ÁLLATTARTÓ GAZDASÁGOK | TARTALOM | SZARVASMARHATARTÁS |
FEJEZETEK
A ló háziasítása az i. e. 4. évezredben történhetett, s a háziló igen korán eljutott Elő-Ázsiába. Első kultúrtörténeti emlékei, képi ábrázolásai mindesetre az ottani neolitikus civilizációkból maradtak fenn (Zeuner, F. E. 1963; Matolcsi J. 1975: 179). A magyar „lovasélet ősisége” sokat vitatott kérdés. Minden jel arra mutat, hogy a háziló és a lovaglás az i. e. 2. évezred folyamán eljutott az ugor ősnéphez. Akkor már Skandináviába, a mai Finnország területére és az Ibériai-félszigetre is megérkezett a ló és a lótartás. Az ugor lovaskultúráról tanúskodik ló, nyereg, fék, ostor szavunk ugor kori származása, a másodfű, harmadfű (ló) korjelző kifejezésben tükröződő szemlélet, amely a voguloknál is él. Esetenként ehhez a szócsoporthoz sorolják a kengyel szótövét (a tárgy és neve későbbi) és a ’zabla’ jelentésű emlőt. Ez utóbbi jelentés kiveszett, miként a ’lóra ül, száll’ jelentésű ellik szavunk is, amely uráli örökségként ott lehetett már az ugor kori lovasterminológiában (Mészöly G. 1929; Hajdú P. 1953: 4950; Hajdú P. 1962: 8186; TESz I: 750).
Ugor elődeink lovas vadászok voltak, rájuk illett Hérodotosznak a jürka vadászról adott ismertetése: fára mászva lesben áll, készenlétben a lova amelyet betanított oly módon, hogy hasára fekve rejtőzködjön és a kutyája; ha a fáról meglátja a vadat, rányilazva és lóra szállva üldözi, a kutya pedig nyomon követi a vadat (Hajdú P. 1953: 50; Ligeti L. 1943: 53, 61). Az övön hordott „lovas” tegezt az obi-ugorok déli csoportjai napjainkig megőrizték, de az északi csoportok átvették szomszédaiktól a gyalogos vadászok vállon hordott, hosszú tegeztípusát (Vilkuna, K. 1950: 376384). Az ugor ősnép bronzkori emlékeit az andronovói műveltség északi részén, a ligetes sztyeppei részlegben vélik megtalálni. Ott az i. e. 2. évezred közepétől fogva lovastemetkezések és csontból készült zabladarabok tanúsítják a lótartás létezését. Hasonló csont zablarudak ismeretesek a VolgaKáma vidékén az ananyinói műveltség idejéből. Ott a ló hasznosítása nem kevésbé volt sokoldalú (Fodor I. 1975: 98103; Matolcsi J. 1982: 120).
Az előmagyar és az ősmagyar korban mintegy 15001800 éven át őseink biztosan lótartók voltak, s eközben tárgy- és szókészletük új elemekkel gazdagodott (mén, kengyel, nyűg, béklyó, gyeplő, kantár). Az új tárgyak és szavak egy részét őseink a szomszédos török és más népektől kölcsönözték, másik részét maguk alkották.
Európa a magyarságot mint harcos lovas népet ismerte meg. A honfoglaló magyarok harcmodora szorosan kapcsolódott keleti, pusztai hagyományaihoz. Népünknél {618.} is megszokott volt a lovas temetkezés, akárcsak más lovas népeknél. Honfoglaló magyar sírokból azonban szemben az avarokkal nem kerültek elő egész lócsontvázak, csupán az állat koponyája és lábcsontjai. Sok sírban csupán a lószerszámot helyezték el az elhunyt mellé, ugyanis a ló húsát elfogyasztották a halotti torban. Bölcs Leó bizánci császár „Taktika” című művében megírta az akkor még a Kárpátoktól keletre élő magyarokról, hogy hadrakelt seregüket nagy csapat ló követte, „részben táplálékul a tejivás végett, részint pedig a sokaság látásának keltése végett” (további analógiákkal idézi Jankovich M. 1967: 424). A ló sokoldalú gazdasági hasznosítása és a kultuszban, hitvilágban betöltött szerepe (lóáldozat, lovas temetkezés, totemős, táltoshit) folytán a honfoglalók legfontosabb háziállata volt. Részesedése a gazdaságban a teljes állatállományban ugyan nem érte el a szarvasmarháét, de a hadászatban és a szellemi kultúrában (folklórban) elfoglalt helye annál jelentősebb volt.
A modern oszteológiai vizsgálatok nem erősítették meg Hankó Béla azon feltevését, miszerint a magyarság Kelet-Európából magával hozta ősi háziállatait a Kárpát-medencébe. Egyetlen kivétel a ló lehetett. Tömegesen főként lovak érkeztek; jóval kisebb számban voltak a szekereket vonó ökrök és a lábon hajtott egyéb jószágok (Bökönyi S. 1961; Matolcsi J. 1975; Matolcsi J. 1982: 231; Györffy Gy. 1977: 405, 411).
A magyar háziló eredetét, származását sokáig vitatták. Az 19201930-as években elterjedt a házilovak két vad fajtájától, a mongóliai, belső-ázsiai takitól és a kelet-európai tarpántól való származtatás gondolata. Honfoglaló őseink lovai állítólag „kis és száraz fejű, tüzes szemű, száraz csánkú és acélos inú, átlagban csak 140 cm marmagasságú állatok voltak”. E feltevés szerint a kelet-európai vadlovat, a tarpánt fogták be és háziasították maguknak (Hankó B. 1935; Hankó B. 1940: 1720). Más vélemény szerint a magyar lótenyésztéssel kapcsolatos műveltségi elemek (lóáldozat, lovas temetkezés, a ló fejése, a lótejből készült erjesztett ital fogyasztása, a csikó szopását akadályozó palókaforma, a ló nyergelése és fogatolásának kései megjelenése) nem a tarpán-, hanem a takitenyésztő műveltségi körrel hozhatók kapcsolatba (Gunda B. 1943b: 104). Az újabb kutatások bebizonyították, hogy a háziló valamennyi fajtája egyetlen vadlóra, az Equus przewalski Poljakoff 1881-re, azaz a mongol pusztákon megfigyelt és befogott takira vezethető vissza. (Összefoglalóan: Matolcsi J. 1975: 178179, 183; Paládi-Kovács A. 1990; 1997c.) Ezzel az ősi magyar lófajta takitól való származtatása is végleg bebizonyosodott.
A magyar lóállomány azonban a középkorban sem volt teljesen egységes. Krónikáink hírt adnak arról, hogy a magyar fejedelmek és királyok Árpádtól elkezdve gyakran ajándékoztak felszerszámozott nemes lovakat külföldi uralkodóknak (László Gy. 1943: 168; Matolcsi J. 1982: 250). Egy 1308-ból származó krónika írja, hogy a magyarok lovai alacsonyak, erősek és gyorsak, az előkelők és nemesek lovai ellenben nagyok és szépek (Jankovich M. 1970: 257). A nemes lovak behozatala keletről, a krími tatár kánságból, a kaukázusi és turkesztáni ménesekből történt. Türkméniában, Baktriában és környezetében az ókor óta céltudatos szelekcióval tenyésztették ki a szép állású, nagy termetű lovakat. Nem csupán a vérvonalat vették tekintetbe, de a fajtán belüli színbeli egyezésre is ügyeltek. A nemes lovak fajtáinak, leszármazásának jelzésére a cserkeszek még a 18. százaban is égetett bélyegeket {619.} használtak (Harmatta J. 1946: 3132; Jankovich M. 1970: 257258; Tárkány Szücs E. 1965: 193).
Szent László 1077 körül megtiltotta a Nyugatra irányuló magyar szarvasmarha- és lókivitelt. Kálmán király 1100 körül megengedte a tehenek kivitelét, de megerősítette a vágómarha- és lókivitel tilalmát. A kiviteli tilalom századokon át fennállt. Zsigmond különös kedvezményképpen megengedte a pozsonyiaknak, hogy lovat adjanak el külföldre (Paládi-Kovács A. 1985: 136137). Ugyanakkor számos bizonyítéka van annak, hogy a középkor századaiban, különösen az Anjou-korban Magyarország bővelkedett lovakban, s városaiban igen olcsón lehetett szép hátaslovakat venni. Matteo Villani és Bertrandon de la Broquiere mindezt hitelesen tanúsítja (Miskulin A. 1905: 7374; Wenzel G. 1887: 324; Szamota I. 1891). A 1516. században a lókivitel megélénkült, amit ellensúlyozott a keleti lóimport. A 18. század első felében aztán olyan nagy megrázkódtatás érte az ország megfogyatkozott lóállományát, ami elvezetett az állami támogatással megindult fajtaváltáshoz, s a régi lófajták fokozatos kipusztulásához.
A régi magyar lófajták az Alföldön és a Dunántúlon szinte észrevétlenül vesztek ki az 18801890-es évekre. Kiskunsági, ormánsági parasztok szájhagyományából csupán az állapítható meg, hogy eleink bozontos, kicsi, igénytelen és szívós lovakat tartottak (Tálasi I. 1936b: 8; Kodolányi J. 1956: 123; Nagy Czirok 1965: 227). Báta-szék környékén, azaz a tolnai Sárközben Edward Brown angol utazó 1670-ben nagy hasú, rövid lovakat figyelt meg, amelyek azonban igen könnyedén nyargaltak (Andrásfalvy B. 1975: 338). A 18. század derekán a magyar katonai alakulatok lovainak átlagos marmagassága a fennmaradt lónyilvántartások adatai szerint jellemzően alacsonyabb volt az osztrák és cseh tartományok lovaiénál (Jankovich M. 1970: 254). Ősi magyar fajta lovat tiszta formájában már az 1860-as években is csak elvétve lehetett találni. Marmagassága 130155 cm, feje aránytalanul nagy, nyaka keskeny és inkább hosszú, mint rövid. Erős, feszes ínú, ruganyos izomzatú, rendkívül kitartó lófajta volt (Ditz H. 1869: 250; Korizmics L. 1867: 176177).
Mária Terézia korában állami ménekkel, keresztezéssel kezdték kialakítani a „javított magyar ló”-nak nevezett fajtát. Ez nagyobb, arányosabb testű az ősi magyar lónál. Kinézete országrészenként, sőt tájanként változó, aszerint, hogy „mi volt a javító vér” (Gaál L. 1966: 450). Az irodalomból ismert magyar parlagi ló megnevezés feltehetőleg inkább a 1819. századi keverékekre vonatkoztatható, mint a hajdani apró lófajtára. Az ún. parlagi ló is melegvérű, viszonylag könnyű testű, igénytelen és „győzős, munkás” lófajta volt. A parasztgazdaságok közel két évszázadon át főként ezekkel a javított, keverék lovakkal dolgoztak. Kárpátibalkáni környezetünkben még számos, többnyire népnevekkel, tájnevekkel megnevezett, apró növésű lófajta ismeretes. Az alföldi magyarság tréfásan „macska lovak”-nak nevezi őket, s a debreceni fuvarosok a 19. században még maguk is dolgoztak velük. Baranyában török ló, szlavóniai ló néven ismerték a könnyű, apró, főként teherhordásban kiváló lófajtát, s az 1910-es évekig venni is szoktak belőle Szlavónia vásárain (Ecsedi I. 1914: 237; {620.} Herman O. 1914: 335; Kodolányi J. 1956: 123). Kecskemét összeírásaiban a 18. század második felében gyakran említenek „nagy serényű oláh ló”, „szép termetű moldvai ló”, „kis piros pej lengyel ló” nevezetű fajtákat (Szabó K. 1965: 73). A főként a Felföldön kedvelt lengyel ló tehát eljutott az Alföldre és Észak-Dunántúlra is. Ez szintén apró termetű lófajta volt, s gyakran nevezték podóliai fajtának (Galgóczy K. 1855: 308; Fél E. 1941: 61).
A keleti nyelvterületen három fontosabb tájfajta ismeretes: a hucul, a mokány és a székely ló. Ezeken kívül gyakran említődik az erdélyi ló, s Székelyföldön belül megkülönböztetik a békási és az oroszhegyi tájfajtát. Mokány lónak nevezik a havasi románok kicsiny, zömök teherhordó lovát. Máramarosban és a Gyalui-havasokban málhás állat. Marmagassága 110 cm, színe leggyakrabban sötétpej vagy fakó, üstöke, sörénye és farka bozontos (Herman O. 1914: 326; Hankó B. 1943: 18, 25). A hucul ló a Tisza forrásvidékén és a Kárpátok ezzel szomszédos keleti lejtőin élő ruszinok teherhordó állata. Zoológusok szerint ebben van a legtöbb a belső-ázsiai ősi lófajta, a taki (Equus przewalski Poljakoff) véréből és tulajdonságaiból (Hankó B. 1943: 30).
Az erdélyi ló az ősi magyar fajtával rokon, jó formájú, némileg a lipicaira emlékeztető fajta volt. Oláh Miklós az 1500-as években az erdélyi és székely lovak kiválóságát az arab, török lovakénál is jobban magasztalta. A 19. században a parasztok és az uradalmi ménesek „erdélyi” lovait is többen leírták. Nyilvánvalóan többféle keveréket, nemesített tájfajtát illettek ezzel a névvel, amelyekben azonban a keleti származási jegyek még átütőek voltak (Ecsedi I. 1914: 242; Hankó B. 1943: 11, 13; Gaál L. 1966: 451).
A székely ló a középkor óta számon tartott fajta. 1855-ben az ősi, „javítatlan” magyar lóhoz hasonlították, s megjegyezték róla, hogy még annál is kisebb. Brehm művének magyar kiadása (1929) szerint: „A székely ló a régi magyar parlagi ló változata, leginkább Erdély keleti részén található. Kisebb, zömökebb és durvább szervezetű a magyar parlagi lónál. Marmagassága 120130 cm. Az utolsó fél évszázadban arab és lipizzai lovakkal nemesítették” (idézi: Hankó B. 1943: 18; Földes L. 1958: 32). A székely ló nem havasi teherhordó állat volt, hanem hátas- és hámos ló. Magas főtartással és magas lépéssel járt, jól ügetett és vágtatott. Jeltelen alig volt közte, annál több szürke, legyes szürke és szeplős. Aligha véletlen, hogy a székelyek közös származásukat a fehér lóhoz kötötték (Gyallay D. 1959: 219). Ez a totemisztikus képzetet megőrző szólásuk több változatban ismert. („A székelyek mindnyájan rokonok apáról, anyáról s a fehér kabala likáról.”) Az ősi magyar lótól az arabos küllem, az aránylag kis és száraz fej, az arányos, vastag nyak is elkülönítette. Átlagos marmagassága az 1940-es évek elején még mérhető egyedeken 135 cm volt (Hankó B. 1943: 2628). Az utóbbi századokban a keresztezések következtében a székely ló tulajdonságai, méretei is nyilván változtak.
Egy 1842-ben készült vásárlajstrom szerint Csíkszereda Mihály-napi vásárain erős kereslet volt a kicsiny, zömök, de vérmes és tüzes székely csikók iránt. Székely-udvarhely vásárain, főként az Oroszhegyen, a Sóvidéken (Marosszék) nevelt „ere-deti, székely fajtájú” lovakat keresték. Marosszék és az egész Székelyföld leghíresebb lóvásárait Makfalván tartották. A székely lovat nagy számban vitték a Magyar Alföldre, ahol búzát nyomtattak vele (Nagy F. Ethn. 1979: 511513). Csíkről a századfordulón azt közlik, hogy a hajdan híres székely ló már ismeretlen. „Mióta a székely {621.} huszár katonaosztály megszűnt s mióta a katonalovat a székelység nem maga tenyészti a maga számára, azóta a lótenyésztésnek is vége van.” (T. Nagy I. 1902: 29). Udvarhelyen szintén visszaesett e kiváló lófajta tenyésztése, s „a híres lótenyésztő községekben alig lehet jobb székely lovakat látni” (Barabás E. 1904: 29). A megye keleti részein azonban még éltek tiszta példányai ennek az apró termetű, dús sörényű, fürge és kitartó lófajtának. Udvarhelyen az oroszhegyi, Gyergyón a békási ló volt nevezetes tájfajta. Előbbi a Hargitán, utóbbi a Borgói-hágótól a Gyimesi-szorosig terjedő hegyvidéken élt. Mindkettő kis termetű, magashegyi lófajta volt. Az oroszhegyi ló marmagassága 1415 marok (14 hüvelyk 3 vonal, azaz 147 cm), a békási lóé legfeljebb 130 cm. Mindkét fajta legelőn, erdőn élt télen is, istállót nem ismert (Orbán B. 1868: I. 96; Hankó B. 1943: 22; Gunda B. 1943b: 102103; Földes L. 1958: 3334). Az oroszhegyi ló az 1930-as évekre kiveszett, a békási fajta amit Hankó a hucul lóval rokonított az 1940-es években még létezett. További sorsáról sajnos nincs tudomásunk.
