SZÁNTÓFÖLDI KAPÁSKULTÚRÁK


FEJEZETEK

A hagyományos mezőgazdálkodás keretei között a szántóföldi növénytermesztés a gabonaféléken nyugodott. A 19. század közepén bekövetkező jobbágyfelszabadításig, illetve a mezőgazdaság kapitalista fejlődésének kibontakozásáig a szántóföldi növénykultúra egyoldalúságát a nyomásos határhasználati forma konzerválta. A gabona-monokultúrára épülő gazdálkodás a talajerő trágyázás nélküli fenntartása miatt szükségessé tette a szántóföld időszakos pihentetését, a kapásnövények hiányában {435.} pedig a felburjánzó gyom miatt a tarló és az ugar legeltetését. A két- vagy háromnyomásos, ugarfordulós földművelési rendszer ezért erőteljesen korlátozta a növénytermesztést. Mivel a legeltetés szempontjából fontos tényezőnek számított a betakarítás utáni tarlószabadulással előálló terület kibővülése, a kártételek elkerülése miatt az egyes határrészeken fekvő parcellákon kénytelenek voltak azonos tenyészidejű gabonaféléket termeszteni.

A fordulókényszer: az ugar- és tarlólegeltetés tehát azt jelentette, hogy az egyes fordulókban a helyi szokás által megengedett növényfajtákon kívül más növény termesztése szinte lehetetlen volt. Így a gabonaneműeken kívül minden másféle növénykultúrát a ház körüli kertekben, valamint az ugarforduló alól kivett határrészeken lehetett termeszteni. Az ilyen határrészeket – hasonlóan a szőlőskertekhez – árokkal vagy sövénnyel, kerítéssel védelmezték a legelő állatoktól. Noha már a 14. századtól a szántóföldeken a gabonaneműek mellett néhol a legfontosabb hüvelyesek (bab, lencse, borsó), valamint a mák, dinnye is előfordultak, megszokott helyük a későbbi évszázadokban is a kert maradt (Szabó I. 1975: 29). Ezzel a névvel illették a határ mindazon elkerített területét, ahol a nagyobb mennyiségben művelt speciális növénykultúrák kaptak helyet. Legfeljebb a jellemző növényféleségek alapján különböztették meg egymástól például a sáfrányos-, káposztás-, tököskertet, a kenderföldet, majd később, a 18. századtól a kukoricáskertet, tengerinyilast. Amint ez utóbbi elnevezések is mutatják, az Amerika felfedezése után Európába áramló újvilági kultúrnövények szintén csak a kerteket vehették birtokba. Azonban az újvilági növénykultúrák – nemcsak nagy számuk, hanem mind nagyobb népszerűségük révén is – hamarosan szétfeszítették a hagyományos gazdálkodás kereteit.

Az újvilági eredetű növények kerti termesztése a parasztság számára azzal az előnnyel járt, hogy eleinte nem vetettek ki rájuk kilencedet, tizedet, mindezek a növények dézsmamentesek voltak. Ez a sajátos helyzet ösztönzően hatott művelésük elterjedésére, amihez a 18. század közepétől a lakosság számának gyors növekedése is hozzájárult. Az igaerő nélküli szegényparaszti tömegek számára tulajdonképpen a kapásnövények biztosították a megélhetést azáltal, hogy apró földjeiken termesztették vagy részesművelésükre vállalkoztak. Az újkori kapásnövények, elsősorban a kukorica és a burgonya azonban a szegénység tápláléknövényeként is egyre erőteljesebben hatott a nagyobb méretű, szántóföldi művelés irányába. Különösen a gabonatermesztésre kevésbé alkalmas hegyvidéki tájakon tudtak a kapásnövények előbb kitörni a kertművelés kereteiből, és elfoglalták a kevesebb hasznot hozó tavaszi gabonafélék helyét. Könnyebben kerültek a szántóföldekre a kötetlenebb alföldi tanyásgazdálkodásban is. Az ország nagy területén azonban az újkori kapásnövények még a 18. század végétől is csak az ugarban kaptak helyet, előidézve a javított háromnyomásos gazdálkodási rendszert. E sajátos művelési mód elterjedése lehetőséget adott arra, hogy egyre több speciális növénykultúra honosodjon meg a szántóföldeken, mint a kukorica, dohány, burgonya, valamint a takarmány- és ipari növények. Az ugar használatának lényeges átalakulása, amely a legeltetés vagy pihentetés helyett a gabonaneműektől eltérő műveléstechnikájú növények termesztésével járt, mind jobban sürgette a mezőgazdaság hagyományos struktúrájának feladását (Well-mann I. 1979).

Az újvilági kapásnövények – élükön a kukoricával – főképpen a paraszti gazdálkodásba {436.} illeszkedtek be, mégpedig olyan módon, hogy gyökeresen átalakították azt. Ugyanis az emberi táplálkozásban és az állatok takarmányozásában addig fontos szerepet játszó ősi gabonafélék egy részét, mint például a kölest, hajdinát, alakort, tönkölyt feleslegessé tették. Művelésük révén átalakult a hagyományos vetésszerkezet, új művelési technikák és eszközök honosodtak meg, megváltozott a férfi és a női munka részvételi aránya a mezőgazdasági termelésben, a nők tevékenysége számottevően kibővült. Az új növénykultúrák művelése egyenletesebbé tette a mezőgazdasági munkára fordított idő eloszlását. Mindezen alapvető változások a 19. század közepétől zajlottak le, amikor a jobbágyfelszabadítás utáni két évtizedben az előrehaladó tagosítások következtében a szabad gazdálkodásra áttérő településeken és az elkülönített volt allodiális földesúri szántóterületeken mind nagyobb méretben hódítottak teret a kapásnövények. Ezek a növénykultúrák Európa más területein is általában azonos időben és hasonló körülmények között törtek utat a rendszeres szántóföldi műveléshez.

A mezőgazdaság kapitalizálódásának révén jutottak be tulajdonképpen a kapásnövények a szántóföldi művelés hosszú évszázadokon keresztül változatlan rendszerébe, de a kapáskultúrák is számottevően hozzájárultak az európai mezőgazdaság újkori arculatának átformálódásához. Ennek ellenére az európai néprajzkutatás mindmáig kevés figyelemre méltatta az újkori kapásnövényeket. Kivételt egyedül a magyar néprajztudomány képez, amely európai vonatkozásban is páratlan monográfia-sorozatban tárta fel az egyes újvilági kapáskultúrák műveléstörténetét (vö. Balassa I. 1960; Bálint S. 1962; Takács L. 1964a; Kósa L. 1980a; Selmeczi Kovács A. 1993).

A KUKORICA

A változatos és nagyszámú újvilági kultúrnövény közül a kukorica volt az első, amely beilleszkedett az európai népi műveltségbe, és nélkülözhetetlen elemévé vált a paraszti gazdálkodásnak. Az Európában még néhány évszázada alig ismert növény napjainkra a búza után a második legfontosabb szántóföldi növénykultúra lett, amelynek vetésterülete és gazdasági jelentősége egyenrangú a gabonaneműekkel.

Az Amerika felfedezése után Európában kuriózumként sokfelé feltűnő kerti dísznövény – velencei kereskedők közvetítésével – Dél-Európában és a Balkán-fészigeten hamarosan a paraszti kertekben haszonnövényként terjedt el. Ilyen minőségében jelentkezett a 17. század elején a Kárpát-medencében is. A kukoricaművelés legkorábbi területe Erdély és a Dél-Dunántúl, ahova román, illetve délszláv közvetítéssel került Itália és a Balkán felől. Erdélyben elsősorban a Szamos völgyében, a Rákóczi-birtokokon és a Maros völgyében fordult elő korai művelése, amint arról 1639-től írásos feljegyzések tanúskodnak. Ezen levéltári források sertéshizlalásra és emberi táplálékul való felhasználásáról egyaránt megemlékeznek (Balassa I. 1960: 43–44). Hasonló időre tehető a kukorica dunántúli elterjedése is, amellyel az 1650-es évektől számolhatunk, elsődlegesen a szegény sorú népesség körében. Az Alföldön szintén a 17. század végétől hódított teret művelése a gabonatermesztés mellett, jórészt az állattenyésztés szolgálatában. Annak ellenére, hogy a kukorica hazai térhódításának {437.} kezdetén néhol az allodiumokban is felbukkant, a kisgazdaságok haszonnövényeként vált ismeretessé. Uradalmi termesztése csak a 18. század közepétől bontakozott ki.

97. ábra. Kukoricavető eszközök:

97. ábra. Kukoricavető eszközök: a) ekére szerelhető kukoricapergető; b) a pergető keresztmetszete, Hódmezővásárhely (Csongrád vm.)

Sajátos képet mutat a növény megnevezésének szóföldrajzi megoszlása: a magyar nyelvterület legnagyobb részén a kukorica megnevezés ismeretes (Dunántúl, Duna–Tisza köze, Felföld), a Tiszántúlon tengeri néven emlegetik a növényt, míg Erdély nyugati részén, Szatmárban és a Szamosközben a málé névalak járja, a Székelyföldön viszont törökbúza néven tartják számon. Ez utóbbi két terminus régies névalakot őrzött meg, a málé a kölesre, a törökbúza a gabonára utaló jelentéstartalommal rendelkezik (Balassa I. 1960: 97).

A kukorica szokatlanul gyors elterjedését és népszerűvé válását annak köszönhette, hogy abban az időben jelent meg a Kárpát-medencében, amikor a török pusztítás {438.} nyomán elszegényedett lakosság tömegei igaerő nélkül is művelhető tápláléknövényre szorultak. Ebből adódik, hogy legkorábbi és legjelentősebb művelési területei éppen ott alakultak ki és stabilizálódtak, ahol kezdettől az emberi fogyasztás céljaira szolgált. Ugyanis a kukoricaételek teljesen hasonlítottak az addig árpából, kölesből, tönkölyből, alakorból előállított ételféleségekhez. Ez a lényeges tényező avatta az idegen növényt egycsapásra honossá, európaivá. Mindehhez járult, hogy terméshozama a 17. században legalább kétszeresére rúgott a gabonféléknek, valamint kerti termesztése miatt egy ideig nem került a jobbágyi szolgáltatásokra kötelezett termelvények közé (Wellmann I. 1979: 153).

A kukorica kezdetben a ház körüli veteményeskertekben, szőlőkben fordult elő, de korán megmutatkozó gazdasági haszna miatt hamarosan a települések közelében osztott kukoricás kertekbe, tengeri nyilasokba került, ahol valamivel nagyobb méretű művelésére adódott lehetőség. Már kezdettől felismerték, hogy a kukorica kitűnően tenyészik a frissen feltört földeken, így ez a növény lett az irtásföldek uralkodó veteménye. De az újonnan feltört legelők gyepföldjébe is szívesen vetették, éppen úgy, mint korábban a kölest. A 19. század elejétől az Alföldön széltére megindult az ugar kukoricával való bevetése. Lényegében az alföldi tanyás gazdálkodás keretében tudott a kukorica legkönnyebben bekerülni a vetésforgóba, ahol a nyomáskényszer nem érvényesült. Ezen térhódítása valójában csak az 1870-es évektől, a gabonakonjunktúra végleges elmúlásának idejétől vált érzékelhetővé, amikor a sertéstartás ismét lendületet vett, és nem nélkülözhette az új takarmánynövényt. Korábban viszont a parasztság többsége inkább a közép- és nagybirtokokon vállalt részesműve-lést, amíg arra lehetősége volt, saját földjén inkább gabonát termelt. A jobbágyfelszabadítás következtében megnyíló értékesítési lehetőség, majd a gabonakonjunktúra lefutása tágította jóval szélesebbre a paraszti földeken a kukoricatermelést.

