helybeli kenyérsütögetők, vagyis házikenyeret sütő és piacon áruló felsővárosi asszonyok körében még a múlt század végén is járta, hogy a kovászba Szent György-nap előtti harmatot és búzaszenteléskor szentelt búzaszálakat tettek, hogy a kenyér minél szebbre keljen meg. {383.} Régivágású gazdasszonyok ilyen búzaszálat már a készülő komlóba is aprítottak” (Bálint S. 1977b: 1. 315–318).

A búzaszentelés hagyománya különösen a Palócföldön volt egykor általános és azt Madarassy László (1930: 158–159) örökítette meg Maconkáról (Heves m.). „Félóráig tart a mise, azután a nép kor és nem szerint csoportokba verődik és a templomot megkerülve körmenetté alakul. Legelöl halad az egyházfi a búcsús feszülettel, majd tőle jobbra és balra egy-egy levente templomi zászlót emel a magasba. Utánuk jönnek párosával az iskolások, majd a legények és házasemberek. Azután az eladósorban lévő lányok – kettejük kezében templomi lobogó –, kezükben frissen fonott zöld búzakoszorúval. Majd a menyecskék tarka és végül az asszonyok fekete csoportja. A menyecskék előtt halad a plébános fehér karingben, lila palásttal, a kántortanító, négy ministránsfiú a misekönyvvel, a kézi feszülettel, a tömjénfüstölővel és a szenteltvíz-hintővel, meg a bíró a dicsőségesen feltámadott húsvéti Úr Jézus szobrával. A menet a mindszentek litániáját mondja és gyors ütemben halad föl a temetőhegyre, ahol megáll felsorakozik Orosz Andris Kele búzavetésén.” A lányok megállás után koszorút fonnak az Úr Jézus szobrára és a templomi zászlókra. A férfiak a megszentelt búzából a kalapjuk mellé tűznek egy-egy szálát, mások többet is letépnek és a kislibák eledelébe vágják. Az aggódó anyák a sublót fiókjába teszik el, mert igen jónak tartják a gyerekek betegsége ellen.

A szentelt búzát olyan erővel ruházták fel, hogy az a föld négy sarkába ásva oltalmazott a jégverés ellen (Tápé, Csongrád m.). A hajdúszoboszlói katolikusok a búzát a még lábon álló vetésre szórták, ezzel a vetés minőségét és mennyiségét kívánták előmozdítani. Magyarbélen (Pozsony m.) azért tettek el néhány szál szentelt búzát, hogy ezzel adják fel az utolsó kenetet. Az andrásfalvi székelyek égiháború idején szentelt búzát dobtak a tűzbe, és a vihar mindjárt csendesedett. Udvarhelyszéken az új párt ajándékozták szenteltbúzával, hogy az áldást hozzon életükre; máshol a lakodalmi kalácsba tettek belőle, hogy szerencsésen kezdjék meg életüket (Bálint S. 1977b: 1. 317–318).

Májusban, de különösen júniusban a mise, az istentisztelet után a gazdák csoportosan kimentek a határba, hogy a termést megszemléljék. Azt tartották, hogy minden búzaszemen kirajzolódik az Úr Jézus arcvonása. A búzához, a búzavetéshez számos Jézus-legenda kapcsolódik, ezek jelentős része a Palócföldről származik:

„A szegény embernek mondta Mária: Rejtsél el! A szegény ember akkor vetette a búzát, hát puszta volt a föld. Harmadnapra kivirágzott, Mária és a kis Jézus elbújhattak benne. Heródes odaért katonáival, kérdezi a szegény embert: Láttad erre a szentcsaládot? A szegény ember így szólt: Akkor láttam, amikor búzát vetettem. Heródes azt gondolta, hogy ez az ember bolond. Visszafordult a katonáival, a szegény ember meg hazament. Azt mondja a feleségének: Asszony megyünk aratni! Az is azt hitte, hogy hibázik (bolond) az ember, de kiment vele másnap. Másnap learatták a harmadnapra kikelt búzát. Aztán még egyszer vetettek, arattak abban az évben” (Mátraderecske, Heves m. – Balassa I. 1989: 32).

{384.} AZ ARATÁS

AZ ARATÁS KEZDETÉNEK MEGÁLLAPÍTÁSA

A magyar nyelvterületen nem lehet egységes időpontot megállapítani az aratás megkezdésére, hiszen a déli területeken sokkal hamarabb érik be a gabona, mint az északiakon és a közepes vagy magas hegyek között. Ez az eltérés tette lehetővé, hogy a hegyvidék munkásai az Alföldön vállaljanak aratást, és egy hónap vagy akár hat hét múlva befejezve még az otthoni gabonatermést is idejében be tudták takarítani. Az évenként változó időjárás sok esetben két hét ingadozást is okozhatott a betakarítás megkezdésében.

Az aratás előkészítéséhez akkor fogtak, amikor a búza töve megszakadt. Ez a Zala megyei göcsejiek és a kiskanizsaiak hite szerint június 15-én, Szent Vid napján történt. Gödreszentmártonban (Baranya m.) is úgy tartották: „Vid napján szakad meg a búza töve.” Máshol azt vélték, hogy Szent Iván napján, június 24-én történik ez meg, és innentől kezdve már csak érik a búza. Mindenesetre Keresztelő Szent János napján (június 24., más néven Szent Iván napja) a jó termés érdekében a katolikusok áldoztak, ilyenkor szalmából, gazból tüzet gyújtottak, hogy a határt a ködtől megvédjék és Tardoskedden (Nyitra m.) közben ezt dalolták:

„Szent Iván, Szent Iván,
szentiváni tiszta búza,
aki aztat learatja,
övé lesz a Luca Panna.”

Egyetértek Manga János megállapításával, aki szerint „a magyar nyelvterületek, különösen a nyitrai, a honti, a nógrádi vidékek szokásaiban a legtöbb esetben megtalálható a szoros kapcsolat a gabonaérés, a jó termés és a tűzgyújtás között, amit a gabonaérés ideje, a közeli aratás gondolata alakított ki, s ebben valószínűleg az egyházi magyarázatok, prédikációk is közreműködtek” (Manga J. 1977: 241–243).

Az aratás kezdési időpontjának újabban a köztudat Péter-Pál napját, azaz június 29-ét tartja. Egyes helyeken ilyenkor mutatták be az aratók miséjét. Apátfalván (Csanád m.) a részes aratók is elmentek erre. Magyarkimlén (Moson m.) még a szerszámokat is elvitték és a templom előtt helyezték el, hogy azok is részesüljenek az áldásban (Bálint S. 1977b: 1. 509–510).

Az aratás kezdésének időpontja a középkortól kezdve Sarlós-Boldogasszony napja, július 2. volt. Ez a nap ünnepnek számított, ezért csak jelképesen kezdték meg ekkor a munkát. Szeged környékén az asszony tett néhány vágást sarlójával a búzában. Tápiógyörgyén (Pest m.) a kaszát háromszor beledobták a búzába, hogy jól haladjon az aratás. Szil (Sopron m.) községben az aratómisén történő részvétel után csak egy rendet vágtak le, valójában csak másnap kezdődött az igazi munka. Egyes helyeken a katolikus pap az aratás előtt kiment a határba (Horvátzsidány, Sopron m.; Tiszaföld-vár, Szolnok m.) és megáldotta az aratók munkáját. Tehát Boldogasszony napján az aratást csak jelképesen kezdték el, aki ez ellen vétett – úgy tartották –, az meglakol érte. Hercegszántón (Bács m.) egy asszony július 2-án egész nap akart aratni, de a {386.} sarlót a forgószélbe vágta, az azt felkapta, megfordította és megsebesítette a tiltott napon munkát végzőt (Balassa I. 1985b: 261–262).

10. térkép. Az aratóművelet neve 1900 körül

{385.} 10. térkép. Az aratóművelet neve 1900 körül

Az aratás mindig nagy szerepet játszott a magyar nép életében. A 16–17. században a katonák hazamentek, mert a gabonát idejében be kellett takarítani. Aratáskor „... ősi szokás szerint még a törvénylátás is szünetelt, sőt még a rabokat is kibocsátották, hogy kenyeret szerezhessenek maguknak télire” (Takáts S. 1915–17: III. 215–216).

Különös jelentőségét az is bizonyítja, hogy a nyári időpontokat már a 16. században is az aratás idejével határozták meg. 1574: „... Mwult Aratásnak vtanna...”; 1597: „Az Aratas elött lattam úala...”; 1716: „halottam ... tavaly aratás tajban” (EMSzT I. 409). Az időmeghatározásnak valamilyen mezőgazdasági munkához történő kötése (kukoricakapáláskor, krumpliszedéskor, szüretkor stb.) a legutóbbi időkig általánosan ismert a magyar parasztságnál.

AZ ARATÁS SZERSZÁMAI

Az aratás legősibb szerszáma a sarló, melynek legkorábbi változatai már a kőkorszakban megjelentek. Ezek kiélesített vágófelületű lapos kövek vagy olyan szétfeszített ágak, melyek hasítékába apró kovaköveket helyeztek egymás mellé. A bronzkori sarlók nagy tömege egyben annak is bizonyítéka, hogy ebben a korszakban a gabonatermelés már nagy területeket hódított meg (Takács L. 1970b, itt további irodalom). A múlt századi sarlók közvetlen ősét a kelták az időszámításunk előtti évszázadokban alakították ki és ekkor tűnnek fel az első fogazott változatok is. A sarlókat két nagy csoportba lehet osztani: 1. fogazott élű, 2. sima élű sarlók.

1. A fogazott élű sarlókat helyi kovácsok, majd a középkortól egyre inkább a kisebb-nagyobb hámorok készítették és vándorárusok juttatták el a Kárpát-medence különböző részeibe. Két alapvető változatát lehet nálunk megkülönböztetni: a) horgas és b) íves sarló. Mindkettő az időszámításunk előtti évszázadokban alakulhatott ki. Az elsőt jellemzi, hogy hosszan elnyúló formája közel áll a kaszáéhoz, de természetesen annál jóval kisebb. Táji elkülönülésével kapcsolatban Takács Lajos az alábbiakat állapította meg: „A fogazott sarló tájilag elkülöníthető típusai közül megemlíthető a kelet-magyarországi, melynek íve felfelé és lefelé erősen, csaknem egyforma mértékben nyitott. Ennek variánsa az északkelet-magyarországi, melynek felső pengevége görbültebb. A dél-alföldi típus pengéje viszont alul, a nyakánál is görbült, ezáltal kiugró álla van. Ehhez közel áll az ún. ormánsági típus, a dél-baranyai, melynek felső szára nyitottabb és vége laposra metszett. Tájilag nem különíthető el viszont az alul erősen, csaknem bugyrosan görbült ívű sarló, mely gyári készítmény, és a múlt század végétől hazánknak csaknem minden területén felbukkan” (MNL IV. 422). Az említett formák Európában sokfelé megtalálhatók; a magyar nyelvterület keleti felében egykor alkalmazottak megfelelőit Moldovában és Ukrajnában használták, a lengyelországiakhoz a mi északon használt formáink csatlakoztak. Ezek történetileg a régiségben is kimutathatók. Az egykor Baranyában általános típus megfelelőit a kelta és a római kortól ismerték (lásd még Bátky Zs. 1900).

A fogazott élű sarló fogai egy aratás alatt általában olyan mértékben eltompultak, {387.} hogy egy-két alkalommal újra kellett reszelni. Ezt az esetek többségében a kováccsal végeztették.

2. A sima élű, más néven kaszasarló. Alakja majdnem szabályos félkör alakú, s felső részén a kaszához hasonlóan vastagított perem fut körbe. Ezeket, akárcsak a kaszákat kalapálják, illetve fenik, amire használatkor minden nap sor kerül, néha kétszer is. Müller Róbert feltételezése szerint a 14. századtól egyes darabjai felbukkannak, de igazán csak az utóbbi két évszázadban terjedt el nagyobb mértékben (1982: II. 483). Aratásra elsősorban a nyelvterület nyugati felében alkalmazták, mely tény egyben elterjedésének irányát is mutathatja. Előfordul keleten is, de itt kisebb mennyiségű fű, gaz levágására, esetleg vesszővágóként alkalmazták.

84. ábra. Aratósarlók:

84. ábra. Aratósarlók: af) fogazott élű aratósarló formák a Kárpát-medencében; g) simaélű kaszasarló, Hangony (Gömör és Kishont vm.); h) simaélű kaszasarlók, Örménykút (Békés vm.)

A kétféle sarlóval másképpen arattak. A fogazott élűvel úgy, hogy a kalász alatt marokkal összefogták a szálakat és a sarlóval maguk felé húzva a szálakat mintegy elfűrészelték. Ezzel a módszerrel a kalászt egyáltalában nem érte rázkódás, így szinte szemveszteség nélkül lehetett a gabonát betakarítani. A markokat az előre elkészített kötélre rakták. A sima élűvel a gabonát csak félrehajtották, és suhintással vágták le. Ezzel a munka gyorsabbá vált valamivel, de kétségtelenül nagyobb volt a szemveszteség (Takács L. 1991: 10–17).

{388.} A kaszának két alapvetően eltérő változatát különböztetjük meg, mely nemcsak formában, de használatában is eltér egymástól.

1. A rövid kasza már évszázadok óta nem használatos a magyar nyelvterületen, de Európa egyes, főleg peremterületein ma is találkozni vele; elsősorban a fű levágására alkalmazzák. Kaszának mondjuk ugyan, de pengéje és nyele annál lényegesen rövidebb, bár a sarlónál sokkal hosszabb. K. Vilkuna használatát Finnországban a következőképpen írja le: „Hosszút suhintva először jobbról balra vágnak vele, ekkor a kasza magasan a levegőben megfordul, hogy azután balról jobbra következzék a suhintás. Így haladnak a kaszások, vágva a füvet, miközben rugalmasan és ritmikusan befejezetlen nyolcasokat írnak le kaszájukkal” (Müller R. 1982: II. 485–486). Minden valószínűség szerint a honfoglaló magyarokkal jutott a Kárpát-medencébe, de az ország középső területein a 13–14. századtól a hoszú kaszával szemben fokozatosan kiszorult.

2. A hosszú kasza mérete általában 70–120 cm között váltakozik a vele végezendő feladat, a talaj és az ember magasságának megfelelően. A kasza az előbbieknél sokkal összetettebb szerszám, melyhez a kiegészítő felszerelések egész sora járul. A hosszú kasza nálunk a 13–14. században a rétgazdálkodásban tűnik fel, az aratásban csak a 15–16. században kezdik szórványosan alkalmazni. A 15. században egyes kovácscéhek, például a debreceni, készítik a legjobb kaszákat; Erdélyben is kiváló kaszakovácsokat említenek. A dunántúli részeket a 17. századtól a stájer és a felső-ausztriai hámorok látták el kaszával. Ezek közvetlen kapcsolatban álltak a Szentgotthárdi Kaszagyárral, mely nemcsak a Dunántúlon, hanem a Nagy-Alföldön is egész eladói hálózatot épített ki; különösen a nagyvásárokban jelentek meg a kaszaárusok (Fischer F. 1966; Latinák I. 1963; Gunda B. 1994). A vásárlók a kasza hosszát, de különösen a hangját vizsgálták, hogy munkájukhoz a legmegfelelőbbet válasszák ki, hiszen azzal hosszú ideig dolgoztak.

A kaszanyél faragását a fában gazdag vidékeken házilag el tudták ugyan végezni, de az Alföldre a környező hegyvidékekről a szlovákok, ruszinok, románok és természetesen magyarok is nagy mennyiségben azt szállították a vásárokra. A kaszanyélen egy vagy két fogó helyezkedik el (mankó, kocs, kampó, bankó stb.), ezek használatának területe élesen nem válik el egymástól, de az egymankós kaszanyelek száma a magyar nyelvterületen a 20. század közepén többségben volt. Egyes vidékeken (Palócföld, Kelet-Dunántúl) kizárólagos, míg máshol (Nyugat-Dunántúl) a két-mankósok látszanak általánosabbnak (MNA 25. térkép). A kaszanyelet a kaszás testmagasságát és karjának hosszát figyelembe véve, több példányt kipróbálva állapították meg.

A kaszanyélre – elsősorban aratáskor – kaszacsapót szerelnek, mely egy vagy kétágú vesszőből készült. Ez a megoldás többé-kevésbé az egész magyar nyelvterületen ismert, de az Alföldön, a palócoknál általánosnak mondható. Nyugat-Dunántúl és Erdély egyes részein vásznat húznak rá, ami a levágott gabona rázásmentes lefektetését segíti elő. A nyelvterület nyugati felében gereblyés kaszacsapót használnak, melynek általában három ágát faragják ki. Ez a forma Erdély egyes vidékein is feltűnik. Ennél sokkal ritkábban szerelnek villát a kaszanyélre, mely többnyire négyágú. Nyugat-Dunántúlon találkozunk vele elvétve. Ennek nyelét a mankóhoz úgy erősítik, {389.} hogy lyukak segítségével a kaszanyél végéhez messzebb és közelebb lehet állítani (MNA 27–28. térkép).

A kaszát naponta egyszer vagy kétszer kalapálják, reggel munkakezdéskor, esetleg a déli szünetben. Ehhez a munkához két eszköz szükséges: a kalapács és az üllő. A kaszakalapács külön erre a célra készített szerszám, melynek egyik vége egészen hegyes, míg a másik tompa. Az üllőt közvetlenül a földbe verik, máshol egy faragott vagy faragatlan tuskóba erősítik, és azt nyomják bele a földbe. Az Alföldön ülve kalapálnak, míg Erdélyben ugyanazt a műveletet félig fekve végzik. A kaszaverő széken sokkal kényelmesebb a munka, de nehézséget okoz annak a határba való kiszállítása. Ezen a háromlábú széken ülve lehet elvégezni a kalapálást, elsősorban Nyugat-Magyarországon és a nemzetiségek (elsősorban németek) körében.

A kasza megfenését kaszakővel végzik, melyet a kaszás a derekára erősített és vízzel telt tokmányban (fenőkőtartó, fentok) tart. A fenőkövet a Kárpát-medence hegyvidékén bányászták vagy patakból szedték. Megkülönböztették kemény és lágy változatát, és a kaszapenge minőségéhez a megfelelőt alkalmazták. Vándorkereskedők, „sonkolyos tótok” hozták és cserélték többnyire élelemért, és mint nevükből kitetszik, méhviaszért. A század elejétől műkőből is készítették. A tokmányt tehénszarvból alakították, míg máshol fából faragták és gazdagon díszítették; a bádogból készült formák csak az első világháború után kezdtek elterjedni.

A kaszakövet, a tokmányt, a kalapácsot, az üllőt tarisznyában tartották, melyhez még a kaszakarika (örv) és faékek járultak. Az örvvel rakták fel a kaszát a nyélre, a rögzítést ékek segítségével feszítették ki.

A rendre vágó kötetlen kaszás aratás lényege az, hogy a gabonát éppúgy rendre vágták, akárcsak a szénát, összegyűjtve vontatókba rakták és a szérűnek kijelölt helyre vontatták. A munkához háromágú, hasított ágú ún. magyar villát használtak, melyet csak a 19. században kezdett a toldott ágú, a tót, más néven német villa kiszorítani. Ennek két szélső ágát a nyélhez erősítették (Balassa I. 1949a). Mindezek egyben a szénamunka szerszámaiként is szolgáltak. Ez a módszer legtovább az Alföldön, annak is dél-tiszántúli részén maradt meg; egészen az 1950-es évekig elsősorban az árpát vágták ezzel a módszerrel (MNA 30–34. térkép).

A rendre vágó-kévéző aratás az előbbivel megegyezik abban, hogy rendre vágták a gabonát, de a rendeket a marokverők gereblyével vagy villával kéve nagyságú csomókba húzták össze, majd a kévéket összekötötték.

A rávágó-kévéző kaszás aratásban a kaszás a még álló gabonához dönti a levágott szálakat, azokat a marokszedő sarló vagy fakampó segítségével összegyűjti és az előre lefektetett kötélre helyezi; ezt a kaszás vagy a kévekötő – helyenként kévekötőfával – összeköti (Selmeczi Kovács A. 1977; 1979).

A SARLÓ–KASZA VÁLTÁS

Az aratás legfontosabb munkaeszköze a 16. századig a sarló. Ettől az időtől kezdve a kasza előbb lassan, majd egyre felgyorsulva kezdi kiszorítani. A folyamat csaknem négy évszázadig tartott, és a Kárpát-medence egyes peremterületein a sarlót még a 20. században is használták.