Magyarország lótenyésztése a 18. században nagy hanyatlásnak indult. Előbb a törökellenes felszabadító háború, majd a Rákóczi-szabadságharc ritkította meg a lóállományt, amit csak betetőzött az osztrák örökösödési (17401748) és a hétéves (17561763) háború. A 18. század elején még volt mód egész ménesek behozatalára Moldvából és Tatárországból, de amikor a cári Oroszország elérte a Fekete-tenger mellékét, a keleti tenyészanyag behozatala megnehezült. A turáni, kaukázusi lófajták útja a Kárpátok felé lezárult, a Krím, Besszarábia és Moldva lótenyésztőivel hagyományos szabadkereskedés megszűnt (Jankovich M. 1970: 261262; Perneki M. 1976: 324325). A 18. század közepén kezdtek a magyarországi és erdélyi nagybirtokosok magánméneseihez spanyol méneket hozatni (például Zsibóra 1742-ben), de ezzel az új divattal sem sikerült a lóállományt feljavítani. Minthogy az állandó hadsereg felállításával a remonda (betanulatlan katonaló) állomány beszerzése állami feladattá vált, a kormányzat kénytelen volt kincstári birtokain a lótenyésztést megszervezni. Az első állami ménesbirtok Mezőhegyesen (Csanád m.) létesült 1785-ben Csekonics József parancsnoksága alatt. Itt tenyésztették ki a paraszti lótartásban is kedvelt meleg vérű nonius lófajtát. Mezőhegyes másik ismert tenyészfajtája, a gidrán különösen a Dél-Alföldön került be a parasztgazdaságokba (Bálint S. 1976: 455). Későbbi alapítású a bábolnai, a kisbéri és a fogarasi állami ménesbirtok. Kisebb központok léteztek Gödöllőn, Nagykőrösön, Varasdon, Sepsiszentgyörgyön is. A tenyésztés, a lónemesítés előmozdítása érdekében a Jászkunság közös ménest létesített Kiskunhalas határában, s a nagykun városok mindegyike létrehozta a maga ún. különös kancaménesét (Bellon T. 1996b: 201). Az említett állami ménesintézetek más-más, a helyi viszonyoknak megfelelő tenyészfajtákra szakosodtak (Ecsedi I. 1914: 243; Gaál L. 1966: 446448). A tucatnyi új lófajta a melegvérűek közül különösen a nóniusz, a gidrán és a lipicai a 19. század folyamán a parasztgazdaságokból is kiszorította a hajdani, a 20. században már részben vagy egészen kiveszettnek nevezhető tájfajtákat.
{622.} „Hidegvérű”, nagy testű lófajták csupán a Dunántúl egyes részein érdemelnek említést. Mura vagy muraközi, stájer és belga lovak csak elvétve kerültek át az Alföldre, főként néhány nagybirtokra. A kiskunsági, szegedi parasztság azonban máig sem barátkozott meg velük, mert „a homokra nem valók”, „a homokon süllyednek” (Nagy Czirok L. 1965: 226227). A vasi Őrségben más lófajtát nem is tartottak, mint a muraközit. Azt lehetett jó áron eladni a szomszédos stájer tájakon is. Az Ormánságban hagyományosan a könnyű magyar lófajtát tenyésztették, de a 19. század második felében elterjedt már a muraközi is. Az ormánsági gazdák csapatostól jártak Zalába csikót venni, különösen Csáktornyára, Murakeresztúrra, Muraszentgyörgyre. Az anyjától éppen csak elválasztott csikót keresték, hogy felneveljék, betanítsák és három-négy éves korában jó áron eladják (Dömötör S. 1960: 42; Kodolányi J. 1956: 122). Tolnában és Baranyában az 1900-as évek elején, s különösen az első világháború után a nagybirtokosok és a módosabb parasztbirtokosok (főképp a német gazdák) melegvérű lóállományukat kicserélték hidegvérű lófajták-ra. Eljártak Zalába, Somogyba, távoli városokba csikót venni, s megjelentek falvaikban a muraközi, stájer fajtájú „zugmének” is (Király I. 1968: 494495; Andrásfalvy B. 1975: 355). A muraközi ló jellegzetes tájfajta, melynek első említéseit az 1850-es évekből ismerjük. Eredetét tekintve Stájerországból, Karintiából származott el. Marmagassága 160172 cm, csendes vérmérsékletű, nagy vonóerejű és munkabírású lófajta. Erre vonatkoztatható a stájer ló, sváb ló, mura megnevezés is. Azonos eredetű, de megjelenésében némileg eltérő változat a pinkafői ló, amit Vas és Sopron megye fuvarosai tartottak még az 19301940-es években. Marmagassága 165175 cm, feje nagy, idomtalan, koséra emlékeztető. Ezekkel a nehéz, hidegvérű lófajtákkal jelent meg a Dunántúl egyes vidékein az ún. lósapka. Napszúrás ellen házilag készítették vászonból, s kétoldalt a kantárfőre tűzték fel. Nagy testű, hidegvérű lovakat a Kárpát-medencében elvétve a középkor óta tartottak (Bökönyi S. 1961: 106; Gaál L. 1966: 451452).
A lótartás és csikónevelés jelentősége, a lóállomány sűrűsége koronként és tájanként lényeges eltéréseket mutat. Miközben a Székelyföld és Moldva, a két Kunság és a Rábaköz mindig kivált környezetéből lónevelésével, a legtöbb vidéken a 1819. században kevés lovat tartottak a parasztok. Az Északi-Felföldön a lótenyésztés 1855-ig az állami erőfeszítések ellenére sem sok haladást ért el, mert a községek nem fordítottak kellő gondot a méntartásra és a csikónevelésre. Csupán a gömöri medence magyar falvai Rimaszécs, Simonyi, Hanva, Csíz, Méhi és Sáros megye Zemplénnel határos vidékén, a Tapoly mentén neveltek valamirevaló lovakat (Galgóczy K. 1855: 309; Zólyomi J. 1968: 446). Az Északkeleti Kárpátok megyéi többnyire a szomszédos Galíciában vásároltak lovakat. Apró, lengyel lovakat a Szepességben, s nyugatabbra is tartottak a 19. században, egészen a tagosításokig (TGy, 1818. XII. 15; Fél E. 1941: 61). A lóállomány növekedését a 19. század második felében a lófogatolás terjedése vonta maga után, főként az Alföld peremvidékein és az oda futó folyók völgyeiben. A Lápos völgyében (Szolnok-Doboka m.) élő magyar gazdák csak a 19. század végén kezdtek lófogattal dolgozni, addig csupán ökörigájuk volt. Máramarosból {623.} származó mokány lovakat tartottak. A 20. század első felében már inkább a szászoktól vettek lovat, főként Beszterce-Naszódban és a Mezőségen (Gunda B. 1956: 43). Erdély tájain 1911-ben a lóállomány mindenütt alacsony volt, még a lótartásáról híres Székelyföldön is, ahol a határőrvidék megszűnte után visszaesett a lótartás. Román többségű körzetekben, így Hunyad megyében a szarvasmarha- és bivalyfogatok túlsúlya a lófogatokkal szemben még szembetűnőbb volt (Gunda B. 1943b: 105).
Az említetteken kívül több más oka volt annak, hogy a 18. század első felében országszerte megritkult a lóállomány, s meggyengült, elsatnyult a régi tenyészanyag. Paraszti lótenyésztésünk hanyatlásához az állami terhek növekedése nagyban hozzájárult. Például Tolna és Baranya sok jobbágygazdája a gyakori forspont miatt cserélte lovait ökrökre a 18. század derekán. Maradék lovait a sárközi, mohácsi jobbágyság akkoriban a Duna szigetein rejtegette (Andrásfalvy B. 1975: 345). Itt-ott azért a Dunántúlon is maradtak a lótenyésztéshez ragaszkodó vidékek. Például Sopron megyében a Répce-mellék ökörtartásáról vált híressé, viszont a Rábaköz magyar parasztsága az 1800-as években változatlanul lószerető, lónevelő maradt. „Itt a’ közönségesebb gazdák is közönségesen 3, 4 lovon, és pedig termetes, jó vérű ’s pajkos lovakon járnak” (TGy 1823. X. 62).
Az 1895-ben és 1911-ben készült országos állatszámlálás adatai szerint a legtöbb lófogatot a DunaTisza között találták, majd a TiszaMaros-szög (Bánság) és a Tiszántúl következett a sorban (Gaál L. 1966: 364365). A lóállomány 6870%-a a kisbirtokosok kezén volt. Ebben a birtokkategóriában az igaerőt már szinte kizárólag a lófogat képviselte a 1920. század fordulóján. A lóállomány és a lótartás jelentősége a 19. század derekától országosan is növekedett mind abszolút számokban, mind az arányokat tekintve. 1942-ben a mai országterületen még mindig csaknem 900 000 lovat tartottak, mert az első világháború és az államhatárok megváltozása által okozott károkat még kiheverte a magyar lótartás (Gunst P. 1976: 352). A következő egy-két évtizedben azonban olyan méretű állománypusztulás következett be, hogy az 1960-as években a paraszti, népi lótartás voltaképpen megszűnt létezni. E folyamat hátterében a háborús veszteségeket, a mezőgazdaság tulajdonviszonyainak radikális átalakítását és a motorizáció gyors előretörését kell látni.
Az 18501950 közötti száz évben igen eltérő volt a lótartás és lófogatolás szerepe a különböző birtokkategóriák, gazdaságméretek szerint. Például Kocson (Komárom m.) a fél jobbágytelkes (félhelyes) gazdának a négyes ököriga mellett volt két lova. Ugyanott a 200 holdas gazda ökörigái mellett 6 lovat tartott, de a törpebirtokos többnyire csak egyet. Az egylovas gazda kifejezést a 67 holdas zsellér megnevezésére használták (Fél E. 1941: 61). Hont megyében a 10 holdon aluli gazdaságok többsége az első világháború előtt nem tartott lovat, s fuvarozással sem foglalkozott. Egy pár lónál nem tartottak többet a 1020 holdas gazdaságok sem (Kocsis Gy.Nagy Varga V. 1977: 117). 1895-ben országosan a lóállomány 15%-a, 1911-ben pedig 12,5%-a jutott az 5 kat. hold alatti törpebirtokos kategóriába (Gaál L. 1966: 363). Ezen lótartók többsége fuvaros, talyigás, kubikos foglalkozást űzött és lovaival végzett munkájából élt.
Napjainkban a lótartás Magyarországon is főként a sport és az idegenforgalom céljait szolgálja.
A lovak természetes szaporodását az ember a domesztikáció kezdetei óta ellenőrzi, s kezdetektől több gondot fordít a fajtanemesítésre, szelekcióra, keresztezésre, mint más állatfajok esetében. A régi magyar lótartók a tenyésztésre alkalmas lovak megszerzésével, a szaporításra kevésbé alkalmas egyedek ivartalanításával, a tenyésztésből való kivonásával érték el lóállományuk javítását. A tenyésztésben a hasznosság mellett esztétikai követelmények is érvényesültek. Sárrétudvari (Bihar m.) lótartói például a pej színt kedvelték, ezért a község ménjei egy-két évtől eltekintve mindig pej színűek voltak (Pusztainé Madar I. 1976: 454).
Hajdan a mének egész éven át a szilaj lónyájjal együtt jártak, s a fedeztetés a legelőn, szabadon történt. A szilaj ménestartás korában a 1819. századig a tenyésztés irányát főként a mének és a kancák kiválasztásával, egy nyájban járatásával szabták meg. A 19. század közepe óta a kiscsikós és a meddő igás kancákat, illetve a 3 évnél fiatalabb kancacsikókat ún. renyhe ménesben, mén nélkül járatták. Akkor már csupán a tenyészkancák legelő csapatához engedtek mént az év bizonyos szakaszaiban. Ezt a lónyájat nevezték Debrecen vidékén cifra ménesnek.
A 1920. században a ménlovat egyre több helyen különítették el, zárták be. Állami, katonai méntelepek mintájára uradalmak, városok, községek is létesítettek ménistállókat, s attól fogva a fedeztetést is ott bonyolították. A 20. század első harmadában egyes lótartó tájakon nem a község, hanem valamely tehetős parasztgazda tartott mént (monyast, csődört). Az ilyen gazdát, illetve az uradalmi, községi méngondozót a környezet monyasos, csődörös néven emlegette. A harapós, vad ménlovak orrára kosarat kellett húzni, s óvakodni kellett a rúgásától. A mént sok esetben csak időlegesen különítették el a ménestől. Zetelaka (Udvarhely m.) havasi legelőin például a ménló az 19301940-es években már nem járt együtt a sereggel. Pár holdas legelő volt számára bekerítve, télen pedig istállóban tartották. Sárlás idején azonban a sereghez, a kabolák (kancák) közé eresztették, mert a fedeztetés nem „kézből”, hanem „szabadon” történt. Az őszi, téli ellést a székely lótartók el akarták kerülni, s a mén időleges elzárásához azért folyamodtak, hogy a csitkózást tavaszra, áprilismájus hónapra időzítsék (Földes L. 1958: 36).
Sárrétudvari lótartói a kancacsikót 3 éves korában szokták először befedeztetni, a méncsikót pedig 34 éves korától kezdve engedték fedezni, ugyanis a ló szervezete, izomzata 56 éves korára fejlődik ki teljesen. Korai beengedése a tenyésztésbe és betörése a munkába az állomány korcsosodásához vezet. Háziállataink közül a ló hordja legtovább vemhét, 11 hónapig.
A 1920. században elterjedt a kézből fedeztetés. Ahol volt választási lehetőség, ott a fajtában, színben, természetben legalkalmasabbnak látszó apaállatot választották, s ahhoz vezették a lótartó gazdák sárló kancájukat. A mén védelmében terjedt el országszerte az ugratódeszka, hágatódeszka, próbapad elnevezésű korlát. Két oszlop közé állított, mintegy 2 m hosszú és változtatható magasságú (130160 cm) palánk, mely a kanca rúgásainak felfogására szolgál. Helyenként szokás volt a rúgós kanca hátsó patáira papucsot húzni (Márton L. 1965: 314; Nagy Gy. 1968: 20).
{625.} A vemhes kanca több kíméletet és takarmányt kapott, mint a többi. Utolsó heteiben hosszabb útra, nehéz teher elé már nem fogták, s az istállóban is elrekesztették a többi lótól, nehogy rúgást kapjon. Ellés előtt néhány nappal bőséges almot, friss szalmát terítettek alá. Lótartó gazdaságban mindig a csikózás, a ló ellése volt az év egyik legnagyobb eseménye (Katona I. 1958: 243). A kanca terhét és éppen megszülető csikaját a régi nyelvben a vehem, vemhe szóval nevezték meg (Herman O. 1914: 336; Szabó T. A. 1971: 408).
Szilaj kanca ellésénél a pásztor nem segédkezhetett, nem is közelíthetett hozzá. Kinn a pusztában vagy az istállóban a ló rövid idő alatt megellik, s hamar feláll. A gazdák többsége tudott segítkezni a csikózásnál, s csak akkor hívtak orvost, ha valami rendellenesség adódott (ikercsikó, farral jött a csikó). Ellés után a gazda megtisztította a kiscsikó orrát a nyálkától. A 1920. század fordulója táján a csikólépet még megőrizték, megszárították és orvosságnak használták ijedtség ellen (Nagy Gy. 1968: 2; Csiszár Á. 1965: 379).
A kiscsikót az első hetekben különös gonddal vigyázták. Előfordult, hogy az anyja nem engedte szopni. Ezért gúzsba kötötték a lábait, hogy ne tudja elrúgni a csikót. Más esetekben a kanca orrára csiptetőt tettek, vagy pipának nevezett bottal csavarható hurkot, amivel engedelmességre kényszerítették (Nagy Gy. 1968: 21; Pusztainé Madar I. 1976: 454).
Amikor a csikó a világra jött, a szentistváni matyók a nyírjából rögtön leszedtek, hogy formásabb legyen a patája. Az Ormánságban és a Palócföldön a kovácsmesterrel pucoltatták, vágatták le a békáját, a felesleges patanyírt nem sokkal a {626.} csikó világra jövetele után. Ellenben az Alföld egyes pontjain (például Csongrád) csak akkor kezelték a békát, amikor baj volt vele, rothadásnak indult (Mada-rassy L. 1931: 149; Kodolányi J. 1956: 129; Zólyomi J. 1989: 197; Katona I. 1958: 250).
A palóc gazda a csikót lehetőleg az anyja mellett tartja, mert úgy hamarabb megtanulja az evést. Akkor már 34 hetes korában „szénázgat”. Ahol a csikónak nincs elég hely az istállóban az anyja mellett, a közeli sarokban alakítanak ki neki deszkával, korláttal védett rekeszt. Hagyományosan 9 napos korában vitték ki először a határba. Régebben sem a falun belül, sem a határban nem kötötték hozzá az anyjához. Az utóbbi évtizedekben azonban a gépjárműforgalom miatt az anyaló húzókarikájához szokták kapcsolni. A határban szabadon engedik, mert a csikó izomzata és csontozata csak akkor erősödik meg, ha eleget futkározhat.
Palócföldön a csikó általában féléves koráig szopik. Előfordul, hogy a csikót tehéntejen kell felnevelni. Ilyen esetben cukorral édesítik táplálékát, hogy olyan édes legyen, mint a lótej (Zólyomi J. 1989: 197). Szilaj ménesekben a csikó egyéves korig is szophatott, az istállós lótól azonban féléves korában elválasztották. Választás előtt napjában többször is zabot adtak neki kis fateknőben. Így is megsínyli, mikor elrúgja az anyja.
