{620.} KŐFEJTÉS, KŐBÁNYÁSZAT, KŐFARAGÁS


FEJEZETEK

A természeti környezet mindenkor meghatározta az emberek foglalkozását, életmódját, különösen a tradicionális kultúra keretei között. A népesség alkalmazkodott környezetéhez, megszerezte és a maga céljaira felhasználta, megmunkálta a természetben fellelhető anyagokat, ezáltal igyekezett biztosítani az életfeltételeket. Ahol szűkösek voltak a növénytermesztés és az állattenyésztés lehetőségei, ott különösen rákényszerült a természet adta nyersanyagok – a fa, az agyag, az ásványok és kőzetek – kitermelésére és megmunkálására. A kőzetek többnyire olyan természetföldrajzi környezetben: hegyvidéken lelhetők fel, ahol a növénytermesztés az ökológiai adottságok miatt nem vagy csak részben biztosította a megélhetést. Adatokkal igazolt tény, hogy a kőzetek felhasználása a Kárpát-medence számos hegyvidékén sok évszázados múltra tekint vissza. A kötet jellegénél fogva, itt a népi kőtechnika és a kőzetek népi felhasználásának tárgyalása a célunk, ezért a tárgykör történeti, művészettörténeti összefüggéseire csak utalunk.

A kőfejtés és a kőfaragás sokáig elhanyagolt tárgyköre volt a hazai néprajzkutatásnak. Vajkai Aurél 1948-ban joggal állapíthatta meg: „A nép ásvány-, kőzetismeretével részletesebben nálunk még nem foglalkoztak. A kutatás általában az értékesebb fémekhez, aranyhoz, ezüsthöz fűződő hiedelmeket, legendákat gyűjtötte, emellett teljesen elhanyagolta a népi mineralógiát” (Vajkai A. 1948: 9). Csak a legutóbbi két évtizedben fordult a kutatók figyelme a népi kőtechnika: a kővágás és a kőnek a népi építészetben történő felhasználása felé. Az Északi-hegyvidék kőbányászatáról és kőépítkezéséről Bakó Ferenc (1972; 1978), Hála József (1983b), I. Sándor Ildikó (1973), Szakáll Sándor és Viga Gyula (Szakáll–Viga 1984; Viga 1985) tártak fel értékes adatokat. A Balaton-felvidéki kőbányászattal Hála József (1983a), a székelyföldi és erdélyi kőfeldolgozással ugyanő (1981), Kós Károly (1980) és Molnár István (1971) foglalkozott. A malomkőbányászatról és -faragásról Román Jánosnak (1963) köszönhetünk új ismereteket, s ezeket több vonatkozásban gazdagította Selmeczi Kovács Attila (1981a; 198lb) a kézimalmok elemzése révén. A Duna-Tisza közén lelhető réti mészkő kitermeléséről és felhasználásáról, amire korábban csak szórványos utalások történtek, Juhász Antal (1982b) és Sztrinkó István (1982) hozott új ismeretanyagot.

Ha a történeti adatfeltárásokat és a kőből faragott sírjelekkel, szakrális emlékekkel foglalkozó tanulmányokat ezúttal nem is szemlézzük, látható, az utóbbi időben számottevő előrelépés történt a népi kőtechnika kutatásában. Legjobban a Mátravidék, a Bükkalja és a Börzsöny kőkultúráját ismerjük. A mészkő bányászatáról, a mészégetésről, ennek kereskedelméről szóló rendkívül alapos és kiváló tanulmányokat {621.} Bakó Ferencnek köszönhetjük (Bakó F. 1951a; 1963; 1968; 1969). Jó tájékozódásunk van a Duna-Tisza közi réti mészkő vágásáról és a székelyföldi kőmunkáról, de hiányosak ismereteink a Bakony, a Vértes, a Pilis és a Zempléni-hegység falvainak kőbányászatáról és a kő ottani felhasználásáról. Ha ezeket a fehér foltokat a kutatás majd eltünteti, megérnek a feltételek a magyarországi kőbányászat és a népi kőfaragás monográfiájának elkészítésére.

A MAGYARORSZÁGI KŐBÁNYÁSZAT ÉS KŐFARAGÁS MÚLTJA

A Dunántúlon és Erdélyben több kőbányát már a rómaiak műveltek. A homoródjánosfalvai (Udvarhely m.) bányában talált leletek és a környéken előkerült feliratos kövek alapján megállapították, hogy a bányában az i. sz. 3. század első negyedében már kitermelés folyt (Téglás 1886, 1898; I. Sándor 1973: 229). Pannonia és Dacia római fennhatóságának megszűnte után, a népvándorlás korából kőbányák műveléséről századokon át természetszerűen nincsenek adataink. A 11–12. században épült templomok és kolostorok fennmaradt kőfaragványai észak-itáliai, majd a 12. század közepétől francia hatásra és kapcsolatokra utalnak. A nagy hatósugarú esztergomi műhely mellett a művészettörténeti irodalom számon tartja a pécsi, a pilisszentkereszti kőfaragó műhelyt, ahol külföldi mesterek dolgoztak. Az 1019-ben felszentelt zalavári bencés apátság faragványai Ausztriában, Salzburg környékén bányászott fehér márványból készültek, más esetekben, például a szeri monostor 13. század eleji építkezésein az oszlopfőket süttői mészkőből (márványból) faragták (Entz 1964; Trogmayer–Zombori 1980: 40–41). Valószínű, hogy az olasz, francia kőfaragók mellett magyarok is dolgoztak, akik idővel elsajátították a mesterség fogásait. A 13. században már egyes falusi templomok (Csempeszkopács, Őriszentpéter, Ják, Lébény, Zsámbék, Feldebrő, Bélapátfalva) kapuzatát is művészi kőfaragás díszítette.