Amikor a kukorica a 19. század második felében a nyomásos gazdálkodású falvakban is bekerült a vetésforgóba, a tavaszi gabona helyére, művelésmódja lényegében átalakult: a kerti növényből jellegzetes szántóföldi kapáskultúrává lépett elő. Kerti növényként való korai művelése – amint Balassa Iván terminológiai értékeléséből kitűnik – jobbára az addig ismeretes szántóföldi és kerti növénykultúrák mintájára formálódott ki, amely az egyes nagytájak szerint sajátos eltérést mutatott. Ez a lokális és időbeli differenciálódás a szántóföldi kapásművelés egységesítő hatása alatt a 19. század végére erőteljesen háttérbe szorult. Hasonló folyamat zajlott le a kukoricafajták változásának terén is: a korábbi századokban honos különböző tájfajtákat, amelyek közül a táplálkozásban fontos kemény magyar kukorica volt a legismertebb, a 19. század végétől a takarmányozásra szolgáló bőtermő puhább fajták, mint például a lófogú kukorica váltották fel. A kukoricafajták változatossága a paraszti gazdálkodásban viszont a legutóbbi időkig megőrződött (Ramocsaházáról [Szabolcs m.] 12 különböző termesztett fajtát írt le Nyárády M. 1955: 274–275).

A kukoricát eleinte szórva vetették el a kerti földbe, de kapa után, ültetőbottal vagy sarokkal is juttatták a földbe. Kerti módra való termesztésének egyik legjellemzőbb sajátossága a sornélküliség. A gabona módjára végzett szórva vetése leginkább a gyeptöréseken és az ugarban fordult elő, ahol trágyázás nélkül, egyszeri szántásba került a vetőmag. A talaj-előkészítésnél a parasztgazdaságok a legutóbbi időkig megmaradtak az egyszeri szántásnál, a közvetlen trágyázás viszont általánosan teret {439.} hódított. A vetni való mag kiválasztására kezdettől gondot fordítottak, már a 18. századtól ismerünk adatokat, hogy a legszebb csöveket félretették a vetéshez. A hagyományos paraszti nemesítés egyik módja az is, hogy csak a kukoricacső derekát hagyták meg vetnivalónak, ahol a legszebb szemek vannak.

98. ábra. Kukoricacsuhé-bontó fák, Békés (Békés vm.)

98. ábra. Kukoricacsuhé-bontó fák, Békés (Békés vm.)

A kukorica szántóföldi termesztésének nyomán alakult ki a soros vetés gyakorlata, elsőként az uradalmakban, majd az 1870–80-as évektől a dunántúli parasztgazdaságokban. Ez a jellegzetes szántóföldi művelésmód a Tisztántúl keleti részén és az erdélyi területeken csak az 1920-as évektől vált általánossá. A sorba vetésnek változatos formáit ismerték. Már a 19. század elején is vetettek kifeszített zsinór mellett, azonban ennél egyszerűbb és elterjedtebb volt a sorhúzó használata. A szükséges sortávolságra állított négyfogú, gereblyeszerű eszközt úgy húzták végig a vetésre előkészített talajon, hogy a szélső fog az előző soron haladt. A sorhúzó, jelölő ló vontatású formáját is alkalmazták a nagyobb gazdaságokban. A kijelölt sorokon kapával, sarokkal vagy ültetőbottal vetették el a kukoricaszemeket lépésnyi távolságra egymástól. Egy-egy helyre 3–4 szemet ejtettek.

Az egyes vetési technikáknak nem alakult ki táji megoszlása, inkább a talaj minősége befolyásolta az eszközhasználatot. Például a homokos, laza földeken sarokkal vetettek, míg a kötött talajon ültetőbotra volt szükség. Kapával általában a nők dolgoztak, ezért is válhatott a kapával végzett kukoricavetés az ország egész területén ismert és általánosan alkalmazott munkatechnikává. Az uradalmakban a vetőgépek megjelenéséig szintén kapával végezték a kukorica vetését. Ez a technika – különösen a Dunántúlon – összefonódott a kukorica fejtrágyázásának gyakorlatával, melynek néhol fejlett munkaszervezeti formája is kialakult. Például Nemespátrón (Somogy m.) az 1930-as években sokszor húszan is összefogtak a kukorica vetésére, {440.} kölcsönösen segítve egymást. Elöl mentek a kupicolók, akik kapával kivágták a lyukat, majd utána a ganéhordók egy-egy marék trágyát tettek minden helyre. Ezeket követték a vetők, akik néhány szem magot dobtak a trágya tetejére. Végül ismét mások betemették a lyukakat (Seemayer V. 1935: 40). A fejtrágyázást a Tisztántúlon és Erdélyben egyaránt alkalmazták a kapás vetésnél.

99. ábra. Kukoricamorzsoló eszközök:

99. ábra. Kukoricamorzsoló eszközök: a) kukoricaszurkáló, Alföld; bc) kukoricadörzsölők, Székelymuzsna (Udvarhely vm.)

A soros vetés legáltalánosabb formája, amikor a vető az eke után haladva minden harmadik barázda oldalába szórja a szemeket. A barázdába vetés a 18. század óta az egész ország területén elterjedt. Elsősorban gyorsasága miatt vált közkedveltté a parasztság körében. Ehhez a munkatechnikához később az eke gerendelyére szerelt adagoló-szerkezeteket, vetőcsoroszlyákat is használtak. A magok egyenletes pergetését biztosító egyszerű vetőszerkezetek tipikus paraszti találmányok, amelyek nemcsak a munkafolyamat további meggyorsítását eredményezték, hanem munkaerőt is felszabadítottak, mert nem volt szükség a vető személyére (Balogh I. 1965; Kósa L. 1969). A legutóbbi időkig használatos vetőcsoroszlyák mint helyi jelentőségű paraszti innovációk arról tanúskodnak, hogy a parasztság az egyenlő sortávolság megtartására a maga körülményei között igyekezett a legegyszerűbb és a legolcsóbb megoldást megtalálni, amivel a munkavégzést korszerűsíthette. A kapásnövény-kultúrához kapcsolódó paraszti újítások közé lehet sorolni továbbá a vetőmag kiválasztását, az előcsíráztatás alkalmazását, amivel legtöbb helyen megelőzték a nagybirtokot, valamint a fejtrágyázás gyakorlatát.

A kukoricavetés legkedvezőbb idejét a népi hagyomány Szent György napja (április 24) körülre teszi. Május elejére mindig igyekeztek elkészülni a vetéssel. A {441.} kukorica soros vetése megkönnyítette a növény gondozását, a kézi kapálást. A ló vontatású ekekapa használata viszont eleve megkövetelte a sorvetést, pontosabban a vetőgép által biztosított egyenletes sorokat és sortávolságot. A kukoricát a gyomosodás ellen a 19. században egyszer kapálták meg és egyszer töltögették. Az első kapálás nem sokkal a növény kikelése után került sorra, amikor az egy bokorban lévő növények közül csak a legerősebbet hagyták meg. A töltögetést közvetlenül az aratás előtt végezték. A 19. század második felében a gazdasági írók már mindinkább ellenezték a kukorica töltögetését, amivel az uradalmakban a század végére fel is hagytak. A paraszti gyakorlatban azonban a legutóbbi időkig megőrződött ez a munkaforma, azon hiedelem nyomán, hogy a szél így nem tudja megdönteni a sorokat.

A 19. század elejétől jelent meg a lókapa az uradalmakban. Az 1880-as évektől a dunántúli, majd az alföldi parasztgazdaságokban is mind elterjedtebb eszköz lett, amit többnyire falusi kovácsok, bognárok állítottak elő a gyári eszközök leegyszerűsített utánzataként. Országos méretű elterjedése azonban csak az 1940-es évekre tehető, bár a szegényparasztság kezébe még ekkor is ritkán került. Az ekekapa használata nem tette feleslegessé a kézi munkát, csupán a gyomirtást, a sorközök kitisztítását gyorsította meg. Az ekekapa használata viszont kiszorította a köztes növényeket (a babot, tököt) a kukoricaföldekről.

A kukorica két-háromszori kapálásának munkaerőszükséglete a nagyobb parasztgazdaságokban is meghaladta a család által kiállítható létszámot, de az eszköz- és tőkehiánnyal küszködő nagybirtokok is rákényszerültek a részes művelés igénybevételére. Az aratási részes munkával kapcsolták össze a kukoricakapálást. Eleinte az agrárszegénység feles művelésben végezhette ezt a munkát, azonban a kapálógépek terjedése nyomán a birtokosok mind alább szorították a részesedés mértékét. Egyre elterjedtebb lett a harmados, negyedes művelésforma, valamint a szerződésben kikötött egyéb mezőgazdasági munkák, amelyeket a kukoricaművelés mellett ingyenmunkaként, ledolgozásra kellett vállalniuk a részeseknek. Sajátos ellentmondásként mutatkozik meg, hogy a mezőgazdaság belterjesedését kiváltó intenzív művelésű növénykultúrákkal hosszú időn keresztül tipikusan feudális bérezési módok fonódtak össze. (Ennek változatos formáiról részletes áttekintést nyújt Balassa I. 1985b: 189–202.)

A kukoricát érés idején a tolvajlások miatt állandóan őrizni kellett. Ezért a legtöbb falu elöljárósága csőszöket fogadott, akik a határban tartózkodtak, kunyhóik mellé rendszerint 4–5 méter magas oszlopot állítottak, amire felkapaszkodva áttekinthették az őrzésükre bízott kukoricaföldeket. Az őrzőket a termésből fizették, de ha kár esett, nekik kellett azt megtéríteniük. A kukoricacsőszök az idősebb pásztorok, cselédek sorából kerültek ki.

A termés betakarítására általában szeptemberben került sor. A kukoricatörésnek kezdettől kétféle formája ismeretes: a borítólevéllel együtt vagy pedig anélkül szedik le a csöveket. A kukoricacső tisztán való betakarítása speciális kézi eszköz, árszerű bontófa használatát igényli, amivel végighasítják a csövet takaró levélzetet és kicsavarják a kukoricacsövet. A csuklóra köthető bontófa megegyezik az indiánok által alkalmazott eszközzel, amely valószínűleg az Amerikát megjárt magyarok közvetítésével terjedt el a 19–20. század fordulóján. A csövek tisztán törése a nagybirtokokról kiindulva vált ismertté.

{442.} A munkavégzés gyorsasága miatt a parasztgazdaságokban inkább csuhéval együtt tördelték le a csöveket, amit szekérre rakva hazaszállítottak. Ehhez a betakarítási módhoz mindenütt szórakozás jellegű társasmunka, a kukoricafosztás kapcsolódott. Esténként a rokonok, szomszédok együttesen bontották ki a felhalmozott csöveket. A kukoricafosztáskor ritkán marad el a maskarázás, amikor a beöltözött legények ijesztgették a lányokat. De a mesélés, dalolás, gyakran táncolás is megszokott kísérője volt ennek a közös munkának. A háziak főtt kukoricával és borral kínálták meg a segítőket.

100. ábra. Kukoricamorzsoló pad, Bodony (Heves vm.)

100. ábra. Kukoricamorzsoló pad, Bodony (Heves vm.)

A betakarítás munkája a lábon maradt kukoricaszárra is kiterjedt. A 19. század elején ugyan még sok helyütt a kihajtott marhákkal legeltették le, azonban a takarmányszükség növekedése megkövetelte a hasznosítható szár behordását. A kukoricaszár levágására speciális kovácsoltvas szárvágókat használtak, ami mellett a sarló, a nádvágó, a balta és a kapa egyaránt jó szolgálatot tett. A dunántúli és alföldi vízjárta területeken elterjedt változatos formájú nádvágó késeket is gyakran hasznosították erre a célra (Takács L. 1980). A levágott szárat kévébe kötötték, kúpokba összerakták, és amikor idejük engedte, szekérrel hazaszállították. A ház körül szintén kúpokban tárolták, míg tavaszra a szarvasmarha felélte. A kukorica levele fontos téli takarmánynak számított. A megmaradt kóró és a földből kiszedett csutkatő – különösen a fában szegény Alföldön – megbecsült tüzelő volt.