Az elválasztott kiscsikó orrára a Szeged vidéki tanyákon sündisznóbőrből készült csikópalókát, a Kiskunságban inkább szeges palókát vagy táblapalókát kötöztek, hogy a szopásban meggátolják. Az orradzó, s a többi különféle szopásgátló a legelésben nem akadályozta a csikót. Általában augusztus-szeptember hónapra esett a féléves kort elért csikók „elválasztása”, akkor rakták rájuk az említett szopásgátló eszközöket (Nagy Czirok L. 1965: 209210; Bálint S. 1976: 455; a csikópalóka párhuzamaihoz lásd Szabó M. 1955: 162163).
Elválasztás után a csikó kötőféket kap, addig csak szíjon van.
A csikó nevelésére választás után is gondot fordítanak. Rendszeresen törölgetik, csutakolják, különösen a szügyén és a hátán, ahová később a szerszám kerül. Tisztítás közben a lábemelgetéshez is hozzászoktatják, hogy a patkolókovácsnál se legyen vele gond. Térdét veregetve mondogatják neki, auf, s 34 hét múlva már „ért a szóból”, magától emeli a lábát. Kis teknőben visznek neki zabot, s evés közben folyton simogatják, becézgetik, beszélnek hozzá.
A 1819. században kényszerűségből már a 2 éves csikókat is sok helyen hámba fogták, s ez a gyakorlat a lóállomány leromlásához, csenevészesedéséhez vezetett (Hankó B. 1943: 7). Rendesen csupán 34 éves korában fogják a csikót munkára, teszik meg hámos vagy nyerges lónak.
A monyas csikót rendszerint egyéves korában szokták kiheréltetni. A 19. században és annak előtte kétéves koráig is vártak a műtéttel, mert azt tartották, hogy akkor szebben fejlődik a jószág. Palócföldön a 20. század első felében az ősszel ellett csikót tavasszal, választás után kevéssel már heréltették. A csikóherélés hagyományos időpontja országszerte nagypéntekre esett (Nagy Czirok L. 1965: 211). A 19. {627.} század végéig minden falunak volt lóherélő embere. Korondon (Udvarhely m.) az Alszeg utcában egy-egy nagypénteken 3040 csikó is összegyűlt az 19101920-as években a lóherélő udvarban. Sokan összegyűltek, mert a csikók gazdái markos legényeket hívtak segítségül a csikó megfogásához, lekötözéséhez (István L. 1980: 52). A 20. században ménherélésre már azok a paraszti specialisták sem mertek vállalkozni, akik sertések és szarvasmarhák kasztrálását jól értették. Ezt a műtétet az 19201930-as évektől egyre inkább állatorvosra bízták, 1947 óta pedig más nem is végezhette, mint képesített állatorvos. Korábban a pásztorok közül kerültek ki olyan lóherélők, akik mesterségszerűen foglalkoztak monyas csikók kasztrálásával. Tevékenységük kisebb-nagyobb körzetre terjedt ki, az állomány sűrűségétől függően. Az első világháború előtt a Kisalföld, a Felföld és a Dunántúl falvait morva vándorherélők járták, s néhányan meg is telepedtek a magyar nyelvterület nyugati harmadában (Katona I. 1958: 240241; Kodolányi J. 1956: 135; Andrásfalvy B. 1975: 344; Paládi-Kovács A. 1999b: 299).
A mének herélésének hagyományos módja az 1930-as évekig maradt fenn. Erről írta Györffy: „A mén lovat ma is úgy döntik le a heréléshez, mint egykor a szkíták. A négy lába csüdjére hurkot vetnek, s a két hátsó és az egyik első lábát előre, a másik első lábát a kötélnél fogva hátrafelé húzzák, míg el nem dől. Ekkor összehúzzák, majd összekötik a lábakat, s megkezdődik a műtét” (Györffy I. é. n. /1934/b: 138). A lovat selymes füvű gyepre vagy elhintett friss szalmára szokták ledönteni. Mindig a bal oldalára fektették, és egyikük ráült. A palócok zsákot húztak a ló csomóba összehúzott lábaira, hogy ne tudjon rugdosni. A 20. században az Alföld és a Dunántúl legtöbb vidékén már pereces béklyót, bőrből készült herélő hámot is használtak a csikó ledöntéséhez, nem csupán hurkolt végű, erős köteleket, ugyanis a ledöntés egyszerű, régi módja igen megviselte az állat hátgerincét (Tálasi I. 1936: 91; Kodolányi J. 1956: 135; Katona I. 1958: 241; Zólyomi J. 1989: 201). Voltak olyan népi specialisták, akik a lovat álló helyzetében, lefektetés nélkül herélték (például a Sóvidéken, Gub J. 1994: 88).
Magyar nyelvterületen az utóbbi 100150 évben egyetlen módon, kimetszéssel történt a ló ivartalanítása. Archaikus eljárás volt a herék szétroncsolása, „kitörése”. Ezt az eljárást régebben Eurázsia széles térségeiben ismerték. Nálunk Somogyban és Baranyában az 1930-as évekig kitörésnek nevezték a ló ivartalanítását, ami e durva, ősi eljárásra utalt (Györffy I. é. n. /1934/b: 137), a máramarosi ukránok még a 20. század elején is alkalmazták.
A metszés éles késsel történik. Fontos segédeszköz a kettéhasított fácskából készült érszorító. Egyik végét előre összekötik, a másik vége szabad. Legtöbb vidéken már a műtét előtt elszorítják vele a here tövét, s négy-öt napig rajta is hagyják. Az érszorító csíptetőfa neve Baranyában csipcsarap, a Duna mentén bilincs, az Alföldön és a Palócföldön cserepcsík, a Nagy-Sárréten csíptető. Kolozsváron 1672-ben szintén csiptetőfa néven említik (Kodolányi J. 1956: 137; Pusztainé Madar I. 1976: 455; EMSztT 1978: 169; Paládi-Kovács A. 1982: 45; 1999b: 300).
Az ivarjától megfosztott ló neve paripa, melynek eredeti jelentése ’ménló’. ’Herélt ló’ értelme csupán a 18. század óta adatolható (TESz III. 107). A Dunántúl, a Kisalföld és a Tiszántúl népnyelve egyszerűen heréltnek nevezi a kasztrált lovat (MNA II. 126. térkép). Ritkán, de időnként mégis előfordult, hogy a műtét rosszul sikerült. {628.} Ilyen esetben butacsírás, komor lett a ló, kezelhetetlenné vált, s nem lehetett rajta segíteni többé. A Móricz-novellában is megörökített állapotjelző szinonimájaként az Alföldön itt-ott a kondor, a homály és a cap szó is használatos (Györffy I. é. n. /1934/b: 137138; Pusztainé Madar I. 1976: 455).
A lovak nemére, korára, állapotára, színére, alakjára stb. vonatkozó szókincs olyan gazdag, hogy arról illik kiemelten szólni. Herman Ottó nevezetes kötete csupán a lovak színének és szőrének megjelölésére 320 címszót közöl, ami akkor is figyelmet érdemel, ha akadnak átfedések, részleges ismétlések a kifejezések között (Herman O. 1914). Szabó Kálmán a ló színére, színfoltjaira, továbbá a ló lábának, fejének, fülének, nyakának, sörényének, üstökének, hasának, hátának, állásának leírására 329 kifejezést gyűjtött össze a kecskeméti levéltárban (Szabó K. 1965: 45). Ennek a szókincsnek az alaprétege igen régi, honfoglalás előtti. Például a színnevek közül a sárga, tar(ka), kék, kesely szavunk ótörök eredetű, s egykor kizárólag lószíneket jelölt (TESz II. 426, 466; III. 814, 854).
A lószínek nevének többsége a 1617. században már országos elterjedtségű volt. Erre az időre sok megnevezés átment a felföldi és alföldi magyar nyelvjárásokból a szlovákba is (például fakó, deres, barna, pej, kesely, szőke, szürke, sárga, tarka, hódos, vasderes), sőt némelyikük a morvába, lengyelbe, ruszinba, ukránba is eljutott (Gregor F. 1966: 408411). A századok során a lótenyésztés sok magyar szava került át a románba, szerb-horvátba, kevesebb a németbe. A lószínek magyar megnevezéseinek átjutása a szomszéd népek nyelvébe a lónevekkel és műveltségszókkal együtt lótartásunk elismertségéről, kisugárzásáról tanúskodik. A lószínek gyakorisága sokat elárulhat a lóállomány táji jellegeiről is. Háromszék 1617. századi lószínei között például különösen gyakran jegyezték fel a székely lófajtára jellemző fehér, fehérkék, kékszőrű, deres, szeg, szürke, egérhátú, vércse színneveket (Cs. Bogáts D. 1943: 169174; a lószínek mai székely neveihez lásd Gub J. 1994: 87). Ezek széles elterjedtségű színnevek voltak. A Dél-Dunántúlon e szócsoporthoz tartozott az egérszínű szíjas vagy szíjhátú ló, melynek a háta közepén sötét csík fut végig, mint a szamárnak. A lóállomány színének a szelekciót is befolyásoló jelentősége volt a hajdani nomád népeknél, a belső-ázsiai „színes lovú népek” között, s a régi magyar lótartásban is. A lófestés elterjedt gyakorlat volt Magyarországon a 1617. században, s népi gyakorlatban a legutóbbi időkig. Lófestéshez főként növényi anyagokat használtak (például berzseny). A lófestés divatjának európai terjedésében a magyar példának is szerepe volt (Harmatta J. 1946; Paládi-Kovács A. 1993b: 98, 272; Gunda B. 1991; Paládi-Kovács A. 1997c: 104).
A lovak ivarállapotának jelzésére szintén fölös számban vannak szavai a magyar nyelvnek. Például a hím ló megnevezésére három élő szavunk van: a monyas, a mén és a csődör. Az első a ’tojás’ jelentésű ősi mony szó származéka, s főként Dél-Dunán-túlon maradt meg. Szórványosan Nógrádban, az Alföldön és a Székelyföldön is feljegyezték, amiből arra lehet következtetni, hogy egykor elterjedtebb volt a használata (MTSz I. 1474; Balogh L.Király L. 1976: 103). Erdélyben inkább a honfoglalás {629.} előtti kölcsönszó, a talán alán eredetű mén, az Alföldön főként a kunok nyelvéből származó csődör szó használatos. A kasztrált mén neve a nyelvterület nagyobbik részén herélt, Erdély nyugati és az Alföld déli felében pedig paripa. Ez utóbbit 1528-ban ’büszke tartású, könnyed járású, nemes ló’ jelentésben jegyezték fel először. A szó végső forrása a bizánci görög, s a híres arab, török lovak jelzőjeként került a magyarba, esetleg délszláv közvetítéssel (Kniezsa I. 1955: 707708). Előbb már említettük a rosszul herélt ló megnevezésére használatos szavakat.
A lóállomány csoportjainak leírására szolgáló szókincs a középkorban néhány szláv szóval gazdagodott. Legfontosabb ezek közül az országos elterjedtségű kanca. Említendő a székely tájszó kabola, kabala és az említettek vegyüléséből származó, ugyancsak székely tájnyelvi kacola. A vén anyakanca neve a Barkóságban maksa (Herman O. 1914: 323; MTSz I. 999, 1001), ami nem szláv, hanem a mag(ló) kicsinyítőképzős származéka lehet.
A fedeztetés, vemhesség, csikóztatás szavait itt mellőzve, szólni kell a korjelző szavakról. A ló korát 6 éves koráig a fogán levő pontokról lehet megállapítani. Első két fogát életének harmadik évében hagyja el, amikor a csikófog helyébe lófog nő, s a fogak kicserélődése a jószág negyedik-ötödik évében is folytatódik. Hívogatóból lett csikó szavunk a 13. és 17. század között fokozatosan terjedt el az egész magyar nyelvterületen. A 18. század második felére teljesen kiszorította a hasonló jelentésű korábbi vehem, gyermekló, lófiú, baksa szavakat (Herman O. 1914: 299; Szabó T. A. 1971: 407409; Imreh I. 1973: 193). Másod-, harmad-, negyedfü(ves) korjelző szavaink a 19. században avultak el, s azóta inkább években adják meg a ló korát. Választás után többnyire rúgott csikó volt a neve. Nyírett vagy nyesett csikó, nyesett farkú csikó a neve annak a növendéknek, amelyik először megy a legelőre. A rosszul táplált, öreg ló neve országszerte gebe, de vannak rá egyéb, helyi megnevezések is (Balogh L.Király L. 1976: 104).
Tanulságos a kiscsikót hívogató szavak nagy száma és szabályosságot mutató földrajzi elterjedtsége. A csik, csikó, csicskó hívószavak főként Erdély északnyugati szélein használatosak, a csid, csidu, illetve a csina, csinó típusú szavak pedig az északi nyelvjárásokban s az Alföld északi és középső vidékein. A Dunántúl és Erdély legnagyobb részén viszont a paci, maci, macsi típusú csikóhívogatók ismeretesek. Elkergetésére csettintgetés, s főként a csett, csitt, csött szóbokor, ritkábban a ne, nye szó szolgál (MNA II. 140, 141. térkép; Balogh L.Király L. 1976: 107108).
A hátas- és hámosló, a tenyésztésbe fogott mén és kanca névadása egykor főként az állat színére, színfoltjaira, termetére, jó vagy rossz tulajdonságára, különös jelére vagy hibájára utalt. Utóbb a paripáknak férfi, a kancáknak női neveket adtak leggyakrabban (Szabó K. 1965: 93). A mindig találó, s igen gyakran költői, szép hangzású lónevek (Csillag, Hajnal, Kincsem, Tündér, Táltos, Szellő, Felhő, Villám) a hajdani lótartó gazdák, pásztorok és kocsisok állatismeretéről, lószeretetéről tanúskodnak. A 1617. században az Alföldön és Erdélyben divatban voltak a török és tatár származásra utaló lónevek (például Tatár, Mirza, Kalmük, Ali, Ahmed stb.).
Lótartó gazdák az 1940-es évek előtt ritkán hívtak állatorvost beteg jószágukhoz. Előbb a tulajdonos maga próbálkozott, esetleg gyógyító emberhez, népi lódoktorhoz fordult. Pásztorok, uradalmi állatgondozók, lókereskedő cigányok közül váltak ki azok a kisebb-nagyobb körzetben elhíresedett gyógyító emberek, akik a népi gyógymódok mellett patikaszereket is alkalmaztak (Katona I. 1958: 234). A ló hibáinak, betegségének felismerése hozzátartozott a lótartók szakértelméhez. Jó gazda azonnal látta a ló hibáját (hajlott hátú, lógó fülű, járása kaptás, kaszás vagy cseberbelépő) és rejtett betegségét: kehes, pókos, vak, rokkant (Varga Gy. 1973b: 485).
A nagypénteki lóúsztatás szokása, ami a ló rühösségét volt hivatva megelőzni, illetve a boszorkányok rontását lehetetlenné tevő fokhagymakoszorú, a mágikus jelek az istálló ajtaján, ablakán, szelemenén hasonló céllal arra mutatnak, hogy egykor a mágikus bajmegelőző, bajelhárító szokásoknak nagyobb szerepe volt a népi lótartásban (Madarassy L. 1931: 149). Azonban a lóbetegségek gyógyításában közel négy évszázad óta egyre növekszik a racionális eljárások, a gyógyszerek és a műtéti beavatkozások szerepe. Regiomontanus híres csízióját magyar nyelven Heltai Gáspár adta ki először 1592-ben Kolozsvárott, s megtoldotta „Az lovaknak betegségekreol való orvosság” c. fejezettel. Ez a munka még számtalan kiadást megélt, s a kalendáriumokban közölt részletek révén is közel négyszáz éven át közkézen forgott. Egyik 18. századi kiadásában 118 címszó alatt 69 betegség és 131 gyógymód olvasható (Vajkai A. 1947).
Rendes lovasgazda és kocsis körültekintően óvja lovait a megbetegedéstől. Amikor megered az eső, előbb takarja be a lovát, mint saját magát. Nyáron árnyékban, hűs helyen köti meg, nehogy napszúrást kapjon a ló. Itatás előtt egy-két kilométeren csak lépésben hajtja, mert félti a tüdőgyulladástól. Óvja lovát a megerőltetéstől, a sérülésektől, hirtelen zabálástól stb. (Pusztainé Madar I. 1976: 462).
A ló sajátos, veszedelmes betegsége a kehesség, a keh. Összefoglaló neve ez a légzéssel és a tüdővel kapcsolatos betegségeknek. Csikókehnek mondják a mirigykórt és az idősebb lovakon először jelentkező valódi kehességet is. A ziháló, köhögő ló legyengült, s a kehét csak rövid időre tudták megszüntetni. Reszelt tormát, büdöskővirágot adtak neki, a lókupec cigányok pedig kénport, ami csupán addig nyomta el a ló kehét, amíg a vásáron túladtak rajta (Nagy Czirok L. 1959: 181182; Nagy Gy. 1968: 39). A Székelyföldön azt tartják, amelyik ló sokáig kehes, „megszopornyicásodik”, azaz takonykórt kap.