A királyi és egyházi építkezéseket követően a 14. századtól nagyobb városaink gazdag polgárai is építettek olyan kő- és téglaházakat, amelyek kőfaragó- és kőművesmesterek munkáját igényelték. Zsigmond, majd Mátyás uralkodása idején olasz és német építőmesterek dolgoztak Magyarországon. A 15. században elismert volt Kassai István kőfaragó, aki a középkori építési vállalkozó tipikus alakja (Szűcs J. 1955: 249–250). Tevékenységéből arra lehet következtetni, hogy a mesterség néhány egyházi és világi központban gyökeret vert Magyarországon, és magyar művelői is voltak.

Árpád-kori és középkori kőbányászatunkról csak szórványos adatok tájékoztatnak. Több helynév első okleveles említése -például Kőkút (1338), Köveskál (1341–42), Kővágóörs (1341) – azt bizonyítja, hogy az adott településeken a kővágás és a kő felhasználása legalább a 14. század első fele óta élő gyakorlat volt. A Dunakanyar vidékén a márianosztrai pálos kolostor (1352) és több középkori vár a környéken feltárt kőzetekből épült. 1487-ben és 1489-ben a budai királyi palota építkezéseihez az esztergomi érsek Süttőről és Tardosról szállíttatott márványkövet. E két, Duna melléki bányából származtak a visegrádi vár díszkútja, a budai vár és az esztergomi Bakócz-kápolna márványfaragványai (Balogh J. 1955: 68). A közelmúltban Nagymaros határában fedeztek fel középkori kőbányát, de mindezzel együtt egykorú kőbányászatunkról még keveset tudunk. Kívánatos volna elvégezni régi kőfaragványaink és azokkal egyidejű kőbányáink kőzetanyagának összehasonlító geológiai vizsgálatát.

{622.} Az egri vár építkezésein a 16. század közepén német és olasz kőfaragókon kívül magyarok is tevékenykedtek. A latin lapicida mesterségnév nem csupán kőfaragókat, hanem kőfejtőket és kőműveseket is jelölt. A magyar kőfaragók az Eger környéki kőbányákban dolgoztak, és napszámjuk alig fele volt az olaszok bérének, amiből arra lehet következtetni, hogy olasz és német mesterek készítették az igényesebb kőfaragásokat, a magyarok pedig a várfalba rakott szögletes kváderköveket fejtették és faragták (Détshy 1963: 186–189).

A külföldi, leginkább olasz mesterek szerepe meghatározó a magyarországi kőfaragóipar kibontakozásában. Ahol a nagyobb egyházi és polgári építkezéseken kőfaragókra volt szükség, ott rendszerint megtalálhatók az olasz mesterek: Eger környékén kívül dolgoztak a Börzsöny és a Gerecse hegységben, a Balaton-felvidéken és Székelyföldön is. Többen letelepedtek és elmagyarosodtak, mások visszatelepültek hazájukba (Békefi 1978; Hála 1981; Tarisznyás 1982c). Szerepük bizonnyal abból adódott, hogy Itáliában a kora középkor óta a kőfaragásban és építészetben magas szintű szakmai tudásra tettek szert, és ezért szívesen alkalmazták s jól megfizették őket Magyarországon. Rajtuk kívül osztrák és német kőfaragók betelepülése és hatása számottevő.

Nagy múltú kőfejtő és kőfaragó központok az egyházi és világi építészet centrumai közelében alakultak ki: Esztergom–Visegrád–Buda körzetében, Eger környékén és a Balaton-felvidéken. Eger régiójában a püspöki székhely és a vár építkezései folytán a középkor óta művelt kőbányák a 19. század elejére kimerültek, ezért új bányákat kellett nyitni. A 19. század elejétől városaink rohamosan felgyorsuló építkezése, majd az utcák kikövezése fokozódó szükségleteket támasztott építő- és útburkoló kő iránt. Példaként említjük, hogy a Börzsöny hegység délnyugati részén lévő Csák-hegyen az 1830-as években kezdődött a nagyobb arányú kőbányászat. 1840-ben ismerték fel, hogy a szobi kő útburkolásra alkalmasabb a gránitnál, mert nem válik simává s ezáltal síkossá, mint a gránit. Élelmes tőkés vállalkozók felismerték a Csák-hegyi kőbányászatban rejlő üzleti lehetőséget, és rövid idő alatt felfuttatták a termelést: 1869-ben már 300 munkás dolgozott a kőbányákban, 1864-ben 300-400 ezer darab faragott és faragatlan kockakő és 100 ezer darab járdakő került ki a Csák-hegyi bányákból. A környékbeli falvakból sokan elsajátították a kőfejtést és a kőfaragást. Visszaemlékezések szerint a mesterség fogásait az ausztriai Mauthausenből hozott munkásoktól tanulták meg, akik később visszaköltöztek hazájukba. A leghíresebb kőfejtők a márianosztraiak lettek (Hála 1983b).

Schafarzik Ferenc munkájából (1904) tudjuk, hogy századunk elején a történelmi Magyarország területén 2515 kőbányát ismertek. Nagyobb részüket a 19. században kezdték feltárni, de a szerző számon tart néhány 18. századi és „ősrégi”-nek jelölt (bizonytalan ideje művelt) kőbányát is.

A kőfejtés joga, éppúgy, mint az agyagásásé és a mészégetésé, a feudalizmusban a földesurat illette. Ezt a jogot bérbe adhatta, amit számos nagybirtokos meg is tett. A jobbágyfelszabadítás, illetve az úrbéri pátens után a bányák többsége a falusi közbirtokosság tulajdonában, kisebb része magántulajdonban, de bérlők kezelésében volt. A közbirtokossági bányákat a Bükkalján a legeltetési társulat gondozta, amely helyi kőfejtőkkel vágatta a követ, vagy bérbe adta a közös bányát egy-egy esztendőre. Hagyományos szokásjog szerint a falubeliek saját házuk felépítéséhez ingyen fejthettek követ a község kőbányáiból (Szakáll–Viga 1984: 95–96).