A csöves kukorica a betakarítás után még szárítást igényel, ezért koszorúba fonva az eresz alá függesztették, fára akasztották vagy a padláson terítették el. A nagyobb készletekkel rendelkező gazdaságok viszont megfelelő tárolóépületet használtak, melynek kezdeti formái a lábakon álló, fonott oldalfalú kukoricakasok voltak. A kukoricakasok emlékei leginkább a Dunántúl déli részén, Szatmár megye területén és Erdélyben maradtak fenn. A mediterrán kapcsolatot mutató fonott kasok elterjedését elősegítette, hogy hasonló vesszőből fonott építményeket (tyúkólakat, gabonás {443.} kasokat) helyenként már korábban is használtak. A fonott kukoricatároló építményeket, különösen az Alföld területén, a léces falú górék szorították ki. A léces kukoricagóré a 18. század végétől a nagybirtokokon terjedt el. A nagyparaszti gazdaságok a 19. század második felétől kezdték építeni. Használata századunk elején a kisebb gazdaságokat is meghódította, ahol gyakran husángokból vagy napraforgószárból készített egyszerűbb változatait állították fel. A kukoricatároló speciális épületek a parasztporták elmaradhatatlan tartozékai lettek. Méretük egyértelműen jelzi, hogy az adott gazdaság csupán önellátásra fordítja a kukoricát, vagy pedig az árutermelő sertéshizlalás szabja meg a növény vetésterületének nagyságát.

101. ábra. Kukoricacséplő kas és cséplőbot, Kövesd (Szilágy vm.)

101. ábra. Kukoricacséplő kas és cséplőbot, Kövesd (Szilágy vm.)

A megszáradt kukoricát a felhasználás előtt le kell morzsolni. A kukoricamorzsolás régen kedvelt téli elfoglaltsága volt a férfiaknak, amikor többen összejöttek, és beszélgetés közben kézzel lefejtették a szemeket. A morzsolásnak számos változata és eszköze ismeretes, amelyek egymás mellett élnek. A munkavégzés jellege általában függ a felhasználásra kerülő mennyiségtől, mert ha például a gazdaasszony a tyúkoknak morzsolt néhány csövet, azt általában kézzel, eszköz nélkül végezte. Azonban a libáknak, disznónak szükséges nagyobb mennyiség kiállításához kézi eszközöket vettek igénybe. Legegyszerűbb segítőeszköz a csutka, ami mellett a sorok megbontására alkalmas kukoricaszurkáló-vasat régóta használják. Sok helyütt a gyalogszék oldalába késpengét ütöttek és azon húzogatták a csöveket, a szemek a szék alá tett kosárba hullottak. A kézre húzható kukoricadörzsölő viszont újabb eszköz. Az eleinte fából faragott jellegzetes alakú kézidörzsölőt néhány évtizede vasból készült fogazott, kengyel alakú változat váltotta fel. Hasonló elv alapján működik a morzsológyalu és a morzsolópad is, melyeknek szögekkel kivert felületéhez dörzsölik a kukoricacsöveket.

A kukoricaművelés legkorábbi területein, a Dél-Dunántúlon és Erdélyben egykor szokásban volt a kukorica cséplése. Erre a célra lábakon álló fonott kosarat használtak, amelynek deszkából készült alján sűrűn fúrt lyukakon át hullott ki a kukoricaszem, amikor a kosárba öntött csöveket görbe bottal vagy fakalapáccsal verni kezdték. {444.} A cséplőkosarak a Balkán felől terjedtek el a kukoricaművelés korai időszakában, és bizonyítékai a Keleti-Kárpátok és a Balkán közötti kulturális kapcsolatoknak (Gunda B. 1966a: 269–270).

A 19. század második felétől, a disznóhizlalás kibővülésével párhuzamosan jelentek meg a parasztgazdaságokban a különböző teljesítményű, gyárilag vagy a helyi kovács által készített morzsológépek. Ezeknek a kézzel hajtott eszközöknek számos változatát alkalmazták.

102. ábra. Szárvágók, Hódmezővásárhely (Csongrád vm.)

102. ábra. Szárvágók, Hódmezővásárhely (Csongrád vm.)

A megtermelt kukoricát a parasztgazdaságok általában saját felhasználásra fordították. A gabonatermelésre kevésbé alkalmas hegyvidéki területeken kenyérpótló szerepe hosszú időn keresztül megőrződött. A gabonatermelő tájakon viszont csak az agrárszegénység fogyasztotta. A kukorica – meghonosodása idejétől – emberi táplálékként ott terjedt el, ahol a kása és pépes ételek fogyasztása korábban is nagy jelentőséggel rendelkezett. Ebből a szempontból elsősorban a Dunántúl déli része és Erdély területe kedvezett a kukoricának. A kukoricalisztből és -darából készített rendkívül változatos főtt és sült ételek tulajdonképpen az ősi gabonaneműekre (köles, tönköly stb.) épülő hagyományos táplálkozási módot konzerválták. Egyes kukoricafajták vízben főtt és pattogatott formában viszont régóta általános elterjedésű csemegeként ismertek. A hegyes szemű, pattogatni való kukoricát egérfogúnak vagy soproni kukoricának nevezték (Zempéni-hegyvidék). Külön vetették és takarították be, majd szárítás után tűzön lábasban vagy parázs fölé tartott szitán pattogatták ki (Ikvai N. 1967: 78).

A kukoricát az ország legnagyobb területén elsődlegesen állati takarmányként hasznosították, amely kiemelkedő szerepet játszott a sertéstenyésztés fellendülésében, az istállózó állattartásra való áttérésben, vagyis a paraszti gazdálkodás belterjesedésében. Azok a parasztgazdaságok ugyanis, amelyek az önellátást jóval {445.} meghaladó mértékben termesztették a kukoricát, a sertéshizlalásban tudták a legkifizetődőbben hasznosítani a termékfelesleget, és az élő állattal jelentkeztek a piacon. Ez a fajta kapitalizálódási törekvés a 19. század második harmadától egyre számottevőbb méreteket öltött. Szemléletesen példázza ezt Szeged szegénysorú családjaiból települt Rókus nevű városrésze, későbbi helyi elnevezés szerint a Kukoricaváros, ahol a 19. században már megkezdték a rendszeres kukoricatermelést, majd idővel ennek a városrésznek lett legnagyobb szerepe a disznóhizlalásban és -értékesítésben (Bálint S. 1976: 612).

A kukorica hazai művelésének nagyarányú kibővülését az állattenyésztésben betöltött jelentősége idézte elő. A növénykultúra megjelenésétől eltelt három évszázad alatt szervesen beilleszkedett földművelési rendszerünkbe, kialakította sajátos műveléstechnikáját és szókincsét, amelynek szembeötlő jellegzetessége, hogy alig tartalmaz idegen elemet.

A BURGONYA

A szintén dél-amerikai eredetű burgonya annak ellenére, hogy a kukoricával közel azonos idő óta, a 17. század közepétől ismeretes hazánkban, csak egy évszázad múlva vált haszonnövénnyé; szántóföldi meghonosodása pedig a 19. század második felében kezdett kibontakozni. Elterjedésének legfőbb akadálya részben botanikai adottságaiból eredt. Egészen más művelésmódot igényelt, mint az addig ismert és magról termeszthető növények; részben pedig az a balhiedelem gátolta terjedését, hogy mérges növény, amely különböző betegségeket okoz. A 18. század végi központi intézkedések és rendeletek útján való terjesztése sem hozott számottevő eredményt. Még a burgonyaművelésben aránylag korán jelentkező Erdély területéről 1782-ben is olyan jelentések érkeztek, hogy például Udvarhelyszékben a mesteremberek termesztik, Kolozs megyében pedig csak a főurak és nemesek kertjében fordul elő, a parasztoknál alig (Kósa L. 1980a: 22). A 18–19. század fordulóján csak a határőrvidékek katonai közigazgatás alatt álló területein művelték szervezett formában.

A 18. század közepétől a gazdasági szakírók is bekapcsolódtak a burgonya propagálásába, mert művelésének elsajátítása nehézségeket okozott, mivel a növény alakja, termése nemcsak a gabonaféléktől, hanem a már ez időre megkedvelt kukoricáétól is teljesen eltért. Tulajdonképpen az 1815–1817. évi nagy éhínségnek kellett bekövetkeznie, hogy a burgonyára irányítsa a parasztság figyelmét, amiben hamarosan gazdaságos táplálék- és takarmánynövényre találtak. Ugyan Nyugat-Európában már a 18. század közepétől megindult a burgonya diadalútja, ahol olcsó táplálékként az urbanizáció egyik fontos biztosítékává lett; Kelet-Európában csak a 19. században kibontakozó polgárosodás hozta magával ennek a növénykultúrának megbecsülését. Az ipari proletariátus révén felduzzadó városi lakosság mindinkább növekvő élelmiszerigénye alapvető lendületet adott a burgonyaművelés kiszélesedésének. De az elaprózódott parcellákon az önellátás szintjén gazdálkodó kisparasztság számára is a boldogulás egyetlen útját a burgonya piacra termelése jelentette.

A burgonya termesztése éppen olyan utat járt be, mint a kukorica és más speciális {446.} növénykultúrák. Eleinte a ház körüli kertekben honosodott meg, nagyobb mennyiségű művelésének megindulásával a jobbágyok telken kívüli állományába került, ahonnan hamarosan az ugarba, majd pedig a szántóföld tavaszi fordulójába jutott. A 19. század második harmadától véglegesen kialakult a növény kárpát-medencei topográfiája: a nyugati és északi magashegyi tájak szlovák és német nyelvű lakossága művelte legszámottevőbb mértékben (Árva, Liptó, Turóc, Trencsén, Zólyom, Sze-pes, Sáros megyében). Ez időtől a felvidéki területeken a gabonaneműek mellett a burgonya volt a legjelentősebb tápláléknövény, és ebben a minőségében mintegy tájilag is kiegészítette a kukorica szerepét. Az 1850-es évektől a burgonya termesztésének országos méretben megragadható statisztikai növekedését elsősorban a városi lakosság ellátásának olcsóbb biztosítása, a háborús konjunktúra, a szeszgyártás, valamint a kiviteli lehetőségek egyaránt befolyásolták. A piacra termelés a kedvező természeti adottságú területeken lendületesen kibontakozó és stabilizálódó tájtermesztési körzeteket alakított ki. A 19. század végétől a burgonyaművelésre kiválóan alkalmas homokos talajú Nyírség, 1920 után pedig Dél-Somogy lépett elő legjelentősebb burgonyatermelő vidékké, amikor a trianoni békekötés után a korábbi jelentős felvidéki árutermelő körzetek az országhatáron kívülre kerültek. A tájtermesztési körzetekhez hamarosan csatlakoztak a főváros környéki falvak, számottevő piaci újburgonya-termelésükkel (Kósa L. 1980a: 87).

A burgonya a Dunántúl, a Duna–Tisza köze és a Nyírség homokos területei, valamint a felvidéki termesztési zóna kivételével az ország többi részén továbbra is kerti jellegű művelésben maradt meg, még akkor is, ha egyes birtokosok fél- vagy egész holdnyi külső szántóföldi területeken termesztették (Balogh I. 1961b: 5). Az innovációk elsősorban az árutermelő körzetekben jelentkeztek, az önellátásra szolgáló burgonyatermesztés ismeretanyaga országosan eléggé egységes maradt.

