| PARASZTI GAZDÁLKODÁS | TARTALOM | ERDŐGAZDÁLKODÁS |
FEJEZETEK
A parasztgazdaság helyhez kötött, s bizonyos művelhető terület tartozik hozzá. Terület és település (falu, tanya, mezőváros) akkor is összetartozott, s szoros birtokjogi, igazgatási és gazdasági egységet alkotott, ha térben elvált, s nem érintkezett egymással. Különösen havasok, erdők, puszták esetében fordult elő a jelentős távolság és a térbeli hiátus, más határok közbeékelődése.
A faluhatárhoz rendszerint különböző hasznosítású területek tartoznak, s a művelési ágak elhelyezkedését koncentrikus körökben ábrázolják a sematizált rajzok. A kör közepén áll a falu, a következő gyűrűben a bekerített kertek, majd a szántóföldek övezete következik. Azon kívül találhatók a legelők, s a legtávolabbi gyűrűben az erdők öve helyezkedik el (lásd például Weber, M. 1979: 25; Paládi-Kovács A. 1965: 95). Földműves ember gyakran leszűkíti a határ fogalmát a szántóföldekre. (például „Elverte a jég a határt.” Ikvai N. 1967: 30).
Ez a séma többé-kevésbé alkalmas a Dunántúl, a Felföld és Erdély faluhatárainak jellemzésére, de az Alföldre nem alkalmazható. Előbb a kétbeltelkes településforma és a legelők belső és külső gyűrűje, később pedig a tanyás gazdálkodás miatt nem illeszkedett a fenti sémához.
A faluhatár jelzése, védelme minden birtokosnak és minden faluközösségnek érdekében állt. Évente elvégezték a határjelek megújítását az előírt módon lebonyolított határjárások alkalmával. Erre az alkalomra választott tisztségviselők vezetésével a közbirtokosság, a gazdaközösség tagjai húsvét időszakában körüljárták a falu határát. Ahol voltak határkönyvek, azokban is rögzítették a határjeleket, a természetes határfák, a határkövek, árkok, gyepűk, határdombok helyzetét és állapotát (Takács L. 1987).
A határjárás szerepe a feudális kor végén, s különösen a telekkönyvezés bevezetése, rendtartásának szabályozása után (Magyarországon 1855-ben, Erdélyben 1870-ben, majd az 1886. XXIX. tc.-ben) háttérbe szorult. Erdélyben a falvak körüli, a nyomások (fordulók), dűlők és nyilak (parcellák) közti határbarázdák, árkolások közösségi megvonására szolgált a falu, a földközösség tulajdonában álló falueke, a falu ekéje. Utolsó tárgyi emlékei az erdélyi és budapesti múzeumokban láthatók, használatuk az 1850–60-as években szűnt meg (Kós K. 1979: 187–194).
A parasztgazdaság méretét a feudalizmus századaiban a jobbágytelek, a földesúrtól szolgáltatások fejében használatra átengedett föld kiterjedése szabta meg. Eredetileg a telek akkora terület volt, amekkora egy jobbágycsalád megélhetéséhez kellett. A jobbágytelek volt a feudális korban a termelés és az adózás alapegysége. Rendszerint elkülönült belső telekből (porta, fundus) és hozzá tartozó külsőségből állt.
Nagysága szinte falvanként változott nemcsak Magyarországon, de Nyugat-Európában is. Szokásos terjedelme német földön 40 holdnyi körül mozgott. Nálunk a jobbágytelek méretét első ízben a Mária Terézia nevéhez kapcsolt országos úrbérrendezés szabályozta (1769). Ennek során a szántókat négy, a réteket három minőségi kategóriába sorolták és vármegyénként meghatározták az egész telekhez tartozó szántó és rét nagyságát. A Dunántúl vármegyéi hat osztályba sorolhatók a jobbágytelek mérete szerint: legnagyobb telekméretet a kelet-dunántúli megyék állapítottak meg, legkisebbet Sopron vármegye (Felhő I. szerk. 1970: 24, 68; Paládi-Kovács A. 1979a: 51–52, 98). A telek használata fejében a földesúrnak munka-, termény- és pénzjáradékkal szolgáltak a parasztok. Az úrbéres telekkel rendelkező paraszt neve telkes jobbágy, marhás jobbágy volt, szemben a földhasználattal nem rendelkező zsellérrel, gyalogjobbággyal (Varga J. 1969)
A telkek (sessio, jobbágyhely) felaprózódása korán megindult. Helyenként eredetileg sem voltak egész telkes jobbágyok, csupán résztelkesek. Arkán (Abaúj m.) a 12 kat. holdnyi birtokot félteleknek nevezték, kvartának (negyedteleknek) a 6 kat. holdas birtokot. Aki egy kvarta földdel rendelkezett, „annak már minden fordulóban volt egy darab földje és beletartozott a falu teljes jogú társadalmába” (Ikvai N. 1967: 36). Figyelmet érdemlő tény, hogy a parasztbirtokokat az ország sok vidékén még az 1950–1960-as években is a jobbágytelek-kategóriák szerint osztályozták. Átányon (Heves m.) a régi teljes jobbágytelek neve a szekció vagy egész hely, melyhez 48 kis, magyar hold (= 36 kat. hold) tartozott. Közkeletű kifejezés volt a félhely (féltelek, 24 kis hold, 18 kat. hold) és a fertály (negyedtelek, 12 kis hold, 9 kat. hold), minthogy a parasztbirtokok zöme ezekbe a kategóriákba tartozott. 1868-ban, az úri és paraszti birtokok elkülönítése idején, amikor a határ mérnöki rendezése is megtörtént, telekegységekben mérték ki a korábbi jobbágyok földjét. Egy félhely akkor Átányon 12 darabból állt. Hat „nagy darab” szántóföldből a három nyomásban és hat „kis darab” földből bent a falu alatt (kenderföld, káposztaföld, lucernás, ér melletti kaszáló) s tartozott hozzá 5 holdnyi legelő (Fél E.–Hofer T. 1997: 37).