A Duna–Tisza köze számos helyén nagy múltú a réti mészkő fejtése, amit a nép általában darázskőnek nevez. Holocén kori képződmény, amely a mély fekvésű területeken úgy keletkezett, hogy a csapadékvizek és a növényzet által kiválasztott {623.} humuszsavak kioldották a talaj mésztartalmát, s ebből mészkő – egyes geológusok véleménye szerint dolomit – vált ki. A réti mészkőt az Árpád-kortól, legalább a 11. század óta templomok alapozásához, építéséhez, később középületekhez és a népi építészetben is használták. Kőfaragványok készítésére nem – vagy ritkán – alkalmas, mert kevésbé kemény és időálló, mint hegyvidéki mészkő és homokkő összetételű kőzeteink, de kitermelése és helyi felhasználása az Árpád-kortól a legutóbbi évtizedekig – kisebb megszakításokkal – folyamatosnak mondható (Juhász 1982b; Sztrinkó 1982).

Magyarországon homokkő, mészkő és különböző vulkáni eredetű kőzetek (andezit, dácit, tufa stb.) kitermelése folyt. A kőzetek tudományos elnevezéseit csak az iparszerűen működő bányákban dolgozó munkások ismerték, ők sem mindet – viszont a feltárt kő színe, tulajdonságai, felhasználási módja szerint minden egyes fajtáját megnevezték. Hála József a Börzsöny falvaiban 42 népi kőzetelnevezést gyűjtött össze.

A KŐMUNKA FAJTÁI: GYŰJTÖGETÉS, KŐVÁGÁS, KŐFARAGÁS

A természetben található kövek közvetlen, alakítás nélküli alkalmazása a paleolitikumtól a közelmúltig minden népnél nyomon követhető. A hegyoldalban, patakmederben összeszedett köveket tűzben fölforrósítva a szapulóvíz (mosóvíz) felmelegítésére használták. A Szeret menti csángók kaszájukat, sarlójukat a folyómederből válogatott görgetegkővel fenték, melyet éppúgy alakítás nélkül használtak, mint az észak-amerikai indiánok a faágak közé erősített buzogánykövet. De a természetes követ, ún. patakkövet alkalmazták építkezésre is: ebből épült a Mátra-vidéken a gyöngyössolymosi templomtorony, a gyöngyöspatai templom és a kisnánai vár. Népi építészeti alkalmazása úgy történt, hogy a fal tövét az eresz alatt patakkővel rakták ki, s így szilárdabb és a vizet taszító padkát alakítottak ki. A patakkő, erdei kő összeszedése még gyűjtögető tevékenység. Kőfeldolgozásról ott beszélhetünk, ahol az összegyűjtött kődarabokat elhatározott céllal megmunkálták. A Lápos völgyében például a patakmederben gyűjtött homokkőlapokból fenkövet és köszörűkövet állítottak elő. A lehasított kődarabokat pattintással nagyolták és a patak vízében, egy érdes homokkőtömbön csiszolták simára, ami őskori munkamódot őrzött meg a legutóbbi évtizedekig. Két Lápos-völgyi falu: Rogoz és Plopis román háziiparosai a vásározás és „faluzás” révén a két világháború között körülbelül 50-60 km-es körzetet láttak el a gyárinál jobb minőségű fenőkővel (Kós 1980: 55–74). A nyers, megdolgozatlan kőpor is áruvá vált a Bükk hegység egyes falvaiban. A riolittufa szétmállott darabjait vagy porát az asszonyok összegyűjtötték, megrostálták és mint edény tisztítására alkalmas mosogatószert árusították az alföldi falvakban (Viga 1986a: 63).

Erdélyben a hegyoldalban gyűjtött vagy fejtett homokkőlapokból kevés alakítással sütőkő készült, melyen az ünnepi eledelt, a lepényt sütötték. Háromszékből 1759-ből ismert palacsintasütő kő elnevezés is. Sütőkövet használtak a Bodrogközben, Ormánságban, Zselicségben, Göcsejben és az Alsó-őrségben is. A Hunyad megyei Nagyalmáson a dácittufából – mely viszonylag könnyen formálható vulkanikus kőzet – harang alakú sütőeszközt, ún. sütőharangot faragtak, amely Erdély déli részén kívül a Dél-Dunántúlon is elterjedt. Készítéséhez bányászcsákányt, kétélű kis csákányt és fakörzőt használtak (Szilády Z. 1909; Gunda 1966: 296–332). Kőből serpenyőket is {624.} faragtak, és a Nagy-Szamos vidékén homokkőlapokból építették a kandallók füstfogóját és füstelvezető kürtőjét.

Jó minőségű, jól faragható, sok mindenre hasznosítható kőhöz fejtés útján jutottak. A kőfejtő, kőbányász régi magyar elnevezése kővágó, amely 14. századi oklevélben bukkan fel először, és helyneveinkben (pl. Kővágószőlős, Kővágóörs) ma is él.

A kőzetet különböző vastagságú, néhol többméteres talajréteg fedi, melyet csákánnyal, ásóval bontottak meg, s kézi kosarakban hordták el vagy ellapátolták a kitermelés helyéről. A munkát leföldelésnek, rámolásnak, magát a földréteget meddőnek, salaknak nevezték. A termőtalaj alatti legfelső kőréteg töredezett, ún. háportyás kő, amit lakóházak fundamentumához, kőkerítéshez vagy udvaron járdakőnek használtak. Ez alatt található az értékes terméskő. Fejtése keménységétől függően másmás technikával történt. Megfigyelték, hogy a kőzetben függőleges vagy ahhoz közelítő irányú repedések, erek, más néven szerek vannak. A bükkaljai Bogácson öreg kőfejtők úgy mondják, „a kőnek szála van, mint a fának”. Kézdipolyánban (Háromszék m.) pedig így fejezték ki: „Saját magát megmutatja, hogyan kell fejteni. Minden kőnek van növése, mint a fának.” A követ az erek mentén hasították, úgy, hogy a repedésbe hosszú nyelű kalapáccsal – aminek samu, bunkó, vasbunkó a neve – vasékeket vertek. Az ékek tágították a repedést, és a kő végül elhasadt. A talajjal párhuzamos, vízszintes repedéseket és az ezek által behatárolt kőtömeget lógernak nevezték. Az erek tágításával a kőzet az alatta lévő rétegsorig, lógerig hasadt le. Természetes, hogy a kő jellege: az erek és a lógerek iránya meghatározta az ilyen kihasítható kőtömbök méretét. A bükkaljai fejtők szerint a legnagyobb kiemelhető kőtömbök 200 × 60 × 50 cm méretűek, amelyek alkalmasak voltak például egy-egy útszéli kereszt kifaragásához.