A burgonya rendkívül munkaigényes művelésmódja miatt tipikusan „kisgazda-növény”. Termelésének kibővülése a kisparaszti gazdaságok tömegeit kényszerítette a belterjes gazdálkodás irányába. Az árutermelő vidékek burgonyatermesztésébe bekapcsolódó részesművelés legjellemzőbb formája kezdettől a harmadosság volt, hasonlóan az uradalmakban is. A harmados művelésnél a birtokos adta a vetőgumókat, és elvégzett minden igásmunkát. A részes vetett, kapált és felszedte a termést. A burgonya részes művelői többnyire egy-két holdat vállaltak fel, hogy ezzel biztosítsák családjuk téli élelmét.

A burgonyának számos külföldi és hazai változatát termelték a korán érőtől a későn érőig egyaránt. Legáltalánosabban vetett fajták a máig ismeretes Rózsa és Ella, valamint a 20. század elején teret hódító Gülbaba. Különösen a termőtájakon mutatkozott meg a vetésre kerülő fajták sokfélesége, ahol 10–15 féle burgonyát is termeltek egyszerre, de tájfajtákat is kitenyésztettek, mint például a Kisvárdai rózsát vagy a Somogy gyöngyét. A burgonyafajta megválasztását a termelés célja is meghatározta, mert egészen más tulajdonságúra volt szüksége az élelmezésnek, a takarmányozásnak vagy az ipari felhasználásnak. A 19–20. század fordulója után pedig az újburgonya-termelés megindulása is befolyásolta az egyes fajták kultiválását. Tulajdonképpen a piaci célra szolgáló újburgonya alakította ki e növényművelés valódi specializálódását. A burgonyatermesztők viszont még a termesztési körzetekben sem nevezhetők specialistáknak. A burgonya-árutermelés ugyan a termelési tapasztalatok {447.} ugrásszerű megnövekedését eredményezte, azonban a növényművelés a kertészeti specializálódás fokát nem érte el.

A burgonya termesztése a laza, homokos talajban mutat legkedvezőbb eredményt. Termesztéskörzeteiben a gabonafélék után vetik, rendszerint március végétől. A burgonya vetésére a Nyírségben a rozstarlót részesítik előnyben, a Tisza menti kötöttebb talajú tájakon viszont a kukoricaföldet. Általános gyakorlat szerint azonban az egymást követő évben ugyanabba a földbe sohasem ültették, hogy ne romoljon le a minősége. A szántóföldi termesztésnél a Nyírségben a század első évtizedétől kezdtek a burgonya alá ősszel és tavasszal is szántani, addig az ország más területéhez hasonlóan csak az egyszeri, tavaszi szántást alkalmazták. A trágyázás szintén újabban kezdett elterjedni, elsősorban a termőkörzetekben.

A vetés legrégibb technikája a kapa utáni fészekbe rakás. A burgonyát meghonosodása óta sorosan vetették, mégpedig eleinte szemmérték után, csak a nagybani termőhelyeken terjedt el a századforduló óta a sorhúzó használata. A kijelölt sorokban éppen olyan módon kapával, sarokkal vagy ültetőbottal juttatták a földbe a vetőgumókat, mint a kukorica esetében (Nyárády M. 1956). A kapával végzett vetés a legrégibb eljárás, amely jellegzetesen kerti termesztésformára utal. A 19. század végén még ez a vetési mód lehetett a legáltalánosabb, melynek munkáját a szántóföldeken úgy gyorsították meg, hogy ketten végezték, az egyik kapával fészket vágott, amibe a vető beledobta a gumót, majd az előbbi a kapán tartott földdel betakarta.

A szántóföldi művelés jellegzetes módja az eke után végzett vetés, melynek legegyszerűbb formájánál minden harmadik barázdába dobálták a burgonyát. Mivel az ekenyomban túl mélyre kerülhet a vetőgumó, sok helyütt kézzel a szántás oldalába dugdosták. A vencsellőieket (Szabolcs m.) a szomszéd falvak lakói ezen munkaforma miatt csúfolták azzal, hogy „hason csúszva vetik a krumplit”. Általánosabban elterjedt gyakorlat szerint a barázda oldalába vagy élére kapával vágták a lyukat. A Duna–Tisza közének árutermelő parasztgazdaságaiban leginkább a barázda oldalába sarokkal vetették, sarkalták a burgonyát, amit a leggyorsabb munkamódnak tartottak. Dél-Somogyban viszont az eke után haladó sorvetés általánosabb eszköze az ültetőbot, a cuca, melynek hegyben végződő fejével alkalmas fészket ütöttek a barázda oldalába. Az eszköz használatának sajátos módját alkalmazták az 1910–1920-as évek óta Szulokon és környékén (Somogy m.), ahol hárman dolgoztak össze vetéskor: egy luggalta a barázda oldalát, a másik dobálta bele a vetőburgonyát, a harmadik pedig kapával betemette a gumókat (Kósa L. 1980a: 148).

A burgonya vetés utáni gondozása hagyományosan egyszeri kapálásból, majd pedig töltögetésből áll. A kapáláshoz ugyanazon eszközt használták, mint amelyik a kukorica vagy a dohány gondozására szolgált. A 19. század vége óta terjedtek el az ekekapák a nagyobb termelőtájakon. A töltögetőekét elsősorban a dél-somogyi nagyobb parasztgazdaságokban használták, amit duró ekének neveztek (Döge, Szabolcs m). Másutt viszont az ekekapán a kapálófejeket egyszerűen megfordították, és így végezték a töltögetést. A lókapa után kézikapával haladva igazították a földet, vagy vágták ki az elmaradt gyomot. A kártevők elleni védekezés az 1950-es évektől jelentkezett, amikor a kolorádóbogár, krumplibogár veszedelmesen elszaporodott.

A burgonya szedése – az időjárástól és egyéb mezőgazdasági munkák végzésétől függően – augusztus végétől október elejéig tart. A parasztgazdaságokban a burgonya {448.} betakarítása az egész Kárpát-medencében egységes képet mutat. Általában kapával végzik, mégpedig olyan módon, hogy a kapával oldalról a bokor alá nyúlva egyetlen vágással kifordítják a fészket, és kézzel széttúrva felszedik a gumókat. Az ásóval végzett felszedés a kertekre jellemző munkaforma. A Kisalföldön, Észak-Dunántúlon előfordul, hogy közönséges négyágú vasvillával fordítják ki a burgonyát; az északkeleti hegyvidék némely részén pedig a szőlőművelésben használt kétágú villás kapát használják erre a célra. A kapával ásást leginkább az ekével végzett kiforgatás váltotta fel. Noha a szakirodalom régóta ajánlotta ezt a megoldást, amit a nagybirtokokon széltére alkalmaztak, a parasztság sokáig idegenkedett tőle, és csak a nagy munkaerőhiány idején szorult rá. Az ekével végzett kiszántás az ekekapával egy időben kezdett terjedni a parasztgazdaságokban. A legnagyobb kifogás az volt ellene, hogy elvágja a gumókat, ezért például Somogyban az 1940–1950-es évekig inkább napszámos munkát vettek igénybe a kézi szedés miatt. A Nyírségben viszont az 1930-as évektől módosították az eke ásófelületét, hogy minél kevesebb gumót vágjon el (Nyárády M. 1956: 109).

A kiásott burgonyát kosarakkal kupacokba hordták össze, zsákokba szedték, és szekérrel szállították haza. A termőtájakon még a szántóföldön válogatták háromfelé a felszedett burgonyát, mérete szerint eladásra, vetőnek és takarmányozásra. A burgonya téli tárolására legtöbb gondot az eladásra termelő tájkörzetekben fordítottak, ahol szalmával és földdel fedett prizmákban, illetve vermekben óvták az eladásra kerülő termést. A saját fogyasztásra szánt étkezési burgonyát, valamint a takarmányozásra való aprót és vágottat a termelőtájakon is pincében, kamrában vagy zöldségesveremben tartják, hasonlóan más vidékekhez.

A burgonya felhasználásának történetileg legjelentősebb területét a táplálkozás jelenti. Művelésének térhódítását annak köszönhette, hogy megjelenésétől kezdve a szegénység eledeléül szolgált. A 19. század végi táplálkozásstatisztikai adatok tanúsága szerint a burgonya fogyasztásának táji megoszlása teljesen egybevágott a művelési területekkel. Legtöbb burgonyát ebben az időben a Felföldnek nevezett északi országrész karéj alakban elhelyezkedő területein fogyasztottak, ahol legnagyobb arányú volt szántóföldi művelése. Az árpa- és zabkenyér is ezen a vidéken számított fontos eledelnek. Ezzel szemben az Alföldön a búzakenyér, Erdélyben a kukoricakenyér fogyasztása dominált, ami a paraszti gazdaságokban nem igényelte a burgonyával való kiegészítését. A 20. század elején azonban a városi lakosság és az agrárproletariátus révén a burgonya a kenyér mellett a legfontosabb napi táplálékká vált. Fogyasztásának mértéke az utóbbi három évtizedben ugyan folyamatos visszaesést mutat, nemcsak azért, mert megszűnt a „szegény emberek eledele” lenni, hanem a fajtaváltás következtében csökkent a közízlésnek megfelelő burgonyafélék piaci kínálata.

A 19. század elejétől megjelenő gazdasági munkák és szakácskönyvek a burgonyaételeknek számos változatát sorolják fel. Ebből a szempontból különösen jelentős Rácz Zsuzsánna 1818-ból származó szakácskönyve, mely a burgonyát a „búza szükségben felsegéllő” élelemként mutatja be, és a legváltozatosabb elkészítési formáit ismerteti (Kósa L. 1970). Ha a paraszti háztartásokban nem is került az asztalra a burgonyaételek olyan sokfélesége, mint a korabeli szakmunkákban, mégis az elmúlt két évszázad alatt a burgonya beilleszkedett a hazai táplálkozásba, sőt bizonyos {449.} újítások kiváltója is lett, mert nem minden tekintetben felelt meg a hagyományos sütő-főző eljárásoknak. A paraszti fogyasztásban a burgonya sokkal inkább főételként szerepelt, mint az utóbbi évtizedekben, amikor városon és falun egyaránt már csak kiegészítő ételként ismeretes.

A burgonyát az állattartás terén elsősorban a sertés és a marha takarmányozásában hasznosítják, bár alkalmazásának mérete nem éri el a kukoricáét. Egyéb felhasználása közül a keményítőkészítés és a szeszfőzés mutatkozik történetileg is számottevőnek. A háborús időkben pedig helyenként szappant főztek belőle.

A DOHÁNY

Az újvilági növények közül a dohány az egyetlen, amelyet európai megjelenése után azonnal valódi hasznáért kezdtek termelni. A 16. század elején spanyol, portugál, majd angol hajósok közvetítésével elterjedő dohányzás – az egyházi üldözések ellenére – Európát teljesen meghódította. Különösen a katonák körében vált szokásossá a dohányzás, akik azután a nép között is elterjesztették.

A dohány Magyarországra két úton érkezett. A 16. században Németországból került a főúri és botanikuskertekbe; majd alig egy évszázad múlva – délszláv és török közvetítéssel – a Balkán felől jutott el a paraszti gazdálkodásba. Heves és Nógrád megye területén a jobbágyok már a 18. század elején a dohány szántóföldi művelésére tértek át, noha ennek mértéke még meglehetősen szerénynek mondható. De a rendkívül munkaigényes növény termelése a jobbágyság kezén nem is virágozhatott fel a feudális kötöttségek, a növekvő jobbágyi szolgáltatások miatt. Ezért hamarosan a kötetlenebb társadalmi helyzetű rétegek jelentkeztek a dohányművelésben, mint a taksások és kisnemesek, majd pedig egyre nagyobb arányban a zsellérek, akik nem voltak úgy lekötve a földekkel és földesúri munkákkal, mint a jobbágyok.