Heveny gyulladásokat ereléssel, vércsapolással (venaesectio) kezeltek. A túlzott abrakolás által okozott vérbőséget is érvágással, 12 liter vér elvételével szüntették meg. Rendszerint a nyak alatti ütőeren, ritkábban a szájpadláson „ereltek”. (Ugyanis az ínyen levő gyulladást a kovács kis késsel felnyitotta.) Erre a beavatkozásra kevés lovasgazda vállalkozott. Pásztorok, kovácsok, lovari cigány gyógyítók végezték az érvágást, s esetenként 50100 kg búza, vagy annak az ára volt a fizetségük (Katona I. 1958: 260; Nagy Gy. 1968: 39). Az érvágást bicskával vagy speciális érvágó eszközzel, pattintóval végezték. Végül a vágott sebet tűvel, cérnával összevarrták. Az érvágás és a ló szemén keletkező hályog lefejtésének műtéti módját egyébként már egy 1488-ban Csíksomlyón keletkezett kézirat is pontosan leírja (Balló I. 1899).
{632.} Szemsérülés esetén a sárrétudvari (Bihar m.) lovasgazdák székfűteával mosogatták a ló szemeit, a szemgyulladást pedig mustárolajjal vagy borecettel kezelték (Pusztainé Madar I. 1976: 463). Havivakság, szemhályog ellen békateknőt porrá törtek, porcukorba keverték és a ló beteg szemébe fújták. A hályogot tojás, timsó és cukor elegyéből készült folyadékkal kenegették. Többszöri kezelés után levált a hályog. Székely lószakértők szerint az erdélyi lovakat nem bántja a havi vakság, de az Alföldről származó lovakat a legelőn is utoléri (Hankó B. 1943: 28).
Amikor a lónak farkasfoga van, ami hátul található és túlnő a többi fogán, nem tudja megrágni a takarmányt. Ez a fog sérti az ínyét, a pofája habzik, nyálzik. „A farkasfogat ki kell törni vagy lereszelni” tartották a régi tápéi gazdák (Andrásfalvy B. 1971: 339).
A sok munkától megtört lovak betegségét, a kelevényt, mirigyet és görcsöt a ló szügyén a bőr alá fűzött tályoggyökérrel (Thallictrum flavum), a fekete hunyor (Radix Hellebori nigri) gyökerével gyógyították. Csongrádon, Hódmezővásárhelyen táragygyökeret (tavaszi hérics, Adonis vernalis L.) sásba csavarva, tűvel húztak be a bőr alá. Ez a gyökér „kiszívta” a beteg vérsavót a ló szervezetéből. Erős méregtartalma miatt óvatosan adagolták. Előfordult, hogy félcentis darabját répába, burgonyába rejtve etették meg a jószággal. Általánosabban elterjedt a táragyos pálinka. Kis gyökérdarabkát pálinkába áztattak és megitatták a beteg lóval (Katona I. 1958: 254; Nagy Gy. 1968: 39; Varga Gy. 1973: 498). A tályoggyökeret az alföldi lovasgazdák 1920 előtt felvidéki szlovák és magyar gyógyfüvesektől, később pedig hetivásárokon szerezték be. Minden háznál kéznél volt, mert tartalékoltak belőle az asztalfiában. A Dél-Dunántúlon himpók, impók, a Kiskunságban csánkisztánpók a ló lábának csánkján támadt csomó neve, valójában kinövés, amely sántaságra vezet. Térdpók, madárpók, fricnipók, vízpók a test más részein keletkező kinövések, káros görcsök neve (Herman O. 1914: 313; Tálasi I. 1936b: 206; Balogh L.Király L. 1976: 105).
Hámos, fuvaros lovakkal fordul elő, hogy a fültő tájékán tojás nagyságú görcs keletkezik a bőr alatt, „egere van” a népnyelv szerint. Úgy tartják, a szomjúság okozza és a hirtelen vízivás. Ecettel, szesszel dörzsölgetik, azonnal elmasszírozzák a duzzanatot, mert kezelés nélkül el is pusztulhat miatta a jószág. A ló nyakán nőtt „golyvát” különböző füvek gőzében párgolták, míg az megérett, s magától kifakadt. Tetvesség, rüh gyakran előfordult a párás, tüzelős istállókban. Ilyen esetben dohánylevél főzetével vagy kreolinos oldattal mosták le a lovat. Palócföldön a rühös bőrfelületet zsírral kenegették. Hámos lovaknál gyakran fordul elő vizeletrekedés, aminek gyógymódjai, gyógyszerei változatosak (párolás, pálinka és petróleum itatása). Közismert lóbetegség a kólika és a felfúvódás is. A Tiszántúlon hevertetéssel, ecetes vízzel, szódabikarbónával, pálinkával, petróleumos petrezselyemmel, záptojással gyógyították. Korondon (Udvarhely m.) az abrakjába kapor- vagy ánizsmagot kevertek és keresetlen kővel súrolták, simogatták a ló hasát (Nagy Gy. 1968: 40; Varga Gy. 1973: 498; Pusztainé Madar I. 1976: 464; SZMNA I. 2. 140; István L. 1980: 50).
A lovak gyógyításához értő kovácsokat egyes uradalmakban és a lovas katonaságnál már a 1617. században is foglalkoztattak. A 18. század végén központi rendelkezés nyomán a vármegyék felállították „a’ Megye baromorvos Kovátsa” nevű hivatalt, s elrendelték a falusi kovácsok taníttatását „a Pesti Universitás”-on. Fő feladatuk a lópata védelme, kezelése, vasalása. Az Alföld parasztsága a köves utak kiépítése {633.} előtt nem szokta lovait vasaltatni. Vasalatlan (patkó nélküli) ló azonban könnyen „pacsára taposta a körmét”, azaz ferdén koptatta a patáját. Kovács tudta rendbe szedni körömkéssel, körömszedő fogóval, reszelővel (Ecsedi I. 1914: 206; Katona I. 1958: 250). A patkolás a leggyakoribb kovácsmunka, melynek leírását e sorozat máshol adja (vö. MN III: 261). Kovácsaink számos patkófajtát alkalmaztak a pata sérülésétől, betegségétől függően (fedeles patkó, mankós patkó, csukott vas, sráfos patkó, kényszervas, lapos patkó). Gyógykovácsokat a lovas katonaság és a csendőrség a 20. század első felében is alkalmazott. Legjobbjaik ügyesebbek voltak az állatorvosoknál (Nagy Czirok L. 1965: 273; Zólyomi J. 1989: 203). Magyarországon az állatorvosi tudományok intézményes oktatásának (1787 óta) több mint két évszázados múltja van (Paládi-Kovács A. 1993: 299; Zólyomi J. 1989: 202).
Magyarországon a legeltető lótartásnak és pásztorkodásnak számos formája élt egészen a 20. század elejéig. Szilaj, rideg tartásmód esetén a lovak egész esztendőn át a legelőn éltek, s márciustól decemberig semmi takarmányt nem kaptak. Télen, havazás után is járták a legelőt, erdőt. Képesek voltak eleségüket a hó alól kikaparni, s legelték a bokrok, fák rügyeit, ághegyeit. Télen némi szénát, szalmát kaptak kiegészítésül, de a zabot látásból sem ismerték. Az állandóan legelőn élő, legfeljebb szénát, szalmát ismerő lovaknak nagy a hasuk. Megfigyelték ezt a hegyi tájfajtáknál (Hankó B. 1943: 24), s az ősi magyar lófajtát leíró utazók is mind megemlítették. Félig külterjes, extenzív tartásmód esetén s a 1820. században már ez volt túlsúlyban a lovak csak tavasztól őszig éltek a legelőn, s a telet istállóban töltötték.
A lovak legelője mindig a füvesebb, hátasabb helyeken van kijelölve. Jól megél a ló a hegyi, havasi, erdei legelőkön is. Legelhet a szarvasmarhával együtt vagy annak nyomában, mert a marha csak a hosszabb füvet tudja lelegelni. A ló az édes füvű legelőt szereti, de szárazon elfogadja a vizenyős, ártéri kaszálók savanyú, sásos szénáját is (például a Hanság vidékén, a dunai árterek vidékén). Ahol lehetett, már a 18. században is elkülönítették a gulyák, csordák, ménesek, juhnyájak járását. Juhnyáj után nagyjószág, ló és szarvasmarha nem tudott legelni.
A legeltető lótartás egész évben itatást, azaz kutakat, vályúkat vagy megfelelő élő vizeket kívánt. Ahol felszíni vízfolyás nincs a közelben, ott a csikósok egyik legnehezebb munkája az itatás, a víz kimerítése volt.
A lovak legeltetése, őrzése történhetett a gazda vagy családtagja felügyeletével. Általában a legények, nagyobb fiúk közül kerültek ki a család lópásztorai (például székelyek, matyók, palócok, sárköziek). Szinte mindig családi pásztorlással oldották meg a hámos lovak éjszakai legeltetését tavasztól őszig (Palócföld). Tanyavidéken kipányvázták, nyűgbe tették a legelésző lovakat, nehogy elbitangoljanak. Aprófalvas vidéken, így az Ormánságban a parasztok nem tartottak annyi lovat, hogy érdemes {634.} lett volna csikóst fogadni. Ott a közös csikógulát a gazdák sorőrzéssel legeltették az erdők tisztásain, a gyótákon. Listát állítottak össze a társult gazdákról, s beosztották egymás között, hogy mikor kerül rájuk a sor. Naponta két ember kellett a közös lónyáj őrzéséhez (Gunda B. 1956: 20; Kodolányi J. 1956: 135). A 19. század végén még az Ormánságban, Sárközben, Szigetközben is a szilaj lótartás járta, a ménesek tavasztól decemberig a szabad legelőt járták, sőt a telet is külterületi állásokban, fészerekben töltötték.
A lovak kisebb falkái sok vidéken napokig, hetekig őrizet nélkül legeltek a legelőn. Havasi legelőn, Duna-szigeten, erdőségekben éltek, s csak ritkán látogatták őket gazdáik. Összetartó, a vezérmént követő, leszármazási egységet képező természetes falkákat lehetett így, őrizet nélkül a legelőn tartani (Földes L. 1958: 3335; András-falvy B. 1975: 341; 1997: 90, 94).
Ménesnek a Kiskunságban az együtt legeltetett lovak csoportját nevezték, amelyben néhány csődör is legelt. Ott a szilaj ménes létszáma 400800 között váltakozott, sőt néha az 1000-et is elérte (Nagy Czirok L. 1965: 139). Ménes szavunkat 1395 körül már írásban is említik, nyilván az igen régi mén származéka. Székelyföldön nem tudta kiszorítani az ott szokásos lósereg megnevezést, bár itt-ott feltűnik ménescsorda összetételben (Földes L. 1958: 35; Imreh I. 1973: 204; EMSztT 1971: 395). A ló-csorda, csikógula megnevezés igen szórványosan fordul elő, s más terminus a legelő lovak csoportjának megnevezésére nincs is a magyar nyelvterületen. Csupán távoli nyelvszigeteken Moldvában és Szlavóniában él hasonló jelentésben az ismeretlen eredetű hergely, hergia szó (MTSz I. 846).
Ménes a 1819. században legalább kétféle volt. Az egyiket szilaj ménes, pusztai ménes, tatár ménes néven emlegették (Nagyváthy J. 1836: 67; Tolnay S. 1786; Her-man O. 1914: 333). Ez egész évben, télen-nyáron a legelőn élt pásztorok felügyelete alatt, istállót nem ismert. Csupán nagy hó idején kapott szénát, szalmát. Enyhe, száraz teleken maga kereste meg táplálékát. Legelője a községtől távoli pusztán, havason volt kijelölve, telelőhelye közelebb esett a településhez. A szilaj ménesben olyan kancák, mének és csikók éltek, amelyek nem ismerték a hámot és a nyerget. Tenyészállományt, vagyoni szempontból törzstőkét őrzött a ménespásztor, aki többnyire valamely uradalom vagy gazdaközösség szolgálatában állt. Legtöbb szilaj ménest a nagy határú alföldi városok tartottak. Például Kiskunhalas roppant határában a 18. század második felében mindig élt 510 szilajménes, egyenként közel 1000 lóval (Nagy Czirok L. 1965: 139).
A ménes másik fajtáját binya ménes (Heves m.), renyhe ménes (Debrecen), nyűgös ménes, béklyós ménes néven emlegette az alföldi népnyelv a 1819. században (MTSz I. 133; Herman O. 1914: 330; Andrásfalvy B. 1975: 347; Bellon T. 1996b: 200). Ez volt a mezei munkák szünetében legeltetett hámos lovak pásztorlási egysége. Mindig a település közelében, a belső legelőn, ugaron kapott helyet. Pásztorát szintén csikósnak nevezték, akinek bére azonban legfeljebb csak a fele lehetett annak, amit a szilaj ménes pásztora kapott. Szárazmalmok lovait csapták nyaranta az ún. őrlős ménesbe. Hordás, nyomtatás idején, kínálkozó fuvar esetén a gazda kivette a lovait a ménesből, dolgát elvégezvén pedig ismét visszahajtotta. A munkaállatok ménese ősszel feloszlott, s a hámos lovak a telet az istállóban, a jászol és a szénarács előtt vészelték át. Kisújszálláson a 18. században vadménest és szelídménest említenek. {635.} 1847-ben négy ménest szervezett a város. A kancaménesben 200 anyakancát őriztek (Bellon T. 1996b: 198).
Az alföldi tanyavilágban a 1819. században gyakori jelenség még a kurtaménes. Ez egy-egy nagygazda lóállományából állt (3060 db), s a gazda birtokán vagy bérelt legelőjén élt valamely családtag, esetleg fogadott fiú felügyelete alatt.
A 20. század elején az alföldi települések zöme már csak tavasztól őszig kinnháló, azaz „félszilaj” ménest tartott. A kihajtás György napján (április 24.) vagy május elsején, a beszorulás Mihály napján vagy mindenszentek napján volt. Az első világháború után a ménestartás legtöbb helyen megszűnt, s kizárólagossá vált az ólas, istállós tartásmód. Még a nagykunsági városokban is gyakran előfordult, hogy a lovak a gulyával együtt legeltek, mert a gazdaközösség már nem tudott ménest is kiállítani (Fél E. 1941: 61; Pusztainé Madar I. 1976: 457; Bellon T. 1979b: 130). A debreceni gazdák lovaik egy részét már a 19. század derekán is a gulyákkal járatták. Minden gulya mellett legeltettek 200250 lovat (Béres A. 1974: 176177). A legelőn élő ménes az 19201930-as években vált a még megmaradt alföldi puszták (Hortobágy, Bugac, Apajpuszta) idegenforgalmi látványosságává.
Lovakon a tulajdon jelzése koronként változó módon történt. Zetelakán (Udvar-hely m.) bélyeget, mesterséges jelet a havason legelő lovakra sem tettek a 20. század első felében (Földes L. 1958: 37), s kisebb, családi ménesek esetében a jelzés másutt is elmaradhatott. Az újkor századaiban legelterjedtebb jelzésmód volt az égetés. Az égetett tulajdonjegyet azonban a lovakon is megelőzte a füljegy. Kecskemét környékén a 1718. században sok lovat csupán füljeggyel jegyeztek meg, s ez akkoriban Debrecen környékén is gyakori jelzésmód volt. 1742-ben ájos, ájosfülű lónak említik azt, amelyiknek a füléből V alakban kicsíptek egy darabot. A Hortobágyon hasított, lyukas, csipkés fülű lovakat később is említettek. Nem volt ritka az sem, hogy fecske-farkosan vagy ájosan csippentettek ki a ló füléből. A 19. század folyamán aztán a szegényebb lótartók is fokozatosan elhagyták a füljegyet, mert rontotta a ló értékét (Herman O. 1914: 298; Szabó K. 1942; Ecsedi I. 1914: 251). Tolnában a Duna menti településektől eltekintve a füljegy alig fordult elő lovakon (Andrásfalvy B. 1975: 339), a Dunántúl legnagyobb részén pedig már az emléke is kiveszett a 19. század végére.
A vassal sütött, égetett bélyeg lovon és szarvasmarhán már a honfoglalás előtt megjelent, mint azt bélyeg szavunk ótörök származása is bizonyítja. Baskírok, kirgizek, tatárok ugyancsak réges-rég alkalmaznak égetett tulajdonjegyeket. Egy debreceni lóról jegyezték fel 1691-ben: „az bal orra hasított, bal felől tomporán tatár bilyog” (Herman O. 1914: 334). Eleink szerint török és tatár szokás volt a ló orrának behasítása hogy „győzősebb” legyen a futásban , s a mohamedán népek égetett tulajdonjegyeinek is voltak jellegzetességei. Magyarországon és Erdélyben a 1617. század folyamán is bőségesen alkalmaztak égetett tulajdonjegyeket. Egyes törvényhatóságok (városok, községek, uradalmak) kötelezővé tették a bilyogok használatát, és a 17. századtól a passzushoz (libere venda, járatlevél) kötötték. A Helytartótanács {636.} 1794-ben kötelezte a helyi igazgatást területi jelrendszer (megyei, városi, községi jelek) bevezetésére is, amivel az elkötött lovak azonosítását kívánta elérni (Tárkány Szücs E. 1965: 196199). Akkoriban jelentek meg az ősi egyszerű jegyek mellett egyre bonyolultabbak. Gyakori lett a bilyogzó vasakon a helyi jel és a gazda nevének kezdőbetűje. A községi és a családi bélyegző vasak hosszabb időn át, nemzedékről nemzedékre öröklődtek. Községi és városi tanácsok a 19. században még gondos nyilvántartást vezettek a bélyegjelekről, a tulajdonosokról (név, házszám) és a „jel-ben lévő”, azaz megjegyzett lovakról (Szilágyi M. 1978c). Kihajtáskor a számadó minden egyes állat bilyogát és különös ismertetőjegyét bejegyezte a számadókönyvbe.