Másfajta technikát igényelt a rosszul hasadó kőzetek, például a puha riolittufa fejtése, melyeket sámolni kellett. A sámolás lényegében mesterséges ér kialakítása a kőben: csákánnyal 6-10 cm széles, körülbelül 20 cm mély árkot mélyítettek a kőzetbe, amiből a törmeléket rövid nyelű sámkapával távolították el. Az így kivágott árkokba, sámokba ékeket ütöttek a fenti módon, és az ékek mélyebbre ütésével hasították le a kívánt nagyságú kőtömböt. A kihasított kődarabokat vasrúddal emelték ki a helyéről. A követ gyakran még a helyszínen lenagyolták baltás csákánnyal vagy maszlinak (muciinak) nevezett eszközzel.

Az egymás mellett dolgozó kővágók féltékenyen vigyáztak saját fejtésükre. A kőzet erei gyakran átvezettek a szomszéd munkaterületére, ilyenkor valamilyen természeti képződmény (fa, bokor, kődarab) jelezte, ki meddig fejt. Szokás volt tiszteletben tartani egymás fejtését (Szakáll-Viga 1984: 96-100; Viga 1985: 22–25).

A Gerecse hegységben lévő süttői és tardosbányai márványbánya munkásai 19761977-ben rekonstruálták a kézi erővel végzett munkamódszereket. A fúrás, a fejtés vagy treibolás, az ékeléses hasítás, a sziklatömbök emelése és rakodása során a kutató dallamos munkarigmusokat vett hangszalagra, amelyek szervesen hozzátartoztak a közös munkavégzéshez. A munkavezető rigmusmondása adta meg a munka ütemét, amire némelyik munkafolyamat közben társainak rigmusa felelt. Tehát rigmus hangolta össze mozdulataikat, ahogyan az egyik énekes előmunkás mondotta: „Ha nem adunk neki énekszót, akkor nem tudunk egyszerre dógozni…” A rigmusok szövege a gerecsei bányákban a 19. század második fele óta dolgozó német, olasz, szlovák és magyar munkások nyelvi kohójában alakult ki (Békefi 1978).

Az iparszerűen működő nagy kőbányákban, például a Csák-hegyen a munka emberemlékezet (kb. a századforduló) óta robbantással kezdődött. Ehhez kézi erővel, utóbb géppel fúrtak lyukakat. Egy ember terpeszülésben vagy állva fogta a fúrót, amit {625.} két társa ráverőkalapáccsal ütött. A fúrót minden pörölycsapás után 90 foknyit el kellett fordítani, hogy a kőzetet a lyuk alján egyenletesen repessze. Ha a fúrt lyuk háromszög alakú lett, a munkásokat azzal csúfolták: „Fokhagymás a lukatok”, vagy „Béka van a lukban”. 10-20 cm mélység elérése után a lyukba vizet löttyintettek, hogy a kő nedvesen könnyebben munkálható legyen. Közben a lyuk fenekén összegyűlt vizes kőport kanálszerű eszközzel kimerték. Stószfúróval készítettek 4-5 m mély lyukakat is. A robbantásos kőfejtés tárgyalása túlmutat munkánk keretein. A lerobbantott köveket a fenti módon hasították kisebb darabokra. Gyakorlott kőfejtők a robbantás után ránézésre meg tudták becsülni, hogy egy-egy kődarabból milyen terméket és hány darabot lehet készíteni.

Kővágók vájták a vulkáni eredetű riolittufába az Eger környéki falvak (Sirok, Egerszalók, Ostoros, Szomolya, Noszvaj stb.) barlanglakásait. A munkát azzal kezdték, hogy a homlokzatot képező sziklát függőlegesre vágták, s ezen kimérték az ajtó és az ablakok helyét. Először az ajtónyílást vágták ki, úgy haladtak befelé. Régen kéthegyű csákánnyal dolgoztak, amit naponta vittek a kovácshoz élesíteni. Századunk első évtizedeitől háromfajta csákányt: baltás, kapás és picces csákányt, különböző ékeket, vasrudat és irtókapát használnak. Egy 1893-as születésű siroki kővágó 1950-ben készítette az utolsó, sziklába vájt lakást, és életében huszonegy újat alakított ki. Készültek három-négy helyiségből álló barlanglakások is. Egy lakás „kivájása” átlag két hónapi megfeszített munkát igényelt (Bakó F. 1972: 353; 1978: 66–73).

Más körülmények között folyt a Duna-Tisza közi réti mészkő bányászása. A kővágók tapasztalata szerint ott volt érdemes a fejtését megkezdeni, ahol sok kővirág (Malva silvestris) nyílott. Egy kisteleki kővágó a megfigyeléseit így összegezte: „Mikor elmöntem egy rétbe, már láttam, hol van kő. Ahol kőréteg van, ott van olyan hely, ahol a gáz a föld alól kijön… Ott magosabb a fű. Azt a helyet kalapnak neveztük.” Emellett gyakran előfordult, hogy vályogveréshez vagy tapasztáshoz szükséges agyag ásása vagy kútásás közben akadtak darázskőre, de a tapasztalt kővágók bizonyosan tudták, hogy a rétségeken hol lehet terméskövet találni. Ha új lelőhelyet tártak fel, sosem ott kezdték a kitermelést, ahol legdúsabban nőtt a vegetáció, hanem attól négy-öt méter távolságra. Azt tapasztalták ugyanis, hogy a magas, bokros növényzet alatt legvastagabb a kő, ahol épp ezért nehéz volt átszakítani.