A napóleoni háborúk idején a kontinentális zárlat miatt bekövetkező konjunktúra a 19. század elején rendkívüli mértékben fellendítette a dohányművelést, különösen a kincstári és magánföldesúri birtokokon. A Csongrád, Csanád, Békés megyei uradalmak mind több dohánykertész telepet szerveztek. A föld nélküli, de igaerővel rendelkező jobbágyok és zsellérek – szabad bérlőközösséget alkotva – családonként 20–30 holdnyi területet kaptak hosszú lejáratú bérletre az allodiumoktól. Ezeken a bérelt földeken felépíthették telepeiket, és a bérlet meghatározott részén, általában 5 holdon dohányt kellett termeszteniük, amit aztán a bérbeadó uradalom értékesített (Takács L. 1964a).

A dél-alföldi dohánykertészet kialakulásában legnagyobb szerepet a Szegedről kirajzó szegénysorú lakosság jelentette, akik az 1710-es évektől a Tisza jobb partján fekvő uradalmakon dohányföldeket béreltek (Bálint S. 1976: 600). Ezek azonban még nem voltak állandó falvak, mert a kedvező talajviszonyokhoz való igazodás vándorlásra kényszerítette őket. A későbbi nagyarányú uradalmi telepítések viszont a vállalkozók hosszabb idejű helyhezkötésére irányultak, azzal a szándékkal, hogy a konjunkturális növény művelése mellett alkalmas munkáskezeket biztosítsanak a földesúri gabonagazdálkodás számára is. A 19. század első felében sok helyütt a robot- és dézsmakötelezettségek számottevően megnehezítették az uradalmi bérleteken {450.} dolgozó dohányosok helyzetét, akik a dohányértékesítés hullámzásának is ki voltak szolgáltatva.

A jobbágyfelszabadítás előtti évtizedekben az ország különböző részein közel másfélszáz település határában folyt nagyobb méretű dohánytermesztés. Már ebben az időben kezdenek kirajzolódni a dohánytermelő tájkörzetek körvonalai, mint például Tolna megyében Fadd és környéke, Somogyban Szulok, Vas megyében Vép, Hont megyében az Ipoly völgye, Hevesben Debrő és Verpelét, Szabolcsban a Nyírség 16 faluja, ezen túl Nyitra és Ungvár vonalától délre elszórtan mindenütt, ahol a talajviszonyok kedvezőnek bizonyultak (Balogh I. 1961b: 7). Az uradalmi bérleteken, valamint a kincstári telepeken megülő kertészségek mellett a kistermelő parasztok széles rétege is hozzájárult a dohányművelés táji kibővüléséhez.

1851-ben a dohánymonopólium bevezetése alapvetően megváltoztatta a dohányművelés társadalmi és üzemszervezeti formáját. A 19. században tulajdonképpen ez volt az egyetlen növény, amelynek termesztésébe az államhatalom irányító módon beleavatkozott. A termesztési engedély bevezetésével az uradalmak dohánytermelése lett meghatározó jelentőségű. Az uradalmak saját kezelésű üzemvitelre való áttérésével az addigi bérlő-vállalkozó réteg helyébe alapvetően új formáció: a feles dohánykertészkedés lépett. Az egykori kertészfalvak lakói idővel beolvadtak a környező települések agrárproletariátusába vagy vándormunkára kényszerültek.

A dohánymonopólium bevezetése együtt járt a növény fajtaváltásával is. A kerti termesztésű kisebb levelű pipadohány-fajták rovására egyre nagyobb teret kapott a nagylevelű féleségek termesztése. A fajtaváltozás és a kistermelők háttérbe szorítása egyúttal a dohánytermesztés területi átcsoportosulását is eredményezte, mert a nagy levelű és bő hozamú tömegdohányokat az Alföld keleti, homokos területein, főképpen Szabolcs megyében kezdték termeszteni a dohányművelésbe újonnan bekapcsolódó földbirtokosok. Ennek az átalakulásnak eredményeként óriási elszegényedés és nagyarányú elvándorlás következett be a legtöbb régi dohánytermelő vidéken (Takács L. 1964a: 150–151).

A nagybirtokra orientált új rendszerű dohánytermelés a múlt század végére kiformálta az uradalmi feleskertészek, vándordohányosok sajátos rétegét. Ennek a paraszti gazdálkodástól elszakadó, a falu lakóitól is elkülönülő specialista termelői rétegnek a bázisát a korábbi parasztdohányosok, volt kistermelők és bérlők alkották. A feleskertészek vándorlásai elsősorban azon területek felé irányultak, ahol a kibontakozó uradalmi dohányművelésnek nem volt meg a szükséges munkaerő-ellátottsá-ga. Így például a Heves megyei dohányosok egy része a Nyírségben talált munkára (Dobrossy I. 1978: 20). A nagybirtokkal szerződéses viszonyban álló dohánykertészek a kapitalizmus kori paraszttársadalomnak igen népes, dinamikus, de mindenütt a cselédsors és az önálló kisbirtokosság határán álló rétegét alkották. Az évenként megkötött szerződéssel feles művelésre szegődő dohánykertészek mint alvállalkozók családi munkaszervezetben, csupán az ültetés és a csomózás idejére felfogadott napszámosokkal, nagyobb részben nemzedékről nemzedékre öröklődő eljárásokkal termesztették a dohányt. Egy-egy dohánytermelő körzet, mint például Heves vagy Csongrád megye országrésznyi területeket látott el uradalomról uradalomra vándorló dohánykertészekkel.

Az uradalmi dohányos telepek családi üzemegységekből tevődtek össze, ahol a {451.} dohányosok az uradalmi földből kiszakított táblákon önállóan, de szervezeti kapcsolatban dolgoztak. Ennek megfelelően az uradalom által kijelölt dohányföldet egyforma arányban és minőségben nyílhúzással osztották fel egymás között, amit aztán családonként külön műveltek. Az egy telepen élő dohánykertészek érdekeit a maguk közül választott első dohányos képviselte, akinek a telep életében is hangadó szerepe volt. Az évenkénti szerződés lehetővé tette, hogy ha valaki nem találta meg a számítását, a következő évben továbbvándorolhatott. A vándorlás a feles dohánykertészkedés jellegzetes kísérőeleme volt, ami szintén hozzájárult a dohányosok kirekedéséhez a paraszti társadalomból. Ezt a sajátos réteget a parasztság kertész, gányó, kukás, dohányos megnevezéssel illette, és általában lenézte. De a dohányosok is megkülönböztették magukat szaktudásuk és vagyoni helyzetük alapján. Nemcsak a rendszeres pénzjövedelem, a munkadíj biztosította kedvezőbb anyagi helyzetüket, hanem az uradalom részére nyújtott különböző szolgáltatások (harmados burgonyakapálás, aratás, nyomtatás) utáni járandóságuk is. A dohány árának fele arányban való részesedése csupán elvi megállapodás volt, mert az év végi elszámoláskor a különféle levonások miatt a kertész a bevételnek csak 38–40%-át kapta meg. Ebből a pénzből vonták le azokat a naturálékat, amelyeket a kertész utólagos kiegyenlítésre kapott az uradalomtól. Ugyancsak ebből a pénzből fizette a kertész a munkatorlódások idején felfogadott bérmunkásait. Ennek következtében az ötholdnyi dohányt művelő kertész évi tiszta jövedelme a megtermelt érték 18–20%-át tette ki (Dobrossy I. 1978: 22).

A dohánykertészekhez szorosan kapcsolódott a bérmunkás dohányosok rétege, akik a falu nincstelenjeiből kerültek ki, és alkalmi munkával tartották fenn magukat. A dohánymunkákért az uradalomtól függetlenül a kertészekkel kötött megállapodás szerint kapták bérüket. Gyakran részt vállaltak a kertészek egyéb uradalmi munkáiban (aratás, burgonyakapálás) is.

A kapásnövények közül a dohány követeli meg a legmagasabb fokú specializálódást. Művelése nagy szakértelmet és precizitást igényel, mert döntően ez szabja meg jövedelmezőségét. Ezért műveléstechnikája szempontjából a szakosodott kertészeti telephelyek jóval előnyösebbnek mutatkoztak, mint a kistermelő paraszti művelésmód.

A dohányföld megmunkálása a kerti és parlagi termesztésformánál többnyire kézi munkára: ásásra, kapálásra szorítkozott; a kisparaszti szántókon pedig az egyszeri szántás volt a jellemző. A specializálódott üzemekben ezzel szemben általános érvényű a háromszori szántás, valamint a vetésforgóba illesztett művelésnél a rendszeres trágyázás. A feles bérletű dohányföldeken az uradalom egy táblában végezte el a megfelelő talajművelést, a kertészek csak ezt követően vették át a földet. A dohányföld családonkénti szétparcellázása közvetlenül az ültetés előtt került sorra. A dohánykertészek maguk gondoskodtak a kiültetéshez szükséges mennyiségű palánta előállításáról. Az uradalmi feles kertészetekben a palántanevelést általában melegágyban végezték, ami a félérett istállótrágya hőkibocsátására épült. A trágyaréteget deszkával körülkerítették és általában gyékénytakaróval leborították. A melegágyakat a lakóházhoz és kúthoz közel helyezték el. Korábban gyékényből, nádból font hasura vagy erős vászonból szőtt molinó szolgált a melegágy letakarására. Az utóbbi időben üveges tetőt helyeztek a keretre. A paraszti gyakorlatban viszont a ház körül {452.} elkerített hidegágyak, palántosok adtak helyet a palántanevelésnek. Ezekben a kevésbé védett palántákat alkalmilag takarták be. A palántások használata a hideget jobban tűrő, kisebb levelű pipadohányféleségek termesztése idején általában megfelelt feladatának. Verpeléten a dohánykertészek is ezt a megoldást alkalmazták, amíg az 1920-as évektől a nagy levelű, kényesebb virginia-dohány művelésére nem tértek át. A melegágyak elterjedésében a monopólium szigorú előírásai is szerepet játszottak.

A művelés alatt álló dohányfajták a legkorábbi időktől rendkívül nagy változatosságot mutatnak. A monopólium előtt az ország különböző tájain egymástól elszigetelten folyó termesztés eredményezte a végtelenül sokféle, jobbára helyi változatokat. A múlt század közepén egy nyírségi termesztő 36 féle dohányt írt le, amivel maga is foglalkozott. A 19. század második felében megindult a fajtakiválasztás; kisebb számú, egységesebb fajták váltak uralkodóvá. Például a Nyírségben a századforduló idején a dohányföldek 98%-án nagylevelű debreceni dohányt termeltek, csak a paraszti kezelésben álló földek 2%-án maradt meg a régi fajták egy része. Az itt előforduló dohányfélék a következők voltak: rózsa-szamos, virginia, kerti, gatyás, gatyátlan, kapadohány (Dobrossy I. 1978: 27). Az utóbbi időben az ország területén művelt fajták közül legjelentősebb a debreceni, a szabolcsi, a szuloki, a hevesi virginia, a kerti és a kapadohány.