Öreg, igás lovakat már nem kellett félteni a lókötőktől. Rendszerint a ménessel járó csikót, fiatal lóállományt jelölték meg. Bélyegzés előtt a csikót szekér vagy fal mellé állították, s éppen csak megérintették a tüzes vassal, mert finom szőre hamar leég, bőre érzékenyebb, mint a szarvasmarháé. Az égetéssel okozott sebet disznózsírral szokták bekenni (Ecsedi I. 1914: 249).
Erdős hegyvidéken, havasi legelőn a lósereg, a ménes a szabadban hált, minden építmény nélkül. A zetelaki székelyek (Udvarhely m.) egy lovat megkötöttek, kipányváztak, s a többi is megállt körülötte. Gömörben, Borsodban a karsztfennsíkok {637.} erdőszélein, nagy töbrökben éjszakázott a ménes. A csikósoknak sem mindig volt kunyhójuk. Az Alföldön sík vidéken vihartól tartva éjszakára kerek alaprajzú ménes-akolba terelték be a lovakat. Földakónak is nevezték, mert például a tolnai Sárközben egy 33,5 m magas sáncból és azon belül húzódó árokból állt csupán (András-falvy B. 1975: 351). A kerek földakol bejáratát erős, magas korláttal, kapuval zárták be. Árkolt, sáncolt szálláshelyek nyomait megtalálták az Árpád-kori településeken is (Méri L. 1962; Paládi-Kovács A. 1993b: 132).
A kiskun pusztákon a szilaj ménesek járásain a cserényen és annak tartozékain (címerfa, bitófa, bitangkaró), illetve a ménesnek szolgáló kutakon, vályúkon kívül más építmény nem volt. Télen a ménes ott is erdőszélbe húzódott. Az 1870-es évektől még a Hortobágyon is kis erdőket ültettek e célból, főként akácot. Az Alföldön a ménes számára is építettek nádból szélfogó falazatot. A szélfogó szárnyékot, nádfalat főként télen, hideg szél, eső, hó idején vették igénybe. A védett helyen felállított szárnyékok alaprajza V, Y vagy T alakot követett. E falazatok hossza 2030 m körül volt, a nádkerítés alsó végét 4050 cm mélyen a „földbe ültették”. Tehetős városok mint Debrecen deszkából is építettek szélfogó falazatot a ménes számára (Ecsedi I. 1914: 129; Györffy I. 1927; 1943; Nagy Czirok L. 1959: 130).
A ménes pusztai telelésén javított Debrecen 1821-ben, mikor a „nemes város jobb móddal való teleltetésére parantsolt Akol készítésére az Átsokat ’s mester embereket ki vivén, a’ szükséges fákat az ohati erdőn ... vágatni rendelte.” Azonban a módos akol 1834-ben leégett, s „a ménes a következő télen vesszőből font, vagy garággyával kerített akolban” kényszerült a téli éjszakákat, zivatarokat eltölteni (Béres A. 1974: 178).
A tavasztól őszig kinnháló ménesnek a tiszántúli községek (például Kismarja, Bihar m.) szálfákból építettek kollátot, s mellette a csikós számára szalmával fedett kunyhót. A Kiskunságban a 1819. századi kurta ménesek, kezes ménesek számára a tanya közelében aklot, később fedett akolszínt, akolgarádot, istállót is építettek. Az akol bejáratánál állt a pásztor nádkunyhója (Varga Gy. 1978: 177; Nagy Czirok L. 1965: 145).
A cserény a DunaTisza közötti puszták jellegzetes, fedél nélküli pásztorépítménye, amit főként a csikósok, ritkábban gulyások használtak. Nagyobb járáson havonta változtatták a helyét. Általában öt tábla vesszőfonadékból állították össze. A táblákat fűz- vagy rekettyevesszőből fonták. Petőfi „Pusztán születtem...” c. verse (Kun-szentmiklós 1844) a csikósokhoz köti ezt az építményt:
Pusztán születtem, a pusztán lakom, |
Nincs födeles, kéményes hajlokom; |
De van cserényem, van jó paripám: |
Csikós vagyok az alföldi rónán. |
A szegedi nagytájon szintén a cserény volt a legősibb pásztorlakás: a főzés és étkezés színtere, s a pásztorok holmijának rakodóhelye. A 19. század második felében már ritkán költöztették, s mind több helyen deszkából is készítettek cserényt. Ez utóbbinak az egyik sarkát be szokták födni. Tetőt azonban nem tettek rá, mert lényeges volt, hogy felállva kilássanak a cserényből, s szemmel tarthassák a ménest {638.} (Tálasi I. 1936b: 129; Bálint S. 1976: 448). A Hortobágyon és vidékén a nádból készült, de helyhez kötött vasaló szolgált főzés és étkezés céljaira.
A csikóstanya tartozéka volt a hátaslovak megkötésére való lókaró (kecskeméti puszták) vagy bitófa (Kiskunság). A főzőhely elé szokták leásni az 56 m magas oszlopot is (címerfa, őrfa, állófa, látófa), aminek kiálló fogaira felmászva adtak ebédre hívó jeleket társaiknak a főzést végző pásztorok (Herman O. 1914: 322; Madarassy L. 1912: 4352; Nagy Czirok L. 1959: 121).
A nyájőrzéssel, tereléssel legtöbb gondjuk a csikósoknak volt, mert a ménes gyorsan mozog. Ezért a csikósok mindig lóháton jártak. Nem a ménes mögött haladtak, hanem előtte vagy az oldalán, különösen, ha tilalmas kaszálót vagy vetést kellett a jószágtól megőrizniük. A terelésben a csikósokat kutyák sem segíthették úgy, mint a többi pásztort. Jórészt ez indokolja, hogy a ló őrzéséért járó pásztorbér minden időben a legmagasabb volt, s a számadó a legtöbb bojtárt fogadhatta (vö. Ecsedi I. 1914: 273).
Jószágterelésre főként a csikós használt karikást, rövid nyelű, hosszú kötelű szíjostort. Ez a magyar pásztor legdíszesebb, legnevezetesebb munkaeszköze. A Hortobágyon a csikós karikásostora rövidebb, de díszesebb, mint a gulyásé. Nyele 3040 cm hosszú, s gyakran van díszítve csontberakással, rézverettel, ólmozással. Ostora több tagból áll, hossza pedig 300 cm körül váltakozik. A nyél nyakrészére tett szíjkarikán forog, innen ered az elnevezése is. Karikás ostort főként az alföldi pásztorok használnak. A hortobágyi, kiskunsági karikás megegyezik a kirgizek, baskírok korbácsféle ostoraival. Ezt is sok ágból fonják, a nyélhez csatlakozó részét pedig színezett bőrdarabokkal (sallang, pillangó) díszítik. Karikását a csikós összehajtogatva, nyakba vetve szokta magával hordozni (Madarassy L. 1906; Ecsedi I. 1914: 207209; Kiss L. 1930; Béres A. 1962).
Csikósok is használtak a tereléshez botot. Tölgyfából készült, görcsös, göcsörtös, bunkós végű, kerek fejű botjaik azonban véknyabbak, mint a gulyásbot, ugyanis a pásztorok terelés közben hajítani szokták a botot a jószághoz, s a ló érzékenyebb az ütésre, mint a szarvasmarha. Az elhajított bot felszedésére szolgáló eszköz a gajló. Hosszú nyélre köpűsen felerősített vaskarika, amivel a csikós anélkül emelheti fel botját a földről, hogy a nyeregből leszállna érte. Használat után a csikós a botot és a felszedésére való gajlót is a nyeregkápán levő vaskarikába dugja vissza. A gajlót a 20. század elején már csupán a Nagykunság csikósai őrizték (Herman O. 1898; Bátky Zs. 1906: 87; MNL II. 260).
Jellegzetes munkaeszköze a csikósnak a csikófogó vagy lófogó kötél, más néven árkány, hurok vagy pányva. Pányvavetéshez nagy testi erő és ügyesség, sok gyakorlat szükséges. A havason nevelt székely lovakra hároméves korukban került először kötőfék. Kötélből csinált hurkot vetettek a nyakába, amikor be akarták törni. Az Alföldön egyes csikósok az 1850-es években pányva nélkül is kifogták a csikót, ha sikerült észrevétlenül a közelébe lopózniuk (Györffy I. é. n. /1933/b: 127; Földes L. 1958: 36). Rendesen vetőpányvával, dobóhurokkal szokták kifogni a szilaj csikót a {639.} csapatból. Előbb azonban erdőszélhez, karámhoz, kúthoz szorították a ménest. A karikába hajtogatott pányvakötelet a csikós a bal vállán tartotta. Használat előtt vékonyabb végét bal karjára és kézfejére tekerte, majd jobbjával vetette hurkos végét a ló feje fölé (Ecsedi I. 1914: 213). Mindig a földön állva, lábait erősen megvetve végezte ezt a munkát, sohasem lóhátról.
A csikófogó kötél Szeged vidékén 56 öles, egyik végén hurokkal ellátott pányva volt. Hosszát a Kiskunságban lépéssel mérték, s rendszerint 1520 lépés hosszú árkányt használtak. A pásztor oldalról közeledett a csikóhoz, s legalább 810 lépésre közelítette meg. Árkányvetéskor úgy irányította az elöl repülő hurkot, hogy felülről essék az állat fejére, nyakára. Ha nem esett le a nyakáig, gégéjéig, könnyen elszaladt a kötéllel. Erős csikó kifogásánál két másik ember is segédkezett, akik megmarkolták a fülét, orrát és rárakták a kötőféket (Nagy Czirok L. 1965: 144, 156; Bálint S. 1976: 459). A Kunságban az árkányt lószőrből, a pányvát lószőr és csepű keverékéből sodorták. Az árkány kiskunsági tájszó, egyike kun eredetű szavainknak. A hurok honfoglalás előtti ótörök jövevényszó, a pányva eredete ismeretlen, de szintén igen régi (MTSz I. 54; Györffy I. é. n. /1934/b: 124; TESz I. 177; II. 171; III. 89). Kötél (lófogó, csikófogó) szavunk a finnugor eredetű köt ige származéka.
{640.} Csikósok is használtak itt-ott főként a DunaTisza között rudas pányvát, ami inkább a gulyások eszköze volt. Szeged vidékén az akasztórúd mintegy 3 öl hosszú, vékony rúd volt, amelyhez egy laza hurokban végződő kötél csatlakozott. A hurkot rúdvégen nyújtották a kiszemelt csikó fölé, s ejtették a jószág nyakába (Tálasi I. 1936b: 194; Bálint S. 1976: 459). Szeged környékén rúdra szerelt cserpákkal, mintegy 30 cm átmérőjű vasedénnyel is fogtak meg csikókat, amikor már jól elfáradtak, mert jól meghajszolták őket. Az edénybe maréknyi zabot vagy kukoricát tettek, s amikor a csikó enni próbált, a rúdnál, edénynél fogva magukhoz rántották.
Hátaslova nyakára a csikós egy kis pergőt, pityegőt köt, hogy mindig hallja, merre jár, mikor a ménes között legelészik.
{641.} Az éjszakai szállás körül ólálkodó farkasok ellen a csikósok tüzeket gyújtottak. A 1920. század fordulóján a kis- és nagykunsági pásztorok még hegyes végű karókkal, tüzes végű nyársakkal támadtak a közelítő farkasokra, karikásaikkal durrogtattak és nagy komondoraikat uszították a ragadozókra. Télvíz idején a kiskunsági ménes-pásztorok éjjelente 810 pásztortüzet tápláltak állásaik körül. Hosszú dorongokat tartottak a tűzbe, s a „karóra bátya” kiáltás elhangzásakor nagy tüzes nyársakkal rohantak a közelben ólálkodó farkasokra. Ősi eszközük a mindkét végén kihegyezett hajítófa is, amiből 56 darabot kötélhurokban hordtak a vállukon. Mintegy 65 cm hosszú, 5 cm átmérőjű keményfa cüvekek voltak ezek, alkalmasak arra, hogy dárdaként elhajítva sebet ejtsenek. Kóbor ebeket, farkasokat, lótolvajokat dobáltak vele, s verekedés alkalmával egymást is „megcüvekelték” (Madarassy L. 1908; Bátky Zs. 1910; Nagy Czirok L. 1965: 141). Farkastámadás esetén a lónyáj mindig összebújt. Középre engedték a csikókat, a szélen maradt kancák a körből háttal kifelé rugdalóztak, a csődörök pedig a ménes körül száguldoztak. Magános vadakat, kisebb far-kasfalkát a lovak „elrúgtak” maguktól (Földes L. 1958; Nagy Czirok L. 1965: 141).
Legelésző lovak elkóborlását kipányvázással vagy a ló lábait a mozgásban korlátozó eszközökkel érték el. Elalvás előtt a pásztorok cövekhez, karóhoz szokták kikötni hátaslovaikat. Napközben a csikós hátaslova szabadon legelt a ménes között, de a pányvás kötelet (68 m hosszú kenderkötél a nyakszíj karikájára kötve) akkor is húzta maga után; az mindig a nyakában volt. Pusztai pásztorszállásokon a kunyhó vagy a cserény közelében állt a bitangkaró, a bitó, amihez a máshonnan elbitangolt jószágot kötötték meg addig, amíg a gazdája érte ment. Látogatóba érkezett gazdák vagy pásztorok szintén ahhoz kötötték meg hátaslovukat. Csikóstanyán az ilyen céllal földbe állított erős oszlopot többnyire lókarónak nevezték (Madarassy L. 1912; Ecsedi I. 1914; Herman O. 1914).
A ló első két csüdjére vagy lábszárára alkalmazható mozgásgátló eszközök a Kiskunságban gúzs, nyűg és békó néven az 1930-as években még széltében használatban voltak. Közülük a gúzs látszik a legősibb technikai megoldásnak. Készülhetett vesszőfonadékból, gyökérből vagy bőrből. A gúzs nem a csüdön, hanem a lábszáron feküdt. Olyan fából készült patakorongok és nyakba akasztható koloncok, melyek az északi (skandináv) lótartásban használatosak (Szabó M. 1967), a magyarságnál nem ismeretesek. Gúzs, kaloda, kelevéz néven az Alföld több pontján felbukkannak egyszerű, fából készült, igen régies mozgásgátlók. Monoron (Pest m.) például a tölgy gyermekkar vastagságú ágát tűz fölött meghajlítva lazán a ló egyik első csüdjére tették, majd a csüd mögött szíjjal megkötötték. A mintegy 70 cm hosszúságú kaloda, tőgyfagúzs erősen korlátozta a ló mozgását. Csongrádon a legelésző ló lábára tett „patkó alakú fakarima” neve kelevéz, s ez az eszköz nyűg helyett használatos (MTSz I. 1893: 1089; Borzsák E. 1936: 49; Gunda B. 1968a: 105). A Kiskunságban a fanyűg kelevésze szilfából készült félkörív, amit megfőzve hajlítanak és csepű- vagy szíjfonadékkal kötnek össze.
Régi eszköz a rövid kötélből, szíjból készült, a végein hurokkal és fapecekkel ellátott {642.} nyűg is. Rendszerint a ló két első lábát szokták összekötni vele a csüdjénél. A keresztnyűggel két lovat kapcsolnak össze oly módon, hogy egyiknek csak a jobb, a másiknak csak a bal lábára hurkolják rá. Szeged vidékén a hosszabb keresztnyűg a jószág bal első és jobb hátulsó lábára került, vagy megfordítva. Vajszlón (Baranya m.) a nyűgöt kenderkócból készítette a kötelesmester. A Kiskunságban a lószőrből és kóckeverékből készült szőrnyűg volt a legtartósabb (Tálasi I. 1936b: 81; Bálint S. 1976; Kodolányi J. 1956: 134). A nyűg főként az éjjeli legeltetés, illetve a tanyai lótartás eszköze volt. Egykor hozzátartozott a lovas katonák felszereléséhez is. Pusztai {643.} méneseknél nem használták. Párhuzamai azonban a sztyeppei népeknél megtalálhatók. A kirgizek, mongolok, baskírok fejés előtt kötélből, szíjból készült nyűggel kötözik meg a kanca lábait (Almásy Gy. 1903: 695; Tagán G. 1936: 122). A mai mongol pásztorok a ló három lábát összekötő szíjnyűg végeit hurkok és fapeckek segítségével kapcsolják össze. Régészeti kultúrákból számos olyan csontpecek ismeretes, amelyek lónyűgök tartozékai lehettek (Erdélyi I. 1967: 122123). Ennek az eszközcsoportnak a neve, az ismeretlen eredetű nyűg szó az egész magyar nyelvterületen honos, ami nagy múltjáról tanúskodik. A régiségben előforduló láncnyűg szóösszetétel (Doboka 1656) azt mutatja, hogy a béklyó szó sem tudta kiszorítani, s jelentése helyenként vaseszközökre is kiterjedt.