Átányon a „félhelyes gazda” jól megélt, de a „fertályos parasztembernek” nehéz volt a megélhetése. Könnyebb volt olyan vidéken, ahol a résztelekhez irtásföld, szőlő, erdőjog stb. járult.
Több vidéken ismeretes volt a gyeptelek, a falu közföldjén (korábban legeltetésre használt füves területen) létesített jobbágyi részbirtok vagy zsellérhely. A partonülő családok a megtelepedés első éveiben kedvezőbb adózási, szolgáltatási feltételek között gazdálkodhattak, mint a község régi telkiállományának használói (MNL II. 343).
A feudális kor mezőgazdaságát a határhasználatnak a földesúr és a faluközösség által megszabott rendje határozta meg. Nemcsak a faluközösség, a közös birtoklás számtalan formája, de a határhasználatra, a haszonvételek megosztására (erdő, legelő, kaszáló stb.), a gazdálkodó közösségek szervezetére, jogaira, kötelességeire is kitérő falutörvények, földesúri és egyéb statútumok is megkötötték a paraszti üzemek gazdálkodását.
Szűkebb értelemben véve kötött gazdálkodásnak a nyomáskényszert, a fordulós határhasználatot szokták nevezni. Azt jelenti, hogy a határ (faluhatár) két-három, nagyjából egyenlő részre volt felosztva, s minden gazdának szétszórtan voltak parcellái a különböző dűlőkben. Így mindenkinek jutott a jobb és a rosszabb minőségű földekből, s az egyes határrészeket sújtó elemi csapások (áradás, jégverés) kára is megoszlott a birtokosok között (Weber, M. 1979: 25). Földközösségi földhasználat esetén még a szántóföldet is rendszeresen újraosztották a jogosultak között, de utóbb csak az erdők, kaszálók haszonvétele történt ismétlődő felosztások útján (Varga J. 1952: 23–24, 47–48; Paládi-Kovács A. 1979a: 87–93).
A „nyomásos” rendszerben a szántóföld bizonyos hányada egy évig vetetlen maradt. Erdélyben az 1930-as évekig a kétnyomásos rendszer, a Felföldön és a Dunántúlon a háromnyomásos rendszer volt túlsúlyban. Akkoriban azonban már a vetéskényszer sem volt olyan szigorú, mint a 18–19. században, s a legelőnek használt fekete ugart is felcserélték vetett takarmányokkal vagy kapásnövényekkel, főként kukoricával. Átányon az 1940–1950-es évek gazdái az ugar nélküli hármas vetésforgót tekintették mintának. Ott a szántóföld egyharmada őszi gabonát, másik harmada tavaszit (árpát, zabot, kukoricát), a harmadik pedig – az ugar helyén – szálas takarmányt (lucerna, lóhere), borsót és kapásnövényeket termett (Fél E.–Hofer T. 1997: 45–46). A tagosítatlanul maradt határban sok vidéken fennmaradt a javított fordulós határhasználat, de az ugartartáshoz mind kevesebb helyen ragaszkodtak (lásd bővebben a Földművelés c. fejezetben). A kötött gazdálkodású faluhatárokban nyomáson kívüli, szabad használatú föld kevés volt. Többnyire a faluszéli, telekvégi földek, illetve az irtások és a szőlők, összefoglalóan szorgalmi (indusztriális) földek maradtak kívül a nyomáskényszeren.
A kötött, fordulós határhasználati rendszer nyugat-európai minták nyomán már a középkorban meghonosodott Magyarországon, s jócskán túlélte a mintákat. Nálunk a szabad gazdálkodás csak 1848, a jobbágyfelszabadulás után kapott igazán lábra, noha előzményei jóval korábbiak. Az alföldi tanyásgazdálkodás mintaadó formái az 1830-as évekre már kialakultak (Balogh I. 1962). Távolabbi előzményei pedig a mezővárosi földhasználatban, a határban létesült telelők, szénatároló és állattartó telepek, szőlőhegyek üzemszervezeti előnyeiben keresendők. A mind terhesebbé váló kettős üzemvitel „három-négy évszázad” alatt az Alföldön is elvezetett a tanyai gazdálkodás dominanciájához és a hagyományos határhasználat, a közösségi kötöttségek, kooperációk felbomlásához (Makkai L. 1957c; Hoffmann T. 1967: 132–135).
A tanyásgazdálkodás kialakulásának több előfeltétele volt (például nagy kiterjedésű határ, szabadparaszti vagy mezővárosi birtokjog, a földesúri és a jobbágyparaszti földek elkülönítése, a szántóföldek birtokosok szerint egy-egy tagban való {198.} kimérése). Ezek a feltételek a Hajdú kerület és a Jász-Kun Hármas kerület, továbbá Szeged, Debrecen, Kecskemét, Nagykőrös stb. városok határában, majd az örökváltság révén korábban szabadult városok (például Szarvas, Nyíregyháza, Szentes) területén már az 1830–1840-es években adva voltak. Így az érintett városok és megyék, kerületek mintegy harmadán már akkor létrejött a tanyásgazdálkodás (Balogh I. 1962: 621–622).
Az Alföld középső részein korán kialakultak a tanyásgazdaság szakosodott, tájakra jellemző típusai is. Így a gyümölcs- és szőlőtermesztő paraszti tanyák a Duna–Tisza között, a gabonatermesztő tanyák a Bácskában és a Körös–Maros közti síkságon, az állattartó tanyák a Jászság, Kunság, Hajdúság és Debrecen térségében. 1910-ben a Kárpát-medence mintegy 15,3 millió kat. hold művelt területének mintegy egyharmadán tanyás gazdálkodást folytató helységek gazdálkodtak (Balogh I. 1962: 630–631; Hoffmann T. 1967: 137).