A melegágyban 8–10 nap múlva kikelt palántákat naponta gondozták: kézzel szórt vízzel locsolták, időnként szellőztették és ritkították. Az elvetett dohánymagból 4–8 hét alatt olyan nagyra nőtt a palánta, hogy ki lehetett ültetni. A kertészek április végén, május elején megkezdték a palánták ültetését a kiosztott parcellákba. Mivel az ültetés több napig tartott, a palántákat nem sorba, hanem a legfejlettebbeket kiválogatva, földgombóccal együtt rakták ládákba. A napi vetnivalót szekérrel vitték ki a földre. A dohánykertész az ültetéshez bérmunkásokat fogadott. Az ültetést megelőző általánosan elterjedt művelet a sorok kijelölése, amit fogatos vagy kézi sorhúzóval egyaránt végeztek. Az ültetésnél soronként haladtak, általában 3–3 dohányos dolgozott együtt. Az egyik a lyukat készítette, a másik ültetett, a harmadik pedig locsolta és betakarta a palántákat. Borús, esős időben a locsolást elhagyták. A palánta helyét legegyszerűbben a kapával úgy készítették el, hogy az élét felfelé fordítva, fokával ütöttek lyukat. A kötöttebb talajú területeken inkább ültetőbotot, luggalót használtak, aminek kerekes változatát Verpelétről ismerjük. A palántákat kézzel vagy ültetőfával, cövekkel ültették. A növényeket olyan mélyre tették, hogy nem látszódhattak ki a földből, mert különben kiszáradtak. Az ültetés után 4–5 nap múlva következett a palánták pótlása, a foltozás (Dunántúl, Dél-Alföld), újítás (Nyír-ség), ami nagyobb szárazság idején nem is volt jelentéktelen munka. A kertészek mindig több palántát neveltek, mint amennyi a föld beültetéséhez kellett, mert különben a hiányt vásárolt palántával kellett kipótolniuk.

Amint a palánták megeredtek, már lehetett kapálni. Régebben, amikor a rövidebb tenyészidejű dohányokat termesztették, általában kétszer kapáltak, újabban a háromszori kapálás vált gyakorlattá. A nagylevelű dohányt háromszor-négyszer is megkapálták. Az 1920-as évektől az uradalmakban az ekekapa használata kezdett terjedni, bár a Nyírségben voltak olyan földbirtokosok, akik megtiltották a dohánykertészeknek a fogatos kapálóeszköz használatát. Az ekekapa a parasztgazdaságokban {453.} csak az 1950-es évektől kezdett feltűnni; de a paraszti dohányművelést mindvégig a kézi kapálás jellemezte. Az egyes termelőtájakon a kézi kapálásnak sajátos technikáját gyakorolták, mint például a pásztás kapálást. A nyírségi dohánykertészek az első kapáláskor a két sor között mentek és négy dohánytő közé csóvát húztak, kitisztították a töveket. Másodszori kapálásnál ebből a halomból töltögették fel a dohány tövét. A kapálásnak ez a módja a kukoricaművelésből került át a dohányosok gyakorlatába. A régebbi termőterületeken viszont, mint például Verpeléten, a dohányosok soronként haladva körülkapáltak minden bokrot.

103. ábra. Kerekes luggaló, Verpelét (Heves vm.)

103. ábra. Kerekes luggaló, Verpelét (Heves vm.)

A dohány másodszori kapálását követő fontos munkamozzanat a tetejezés, a dohány virágbimbóinak levagdosása. Azt tartották, hogy addig nem érik a tődohány, amíg virága van, csak a leveleket hozza. A megtetejelt dohány azonban a levelei mellett hamarosan oldalhajtásokat, kacsokat nevel, amit szintén el kell távolítani, mert a tőlevelek nem fejlődnek ki megfelelően, és gyenge lesz a dohány. A kacsozás, hónaljazás körülményesebb munkájára kést vagy metszőollót használtak.

A dohány törése augusztusban kezdődött, az alsó levelek leszedésével. Egykor a dohányleveleket az érés ütemének megfelelően folyamatosan szedték le alulról felfelé haladva. A kertész ment a sorok között és a letördelt leveleket a hóna alá gyűjtögette. Amikor egy hónaljnyi mennyiség összegyűlt, a sorok mellé rakta. A változó számú csomót a munka végeztével ölekbe szedték, amit két kézzel át tudtak fogni, majd szekérre rakták. Az első szedés után a táblákat naponként feljárták. Egy tőről négyszer-ötször tördeltek levelet. A dohány többszöri törése az uradalmi termesztésre volt jellemző. A parasztgazdaságokban termesztett dohányt az utóbbi időben egyszerre törik zöld állapotban, majd ezt szárítják. A zölden törés kapcsolatban áll az újabb fajták termesztésével (Nyírség).

A hazaszállított dohányt először hervasztják, füllesztik. Hogy a levél színesedjen és hajlékonyabbá váljon, napos helyen kiteregették, kerítésre, állványra függesztették, a {454.} pajtákban sorokba rakva állni hagyták. A dohány szárítása tulajdonképpen a fűzéssel kezdődött, amikor a leveleket hosszú tű segítségével zsinórra fűzték. A dohányfüzér neve a Tisztántúlon póré. A dohányfüzéreket fahorgok, kukák, gamók segítségével a napon vagy szellős épületben kifeszítve szárítják. A dohányszárító épületnek meglehetősen sok változata ismeretes a másodlagos funkciójú gazdasági épületektől a dohányszárító pajtákig. Az uradalmi feles kertészek hatalmas méretű közös pajtákban szárították a leveleket a kijelölt épületszakaszban. A dohányfüzérek másfél–két hónapig száradtak a pajtában. A megszáradt levelek a további munkát novemberben adták, amikor értékesítésre készítették elő a dohányt.

Az uradalmi kertésztanyákon a szárítóhodályok mellett álló jellegzetes épületben, a simítóházban hosszú asztalok mellett végezték a dohánylevelek csomózását. A dohánykertészek irányításával, minden kertész mellett 3–4 napszámossal folyt a munka. A dohánymunkások a pajtákból a zsinórról lehúzott leveleket folyamatosan hordták a simítók keze alá, akik a dohányleveleket besikálták, tenyerükkel kisimították. Az egymásra rakott kötegnyi sima levelet a tövénél megkötve félrerakták a következő munkafázishoz. Az osztályozást mindig a dohánykertész végezte. A levelek színe és mérete szerint 6–10 féle minőséget különített el. Az uradalmi munkával szemben a paraszti dohánysimítás és -osztályozás a lakóházban történt. Ez a munka, éppen úgy, mint a dohánylevelek felfűzése közös munkával, kalákában zajlott, amiben az egyes családok rokonai, szomszédai vettek részt (Benda Gy.–Hoffmann T.–Szilágyi M.–Szuhay P. 1982: 134).

A szétválogatott dohányleveleket azonos minőségű csomókba rakták, és a tövénél ismét megkötötték őket. Közvetlenül a dohány beváltása előtt készítették el a bálákat, amelyek általában 80–100 egymásra illesztett dohánylevélből álltak. A terjedelmes bálákat erre a célra szolgáló bálázó présben szorították össze és kötötték meg. Egy-egy bála 1,5–2 mázsát nyomott. A bálázással rendszerint egy nap alatt végeztek. A beváltóhelyre a dohánykertész maga vitte szekéren a dohányt, ahol jelen volt az uradalom gazdasági képviselője is. A kertészeket sorban szólították. Ha a dohány minősége nem volt megfelelő, a bálákat válogatás alá helyezték, ami azt jelentette, hogy egy-két osztállyal lejjebb sorolták. A beváltás és fizetés után az uradalom és a kertész évet záró számadásai következtek.

A dohányművelés és szárítás speciális munkafázisai egész évi elfoglaltságot adtak a termesztők számára. A növény előnyös tulajdonsága abban nyilvánult meg, hogy a mezőgazdasági munkacsúcsok idején (aratás, szemnyerés) nem kötött le munkaerőt, ezért a paraszti gazdálkodás szempontjából is vonzónak mutatkozott. A monopólium utáni specializálódás – a fajtaváltás révén – visszaszorította a paraszti művelésformát. Az uradalmi feles kertészet mint családi üzemszervezetű kisvállalkozás a 19. század végére kialakította a helyhez nem kötődő, a parasztságtól társadalmilag is elkülönülő termelői réteget, amely ekkor már nemcsak termelési tapasztalatai, hanem bérmunkás öntudata miatt is karakterisztikus rétegét alkotta a szegényparasztságnak. Sajátos átmenetet képviselt a mezőgazdasági részes munkások és a cselédek között. A dohányosok a 20. század elejétől az agrárszocialista mozgalmak jelentős bázisát alkották. A 19. század második felében kiformálódó dohánykertész rétegnek nagy szerepe volt a dél-tiszántúli belterjes növénykultúrák: a szegedi paprika, a makói hagyma vagy a szentesi zöldségművelés kibontakozásában.

{455.} A RÉPA

A répafélék számos változatát a középkorban a főúri és jobbágyi kertekben egyaránt kizárólag konyhai szükségre termesztették. Az emberi táplálkozásra szolgáló változatok közül napjainkra csak a sárgarépa és a cékla őrizte meg jelentőségét. Az egykori zöldségeskerti kultúrában szereplő édesrépák (sárgarépa, paszternák, tarlórépa stb.) a mezőgazdaság belterjes fejlődésének hatására kerültek ki a szántóföldekre. Elsőként a 17. század végén a Rajna-melléken kezdték termeszteni a répát takarmányozás céljából. Nyugat-Európa mezőgazdaságilag fejlettebb tájain a 18. század végére kiformálódott a szántóföldi takarmányrépa-művelés, amely a 19. század elején a hazai uradalmakra is hatást gyakorolt. Elsősorban azonban Tessedik Sámuel fáradhatatlan agitációjának köszönhető, hogy a takarmányrépa szántóföldi termesztése – a szálastakarmányokat jelentősen megelőzve – nálunk is teret hódított. Az általa meghonosított francia eredetű burgundi répa mindmáig a legelterjedtebb fajta.

104. ábra. Répaásók, Átány (Heves vm.)

104. ábra. Répaásók, Átány (Heves vm.)

A takarmányrépa termesztése a paraszti gazdaságokban a 19. század végétől a gabonakonjunktúra elmúlását követően mutat fellendülést az istállózó állattenyésztés kibővülésének hatására. Különösen a tejhozamra épülő szarvasmarha-tenyésztés számára vált nélkülözhetetlenné a répa. Szántóföldi művelésének változó mértéke mindvégig az állattenyésztés függvényeként alakult. Piaci hasznosítása – hasonlóan a {456.} kukoricához – az állattenyésztésen keresztül realizálódott. Paraszti művelésének nagyobb aránya a századfordulótól a Dunántúl intenzív szarvasmarha-tenyésztő övezeteiben és a Tisza középső folyásának területén bontakozott ki, valamint a nagyvárosok környékének tejtermékkel piacozó parasztgazdaságaiban emelkedett az önellátás szintje fölé.

A répaféléknek napjainkra legfontosabbá váló faja, a cukorrépa még később jelent meg a mezőgazdasági termelésben, mint a takarmányrépa. Ugyanis csak a 18. század végén fedezték fel Németországban a répa cukortartalmát, és a 19. század elején kezdődött meg a nagyobb cukortartalmú fajták nemesítése. A cukorrépa kitenyésztéséhez, valamint a répacukor előállításához a napóleoni háborúk kontinentális zárlata számottevően hozzájárult, ami megakadályozta az addig egyedül használatos nádcukor behozatalát Európába. Annak ellenére, hogy Napóleon bukása után ismét visszatértek a nádcukor fogyasztására, a cukorrépaművelés – bár erősen hullámzó mértékben – mindinkább teret kapott az uradalmi gazdálkodásban.

A hazai cukoripar kibontakozása a 19. század első harmadára esett. Eperjesen már 1802-ben cukorfőzdét létesítettek, majd az első cukorgyárat 1831-ben a Pozsony megyei Nagyfödémesen állították fel. A cukorrépa művelésének elterjesztése szintén Tessedik Sámuel érdeme. Példája nyomán a gazdasági írók is jelentős részt vállaltak a fontos mezőgazdasági ipar felvirágoztatásában. A 19. század második felében 22 nagyobb teljesítményű cukorgyár működött az ország különböző területén. A cukoripar rohamos fellendülését 1888-ban a cukoradóról szóló törvény indította el, amely számos állami kedvezményt biztosított a cukorgyárak számára. A törvény bevezetését követő néhány év leforgása alatt a cukorrépa vetésterülete megkétszereződött. A cukorrépa termelése döntő arányban az uradalmak kezében volt, művelésének területe tájilag a cukorgyárak vonzáskörzetében helyezkedett el. A századfordulón elsősorban Nyugat-Magyarországon (Vas, Sopron, Pozsony, Nyitra, Győr, Komárom, Bars m.), valamint a hatvani és szerencsi cukorgyár felvásárlási körzetében (Heves, Nógrád, Hont, Zemplén m.) művelték, de vetésterülete számottevő volt a dél-alföldi (Bács-Bodrog, Torontál m.) allódiumokon is (Szemző B. 1979).