A munka az egy-két ásónyom vastagságú talajréteg eltávolításával, a leföldeléssel kezdődött. A réti mészkő 3-4 cm-es felső rétege lemezes szerkezetű, amit pacsmagkőnek, pecsmegnek neveznek. Ezt csákánnyal ütögetve fejtették fel, és kisebb-nagyobb darabjait alapba vagy igénytelenebb építmények falába rakták. A Duna-Tisza közi kővágók kőfejtő eszköze tömör, mindkét végén acélozott hegyben végződő vasrúd, melyet kovács készített. Súlya 16-20 kg, hossza 120-140 cm, vastagsága 3-5 cm. A legidősebbek 1920 táján ezzel dolgoztak, s valószínű, hogy előtte már több nemzedék használta ezt az eszközt. Előbb alkalmas helyen a csákány hegyével kis lyukat ütögettek a terméskőbe, majd a vasrudat ismétlődően egy helyre verve mélyítették a lyukat. Közben vizet öntöttek bele, hogy a kőtörmeléket kimossák és szétcsapassák. Tapasztalt kővágó ismerte a rudalás tempóját, és úgy rudalt, ahogy a kő minősége és a munka előrehaladása megkívánta. A kemény, acélos kő a rudaláskor szinte zengett és visszarúgta a rudat. A kővágónak némelykor a rudat nem is kellett emelni, csak elkapni és a lyukba irányítva lendületet adni neki. Az egyenletes erejű ütések alatt szinte „röszketött a kű” és előbb-utóbb mögdurrant, vagyis elhasadt.

A rudalás időtartama függött a kővágó ügyességétől, erejétől, de a terméskő vastagságától és milyenségétől is. A Duna-Tisza közén a felszín alatti mészkőrétegek vastagsága 25-30 cm-től 60-70 cm-ig terjed. A vékonyabb kőréteget természetesen {626.} kevesebb ütéssel elrepesztették, ám örültek a vastagabb kőrétegnek, mert annak a kitermelésével több keresethez jutottak. Az acélos mészkő szálába elhasadt öt-hat méter hosszan is.

134. ábra. Kőfejtő, kőfaragó eszközök a Börzsöny hegységből:

134. ábra. Kőfejtő, kőfaragó eszközök a Börzsöny hegységből: 1. nagykalapács (Perőcsény); 2. bunkó (Diósjenő); 3–4. buckó (Ipolytölgyes); 5. bunkó (Szokolya); 6. bunkó (Kóspallag); 7. baszás macli (Szob); 8. macli (Szob); 9. dornyi (Szob); 10. kiütő (Romhány); 11. svégli (Szokolya); 12. kalapács (Bernecebaráti); 13. kézikalapács (Szob, Márianosztra); 14. kézikalapács (Kóspallag)

A lehasadt darázskövet rúddal és csákánnyal kifeszítették a helyéről, és a leírt módon repesztették kisebb darabokra. A kővágás az Alföldön is új bánya megkezdésekor volt a legnehezebb – részint mivel a kőréteg, mint egy hatalmas, föld alatti teknőben, egyben volt és nehezen hasadt, részint mert a lerepedt darabokhoz nehezen {627.} lehetett hozzáférni. Általában kerek, öt-hat méter átmérőjű bányát nyitottak, és a kő természetét, hasadását figyelve folytatták a fejtést (Juhász 1982b: 147–150).

Az alföldi kővágók éppolyan kiváló természetismeretről adtak tanúbizonyságot, mint a hegyvidékiek. Van olyan megfigyelés, melyet a Szeged környéki kővágó ugyanazokkal a szavakkal fejezett ki, mint a bükkaljai: „A kőnek szála van, mint a fának.” Tanulságos a kisteleki kővágók tapasztalata: „a holttetemnél (ahol a felszíni növényzet a legdúsabb, következésképp a kő legvastagabb), amíg a kő él, addig olyan, mint a vas, olyan fekete, de ha kivágjuk, akkor mögszürkül”. Megkülönböztették a darázsfészkes vagy morzsás követ, melyben kis üregek, járatok képződtek, mint a darázsfészekben. Ez sárgásvöröses, gyengébb minőségű, puha mészkő. Leggyakoribb a sárgás vagy barnás színű kő előfordulása, legjobbnak pedig a szürkés árnyalatú, érces, acelas követ tartják.

135. ábra. Kőfejtő, kőfaragó eszközök a Börzsöny hegységből: 1–8. kőfejtő csákányok (

135. ábra. Kőfejtő, kőfaragó eszközök a Börzsöny hegységből: 1–8. kőfejtő csákányok (1. Zebegény; 2. Nagybörzsöny; 3. Ipolytölgyes; 4. Kemence; 5–8. Perőcsény); 9. csákánykapa

136. ábra. Kőfejtő, kőfaragó eszközök a Börzsöny hegységből: kőfaragó balták:

{628.} 136. ábra. Kőfejtő, kőfaragó eszközök a Börzsöny hegységből: kőfaragó balták: 1–2. Nagybörzsöny, 4, 10–11. Zebegény; kőfaragó fejszék: 3. Ipolytölgyes, 5. Bernecebaráti; faragócsákányok: 6. Perőcsény, 9. Bernecebaráti; kőművescsákányok: 8. Nagyoroszi, 12. Letkés; beipike: 7. Ipolytölgyes

A jó kőbányát igyekeztek kihasználni: addig vágták, amíg csak követ találtak. A réteg széle felé a kőréteg elvékonyodik, majd megszűnik. Csengele határában az 1940–1950-es években körülbelül 2 katasztrális holdnyi semlyékről termeltek ki mészkövet közutak és épületek alapozásához.

A kivágott terméskövet Szeged, Kistelek, Pusztaszer körzetében kubiba, a Kiskunságon, a Duna-Tisza köze középső és északi részén négyzetölbe rakták. A kubi (kubik) 1 öl széles, 2 öl hosszú, fél öl (95 cm) magas kőrakás, ami tulajdonképpen 1 köböl. A mértékegységet a kubikosoktól vették át. Egy négyzetölnyi kő a kubinak éppen a fele. A kő árát századunkban leginkább e két mértékegységben, néhol köbméterben számolták (Juhász 1982b: 150; Sztrinkó 1982: 167).