Gúzsnál, nyűgnél technikailag fejlettebb mozgásgátló eszköz a béklyó, ami voltaképpen egy láncból és a lánc két végén az állat csüdjére kapcsolható bilincsből, kelevézből álló alkalmatosság. A kezdetleges könnyű béklyók még a nyűghöz hasonlítanak. Egyszerűbb kivitelben az összekötő rész vasláncból készül, de a kelevéz még fából van, ezért fabéklyónak is nevezik. Kelevézét kis kapocs segítségével fogják össze, s a fa rugalmassága feszíti meg. Könnyű béklyók az ún. karikás béklyók, kapcsos béklyók is. Ezek zárása és nyitása a különböző méretezésű láncszemek körmönfont átbújtatásával lehetséges. A könnyű béklyók említett két típusát a Tiszántúlon nyűgnek nevezik. Ezek ugyanis csupán a ló szabad mozgását korlátozzák.
A kulccsal záródó nehéz béklyók az őrzést szolgálták, a lótolvajlást nehezítették. Ezek a zárral, závárzattal működő vasbilincsek a betyárvilág idején, a Ráday-korszakban különösen keresettek voltak (Tálasi I. 1936b: 82). A régebbi típusú ún. cigánybéklyó ék alakú, rugalmas acéllemezből készült szerkezettel záródik, s a rugalmas lemezek összeszorítása esetén nyílik ki. Ez azért érdemel különös figyelmet, mert szerkezete eltér az európai lakatokétól, s olyan elv szerint működik, amellyel a mongóliai lakatok készülnek még manapság is. Ez a lakatféle Törökországtól Mongóliáig elterjedt a sztyeppén. A magyarságnál valószínűleg csak az újkor elején került a cigánykovácsok kezére. Béklyó szavunk török, mongol megfelelőiből következik, hogy a kulccsal záródó bilincsfélét is a bolgár-török népekkel történt érintkezés óta ismerjük.
A legfejlettebb béklyótípus tollas, a zárszerkezetben elfordítható kulccsal csukható. Egyik változata az alberti béklyó, melynek formája lapos szelencére emlékeztet. Neve a Pest megyei községre, a készítés helyére utal. Minden magyar béklyó között a legerősebb, legfejlettebb az ún. Gönczy-béklyó, amit az 1800-as évek derekán szerkesztett Gönczy Gábor szabadszállási lakatosmester. Súlyos lánca különlegesen edzett acélból készült, mellyel a lókötők reszelője nem boldogult. Két nehéz lakatja más-más kulccsal nyitható (Magyar K. 1914: 198; Györffy I. é. n. /1934/b: 126127; Földes L. NÉ 1969: 58).
Györffy István nyomán nevezhető jászlas vagy kezes tartásnak is, s felfogható az egész évben legelőhöz kötött szilaj tartás ellenpólusának. Kezdetleges jászol és takarmányozás azonban volt már a külterjes, extenzív tartásmódban, amely ősztől {645.} tavaszig főként szénára és lombtakarmányra alapozódott. A lóállomány zöme századokon át egyszerűbb külterületi építményekben (fészer, szín, akó), szénarakodók szomszédságában töltötte a telet, rendszerint pusztai, erdei telelőkön. Ezen átmeneti, de a külterjes lótartáshoz közelebb álló telelési módokat haladja meg az istállózás, ami zárt, fedeles, sőt padlásolt épületekben történik, s a takarmányozásnak, almozásnak, a rendszeres lógondozásnak kimódolt tárgykészletével rendelkezik. Az istálló túlnyomórészt a gazda lakásának közelében található a falusi, mezővárosi telken vagy tanyaudvaron. Istállón tartott jószágával a gazdának folyton van gondja, tennivalója, s ez kihat életrendjére, munkaszervezésére, időgazdálkodására. A ház közelében tartott értékes nagyjószág s a ló különösen úgyszólván „családtag”-nak számított. Etetése, itatása, almozása, szőrének gondozása mindenkor a férfiakra hárult. A nyári munka szüneteiben, egy-egy rövid időre pásztor elé, legelőre is kiengedték, de többnyire csak maguk legeltették esténként a család lovait. Voltaképp a zöldtakarmányok termesztése által, s csupán a 19. században oldódott meg az egész éves istállózás. Sok magyar tájon főként északon és Erdélyben viszonylag későn, az 1930-as években jutottak el az egész esztendőn át tartó jászlas, istállós tartásmódig.
Az istálló szó a régi magyar nyelvben a lovak épületét jelölte. Egyszerűbb, de szintén a telken és a lakóház közelében épült istállók neve a nyelvterület középső harmadában (Palócföld, Nagyalföld) ól, lóól, keleti részein főként Erdélyben pajta, lópajta. Maga az istálló szó a 13. század legvégén tűnik fel először hazai forrásokban. Feltehetőleg az olasz stallo átvétele, és a 14. századi szövegekben válik gyakorivá. Formájára, építőanyagára a régi források ritkán utalnak. A Debreceni kódex (1519) így értelmezi: „istallonak neueztetik, mert iazol is vala ot” (idézi Szabadfalvi J. 1970a: 159). Azonban az újkor elején a köznép még aligha rendelkezett igényes lóistállókkal.
Prága várnagya 1520-ban Magyarországra készülődvén Budára küldött levelében kérte lovai megfelelő elhelyezését, nehogy istállók helyett „magyar szokás szerint” holmi karámokat, kerítéseket jelöljenek ki számukra (Tagányi K. 1900: 282). Jelentős változást ezen a téren is a 1617. században kiterebélyesedő majorsági gazdálkodás idézett elő, különösen a Dunántúlon és Erdélyben. A hódoltság alól felszabadult területeken a nyugati értelemben vett lóistálló továbbra is hiányzott, ezért a 18. században az ottani lakossághoz beszállásolt katonaság gyakori panasza volt, hogy lovai nem kapnak megfelelő istállókat. A bécsi adminisztráció a vármegyei hatóságokat szólította fel, hogy kényszerítsék az alföldi parasztokat lóistállók építésére.
Nem pusztán konzervativizmus, hanem az új állami adóterhek elutasítása nyilvánult meg abban, hogy a parasztok igyekeztek elrejteni lovaikat és szállásaikat. Egyes alföldi városok tanácsai már az 1730-as években azzal fenyegetőztek, hogy „le fogják rontani” mindazoknak a mezei szállásait, akik nem építenek a házuknál istállót, s ily módon akarják elkerülni a katonaság beszállásolását. A hatóságok részletesen előírták, milyen anyagból, milyen magasra kell építeni az istállót. Hódmezővásárhelyen 1777-ben megszabták, hogy legalább 8 sukk (kb. 2,5 m) magas legyen az istálló vályogfala. Nádfalat, sövényfalat nem tűrtek meg. Azt is előírták, hogy a „német istállónak” legyen alul-felül megtapasztott padlása, hosszanti hídlása, fenekes jászola (Paládi-Kovács A. 1980: 155).
{646.} Az istálló elhelyezéséről, formai változatairól, építésmódjairól a IV. kötet Építkezés c. fejezete szól.
Eredendően a lóistálló tartozéka a hídlás, amely a trágyalét felfogó, tároló gödröt fedi be, s rendszerint bárdolt tölgyfadeszkából készül. A 1520 cm széles, 45 cm vastag deszkákat pici hézagot hagyva fektették egymás mellé, végeiket pedig a Palócföldön ormosnak nevezett gerenda fogja be. A hídlás elnevezése az egész magyar nyelvterületen egységes: híd szavunk származéka. Az alföldi istállókban a hídlás csak a 20. század első felében váltotta fel a döngölt földpadlót (Borzsák E. 1936; Márton L. 1965: 308). Északon, Erdélyben és Dunántúlon ez a változás sokkal előbb kezdődött. Fogaras vár 1632. évi inventáriuma írja: „A jstallok mind vegigh fwrez dezkaual padlottak, beleöl mind ket feleöl uala oldalai gialult dezkaual boríttattak felliwl penigh sindeliezetth” (Prodan, D. 1970: 176. Háromszékhez lásd Cs. Bogáts D. 1943). A füleki jobbágyok 1796. évi tűzkárbevallásában pedig visszatérő panasz, hogy az „egész Istállóban való hídlásnak való fa” is megégett (Zólyomi J. 1989: 164).
A lóistálló jellegzetes tartozéka a körömrúgó. Ecsedi István szerint „hathatósan óvja a sárfalat a lovak rugdosásától”. Rendszerint keményfa gerenda, ami a fal mellett fogja le a hídlás deszkáit, illetve az almozott hídlást választja el az istálló tisztán tartott terétől, közlekedő folyosójától, melynek népnyelven placc, piac a neve. Ilyenformán meggátolja az alom és a trágya kirúgását a placcra (Ecsedi I. 1912; Balogh I. 1938).
Lóistállók tartozéka a strajfa is, amivel a vemhes kancákat, illetve a csikókat, teheneket választják el a többiektől, hogy védjék a lórúgástól őket. Mintegy 10 cm-es átmérőjű erős gerenda, hosszú rúd ez, melynek egyik végét a jászolhoz, másikat a födémről lelógó lánchoz erősítették (Zólyomi J. 1989: 166). Ezt a szót is a katonaság terjesztette el; németmagyar szóvegyülés terméke.
A Kárpát-medencében a falra függesztett szénaetető rács főként a lóistálló tartozéka. Csupán a nyugati peremvidéken látható rács a szarvasmarhák jászlai fölött is. Olyan létraszerű alkalmatosság ez, amelyet a jószág fejmagasságában helyeznek el a falon. Használatával a gazda takarmányt és munkát tud megtakarítani. Elnevezése változatos, szóföldrajza tanulságos. A Dunántúl, a Kisalföld és Erdély magyarsága a srág, srágla, saroglya szócsaládhoz tartozó nevekkel jelöli. Az Alföld és a Felföld lótartói rácsnak nevezik, Székelyföldön gyakori név a fogas, de Erdélyben egyéb nevek is felbukkannak szórványosan (például kas, lajtorja). Erdélyi majorságok, udvarházak lóistállóiban az 1630-as évektől említik az inventáriumok, mint „ló eleibe való széna saroglyá”-t. Ezzel szemben az Alföldön csak a kvártélyos katonaság ún. német istállóiban, azaz a 18. század derekán jelent meg először, s a hajdúsági, nagykunsági, kiskunsági tanyavilágban csupán a két világháború között vált általánossá (Paládi-Kovács A. 1980: 168170).
A lovak jászla országszerte magasabban áll, mint a szarvasmarháé. Alacsony jászolba ugyanis a ló belelépne, a magas jászol felső pereme (süvegfa, prémfa), ahová a jószágot megkötik, viszont a szarvasmarha nyakát sérti. A jászoltípusok közül főként a lótartást szolgálta az istálló közepén elhelyezett arcaljászol és a hordozható jászolfélék többsége (Paládi-Kovács A. 1980: 164, 173178). Ezek közé tartozott például az a kerek-jászolnak nevezett nagy kosár, amit a hajdúsági gazdák hordtak magukkal a mezőre, amikor több napot töltöttek kint a földeken (Hofer T. 1956). A nyári {647.} jászlak között szántalpra épített és kerekes jászlak is sok vidéken használatban voltak. Gyakoribb azonban a helyhez kötött, árnyékos, szellős helyen felállított nyári jászol. A szállítható jászolfélék másik csoportja a lovak abrakolását szolgálta. Ezek gyakori neve váló, abrakoló válú. A magyar nyelvterület egyes peremvidékein az istállóban elhelyezett bodonjászol (egyetlen fatörzsből készült jászol) neve is váló, vállu. Ezt találjuk az északi népterület nagyobb hányadán (Nógrád, Hont, illetve Gömör, Abaúj, Zemplén összefüggő tájain), általános a Székelyföldön és a hétfalusi csángóknál, visszaszorulóban van Göcsej és Hetés érintkező vidékén (Paládi-Kovács A. 1980: 178181).
A 17. századi vagyonleltárak mindig lóistállókban említik az etetővályúkat, az élő népnyelv viszont helyenként a marhaólak deszkából készült jászlát is így nevezi.
Lóistállók tartozéka a szénatartó, a deszkából készült rekesz, amit az egyik sarokban vagy a bejárattal átellenben, a fal mellett, középen helyeznek el. Szénapadlás esetén egy nyílást hagynak fölötte a mennyezeten, s a szénát azon át dobálják le a deszkából készült rekesztékbe. Kisebb istállóknak kívül, az eresz alatt építettek szénatartó rekeszt. A 20. század elején sok vidéken (például Matyóföld) még faragásokkal díszítették a szénatartók oszlopait, oszlopfejeit (Kóris K. 1905; Paládi-Kovács A. 1979a: 446447). Lóistállókból nem hiányozhatott az alvó- és fekvőhely sem (dikó, priccs, vacok), mert a gazda vagy a fia, esetleg a szolgája, úri lóistállókban pedig a kocsis mindig bent hált a jószág mellett. A fekvőhelyet többnyire szalmából fonták, olykor a szénatartóhoz, máskor a jászolhoz csatlakoztatták, néhol pedig a járás (placc) fölött a mennyezetgerendákra függesztették fel.
Az erdélyi magyar csűristállók általában könyöklőnek nevezett ablakforma nyílással épülnek, melyen át az odorból (padlásrakodó) a szérűre ledobált szénát egyenesen a jászolba adogatják. Ezt a nyílást rendszerint tolóajtóval, szénázóajtóval zárják el. A Fekete-Körös felső medencéjétől és Kalotaszeg falvaitól Csíkig elterjedt (Paládi-Kovács A. 1979a: 445).
Az istállózó lótartáshoz régtől kapcsolódó takarmánynövény a zab (lat. Avena sativa). Termesztése a német síkságon a vaskorban kezdődött. A magyarság bizonnyal csak a Kárpát-medencében, szlávok révén ismerte meg. Abrak és zab szavunk középkori szláv kölcsönszó. Azonban a köznép extenzíven, legelőn tartott lóállománya nem sok zabot fogyasztott a századok folyamán. Feudális birtokosok lóállományának takarmányozását szolgálta a zabadó. Ez a 15. századtól adatolható jobbágyszolgáltatás különösen a 1718. századi Erdélyben vált rendszeres ajándékká, terményadóvá, amit Márton napján vagy karácsonykor kellett leróni. Jobbágyháztartásonként, telkenként kellett 1 köböl vagy akó zabot bevinni az uraságnak az ünnep alkalmából. Erdélyben akózab, karácsony zabja, Ung, Bereg térségében kemencezab, atyus-zab volt az adónem neve. A zab és az abrak minden neme felértékelődött a háborúk idején. Erre vall a magyar rendeknek az 1741. évi országgyűlésen tanúsított magatartása is: életüket és vérüket ajánlották fel Mária Terézia trónjának védelmében, s mindjárt hozzátették, „de zabot nem adunk”. Nyugat-Európában a búza és a zab ára századokon át korrelációt mutatott (3: 2 arányban). Éhínség idején a búza, háború idején a zab ára emelkedett jobban (Braudel, F. 1985: 109110).
Szántás, fuvarozás idején a lovakat a mezőn, az országúti pihenőhelyen is abrakoltatják. A Kiskunság lótartói szerint nagyobb utak előtt a lónak dupla abrak jár. {648.} A zabot és egyéb szemestakarmányt erős zsákvászonból készült abrakostarisznyából, zabostarisznyából kapják. Háromszékben a 17. században e neveket említik már.
Könnyen szállítható jászolféle a zabló, abló. Általában kisméretű abrakos vályú ez a lovak szabadban, a munka szünetében történő abrakoltatásához. Ilyen értelemben említi egy 1767-ben írott szöveg is. Zablónak nevezték Debrecen, a Hajdúság és a Nagykunság lótartói a hordozható ’nyári jászol’-t. Helyenként pedig (Kiskunság) az istállóban álló, nagyméretű ’lójászol’ neve is zabló volt a 20. század elején. A nógrádi palócok vászonból készült, szénaetető zablójának két átellenes oldalát erős pálca tartotta meg. Etetéskor a kocsirúd végéhez és a befogott lovak szügykarikájához függesztették. Más esetekben kifogták a lovakat, és a kocsi végéhez kötött lovakkal a hátsó saroglyából etették a szénát.