{390.} A sarló–kasza váltás európai folyamat, mely elsősorban nyugaton, Németalföldön, Angliában, Franciaországban jelentkezett legkorábban. Itt a feljegyzések a 15. század közepétől szólnak a kaszával történő aratásról. Ez azonban mindenképpen csak a kezdet lehetett és semmiképpen sem ölelt fel nagyobb területet. Az első adat, melynek magyar vonatkozását Tálasi István feltételezi, egy lübecki ferences krónikájában olvasható, aki 1424-ben sense és korn kapcsolatára határozottan utal. A forrását Zsigmond német–római császár és magyar király egy iratára vonatkoztatva közli, aki gyerek- és ifjúkorát Magyarországon töltötte.

85. ábra. A kaszacsapók főbb formái a Kárpát-medencében:

85. ábra. A kaszacsapók főbb formái a Kárpát-medencében: a–b) vesszős, c–d) villás, e) gerebyés

A 16. század első feléből jelentősen megnövekednek a kaszás aratásra vonatkozó adatok. A Példák könyve c. kódex a halált kaszával írja le, és működésével kapcsolatban a kaszás aratás szókészletét nagyon következetesen használja. 1522-ben Szeged környékén, a Duna-Tisza közének tájain a kötetlen kaszás aratás emléke sok helyen feltűnik. A Tisza és Körösök vidékén 1550–1560 közötti források a csomóba rakott gabonáról beszélnek, mely a kaszával levágott gabonának a tarlón történő, rövid idejű tárolási módja. A kötetlen kaszás aratásról magyar és török forrásokból már a 16–17. századból számos adattal rendelkezünk. Az új módszert elsősorban a tavaszi gabonára, főleg árpára alkalmazták, de egyre többször találkozunk vele az őszi búza esetében is (Tálasi I. 1957, 1971, 1978).

11. térkép. Az aratásnál használt kasza nyele a 20. század közepén

{391.} 11. térkép. Az aratásnál használt kasza nyele a 20. század közepén

{392.} Az Alföldről a 18., de még inkább a 19. században a sarló az aratásban csaknem teljesen eltűnt. Ezért írta Györffy István a legtöbb vonatkozásban ma is helytálló megállapítását: „Ezen a területen azon az időponttól kezdve, amint a kaszát az életbe (búza) belevágják, egészen addig, amíg az életet a szérűre nem vontatják, vagy amíg a szérű mellett kazalba nem rakják, a takarás minden munkálata teljesen azonos a szénáéval. Ez a gazdálkodásmód lehetőleg minden munkát a lóra hárít. A munkát rövid idő alatt teljesen bevégzi. Nincs területhez, épülethez, lakóházhoz, faluhoz kötve, mert a termőföldön hevenyészett szérűn is teljesen véghez tudja vinni a nyomtatás minden munkálatát...” (Györffy I. 1928: 46).

A 19. században, különösen a nyelvterület belső részén, a sík vidékeken csaknem kizárólagossá vált a kaszás aratás, és a rendre való vágás mellett mind nagyobb területet hódított a rávágás és ezzel együtt a kévézés. A gazdasági irodalomban e században, szinte végig, állandóan vitatkoztak a sarló és a kasza előnyeiről és hátrányairól. A sarló szemkímélő és szinte semmi nem pereg el. Ugyanakkor rendkívül lassú és lényegében a munka nagyobb részét csak női munkaerő végezte. Ez azonban a gazdának előnyt is jelentett, hiszen a gyermek és női munka felébe sem került a férfiénak. A gyorsaságban nem lehetett a kasza feltétlen előnyét tagadni. Egy német agrártudós, L. V. Rau a gyakorlat alapján kiszámította, hogy míg a sarlóval 10 egységet lehet levágni, addig a félkaszával 20-at, a kaszával 50 is elérhető. Nagyjából ilyen arányokat állapítottak meg hazánkban is (MNL kasza, sarló címszavak).

A 19. században a gabonával bevetett terület gyorsabban nőtt, mint a munkaképes lakosság száma. Az aratást pedig a kipergés veszélye nélkül nem lehetett hosszan elnyújtani. Ez a tény is nagymértékben elősegítette, hogy a kasza a nyelvterület közepéből, tehát a mezőgazdaságilag legfejlettebb vidékről kiindulva egyre inkább hódított a szélek felé. Ezt támogatta az is, hogy az Alföldet övező hegyekből jövő vándoraratók megtanulták a kaszával történő aratást, s hazatérve egyre többen alkalmazták saját kis birtokukon is (Kántor M. 1926; Kósa L. 1978a; Novák L. 1994). A kasza terjedését elősegítette a cséplőgépek terjedése, mely megkövetelte a kévébe való kötést.

A folyamat helyenként még a 20. századra is áthúzódott. A sarló–kasza váltás utolsó időszakáról jó áttekintést nyújt a Magyar Néprajzi Atlasz. Eszerint 1900 körül az árpát csak Erdélyben, a Partiumban és egy-két palóc faluban vágták sarlóval, máshol kaszával. Az Alföldön kaszával rendre csaknem fele arányban vágtak, és ez volt a helyzet a Dunántúl is. Ugyanebben az időszakban a búzát Erdély, a Partium és az Északkeleti-Felvidék kivételével mindenütt kaszával aratták. Ahol ezzel dolgoztak, ott lényegében a rávágás vált, kevés kivétellel, általánossá. A 20. század közepén az árpa sarlóval történő aratása csupán Erdély néhány településén mutatható ki, de már itt is erősen hódított a kaszával történő betakarítás mindkét formája. A magyar nyelvterületen a rendre vágás jelentős mértékben visszaszorult és a rávágás vált általánossá, csupán a Tiszántúl délkeleti sarkában ragaszkodtak sokáig a rendre vágáshoz. Az erdélyi területeken a sarló továbbra is megmaradt, mintegy fele arányban, de jelentősen elterjedt a kaszával való rávágás, ritkábban a rendre vágás. A peremterületeken a sarló sokkal tovább tartotta magát, és ez nemcsak valami hagyományőrzés, hanem a klímával, a talajadottságokkal és nem utolsósorban a birtokszerkezettel összefüggő jelenség. Az árpa és a búza közötti különbség még ebben a korban is jól {393.} érzékelhető. Az előbbit többnyire rendre vágják, míg az utóbbinál csak egy kis területen maradt ez a módszer (MNA 30–33. térkép).

Az általános tanulságokat Tálasi István így foglalta össze: „Áttekintve a tényeket, megállapíthatjuk, hogy a magyarországi aratási munkaeszközváltás a munkatípusokkal együtt korán, az akkori gazdasági és társadalmi viszonyoknak megfelelően jelentkezik a 15–16. században. A kialakítás paraszti hátterű, mert tényei kis terjedelmű jobbágybirtokokon mutatkoznak, viszont lehetséges, hogy a földbirtokok termény- és pénzjáradék-követelése elősegítette a paraszti munka racionalizálását. A kaszás munkatípusok a források tanúsága szerint már az első száz évben kifejlődtek. A következő 17. és 18. században kialakulnak a nyelvi normák és a kooperációk tagjaira vonatkozó szókészlet. Amikor bekövetkezik a 18–19. század fordulóján az első gabonakonjunktúra, a kész munkaformák és az évszázadok alatt kicsiszolódott nyelvi terminológia már adva van. Az 1850-es évek elején kezdődő világpiaci gabonakonjunktúra idején a jobbágyfelszabadítás után a felfejlődött kaszás aratási technológiák már a nagy- és kisbirtokot egyaránt áthatják. Az új munkaformákat a munkavállaló agrárproletariátus is terjeszti a kisbirtokos parasztok között” (Tálasi I. 1971: 304–305).

Európában a 18. század második felében kezdenek aratógépekkel kísérletezni. Ezek igénye nálunk csak a 19. század elején merült fel a mezőgazdasági irodalomban. Az első példányokat a nagybirtokok a múlt század közepén alkalmazták. Az államhatalom az elterjedését igyekezett korlátozni, mert az agrárszegénység kenyérkeresetének legfontosabb lehetőségét az aratás adta és ettől való megfosztása nyugtalanságot, sőt lázadást okozhatott volna. A legtöbb nagybirtok rendelkezett ugyan aratógéppel, de ezt elsősorban a sztrájkok letörésére használták. Az 1950-es évektől az arató-cséplő gépek terjedtek, majd az állami és kollektív nagybirtokokon egyeduralkodóvá váltak (Tálasi I. 1974: 331–332; Takács L. 1991: 22–23; Szilágyi M. 1994: 477–494).

A SZÁLASGABONA ÖSSZERAKÁSA A TARLÓN

A levágott gabonát hosszabb-rövidebb ideig, de legalábbis az aratómunka teljes befejezéséig a tarlón hagyták. Különböző módokon igyekeztek az időjárás viszontagságaitól, főleg a gyakori nyári zivataroktól, viharoktól védeni.

A rendre vágott gabonát, különösen a régebbi időben, vontatókba, csomókba rakták. Ezek kisméretű, rudas nagyságú boglyácskák, melyeket lánccal vontattak a szérű helyére. Ezt a módszert elsősorban a Tiszántúlon, a Duna–Tisza közén használták legtovább. A 19. század első felében paraszti kezdeményezésre alacsony, kerekes szállítóeszközt készítettek, melyek megfelelőit a nyugati gazdaságokban is meg lehet találni. Ezek a vontató-, bolondkocsik egyszerre nagyobb mennyiséget tudtak, kevesebb szemveszteséggel a szérűre szállítani (Balassa I. 1949b).

A kévék karóra (oszró, ösztörü stb.) való rakása még a magas hegyekben is (például Székelyföld) ritka. A magyar nyelvterület nyugati szegélyén a kúpszerű összerakás is előfordul (bak), mely 7–8 kévéből áll, tetejére védelmül egy kévét húznak és terítenek szét. Ez a forma az Alpok felé mutat (Takács L. 1991: 29).

{394.} A magyar nyelvterületen a kévébe kötött gabonát általában négyágú kereszt alakba rakták össze; mégpedig úgy, hogy a kévék kalászos feje befele néz és egymáson fekszik, a kévék tusája kifelé helyezkedik el. Ez a rakási mód független attól, hogy a keresztben mennyi a kévék száma. A kereszt aljára rendszerint egy visszahajtott fejű kévét (bujtó-, tolvajkéve), esetleg a tarlón összekapart kuszából álló csomót tesznek, és erre fektetik a többi kéve fejét. Ezeket az alsó kéve, kusza megvédi a rothadástól és bizonyos fokig a kártevő rágcsálóktól.

A kereszt tetejére minden esetben egy kévét erősítenek (pap, kalap, sapka, púp). Ehhez a kalászos részt szépen szétteregetik és lekötik a kereszt lábához. A felső kéve széthúzott feje védi a többieket; ez a kéve tusájával mindig arra fordul, amerről általában a zivatarok szoktak jönni. A magyar keresztek többségükben négyágúak, három- és ötágú változatok (Somogy m., Székelyföld) csak ritka kivételként fordulnak elő.

Az összerakott kévének bizonyos egységei jöttek létre, melyek egyike-másika igen nagy múltra tekint vissza, bár a számokat a változó gazdasági körülmények alakíthatták. Ezek közül a legrövidebb életűek azok, melyeket ideiglenesen, csak addig csoportosítanak, amíg este keresztbe nem rakják őket. Ilyen a kettős sorban való előkészítés, amikor a tusa befele néz és ezt sok helyen halhénak nevezik, mert mint a halpikkely feküsznek egymás mellett és egymáson (Békés m., Zemplén m.). Ezek a kisebb egynapos egységek arra szolgálnak, hogy a kévék jobban kiszáradjanak, de egymáson fekve a vihar ellen mégis bizonyos védelmet nyújtsanak. Sok esetben ezeknek állandó számuk alakult ki, ami lehetővé tette a keresztbe történő rakáskor a könnyebb számolást. Három 7-esből raktak egy 21 kévés keresztet, vagy két 9-esből jött létre a 18-as.

A magyar nyelvterületen, de mondhatjuk: az egész Kárpát-medencében a kereszt alakú összerakás általános. Így van ez a szomszédos szláv népeknél is: a lengyeleknél, a cseheknél és a szlovákoknál. Ismerik végig az egész nagy orosz síkságon, észak-déli irányban a Balkántól a Balti-tengerig. A tarlón összerakott kévébe kötött szálasgabona elnevezései a magyarban általában szláv eredetűek: kereszt, kepe, kalangya. Adataink arról tanúskodnak, hogy a keleti vagy nyugati szlávoktól vettük át az elnevezéseket, s a velük járó a régiségben kimutatható 60-as számrendszert is. Használatos a csomó terminus is az ország középső részén, ennek alapszava finnugor eredetű és sok más jelentéséből specializálódott mint tájszó. A mai magyar nyelvben a kalangya a keleti magyar nyelvterületen használt, míg a kereszt a középső részeken ismert, a kepe pedig Dunántúlon és Erdélyben a leggyakoribb. Ez utóbbit nagyobb területen ismerték a múltban, és ennek maradványaként kepéseknek mondják az aratókat az északkeleti nyelvjárásterületen is.

A keresztben elhelyezett kévék száma országrészenként, tájanként változott, de ezek a területek nem mindig váltak el egymástól. A Magyar néprajzi atlasz (45. térkép) adatai szerint a 19–20. századforduló idején a 10 kévések a Dunántúl déli részében, a 20–21 kévések e terület nyugati felében fordultak elő a leggyakrabban. A 13–15 kévéseket a Dunántúl középső részén kívül a palóc területeken és a Duna–Tisza közének felső felében alkalmazták, továbbá a Bánátban találkozunk velük. A 18-asok a nyelvterület középső részén csaknem kizárólagosak, és az utóbbi kétszáz évben a környező, de még a távolabbi vidékeken (Erdélyben, a Dunántúl nyugati {395.} felében stb.) elterjedtek. Erdélyt egészen a legutóbbi időkig a 25–30 kévéből álló kalangyák jellemezték.

A történeti időszakban az egységek egymásból következtek: 15–30–60 kéve, a nevük: kereszt-kalangya-kepe. Ezt ma már csak kikövetkeztetni tudjuk, és minden bizonnyal egy általánosabb számolási rendszer részeként élhettek, melynek hagyományát több európai népnél (orosz, német, finn stb.) meg lehet találni (Balassa I. 1956: 435–440).

Az aratás, illetve a keresztrakás után a szegényeknek, főleg gyerekeknek megengedték, hogy a tarlón elmaradt kalászokat összeszedjék. A Biblia is azt írja, hogy az aratáskor elhullott és elmaradott gabonafejeket hagyják a szegényeknek (3Mózes 19: 9; 23: 22; 5Mózes 24: 19). Ez nálunk még a 20. században is széles körben elterjedt, bár akadtak olyanok is, akik ellenezték. „A Kalász-szedést a Gyermeketskéknek meg-lehetne engedni talán. De a Gyermek-is, szint úgy hamis, mint a nagy Ember. A Keresztnek vagy Tsomónak neki áll, abból tölti meg tarisznyáját...” (Nagyváthy J. 1791: 241–242). Sok helyen éppen azért tiltották, mert a tarlózók, szedegetők a keresztek kévéiből is húztak ki szálakat. Ezeket marokba kötötték, úgy vitték haza. Kicséplésük a küszöbön, a tornácon sulyokkal vagy bottal történt. A sarlós aratásban kevés szár maradt el, lényegesen több a kasza után.

A sarló magas tarlót hagyott, de kaszával igyekeztek 5–10 cm-re levágni a gabonát. Az ilyen tarlón az elmaradt szálakat össze lehetett gereblyézni. Az így összegyűjtött kalászokból kötött kéve volt a kaparék, gereblyélés, kotrás, kusza, murva, zila stb., amit rendszerint a keresztek alá helyeztek el. A 19. század közepétől egy nagyméretű gereblyeforma fejlődött ki, valószínűleg a szénagereblyéből, melynek 150–200 cm hosszú fejébe 25–30 fogat erősítettek. Ennek neve búzagereblye, tarlógereblye, bőgő, brugó stb. Rendszerint késő délután, a keresztek összerakása előtt vagy után mentek végig a tarlón és kaparták össze az elmaradt búzaszálakat. A tarlógereblye használata az Alföldről indult el, de a hegyvidékeken, így például Erdélyben nem honosodott meg. Nagybirtokon a 19–20. századforduló táján a ló vontatta gereblye is elterjedt, azt a nagyobb parasztgazdaságok is átvették.

A nyomáskényszerben a tarlót nem szántották le azonnal, hanem a jószág számára felszabadították, és a falu közös csordája, csürhéje járta. Ez, akárcsak az ugar, a legelőterület fontos kiegészítőjének számított. Mindkét esetben meghatározott időre közös legelőterületté váltak az egyéni parcellák. Ez az eljárás a méheknek is kedvezett, mert a tarlón tenyésző tisztesfű (Stachys) bőséges mézet szolgáltatott olyan időben, amikor már más virág erősen megfogyatkozott. A jószág által földbe taposott szalmát összegyűjtötték és többnyire elégették. Egy angol utazó a 18. század végén számos ilyen tüzet látott: „... midőn az országon február vége felé átutaztam, az egész környéket lángba állni láttam, amit a fűnek és szalmának elégetése okozott” (Szamota I. 1892: 304). A tarló kora tavaszi felégetése helyenként egészen a legutóbbi időkig előfordult. A nem legeltetett tarlón annyira megnövekedhetett a fű, hogy azt kaszálni lehetett. A 18. század első negyedében Vas megye több községében a határperek kaszált tarróról beszélnek, mutatván annak jelentőségét (Takács L. 1991: 33).

{396.} AZ ARATÁS MUNKASZERVEZETE

A sarlóval történő aratásban a munka nagyobb részét az asszonyok végezték, akik vágták a gabonát, s 4–6 fő után egy férfi kötötte a kévéket. A keresztelés közös munkájában együtt dolgoztak: az asszonyok összehordták a kévéket, a férfi abból rakta össze a keresztet. A fiatal fiúk, és ha a munka úgy kívánta, az idősebb férfiak a vágás munkájába kapcsolódtak be. A sarlós aratás idején a kölcsönös segítségnek sokkal nagyobb volt a jelentősége.

A kisgazdaságokban a kaszával mindig a gazda dolgozott, utána a markot felesége szedte, akit, ha a gyerekek már annyira felnövekedtek, valamelyik azok közül helyettesített. Erre azért volt szükség, mert a feleségnek meg kellett főzni az ebédet és azt pontosan harangozásra, vagyis délre kivinni a dolgozóknak. Míg a gyerekek nem tudtak bekapcsolódni az aratásba, addig a nagyanya főzött és a gyerekek vitték ki az ennivalót a földekre. Minden gazdaasszony arra törekedett, hogy a disznóból annyi füstölt hús, kolbász, szalonna maradjon, hogy tyúkkal, csirkével megpótolva, az aratásra minél táplálóbb ételek, főleg levesek készítését tegye lehetővé.

A kölcsönös segítség több formáját ismerjük elsősorban Erdélyből már a 18. századból. „1760 dje 9-na Augusti itten Kézdi Székben Dálnokba a midőn is a senior Nobilis Dálnoki Lázár Mihály Uram Arato kalákája volt” (Bogáts D. 1943: 8); 1776: „most 3 esztendeje aratókaláka vala Kozma Györgynitt...” (Kovászna, Háromszék m. – SzT. 1: 410). Bodonkúton (v. Kolozs m.). 1944-ig tartottak aratókalákát. Ha valakinek „... egyszerre érett a búzája, s így egyszerre kellett sürgősen learatnia, az vasárnap délután megszólította szomszédait, akik rendszerint rokonai is voltak; együtt néhány órát arattak, és már végeztek is az aratnivalóval. Annyi aratót hívtak kalákába, ahány kalangya (30 kéve) termésre volt kilátás, és fordítva: annyi kalangyát arattak le ilyenkor, ahány kalákás volt. Az aratás végével megvacsoráztak a gazdánál...” (Kós K. 1972: 82).

Az aratómunkások nagyszámú alkalmazásával a 15–16. századtól számolhatunk, amikor már törvény szabályozta adóztatásukat (sarlópénz, kereszténypénz). Számuk a 17. században egyre inkább fokozódott, míg a 18. században, de különösen a 19. század első felében, főleg a nagybirtokon az aratás döntő tényezőjévé váltak. Egyes korszakokban az aratómunkások nagy számban nemcsak az allódiumokon, hanem a jobbágyi birtokokon is dolgoztak, sőt a jobbágyok helyett sok esetben a robotban kirótt aratást vállalták (bővebben lásd Balassa I. 1982; 1985b).