Az ugarfordulós, nyomáskényszert alkalmazó hagyományos gazdálkodás, valamint a „szabad gazdálkodást” leginkább megtestesítő tanyás gazdálkodás között időben és térben is voltak köztes fokozatok. Átány (Heves m.) a példa rá, hogy egyetlen falu határában is megfért egymással a gazdálkodás 2–3 formája. Ott az 1864–1868 közötti földrendezés során választhattak a birtokosok, hogy szántóföldjüket három nyomásban, hat darabban vagy egy tagban kimérve kérik. A „nyomásos” gazdák vállalták a háromfordulós vetéskényszert, az ugar közös legeltetését, és fenntartottak egy nagy közös legelőt. Velük szemben a „tagosok” kiléptek a közös művelési rendből és a közös legelőből is.
Átányon, amikor a vetéskényszert és a fordulós határhasználatot megszüntették (1901), mozgalom indult a tagosításért, s 1927-ben ki is mérték az egy vagy két darabból álló birtokokat. Jól ismerték a tanyarendszert is a közeli Jászság és a Tisza-mente határaiból, de túlnyomó többségük a tagosítás után is a községből kijárva gazdálkodott. Átány határában alig volt 6–8 paraszti tanya, azt is beköltözők lakták (Fél E.–Hofer T. 1997: 41).
A „tagosztály”, a tagosítás a polgári földtulajdon kialakulásának folyamatában fontos lépcsőfok, a birtokrendezés egyik formája. Általa az egy község határában szétszórtan fekvő, de egyetlen személy tulajdonában levő földparcellákat – a község többi birtokosának egyetértésével – egy vagy néhány (3–6) tagba vonták össze. 1836 és az 1870-es évek között az úrbéri birtokrendezések és a tagosítások – a Felföld és Erdély kivételével – általában befejeződtek. A tagosításnak három fő formája között lehetett választani:
Szabad, tanyai gazdálkodás az egytagos forma esetén alakulhatott ki.
Az 1880–1890-es években új jogi szabályozás született, s kezdetét vette a tagosítás új szakasza. Azonban a parasztbirtok szétszórtságának gondját a dualizmus kora sem tudta kielégítően megoldani. Az 1920–1930-as években a községek 10%-ában a határ még teljesen rendezetlen volt, egyetlen tagosítás sem történt. Alig több mint 300 községhatár (körülbelül 14%) minősült „jól tagosított”-nak, s a határok mintegy 76%-át sorolták abba a kategóriába, amely újabb tagosítási eljárásra szorult a korábbi {199.} tagosítás óta eltelt hosszú idő vagy az akkor választott módozat elégtelen eredménye miatt (Simonffy E. 1965: 210, 225, 235, 259).
A tagosítás után a Mezőföldön, sőt az Északi-középhegység tájain is épültek paraszti tulajdonban álló tanyák (Paládi-Kovács A. 1965: 30–32; Lukács L. 1983). A külön-külön tagokban levő tanyabirtokokon a gazdálkodás rendjét semmiféle közösségi kényszer nem szabályozta. A tanyai gazdálkodás előfeltétele volt a legalább 7 kat. hold nagyságú parasztbirtok, amelyen még érdemes volt tanyát telepíteni, mert eltartott egy családot, s elegendő munkát adott a család tagjainak (Szabó L. 1997: 308, 428).
Szerves részét képezték a paraszti gazdaságnak a jobbágyfelszabadítás előtt és után is a telkiállományba nem tartozó, de annak arányában hasznosítható legelők, kaszálók, erdők, nádasok. Ezeket a jobbágyok egymással és a földesúrral is közösen – bár korántsem azonos feltételekkel – hasznosították. A közös hasznosítás még azután is megmaradt, hogy a földesúr és az úrbéres gazdák közösségének birtokait „elkülönözték”, s határok választották el az úri és a paraszti erdőket, legelőket.
Az osztatlan közös tulajdonban levő területek haszonvételeinek felosztására a köznemesi falvakban már századok óta nemesi közbirtokosságok (compossessoratu-sok) voltak hivatva. Ezek szabályzata részletesen meghatározta a birtokközösségek működésének és a birtok igazgatásának módját, valamint a tagok részesedését a közös birtok hasznából. A közbirtokosságok fontos gazdasági funkciót töltöttek be a jobbágyfelszabadítást követő évtizedekben is, amikor a volt úrbéres gazdák és a zsellérség közbirtokosságai a nemesi mintát követve megalakultak. A továbbiakban azok koordinálták a parasztságnak jutó erdők, legelők hasznosítását. Országosan a közbirtokosságnak több változata volt. Működésüket az alábbi feladatok indokolhatták:
– az egykor fennálló közös birtoklás és haszonvételek osztatlan fenntartása (ne-mesi közbirtokosságok esetén);
– a jobbágyfelszabadítás után közös tulajdonban hagyott úrbéri tartozékok használata;
– az egykori földközösség egyik-másik maradványa;
– közösen szerzett, uraságtól vásárolt erdő- vagy legelőbirtok hasznosítása (Varga J. 1967: 60–69; MNL III: 319).
A közös birtoklás sokkal korábbi, s nem a faluszervezethez, hanem annál átfogóbb, több községet felölelő territoriális egységhez tartoztak a havasnak nevezett magashegyi kaszálók, legelők, erdők. Ilyen volt Csíkban a Negyedfél-megye havasa, amelyet csak 1858-ban osztottak fel az addigi birtokközösség hét községe között (Kerékgyártó A. 1992: 13). Szintén a 19. század közepéig maradt fenn a Hatod (Bar-dóc fiúszék erdeje), a Kilenc falu havasa, Sepsiszék erdeje. Az egyik legnagyobb kiterjedésű közhavas Udvarhelyszéké lehetett a Hargitán, melynek északi részét Tizenhét falu havasának nevezték a 19. század elején. Ős-Marosszék Havas Birtokossága 127 községet ölelt fel, s 1898 után a havasbirtok és más ingatlanok kezelése a megyei {200.} alispánra, illetve a megyei erdőgondnokságra szállt. Közösségi tulajdonban maradt az 1940-es évek közepéig (Zsigmond J. 1992: 37, 44). Az Aranyos-széki falvak Székelyerdő nevű közös birtokát korábban, már 1778-ban felosztották.