A falusi, mezővárosi lakosságnál elszállásolt lovas katonaságot a 1718. században a vidék népe látta el élelemmel és takarmánnyal. A katonatartás a 18. század elején nyert szervezett formát, akkor vezették be az orális (kenyér, hús) és az equilis porciót (széna, szalma, zab). Szénát, szalmát csak kötegelt adagokban vett át a katonaság, s porciószám szerint történt a nyilvántartás, az elszámolás és a fizetés is. (A porciószéna emlékét őrizte meg a „Jól van dolga a mostani huszárnak” kezdetű népdal.) Idővel a marha- és juhtartásban is kezdett terjedni a takarmány adagolása, de a széna, szalma kötegelése a lótartással és a lovas katonasággal kapcsolatos. Paraszti gyakorlatban főként az Alföldön és a Dunántúl, Kisalföld egyes részein gyökeresedett meg. A 19. század gazdasági írói mint a gazdaságosabb etetés módszerét, az okszerű mezei gazdálkodás elemét propagálták a széna kötegelését, porciózását (Pethe F. 1805: I). E munka tartozéka volt a kb. 1,5 m hosszú, egyik végén hurokkal, másik végén fapecekkel ellátott porciókötél.
Főként lovak takarmányozására szolgál a répa, amit egyik fajtájának nevéről burgundinak is emlegetnek. A takarmányrépát Tessedik hozta be az országba 1790 körül. Termesztése a 19. század gazdasági íróinak, mezőgazdasági oktatásának is köszönhetően gyorsan terjedt. Vetésterülete a 19. század folyamán országosan csaknem háromszorosára növekedett (Gaál L. 1966: 350). Felaprításának kézi eszköze a répavágó és az esselő. Hagyományosan mindkettőt falusi kovácsok készítették. Az előbbi nyéllel ellátott fabunkó, amelybe éles vaslemezeket erősítenek. Az esselő nyeles ásóforma, melynek pengéje éles S alakban van meghajlítva. Ezek az eszközök angol újításként jelentek meg német földön a 19. század közepén. Az 19201930-as évektől gyári készítésű répavágók, kézi hajtású, hengeres répaszeletelő gépek is megjelentek a kisparaszti gazdaságokban (Bátky Zs. 1906; Hamm, W. 1858: 7; Varga Gy. 1972: 397; Zólyomi J. 1989: 195). A takarmányrépát ősszel elvermelték és csak december végén vagy januárban kezdték el az etetését, amikor a tök már elfogyott. Tököt köztes növényként a 19. század második felében legtöbb vidéken termesztettek. Etetés előtt ásóval vágták fel három-négy darabra, s magját kiszedve tették a jászolba. A lédús répára, tökre, burgonyára országszerte polyvát szórtak. Ilyen kevertnek, pácoltnak, pásznak nevezett takarmányt lónak is adtak, szemben a szecskával, amit a legtöbb vidéken nem etettek lovakkal, csak tehenekkel.
Az etetés napi rendje évszaktól, munkától függően változik. Télen háromszor, nyáron négy-öt alkalommal etetik a lovakat. Abrakot reggel adnak, aztán répát pelyvával. {649.} Délben szénát kap egy porciót (egy jó kassal), éjszakára kórót. Az évi takarmánykészlet fő tétele a széna volt. Egy lóra 1015 q szénát számítottak, azaz egy kocsirakományt. Kétlovas gazda ezt a mennyiséget 2 kisholdon (2400 négyszögöl) tudta megtermelni, ha lucernát vagy herét vetett. Főként a lótartás érdekében terjedtek el a szántóföldi takarmányok. E vetett takarmányok terjedését a 19. század derekáig Erdélyben még a 20. század első felében is erősen akadályozta a nyomáskényszer. Ezt oldotta a tagosítás és a tanyás gazdálkodás. 1853-ban még csupán 69 ezer kat. holdon, 1870-ben már 376 ezer, 1882-ben pedig 570 ezer holdon vetettek az országban szálastakarmányt. Ebből mintegy 300 ezer holdon, az összes szántóterület alig 2%-án termesztették a lucernát és a lóherét (Éber E. 1961: 208209). Akkor még az uradalmak jártak élen az istállózásban és a takarmánytermesztésben. Országosan legnagyobb vetésterülete a Tessedik óta terjedő lucernának volt, de a talaj- és az éghajlati adottságoktól függően kialakultak táji jellegzetességek. Például a csákvári uradalomban az 18701880-as években a zabos bükköny állt az első helyen, megelőzve a lóherét és a lucernát, de 1900 körül már mindet megelőzte a baltacim (Für L. 1969: 130). A két világháború között országosan legnagyobb vetésterülettel a lucerna rendelkezett (30%), jelentősége az Alföldön volt a legnagyobb. A herefélék, különösen a bíborhere termesztésének súlypontja viszont a Dunántúlra esett (1820%). Harmadik helyen állt a tavaszi bükkönykeverék (1819%). A fennmaradó 30%-on osztozott a csalamádé, a baltacim, a muhar, a szarvaskerep stb. (Gunst P. 1970: 250251).
Az 18701880-as években már a konzervatív parasztgazdaságok is próbálkoztak szántóföldi takarmánytermesztéssel, mert a rétfeltörések rákényszerítették őket. Parasztgazdaságok lucernát, lóherét, zabos bükkönyt vagy muhart kizárólag a lovaknak adtak. A tehén csak akkor kapott hereszénát, ha igen bőven termett. A fűszéna fogyatkozása helyenként már az 19201930-as években oda vezetett, hogy fűszéna nélkül, szántóföldi szénával teleltettek. Utóbbi mennyisége és jelentősége a 20. századi lótartásban már országszerte meghaladta a fűszénáét.
Az istállós tartásmóddal járó munka az almozás és a trágya kihordása. Jó gazda mindennap almoz és takarít. Alom szavunk 1531-től adatolható mai jelentésében, a népnyelv főként Erdélyben ismeri. Az Alföld és a Felföld parasztsága az ajj, ajjazó szóval nevezi meg a jószág alá terített szalmát, alomnak használt szénatörmeléket, gazt (MTSz I. 31; TESz I. 142; Cs. Bogáts D. 1943: 7). Almozásra való a szénából visszamaradt, a jászolban meghagyott ízék, izike, rezák, zagot, azaz a szüleség salakja. Ínséges időben nemcsak a széna, de a szalma is elfogyott a tél végére, s az alomhiányban megtette a száraz falevél vagy a homok is. A hegyvidékek népe almozó szalmában mindig hiányt látott, ezért rendszeresen gyűjtögette az őszi erdőben lehullott falevelet, sőt a fenyőerdők tűlevelét, kis ágait, székelyesen mondva a cserekét is. Felső-Őrségben a száraz falevelet, a szakát szalmával vegyítve hintették a jószág alá (Imre S. 1941: 40; Petercsák T. 1978: 49).
A trágyát villán, saráglyán vagy talicskán hordják ki a trágyadombra. (Ezekről és a szénahordás eszközeiről a kötet Teherhordás c. alfejezetében esik szó.) Istállóban kerek élű falapátot, ganéjhányó lapátot szoktak használni. Használaton kívül az egyik sarokban van a helye a ganéjhányó villával és a vesszőből kötött seprűvel együtt. A ló tisztogatásának eszközei (kefe, vakaró) többnyire az ablakpárkányon vagy a falra {650.} akasztva találhatók. A hámot, lószerszámot inkább a kamrában tartották, mert az istálló párás levegőjétől óvni akarták.
A lótartás velejárója a jószág szőrének, bőrének rendszeres tisztítása. Meleg időben még a legelésző ló is izzad. Ilyenkor a por hamar belepi és szőrén a habsárra tapadó csömbők keletkezik. Ezért a Kiskunság ménespásztorai a lovakat kis tavakban, kopolyákban úsztatták, majd egy zsákdarabbal egyenként lemosták, letörölgették őket. A ménesek megszűnte után a gazdák egy ideig még úsztatták lovaikat a vidék kopolyáin, vízzel telt vályoggödreiben, de az 1930-as években ez is megszűnt (Nagy Czirok L. 1959: 167168). Behordás idején a sárréti lótartók esténként dézsából locsolt vízzel mosták le lovaikat. A hámos és nyerges lovakat gondozóik rendszeresen pucolták. Nyáron éjjel 23 órakor, télen hajnali 45 órakor kezdtek az etetéshez és a lovak tisztogatásához. Legtöbb gazdaságban maga a gazda, illetve legényfia végezte ezt a munkát. Tehetősebb gazdák szolgát fogadtak, uraságok pedig kocsist tartottak (Pusztainé Madar I. 1976: 459). Eszközeik a csutak, a kefe és a lóvakaró. Amikor izzadt vagy sáros a ló, először egy maroknyi szalmából összecsavart csutakkal tisztogatják. Csutakolás után következhet a vaslemezből készült, fésűfogas lóvakaró. Ez feltágítja a port a bőrön, s utána a kefe könnyen kiviszi belőle. Mai alakja a 1617. század óta ismeretes (B. Nagy M. 1973: 169). Szabványosított formája a 19. század közepétől a kereskedelemben is kapható. Évszázadok óta az istállózó lótartás jellegzetes eszköze (Kodolányi J. 1956; Fél. E.Hofer T. 1961b; Nagy Czirok L. 1965: 218).
Némely ló a vakarót nem bírja megszokni. Ezek tisztogatására csutak és kefe szolgál csupán. Lópornak nevezik a vakaró lemezfogai közé gyűlt finom port, amit a kocsisok az istálló padlóján párhuzamos sorokban vertek ki, mintegy a rendes ápolás bizonyságaként (Balogh I. 1965). Kefe szavunk oszmán-török eredetű, s a lóápoló eszköz neveként került hozzánk a 16. században. A pucol ige a németből vett kölcsönszó, terjedéséhez az állandó katonaság német nyelve nagyban hozzájárult (TESz II. 422, III. 301).
Országszerte gondot fordítottak a ló sörényére és farokszőrére. A csikó sörényét aszerint szoktatták, hogy melyik oldalról kívánták befogni a kocsi elé, azaz nyerges vagy rudas lónak nevelték-e. A nyergesnek balra, a rudasnak jobbra, tehát mindkettőnek a külső, a szekérrúddal ellentétes oldalra fésülték a sörényét. Gyökérkefével tisztogatták, fésülték és alkalmanként (lakodalom, farsangolás, szánkós rokonlátogatás) be is fonták a hámos lovak sörényét. A Kiskunságban sást, kukoricafosztást, a Nagy-Sárréten hársfaháncsot vagy szalagot, az Ormánságban kobzékot fontak bele, úgy parédéztak (Tálasi I. 1936: 219; Kodolányi J. 1956: 129; Pusztainé Madar I. 1976: 459; Zólyomi J. 1989: 198). Erdélyben a 18. század elején lóbokrétát még az urak sem használtak, de a lovak üstökét szijuval vagy szironnyal felkötötték (Apor P. 1972: 45).
Lótartó gazdák a ló farokszőrét nem szokták megkurtítani, mivel a ló azzal hessegeti magáról a legyeket, s a hosszú farokszőr emeli a ló szépségét. Annál több gondot fordítottak a farokszőr ápolására. Amikor besározódott, megmosták, fafésűvel fésülték. Ősszel vagy sáros időben befonták és felkötötték a hámos lovak farkát. Mihály-naptól (szeptember 29.) György-napig (április 24.) jártak így, s megszólták azt a kocsist, aki sáros úton ilyen elővigyázatosság nélkül hajtotta lovait. Csongrádban, {651.} Békésben kétféleképpen szokták a lófarkat felkötni: „huszárosan és csikósan”. Előbbi kötésmódot enyhe időben, az utóbbit hideg napokon szokták alkalmazni (Nagy Gy. 1968: 28). Szatmárban, Szilágyban több módozatot és elnevezést ismertek. Közönséges volt az őszi sárkötés, a farokhegyre vagy kocsányra kötés, illetve a (szilágy)menyői befordított kötés. Az ünnepi díszes kötéshez előbb befonták a ló farkát, s ha szépen akarták megcsinálni, akkor ketten foglalatoskodtak vele. A fonott kötés módozatai a tűhegyre kötés vagy a bokrára kötés fél napi munkát kívántak (Gönyey S. 1942: 148151). Az 19301940-es évekig szokásban volt a lófarok felkötése az Ormánságban, a Kiskunságban, s más lótartó tájakon is.
A hátaslovak farkát már a szkíták befonták, majd a 68. századi belső-ázsiai népek szintén követték ezt a szokást. Akkoriban az ott élő török népek a ló sörényét úgy nyírták rövidre, hogy három kiálló csücsköt hagytak rajta. Az Árpád-kori magyar lóesztétika még a keleti elemeket őrizte, sőt ezek tovább éléséről tanúskodik a Kolozsvári testvérpár Szent György-szobrának lóábrázolása is (László Gy. 1943: 109, 151; U. Kőhalmi K. 1972: 66, 122).
Az erő régi mértékegysége, a LE azaz a lóerő jelzi, milyen fontos szerepet játszott a ló mint munkaállat az erőgépeket nélkülöző társadalmak életében. Háziállataink közül a ló bizonyult alkalmasnak a legtöbb gazdasági munkálatra. Használható hátas, nyerges jószágnak és teherhordó, málhás állatnak. Különböző járművek (taligák, kocsik, hajók) és ekék, boronák, s más egyszerű mezőgazdasági gépek elé egyaránt befogták. A hátalás, nyergelés, málházás és fogatolás módjait e kötet Közlekedés, szállítás c. fejezete mutatja be.
A magyar nyelvterület legnagyobb részén nélkülözhetetlen szereplője volt a ló a gabonaneműek nyomtatásának, azaz a szemnyerésnek. Ezt a fáradságos munkát gyakran végezték tanulatlan szilajcsikókkal, s ló hiányában helyenként és időnként ökrökkel, tehenekkel is nyomtattak (Hoffmann T. 1963: 185; MNA I. 62). Hasonló munka volt a sárgázoltatás és a trágyatapostatás. Főként az Alföldön építették a házak falát földből, sárból, vályogból. Az ehhez szükséges pelyvás, törekes sarat, illetve a szárítva tüzelőnek használatos, marhaganéból készült tőzeget könnyebb volt lovakkal „összegyúratni”, mint emberi erővel. Boglyák, farönkök csúsztatására vagy vontatására az egész Kárpát-medencében elsősorban lovakat vettek igénybe.
Főként a vízierőben szegény síksági tájakon terjedtek el a lóval forgatott szárazmalmok, s az ún. taposómalmok. Gabonaőrlésre csak jól betanított kezes lovakat lehetett használni. Fontos volt, hogy az összefogott két ló közül a külső (hajszás) legyen a sebesebb járású, mert minden körben hosszabb utat tett meg, mint a belül járó ló (Tálasi I. 1936b: 185).
A középkor óta biztosan igénybe vettek lovakat a bányák környékén. Előbb csupán az aknák csörlőit húzatták velük, később a magasabb tárnákban járó csilléket is lovakkal vontatták. Fontos szerepe volt a lófogatnak a Duna és a Tisza régi hajózásában. Árral szemben főként lófogatok vontatták a fahajókat egészen a gőzhajók elterjedéséig.
{652.} A ló húsa, teje, szőre, bőre, csontja, minden porcikája hasznosult (vékonybeléből hegedűhúr lett, farkszőréből hegedűvonó), de ezen termékek jelentősége koronként ugyancsak változott.
A csikókat egykor 4, később 3 éves korukban törték be; a 20. század elején pedig már 2 éves csikókat is befogtak. Válogatásuk, munkába nevelésük nagy szakértelmet kívánt. Lótartó gazdák és pásztorok a csikó járásáról megállapították, hogy melyik való hátaslónak, s melyik kocsislónak. A jól futó „táltos”-t nyergesnek szánták, eladták a huszároknak, a lomhábbakat pedig hámba tanították. A gazda többnyire külön is fizetett azért, ha a csikósszámadó hátaslónak törette be csikaját. Régebben a pásztorszerződések is kitértek erre a munkanemre és díjazására. A csikósbojtár a kifogott csikónak szájába tette a zablát, fejébe húzta a kantárt és felült a hátára. Három-négy alkalommal keményen meglovagolta, azaz addig hajkurászta, míg szófogadó, nyergelhető, zablát és nyerget elfogadó hátasló lett belőle (Tálasi I. 1936b: 195; Pusztainé Madar I. 1976: 443). Családi lópásztorlás esetén a „jó lovaslegények” végezték el a betörést, a csikó első hátalását.
{653.} Félszilaj tartásmóddal a befogás elmaradt, de egy rövid szoktatási, kezesítési időszakra akkor is szükség volt. Ennek első iskolája általában a búzanyomtatás volt, minek elvégzése után még visszaeresztették a csikókat a legelőre. A szoktatás további szakasza a „beistállózás”. Eleinte alig lehet a zablóhoz vezetni és megkötni, mert gyakran enni sem akar a szabadsághoz szokott csikó. A már valamelyest megtört 34 éves csikót aztán a kocsi elé fogták lógóra, a tanult öreg lovak mellé. Mindig a fogat jobb oldalára került harmadiknak, vezetéklónak. A kiskunok régente fél évig csupán hátalták a csikót, azután fogták kocsi elé, mert akkor szebb lett a járása. Hátalással kezdődött egykor a ló betörése a tolna-baranyai Duna-tájon is. A 19. század közepétől azonban egyre gyakrabban tanították előbb hámba, s csak azután kezdték nyergelni (Nagy Czirok L. 1965: 214; Selmeczi L. 1970: 602; Andrásfalvy B. 1975: 344; Tálasi I. 1977: 188). Ezt a fordított menetet az idézte elő, hogy a szilaj tartás visszaszorult és a csikókat fiatalabb, 23 éves korukban kezdték hasznosítani. Csontozatukat akkor még nagyon megterhelné a hátalás.