{629.} A kőfejtés kemény, embert próbáló munka, de nem volt szakképzettséghez kötött foglalkozás. Gyakran szállt apáról fiúra. A 12-13 éves fiúgyermek a hat elemi elvégzése után gyakorta segített apjának, közben elsajátította a munkafogásokat, és már fiatalon képes volt olyan teljesítményre, amit erős, de a kőbányászatban járatlan felnőttek sem tudtak utánozni. Így volt ez a Börzsönyben, a Bükkalján s nemritkán a Duna-Tisza közén is. A kőbányászok tehát képesítés nélküli parasztspecialisták.

137. ábra. Kőfejtő és kőfaragó eszközök a Börzsöny hegységből: hasítószékek:

137. ábra. Kőfejtő és kőfaragó eszközök a Börzsöny hegységből: hasítószékek: 1–2. Szob; szerszámosládák: 3–4. Kóspallag, 5. Diósjenő; fabunkók: 6–8. Romhány; betűvágó vésők: 9–10. Romhány, 11–12. Diósjenő

A kőfaragás viszont évszázadok óta szakképzettséghez kötött mesterség, művelői gyakran a kőművesekkel alakítottak közös céhet. A kőfaragókat eredetileg a kőműves megnevezés jelölte, és a mesterségen belüli munkamegosztás kibontakozása, a 16. {630.} század második fele óta illeti ez a szavunk a falrakást, vakolást végző mesterembereket. A kővágók és a kőfaragók ugyanazokkal a szerszámokkal dolgoztak, de utóbbiak finomabb munkát végeztek, ezért tevékenységük között minőségi különbség állapítható meg (I. Sándor 1973; Viga 1985). Ám a hazai kőbányászat régióiban a kőfejtés és a kőfaragás rendszerint nem különült el egymástól. Például a bükkaljai Szomolyán a kővágó parasztspecialisták nagy része tudott követ faragni, és a tanult kőfaragók is foglalkoztak kőfejtéssel. Egy szomolyai ember a két munka összefonódását így magyarázta: „Nem lehetett jó kőfaragó, aki a bányászáshoz nem értett, de jó bányász sem lehetett, aki nem tudta, hogy mi van a kőben. Egy kőfaragónak már a hegyben ismernie kellett a követ” (Viga 1985: 29). Hasonló volt a helyzet a Börzsöny kőfejtő és kőfaragó falvaiban (Hála 1983b).

Bükkalján a legszegényebbek között voltak, akik csupán a bányászáshoz és a kő hasításához értettek, ők napszámosként dolgoztak a tehetősebb gazdálkodók kőbányáiban. Az a kis földű parasztember, akinek saját bányája volt, a kifejtett követ rendszerint maga fel is dolgozta. Századunk első felében Szomolyán 15-20 tanult kőfaragó iparos volt, de a helybeli férfiak többsége – a mezőgazdasági munkák mellett – bányászta és faragta a követ. A parasztspecialisták között akadtak, akik olyan magas szinten értettek a kőfaragáshoz, mint a legügyesebb tanult kőfaragók, és tudásukat éppúgy elismerte a közösség, mint a mestervizsgát tett iparosokét. Úgy tűnik, hogy egy-egy paraszti közösségben – faluban, kistájon – nem csupán szakképzettségük révén, hanem rátermettségük, hozzáértésük alapján is specializálódtak az emberek a kőmunkára (Szakáll–Viga 1984: 117; Viga 1985: 29–30). Ez – más mesterségeket is figyelembe véve – általános érvényű tanulságok levonására nyújt módot.

A fejtett kő feldolgozásának legegyszerűbb eljárása az útburkolati kövek készítése, amivel főleg a Duna-kanyar és a Börzsöny hegység kőbányáiban (134–137. ábra) foglalkoztak. Innen látták el az 1860-as évek óta a fővárost és számos nagyobb városunkat úti és járdakővel.

Az útburkoló köveket maguk a kővágók, ricerek hasították, darabolták a kívánt méretre ékek, vésők, durmancs, nagykalapács és macli vagy bunkó segítségével. A munka egy részét egylábú széken (sztolicska) végezték, amelyen ülve jobbra-balra hajolhattak az éppen szükséges szerszámért. A készítés utolsó fázisa a kiálló egyenetlenségek eltávolítása, az ún. spicölés, amit nagyobbrészt a gyermekekre bíztak. 11-12 éves fiúk, apjuk vagy bátyjuk mellett, a spicöléssel kezdtek beletanulni a kőmunkába. A kész útburkolati köveket figurába rakták – ami hasonló, mint az alföldi kubikosok földprizmája –, és ökrös szekéren, lovas kocsin szállították a vasúti rakodóra vagy hajóállomásra. Ezt a munkát még nem tekintették kőfaragásnak.

A kőfaragó a ricer által megmunkált négyszögletes kövön tovább dolgozott: először a stokkolókalapáccsal simára egyengette, majd aszerint, hogy mit készített belőle, formálta és díszítette. Szerszámait többnyire kovács készítette, századunkban pedig már városi üzletekben és szerszámlakatosoktól szerezte be. A szerszámnyelet vékony, hajlékony, de erős fából (cser-, kőris-, som-, gyertyán-, juharfa) maguk faragták. A romhányi kőfaragók minden este éleztették szerszámaikat a községi kováccsal, mások az élezést, javítást maguk végezték (Hála 1983b; Viga 1985). Legtöbb kőfaragó az udvaron, esetleg a szín alatt dolgozott. A kőtömböt fabakra vagy két kődarabra emelték, s úgy munkálták.

{631.} MALOMKŐ-, FENŐKŐ- ÉS KÖSZÖRŰKŐ-KÉSZÍTÉS

Külön foglalkozássá fejlődött a malomkő, a fenőkő és a köszörűkő készítése.