A cukorrépa-vetőmagot kezdettől a cukorgyárak adták a velük szerződésbe lépő gazdaságoknak. Ebből következően a cukorrépának kizárólag külföldi fajtáit termesztették.

A kapásnövények sorában a répafélék a legigényesebbek közé tartoznak, amelyek csak megfelelő táperejű talajban hoznak hasznot. Tömeges termelésük rendszeres talajerő-utánpótlást követel meg, ezért művelésük csak a fejlettebb, állattartó vidékeken tudott jobban kibontakozni, miközben a növényművelés eredményessége természetszerűleg visszahatott az állattenyésztés belterjesedésére.

E speciális növénykultúra igényessége főként a növénygondozás területén érvényesült. A termesztéséhez szükséges többszöri kapálás – különösen a cukorrépa esetében – nagyobb gondosságot követelt meg, mint a többi újkori kapásnövény. Az uradalmak éppen ezen ok miatt kényszerültek rá a részes művelés helyett a pénzben fizetett napszámosok, bérmunkások alkalmazására. Bár így is előfordult, hogy azokon a területeken, ahol a házi kertészkedésnek nem volt hagyománya, a cukorrépa kapálására a helybeliek nem szívesen vállalkoztak. Amint például a Pest megyei Tassról egy 1873-ból származó gazdasági írásból tudjuk, ezen a vidéken a répaművelés {457.} terjedésének akadálya, hogy a napszámosoktól nagy pontosságot és figyelmet igényel, ami miatt sokkal fárasztóbbnak tartották, mint a kukoricakapálást. A munkafelügyelők hiába biztatták a napszámosokat, hogy ne siessenek a munkával, gondosan kapáljanak, azok tömegesen félbe akarták hagyni a számukra szokatlan munkát. A beszámoló írója ennek okát abban látta, hogy az asszonyok, akik ezen a vidéken nem kertészkednek, nem tanulták meg a figyelmesebb kapálást (Balogh I. 1965: 407–408). A növényművelés ezen nehézségei a múlt század második felében általánosabb érvényűnek tekinthetőek. Ezt látszik alátámasztani az a gyakorlat, hogy a cukorrépa művelésére vállalkozó jobb módú parasztgazdaságokban is túlnyomóan napszámosokkal végeztették a növénygondozást, hasonlóan az uradalmakhoz. A cukorrépa az állami propaganda hatására az 1930-as évektől a paraszti szántóföldeken is kezdett teret hódítani.

A cukorrépa és a takarmányrépa művelésmódja nem mutat lényeges eltérést egymástól, botanikai adottságaik megegyeznek. A répafélék a jó erőben lévő, többször szántott, porhanyós földet kedvelik. A népi tapasztalat szerint a répa a mélyebben fekvő, nedvesebb földet szereti, de az alaposan megmunkált és gondozott szikes talajon is megterem (Szank, Bács-Kiskun m). A cukorrépa-termelés kibővülésének köszönhető, hogy a 19. század végén a paraszti gazdálkodásban is megjelent a műtrágya felhasználása. Elsősorban az ország északnyugati területein a kisebb parasztgazdák is egy-két holdas cukorrépaföldjeiken kezdték kiszórni a műtrágyát.

A vetőmagot a takarmányrépa esetében kereskedőktől vásárolták, a cukorrépát viszont a gyárral kötött szerződés keretében kapták a termesztők. A vetés ideje áprilisra esett, amikor általános gyakorlat szerint a sorhúzóval kijelölt földbe kapa vagy ültetőbot után vetették. A takarmányrépa vetésénél előfordult, hogy közvetlenül a sorhúzóval készített árokba egyszerűen kézzel beleszórták a magot. Ilyen esetben a jelölőt kővel megterhelték, hogy mélyebbre kerüljön a vetőmag (Janó Á. 1982: 118). Az eke után a barázdába való közvetlen vetést csupán a takarmányrépánál alkalmazták. A kézi növényművelés esetén a sortávolságot keskenyebbre vették, mint a kukoricánál. Az ekekapa 20. század eleji térhódítása viszont egységesítette a sortávolságot. A cukorrépa művelésében a gépi vetés aránylag korán elterjedt a munka gyorsasága és a további művelés megkönnyítése miatt.

A kikelt répa első kapálása összefonódott az egyeléssel. Ennek a munkának speciális kézi eszköze volt az egyelőkapa. A kapával a soron meghagyandó tövek mellé vágtak, így kapták meg a kívánt tőtávolságot. Ahol jól fejlett palántákat találtak, akkor is meghagyták, ha az egy kapavágásnál közelebb állt az előzőhöz. A ritkítást követően még kétszer-háromszor kapáltak, amit a nagyobb gazdaságokban ekekapával végeztek, csak a tövek gyomtalanítását bízták a napszámosokra vagy a részes kapásokra. Különösen a takarmányrépa kapálása és felszedése tartozott a 19. században az uradalmi részes munkások, summások, dohányosok járulékos munkafeladatai közé.

Noha a répa gondozása nem rendelkezik a többi kapásnövénytől eltérő eszközkészlettel, mégis a cukorrépa művelésének módja a specializálódás felé mutat. Amint már szóba került, éppen a kapálás jóval gondosabb végzése, minden egyes növénytő alapos körülkapálása kölcsönöz a cukorrépaművelésnek egyedi jelleget. Még a 20. század elején sem ment ritkaságszámba, hogy a cukorrépa megmunkálását {458.} kizárólag kézi erővel végeztették a nagyobb terméshozam érdekében. Uradalmi művelésének helyenként megmutatkozó sajátossága az egyelést megelőző sekély talajlazítás, a sarabolás; valamint az utolsó kapálás helyett végzett töltögetés, amivel igyekeztek megakadályozni a répa kinövését a földből. Ezek a jobbára feleslegesnek bizonyuló munkafázisok a paraszti művelésmódba nem kerültek át.

A répa felszedésére eleinte már augusztusban sort kerítettek. A 19. század vége óta a gazdasági szakoktatás és propagálás hatására a betakarítást a teljes beérés után, általában szeptember végén, október elején végzik. A répa kiemelésére ásót vagy kétágú villát használtak. A 19. század közepétől az ország egész területén elterjedt jellegzetes kétágú répaásó vasvilla jelenti ennek a növénykultúrának egyetlen speciális eszközét (Fél E.–Hofer T. 1974: 164, 435; Ikvai N. 1977: 200). A felásott répát a levelektől és a földtől megtisztogatva kupacokba rakták. A cukorrépa fejét, leveles végét késsel gondosan levágták, amit csírázásnak is mondanak (Sopron m.), a cukorgyárba az így megtisztított répát vihették. A csírát takarmányozásra használták, silózás után. A répatermelők a cukorgyártól megkapták a szárított répaszeletet, amiből a gyár kilúgozta a cukrot. Ezt beáztatva és melasszal ízesítve tehenek, ökrök téli táplálására hasznosították. Amíg a cukorrépa útja a földekről az átvevőhelyre vezetett, addig a takarmányrépát egyenesen hazaszállították, és a télre szánt mennyiséget elvermelték. A répát késsel vagy darálón aprították fel a teheneknek, lovaknak. A répalevél pedig már májustól, a művelés ideje alatt mindvégig a baromfiak fontos zöldtakarmányát jelentette.

A NAPRAFORGÓ

A napjainkban legfontosabb olajnövénynek számító napraforgó az újvilági eredetű kapásnövények közül legkésőbb hódított teret a szántóföldi művelésben. Annak ellenére, hogy a 16. században egész Nyugat-Európában a főúri és gazdagpolgári díszkertek nevezetes virágaként pompázott, valódi hasznát hosszú ideig nem ismerték fel. Magyarországon a 17. század közepén került a főúri virágoskertekbe. A napraforgó sajátos módon a parasztkertekben is évszázadokon keresztül csupán virágként díszlett. Haszonvételét legfeljebb ízletes magjának fogyasztása jelentette. Az utóbbi évtizedekben a pirított napraforgómagot rendszeresen árusítják búcsúkban, labdarúgó-mérközéseken, vásárokon, így mintegy újfajta „élvezeti cikk” lett, hasonlóan a cigarettához.

A napraforgómagból Európában elsőként Erdélyben készítettek étkezésre alkalmas olajat a 18. század végén. Ez időben a gubernátori uradalom szántóföldjein már táblásan is termesztették. A napraforgó magjából a Gyaluban erre a célra felállított malomban ütöttek olajat. Noha ez a példa közel fél évszázaddal megelőzte a napraforgóolaj előállításának kelet-európai felfedezését, mégis elszigetelt kezdeményezés maradt, ugyanis nem szolgált olyan méretű tömegigény kielégítésére, mint az 1835-ben a voronyezsi Alexejevka paraszti olajütőjében préselt étolaj, amely a görögkeleti vallású oroszok körében a napraforgó páratlan méretű elterjedéséhez vezetett. Tulajdonképpen a vallási tényezővel összefonódó növénytermesztés határozta meg a 19. század közepén a napraforgó táji és művelésmódbeli alakulását. Mivel a napraforgóból {459.} nyert étolaj minősége felülmúlta a mindaddig használatos növényi olajokat, valamint a puha belű mag kipréselése egyszerűbb technikai felszereléssel is megvalósítható volt, a 19. század közepétől számottevően fellendült a napraforgó termesztése Magyarországon is. Az ortodox és a görög katolikus lakosság hosszan tartó böjtjeiben szívesebben használta az ízletesebb napraforgóolajat az addig sok panaszra okot adó len- és kendermagolaj helyett. Ennek megfelelően a napraforgó szántóföldi művelése elsősorban a keleti országrészen: a Jászságban, a nyírségi falvakban és Bihar megyében bontakozott ki. Az ország más területein csak a 19. század végére hódította meg a kisparaszti gazdaságokat (Selmeczi Kovács A. 1970).

A növény nevének a 20. században rendkívül gazdag változata alakult ki, ami táji megoszlást mutat. A Tiszántúlon a napraforgó megnevezés a domináns, hasonlóan a Nyugat-Dunántúlhoz. A Dunántúl középső részén a szotyola, míg Dél-Dunántúlon a tányérvirág, a Duna–Tisza közén pedig a tányérrózsa a jellemző. Az elnevezésbeli különbség sajátos módon tükrözi a gazdasági körülményeket, ahol a virágra utaló terminus ismeretes, ott kevésbé volt jelentős művelése, míg a keleti országrészben, beleértve Erdélyt is, hagyományos szántóföldi növénykultúrát képviselt (Selmeczi Kovács A. 1993: 84).

A napraforgó kezdettől tipikusan „kisgazdanövény”-nek számított. Mivel a századfordulóig kirekedt a piaci árutermelés köréből, csupán az önellátás céljára termesztették elsősorban a szegényparasztok, akik a disznózsír pótlására használták olaját. A napraforgó ezen társadalmi kötődése művelésmódjának jellegzetes formáját alakította ki: a szegély- és köztes művelést. Ebben legnagyobb szerepet az uradalmi kukoricaföldek részes művelői játszottak, akik a felvállalt parcellákat egy-egy sor napraforgóval szegélyezték. Mivel a napraforgó termésére a birtokosok egyáltalán nem tartottak igényt, a részes munkások mindinkább éltek ezzel a lehetőséggel (Fodor F. 1986).