Közhavasok erdélyi vármegyék területén is léteztek a feudális kor végén (például Kolozs, Torda, Kraszna megyében). A későbbi Beszterce-Naszódhoz tartozó Rad-nai-havasokat 1762-ben, a II. román gyalogos határőrezred felállítását és a katonai közigazgatás bevezetését követően osztották fel „a községek között egyenlően” (Imreh I. 1973: 126–127; Paládi-Kovács A. 1979a: 90; Imreh I. 1983: 153; Paládi-Kovács A. 1983: 72–73; 1993b: 254). Német nyelvterületen hasonló közös birtoklási forma volt az ún. Mark, a több falura kiterjedő „Mark-szövetség” (Weber, M. 1979: 28).
Az osztatlan közös tulajdont képező legelőkről az 1894. évi XII. tc. kimondta, hogy a legelőrendtartást az érdekelt birtokosok közgyűlése állapítja meg. Az 1898. évi XIX. tc. az erdőknek a legelőktől elkülönített kezelését és önálló erdőbirtokos-ságok megalakítását mondta ki. Később a közbirtokosságok helyett legeltetési társulatok (1935) létrehozását írta elő a törvény. Az országos érvényű törvények, miniszteri és helyhatósági rendeletek átültetése a gyakorlatba azonban olykor csak évek múltán, s különféle táji, helyi változatokkal történt meg (Petercsák T. 1979: 265). Minderről a Magyar néprajz VIII. Társadalom c. kötetében (561–565) és jelen kötet Erdőgazdálkodás és Állattartás c. fejezetében szólunk kicsit bővebben.
A jobbágyfelszabadítás után a családi gazdaságokat egy ideig még korábbi jogállásuk szerint osztályozták. Az 1850-es évek derekán a felszabadult úrbéri telekbirtokos családok számát Galgóczy Károly 545 ezerre, más szerző 600 ezerre tette. A kisnemesi és polgári földbirtokos családfők számát 235 ezerre, a zsellérekét közel 820 ezerre becsülték (Galgóczy K. 1855: 102; Berend T. I.–Szuhay M. 1978: 143–44). A későbbiekben a régi jogállás helyett a birtokolt föld mennyisége, a gazdaság mérete vált meghatározóvá. Szegeden 1914-ben az alábbi birtokkategóriákat különböztették meg:
| 1. törpegazdaság | 5 hold alatt | 7736 db |
| 2. kisbirtok | 5–20 hold | 2864 db |
| 3. középbirtok | 20–50 hold | 884 db |
| 4. nagy gazdaság | 50–100 hold | 155 db |
| 5. 100 hold fölötti gazdaság | 38 db | |
| Összesen | 11 677 db |
A városnak 1914-ben 9511 bérlője volt, akiknek egy része örökfölddel is bírt. A szegedi földbérletek túlnyomó része 5–10 hold közötti volt. Szeged területe 1945 előtt valójában a törpe- és kisbirtok, illetve a kisbérlők hazája volt (Szűts M. 1914: 99; Juhász A. 1974: 310).
{201.} A statisztikai birtokkategóriák között említeni kell az 1 hold alattit is, amit a kutatás gyakran a törpegazdaság fogalomkörébe von. Az 1895. évi összeírás csak Erdélyben 181 ezer ilyen „proletár gazdaság”-ot talált, s ezek tették ki az összes gazdaság 20,4%-át (Egyed Á. 1975: 73). Magyarországon ugyanakkor az 5 hold alatti mintegy 700 ezer törpegazdaság a parasztgazdaságok közel 40%-át képviselte, de a művelt földeknek mindössze 6%-a tartozott hozzá. A törpebirtokos, félproletár rétegek földjének jövedelme nem fedezte a család eltartását, s ez a körülmény rendszeresen egyéb munkák vállalására kényszerítette őket. Az 1–5 kat. holdas gazdaságok 77%-ában volt eke, s csupán 1,7 gazdaságra jutott 1 igavonó állat. Egy-egy törpegazdaságra 1895-ben csupán 1,6 számosállat jutott, amibe a juhok, sertések, ludak számát is beszámították (Berend T. I.–Szuhay M. 1978: 147).
Az 1 hold alatti „proletár” és az 5 hold alatti „törpebirtok” kategóriáját az 1848 utáni úrbéri birtokrendezések teremtették meg. Ugyanis a korábbi házas zselléreknek szántóföld nem járt, de megillette őket egy-egy „magyar hold” a közös legelőből. Átányon az 1864–1868-ban kimért zsellérrész 600 négyszögöl legelő és ugyanekkora legelőből frissen feltört szántóföld volt. A zselléreknek osztott 1200 négyszögölekhez járultak a későbbi parcellázások, az 1920-as földreform során kimért 1–2–3 holdas törpebirtokok. Fokozták a földek elaprózódását a kisgazdaságok öröklésével járó osztozkodások és az apránkénti földvásárlások is (Fél E.–Hofer T. 1997: 38).
Kisbirtoknak számított az 5–20 kat. hold közötti gazdaság. Ebből a kategóriából ki szokták emelni az 5–10 kat. holdas gazdaságokat (ezekből 1895-ben 460 ezer volt), mint a „kisparaszti”, „szegényparaszti” réteg gazdaságait (Berend T. I.–Szuhay M. 1978: 146–147; Egyed Á. 1975: 73). Családi kisüzemeik igaerővel és talajművelési eszközökkel igen szűkösen voltak ellátva. 1911-ben a lovak és az ökrök együttes számát véve alapul csupán egy igás jószág jutott gazdaságonként, ezért a tehén igázására is rákényszerültek.