A részesedés aránya a kezdeti időben magasabb volt, majd fokozatosan csökkent. Ez a folyamat a Dunántúlon sokkal erőteljesebben megnyilvánult, mint az Alföld egyes vidékein. Vas megyében nem egész fél évszázad (1618–1662) alatt 12,5%-ról, 7,7%-ra esett vissza. Az Alföldön még a következő században is előfordul az 1/6 részért (16,6%) végzett munka. Ez a különbség a két országrész között még tovább is megmaradt, bár a részesedés mindkét vidéken csökkent. Mindezt a munkaerőkíná-lattal lehet magyarázni, mely a 18. század első felében az Alföldön csekélyebb volt, mint a török által kevésbé elpusztított Dunántúlon. A 19. század első felében a részesedés országosan 11–13. rész (9,1–7,7%) között váltakozott, helyenként ezen túl terjedő ingadozással. A különbségek eltűnésében nagy szerepet játszottak az Alföldre áramló vándoraratók (magyar, szlovák, román, ruszin), akik általában kevesebb {397.} bért kaptak, mint a helybeliek. A sarló–kasza váltás a részesedés további csökkenését eredményezte, ugyanakkor kevesebb munkás alkalmazását tette lehetővé, ami különösen a női munkaerőt sújtotta.

A gyér adatok azt mutatják, hogy a napszámban és a szakmányban történő aratás a 16–17. században elterjedtebb lehetett, mint később. Ezt a részesaratás a 18. századtól, de különösen a 19. században, Erdély kivételével csaknem teljesen eltüntette, mert ez esetben a munkaadó és a munkás érdeke találkozott. Sarlós aratás esetében a 17. század elejétől a kévekötő (férfi) 30–50%-kal kapott magasabb bért, mint az arató (nő). A kaszás aratásban a kaszás–marokszedő (féri–nő) bére közötti különbség még csak tovább növekedett, és helyenként elérte a 7: 3 arányt.

Az aratómunkások a 16. század végétől élelmiszer-juttatásban is részesültek. Ezt a hatóságok sok esetben tiltották, mert ezzel a részesedés csökkent, mely után esetenként adózni kellett. Az élelmet a nagyobb ingadozástól eltekintve 20–50%-nak számolták el, vagyis ennyivel kevesebb bért (részt) adott a munkáltató. A tavaszra testileg leromlott aratók ragaszkodtak a temészetbeni élelmiszerhez, de azt kívánta meg a munkaadók érdeke is, hogy jó állapotban, minél hamarabb végezzenek a mezőgazdaság legmegerőltetőbb munkájával.

Az élelmiszer-juttatás formái különbözőek lehettek. Az ebédkereszt, ebédköböl az aratóknak, cséplőknek általában miden századik egység (kereszt, köböl) után már a 16. század végétől előfordul. Máshol a munkáltató egyszeri vagy kétszeri főtt ételhez meghatározott mennyiségű kenyeret adott. Legáltalánosabbnak látszik a kommenció mérése, melyből az aratók maguk készítették el vidékük megszokott ételeit. Ezért a 18. század második felétől eleve szakácsnőt, esetleg kenyérsütő asszonyt is hoztak magukkal, akit a munkáltató meghatározott bérben részesített, vagy az a többivel együtt részelt. Szeszes itallal mint járandósággal csak a 18. századtól találkozunk. A Dunántúl déli és nyugati felében elsősorban bort, míg máshol, de csak szórványosan, pálinkát mértek.

Az aratókat a 18. század második felétől sok helyen különleges juttatással igyekeztek lekötni; legelőt, makkos erdőt, esetleg építőanyagot kaptak, az aratórészt a munkáltató ingyen elszállíttatta, tavasszal előlegkölcsönbe kenyérnekvalót adott. Mindezért ingyen kaszálták a rétet, a behordásban, az asztagrakásban segédkeztek. Az ilyen ledolgozás a 19. század első felében egyre erősödött.

A sarlós aratás alapegysége 4–6 aratóból és 1 kévekötőből állt, ezt helyenként bokornak nevezték. A kaszás aratás alapegysége az aratópár (kaszás + marokszedő), melyet a 18. századtól ismerünk. Ez később egy kévekötővel bővülhetett, aki két pár után kötözött (2 kaszás + 2 marokszedő + 1 kévekötő); ez az együttes néhol még egy kötélterítővel egészült ki. Az ilyen egységek a szükségnek megfelelő számú nagyobb aratócsapatot alkottak, melynek élén az aratógazda állt, aki a munkát felvállalta, végeztette, ügyelt annak minőségére, a bért felvette és elosztotta. Egyszóval a munkaadó és a munkás között közvetített. Az aratógazdák a 18. század második felében tűntek fel és szervezőmunkájukért a munkaadótól külön juttatásban részesültek, mely helyenként egy arató (kaszás, kévekötő) bérének kétszeresét is kitette.

A munkaidő hajnaltól késő estig: látástól vakulásig tartott. Közben a 19. század elejétől, esetleg korábbról reggelire és uzsonnára egy-egy óra, ebédre másfél óra {398.} pihenőt engedélyeztek, mely idő alatt a szerszámok karbantartásáról is gondoskodni kellett. Ezek mindig a munkavállaló tulajdonát képezték.

Az első írásbeli aratószerződések a 18. század utolsó harmadától ismertek, melyeket különböző fokú hatóságok előtt kötöttek. Ezekben többnyire megtalálható kötbér (vinculum), mely a munkást a munkaadónak teljesen kiszolgáltatta. Ebből vonták le a napszám kétszeresét, ha nem jelent meg vagy magasabb bérért máshova szegődött, engedetlennek vagy visszafeleselőnek mutatkozott. A 19. század második felében előbb szórványosan, majd egyre gyakrabban feltűntek az aratók munkabeszüntetései, melyet a munkaadók kemény kézzel törtek le (Szabó F. 1971; Balassa I. 1985b: 248–259).

A 18. század második felében egyre határozottabban és egyre nagyobb területen kialakult a béraratás (részes) olyan szervezete, melynek segítségével a gabonavetések nagyobbik részét 3–4 hét alatt le tudták aratni. A jobbágyság szegényebb rétege, a zsellérek, a nincstelenek, az időszaki iparosok egyre növekvő tömege ezen az úton szerezhette meg a kenyérnekvalót családja számára. Ezért terjedt fokozott mértékben a részért (gabonáért) végzett munka, mert ez a tőkeszegény birtokok számára is kedvező megoldásnak kínálkozott. A jobbágyfelszabadítás után ugyan új helyzet állott elő, de a béraratás rendszere lényegében kialakult, és megfelelt az új gazdasági körülményeknek is (Balassa I. 1985b).

Az 1870-es évektől visszatérő agrárválságok, az amerikai búza betörése ellenére a magyarországi gabona és azon belül a búza vetésterülete növekedett. Ha az 1864–1866. évi termést az 1911–1913. évivel összehasonlítjuk, akkor a búza termése csaknem háromszorosára, az árpa két és félszeresére, a zab több mint kétszeresére nőtt, míg a piacon nehezen értékesíthető rozs csak pár százalékkal emelkedett. Ebben a vetésterület növekedése éppúgy benne van, mint a hozam jelentős emelkedése (Gunst P. 1970; Gunst P.–Hoffmann T. 1976).

1850 és 1944 között – Erdély kivételével – a részes munka általánosnak mondható, de az aratóknak megállapított rész lassan csökkent. Az aratórész ebben a korszakban általában 10–20. rész, tehát 5–10% között ingadozott. A munkáltatók az aratáshoz szívesen hozzácsapták a behordásban és cséplésben való segítés kötelességét is. Ezzel a két utóbbi munka bérét csökkenteni tudták. A 19. század végén kibontakozó folyamat először 16%-kal indult, majd egyes területeken 10%-ra esett, végül a két világháború között 12% körül állandósult és csak a második világháborús konjunktúra idején emelkedett 12,5%-ra. Ezért tehát az aratást, a behordást és a cséplés meghatározott munkáját kellett elvégezni.

Az aratómunkások természetbeni élelmezését vagy nyersanyagokból álló kom-mencióját az aratószerződés mennyiségében rögzítette ugyan, de a minőséget nem szabták meg. Századunkban a kommenciónak szerves része volt a pálinka, melyet az uradalmak burgonyából vagy gabonából maguk főztek. Ahol sok volt a szeszfőzde vagy éppen gyár és legnagyobb a szegénység, ott hetenként 4–5 litert is mértek, helyenként az asszonyok és gyerekek is kaptak, sőt fogyasztottak.

Az aratócsapat, az aratóbanda összetartó egységként megőrzött szokásokat, hagyományokat, hiedelmeket, illetve kifejlesztett ilyeneket. Ezek sokkal nagyobb számban fordultak elő, mint amikor a parasztember, családja erejét felhasználva, magának aratott. Az aratócsapat szokásai közül egyesek (a munkáltató megkötése, a {399.} vízzel leöntés, az aratókoszorú stb.) nagy múltra tekintenek vissza, míg mások (nóták, dalok, versek, köszöntők stb.) viszonylag később keletkeztek (lásd MN VII. 194–197). Ilyen kialakult szokás, amikor az először arató fiú vagy leány keresztszülőket választ és ez egy teljes életre szól (Ujváry Z. 1977). Mindezeket egy szoros közösség tartotta meg, illetve hívta életre (Balassa I. 1985b). Az aratószokások megtartását a 20. század elejétől az államhatalom is szorgalmazta (MNL I. 134).

A HORDÁS

A csomóba, keresztbe rakott gabonát általában a tarlón hagyták addig, amíg az aratást teljesen be nem fejezték. Ekkor került sor a hordásra: arra a helyre szállították a gabonát, ahol majd a szemnyerésre sor került. Ez a hely a nyelvterület egyes részein különbözött egymástól és jelentősen befolyásolta, hogy nyomtattak, kézzel vagy géppel csépelték-e ki a magot.

A GABONA TÁROLÁSA A CSÉPLÉSIG

A nyomtatásra a tarló végében, illetve a tanya közelében, esetleg annak udvarán kerül sor. Ez csaknem kizárólag a kötetlen és vontatóba rakott gabonával történt. Ez a szállítási mód feltételezhetően együtt fejlődött ki a kaszának a gabona aratásában a 16. század óta egyre növekvő szerepével. A 19. században a vontatás megkönnyítésére és a szemveszteség csökkentésére tele (tömör) kerekeken gördülő alacsony szekereket alkalmaztak, melyek elsősorban az Alföld déli részén terjedtek el.

A vontatót csak kis távolságra lehetett elhúzni, és csak akkor, ha rövid szálú gabonából rakták. Sokkal kisebb munka volt, ha lekaszálták, mintha sarlóval vágták le; haladósabbá tette a munkát az is, hogy nem kellett kévébe kötni. „A gabonaféle azonban ilyen módon sokkal inkább ki van téve a szemveszteség veszélyének, mint egyébként, és arra kell gondolnunk, hogy részben ezért vált az éjjelente történő szállítás rendszeres gyakorlattá. Másrészt a munkaszervezést előnyösebben lehetett úgy megoldani, ha a szérűn mindig csak az aznap elnyomtatandó gabona mennyiségét tárolták, ha naponta, pontosabban: éjjelente gondoskodtak pótlásáról, éjszakákon át vontatták össze a következő napra szükséges mennyiséget” (Hoffmann T. 1963: 102).

Ez a szállítási mód a századforduló idején gyakori az Alföld, főleg a Tiszántúl déli részén. Elszórva a Bánátban és Bácskában is találkozunk vele, előfordult a Dél-Dunántúlon is, de mint egy-egy település határában túlnyomó forma, csak a Tisza–Duna közének középső részén jegyezték fel (MNA 61. térkép).

A gabonaneműek behordása számos vidéken a településen kívül, de annak közvetlen szomszédságába történt. Ezek közül elsőként említem meg a lógert; a szó a német Lager „tábor, rakodóhely, raktár” átvétele; a település alján, közös tulajdonban lévő terület, ahol a gabonát nyomtatásra, cséplésre összegyűjtötték. Itt történt a gabona elcséplése (nyomtatása) is. A legtöbb adat a Tiszántúl középső részéről származik, de egy-egy esetben előfordul Szabolcsban és Szatmárban is (MNA 61. térkép). Ezen az érkezés sorrendjében rakták össze az asztagokat.

{400.} Az asztag nagyságához szükséges alapot a gyakorlott asztagrakók, ismerve a keresztek számát, pontosan ki tudták számítani. Az aljára ászkot vagyis gerendákat tettek, mert így alulról a szél jobban át tudta járni. Ennek hiányában szalmát vagy kuszát terítettek el, hogy a föld nedvessége ne érje közvetlenül a kalászokat. Az asztagrakást, annak nagysága szerint, 2–4 ember, de szükség szerint több is végzi. Az adogató villa nyele olyan hosszú, hogy a kévéket 3–4 m magasságra fel lehet adogatni. Az Alföldön: „A behordott kévéket kazalba, vagy ahogy újabban mondják asztagba rakják. Az asztag koporsó alakú. A kévék tövükkel kifele állanak, s az asztag alulról felfele egészen az ereszig mindig szélesedik. Tetején ellenben a kévék kalászukkal kifelé, illetőleg lefelé vannak, hogy a víz lecsorogjon rajtuk. Az asztag gerince be van fonva, s a gerinc két végén kontyot csinálnak. Tetejébe különféle ijesztőket dugnak a verebek ellen. Vannak kisebb kerek, boglyaszerű asztagok is. Ezek rendesen zab-, rozsasztagok, vagy aratórész, takarórész” (Györffy I. 1928: 22–23). Az asztagot még a 17–18. században esetenként a nagybirtokokon évekig meghagyták, de ilyenkor szalmával befedték, hogy az időjárás kárt ne tehessen bennük (Makkai L. 1954. passim). Székelyföldön (Só-vidék), ha nem tudták betenni a csűrbe a teljes termést, akkor olyan magas asztaglábra rakták, hogy alatta a szekér is elfért. A különleges nagyméretű kazlak oldalába gerendából és deszkából állót szerkesztettek és két lépcsőben hányták fel a kévéket. Egyes nagybirtokokon a kútgémhez hasonló szerszámot (gólya) állítottak az asztag mellé, és azzal mint emelővel juttatták fel a kéveket annak felső részéhez.

A behordott gabonát a Dunántúl egyes vidékein, de főleg annak déli részében, a Bácskában, egy-két helyen a Tiszántúlon is és a moldvai magyaroknál szérűskertben helyezik el, amíg cséplésre kerül a sor. Ezeket felosztották ugyan, de egyes részei együttesen egy birtokcsoportot alkottak.

A szálláskert (akol, akolkert, ólaskert, majorkert, istállókert, szérűskert) ugyancsak a település szélén vagy legalábbis ahhoz viszonylag közel helyezkedett el. Ez tulajdonképpen a lakóhelytől elkülönült gazdasági udvarnak tekinthető, melynek legfontosabb építménye a féltettebb jószág tartására szolgáló ól, mely egyben szállást nyújtott a család fiatalabb férfi tagjainak, akik munkájukat elsősorban itt végezték. Ide szállították be a szálas gabonát, itt végezték el annak nyomtatását (Hofer T. 1960).

Az Alföldön ott termelték mindig a legtöbb búzát, ahol a kertes település leginkább elterjedt, ez nyomaiban ma is kimutatható. Itt a búzabetakarítás különböző mozzanatait (szálas gabona behordása, nyomtatása stb.) mind a szabadban végezték, és ahol azt a talajvíz megengedte, az életet föld alatti veremben tartották. Az inkább rozstermelő, soványabb, esetleg homokos talajú, erdősebb vidéken csűröket építettek. Ebben kévében raktározták el a szálas gabonát, annak középső részén végezték a kézi cséplést. A parasztgazdaságokban csak annyit csépeltek ki, amennyire a család élelmezéséhez (vagy eladásra) szükség volt. Ezzel a raktározás kérdését könnyebben meg tudták oldani. Helyenként a szálas gabonát a csűr mögötti kertben asztagba rakták és (különösen rossz idő esetén) innen szállították a csűrbe, kézi cséplésre (Bárth J. 1997a: 12–20).

A cséplőgép elterjedésével a csűrös területek nagy részén a belső telken folyt a szemnyerés, ahhoz pedig sokkal kényelmesebbnek tartották, ha a gabonát az udvaron, {401.} sok esetben a csűr mögötti kertben rakták össze. A szemnyerés gépesítése más vonatkozásban is változást hozott.

Az abaúji Hegyközben a kazalrakás is akkor változott meg, amikor a kézi csépést a gépi szemnyerő eljárások kiszorították. Régebben ugyanis, amikor elkezdték a tetőzetet vagy a leeresztést rakni, akkor továbbra is fejjel kifele helyezték el a kévéket, úgyhogy az egész hajazatban farral kifele állottak a kévék, csak a legtetején volt három olyan sor, amelynek a kalásza szabadon maradt. Ezt azért rakták így, mert régen a kévék sokáig maradtak a kazalban, s ha nagy hajazatot hagytak, akkor a szem a többszöri megázás után kicsírázott, s a kévék úgy összefonódtak, hogy csak kétágú kapával lehetett szétverni őket. Ez a hajazási mód sokkal több szakértelmet kívánt, nem is beszélve arról, hogy a kévéket farral kifelé nehéz volt beemelni. A cséplőgép általános használata idején a kéve fejét kifelé rakták, amihez az teremtette meg a lehetőséget, hogy augusztus végére a cséplés már befejeződött, tehát nem kellett a gabonát a kicsírázástól félteni (Balassa I. 1964a: 108).

Általánosságban meg lehet állapítani, hogy a csűrös gazdálkodás területén a szálas gabonát általában a csűrbe helyezték el. Később a termelt mennyiség növekedésével, a cséplőgép általános elterjedésével ez olyan formán változott meg, hogy az udvaron vagy a csűr mögötti kertben rakták kazalba (asztagba).

A SZEKÉR ÉS A HORDÁS

A magyar nyelvterületen a terepviszonyoknak, a feladatnak megfelelően különböző méretű és felszerelésű szekereket használnak. Különösen így van ez a gabona, széna stb. hordásával kapcsolatban, melyet magasra raknak, s éppen ezért a dőlés veszélye sokkal nagyobb. Ez dombos-hegyes vidéken még csak fokozódott, ezért itt sokkal hosszabb szekereket használtak. „Az alföldi szekerek általában rövidebbek, mint a hegyvidékiek s hogy az alföldi szekérre mégis több szálas rakomány fér, annak az az oka, hogy a Alföldön – lankás vidéken egyebütt is – ’vendégoldal’-ra rakodnak. A ’vendégoldal’ 3–4 öl hosszú erős páros gerenda. A Nagy-Kunságon gúzzsal, kötéllel ... kötik két felől a szekér oldalához...” (Györffy I. 1942: 218). A vendégoldal, úgy látszik, a 19. évszázadban terjedőben volt. Eredetileg az alföldi sík vidékeken használták, de 1900 körül már a Dunántúl keleti és középső részén a hosszú szekéren is általánosnak látszik, csupán a magyar nyelvterület legnyugatibb részére nem hatolt be. Kelet felé egyes erdélyi és partiumi vidékeken is megtalálható, Székelyföldre azonban nem jutott el (MNA 202. térkép).

Debrecenben, még a századforduló idején, a hordáshoz előkészített szekérre nemcsak két vendégoldalt, hanem négy rakoncát és a vendégoldalra támaszkodó két keresztfát is felszereltek. Ezek kb. egy öl hosszú rudak, melyek végét kihegyezték, az oldalát pedig a szekér oldalához, illetve a lőcsfejhez erősítették. „A gabonánál a szekér a keresztsor mellé állott, az adogató a kévéket egyenként villára öltve oldalt fordítva dobálta a szekérre, a rakó kézzel kapkodta el. A szekér derekát két lábba („csomó” ÚMTsz) rakott tíz kévével bélelte, a kévéket tővel kifele a két keresztfáig kinyújtotta. A bebélelés után az oldalakat derékkötő lánccal összehúzta. A rakodás itt is elölről kezdődött. Az első keresztfára tővel kifelé fordítva, lapjára fektetve egy-két kévét tettek, {402.} majd efölé ismét új kévét fektetve megkezdte az első sor végigrakását úgy, hogy a tővel kifelé fordított kévék kötele mindig az oldalára esett. Az oldalak és a vendégoldalak közti résbe, tővel a lőcsök felé fordítva, két-két kévét dugtak. Mikor a sor a hátsó lőcshöz ért, a rakodást a hátsó keresztfánál kezdték. A keresztfánál két-két kévét lapjára egymásra fektettek és befelé haladva befejeződött az első sor rakása. A lapos, hegyével befelé fordított és befelé dűlő kévesort, hogy szét ne csússzék, be kellett bélelni. A bélelés elölről kezdődött, a szekérderék hosszába tővel kifelé fordított három kévét fektetett a rakodó. Majd ugyanazt a hátsó keresztrúd felől is elvégezte, a béléskévék töve a rakomány végéig ért. Az első és a hátsó béléskévére a szekér derekába három-három kévét úgy fektettek végig, hogy a kévék hegye egymás felé volt fordulva. A bélelés után hátulról kezdődött a második sor rakása, ezt is be kellett bélelni. A harmadik sor rakása ismét elölről kezdődött, a négy sarokkévével, illetve úgy végződött, hogy a második és utolsó előtti kéve félig ráfeküdt a sor elejét kezdő és záró sarkkévére. Ez akadályozta meg a rakás szétbomlását” (Balogh I. 1965–66: 234–235).