Malomkőnek a lyukacsos kvarcit- vagy trahittartalmú, kemény vulkanikus kőzetek alkalmasak. Hazánkban a sárospataki megyeri malomkőbánya volt a leghíresebb, Erdélyben pedig Csicsóújfalun vágták a legjobb minőségű malomkövet (Román 1963; Kós 1980: 291–308). A sárospataki kőbánya művelését román kori faragványok tanúsítják, a csicsói malomkőfejtés első említése 1552-ből ismeretes. Patakon 17. századi összeírások 16 kőbányászt, Csicsóújfalun 1715-ben 15, 1750-ben 26 malomkőfaragót említenek, tehát a malomkőfejtéssel és -faragással viszonylag kisszámú specialista foglalkozott. A sárospataki megyeri bánya 1870 tájáig működött, mivel az idő tájban áttértek a francia módszerű, kisebb darabokból cementtel összeragasztott malomkövek használatára, ami fölöslegessé tette az egy tömbből hasított malomköveket, Csicsóújfalun viszont az 1950-es években is készítettek malomkövet.

A Mátra vidékét és a Felföld középső részét Gyöngyössolymos látta el malomkővel. A helyi hagyomány szerint olaszok honosították meg a mesterséget, a díszkőfaragással együtt. A solymosi malomkőről az első levéltári adat 1753-ból való, de föltételezhető, hogy kézimalomhoz szolgáló köveket már sokkal előbb is faragtak (Nagy Gy. 1964: 116–117).

Sárospatakon a kvarcitot néhol 9–11 méter vastag talaj- és töredezett kőréteg fedi, ezért az új malomkőbánya nyitása, a fedőréteg eltávolítása hosszú időt, olykor kétesztendei munkát igényelt. A törmeléktől megtisztított kőzeten cirkalommal megrajzolták a malomkő kerületét, a tömbből csákánnyal kifaragták a követ, majd a kész kő alsó pereme alá körül ékeket vertek és a tömbről lehasították. A nagyobb malomkövek 120–160 cm, a kisebbek 50–110 cm átmérőjűek voltak, vastagságuk 25–40 cm. A kisebb méretűeket kézimalmokon alkalmazták.

Egy malomkő kivágása a pataki kőbányásznak 6-9 napjába telt, így évi termelése körülbelül 40 malomköre tehető. A 17. századi bányászlétszám ismeretében Román János a megyeri bánya egykori évi termelését maximum 400 malomkőre becsüli. Ennél kisebb volt a csicsói malomkőfejtők termelékenysége: ott egy kő fejtése és faragása 2-3 heti munkát igényelt, és egy kőfejtő évente általában 5-8 követ állított elő, mivel földműveléssel is foglalkozott (Kós 1980: 300). Sárospatakon a 18. századra üzemszerű bányaművelés alakult ki, és elkülönült a vállalkozó bányagazdák és a bányászlegények rétege. A kőbánya jövedelméből egyharmad-egyharmad rész illette a földesurat, a bányagazdákat és a bányászlegényeket. A harmados művelés, majd a 19. század közepétől a bérmunkára való áttérés magyarázza a pataki malomkőbányászatnak az erdélyinél nagyobb termelékenységét. A jó minőségű sárospataki malomkő hírnevéhez az is hozzájárult, hogy vízi úton – a Bodrogon és a Tiszán – a szekerezésnél könnyebben és olcsóbban szállíthatták sok nagyalföldi településre.

A köszörűkő és a fenőkő (kaszakő) fontos közszükségleti cikk, s a tömeges gyári előállításuk előtt a keresletet egyes kőfaragó központok specialistái elégítették ki. A Veszprém megyei Rezi és a Zala megyei Csesztreg faluban számosan a köszörűkő, a háromszéki Kézdipolyánban a fenőkő faragására szakosodtak (Molnár I. 1971; Hála 1983a). Rezin századunk első felében 60-80 ember foglalkozott rendszeresen köszörűkő-készítéssel. Mindkét termék apró szemcsés homokkőből készült, és a kőfejtést a leírt módon és szerszámokkal végezték. A kézdipolyániak rendszerint ősszel termelték ki egész esztendei anyagszükségletüket – 4-8 köbméter kárpáti homokkövet –, s azután télen a lakásban, tavasztól őszig a szabad ég alatt fenőkövet faragtak és {632.} súroltak (csiszoltak), a családtagok közreműködésével. Egy fénköves naponta átlag 50-60 darab fenőkövet, egy rezi kőfaragó 8-10 darab köszörűkövet tudott elkészíteni. Portékáikat századunk első felében is főleg maguk értékesítették, több megyényi körzetben járták a hetivásárokat, de a rezi köszörűkövet közvetítő kereskedők, bazárosok is árusították. A közelmúltban (1966) Kézdipolyánon tíz kőfaragó készített fenőkövet, Rezin viszont már csak két specialista faragta a köszörűkövet.

MUNKASZERVEZET, ÉLETMÓD.
A KŐVÁGÓK ÉS KŐFARAGÓK A FALU TÁRSADALMÁBAN

A kőfejtők a régebb ideje iparszerűen működő bányákat kivéve (pl. Tardosbánya, Csák-hegyi kőbánya) rendszerint egyedül vagy családi munkaszervezetben dolgoztak. A felnőtt férfinak leggyakrabban fia segített az egyes munkafázisokban, 12-13 éves korától. Ez a fiúgyermek munkába nevelésének és a foglalkozás elsajátításának igen elterjedt hagyományos formája. Egymást kisegítették, például rakodásnál, nagyobb kövek kiemelésénél, de mindenki „a maga karjára dolgozott”. Hogy a munka miért maradt individuális jellegű, annak több összetevője lehet: egyrészt a kővágás eléggé speciális hozzáértést igényelt, s ennek fortélyait a családon kívül nemigen adták át, másrészt az átlagosnál jobb kereseten a specialisták nem szívesen osztoztak volna tapasztalatlanabb társaikkal. Ha a földeléshez vagy más munkához családon kívüli munkásra szorultak, azt napszámban fizették.

Ez a kötetlen, családi szerveződésen alapuló munkavégzés a dunabogdányi kőbányában is élt egészen az 1930-as évekig: a ricerek kora reggeltől késő estig dolgoztak, gyermekeik, családtagjaik korlátlanul segíthettek, és az ő munkájukat is nekik számolták el. A harmincas évek közepén, miután megalakult a kőbányában is a szakszervezet, munkaidőrendet vezettek be, és 4-5 fős partikat, bandákat alakítottak, melyek már együtt végezték a munkát (I. Sándor 1973: 233; Hála 1983b).