Nyergelés és hámba szoktatás előtt az Alföld, a Dunántúl és a Kisalföld legtöbb vidékén előbb árpát, búzát nyomtattak a csikókkal (SzMNA I. 83). Mielőtt szekér elé fogták, többnyire tuskót húzattak vele. A csikótanító rönk, a korcsolya, a rétegyengető göcs vagy borona, a hámfához kapcsolt szekéroldal vontatása egyszerűbb, mint a fékezést is kívánó kerekes járműveké. Rúgós, makrancos csikók betanítására szolgáló segédeszköz a lópipa. Kétarasznyi hosszúságú, hegyes bot, melynek egyik végét a ló szájához, másik végét a kötőfékszár tövéhez kötözték. Amikor a ló a rúdtól nagyon kifelé húzott, a kötőfékszár megfeszült rajta és a pipa szúrta, nyomta a pofáját.
A lovak betörésének, kezesítésének és betanításának leggazdagabb hagyományait az Alföld azon vidékei őrizték meg, ahol a szilaj lótartás a legtovább megmaradt (Hortobágy, Kiskunság, Nagykunság). Más tájakon jobbadán csak a hámhoz szoktatást értik a csikó betanításán. Speciális munkanem a szántás, minthogy az egyik ló mindig a barázdában, a másik meg a szántatlan földön jár (Selmeczi L. 1970: 610).
{654.} Az Árpád-korban növekedett a lófogatolás (szekerezés, szántás) szerepe, s vele a hámos lovak fontossága. A 14. század óta adatolható a szekeres és a szántó lovak nyeregből hajtása. A bécsi Képes Krónikának a magyarok bejövetelét ábrázoló miniatúráján két nyeregből hajtott, négykerekű szekér is látható. A ló betanítása hámba a 1417. század között jórészt hármas fogatokkal történt. Ezeknek az Alföldön lógóra, a Felföldön koppantóra befogott változatai terjedtek el (Herman O. 1909: 168170; Selmeczi L. 1970: 612).
A ló munkaállattá nevelésének keleti hagyományai igen változatosak. Például a baskírok nyereg nélkül szoktatják előbb a csikót. Szán, nyári szán vagy tuskó elé fogják, s csak hámba törés után hátalják meg. Velük ellentétben a kirgizek mindig előbb felnyergelik, hátalják a csikót (Tagán G. 1936: 122). Náluk a szilaj lótartásnak és a hátaslónak van nagyobb jelentősége, s a hámos ló szerepe elenyésző.
A Kárpát-medence régi lótenyésztő vidékei eladásra is neveltek igás- és nyerges lovakat. Általánosságban az Alföldről és a Kisalföldről vittek betanított lovakat az inkább ökörrel dolgozó hegy- és dombvidékekre. A tanult és tanulatlan ló értéke, ára közötti jelentős különbség kifizetődővé tette a csikók betanításával járó munkát. A legtöbb lovat országszerte a lókereskedők adták-vették, s hajtották a fő tenyész-körzetekből a lóban szűkölködő tájakra. Részt vettek ebben a távolsági kereskedelemben lótartó gazdák is. Például Sárrétudvari (Bihar m.) gazdái, akik századunk első felében Békésben, Dél-Biharban és a Dél-Alföld lótenyésztő vidékein olcsón vásároltak 23 éves csikókat. Otthon, saját gazdaságukban feljavították és betanították őket, majd jobb áron adták el Heves vagy Borsod megyében. Hevesből, Borsodból az 19201930-as években még tovább hajtották a csikókat észak felé, s egy részüket átcsempészték a határon Csehszlovákiába (Pusztainé Madar I. 1976: 466). Kassa, Szepsi, Rozsnyó vidékéről eljártak lovat venni a Felső-Bodrogköz és az Ung-vidék híres lóvásáraira. Gálszécsen, Nagymihályon olcsón vehettek jó lovakat, frissen betanított csikókat (Paládi-Kovács A. 1999b: 300). Reguly 1857. évi értesülése szerint a „domaháziak öszveköttetésbe vannak a lótolvajokkal. Verpeléten van atyafiságuk és mit a sarusoknál [ti. gömöri reformátusoknál] lopnak, azt oda viszik és az ott lopott jószágot egész Temesvár tájékárul ide hozzák” (Reguly A. 1975: 43).
A paraszti lótartás fontos haszonvételi formája volt a csikónevelés és -eladás. Lótenyésztő körzetekben a katonaság számára nevelték a legjobb csikókat. 1777-ben Mária Terézia rendeletben kötelezte méntartásra a városokat, s kihirdette, hogy a jobbágyságtól alku szerint vásárolja meg a hadsereg a neki szükséges lovakat. Attól fogva a legjava csikókat a gazdák már jó előre remondának, katonalónak szánták, s jó pénzért adták el a városokban, nagyobb vásárokon évenként megjelenő katonai bizottságnak. Ez a 18. században elterjedt szó a német Remonte átvétele; jelentése ’növendék ló’ a lovasság számára. A hadsereg kizárólag 45 éves lovakat vásárolt, ezért a csikó is csak akkor érdemelte meg a ló nevet (Nagy Czirok L. 1965: 221; Zólyomi J. 1989: 198). Remonda lovakat az Alföldön, különösen a Kiskunság, Nagykunság pusztai méneseiből már 1795-ben, a „francia háborúra” készülődvén is vásároltak. {655.} A hadsereg később állandó vásárlóként jelentkezett egészen a második világháborúig. Utóbb a remonda lovakat a katonaság már nem a vásáron vette, hanem kijelölt helyeken, meghirdetett időpontban. A bizottság érkezését jó előre kidoboltatták a vidéken. Remonda-átvevőhely volt például Orosházán, sőt Székkutason is. Könnyű hátaslovat Vásárhelyen, nehéztüzérségi lovat inkább Orosházán tudtak venni. Az abszentáló bizottság katonatisztjei szigorúan válogattak, s a megfelelő lovakért alku nélkül, azonnal fizettek. Csapatostul, összefűzve vezették el a megvásárolt lovakat (Márton L. 1965: 332; Nagy Czirok L. 1968: 36). Csikónevelő gazdák önérzetét és tekintélyét nagyban növelte, ha lovaik rendszeresen megfeleltek a katonaság szigorú követelményeinek, s nem a vásári kupecek kezére kerültek.
Erdélyben az úri ménesek és a havasi legelők nevelték a legjobb csikókat. Gyergyóban a békási, a Hargitán a székely lófajta kis magánménesekben tenyészett. Oroszhegy, Zetelaka határában az 1940-es évek elejéig legelésztek 1520 egyedből álló lóseregek: egy-egy ménló és 47 csitkós kanca, kabola meg egy tucatnyi csitkó járt együtt. Családi tulajdonban voltak, legeltetésüket is egyénileg oldották meg a tulajdonosok. A csikókat 3 éves korukban szokták eladni. Nem kellett vásározni velük, mert a vásárlók elmentek értük a Hargitába (Földes L. 1958: 35).
A lókereskedelem szereplői közül a csiszár, lócsiszár egyes nyelvjárásokban inkább lókötőnek, lótolvajnak minősül, mint kereskedőnek. Valódi kereskedők voltak a kupecek, akik engedéllyel űzték a kereskedést és adóztak utána. Akadtak zugkupecek is, akik nem fizettek adót, s a járatlevelet (pakszus, passuális levél) sem íratták a nevükre. A tehetős lókupec egyetlen vásáron megvett 1012 lovat és füzérbe kötve vezette el őket (Nagy Czirok L. 1965: 188). Egy lóvezető általában csak 56 lovat tudott vezetni, de előfordult, hogy 10 ló vezetését is vállalta. Ilyenkor az első öt lovat kunkötéssel egymás nyakához, a másik öt lovat pedig hurokra s a maguk kötőfékjével az első ló farka végéhez kötötte. Voltak olyan szakértő lókupecek is, akik meg merték venni a remondának való csikókat, s amikor tele volt az istállójuk, értesítették a katonai bizottságot. A lóvásár élősdije volt a cenzár, aki eladó és vásárló között közvetített, s ezért jutalékot, cenzárpénzt kapott. A Kárpát-medencében és balkáni, ukrajnai környezetében a lóvásárok állandó szereplői voltak a tehetős lovari (lókeres-kedő) cigányok, akik a távolsági, országok közötti lóforgalmat is jórészt bonyolították. Szegény rokonaik közül kerültek ki az említett cenzárok és a ló-nyúzók. A lókereskedő kupecségnek fejlett szaknyelve alakult ki, ami alkalmas volt a ló kiválóságának, hibáinak, összes tulajdonságának árnyalt leírására (Tálasi I. 1936b: 205; Márton L. 1965: 332; Nagy Czirok L. 1965: 221; Nagy Gy. 1968: 3637).
A szabadban vagy fészer alatt telelő lovak télen át hosszú rabszőrt eresztenek. Különösen a sörény és a homloküstök nő meg igen hosszúra, miáltal a ló bozontos külsőt nyer. A békási, a hucul és a székely hegyi lovakat az 1940-es években is a méteres sörény, a felcsomózott hosszú farok, a bozontos külső jellemezte (Hankó B. 1943: 25). A csikónyírás rideg ménesekben ünnepi alkalom volt. Erre a kiskun csikósok nemcsak a tőkegazdasághoz tartozó családokat hívták meg, hanem a város elöljáróit {656.} is. Halason a másod- és harmadfű csikóknál az üstököt és a sörényt tőből vágták le, a farkat is félig, s a meghagyott szőrt négy garádicsra nyírták, hogy a gazda egy évig még be ne foghassa. Ugyanis a nyírott farkú lovat befogni szégyenszámba ment (Herman O. 1914: 302; Nagy Czirok L. 1965: 214). A matyók György-nap (április 24.) körül szokták a csikókat megnyírni. Ami szőrt ilyenkor lenyírtak, az a csikósé lett, benne volt pásztori fizetségében. Amelyik gazda nem engedte csikóit megnyírni, váltságot fizetett a pásztornak. Kiadós mennyiségű lószőrhöz jutottak a csikósok, mert a szabadban telelő ménes az Alföldön is hosszú rabszőrt eresztett a tél folyamán. A matyó csikósok szintén lenyírták a sörényt és a farokszőrt, az volt a legértékesebb. Nyírás előtt a csikót oldalára döntötték, első és hátsó lábára subát terítettek, hogy ne kapálózzon. Szőrkötelet, szőrnyűgöt, erős árkányt, pányvát, ostorcsapót sodortak belőle, s művészi apró tárgyakat (gyűrű, gomb, óralánc) is készítettek (Madarassy L. 1931: 149). A Kiskunságban csikónyíró ollókkal végezték a munkát, s a lenyírt lószőrt a helyszínre érkezett kereskedők vették meg a pásztoroktól. Főként a szitásoknak (szitakészítőknek) adták tovább. Másik részéből meszelőt, ecsetet kötöttek. Az elbitangolt ló sörényét, farkát a csősz levághatta, ami szégyen volt a gazdára (Tálasi I. 1936b: 218219; Nagy Czirok L. 1959: 271272). Tolnában, Baranyában a Duna mentén nyesett vagy nyírott csikó az először legelőre bocsátott csikó neve. Farkszőrét lépcsősen nyesték meg (Andrásfalvy B. 1975: 339).
A csikónyírás a Kiskunságban májusra, júniusra esett, s a legnevezetesebb pusztai pásztorünnepnek számított. Keleti lovasünnepekre emlékeztet, hogy a csikónyírást birkózás, gyalogfutás és lovasfuttatás követte. A méneshez kilátogató gazdák és a pásztorok tomot ültek, áldomást ittak (Nagy Czirok L. 1959: 274).
Székelyföldön a ménes csordapásztorának az 1840-es években tiltva volt a lovak sörényét levágni, farkszőrét kiszedni (Imreh I. 1973: 204). Az ebből származó haszonra nyilván a lótartó gazdák tartottak igényt. Szigorúan tiltották a ló sörényének, farkszőrének levágását a nagykunsági városok is. A csikósbojtárokat tömlöccel fenyegették érte, s a számadót is felelőssé tették. Nem az anyagi károkozást, hanem a jószág megcsúfítását és a rovarok kártevését, a ló kiszolgáltatottságát nehezményezték elsősorban (Bellon T. 1996b: 209).
A magyar úri lótartásban a 19. században angol példára hosszabb ideig divat volt a nyírott sörény és a lófarok csonkítása. Parasztságunk az úri hóbortot nem követte, hámos és nyerges lovainak sörényét és farkszőrét ápolta, dísznek tartotta és sohasem nyírta (Pettkó-Szandtner T. 1931: 273274).
A ló és a szamár fejéséről, tejének hasznosításáról a legtöbb vidéken nem is hallottak. Kiskunsági, nagysárréti, palócföldi közlés szerint a ló- és a szamártejet „mellbetegekkel”, köhögős gyermekekkel szokták itatni. „A juhászok a szamártejből is szépen pénzeltek. Köhögés ellen többet ért minden patikaszernél” (Tálasi I. 1936b: 218; Nagy Czirok L. 1959: 231; Pusztainé Madar I. 1976: 470; Zólyomi J. 1989: 210). Honfoglaló őseink a kancákat fejték, s a lótejből kumiszt erjesztettek. Az erjesztett lótej egykori nevét nem ismerjük. A nemzetközi ismertségű kumisz szó a {657.} tatárból való, magyar szövegekben csak a 19. század közepe óta olvasható. Elszigetelten itt-ott a 19. századig megmaradt azonban a lótej erjesztésének, fogyasztásának szokása. Bogyiszlón (Tolna m.) a telelő szállásokon élő férfiak a kancatejet bőrtömlőkbe tették és a trágyarakásba ásták, hogy a meleg helyen előbb megerjedjen. Csikaját vesztett kancák tejét még századunk elején is fejték és fogyasztották. A friss lótej édesebb a tehéntejnél, de a hozama kicsi; mindössze 11 deci alkalmanként, a napi hozam 78 deci (Andrásfalvy B. 1958). A ló fejése kézben tartott pohárba, tökedénybe (kapinya), egyik kéz ujjaival történt.
Többen felvetették a lófő székely kifejezés „lófejő”-ből származtatásának ötletét. Ez a magyarázat ugyan nem meggyőző, de az nyilvánvaló, hogy hajdan a székely lótartók is fejték kancáikat, s használták tejüket (Vö. Gunda B. 1971b: 466).
Honfoglaló őseink a sztyeppei nomád népekhez hasonlóan nagyra értékelték a lóhúst. Ond, Ketel és Tarcal vezér mint Anonymus Gestájában olvasható pogány szokás szerint egy kövér lovat ölt le és nagy áldomást csapott. A lóhús és az erjesztett lótej fogyasztása azonban még az Árpád-korban visszaszorult. Ebben a kereszténység felvétele, a pogány szokásokat tiltó egyház meghatározó szerepet játszott (Györffy I. 1936: 323; é. n. /1934/b: 165; Paládi-Kovács A. 1993b: 55, 103). Miután az ízlés megváltozott, a lóhús fogyasztása csupán a rideg pásztorok szokásaként élt tovább. Az újkori parasztság ízlését az alábbi közlés világítja meg: „A csongrádiak édesnek, imejgősnek találták a lóhúst, s útálatból egyáltalán nem fogyasztották. A két világháború között többször is nyílt lómészárszék, de a közundor miatt minden esetben megbukott.” Hasonlóképpen vélekedtek a lóhúsról az orosháziak, vásárhelyiek is (Katona I. 1958: 261; Nagy Gy. 1968: 38). A 20. században a lóhús ínségeledellé, háborús emlékké vált. Alföldi pásztorok azonban nemcsak a megsérült, kényszerűségből levágott csikó húsát ették meg. A kiskunok a gyenge csikót pörköltnek szerették, idősebb lóból „szárazhúst” is készítettek (Tálasi I. 1936b: 223).
Egyes tájakon a juhászok, a csacsifogattal járó fuvarosok a munkából kiöregedett szamarat árpával, kukoricával, moslékkal meghizlalták, majd levágták. Húsát kolbásznak dolgozták fel, s füstön tartósították, zsírját pedig kisütötték. Különösen a Jászságban és Heves megye egyes részein (Verpelét, Tiszafüred) van hagyománya a szamárhizlalásnak. (Verpeléten egykor a búcsúra vágtak le néhány hízott szamarat.) Újabban a cukrászipar is felhasználta a szamárzsírt. Az 19201930-as években a Nagykunságban (Karcag, Kunmadaras), a Kiskunságban (Félegyháza, Majsa) és Szeged vidékén is élt még a szamárhizlalás szokása. Húsát, zsírját főként a juhásznép fogyasztotta (Györffy I. é. n. /1934/b: 165; 1936: 323; Tálasi I. 1936b: 223; Szilágyi M. 1964: 284; Bálint S. 1976: 489; Fazekas M. 1979: 130; SzMNA I. 89).
ÁLLATTARTÓ GAZDASÁGOK | TARTALOM | SZARVASMARHATARTÁS |