A rakodás nemcsak nagy körültekintést, de gyakorlatot megkövetelő munka volt. Ha távolabbra szállítottak, akkor a Tiszántúlon általában 10–12 keresztet raktak fel, ami 180–216 kévének felelt meg, mert itt 18 kévét raktak egy keresztbe. Árpából és zabból ennél többet, 14–16 keresztet rakodtak, mert ennek rövidebb volt a szára, és lényegesen kisebb terhet jelentett. Ezután következett a lekötés, mely a rudalókötéllel történt, ezt csigával meghúzva a vendégoldal végéhez erősítették.

A másik szálasgabona-behordási mód középpontjában a nyomórúd áll, melynek segítségével felülről középen szorítják le a rakományt. Ezt általában a hosszabb méretű szekerekhez alkalmazzák, és egyidejűleg sok helyen magasabb oldalt is szerelnek fel. Általánosnak látszik a Dunántúlon, a Palócföldön is ez lehetett az uralkodó, de a dél felé nyitott völgyeken a vendégoldal az utóbbi évszázadban felnyomult; a Partium nagyobb részén és Erdélyben a nyomórúd kizárólagos (MNA 203. térkép).

Az abaúji Hegyközben a szekeret hordáshoz átalakítják. A szekérről leveszik az oldaldeszkát, majd a nyújtót a lajtorja hosszúságának megfelelően a korábbi 2,5 méterről 3–4 méterre meghosszabbítják. Az aljára ennek megfelelő hosszú deszkát tesznek, oldalára pedig ugyanilyen kiterjedésű lajtorját, melyet máskor a csűrben vagy a csűr eresze alatt felakasztva tartanak. A lajtorját rövid lánccal megfogatják, csatlóval megrögzítik, hogy a fergettyün ide-oda ne csúszkálhasson. A nyomórudat és a kötelet felrakják a szekérre, a villát az egyik lajtorjafokba beleakasztják és indulhat a szekér a hordásra.

Az így felszerelt szekér beáll a kereszt mellé, és az első két kereszttel az alját bélelik ki. Erre kalásszal befele kezdik el rakni a kévéket és az egyensúly érdekében annak közepét újra kibélelik. Ezt a műveletet kétszer, esetleg háromszor megismétlik. Ekkor felteszik a nyomórudat a rakomány közepére, és elöl alácsúsztatják annak a láncnak, melyet a lajtorja két végére erősítenek. Amikor a szekér tetején rakodó hátul csúszik lefele, teljes erejével rákapaszkodik a nyomórúdra, ugyanakkor a villás az átdobott kötelet meghúzza és a lajtorja végéhez erősíti. Ezzel a kévéket úgy tudják rögzíteni, hogy ha a szekér történetesen felborulna is, a rakomány nem hull szét (Balassa I. 1964a; Paládi-Kovács A. 1979a).

A két hordási mód (vendégoldal, nyomórúd) között az érintkezési területeken lehet {403.} átmeneteket is találni. Az abaúji Mikóházán az 1950-es években még sok tót szekeret, vagyis hosszú szekeret láttam, de vendégoldalt is használtak. Először kibélelik a szekeret, majd felteszik a vendégoldalt és a keresztrudat, erre szépen ráfektetik a kévéket fejükkel befelé, majd újra kibélelik. Mikor a kívánt magasságot elérik, felteszik a nyomórudat, melyet a két végén a vendégoldalhoz erősített kötéllel rögzítenek. Ilyen keverékforma – vendégoldal és nyomórúd együttes – használatát máshol is meg lehet találni (MNA 202–205. térkép).

A kötél és annak megerősítése igen nagy szerepet játszik a szálas gabona szállításában. A MNA 205. térképén a megerősítés módozatait mutatja be, melyből bizonyos táji sajátosságok derülnek ki. A lekötő kötelet a szekéroldalhoz erősítik a Dunántúl nagyobb részében, sok helyen a Palócföldön és számos helyen Erdélyben. Ez a legtöbb helyen megegyezik a nyomórúd elterjedésével (MNA 203. térkép), de Erdélyben általánosabbnak látszik a tengelyhez való erősítés, mely máshol csak szórványosan fordul elő. A kötelet a saroglyához kötik az északnyugati nyelvterületen, de csak egy viszonylag kis területen. A nyújtóhoz és csatoláshoz való rögzítés csak szórványosan mutatható ki, s ez a mód sehol sem jelentkezik összefüggő területen.

Általánosságban meg lehet állapítani, hogy a nyomórúddal történő hordás elsősorban a hegy- és dombvidék sajátja volt és csak kisebb mennyiség rakodását engedte meg. A vendégoldalas rakodás egykor a sík területeken volt általános, a sima utakon sokkal nagyobb mennyiséget lehetett segítségével a kívánt helyre eljuttatni. Ez az utóbbi módszer egyre inkább terjedt a hegyvidék fele, minden bizonnyal azért, mert nagyobb mennyiség szállítására volt alkalmas. A határvidékeken a kettő keveredett, de ebből az esetek többségében a vendégoldalas eljárás került ki győztesen.

A SZEMNYERÉS

A gabonamagoknak a kalászból, toklászból történő kiverése az egyik legnehezebb feladat, mely munkaerő-szükséglet tekintetében csaknem az aratással ér fel. A legegyszerűbb dörzsölő és verő eljárások mellett az emberi erővel történő cséplés, az állati erőt kívánó nyomtatás, majd a kézi és lóhajtású cséplőgépek, a vontatott és magánjáró gőz- és motorcséplők mind jellegzetes eljárásokat, munkamódokat, segédeszközöket és munkaszervezeteket alakítottak ki.

KEZDETLEGES GABONACSÉPLÉS

A kis területen termelt gabonát, az elhullott gabonaszálakat nem volt érdemes, de nem is lehetett másként, csak rendkívül egyszerű módszerrel kicsépelni. Ez akkor is előfordult, ha kevéske zsúpot akartak nyerni, mellyel egy-egy kisebb építmény tetejét kívánták kijavítani. Ezek egyedi esetek és a MNA 53. térképe mutatja be őket, de nem lehet nagyobb, összefüggő területeket elkülöníteni. Összesen négy eljárásmódot különböztetünk meg, de a magyar nyelvterület különböző részein találni olyan települést, melyben mind a négyet gyakorolták.

A legegyszerűbb módszer, amikor a gabona-, elsősorban a búza- és rozsfejeket {404.} kézzel kimorzsolják. Az már valamivel szaporább eljárásnak számított, amikor a tornác ledöngölt és letapasztott földjén lábbal tiporták ki a szemet.

A bottal, mosósulyokkal történő kiverést a nők végezték. Hajdúböszörményben az így nyert mag az asszony külön keresetének számított, ezért fazekasárut vagy csemegét (gyümölcsöt) vásárolt cserében a vándorkereskedőktől. Tiszapolgáron, Tiszadadán a kalászszedegetők a pitvarban sulyokkal verték a kalászokat, míg Hódmezővásárhelyt és vidékén inkább bottal csépeltek. A Duna–Tisza közén a rozsot, többek között Kiskunhalason, Kecskeméten, Kiskunfélegyházán favillával ütögették kisebb mennyiségben, és zsúpnak használták fel.

„A verés legfejlettebb módját (Hajdú) Hadházon figyeltük meg. Itt a szérűnek való helyet kikeresik, felkapálják, lapáttal letisztítják s tömőfával ledöngölik. Most a szérű közepére négy erős cöveket vernek le úgy, hogy a földből mintegy 90 cm-re állanak ki. A négy cövekre egy ajtót fektetnek s a cövekhez szegezik; ez a cséplő- vagy verőasztal. Az asztal egyik végéhez egy bőgőnek nevezett nagyobb gereblyét kötnek, melynek fogai az asztal végéhez támaszkodva felfelé állanak, a gereblye nyele pedig az asztal alatt van. Most a rozskévét kioldják, egy jó marokravalót kivesznek belőle, pár szállal körültekerik, hogy szét ne zilálódjék, a szár alsó harmadában két kézzel megmarkolják, s nem túlságos erős ütéssel az asztalhoz verik a fejét. A verés közben is forgatják, mikor pedig a fejéből a szem kihullott, a tövét is odaverik az asztalhoz. Ezután a verő egyén az asztal végéhez lép és a gereblye fogain megfésüli fejétől is, tövestől is a markot. Ezután a zsúp tövét egy deszkához verik, hogy egyenletes legyen, majd leteszik s ha a kicsépelt marok egy kévére szaporodott, bekötik” (Györffy I. 1928: 38). Hasonló módszert Tolna és Baranya megye magyar falvaiban is megfigyeltek. Ezzel az egyszerű eljárással végzik a cséplést abban az esetben is, amikor különlegesen kell arra vigyázni, hogy a gabona szárán ne legyen törés (üvegbefonás, szalmakalap-készítés stb.). Ezért ez a módszer a csépléssel együtt ott is előfordult, ahol általánosan nyomtattak.

A CSÉP ÉS CSÉPLÉS

A csép mint a szemkiverés eszköze Európa jelentős részén általánosan elterjedt. A magyar csép szó és alakváltozata (csíp, csépfa, cséplőfa) minden valószínűség szerint délszláv eredetű és már a 12. századtól előfordul, igaz, csak családnévi alakban: Csépes, mely talán olyan embert jelölt, aki ezzel a szerszámmal kereste kenyerét. Ez a csép az egész magyar nyelvterületen általános, de a Duna–Tisza közén helyenként előfordul csikó elnevezése is (ÚMTsz). Ennél valamivel gyakoribb neve a másfélfa, melyet a Dunántúl középső részén, a Kisalföldön, a palócoknál egy-két esetben, a Partiumban és Erdélyben hét alkalommal jegyeztek fel (MNA 67. térkép). Ez utóbbi elnevezéssel kapcsolatban felmerült annak a lehetősége, hogy ez lehetett egykori elnevezése, amit a délszláv terminus szorított ki.

A csép, mely mindenkinek saját tulajdonát képezte, három jól elkülönülő részből áll. A csép nyelét a közszíj köti össze az annál általában több mint felényivel rövidebb hadaróval. Ezt a szerszámot a legtöbb parasztember el tudta készíteni, és a hozzá szükséges alapanyagot viszonylag könnyű volt megszerezni.

{405.} A nyél hossza 145–180 cm között váltakozott, ennél hosszabb csak kivételként fordult elő. A méret sok esetben a cséplő testmagasságához igazodott. Ezért van az, hogy a magyar nyelvterület különböző részein tarka összevisszaságban lehet a különböző méreteket találni. Anyaga a Dunántúl jelentős részén, de még szórványosan a nyelvterület északi részén is a bodza. A mogyoró a Dél-Dunántúlon, a Palócföldön és Erdély legtöbb településén általánosnak mondható. A tölgy az északkeleti részeken {406.} és szórványosan Erdélyben található meg, míg az akác az Alföldön fordul elő néhány helyen. Ezenkívül itt-ott nyír, nyár, kőris, szil, bükk csépnyeleket is feljegyeztek.

86. ábra. A kézicséplés eszközei, Nyikómente (Udvarhely vm.)

86. ábra. A kézicséplés eszközei, Nyikómente (Udvarhely vm.)

A hadaró elnevezés a nyelvterület nyugati és keleti szélén éppúgy használt, mint ahogy a középső részeken, de szórványosan változatait (hadró, hadar, hadarág) is feljegyezték; ezenkívül előfordul a sujtó, az ütő a Dunántúl nyugati felében és egy-két helyen a Körösök mellékén. A csikó a Duna–Tisza közén és a moldvai magyaroknál is ismert, de mindez inkább csak színezi az általánosnak mondható hadaró megjelölést. Hossza 50–80 cm között váltakozik. 50 cm alatti méretet alig néhány helyen jegyeztek fel, legáltalánosabbnak látszik az 50–70 cm közötti, mely összefüggő területet alkot a Dunántúl nagyobb részén és a Palócföldön. A 70 cm-nél nagyobb hadaró általánosabb a Dunántúl délnyugati részén és Erdélyben, továbbá a Duna–Tisza közének északi felében és a nyelvterület északkeleti szögletében (Bodrogköz és környéke). Az anyagát nem lehet úgy elkülöníteni, mint a nyél esetében. Mégis leggyakrabban somból, gyertyánból, tölgyből, mogyoróból faragták, az Alföldön az akác is gyakori. Formáját tekintve a legáltalánosabb a hengeres, de a Dunántúl délkeleti-északnyugati irányú sávjában összefüggő területen szögletest is használnak. Erdélyben a hengeres mellett gyakran találunk olyan hadarókat is, melyek végére bunkót faragnak (MNA 68–71. térkép).

A csépnyelet és a hadarót közszíj köti össze, melynek segítségével a hadaró munka közben könnyen megfordul. Számos elnevezése közül a kengyel elsősorban a Dunántúl északi felében otthonos, a telek a Dunántúl és a Duna–Tisza közének északi részében viszonylag gyakori. A nyakló a Duna mellett és főleg Székelyföldön látszik általánosnak, míg a többi elnevezés (nyak, gúzs, karika, gyűrű stb.) ritka. A két rész összekötése az egész magyar nyelvterületen meglehetősen egységes és szíjjal történik, fém karikával csak elvétve kapcsolják össze (K. Kovács L. 1950: 41–89; Ikvai N. 1961a: 149–157; MNA 66, 75. térkép; Takács L. 1991: 66–69; Paládi-Kovács A. 1991: 37–47).

A cséplés munkáját egyes területeken az udvaron végezték, de a legtöbb esetben erre a csűrben került sor, ahol a szálas gabonát elraktározták. A csűrök elterjedése és a kézi cséplés területe nagyjából fedi egymást. Nagy gazdaságokban külön cséplőcsűröket építettek, ahol egész télen folyt a munka. A csűr szérűjét egész évben járták, ide állt be a szekér, éppen ezért talaját a cséplés megindítása előtt rendbe kellett hozni. Az asszonyok sok marhaganéval sarat kevertek, ezzel az egyenletesre döngölt szérűt egy seprű segítségével bekenték, majd elsimították. Erről az egyenletes talajról a szemet könnyen össze lehetett seperni, semmi sem ment belőle kárba, nem került közé sem por, sem piszok. Az így előkészített csűr földje nem táskásodott fel, ezért ezt az eljárást még a gépi cséplés korában is megtartották, mert így „zsírosabb lesz a szöm” (Balassa I. 1964a: 109).

Ezután következik az ágyazás, majd megindulhat maga a munka. „Az életet (búza) először agyalják. A szérűn szorosan egymás mellé felállítottak 8–10 kéve vagy ha nagy volt a szérű, egy kereszt búzát. A kalászokat cséppel leverték, összetörték a kötélig. Ez a művelet az agyalás. A kötélben maradt, szétroncsolt kévedarabnak tőke, Szőlősardón (Abaúj-Torna vm.) tuskó a neve. A tuskót kibontották a kötélből, villával kirázták belőle a szemet, majd elteregették és előbb az egyik, majd a másik oldalát {407.} megverték. Ez a kiterítés, terigetés vagy ódalgatás (Kánó, Borsod m.). A fordítás villával történt. A kirázott szemet a szemtartóba vagy a szérű oldalához seperték; az ilyen szemcsomónak garmada a neve. Előzőleg a töreket görbe fogú gereblyével, a szérűgereblyével lehúzták a szemről. A terigetés után következett a hadarás, amikor a hadaróval kiverték, kihadarták – a folyton mozgatott cséppel, illetve hadaróval szinte kiseperték – a szalmát a csűr elé, a mag pedig a szérűn maradt. A szérű végén villával egy ember állt, s mielőtt a csűr elé került volna a szalma, villával megrázta, hogy a közte lévő szem kihulljon. Imolán (Borsod m.) nem hadartak, a szalmát favillával hordták ki a csűr elé. Martonyiban előbb volt az ódalazás, amikor a fejeket két oldalról megverték s a kévéket ezután állították fel az agyaláshoz” (Gunda B. 1937a: 60).

A kisparaszti gazdaságokban általában hármasban csépeltek, közülük egy mindig a vezető, aki meghatározta a munka ütemét (Molnár I. 1963: 480). A hármasban való csépléskor mindenki hármat üt, azután pihen. A hármas ütést gyorsan végzik el, majd nagyobb emelés következik, hogy a többieknek is legyen ideje az ütést elvégezni. Ennek az üteme így hangzik: ra-ta-ta, ra-ta-ta, ra-ta-ta. Akadt olyan ember, aki ezt a ritmust kidíszítette. Ekkor a cséplés üteme így alakult: ra-ta-ta, ra-ta-ta, ekkor elkezdte: ta-ta-ta-ta-ta, ta-ta, ta-ta-ta-ta-ta. Ehhez már igen nagy szakértelem és gyakorlat kellett. Fordításkor kettő fordított, egy pihent; felszedéskor pedig egyik szedte az egyik sort, a másik a másikat, a harmadik pedig kötötte a zsúpot. Akárhányan csépeltek is, annak az üteme mindig ugyanaz maradt, mint a hármas cséplésé és a munkamenete is pontosan megegyezett azzal (Hegyköz, Abaúj m.). A dunántúli uradalmakban a létszám rendszerint nagyobb volt. „Eszerint a cséplő csapatok, a bokrok a XVIII. század közepétől nyomon követhetően, 4–5–6-os létszámmal dolgoztak, azaz annyi munkással, mellyel a pajta térségét is a legelőnyösebben kihasználhatták, és ugyanakkor a munkában is a legkedvezőbb ütemet diktálhatták” (Takács L. 1991: 71).

A nagy uradalmakban a gépek megjelenéséig általános volt a részes cséplés, mely karácsonyig, sőt némelykor tavaszig eltartott. A 17. század elején már sokan keresték csépléssel a kenyerüket, és a részen kívül ebédköböl is járt nekik. A 18. századi adatokból nem lehetett mindig pontosan megállapítani, hogy mennyi is volt a cséplőrész, de a 19. század első éveiben általában a 8. köbölért csépeltek a Hegyközben. A 19. század második felében többnyire a részes aratók (kepések) maradtak ott csépelni, de kisebb létszámmal, hiszen az asszonyok nem vettek részt ebben a munkában. A századforduló idején a 10–11. részt kapták, aszerint, hogy milyen volt a termés. Ha nagyon silánynak ígérkezett, akkor adtak tizedet. A részelés vékával történt; miután a cséplés egész eredményét lemérték, akkor adták ki egyszerre a cséplők egész járandóságát (Balassa I. 1964a: 16).

Hasonló adatokkal rendelkezünk a Dunántúlról is a múlt század közepéről. Kemenesalján részért arattak koszttal. Itt „... a cséplést, mint rendesen ugyanazok végezték, akik takartak. Kisebb gazdáknál, hogy télire nem maradt csépelni való, 11-én magok kenyerén is elcsépelnek”. Általában Vas megye nyugati felében „minden munkát rendesen ugyanazon munkások” teljesítik (Nagykapornak, Zala m. – Galgóczy K. 1855: 215). 1862-ben 50 aratót szerződtettek, ezekből a pallér 21-et tartozott cséplésre is beállítani. A cséplőrész az ősziből a 12., a tavasziból a 11. rész (Balassa I. 1985b: 213).

{408.} A feljegyzések arról tanúskodnak, hogy a bércséplők ugyanolyan nincstelen zsellérek voltak, illetve később agrárproletárok, legfeljebb szegényparasztok, mint a részes aratók, sőt ezekkel sok esetben személyükben is megegyeztek, mert a két munkát már évszázadok óta összekötötték.