A napraforgó a kukorica és a burgonya szegélynövényeként honosodott meg a szántóföldi gazdálkodásban. E termesztésforma elterjedését elősegítette, hogy a növény nagy mérete és gyors növekedése miatt alkalmas szélfogónak tartották, ezért az uradalmak kevésbé ellenezték a kukorica- és burgonyaföldek napraforgóval való körülültetését. Néhol még a dohányföldekre is kikerült ebben a minőségében (Nyírség). A 19–20. század fordulóján a dunántúli kisparaszti gazdaságokban is elsősorban a kukorica szegélynövényeként kezdett elterjedni az addig virágoskertekben nevelt napraforgó. Ez időben országos viszonylatban vetésterületének 97%-át a szegélyművelés adta.

A növénytermesztés nagyobb méretű fellendülése a 20. század elején megszerveződő központi felvásárlás hatására bontakozott ki, elsősorban a kisparasztság körében. A két világháború közötti időben is döntő arányban a tíz holdon aluli parasztgazdaságok termesztették. A napraforgó értékesítésének lehetősége az 1920–1930-as évektől a szántóföldi művelés stabilizálódásához vezetett, és különösen a korai termőtájakon mind nagyobb helyet kapott az egy tagban folyó termesztése. A második világháború ideje alatt bevezetett kényszertermesztés ellenére szegélyművelése mindvégig meghatározó jelentőségű maradt, ezért a napraforgó nem tudott a többi kapásnövénnyel egyenlő rangra emelkedni. A napraforgóval szembeni idegenkedés a legutóbbi időkig végigkísérte művelésének alakulását még a kisebb gazdaságokban {460.} is, azon meggyökeresedett tévhit miatt, hogy nagyon kizsarolja a földet. Még termőtájain sem vetették jobb minőségű talajba, és művelésére sem fordítottak annyi gondot, mint a többi kapásnövényre. A szántóföldi művelésben való késői megjelenése is hozzájárulhatott, hogy nem formálódott ki speciális műveléstechnikája, hanem a legutóbbi időkig a kukorica módjára termesztették (Selmeczi Kovács A. 1993: 87).

A napraforgó szintén rendkívül nagy fajtaváltozatossággal rendelkezik, ami kerti virágként való egzisztálása idején alakult ki. A szántóföldeken az egyvirágú változatait részesítették előnyben, bár ezek is hamar elágaztak. A 19. században a legelterjedtebb, igénytelen parlagi napraforgót termesztették, amiből szelekció útján néhány tájfajtát állítottak elő, mint például a szabolcsi napraforgót. Az 1930-as években az állami felvásárlás érdekében nagyobb olajtartalmú fajtákat nemesítettek ki a különböző tájfajtákból.

A napraforgó művelése szegélynövényként teljesen igazodott a fővetésű növény gondozásához: azzal egy időben és annak módjára vetették, művelték (Fodor F. 1986: 72). Különösen a kukoricánál nyílt erre lehetőség, mert botanikai adottságaik sok hasonlósággal rendelkeznek. A napraforgónak a kukoricától némileg eltérő mű-veléstechnikája csak a táblás, egy tagban folyó termesztésformánál érvényesülhetett. Annak ellenére, hogy a napraforgó éppen olyan igényes a talaj-előkészítés szempontjából, mint a többi kapásnövény, mindenütt a tavasszal egyszer szántott földbe vetették. A vetésre kezdettől a legszebb magtányérokat rakták félre. A vetés ideje – a kukoricához hasonlóan – áprilisra esett. Az egy tagban művelt napraforgót néhol már márciusban elültették (Nyírség). A napraforgót kezdettől sorba vetették. A sorhúzóval kijelölt sorokba általában kapával, a homokos talajú vidékeken sarokkal vetették. A lépésnyi távolságra eső fészekbe 2–3 szemet ejtettek. A keleti országrészen leginkább az eke utáni vetést gyakorolták, minden harmadik barázdába kapával vagy sarokkal juttatták a szemeket. Az 1930-as évek második felében a dél-dunántúli (Tolna, Somogy, Baranya m.) és az alföldi (Szolnok, Hajdú m.) árutermelő parasztgazdaságok többnyire vetőgéppel dolgoztak a napraforgóföldeken is (Selmeczi Kovács A. 1993: 93–94).

A növény gondozása általában kétszeri kapálásból állt. Ennél többször még ott sem kapálták meg, ahol a kukorica többszöri kapálást kapott. Az első kapálás alkalmával végezték el az egyelést, amikor a sűrűn nőtt töveket kapával kivágták. 3–4 hét múlva, még az aratás előtt következett a második kapálás, ami valójában töltögetést jelentett. A tövek feltöltését a legutóbbi időkig szükségesnek tartották, hogy a szél ne dönthesse ki a magas szárú növényt. Az 1920-as évektől kezdték használni az ekekapát, ami jelentősen visszaszorította az addig megszokott köztesek, a bab és tök vetését.

A napraforgó gondozásának körébe tartozott még a fattyazás (Szabolcs m.), a fölösleges virágok eltávolítása, amit virágzás idején késsel végeztek. Többnyire csak a legnagyobb korongot hagyták meg.

A betakarítás munkája szeptember közepétől kezdődött, általában a kukoricatörés előtt. A napraforgó teljes beérését ritkán várhatták meg a madarak kártétele miatt. A magtányérokat késsel vagy sarlóval vágták le, de használták erre a célra a szárvágót is. A levágott fejeket ponyvás szekéren szállították haza. Az eresz alatt vagy a csűrben felhalmozott bugákból rövid botokkal egyenként verték ki a szemeket. {461.} A napraforgócséplést általában társas munka keretében végezték, hasonlóan a kukoricafosztáshoz. A szelelőrostával kitisztított magot ponyvákon vékonyan elterítve szárították a napon vagy szellős épületben. A száradásra kiterített magot naponta többször megforgatták. A kiszárított magot végül zsákokra szedték, majd a felvevőhelyre vagy az olajütőbe vitték.

A napraforgó szárát szárvágó kapával vagy baltával vágták ki, amit a ház körül kúpokba összerakva tároltak. A régi, hatalmas növésű fajták kórója a tüzelésen kívül kerítéskészítésre, csűrök, dohánypajták szellős falazatául, kemencevázként és még számos célra szolgált. A napraforgó nemcsak magterméséből nyerhető olajával, hanem szárának sokféle hasznosításával is alkalmas növénye volt a szegényparasztságnak.

KÖZTES NÖVÉNYEK

A tök a parasztgazdaságokban jellegzetes köztes növénynek számított, amit leginkább a kukorica, ritkábban a burgonya és napraforgó közé vetettek. A szláv eredetű tök szavunkat a középkorban a lopótökfélékre használták. Az újvilági, közép-amerikai eredetű tök a 16. században került Európába, és a kukoricával együtt gyorsan teret hódított. Magyarországon is korán megkezdődött termesztése, 1664-ben Lippay János pozsonyi kertészkönyvében számos válfaját írta le, amit táplálékként és állati takarmányozásra egyaránt hasznosítottak. Az újvilági tök elsődlegesen emberi fogyasztásra szolgált, ez jóval megelőzte és felülmúlta a takarmányozást. Ezért az emberi táplálékul szolgáló fajtái jutottak nagyobb szerephez a népi gazdálkodásban. Különösen a nagyméretű sütőtök örvendett régi idő óta népszerűségnek, aminek Nagydoboson (Szatmár m.) jellegzetes tájtermesztési körzete alakult ki (Viga Gy.–Viszóczky I. 1998). Az élelmezésre szolgáló fajtákat úritök, patyolattök, főzőtök, sütőtök névvel illették, míg a takarmányozásra valókat egyszerűen disznótök néven tartották számon. A tök húsának fogyasztásán kívül a magjából sajtolt olaj előállítása is hozzájárult termesztésének népszerűvé válásához. A 19. század második felétől különösen a nyugat-dunántúli Őrség és Hetés vált a tökmagolaj-készítés és -felhaszná-lás jellegzetes körzetévé (Pável Á. 1949).

Az újvilági tök a kukorica köztesnövényeként honosodott meg. Vetését egy időben végezték a kukoricával. A kézi kapálás idején a sorok közé vetették, a lókapa használata miatt pedig minden 6–7-ik fészekbe a kukorica helyett 5–6 szem tökmagot tettek. A tököt a fő veteménnyel együtt kapálták. Az első kapálás alkalmával a fölös számú hajtást eltávolították, rendszerint csak kettőt hagytak meg. A kapáláson, esetleges töltögetésen kívül egyéb gondozást nem kapott. A kukoricaszár betakarítása után, szeptemberben került sor a tök felszedésére és hazaszállítására. A burgonyaföldeken a fő veteménnyel együtt szedték fel és szállították a portára. Pajtában, pincében halomba rakva, szalmával letakarva tárolták és védték a téli fagytól. Folyamatos felhasználásakor a magját különválasztották, amit pirítva csemegeként fogyasztottak vagy nagyobb mennyiség esetén olajat üttettek belőle (Selmeczi Kovács A. 1993: 132–145).

A bab a kukorica köztes veteménye, ritkábban a napraforgóföldeken is előfordult. {462.} Neve eredetileg az Európában régtől termesztett lóbabot jelentette, ami ma már csak takarmányként ismeretes. A 16. század végétől a közép- és dél-amerikai eredetű babfajták vették át szerepkörét a nevével együtt. Hazánkban egy ideig növényritkaságnak számított, a 17. század végétől viszont már néptáplálékként jelentős teret hódított, általánosan elterjedt kerti vetemény lett. Elsősorban a szegényparasztság eledele volt. A 19. század közepétől vált mind népszerűbbé zöldnövényként való fogyasztása, korábban csak a száraz magját használták ételkészítésre. Megnevezése a népnyelvben csaknem mindenütt paszuly, újabban terjedt el a zöldbab fogyasztása révén a zöldbab, bab névhasználat. A legváltozatosabb fajtákat Szatmárban termesztették (Gunda B. 1984a: 64–65). Szántóföldi veteményként a szárazbabnak való tarkabab fajtákat vetették köztesként a fő veteménnyel egy időben. Azzal együtt kapálták, gondozták. A kukoricára vagy napraforgóra felfutó babot augusztus végén, szeptember elején, a fő vetemény betakarítása előtt szedték össze (Ikvai N. 1985: 216). A szárával együtt behordott száraz hüvelyekből az udvaron elterítve cséppel, vasvillával, bottal vagy kisebb mennyiség esetén mosósulyokkal verték ki a szemet, amit széllel szemben felszórva tisztítottak ki. A száraz babot a kamrában tárolták felhasználásáig.

*

A kapásnövények szántóföldi meghonosodása és elterjedése lényeges változást idézett elő a hagyományos paraszti gazdálkodásban és életformában. A nagyobb munkaráfordítást és intenzív gondozást igénylő növénykultúrák hatására nőtt a földművelés belterjessége, emelkedett a parasztgazdaságok jövedelmezősége, ebből következően nagyobb népességszám eltartására nyílt lehetőség. Ugyanakkor a gazdasági viszonyok változása szigorúan megkövetelte a korábbinál jóval több és keményebb munkát. Megnőtt a kézimunka iránti igény, a nőknek nagyobb mértékben kellett bekapcsolódniuk a mezőgazdasági munkákba. Az idősekre és a gyerekekre is mind több feladat hárult. Kitágult a foglalkoztatás területe, a családi munkaszervezetben már mindenkinek lett munkaerejéhez képest feladata. Alapvetően megváltozott a parasztgazdaságok időgazdálkodása, a belterjes művelésmód mind nagyobb munkaterhet rótt a parasztságra. Felértékelődött az egyéni szorgalom, az ésszerű munkaszervezés, a gazdálkodás pedig mind nagyobb szakértelmet követelt meg.