Előbb láttuk, hogy Szegeden a közepes parasztbirtok kategóriájába a 20–50 hold közötti gazdaságokat sorolták. Ezzel szemben Erdélyben már a 10–20 hold közötti birtok is a középparaszti gazdaságok körébe tartozott. Ez a birtokkategória Szolnok-Dobokában a gazdaságok 25–60%-át tette ki, Kolozs megyében pedig mintegy 25%-át. Részarányuk 1895 tájékán – erdélyi átlagot tekintve – 25–30%-ra becsülhető (Egyed Á. 1975: 74).
Hazai gazdaságtörténészek a középparasztság kategóriájába a 10–35 kat. holdas birtokkal rendelkező családokat sorolják, szemben az idézett szegedi osztályozással. Ilyen alapon a 19–20. század fordulóján országosan körülbelül 450 ezerre teszik a középparaszti gazdaságok számát (Berend T. I.–Szuhay M. 1978: 146). Erdély hegyvidékein a 30–35 holdon felüli gazdaságokat a középparaszti birtokok felső kategóriájába sorolták. A bizonytalanságot főként az okozza, hogy a gazdaságok jövedelmezősége nem annyira a birtok méretétől, mint az árutermelés fokától és a bevonható munkaerő, az eszközök mennyiségétől és minőségétől függött.
A paraszti nagygazdaság többnyire az 50–100 kat. holdas birtokkal jellemezhető. Számos esetben azonban jóval nagyobbra nőtt, de attól még nem lett belőle földesúri nagybirtok. A „gazdagparaszti birtok”, az 50–200 kat. hold közötti gazdaságok súlya és szerepe az alföldi mezővárosokban volt a legjelentősebb. Közel egyharmaduk hét alföldi vármegyében gazdálkodott. Ezeken a parasztbirtokokon volt az állatállomány {202.} és a mezőgazdasági gépek jelentős hányada. 1895-ben az aratógépek 44%-a, a vetőgépek 80%-a, a gőzcséplőgépek 74%-a a paraszti nagygazdaságok tulajdonában volt (Berend T. I.–Szuhay M. 1978: 144–145).
A birtoknagyság, a gazdasághoz tartozó föld kiterjedése önmagában nem teszi gazdaggá vagy szegénnyé a tulajdonost. Speciális művelési ágak, termékek esetén kis földterület is hozhat nagy hasznot. „Egy 40 holdas, esetleg több száz munkást foglalkoztató szőlőgazdaság vagy kertészet – bár területileg a kisbirtok kategóriába tartozik – távolról sem tekinthető kisgazdaságnak...” (Orosz I. 1965: 18–19). Nem elegendő tehát a földbirtok nagyságát figyelembe venni a paraszti gazdaságok típusainak megállapításához. A parasztgazdaságok jellegét, ökonómiai típusait sokkal inkább jellemzi a földhasznosítás intenzitásának foka, továbbá piaci magatartása, mint a birtok nagysága. „Egy gazdaság belterjes, ha abban viszonylag sok ráfordítást igénylő és ennek eredményeként viszonylag nagy hozamokat adó növényeket termesztenek és állatokat tenyésztenek, s ily módon viszonylag nagyobb összköltséggel gazdálkodnak, de több terméket is állítanak elő” (Erdei F. 1970: 184). A belterjesség – külterjesség nem értékkategória, hanem „tulajdonság” – mutat rá Erdei –, következésképpen mindkét gazdálkodás lehet eredményes és hasznot hajtó.
A gazdálkodás jellege megmutatkozik az árutermelés és az önellátás gazdaságon belüli arányaiban, szerepében is. Paraszti gazdaságok és háztartások természetéhez szorosan hozzátartozik az önellátásra való törekvés. Ezt a tulajdonságot a „natural gazdaságról” szóló történetfilozófiai eszmefuttatások gyakran túlhangsúlyozták. Tény, hogy a 19–20. század fordulóján az önellátásra törekvő s a szakosodásra kevéssé hajlamos paraszti közösségek (mint Átány) mezőgazdasági termékeik mintegy felét a piacon értékesítették, míg a másik felét maguk fogyasztották el (Fél E.–Hofer T. 1997: XIII).
Összességében az 1880 utáni korszakot a paraszti gazdálkodás specializálódása jellemzi, s a munkaigényes ágazatokban, így a kapás- és kerti kultúrákban, az intenzív állattartásban a kisüzem életképesebbnek bizonyult. Egyes tájakon (például alföldi és hegyi szórványtanyákon) élt még és egyes időszakokban (például az 1929–1932-es gazdasági válság idején) felerősödött az önellátásra törekvés, de egészében csökkent az önellátás mértéke és nőtt a piac szerepe (Benda Gy.–Hoffmann T.–Szilágyi M.–Szuhay P. 1982: 56).
Magyarországon a parasztgazdaságok zöme még a 20. század első felében is őrizte a gazdálkodás vegyes jellegét, törekedett a gabonatermesztés, a kapáskultúrák, a takarmánytermesztés és az állattenyésztés gazdaságon belüli egyensúlyára, de voltak elsősorban piacra szánt termékei is (például búza, bor, tej, növendék állat, hízott marha, hízott sertés, dohány, cukorrépa, gyümölcs stb.).
A tradicionális árutermelők, mint a történelmi borvidékek gazdaságai, már a feudalizmus időszakában is egy-egy termék előállítására szakosodtak, s a „vegyes gazdaság”-ról lemondtak. Nemcsak saját árujukat vitték a piacra (bort, szalonnát stb.), {203.} hanem a gazdaságukban nem termelt árut is ott szerezték be (Benda Gy.–Hoffmann T.–Szilágyi M.–Szuhay P. 1982: 60). A monokultúrához közelítő körzetek – mint a bortermelők falvai vagy a dohánykertésztelepek – a feudális rendszerben is „hiányos gazdaság”-okat működtettek, s nem törekedtek a teljes önellátásra. (Féloldalas, hiányos gazdaságaik voltak a juhtartásra szakosodott hegyi pásztorfalvaknak, alföldi „magatarti” juhászoknak is.)