A NYOMTATÁS

A nyomtat „szarvasmarhával, lóval, szekérrel a gabonaszemeket kitapostatja” egységes jelentéssel található meg a magyar nyelvterület mindazon részein, ahol ezzel az eljárásmóddal éltek. A szó finnugor eredetű alapra (nyom) vezethető vissza, ismeretét a honfoglaló magyarság már magával hozhatta. Keleten általános elterjedtségét az is mutatja, hogy a Biblia legrégebbi szövegeiben is előfordul, és így átkerült a fordításokba is. A 16. század végén a Károlyi-Bibliában ezt olvashatjuk: „A nyomtató ökörnek ne kösd-fel a száját” (5Mózes 25: 4), mely nemcsak azért érdekes, mert közmondássá vált, hanem azért is, mert utal arra, hogy a nyomtatás munkájában a szarvasmarhának is egykor nálunk jelentősebb szerepe lehetett.

A 19. század végére vonatkozó felmérés (MNA 62. térkép) kétségtelenül megállapította, hogy a nyomtatásban nálunk a ló játszotta a döntő szerepet. A Dunántúl déli és nyugati felében viszonylag gyakori a ló és a szarvasmarha alkalmazása ugyanazon a településen, a Duna–Tisza közén és a Tiszántúl északi felében is előfordul szórványosan, valamint Szabolcsban is öt-hat ponton megtalálták. A ló vontatta szekérrel történő nyomtatás kétségkívül haladósabb munka, ha azt a lovak és az emberek munkájára vetítjük. A Dunántúl nyugati felében, továbbá a Maros és a Körösök között jegyezték fel nagyobb számmal. Csak szórványosan ismerünk olyan településeket, ahol lóval, szarvasmarhával és szekérrel egyaránt nyomtattak. Feltűnő, hogy két helyen – a Duna mellett és a Tiszántúl középső részén – feljegyezték a hengerrel történő nyomtatást, és ezt a moldvai magyarok körében is megtalálták, hiszen ez a terület gazdasági vonatkozásban erőteljesebben kapcsolódik keleti és déli irányba.

A szérű, a nyomtatás színhelye a magyarban ócsuvas jövevényszó és általában jelentett mindenféle kerek tárgyat (gyűrű), helyet. Ez tájanként váltakozva a századforduló idején különböző helyeken készült. A tarlón leginkább az Alföld déli részében ott alakították ki a szérűt, ahol ólaskertek, illetve szérűskertek vették körül a falut. Ahol ilyenek nem találhatók, ott a falu alatti gyepen, ún. lógerban folyt a nyomtatás. Azokon a vidékeken, ahol a nyomtatás a cséplést fokozatosan visszaszorította, ott az udvaron, illetve a csűr előtt készítették el a nyomtatószérűt, melyre a legtöbb összefüggő előfordulási területet az északi és nyugati vidékeken találunk.

A szérűt minden évben fel kellett újítani vagy újra elkészíteni, mert a tél azt tönkretette. Leggyakrabban lóval letapostatták vagy szekérrel megjáratták. Ritkábban hengerezték, gyakrabban bunkóval döngölték. Az így előkészített talajt agyaghoz kevert marhatrágyával letapasztották. A szérű elkészítésének módja sokszor még egy határon belül is változott aszerint, hogy milyen talajon kellett azt kialakítani.

Debrecenben, de máshol is, a szérű nagysága attól függött, hogy mennyit akartak beágyazni és hány lóval akartak nyomtatni. Az átmérője 20–30 méter között váltakozott. A különbség abból is adódott, hogy füvön, gyepen vagy tarlón készült a szérű, {409.} melyet először kopaszon járattak meg a lovakkal. Ezután felkapálták, majd dézsából alaposan meglocsolták és szalmával leszórták és ismét ráengedték a lovakat. A gyepen a szérűt kétféleképpen alakították ki. Volt, aki először a torzsokot élesre kikalapált lapáttal vagy erre a célra készült szerűnyesővel letolta, aztán begazolta (beszórta), és úgy engedte rá a lovakat. Szalmával, esetleg törekkel azért terítették le, hogy ne látszódjék meg a ló patájának a helye. Amikor már olyan kemény volt a föld, hogy a lovak nyoma nem látszott meg rajta, akkor letakarították a töreket, készen állott a szérű. A másik készítési mód a következő: A szérű helyét szalmával megterítették és a lovakkal jól megtapostatták; közben többször is megöntötték vederrel vagy félfenekű hordóból. Mikor a talajt már elég keménynek találták, legereblyézték róla a töreket. A kiálló fűcsomókat csak ilyenkor nyesték le lapáttal. Ezzel azonban sokszor újra felpuhították a talajt, ezért újra gazolták és a lovakat ismét rávezették. Még legereblyézés után is maradt rajta törek, itt-ott kiálló szalmaszál. Erre mondták, hogy szőrös a szérű, mely a használattal simára kopott. A tarlón nem szerettek szérűt csinálni, mert a talaj puha lévén, azt nagyon nehezen tudták megkeményíteni, puha szérűn pedig nem lehetett jól nyomtatni (Balassa I. 1940: 41–42). A szérűs- és ólaskertekben, a lógerekben, az udvaron és a csűrben a nyomtatás mindig ugyanazon a helyen történt, így a hosszú évtizedek alatt megkeményedett talajt csak fel kellett újítani.

87. ábra. Nyomtatás. A lójártatás főbb formái a nyomtató ágyásán a Kárpát-medencében

87. ábra. Nyomtatás. A lójártatás főbb formái a nyomtató ágyásán a Kárpát-medencében

Ezután került sor az ágyazásra, vagyis a gabonának a szérűn történő szétterítésére. Ez majdnem kizárólag kör alakban történt, de a szekeres járatáshoz középen nagyobb területet ki kellett hagyni, mert szekérrel nem lehetett kis helyen megfordulni. Négyszögletes ágyásokat csak néhány nyugati és pár északi kutatásponton találtak a MNA munkatársai (64. térkép).

„A vontatóboglyák beágyazásánál semmi különösebb szabály nem volt. Lehetőleg nem fektették vízszintesen a gazt, inkább állani hagyták. A szérű szélén üres teret hagytak. A gazt villával húzták szét.

{410.} A kévés élet ágyazása úgy történt, hogy a szérű szélétől egy ölnyire egy rövid (két öl) sort fektettek kibontott kévékből, kalásszal a szérű széle felé. Erre a sorra egy másik, de valamivel hosszabb sort fektettek, majd erre a harmadikat és így tovább. A sorok úgy feküdtek egymáson, mint szántásnál a barázdák. Mikor a szérű közepéig jutottak, fogyasztani kezdték a sort. Az utolsó pedig olyan rövid volt, mint az első. Vagyis az egész szérű kör alakban be volt terítve, olyanformán azonban, hogy a szélein körül mintegy 1–11/2 öl üresen maradt. A kioldott kévék mindig egy oldalra dőltek, mégpedig lehetőleg szélnek fordultak, mert a szél segített a szalmát letakarítani. Lehetőleg arra törekedtek, hogy az élet ne nagyon feküdjön. Szegeden majdnem talpra állították. (Hódmező)Vásárhelyen is régebben magas ágyásokat raktak” (Györffy I. 1928: 24).

A legáltalánosabbnak látszik a nyomtatásban a jószág járatását tekintve a csigavonalas technika (MNA 65. térkép). A hajtó középre áll és hajtja körbe a lovakat, de minden kör után a hajtószár hosszát csökkenti. Ennek következtében a lovak új nyomvonalon mennek körben. Mikor már egészen a hajtó közelében járnak, akkor lassan ereszti ki a szárat egészen addig, amíg megint a széléhez nem érnek. Ez az eljárásmód a Dunántúl északi felében, a Duna–Tisza közének felső részén és a Tiszántúl északi részében található meg, de más nyomtatótechnikákkal gyakran keveredik. „A szóban forgó technika viszonylatainak ismertetéséhez hozzá kell még azt is fűznünk, hogy a visszaemlékező parasztok elbeszélése szerint 4 lónál több jószággal nem dolgoztak, ami – tekintetbe véve a munka technológiai elvét – igen könnyen megérthető” (Hoffmann T. 1963: 122–204, e munkában bőséges irodalom).

A körkörös nyomtatástechnika esetében a hajtó mindig előrelép néhány lépést és kis körben járatja a lovakat, melyek száma a legtöbbször kettő. Így megy körbe a szérűn és a felfogott kört úgy igyekszik meghatározni, hogy azok középen összeérjenek. Ez az eljárásmód leginkább a nyomtatási terület déli részén található meg öszefüggő területeken, de a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon egész északra felhatol.

A szakirodalom megemlíti azt a formát, amikor a nyomtató állat a középre levert karó körül kering és a hajtószár arra feltekeredve mindig kisebb körben való mozgást enged. Amikor már középre eljutottak, akkor egyszerűen megfordítják őket, így visszafele tekerik le a szárat. Ezt az eljárást Nyugat-Dunántúl hat településén, továbbá Észak-Tiszántúl néhány falujában ismerték és a moldvai magyaroknál tekinthető általánosnak (MNA 65. térkép). Ugyanakkor az eddigi irodalom a Dél-Dunántúl és a Duna–Tisza közének déli részében jegyezte fel, nagyobbrészt sík vidéken, valószínűnek látszik balkáni kapcsolata.

A szekérrel történő nyomtatás a Dunántúl középső részén és a Tiszántúl déli felében volt elterjedt, de a MNA csupán három olyan települést talált, ahol a visszaemlékezők ezt az eljárást kizárólagosnak mondták. A többi helyen a körkörös eljárással párhuzamosan alkalmazták. Mindenesetre ez az eljárásmód viszonylag újkeletűnek látszik. „A kocsival való nyomtatás a pusztán az 1900-as évek körül jött divatba. Először a Hódmezővásárhely alatti nyomási földeken nyomtattak kocsival. A kisföldű embereknek nem volt lovuk, ezért hárman-négyen összeálltak és közös szérűn leginkább fuvarosokkal nyomtattak. A fuvarosok pedig kocsival nyomtattak. A nyomási földekről került ki aztán a pusztára a kocsival való nyomtatás. Eleinte csak kisebb {411.} emberek nyomtattak kocsival. Az első világháború után már jóval többen nyomtattak kocsival, mint lóval” (Nagy Gy. 1954: 500; Lukács L. 1994: 495–503).

Mezőkövesden (Borsod m.) általában 8–10 kereszt került egy ágyásba és 2–6 lóval nyomtattak. Egy napon kora hajnaltól késő estig 5–6 ágyással végeztek. A fordításra az első járatás után került sor, majd a rázás és a karimázás következett. Ezután letisztították a töreket és a szemet tolóval vagy fagereblyével garmadába gyűjtötték. Sokkal ritkábban, de néhol szarvasmarhával nyomtattak. Kiskunhalason 40–40 marhát ráhajtottak az ágyásra, és asszonyok, gyerekek addig ösztökélték őket, amíg körbe nem jártak. Ha már beleszoktak, akkor egy-két kisbéres vigyázott rájuk. A ganajozást nem tudták megakadályozni, és ez egyik fő oka volt, hogy a szarvasmarha alkalmazása a nyomtatásban szélesebb körben nem terjedt el. A második fordítás után, ha a gazda elegendő lóval rendelkezett, inkább azzal folytatta a munkát (Györffy I. 1928: 28–30).

A nyomtatás a kézi csépléshez viszonyítva kétségtelenül sokkal termelékenyebb és a munka jelentős részét a jószágra hárítja. Egy nap alatt a gyűrű alakú ágyáson 200–300 kg gabonát nyomtattak ki, ha csak két jószággal, két ember dolgozott, mert két ágyásnál többel nem tudtak végezni. Az oszlopos eljárás esetén ez csaknem kétszeresére emelkedett és 400–480 kg között mozgott. Jelentős különbség mutatkozott abban is, hogy az ágyásba sarlóval vagy kaszával levágott gabona került-e. Az előbbi esetben 336–444 kg, míg az utóbbinál 260–1100 kg között ingadozott a napi átlag. A szekeres nyomtatás esetén 560–2550 kg közötti eredményt is el lehetett érni (Hoffmann T. 1963: 230).

Mindezekből két következtetést is le lehet vonni. Az egyik, hogy a kaszával történő aratás esetében a nyomtatás eredménye sokkal magasabbnak látszik, mint az olyan gabonánál, melyet sarlóval vágtak le. A másik, hogy a nyomtatás különböző formái között eredményességben jelentős különbségek mutatkoztak, és ennek tulajdonítható, hogy a termelékenyebbek a 19. század második felében terjedőben voltak.

A cséplés és a nyomtatás az alföldi (síksági) és hegyvidéki (dombvidéki) földművelés meghatározásának és elválasztásának egyik legfontosabb megkülönböztető jegye. Az eddigi kutatás nem tett kísérletet arra, hogy a kettő viszonyát a 19. század előtt megpróbálja térképpel ábrázolni. Szerencsére azonban rendelkezünk két olyannal, mely közül az egyik az 1840–1860 közötti állapotot, a másik az 1900 körülit mutatja be (Hoffmann T. 1963: 271; MNA 55–57. térkép).

Az 1840–1860 közötti időszak az, amikor a két szemnyerési mód viszonyát a gépek megjelenése még nem befolyásolta. Ebből a térképből kiderül, hogy a Dunántúl döntő többségén nyomtattak, csak a Bakonyban, Zalában és Vas megye jelentős részében gyakorolták a kézi csépést. A nyomtatás a Kisalföldön általános, sőt Pozsony megyébe is átnyúlik. Behatol a Palócföldre, de a Tisza és a Szamos völgyének csak síksági részén található. A Szilágyságban Tasnádig mutatható ki, a Partiumban csak a hegyekig jut, a Bánátban általános.

A MNA három lapja is foglalkozik a nyomtatás és cséplés elhatárolódásával. Ebből kiderül az, hogy a búza és az árpa nyomtatási területe lényegében azonos. Továbbra is megmaradt a nyugat-dunántúli sziget. A Kisalföld felett azonban némiképpen északra nyomult. Ugyanez állapítható meg a Palócföld vonatkozásában is. {412.} Erdély irányában a további behatolás nem érzékelhető. A moldvai magyaroknál mindkét gabonaneműt inkább nyomtatták. Egészen más a helyzet a rozzsal, amit viszonylag kevés kivételtől eltekintve az egész Dunántúlon és Kisalföldön csépeltek, éppúgy, mint a Jászságban, a Nyírségben, továbbá Erdélyben és a moldvai magyaroknál.

Általánosságban meg lehet állapítani, hogy a 19. század második felében a viszonylag termelékenyebb nyomtatás a búzával és az árpával kapcsolatban északi irányba előrenyomult, ugyanakkor ilyen kiterjedést Erdély irányába kevéssé észlelünk. A rozs cséplése a magyar nyelvterület nagyobb részén uralkodónak számított, ami elsősorban a zsúpnyeréssel volt kapcsolatban. Visszaszorulást még a gépek korszakában is csak lassan lehet észlelni. A búza és árpa nyomtatása lényegében 1880 és 1920 között csaknem teljesen megszűnt, a rozs cséplése helyenként a két világháború között, sőt egyes településeken: a Dunántúl keleti felében, a Jászságban és Nyírségben, továbbá Erdélyben még a 20. század közepét is túlélte. A nyomtatás 1920 után szórványosan csak háborús körülmények között bukkant fel.

A nyomtatásra a közép- és szegényparasztok, a fuvarosok messze eljártak már a 17. században is: „Részt tizedik kilát adok nékiek, az kik elnyomtatják a búzát falujol(!), vagy olcsóbb másutt az nyomtatás vagy drágább” (NySz. 2. 1061). Lényegében nagy területre érvényes az a feljegyzés, melyet Adonyból (Fejér m.) ismerünk; 1760: „A nyomtató rész az arató részhez alkalmaztatik és hányadik kereszt minden gabonának neméből az aratónak adatik, ugy mérő számban hasonlóképpen a nyomtatónak annyi mérő jár” (Takács L. 1991: 82).

A 19. század közepétől egyre inkább megnövekedett a vetésterület és így mind többen vállalkoztak nyomtatásra. Míg az aratók és a cséplők személyükben is többnyire azonosak, addig a bérnyomtatók a parasztságnak egy viszonylag tehetősebb rétegéből kerültek ki, hiszen a vállalkozáshoz lóval, szekérrel kellett rendelkezniük. Rendszerint júliusban kisebb gazdáknál vállaltak munkát, majd annak befejezésekor nagyobb birtokra szegődtek, ahol sok esetben karácsonyig, illetve a fagy beálltáig nyomtathattak.

A bérnyomtatók a 19. század második felében általában ugyanazt a bért kapták, amit a részes aratók vagy valamivel kedvezőbbet. A legtöbben vittek magukkal hajtót és villást, mert így a munkát gyorsabban tudták végezni. Ezeket együtt a Dunántúl keleti felében nyomtató bokornak nevezték. Ha e munkákra a családból nem került senki, akkor azt meghatározott bérért fogadták fel. Éppúgy kaptak élelmezést a kisgazdaságokban (bennkosztos) vagy kommenciót a nagybirtokon, mint az aratók; a lovak pedig takarmányban, illetve a kijelölt helyen legeltetésben részesültek. Egyes területek valóságos kibocsátói voltak a vándornyomtatóknak, de ezek útvonalai
a legtöbb esetben különböztek az aratókétól. A Tiszántúl egyes síksági területeiről délre (Hajdúság, Békés stb.), messze földre elszekereztek, sőt azt is érdemes megjegyezni, hogy a 18. században betelepült szlovákok (Békés m.) és németek (Tolna m.) közül sok bérnyomtató került ki annak ellenére, hogy eredeti hazájukban ezt a munkát még hírből sem ismerték (Hoffmann T. 1963: 295; Takács L. 1991: 81–82).

12. térkép. A gabonaneműek nyomtatása és cséplése a Kárpát-medencében az 1840–60-as években

{413.} 12. térkép. A gabonaneműek nyomtatása és cséplése a Kárpát-medencében az 1840–60-as években

{414.} A GÉPI CSÉPLÉS

A cséplés gépesítése a magyar parasztság történetében jelentős változást hozott, hiszen hosszú időn keresztül ez volt a mezőgazdaságban az egyetlen gép, melyet közelebbről megismert. A cséplőgép rendkívül pontos, összeszokott munkát követelt meg, olyat, amilyet korábban nem ismertek. Újak voltak az üzemi balesetek, mert a gép eleinte több, de később is jelentős számú áldozatot szedett.

88. ábra. Törekhányó villák:

88. ábra. Törekhányó villák: a) Nagyjécsa (Torontál vm.); b) Sárpilis (Tolna vm.); c) Csenger (Szatmár vm.); d) Matolcs (Szatmár vm.)

A ló hajtású cséplőgép Fejér megyében a Lilien-birtokon jelent meg a 19. század első éveiben, de a cséplőmunkások attól való félelmükben, hogy elveszi a kenyerüket, összetörték. Ezután hosszú ideig csak szórványos próbálkozásokról lehetett hallani, míg 1852-ben egy angol gyártmányú tüzes gép Törökbecsén (Torontál m., a kazánja ma a Magyar Mezőgazdasági Múzeum kiállításán látható) az első gőzgép a magyar mezőgazdaságban. Innentől kezdve több évtizeden át három különböző hajtóerejű cséplőgép élt egymás mellett birtoknagyság és országrész szerinti változatosságban.

{415.} A kézzel hajtott cséplőgépek a tüzes gépekkel egyszerre, alkalmanként a nagybirtokon alkalmazott tüzes gépek után tűntek fel. Viszonylagos olcsóságuk tette lehetővé, hogy a tehetősebb gazdák vagy paraszti társulások is meg tudták vásárolni. A Hegyközben (Abaúj m.) a 19. század végén jelentek meg az első kézigépek. Ezek formájukat tekintve leginkább a szecskavágóhoz hasonlítottak. A nagy cséplőgéphez hasonlóan volt dobjuk, asztaluk, melyen etettek, vagyis a szétvágott kévéket az étető beleegyengette a dobba. Általában 12 ember dolgozott mellette; állandó volt az étető és a kéveoldozó. A szalmát, töreket, pelyvát az asszonyok hordták el. A 12 ember három partira oszlott, vagyis 4–4 hajtotta a gépet egyszerre, amit embergyilkos munkának mondottak. Egy parti 2–3 keresztet hajtott ki. Pontosan tudták, hogy mennyit végeztek, mert a kéveoldozgató a köteleket számolta, s mikor elérték a megfelelő mennyiséget, elkiáltotta magát: ablőz (osztrák katonai vezényszó: váltás). Háromszor három vagy háromszor két váltás után mindegyik parti egyszerre egy kis pihenőt tartott, ilyenkor rágyújtottak és pálinkát ittak.

Ilyen gépeket a 19. században e terület minden falujában említettek néhány nagyobb gazda vagy társulás birtokában. Napi bére 1–3 véka búza volt abból, amit elcsépeltek rajta. A gép gazdája a cséplés után szekérrel járta végig a falut, úgy szedte össze járandóságát. A helyi mesterek tengelyt és kereket szereltek a gép alá, ezzel szállítását megkönnyítették. Négy ember fel tudta a szekérre rakni, hogy elszállítsák a cséplés helyére. Egy nap 22–26 köblöt tudtak vele kicsépelni. Egyes vidékeken néhány példány sokáig használatban maradt. A mezőgazdasági statisztika 1930-ban 3511, 1932-ben 2533 darabot jegyzett fel belőle.

A járgányos cséplőgép legnehezebb munkáját már 2–4 ló végezte. Ezek a legtöbb helyen a kézi cséplőgéppel egy időben jelentek meg. A gép maga nem volt nagyobb, mint a kézi hajtásúé, sokszor meg is egyezett azzal, de még egy fogaskerék áttételű járgány is tartozott hozzá, mellyel a munka legnehezebb részét a lóra hárították. Ezeket időről időre váltották, ezért többen összeálltak és segítettek egymáson. A cséplés elsősorban annak került sokba, aki nem rendelkezett lóval és ezért is fizetnie kellett vagy gyalognapszámot szolgált érte. A lovasgépet egy-egy gazda, de még inkább kereskedő vagy korcsmáros vásárolta meg. A bérleti díj nagyjából ugyanannyi volt, mint a kézigép esetében. Amikor az egyik helyen végeztek, szétszedték és vitték a következő udvarba. Többnyire szekérre rakták, de előfordul, hogy kis kereket szereltek alá. A statisztikák és a visszaemlékezések szerint a járgányos cséplőgépek nem sokáig éltek, mert csakhamar kiszorították őket a nagyobb teljesítményű tüzes gépek (Magyar Néplap 1856: 4. 28; Balassa I. 1964a: 116–118).

A tüzes gépek az 1860-as évektől kezdve a nagybirtokokon egyre nagyobb mértékben terjedtek. Ebben az időben a legtöbbet Angliából, illetve Németországból hozták be; áruk a szállítással és vámmal együtt 1400 forintot tett ki. A magyar gépészek (gépgyártók) a külföldi minták alapján csakhamar elkezdték gyártani és 1000–1200 forintért tudták árusítani. A cséplőgépek viszonylagos drágaságuk ellenére is kifizetődtek, mert az egykorú számítások szerint egyharmadnyi költséggel lehetett a gabonaszemeket kicsépelni, így néhány jó év visszafizette a befektetett tőkét. Ez az oka, hogy 1871-ig már 2464 gőzcséplőgép dolgozott Magyarországon, de a járgányos cséplőgépek száma is 3347-re emelkedett, amihez még jelentős mennyiségű kézzel hajtott cséplőgép is járult. A falvakban először az ahhoz értő mesteremberek: a gépészek {416.} vásároltak gőzcséplőgépet, majd egy-egy jobb módú parasztember is ebbe fektette a pénzét, ami általában jó vállalkozásnak bizonyult. Ezzel megjelent egy új foglalkozási ág falvainkban: a gépész. A tüzes gépeket eleinte egyik helyről a másikra vontatták, ami jószágot és embert egyaránt nehéz próbára tett. Ehhez 6–10 ökörre volt szükség, különösen felázott utakon. Az 1920-as években egyre inkább terjedtek a magánjáró gőzgépek, melyek megfelelő átkapcsolással nemcsak maguk közlekedtek, hanem a cséplőszekrény vontatására is alkalmasakká váltak. Az 1920-as években jelentek meg nálunk azok a traktorok, melyek a csépléshez és a gép szállításához szükséges erőt szolgáltatták.

A cséplőgép hódításával a cséplés helye eleinte nem változott. Éppen úgy a szérűs- és ólaskertekben folyt ez a munka, mint korábban. A tanyás vidékeken meghatározott rend szerint sorra vette azokat. A falu alatti ideiglenes cséplőhelyek (lógerek) száma azonban megnövekedett, mert a tűzvédelem igyekezett a faluban, különösen a csűrben történő munkát megszüntetni. Az ilyen intézkedések ellenére is a csűrös területeken sok helyen az udvaron csépeltek egészen a kollektivizálás befejezéséig. A cséplőszekrényt a csűrbe állították be, mert így az ott felhalmozott szálas gabonát nem kellett szállítani, a hátsó kapun a szalmát, töreket, pelyvát könnyen ki lehetett a kertbe vinni.

A tüzes gép ereje a 20. század elején 2,5–12 lóerő között váltakozott, mely a szekrény nagyságában és teljesítőképességében is jelentős különbséget mutatott. Óránként 240–800 kévét tudott kicsépelni, ami minden eddigi szemnyerési módot messze felülmúlt.

A munkások száma mindig a gép nagysága szerint alakult. A 4 lóerejűnél 10–12 fő is elegendő volt, de a 8-asnál már 18–22, a 10-esnél 26–30 fő is dolgozott. Ezenkívül a gépész, a fűtő és a gépesgazda személye is fontos volt. Az utóbbi szedte össze a munkásokat; a felnőtt férfiak egész, a nők és a fiatal fiúk fél részt kaptak. A cséplőgazda a munkások vezetője, a géptulajdonos, a gépész és a munkások között állott és gondosan ügyelt arra, hogy a kicsépelt mag mennyiségét pontosan megállapítsa, mert ebből történt a százalék kiadása. Egyes területeken a géppel csak a gépész, a fűtő és az étető ment, míg a többi munkás segítség alapon a családból, illetőleg a szomszédságból került ki. Az udvaron történő cséplés esetében a koszttal és itallal történő ellátás a házigazda feladatának számított.

A cséplőgép mellett egész részesként dolgoztak azok, akik az aratásban kaszásokként vettek részt, a marokszedők pedig fél részt kaptak. Egész részt kapott a 3–4 kévehányó: feladatuk a kévéknek az asztagról vagy a szekérről a cséplőszekrény asztalára villával történő feldobása. A két étető egymást váltva a dobba továbbította a szétvágott kévéket, 4–5 szalmarakó a kazalmester irányításával hordta és rakta a kazlat, a zsákoló a tele zsákokat elszállította a mázsához és újat akasztott fel, a mázsás (mázsamester, Szegeden molnár) lemérte a gabonát és azt a 4–5 zsákolóból az éppen munka nélkül lévő vitte a szekérre. A félrészesek közül az asztalon állott a kévevágó, éles késével elvágta a kéve kötelét és az étető kezébe adta. A polyvalyukban nők kaparták össze a töreket, a polyvát, és szállították el a kijelölt helyre, ahol azt külön kazalos rakta össze. Mivel a gépek lényegében egyformára készültek, a mellettük végzett munka is megegyezett az egész magyar nyelvterületen; legfeljebb a teljesítmény szerint kellett több vagy kevesebb kiszolgáló és az egyes {417.} feladatokat nevezték tájanként más és más névvel (Katona I. – MNL I. 491; Takács L. 1991: 89–91; Nagy G. 1989: 138–146; Kovács E. 1993: 44–49; Balassa I. 1964a: 118).

Hozzávetőleges számítást téve úgy látom, hogy a munkaadó számára legdrágább volt a kézi cséplés, mert az a termés minőségétől függően 8–12,5% között váltakozott. A visszaemlékezések legolcsóbbnak a kézi cséplőgépet tartják, melynek kölcsönzése, átszámítva, a 2–3%-ot nem haladta meg. A tüzes gépek esetében 3,5–4% részt adtak, de ehhez még a fűtőanyagot is hozzá kell számítani. Az arány motoroknál 4–5%-ra emelkedett. Legdrágábban az 1950-es években a Gépállomás csépelt 6%-ért, de ebbe a cséplőcsapat bérét nem értették bele, csak a két gépkezelőét és az etetőét, a többit a gazda állította ki.

A nagybirtokok a cséplőgépek megjelenésétől kezdve arra törekedtek, hogy az aratást, a hordást, a gépnél történő munkát ugyanazokkal végeztessék el, mert így a részesedést jelentős mértékben lehetett csökkenteni és az aratómunkásokat jobban a birtokhoz lehetett kötni. Érdemes ezzel kapcsolatban néhány példát megemlíteni az aratószerződésekből (Balassa I. 1985b: 293–52).

1882-ben Vadkert-pusztán (Ugod, Veszprém m.) 24 főből (8 kaszás, 8 marokszedő, 4 kötöző, 4 kötélterítő) állott a csapat, nem számítva a gazdasszonyt és a vízhordót. Hordáskor, asztagrakáskor, próbacsépléskor, szénakaszáláskor ingyen dolgoztak. A cséplés és rostálás munkájáért a 25. részt kapták.

1888-ban Cselőtei-pusztán (Kosd, Nógrád m.) az aratók 35 párban szerződtek. A behordásnál és az asztagrakásnál ingyen dolgoztak. A cséplőgépnél a szokásos munkát végezték, beleértve az etetést, kazalozást, zsákolást stb.

1912-ben Bedegen (Tolna m.) 17 aratópár 136 hold learatását vállalta. A gabonát az aratók hazahordták, és 2–2 napot ingyen szolgáltak a részük elcsépeléséért. Ezután tovább kellett dolgozniuk a gépnél százalékért vagy napszámért. Az aratószerződésből megállapítható, hogy az uradalom számára egy-egy munkásnak 15–20 napot kellett ingyen töltenie, elsősorban a nagy munkaigényű takarmánynövények betakarításánál.

1932-ben Keleméren (Gömör m.) a 10. részért arattak, de tartoztak a géphez is elszegődni, ahol a kaszások napi 12, a félkezesek napi 8 kg búza bérért dolgoztak. A rész elcsépléséért minden arató 2–2 napot ingyen szolgált.

1934-ben Újkígyóson (Békés m.) a 12. részért arattak, de ezért a hordást is el kellett végezni. Utána 1–1,5%-ért a cséplésre voltak kötelesek szerződni.

1944-ben Tiszaigaron (Heves m.) a földbirtokos úgy szerződött a helyi aratókkal, hogy a meghatározott bérért a hordás és cséplés munkáját is elvégezték, ezen túl bármilyen munka került is elő a gazdaságban, azt a hivatalosan megállapított napszámért kötelesek voltak teljesíteni.

Az adatok azt mutatják, hogy az aratók a kézi cséplésre sok helyen elszegődtek, míg a bérnyomtatók esetében erre nemigen tudunk példát. A cséplőgép mellett az aratók, a hordásban segédkezők és a cséplők ismét azonosak lettek, de a bérek csak alig valamit emelkedtek (Balassa I. 1964a; Varga Gy. 1972a; Balassa I. 1979a; Szuhay P. 1982; Balassa I. 1985b; Takács L. 1991).

A cséplés és nyomtatás befejezéséhez nem kapcsolódtak olyan szokások, mint az aratás végzéséhez. A cséplőgépnél a kis gazdaságokban rendszeresen kínálták a {418.} résztvevőket, segítőket étellel és itallal, de a befejezést nem ünnepelték meg, mert a gépnek a következő helyre kellett továbbsietnie. A cséplőgéphez kapcsolódott a Cséplőgépbe esett lányról szóló hírvers, mely az egész magyar nyelvterületen gyorsan elterjedt (Kriza I. – MN V. 396).

A GABONA TISZTÍTÁSA

Mind a cséplés, mind a nyomtatás után a gabona toklásszal, szeméttel, apró földdarabokkal keverten maradt a szérű földjén. Csak a különböző tisztító eljárások során vált alkalmassá arra, hogy hosszabb időre elraktározzák, táplálkozásra vagy vetőmagnak felhasználják, esetleg eladják. A kezdetleges tisztító eljárások nemcsak tisztává és felhasználásra alkalmassá tették a gabonát, hanem a szórás esetében azt súly szerint osztályozták, aminek a vetőmag kiválasztásában nagy volt a jelentősége.

A SZELELÉS

A gabonát embermagasságból vékony sugárban öntötték le a földre, ponyvára vagy kosárba, miközben a szél kifújta belőle a szemetet és a könnyebb gyom-magvakat. A nehezebb rögök együtt estek le a gabonaszemekkel, mert azokat még erős szél sem tudta eltávolítani. Éppen ezért önállóan ezt az eljárást csak ritkán alkalmazták, csak más műveletek (szórás, rostálás stb.) kiegészítéseképpen fordult elő. Mivel a szelelés nem tisztította meg kellőképpen a gabonát és csak kisebb mennyiség tisztítására lehetett alkalmazni, más eljárásokhoz viszonyítva egyre inkább háttérbe szorult. A 20. században leginkább a hüvelyeseket és az élelmezésre szánt kukoricát szelelték, míg a gabonával kapcsolatban már nemigen fordult elő.

A 17. századtól az allodiális birtokon feltünedeztek a szelelés bizonyos nagyüzemi formái is. Ilyet említ Thököly Imre gazdasági utasítása 1684-ben Munkácsról: „... a szeles helen csinált granárium, mely magas szulókokon vagy kőlábakon szokott lenni, hogy a szél által fúhasson alatta; fent egynéhány rendben lévén a rekesz, melyekben a búzát szokták tartani, melynek a közepén a búza lecsorgására való lyuk szokott lenni, ha mikor jó szél fúj, az olyan lyuk alá kádat tévén, csapját kivonszék és úgy csorgatják alá az életet, a szél igen szépen megtisztítván, úgy hordja ismét helyre” (Balassa I. 1964b: 41).

A ROSTÁLÁS

A rosta „a gabona és egyéb magvak tisztítására, osztályozására szolgáló eszköz”, mely a legtöbb szláv nyelvben megtalálható, de nem állapítható meg, hogy a magyarba melyikből került át. Mint a búzához kapcsolódó számos szónak, eszköznek, átvitt értelmét is ki lehet mutatni már a 15. századtól kezdve: „... a jónak a rossztól való elválasztására alkalmas eljárásmód bírálat, ellenőrzés” (Kniezsa I. 1955: 459; TESz; EWUng).

{419.} A rostálás általában női munka, melynek tájanként, falvanként voltak specialistái: „O! de hányadik faluban találnak a nagy Termesztők annyi a Vágó rostával bánni-tudó Asszonyt! Az egész Csurgóban (Somogy m.) csak három van. Ellenben Szabáson (Somogy m.) mind tudnak vágni” (Nagyváthy J. 1821: 100).

89. ábra. A szem összetakarításának és szórásának szerszámai, Hódmezővásárhely (Csongrád vm.)

89. ábra. A szem összetakarításának és szórásának szerszámai, Hódmezővásárhely (Csongrád vm.)

Egykori széles körű használatát az is bizonyítja, hogy a 14. század végétől kezdve számos családnevet találunk vele kapcsolatban: Rosthas, Rosta, Rostagyártó, Rostakötő (EWUng; Kázmér M. 1993: 898). Sok szólás és közmondás is kapcsolódik hozzá már a 16. századtól kezdve. 1598: „Igen vak az, ki a rostan által nem lát”; 1629: „A vizet rostába hordozta” (NySz. 2. 1463).

{420.} A magyar nyelvterületen háromféle rostát készítettek és használtak. A farosta káváját fenyő- vagy bükkfából készítették. Az alját vékonyra szeldelt 4–5 mm széles hasítékokkal szőtték be és ezt a rosta aljához erősítették. A bőrrostát a 16. századtól ismerjük, de feltehetően korábban is használták. 1587: „veottem 1 Beor Rostatt d 5” (Kolozsvár – SzT. 1. 1065). A 19. század közepén ezt a formát így írták le: 1855: „... az erdélyi székely és szász mezei gazdáknál olly gabona rosták is vannak, mellyek fenekét sertés-bőrből készítik, a szükséghez képest kisebb-nagyobb kerek lyukakkal. Ismerjük ezen rostákat, s annyit mondhatunk róluk, hogy igen czélszerűek és tartósak, de a sodronyfenekűeknek mégis elsőséget adunk” (KBM 2. 369). A vasrosta alját fémhuzalokkal úgy vonják be, hogy annak nyílásain a töredezett szemek és a gyommagvak áthulljanak és csak az ép magvakat tartsa meg.

A rosta hármassága nemcsak Erdélyben, hanem a magyar nyelvterületen máshol is megtalálható volt (Börzsöny – Ikvai N. 1977: 192; Nárai, Vas m. – Guttmann M. 1991: 87). Szamosszegen (Szatmár m.) előbb nagyobb, majd kisebb lyukú rostát használtak. Az előbbivel a nagyobb, az utóbbival a kisebb szemeket választották el a magtól. Rázás közben mindig keveset fordítottak a rostán, ennek eredményeként a szemét középre gyűlt, amit könnyen el lehetett távolítani (Balogh L. 1986: 8). Debrecenben elsősorban a vetnivalót rostálták, amire asszonyokat fogadtak, akik a magot meg is szelelték, hogy a pehelyszerű szemetet a szél kifújja (Balassa I. 1940: 46).

A gabonamag-tisztító eljárások közül a szórás látszik régebbinek, amit keletre mutató kapcsolatai és terminológiája is alátámasztani látszik (szór, szérű, ocsú). A rostálás finomabb, és kiegészíti a szórást. Szláv kötődését terminológiája, a munkaeszköz és a vele végzett munka is bizonyíthatja (Balassa I. 1998b: 40–45).

A SZÓRÁS

A cséplés és a nyomtatás virágkorában a gabonaneműeket felszórták, mely különböző méretű és formájú falapátokkal történt. A művelet régiségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egész magyar nyelvterületen a szór igével jelölik, mely szókincsünk ótörök rétegébe tartozik és a földművelés műszavaként kerülhetett a magyarba. A pall és a szelel megfelelői csak elvétve fordulnak elő.

Viszonylag már korai nyelvi adataink vannak az eszközzel és a művelettel kapcsolatban. A Schlägli Szójegyzék 1405 körül: zoró lapath (szóró lapát – Glosszarium 447); a 15. század végén a Guary-kódex a gabonabetakarítás egész műveletét leírja: „Ez keuet az sarroual le vagiac, ennec vtanna meg ceplik, meg hadariac’, meg zoriac” (NySz. 3. 308). Mindezek a művelet részleteire nem világítanak rá. Bél Mátyás azonban 1730 körül meglehetős részletességgel leírja: „A szemnyerés végeztével először különválasztják a szalmát, kihajítják a szemetet, majd a pelyvával kevert szemet a földről feldobálják szóró- vagy szelelőlapáttal, mikor enyhe szellő fújj ... Legjobbnak azt a fuvallatot gondolják, mely akkor jön, mikor szükség van rá. Egyébként, ha szélcsend uralkodik is, csak elvégzik szórólapáttal a tisztítást, hogy a szélre való hosszas várakozás miatt nagyon későre ne maradjon a munka eredménye. A szél pedig úgy választja külön a kivert szemet, hogy ami a legkönnyebb: a polyva kirepül a szérűn túlra, s ami súlyos: a tőle elválasztott gabona tisztán külön csomóba hullik. Aztán {421.} még megtisztítják a benne levő ocsútól, ezt használatra félreteszik, a tisztáját pedig éléstárba helyezik” (Bél M. 1984a: 141).

Hat évtized múlva Nagyváthy János, korának legjelesebb magyar gazdája ezeket írta: „A Nyomtatás után a Szórás következik: a mellyben ezeket javasoljuk a Gazdáknak 1. Minthogy a Szórás azért van, hogy a Szél a Gazt a Mag közzül ki-vigye: tehát a Szórólapátnak szélesebbnek kell lenni, mint hosszúnak, és igen ketsélynek, hogy a Mag rajta el-terjedvén, a Vetés által is szélesebben szóródjék, s a Szél annál könnyebben közzé mejen. 2. A Magot a Gazda együvé ne keverje: mert a mindég jobb Mag, a mi messze esik a Szórótól mint az, amelly a lábához esik: mert nehezebb, és azért vetődik messze: a nehezebb érettebb: az érettebbet pedig jobb vetni... 3. Mikor a felszórt búzából a nyomtató részt ki-akarja a Gazda adni, arra vigyázzon, hogy ha tetéz vékát talál alkudni (mint az Ebéd-Köbölre való Nyomtatásban szokott lenni), ne azt a Vékát válassza a melly rövidebb és alatson, mert erre sok megy, hanem a melly hosszú. Nem gondolná az ember mennyi megy tetejivel a széles vékára” (Nagyváthy I. 1791: II. 253–254).