Tanulságos fejlemény, hogy az 1920–1930-as években a gazdagparaszti birtok, sőt a középbirtok nagyobb része – a 20–25 holdon felüli kategória – külterjes irányba fejlődött. Belterjesebbnek, fejlődésképesebbnek bizonyult a 10–20 holdas kisbirtok. A kisgazdaságok birtokméretének átlaga növekedett, s kialakult az a 15–22 holdas átlagméret, „amely a paraszti üzemvitel mellett a legrentábilisabbnak bizonyult, s amely a paraszti agrárfejlődés élére került…” (Gyimesi S. 1968: 159). A parasztgazdaságok zöme azonban ebben a kategóriában is főként szemtermelő volt. 1938-ban az ipari és takarmánynövények együttes részaránya alig haladta meg földjükön a 10%-ot. Mindemellett az Alföld egyes területein a speciális növényi kultúrák tovább terjedtek, s a Dunántúlon is virágzó körzetei fejlődtek ki a paraszti kisgazdaságoknak (például a tejszövetkezetek térségeiben).
A parasztgazdaságok típusait, üzemformáit gyakorta jellemzi a bennük haszno-suló családi és külső munkaerő aránya. „Külső munkaerőn” nem csupán bérmunkást, napszámost vagy gazdasági cselédet, hanem a kölcsönmunka, a kalákaféle „összesegítés” eseteit is számításba kell vennünk. „Családi munkaerő” esetén is gondolni kell a feudális kor paraszti famíliájára, a nagycsalád, a zadruga gyakran elárvult rokonokkal, özvegyekkel bővített családi közösségeire. A faluközösség tagjaként még az állatait a falusi közös nyájakba hajtó kis földű gazdáknak is voltak alkalmazottai a falu cselédjeként szolgáló pásztorok, az erdő-, mező-, szőlőhegyi csőszök, őrök stb. személyében.
A kapitalizmus korában Magyarországon is megnőtt a külső munkaerő szerepe a nagyobb birtokkal rendelkező és az intenzívebb kultúrákkal foglalkozó parasztgazdaságokban. Az 1900. évi népszámlálás idején az 50–100 kat. holdas kategóriában minden 100 gazdaságra 90 cseléd, a 100–200 kat. holdas gazdaságokban pedig 210 cseléd jutott. Az időszakosan alkalmazott napszámosok, a terményrészért dolgozó munkások (részes aratók, kepések, részes kaszások) számát azonban a statisztika sem adja meg (Berend T. I.–Szuhay M. 1978: 145). Néprajzi, szociográfiai leírásokból tudható, hogy a földnélküliek, a törpebirtokosok munkaerejének egy jelentős hányadát is a „gazdagparaszti” üzemek vették igénybe.
Erdélyben a „paraszti nagygazdaság” (50–200 kat. holdas) rendszeresen igénybe vett idegen, külső munkaerőt. Ott, ahol két cselédet alkalmaztak (általában egy szolgát és egy szolgálót), a bérmunka mennyisége meghaladta a családi munkáét. Ebben a kategóriában (az összes parasztgazdaság körülbelül 5%-a) az idegen munkaerő nem korlátozódott a cselédekre. A vagyonosabb gazdáknak volt egy pár zsellérük is, azaz egy pár állandó részes aratójuk, s egy-egy napszámosuk is. Erdélyben a kapitalizmus {204.} korában szintén túlsúlyra jutott a bérmunka, de összefonódott a feudális eredetű ledolgozással (Egyed Á. 1975: 76).
A jobbágyfelszabadítás után a ledolgozás országszerte a munkaerő biztosításának egyik legfőbb formája lett, s éltek vele az uradalmak és a paraszti nagygazdaságok is. Részes művelésre kapott kukorica- és burgonyaföldért az igénylők több napi „kaszás robot”-tal, azaz ingyen kaszálással tartoztak. Robotnak nevezte a nép a ledolgozást az egész Alföldön, s a 19. század végén kirobbant agrármegmozdulások, aratósztrájkok fő követelései között szerepelt a ledolgozás mértékének csökkentése, a „kaszás robot” eltörlése (Balassa I. 1955: 187; Paládi-Kovács A. 1979a: 375; Szilágyi M. 1999). A ledolgozásnak országszerte ismert válfaja volt az igás munkáért (például szántásért, fuvarért) járó, illetve a gépkölcsönzésért (például vetőgépért) felszámított kaszálás, kapálás vagy egyéb „gyalogmunka”.
A ledolgozás intézménye Kelet-Európa más országaiban is létezett, s a marxista vizsgálatok figyelembe vették a földművelő gazdaságok ökonómiai típusainak meghatározása során. Főként a volt „nemesi gazdaságok” esetében különböztették meg a kapitalista bérmunkára, illetve a ledolgozásra épülő gazdaságtípust. A parasztgazdaságok típusrendjénél is osztályozó szempontként kezelték, hogy a család munkaerejét használják fel csupán vagy idegen bérmunkát vesznek igénybe. Egyes esetekben a felhasznált idegen munkaerő fizetésmódjainak arányait, szerkezetét is sikerült megállapítaniuk (Anfimov, A. M. 1963: 338–340, 345).
Magyarországon a 19–20. század fordulóján a mezőgazdasági munkásviszonyoknak sajátos területi tagozódása létezett. Az északi, északkeleti megyékben Nyitrától Máramarosig a részes munka volt túlsúlyban. Dél-Magyarországon (Bácska, Bánát) szinte kizárólagosan a szakmánybérezést kedvelték, s többségre jutott már Csanád, Bihar, Pest megyében is. A Dunántúlon Moson, Sopron, Veszprém megye, Erdélyben pedig Nagyküküllő és a volt szász székek váltak ki a szakmányos munkavégzés túlsúlyával. A pénzes munka, tehát a napszámosok és a szakmányosok alkalmazása együtt, akkor már az Alföld északi felén is többségre jutott a részes kaszálással szemben (Milhoffer S. 1898: 147–267; Paládi-Kovács A. 1977a). Azonban a rétgazdálkodás vagy a szőlőművelés munkaformái nem általánosíthatók országosan, és nem érvényesek az aratás vagy a szántóföldi kapáskultúrák munkaviszonyaiban.
Az 1930–40-es években a paraszti üzemek több szempont szerint osztályozhatók. Varsány (Nógrád m.) családi gazdaságai a tulajdon- és a munkaerőviszonyok alapján 5 típusba sorolhatók:
1. Saját tulajdonban levő mezőgazdasági üzem, amelyben rendszeresen idegen munkaerőt foglalkoztatnak. Ebbe a kategóriába tartozott a gazdaságok körülbelül 6%-a.
2. Saját tulajdonban levő gazdaság, amelyben gyakran vesznek igénybe idegen, külső munkaerőt.
3. Családi munkaerővel működő gazdaság. Ebbe a csoportba tartozott a gazdaságok mintegy 20%-a.
4. Saját tulajdonban levő törpebirtokra alapozott gazdaság, melyben egy vagy több családtag alkalmi külső munkavállalásra és jövedelemszerzésre kényszerült.
5. Rendszeresen külső munkát vállalók gazdasága.
Varsányon akkoriban 6–7 kat. hold volt az alsó határa annak a birtoknak, amelyből {205.} egy család meg tudott élni, és 15–20 kat. hold volt a felső határa annak, amelyet külső munkaerő rendszeres bevonása nélkül is meg tudott művelni (Sárkány M. 1978: 68). A fent vázolt típusrend minden bizonnyal érvényesnek vehető az adott korszakban az északi megyék széles sávjában.
Történetileg a kisüzemi termelés fejlettsége összefüggött az „élőmunka-felhasz-nálás” mértékével. Nagyüzemekben az egy dolgozóra jutó földterület mindig nagyobb, mint a kisüzemekben. „Kisüzemi tájak” munkaerő- és népsűrűsége mindenkor jelentősen meghaladta a nagybirtokét. A mezőgazdasági keresőkre jutó földterület, az állatsűrűség és a kisüzemek részesedése alapján az 1930-as években a Dunántúlon három gazdasági területtípus volt megállapítható:
1. Ahol a szántóföldhasználat és az állatsűrűség meghaladta az országos átlagot (Vas, Sopron, Moson, Győr, Komárom m.).
2. Ahol a szántók egy keresőre vetített aránya jelentősen meghaladta az országos átlagot, de az állatsűrűség átlag alatti volt (Fejér, Tolna, Baranya, Somogy m.).
3. Ahol a közepesnél gyengébb szántóművelés és az átlagot jelentősen meghaladó állattartás volt jellemző (Zala, Veszprém m.). E területek kifejezetten kisüzemi jellegűek voltak, s jelentős munkaerő-fölösleggel rendelkeztek (Tóth T. 1983: 125–126).
Az „arányok és mértékek” rendszere egyfajta „paraszti üzemtan” szerepét töltötte be a kutatók szemében, akik az átányi paraszti gazdálkodás és háztartás vizsgálatát tűzték célul (Fél E.–Hofer T. 1997: 3, 5). Sikerült is e rendszer révén megragadni az 50%-ban már az árutermelés útjára lépett paraszti gazdálkodás egyik ideáltípusát. Üzemgazdasági elemzések a paraszti kisüzemek további sajátságaira hívják fel a figyelmet. Így az üzemhelyek megoszlására, távolságára, az állatállomány és a gazdasági felszerelés mennyiségére, minőségére, az időgazdálkodásra, az adó- és hitelviszonyokra, az ár- és bérviszonyokra, piaci lehetőségekre stb. Olyan ökonómiai tényezőkre, amelyek a birtoknagyságtól, határhasználattól függetlenül is alakították az üzemvitelt, a parasztgazdaságok eredményességét, rövid és hosszabb távú törekvését. Mindezek a tényezők táji és lokális eltéréseket idéztek elő, sőt településen belül is egyedi vonásokat kölcsönöztek a parasztgazdaságok egyes csoportjainak.
A mezőkövesdi parasztgazdaságot az 1930-as években üzemi szempontból az állatállomány, a gépek, eszközök és a forgótőke szegénysége jellemezte. Szembetűnő volt, hogy az üzemvitelhez szükséges mezőgazdasági felszerelés értéke az alaptőkének (a földbirtok és az épületek együttes értékének) viszonylag csekély százalékát tette ki. Akkoriban elfogadható aránynak számított, ha a mezőgazdasági felszerelés értéke éppen hogy elérte a földek és épületek együttes értékének mintegy 20%-át. Azonban a belterjes kisgazdaságokban 1938–1940 tájékán 25%, az ipari gazdaságokban pedig 25–40% körül volt a felszerelés és a forgótőke részaránya.
Ehhez képest Mezőkövesd legjobb parasztgazdaságaiban is mindössze 13%-nyi felszerelés tartotta üzemben a 87%-os ingatlantömeget, más gazdaságokban pedig 8,5, 5,2 és 4,3% volt a felszerelés részaránya. Mindehhez még hozzájárult az állatállomány {206.} elégtelensége. Jól berendezett kisgazdaságokban az állatállomány értéke az összes vagyon 10–12%-át tette ki, míg a vizsgált mezőkövesdi parasztgazdaságokban csupán 1,2–5,8%-ot ért el. Egyetlen elemzett matyó gazdaságban tette ki a jószágállomány a 11,7%-ot, de az – a birtokon belüli 3/5 rész rét- és legelőterülettel – egészen kivételes volt a településen (Erdélyi T. 1941: 150–151).