90. ábra. A kinyomtatott gabona szórása, Alföld

90. ábra. A kinyomtatott gabona szórása, Alföld

A további mezőgazdasági irodalmat is felhasználva a szórás néhány jellegzetes vonását máris meg lehet állapítani: 1. A polyvás, szemetes magot mindig a széllel szemben szórták fel. 2. A legszebb, legérettebb és így a legnehezebb szemek mindig legtávolabb hullottak le. Mivel minőségileg ez volt a legjobb gabona, ezt vetették, mert ezután lehetett jó termést várni. A középre hullott mag eladásra, illetve élelmezésre szolgált, a töredezett szemek, az ocsú már csak takarmányozásra volt alkalmas. 3. A szórólapátnak minél szélesebbnek és minél laposabbnak kellett lennie, mert így {422.} a magot jobban el tudták a levegőben teríteni, a vékony rétegek közé a szél jobban be tudott hatolni (Györffy I. 1928: 41–42; Gunda B. 1937a: 62–63; Nagy Gy. 1954: 511; Balassa I. 1964b: 41–60, itt további irodalom).

A Kárpát-medencében három különböző formájú szórólapátot használtak, amelyek mögött három eltérő eljárás húzódott meg.

1. A lapát széles, lapos, egészen kis peremű és csekély öblű. Az Alföld jelentős részét az erdélyi románok és a felvidéki szlovákok látták el ezzel az eszközzel. De azt is tudjuk, hogy a bakonybéli fafeldolgozó és mezőgazdasági eszközöket gyártó központ által készített szórólapátok a Tiszazugba is eljutottak. A Békés megyei teknős cigányok is készítették, de csak ezt a formát, s azzal a Tiszántúl középső és déli részében házaltak. Méret szerint a lapát kétféle nagyságban készült, de formájuk teljesen megegyezett. A nagy búzaszóró-lapát teljes hossza 150 cm, feje 40 cm és legnagyobb szélessége 30 cm; ezzel szemben a kis búzaszóró-lapát teljes hossza 140 cm, feje 30 cm és legnagyobb szélessége 20–25 cm. Ezt a megkülönböztetést a szél ereje tette szükségessé. Ha erősen fújt a szél, a kisebbet szedték elő, mert nem volt arra szükség, hogy a szemet szélesebben terítsék, ha csak gyenge szellő lengedezett, akkor a nagyobbra került sor, mert azzal olyan vékonyra teríthetett a szóró, hogy a szél a szemek közé könnyen behatolhasson. Az ilyen lapáttal mindig szabadban dolgoztak, és elsősorban ott található meg, ahol valamikor nyomtattak.

A szórásnak az Alföld nagy gabonaközpontjaiban egész finom rendszere alakult ki. Ez nemcsak abban nyilatkozott meg, hogy a szél erejének megfelelően más és más lapátot használtak, hanem az osztályozás differenciáltságában is. A szórást Hódmezővásárhelyről így örökítette meg Györffy István: „Minél súlyosabb a szem (első szem), annál kevésbé bír vele a szél, tehát a tiszta szérűn a szél iránya felé messze esik. Ahol a második szem végződik, ott van a févalj (Vásárhely), melyet egy, a szérűbe vert cövek jelöl. Itt hull le az ocsú. Ezen túl száll a polyva. Vásárhelyen ezt is két részre szakítják. A févalj felőli részt fellapátolják, mert ebben még esetleg akad búza. A távolabbi rész a színpolyva, ebben már nincs szem. A polyván túl már csak lángó vagy lángpéva száll, melyet agyaggal keverve finomabb tapasztóanyag készítésére használtak.” A jó szóró a magot szélesre terítette, a félkör alakban való húzást jól elnyújtotta. A szabad szérűn ennek térbeli korlátai nem voltak (Györffy I. 1928: 40).

Nagyobb szérűkön, különösen ha elég erős volt a szél, egyszerre két ember is szórhatott. Az egyik merített az idő alatt, amíg a másik magasba dobta a gabonát. Ha jól összeszokott emberek kerültek egymás mellé, akkor a munka nagyon gyorsan, ütemesen haladt. Ha ketten szórtak is, csak egy ember felezett, vagyis hajtotta seprűvel a szemetet a gabonáról.

Ma már nagyon nehéz megállapítani, hogy szórással mennyi gabonát lehetett megtisztítani, ha egész nap megfelelő szél fújt. Némi fogalmat alkothatunk, ha egy 19. század első feléből származó feljegyzés adatait figyelembe vesszük: „A szórásról tudjuk, hogy néha, mikor nagyon kedvez a szél, az ősziből egész 150, a tavasziból pedig egész 200 Pos mérőig is felszórhat napjában egy pár ügyes szorgalmatos munkás. De mivel ezen munka nagyon is az időtől függ, mindenesetre sokkal kevesebbet kell felvenni, ha a munkának előljáró felvetéséről van szó, nehogy azután a számításunk bé ne teljesedjék, és így akadozás következzék” (MGB 1829: 262). Ilyen nagy {423.} mennyiséggel természetesen csak az alföldi szórás esetében találkozunk, mert a csűrben két ember a hely szűke miatt sem tudott dolgozni. A szóráshoz a Tiszántúlon még a szórórosta-gépek megjelenése után is ragaszkodtak, mert azt haladósabbnak tartották.

2. A szórólapát másik típusát az előbbivel szemben kupásnak nevezhetjük, mert feje öblös és keskeny. Ebben a csoportban alformákat különböztethetünk meg. Az egyiknek a nyele és a feje körülbelül egyforma hosszú, erősen kupás és egy fából faragták. Ezzel általában csűrben szórtak, ahol mindig könnyebb levegőjárást teremteni, ezért vastagabban lehet a gabonát teríteni. A kupás fej segítségével a szórást jobban, pontosabban irányíthatják, ami zárt helyen különösen fontos. Elterjedési területe nagyjából megegyezik a csűrökével. A másik forma abban különbözik az előbbitől, hogy nyele lényegesen hosszabb, feje kevésbé öblös és szélesebb. Olyan területeken találjuk meg (Nyírség, Bodrogköz stb.), ahol ugyan a csűrök ismeretesek, de nem gyakoriak, így szabadban és csűrben egyaránt szórtak. Ez az átmeneti forma mindkét követelmény kielégítésére alkalmas.

A csűrben történő szórás esetében először is a szél irányát kellett megállapítani, ezért helyenként a csűr oszlopára olyan tollat erősítettek, mely azt pontosan megmutatta. A kézicséppel kivert polyvás szemet az egyik sarokba gyűjtötték vagy helyenként a csűrhöz kapcsolt kis épületben, a polyvásban tartották. Mielőtt a szórást elkezdték volna, a csűr középső részét, a szérűjét felseperték, ha töredezett volt, gondosan kijavították. A szórás ledöngölt, feltapasztott talajon történt (Nyíri, Abaúj m.). Ezzel szemben a Dunántúl nyugati felében: „A gabonát a pajta egyik sarkába, a szellő mozgásával ellenkező irányba, garmadába lapátolják. A pajta külső részénél nagy ponyvát leterítenek, melynek előrészét 1/2 méter magasságnyira tuskón nyugvó rudakra vagy hosszú szekéroldalra húzzák. A lapáttal a szemet a magasabb rész mint gát felé szórják” (Gönczi F. 1914: 566–567).

Ahol a csűrön kapu van, ott a nagykapu, esetleg csak a kiskapu kinyitásával szabályozzák a levegő járását. A szóró a garmada mellett, a csűr sarka felől helyezkedik el, annyit merít a garmadából, amennyit a szél ereje megenged, és azt félkör alakban a magasba dobja. A legnehezebb mag könnyen legyőzi a levegő ellenállását és messze repül, a gyengébb középen esik le, a szóróhoz legközelebb az ocsú, majd a polyva kerül. Az utóbbit a szél sokszor egészen visszafújja. A felező a szélnek háttal seprűvel távolítja el a tiszta búzáról a szemetet. A csűrben történő szórásnál harmadik ember nem szokott segédkezni.

3. A szórásnak van egy olyan módja is, melyhez nem szükséges a levegő járása, hanem egyszerűen csak annak ellenállását használják ki. Ez esetben is a legjobb, legnehezebb szem esik a szórótól legtávolabbra. Az ilyen eljárásra itt-ott utalásokat találunk olyan területről, ahol egyébként más módon végzik ezt a műveletet; például a Borsod megyei Szendrőládról, az Abaúj megyei Mikóházáról. Ez utóbbi helyen becsukják a csűr kapuját és a gondosan kitapasztott kármentő (a csűr szérűjét a fióktól elválasztó fal) oldalához szórják a gabonát olyan távolságról, hogy odáig csak a legsúlyosabb szemek jutnak el. A többi pedig a fentebb ismertetett módon osztályozódik.

Van azonban a Kárpát-medencében tudomásunk olyan szórólapátról, melynek rövid nyelét fél kézzel éppen csak meg lehet markolni, míg a kupásan kiképzett feje {424.} a nyélnek háromszorosa. Ez a forma eddigi ismereteink szerint csak a kárpáti hucu-loknál és a székelyeknél fordul elő. Ez utóbbi helyről 1720-ban feljegyezték: „... egy fél kéz Szoro lapat” (Bogáts D. 1943: 40); a budapesti Néprajzi Múzeum Oltszemről (Háromszék) őriz egy ilyen példányt.

A szórás menetét leírás is rögzíti a múlt század közepéről: „A székelyeknek sem szórómalomra vagy svábszélre sem természetes szélre szüksége nincs szóráskor. Sőt, ha ilyenkor szél indul, a csűrkaput is beteszi, mert szórásának alapja éppen a szélcsend és levegőnyugalom. Ő rendesen a csűrkapuhoz taszítja a polyvás szemet egy rakásba, azután egy kis széken ülve, félkezű szórólapáttal veszi és löki a csűr fenekére a polyvás szemet. A szem, mint nehezebb, a csűr fenekére megy s ott falban megütődvén, kereken lehull, a polyva mint könnyebb, a szóró előtt mindjárt halomba szállong le, ennélfogva hamar s könnyen megesik a szem különválasztása” (Nagy E. 1841: 100).

A nagybirtokon a részes cséplők vagy nyomtatók a szórás munkáját is elvégezték, és a megtisztított magból kapták meg a részüket. A nyomtatást és a cséplést mindig csak férfiak végezték, és ez volt a helyzet a szórással kapcsolatban is. A nyomtatás, cséplés munkája térben és időben szorosan kapcsolódott egymáshoz éppúgy, mint a munkások személyében.

A MOSÁS ÉS A SZEMENSZEDÉS

A gabonamosást azért végezték, hogy a víz a göröngyöket kioldja, a könnyebb szemeket, léhát, toklászt a felszínre vesse és azt onnan el lehessen távolítani. Más esetben a megdohosodott, összefüllött búzát igyekeztek így kellemetlen ízétől megszabadítani. Erre utal egy miskolci feljegyzés 1679-ből: „... az Kamarában öszve melegedvén az Búza ... két ízben is ki teríttetvén az Varas udvarra az melegben, az hordás közben seprődött es mosodott el az buzábul mert. 4.” (Balassa I. 1964b: 56).

Szabó T. Attila hatalmas levéltári anyag alapján tudta megállapítani, hogy a 17. század végén Erdélyben a különböző tisztító eljárások során nyert búzaféleségeket még meg is mosták (Nyr. 82. 370). Összefoglalásának summája a következő: 1682–1684 között Porumbákon (Fogaras m.) különbséget tettek: szemenszedett búza, mosott és mosatlan búza között; Görgényben (Maros-Torda m.): rostált, mosott és szemenszedett búzáról írtak; Szamosújvárott (Szolnok-Doboka m.): közönséges búza, második fejérnek való búza, szemenszedett búza (Balassa I. 1964a: 56–57). Tehát a gabonatisztító eljárásoknak egész rendszere élt Erdélyben egymás mellett: szórás, mosás, szemenszedés. A feljegyzésekből kiderül, hogy a finomabb és sok munkát kívánó eljárásoknak csak az élelmezésre szánt gabonát vetették alá. Ezért elsősorban a búzát emlegetik, a rozs csak ritkán fordul elő, míg árpával egyáltalán nem találkozunk. A búzamosás Erdélyben a legutóbbi időkig gyakorolt eljárás volt. A mosott búzát a napon szárítják háziszőttes, tiszta kender lepedőkön.

Az abaúji Hegyközben is gyakorolták a búzamosást, de itt már nem annyira a tisztítás a célja, inkább a dohosodást igyekeznek megakadályozni. A teknőben megmosott gabonát az udvaron kiterített ponyván szárították. A művelet egyik legrészletesebb leírását Debrecenből ismerjük. Abban az időben, amikor még nyomtattak, a {425.} szórás után az eladásra és a kenyérnek szánt búzát megmosták. Nagyméretű teknőbe öntötték és rá annyi vizet engedtek, hogy az ellepje. A víz által feloldott piszkot leöntötték, majd a gabonát szérűponyvára terítették és száradás közben többször is megforgatták, hogy az összefűléstől megóvják. A teljes megszáradás után gyakran levegőztették, csak az után kerülhetett eladásra vagy a malomba (Balassa I. 1940: 48).

Sok helyen, így többek között Sárpilisen (Tolna m.), a mosott és kiterített búza forgatására külön eszközt használtak. Ez egy szénvonóra emlékeztető szerszám, de fejének alsó részét hullámvonalasra vágták ki. Az udvaron szárított gabonát egy pillanatig sem lehetett magára hagyni, mert az aprójószág vagy a kiszabadult disznó nagy kárt tehetett benne. Az őrzés a gyerekek vagy az öregek feladata volt. A gondos őrzésről még közmondás is járta Tarpán (Bereg m.): „Őrzik, mint a kiterített búzát” (Babus J. közlése).

A szemenszedés lényege, hogy a gabonaneműek közül a szemetet, a göröngyöket, a gyommagvakat, a nem kellően fejlődött, megszorult vagy töredezett szemeket kézzel kiválogatják. Ez rendkívül lassú és szaporátlan munka, melyet télen a cselédekkel végeztettek, az allodiális birtokokon pedig a zsellérek téli munkájának számított, amit azok igyekeztek elnagyolni. Munkácson 1684-ben a jobbágyok és cselédek így jártak el: „A búzaszemlőknek nagy ravaszsága szokott lenni ... a cseléd azt szokta cselekedni, hogy a megszemelt kevés búzarakást széjjel nyomván a közepét szemeletlen búzával tölti meg ... Innen lészen a szegény fejér liszt és a szegény kenyér” (MGtSz 1. 248).

Debrecenben ezt az eljárást búzairtásnak mondták és különösen télen végezték, amikor a fagy miatt nem lehetett a gabonát mosni. Egy nagy teknőbe öntötték az életet és azt körülülte az egész család. Egyszerre csak keveset öntöttek ki, hogy azt kezükkel teljesen át tudják forgatni és a szemetet könnyen ki tudják válogatni. Ebben a munkában nemcsak a felnőttek, hanem a gyerekek is részt vettek. Ily módon az evésre és eladásra szánt gabonát tisztították, a vetnivalóban nem okozott különösebb kárt, ha néhány rög benne maradt.

A szórás után a mosás és a szemenszedés a tisztítás finomítását jelentette, mely elsősorban a búzával állott kapcsolatban. Itt sem a teljes mennyiséggel, hanem csak azzal, amit a malomban lisztté akartak őrölni, illetve el akartak adni. Csak a tiszta búza számíthatott vevőre és jó árra.

SZÓRÓROSTÁK, SZELELŐMALMOK

Egyes kiváló kutatók szerint a szórórosta elve és talán az első példányok is Kínából kerültek Nyugat-Európába, sőt azt is állítják, hogy Ausztria egyes részein már a 17. század második felében is rendelkeznek adatokkal. Nálunk azonban, bár a szakirodalom a 18. század végén is szól róla, sőt e korból egy feljegyzés is említi, az első példányok szórványosan a 19. század első felében tűntek fel, és igazi virágkorukat a század második felében élték.

A szelelőrosták két alaptípusa ismeretes. Az elsőnél a szelet hajtó lapátok vízszintesen mozognak, és az így keletkezett szél fújta ki a gabonából a szemetet és mindazt, ami a búzánál könnyebbnek mutatkozott. Ezt a formát, melyből néhány darab {426.} múzeumainkban fennmaradt, sváb rostának nevezték, talán eredetére utalva (Sel-meczi Kovács A. 1988: 179–188). Ennél sokkal fejlettebb volt az a forma, melynek a kerekére szerelt lapátok függőlegesen hajtották a szelet. A fogantyú és a fogaskerék kapcsolata biztosította, hogy egyszeri fordítás 3–4 körözést okozzon és így jelentősen nagyobb légmozgást biztosítson. A garatból lecsorgó gabonából nemcsak kifújta a szemetet, hanem 2–3 vízszintesen elhelyezett szitaszerkezet segítségével az osztályozást is biztosította. Ezeket itthoni kisüzemek készítették és az oldalán jelölték a manufaktúrák nevét. Többek között a Kalmár-rosta jutott általánosabb elismerésre.

A kisebb méretű rostákkal két ember (az egyik töltögetett, a másik hajtott) 60–100 hektoliter gabonát tudott napjában megtisztítani, míg a legnagyobbakkal 300–400 hektolitert is (MLex. I. 359). Mindez mutatja, hogy ez a tisztítási módszer minden eddiginél sokkal termelékenyebbnek bizonyult, bár ezt a vele dolgozó parasztok nem szívesen ismerték el.

A szórórosta egy-egy településen csak néhány gazdaságban fordult elő, egy-egy falurész onnan kölcsönözte. Debrecenben a napi ára fél és egy véka gabona között váltakozott és a bérlő gondoskodott az elszállításáról, a működtetéséről és hazaviteléről. A működtetése úgy történt, hogy egy ember egy kis székről öntötte bele a gabonát és kezével egyengetve biztosította annak zavartalan lefolyását; a másik pedig hajtotta a gépet, és időről időre váltották egymást. A tiszta mag a rosta faránál elhelyezett ponyvára halmozódott, míg az ocsú oldalt hagyta el a rostát.

Az egyre tökéletesedő cséplőgépszekrények mindazt elvégezték, amit a szórórosta, ezért az 1920-as években lassan kezdett kiszorulni a használatból. Később csak aprómagvak, hüvelyesek tisztítására használták, sőt helyenként még használják napjainkban is.

A GABONA ELRAKTÁROZÁSA

A gabona elraktározásának különböző formái alakultak ki, részben birtokkategóriánként, részben tájanként, vidékenként. Ezek idővel változtak, a régi formák eltűnésében és az újak megjelenésében is fokozatosságot lehet kimutatni.

MÉRŐ- ÉS TÁROLÓEDÉNYEK

A véka a legáltalánosabban ismert gabonamérő-edény, melynek nagysága tájanként különbözik. 25–35 liter között váltakozott, de a métermázsa bevezetése után általában úgy egységesítették, hogy 30 literre vették, ami körülbelül 25 kg búzának felelt meg. Régebben készítették kéregből, majd a hordóhoz hasonlóan megfelelő mennyiségű külön darabból; ez utóbbi esetben általában három vasabroncsot tettek rá. A vékában lévő vetőmag területmértéket is jelentett. A vékás általában 300 négyszögöl, és négy tett ki egy magyar holdat (MNL V. 521).

A köböl terjedelme ugyancsak változott a magyar nyelvterületen, de a legtöbb helyen 60–64 literrel számolták, vagyis két vékából állott. Hasonló mérték a mérő, melyhez kapcsolódó földterületet az úrbérrendezés során, a 18. század utolsó negyedében {427.} 600 négyszögölben állapították meg. A fenti mértékegységek egyben olyan edények is voltak, melyekkel felmérték az elraktározandó vagy eladásra kerülő szemestermény mennyiségét, de ezekben hosszú ideig nem tartották (Bogdán I. 1978).

91. ábra. Gabonásvermek keresztmetszete:

91. ábra. Gabonásvermek keresztmetszete: a) körte alakú verem; b) csonkakúp alakú verem, Orosháza (Békés vm.)