A tagosított alföldi parasztgazdaságok bruttó hozama és nettó jövedelme az 1930-as években több mint kétszeresét érte el a fent említett mezőkövesdinek, ami egyértelműen a tagosított határ és a tanyás gazdaság versenyelőnyét igazolta. Györffy István távlatos megfogalmazása szerint „A szétszórt birtok nagy akadálya a belterjes gazdálkodásnak és az állam országszerte tagosítás által igyekszik a sok apró földdarabot egy-egy nagy darabbá összevonni. Ez az országos munkálat már száz év óta tart. Az elaprózódást véglegesen megszüntetni természetesen nem lehet, mivel a földek öröklés és adásvétel útján lassanként újra elaprózódnak” (Györffy I. 1941: 154).
Az alaptőkéhez sorolt épületek (lakóház és gazdasági épületek) értékének részaránya régiók, korok, továbbá gazdaságtípusok és birtokkategóriák szerint is igen nagy szóródást mutat. Az Alföld egykor sárból, vályogból épült házai gyorsan elavultak, s minden nemzedék inkább épített újat magának, minthogy a régit javítgassa (Fél E.–Hofer T. 1997: 341). Alföldi gazdaságok „hagyományos” melléképületei még ideiglenesebbek voltak, mint a házak. Az épületállomány alaptőkén belüli részaránya az 1930-as években Mezőkövesden a 18 kat. holdas gazdaságban 8,5, a 13 holdasban 15,6, de a 63 holdasban csupán 4,7%-ot ért el. Ugyanott a nyolcholdas gazdaságban 22,3, a négyholdasban pedig az alaptőke 34,4%-át tette ki (Erdélyi T. 1941: 152–153).
Értékesebb épületállománya volt a felföldi, dunántúli parasztgazdaságoknak, s az erdélyi szász és székely székek gazdáinak. Kőből, fából, téglából épült házaik, pajtáik hosszabb távon szolgáltak, s a gazdasági épületek értéke gyakran a házéval vetekedett. Ipolynyéken 1944-ben a 7,4 kat. hold saját és 9.1 hold bérelt földön gazdálkodó kisüzem alaptőkéjének 27,2%-át tette ki az épületek értéke. Az összesen 18 761 pengőre becsült ingatlanértékből a lakóház 6181, az istálló 4875, a pajta (kamrával) 4800 pengővel részesedett (Mohay T. 1994: 77). A 19–20. század fordulóján sok tejtermelésre, tehéntartásra szakosodott körzetben (például Kapos-völgy, Ipoly mente, Tolna m., Moson m.) jelentősen emelkedett az épületállomány, s ezen belül az újonnan épült pajták és istállók értéke.
A gazdasági felszerelés modernizálása, a gépek beszerzése az 1840-es években induló, hosszan tartó folyamat, melyben a paraszti kisüzemek kezdettől fogva részt vettek. 1895-ben már a törpebirtokos és a kisbirtokos gazdák is fel voltak szerelkezve szecskavágóval, répavágóval, darálóval, de az aratógép meg a cséplőgép akkor még nem a parasztbirtok gépe volt (Varga Gy. 1965: 344–347). A magtisztításban teljes eszközváltás történt a 20. század elejéig a gépgyárak által kínált rosták és konkolyozók révén, de a talajművelésben és a vetés munkájában csak a részleges váltásig jutott el az ország parasztsága. Erdély nagyobb része, s a törpebirtokos, kisbirtokos parasztság más tájakon sem tudta megfizetni az új gyári termékek, a korszerű gépezetek árát. A néprajzi esettanulmányok azt bizonyítják, hogy a paraszti kisüzemek az 1920–1930-as években is csak nagy erőfeszítés árán tudták az áhított gépi eszközöket {207.} beszerezni. Gútán (Komárom m.) a vetőgép ára 1200 korona volt, annyi, mint egy új lovaskocsié. Ugyanakkor 1 q búzáért 80–100 koronát, 1 kaszás napszámért 8–10 koronát kaptak csupán (Fehérváryné Nagy M. 1988: 123–135). Ilyen viszonyok között Gútán egy közepes parasztgazdaság teljes felszerelésének értéke mintegy 10 000 koronára volt tehető (1937).
Ipolynyéki (Hont m.) adatok a gazdasági eszközök még magasabb árát tanúsítják. Egy paraszti gazdasági napló 1934-ben 2700 koronáért vásárolt vetőgépről, 1936-ban 750 koronáért vett szecskavágóról tesz említést. A vetőgépért egy pár ökör árát kellett a földmíves gazdának kiadnia (Mohay T. 1994: 80–83). Magyarországon az 1920–1930-as években a gépek, ipari termékek és az agrártermékek értékaránya, árképzése még kedvezőtlenebb volt a parasztság számára, mint Csehszlovákiában. Magyarországon és Romániában a paraszti üzemek gépesítése is nehezebben haladt, mint az iparilag fejlettebb államokban.
Az ingóvagyonhoz tartozó állatállomány részesedése az össztőkéből, és viszonya az alaptőkéhez nem lehet közömbös az üzemvitel (például a talajjavítás) szempontjából sem. Mezőkövesden az 1930-as évek végén az állatállomány részesedése a paraszti kisüzemek összes vagyonának mindössze 1,2–5,8%-át érte el (Erdélyi T. 1941: 151). Ipolynyék egyik alig 8 holdas kisgazdaságában kivételesen elérte a 11,2%-ot, s ez az értékarány – a kortárs szakírók szerint – a jól berendezett kisüzemeket jellemezte. Ez az eset azt példázza, hogy a különösen élelmes, tehetséges kisgazdák több jószágot tudtak tartani, mint amennyit a hasonló méretű kisgazdaságokban társaik átlagosan tartottak (Mohay T. 1994: 125).
| PARASZTI GAZDÁLKODÁS | TARTALOM | ERDŐGAZDÁLKODÁS |