92. ábra. Gabonatartó fa

92. ábra. Gabonatartó fa bodonok: a) Csíkszentdomokos (Csík vm.); b) Dunántúl

A zsák durva vászonból készült és inkább a gabona szállítására, mint tárolására szolgált. A német eredetű szó már a 14–15. században feltűnik nyelvemlékeinkben. Ebben szállították a búzát a vásárra, malomba, ahonnan lisztet hoztak benne. Méretét ritkán határozták meg pontosan, de általában 80 kg fért el egyben. A 20. században megjelenő gyári zsákokba ennél többet is tudtak önteni. Az ún. vékászsákban egy mázsánál több is elfért. A zsidózsák csak 65 kg-ot foglalt magába. Az asszonyok, {428.} különösen Erdélyben, csíkokat szőttek a zsákok alapanyagába, mely nemcsak díszként, hanem tulajdonjelül is szolgált. A zsákot nyakba vetve vetésre is használták, esőben, gabonaszóráskor fejre húzva, védelmül szolgált.

93. ábra. Szalmából fonott gabonatartó, Jászkisér (Jász-Nagykun-Szolnok vm.)

93. ábra. Szalmából fonott gabonatartó, Jászkisér (Jász-Nagykun-Szolnok vm.)

94. ábra. Gabonatartó ácsolt ládák:

94. ábra. Gabonatartó ácsolt ládák: a) hambár (Somogy vm.); b) hambár, Magyarremete (Bihar vm.)

{429.} A kas, gabonáskas, búzáskas nagyobb számban Erdélyben ismeretes, de előfordul néhány esetben a Palócföldön, továbbá a Dunántúl nyugati felében is. Ezek különböző formájúak. Némelyiknek szögletes favázat készítenek és úgy fonják azt be vesszővel, mások kerek alakúak, olyan is akad köztük, amelyik léctalpon áll és felfele kiszélesedik. A legtöbbjüket tehén- vagy lóganéval kevert sárral kívülről esetleg mindkét oldalról betapasztják, mert így a gabonaszemek nem hullhatnak ki belőlük. Erdélyben már a 16. századtól ki tudjuk mutatni használatukat. 1570: „Buzas kas es egy Eoregh Lada...”; 1601: „Buzas kas nro 3” (Kolozsvár – SzT. 1. 1108). Ezek befogadóképessége viszonylag kicsiny volt, általában 1–5 mázsa között váltakozott (MNA 82. térkép; Füzes E. 1984: 29–38).

Szalma- és gyékénytárolókat a Dunántúlon az előbbi, a Tisza mellékén az utóbbi alapanyagból készítették. Elnevezései közül a kópic a Dunántúlon, a búzáskosár inkább a Tisztántúlon ismeretes. A bucsér inkább nyugaton, míg a szapu keleten fordul elő. Ez utóbbi a középkortól kezdve gabonamérésre használatos, tájanként változó nagyságú egység. Sokfelé feltűnnek, de nagyobb mennyiségben csak a Dunántúl nyugati felében mutathatók ki. Leginkább csak a használatra és a vetésre szánt mennyiséget tartották bennük.

A búzásbodon, -köpű nagyméretű, kivájt, kiégetett fatörzs, melyet kb. két méter magasságban hagynak meg, használata elsősorban erdős vidéken fordul elő, de ott sem tekinthető általánosnak. A legtöbb példánya végig a Dráva mellett került elő, míg a Dunántúl más részein csak szórványosan találkozunk egy-egy példánnyal. Viszonylag többet ismerünk a Zempléni-hegységből, de szép példányokat használtak a Bodrogközben is. A székelyek és a moldvai magyarok szintén gyakran tartották ebben a gabonát. Nyugat-Dunántúlon előfordulnak olyan kéregedények, melyek gabonatartásra szolgáltak.

A gabonáshordó és -kád, akárcsak a búzásbodon, elsősorban a kamarában, pajtában állott, olyan helyen, ahol sem rosszindulatú ember, sem jószág nem tudott könnyen hozzáférni. A búzahordót egykor a szlovák vándorárusok szállították a délebbre eső vidékekre. Ezeket fenyőfából készítették. Erdélyben is használták, amit többek között egy 1717-ből származó adat bizonyít: „A kádárló szín, melyben talaltattak ezek ... Egy buza hordó...” (Abafája, Maros-Torda m. – SzT. 1. 1106). A búzahordó (gabonáshordó) elnevezésének két nagy összefüggő területét lehet megállapítani. Az egyik az északi magyar nyelvvidéken, ahol elterjedése a Palócföldön keletre és nyugatra egyaránt túlnyúlik, a másik a Dunántúl déli része, főleg Zala és Somogy megye. Máshol, így a Tiszántúlon és Székelyföldön csak szórványosan találkozunk vele.

Az abaúji Hegyközben fennállónak nevezik, és ez olyan hordó, melynek felső vége nyitott; ugyanilyenben hordják be Tokaj-Hegyalján a szőlőt a településre. Itt ezeket a szőlőműveléstől kölcsönözték, majd mintájára készítettek újakat is. Amikor az 1880-as évek második felében a filoxéra kipusztította a szőlőket, akkor sokan a használaton kívül került fennállókban gabonát tároltak, annál is inkább, mert a gabona vetésterülete megnövekedett. Egyes zempléni, abaúji falvakban törkölyöshordókat is használták rövid időre gabonatárolásra. Hasonló okokra vezethető vissza a kádak alkalmazása is.

95. ábra. Boglyaformájú gabonás, Orosháza (Békés vm.)

95. ábra. Boglyaformájú gabonás, Orosháza (Békés vm.)

96. ábra. Kamrába épített gabonatároló rekeszték (

96. ábra. Kamrába épített gabonatároló rekeszték (hombár), Jászkisér
(Jász-Nagykun-Szolnok vm.)

Az előbbieknél sokkal nagyobb területen terjedt el a szuszék, vagyis az ácsolt láda, {430.} melynek oldaldeszkái a váz hornyába csúsztak bele. Szét lehetett szedni, így kis helyen viszonylag nagy mennyiséget lehetett belőle szállítani. Elterjedési területei közül Zala és Somogy emelkedik ki, továbbá az egész Palócföld; a Tiszántúlon a Marosig általános, Erdélyben mindenütt ismerik és használják, de a moldvai magyaroknál is előfordul. Készítő központjai Baranyában, Gömörben, Biharban és a Székelyföldön {431.} alakultak ki. Ha a fedelét tekintjük, akkor három fő és egymástól eltérő formáját lehet megkülönböztetni: a) A baranyaiaknak a koporsóhoz hasonló fedelén négy szarv áll ki és ezzel bizonyos formai hasonlóságot mutat az ókori megfelelőkkel. b) A gömöri szuszékok fedele keskenyedett és domború fedél borult rájuk. c) Az erdélyieket, főleg a székelyföldieket az jellemezte, hogy tetejüket csaknem teljesen egyenesre képezték ki. „Általában kétféle nagyságú szuszékot szoktak ezen a vidéken (Varság, Siklód, Udvarhelyszék) készíteni, gyakoribb a nagyobb méretű, mely kb. 25–30 véka űrtartalmú, a kisebbek pedig 6–7 vékások ... A jól elkészített szuszék szinte légmentesen zár, úgyhogy abba az egér vagy más kártékony állat nem tud bejutni. Ezért tarthatnak benne kenyeret, lisztet, legalább azonban kukoricát, búzát vagy más gabonafélét” (Haáz F. 1942; K. Csilléry K. 1951).

A láda, ferslóg nem a magasabb tudást igénylő ácstechnikával, hanem egyszerű szegezéssel készült. Ez lehet egyik oka gyors elterjedésének, továbbá az is, hogy a 19. században, különösen annak második felében a vetésterület és a hozamok megnövekedésével mind több gabonát kellett (még a kisebb gazdaságoknak is) tárolni. A szegelt gabonásládát az olyan gazdaságban is el tudták készíteni, amelyik nem kifejezetten fafeldolgozó területen működött. A ferslóg elnevezés a bajorból származik és az asztalosok használatával jutott el hozzánk a 18. században A búzatartó ferschlag elnevezés Kolozsvárról 1839-ből ismert, ez egyik legkorábbi előfordulása (SzT. 4. 76). Az elnevezés inkább a keleti nyelvterületen honosodott meg, de szórványosan a Palócföldön is előfordul (ÚMTSz). Méretük különböző, de olyan is akadt köztük, amelyikbe 10–15 mázsa gabonát is el lehetett raktározni. Helye, akárcsak a többi tárolóedénynek: a kamra.

A gabonatartó rekesztékek a paraszti gazdaságokban a 19. században tűntek fel, a gabonakonjunktúrák idején. Ezeket tájanként váltakozva hombárnak, fióknak, rekesznek, szuszéknek stb. nevezték, 10–80 mázsa gabonát el lehetett helyezni bennük, tehát lényegesen többet, mint az eddigi mozgatható tárolóedények bármelyikében. Éppen ezért ezeket a magyar nyelvterület azon részein, ahol a gabonatermelés megnövekedett, csakhamar kiszorították (a gabona raktározására lásd részletesen Füzes E. 1984).

Az udvaron elhelyezkedő gabonatartó építmények (verem, gabonások, magtárak stb.) részletes tárgyalását a Magyar Néprajz IV. kötetében találja meg az olvasó (Varga Gy. 1997b: 199–203).

A SZALMA, TÖREK, POLYVA ELTARTÁSA

A gabonaneműek alapvető értékét a szem jelentette, akár emberi táplálkozásra, akár takarmányként szolgált; de a gabona szára és kalásza is rendkívül fontos eleme volt a parasztgazdaságnak, annak minden kis részét gondosan megőrizték és felhasználták.

A szalma elsőrendű értékesítési módja az almozás és a takarmányozás, de a házfedésnek éppúgy nélkülözhetetlen alapanyaga, mint ahogy az ágyba, helyenként a párnába is ez került, ebből készült a szalmakalap, a szalmakötél és még sok minden más (MNL IV. 540–544). A pelyva a szalmával együtt szláv jövevényszó, míg a törek a tör- kicsinyítőképzős származéka, tehát belső fejlődés eredménye. A törek és a pelyva {432.} között a mai nyelvhasználat nemigen tesz különbséget, de régebben a törekben a kalász keményebb részei maradnak meg, míg a pelyva elsősorban a maghüvely levélkéit tartalmazza. Ezt a nyomtatásban, a kézi- és gépi cséplésben egyaránt megkülönböztették, manapság csak egységesen a szalmát takarítják be.

Bél Mátyás 1730 körül így vélekedett a szalmáról és törekpelyváról: „A hosszabb szárú szalmát, amilyen a csomóba kötött rozsszalma, nagyobb gondossággal teszik el nálunk, mint a többi gabonaszemektől különválasztottat. A rozsszalmát ugyanis, alkalmas lévén különféle használatra: kötélnek, kötözőnek, házfödélnek s más efféle kisegítő anyagnak, kazalban, csűrben, istállóban stb. helyezik el. Más gabonafélék összevegyített szalmáját, kevés haszna lévén, eldobják. Igaz, a paraszt ebből is kiválogat valamit, hogy takarmánnyal és szénával keverve télen a jószág elé vesse, kivált a hegyvidéken, ahol a széna drágább, a zabot meg kenyér alakjában a szegény nép fogyasztja. Sokan a jászolba teszik a tehén elé legalább az árpa szalmáját, minthogy a szára lágyabb s kellemesebb ízű. A zabszalmát apróra vágják és zabbal keverve lovaknak adják ... A síkságon legalábbis majdnem semmi becse nincs a szalmának, ára nincsen, fa helyett tűzrevalónak használják legtöbben: szalma lángjával fűtik a szobát, azzal főzik az ételt és sütik elsősorban a kenyeret, ahol fa nélkül szűkölködnek. Sokan kihordják a szántóföldre, hogy ott megrothadván trágya gyanánt hasznosítsa a talajt. Vannak, akiket a szalma terhes sokasága arra késztet, hogy a szegényeket kérjék: vigyenek belőle maguknak, amennyit akarnak. Amint hallottuk, így tett egykor a Csákyak ősi nemzetsége is; innen ered a mondás, mely a Csákyak szalmájához hasonlítja, ami olcsó áron kapható: ’Annyira tartja valamint a Csáky szalmáját’” (Bél M. 1984a: 141–142). A 19–20. században a szalma paraszti felhasználása az előbbiekhez képest szinte alig változott.

Szalma és szalma között jelentős különbséget tettek, és ez az elraktározásban is kifejezésre jutott. A búzaszalma mint a legkevésbé értékes, de ugyanakkor a legnagyobb mennyiségű, fedél alá ritkán került. A szállás-, ólaskertben vagy az udvar hátsó részében, esetleg a kertben kazalban raktározták el. A kazlat úgy kellett összerakni, hogy az újig ne ázzék be, ehhez rendszerint jól értő mestert hívtak. Télen horoggal húztak belőle, mások újabban időről időre szénavágóval levágták, mert így nemcsak csinosabb, hanem jobban meg lehetett védeni az időjárás viszontagságaitól is (Börzsöny, Hont m. – Ikvai N. 1977: 196–197). A szilaj jószágtartás idején a kazlakat U alakúra rakták, éjszakára ebbe terelték be a szarvasmarhát vagy a juhot. A nem sok élelemre számító jószág lassanként megette a szalmafalat.

Az árpa- és a zabszalma sokkal jobb takarmánynak számított, éppen ezért külön kazalba rakták, sőt néha a csűrben vagy a szénatartó építmények valamelyikében szorítottak számára helyet. Ebből sokszor készítettek szecskát, mely szláv eredetű szavunkat már a 16. század végétől ki tudjuk mutatni. A 19. század elejétől a kezdetleges szecskavágók is feltűntek, melyek segítségével a szalmát szénával, majd később répával és sok más módon dúsították (Bátky Zs. 1906; MNL. IV. 569).

A pelyva és a törek nemcsak jobb minőségű takarmány a szalmánál, hanem a sárépítkezés nélkülözhetetlen alapanyaga; az agyagból készült sárba keverték és ebből rakták a falat, vetették a vályogot. Éppen ezért általában a szalmánál sokkal jobban megbecsülték és attól elkülönítve kezelték. Ha kazalba rakták, akkor a tetejét szalmával jól befedték, hogy átnedvesedését megakadályozzák.

{433.} „A takarmányozáshoz felhasznált polyvát az Alföldön általában a szalmakazlak alatt elhelyezett pelyvásban, esetleg különálló, szalmával fedett törekkazalban, pelyvakazalban tárolják. Az Alföld szélein és a Kelet-Dunántúlon rendszerint a szalmakazalba építenek nádfallal ellátott, ajtóval felszerelt polyvást, pejvalikat. Az Alföldön a különálló polyvatároló újabb építmény, rendszerint kezdetleges, gyakran csak kóróból tákolják össze (pévasszin, pévásból)” (Paládi-Kovács A. 1979a: 467).

ÖSSZEFOGLALÁS

A magyar földművelés, azon belül is a gabonatermesztés néprajzi kutatása az utóbbi évtizedekben jelentősen fellendült, és bár nem minden irányban egyenletesen fejlődött, de már eljutottunk odáig, hogy néhány korábban felvetett kérdésre megpróbáljunk feleletet adni.

Ma már a régészet, a történelem, a néprajz, a nyelvtudomány kutatói közül egyre többen ismerik el, hogy a honfoglaló magyarok egy része jelentős földművelési ismeretekkel is rendelkezett. Ezek ótörök, illetve keleti szláv kapcsolatok egykori meglétéből következnek.

A Kárpát-medencében a nyugati és déli szlávokkal együtt élve kétségtelenül hatottunk egymásra, kölcsönösen sok mindent elsajátítottunk a földművelés területén is. Kapcsolatunk Európával egyben azt is jelentette, hogy a gabonatermelés technikájában nem maradtunk el tőlük. Így a fordító- vagy ágyeke a 12–13. században ugyanakkor jelent meg nálunk, mint Nyugat-Európában, s amikor a flamand területen az aratásban a kaszát ki lehet mutatni, akkor azt már nálunk is kezdték alkalmazni. A 16–17. századtól és később is a magyar gabonatermelés technikája egyre jobban elmaradt a nyugati fejlődéstől, sok esetben egy évszázaddal, de még nagyobb idővel jártunk utánuk. A nagyobbrészt vasból készült Brabanti-ekét nyugaton egészen a 17. századig lehet követni. A 18. század első évtizedeiben Angliában már ekemanufaktúrák működtek. Nálunk még egy évszázad múlva is csodálkozva vettek körül egy-egy angol vagy német vasekét. Az első ekemanufaktúra az 1840-es években kezdett szerveződni. A jobbágyfelszabadításkor pedig az ún. félvasekék száma nem lehetett több 2–3%-nál, melyek legtöbbje földesúri birtokon szántott.

Az elmaradás a 18. századtól kétirányú. Egyrészt elmaradtunk Nyugat-Európától, másrészt a hazai nagybirtok gyorsabban fejlődött, mint a parasztbirtok. Eddig ugyanis a gabonatermelés a földesúri birtokon ugyanazokkal az eszközökkel, módszerekkel történt, mint a jobbágyföldeken, hiszen az úrdolgára kötelezett jobbágyoknak saját szerszámaikat kellett használniuk. A 18. században, különösen annak második felében számos földesúr, gazdatiszt elkezdte a nyugati földművelést tanulmányozni, megindult a magyar mezőgazdasági irodalom. Új eszközök, módszerek, fajták honosodtak meg, ez azonban a jobbágybirtokot alig érintette, mert az akarva-akaratlanul kénytelen volt a régit megőrizni, hiszen az új szerszámokat nem tudta, de nem is akarta megvásárolni, mert azzal földesurának is kellett dolgozni.

A fentiekből már közvetve az is kiderül, hogy a magyar földművelés eszközeit, munkamódjait egészében nem lehet etnikai jellegzetességnek tekinteni. Vajon hogy lehetne annak tartani a fordító(ágy)ekét, mely Nyugat-Szibériától Európa középső {434.} részén át egész Angliáig tart, belefoglalva a Kárpát-medencét is. A szarvtalpas eke egykor a Volgától egészen Magyarországig a legkedveltebb formának számított. Ugyanez mondható el a sarlóról vagy a kaszáról, a rendre vágásról és a rávágásról, a gabona vermeléséről, a nyomtatásról és a cséplésről, hogy csak néhányat említsek a fentebb részletesen tárgyalt eszközök és munkamódok közül. Ez technika, ami különleges utakon terjedhet vagy hasonló körülmények között egyik vagy másik eleme újra feltalálható. Mindezt nagymértékben befolyásolják a talaj- és az éghajlati adottságok. Mindezek ellenére, ahogy egy-egy magyar táj a földművelési munka eszközeit és módjait összeilleszti, az mindenképpen jellemző rá.

Ezzel magyarázható, hogy a Kárpát-medencében kétféle gabonatermelési móddal találkozhatunk: egyik az alföldi, a másik a domb- és hegyvidéki. Az előbbit jellemzi, hogy minden munkát a szabadban végez és lehetőleg minél többet áthárít a vonójószágra. Ez egyben extenzív gazdálkodásnak is mondható. Itt terjedt el leghamarabb a kasza, általános a nyomtatás, a szabadban történő szórás, a gabona vermelése. A hegy- és dombvidéki földművelést a csűr vagy az annak megfelelő építmény határozta meg. A többnyire sarlóval levágott gabonát minél hamarabb a csűrbe vagy annak közelébe szállították. Itt csépelték ki, a felszórást is itt végezték el, majd a gabonát faedényekben, gabonásokban vagy a ház padlásán raktározták. A természeti körülmények úgy határozták meg ezt a művelési egységet, hogy az semmivel sem belterjesebb az előzőnél, csak a kisebb földterületek régebbi eljárásokat őriztek.

Az alföldi módszer munkája általában haladósabb, ezért különösen a 19. század első felétől, az érintkező területeken erőteljes hatást gyakorolt a hegy- és dombvidékire. A kasza általános használata innen terjedt, a nyomtatás különösen észak felé erőteljesen behatolt a folyóvölgyekbe. A vermeket átvették a nagyobb gazdaságok. Ez a hatás azonban rövid ideig tartott, hiszen a század második felében az alföldi földművelési mód újra változott, amikor a félvasekét széles körben alkalmazta. Jellemző, hogy amíg 1872-ben Fejér, Szolnok és Pest megyében 3–7%-ot tett ki a régi faekék száma, addig Erdélyben 90–100% között mozgott. Az Alföldön a gőzcséplőgépek a 19. század utolsó negyedében a nyomtatást már csaknem teljesen kiszorították, amikor az észak felé még terjedt.

A fentiekből világosan látszik, hogy a földművelés kutatása milyen fontos része a néprajznak, hiszen a Kárpát-medencében történt megtelepülésünk óta egyre inkább ez képezi a lakosság megélhetésének döntő alapját. Ennek gondos és alapos megértése nélkül nem ismerhetjük meg a magyar parasztság életének legfontosabb mozgatórugóját, meghatározó alapját.