A családi munkaszervezet a kőfaragó specialisták körében is eléggé elterjedt. Csak a kőfaragómestereknél tapasztalható az iparosságra jellemző munkamegosztás: tanoncok, segédek alkalmazása, akiknek már tanult szakmájuk, amivel foglalkoznak. A munkaszervezet hagyományosnak tekintett formája összefügg a magyarországi kővágók, kőfaragók gazdasági, társadalmi helyzetével.

A kőbányászattal föld nélküli és kevés földű, földjükből megélni nem tudó szegényés kisparasztok foglalkoztak. Lényegre tapintó a bükkaljaiak vélekedése, mely szerint „Bogácsot a szegénység, a földtelenség tette kőfaragó faluvá” (Szakáll–Viga 1984: 102). E sommás általánosítás mellett a kőfaragó régiók között eltérések azért kimutathatók. Székelyföldön a kőfejtéssel és -faragással foglalkozó embereknek általában volt kevés földjük. Többségük – a családdal együtt – gazdálkodott is, tehát kétlaki életmódot élt, mások napszámosokkal műveltették a földet, de a család megélhetését mindenképpen a föld haszna és a kőmunka együttesen biztosította.

Bükkalján a legszegényebb parasztok azért mentek el követ fejteni és faragni, hogy kiegészítő jövedelemre tegyenek szert, amiből – miután a kőmunkával jobban lehetett keresni, mint a földműveléssel – vagy kőbányát béreltek, vagy földet vásároltak. Utóbbiak ezáltal a mezőgazdasági munkához kötődtek, s inkább ez határozta meg létalapjukat. Számos zsellér tavasztól őszig alföldi vagy dunántúli uradalomban summásként dolgozott, ősztől tavaszig pedig kőfejtéssel kereste a kenyerét. {633.} A táj kőfaragó falvaiban (Bogács, Novaj, Sály, Szomolya) csak 10-15 család számára jelentett a kőbányászat és -faragás állandó foglalkozást, a többiek saját kis földjükön vagy mások földjén végzett paraszti munkák mellett folytatták a kővágást.

A Börzsöny falvaiban a 19. század második felében fölfejlődő kőbányászat megváltoztatta a lakosság életét. A századforduló után a Csák-hegyi bányákban olyan nagy volt a munkáskereslet, hogy Márianosztrán a parasztok parlagon hagyták földjeiket és a bányákba mentek, részben ricernek, akinek pedig lova volt, az kordézott: egylovas kordéval követ szállított. A konjunktúra az első világháborúig tartott.

A fővárosi építkezési és útépítő konjunktúra a Duna-kanyar iparszerű köbányáiban állandóan ott dolgozó kőbányászréteget hívott életre. Ők egy holdon alóli földdel rendelkeztek, vagy földnélküliek voltak. Azok a börzsönyi kisparasztok, akik 2-5 hold földet bírtak, vagy többet is, de családjukat ennek a jövedelméből nem tudták eltartani, szintén elmentek kőbányába dolgozni. A nagy kőbányák közelében Márianosztrán, Ipolydamásdon a munkaképes férfiak 60-70%-a, Kóspallagon 30-40%-a kőbányában dolgozott. E falvak társadalma három rétegre tagolódott: a földművelő gazdák, a bányamunkások és a kétlakiak – mezőgazdasági munkát és kőfejtést is végzők – rétegére. A falu vezetősége a gazdák közül került ki, akik a kőbányászokat tarisznyásnak, kobelkárnak gúnyolták. A kőbányászok közül a bányamesternek volt legnagyobb tekintélye, őt a ricerek, a kőfejtők, a rakodók, a kavicstörők és a napszámosok követték. A gazdák nem szívesen adták lányukat kőfejtőhöz feleségül (Hála 1983b).

A réti mészkő fejtésével is föld nélküli és egy-két holdas szegényparasztok foglalkoztak, akik az aratórész és a napszám mellett erre a kiegészítő keresetre is rászorultak. Változást az 1960-as évek elején a termelőszövetkezeti átszervezés hozott: akkoriban egykori kisparasztok is vállalkoztak kővágásra, hogy jövedelmüket kiegészítsék.

Összegezésül – Viga Gyulával egyetértve – megállapítható, hogy a kőmunkát végzőknek nagyobb része nem szakadt el a paraszti munkától, hanem a mezőgazdasági munkák szüneteiben folytatta ezt a tevékenységet. A kőbányászás és kőfaragás évi ritmusa a mezőgazdasági munka rendjéhez igazodott, mert jelentős részben mezőgazdasági munkaalkalmakból élő, képesítés nélküli emberek – parasztok – folytatták.

A kőfaragó régiókban jelentős a képesített iparosmesterek szerepe, ami – készítményeik révén – a szomszédos tájakra is kisugárzott, de ez az iparosréteg elég kisszámú. Iparszerűen működő kőbányáinkban jelentékeny munkásréteg dolgozott, amely azonban falusi lakóhelye, családja, rokonsága révén sok szállal kötődött a paraszti életformához.

A KŐ FELHASZNÁLÁSA, NÉPI KŐTECHNIKA

Mindenekelőtt a kőbányászat régióiban terjedt el mint építőanyag. Népi építészeti felhasználásáról a 18. század második felétől ismertek a legkorábbi írott emlékek: Gyöngyössolymoson 1777-ből datált kőből épült parasztházat fedezett fel Bakó Ferenc, egy 1789. évi szokolyai (Nógrád m.) hagyatéki leltár szerint „Ház és kamra vagyon kőbül építve” (Gönyey 1938). A 19. század elejétől szaporodnak a paraszti kőépítkezés írásos és tárgyi emlékei. 1910-ben a Bükkalja négy falujában minden ház kőből volt, számos településén pedig a kőházak aránya meghaladta a 90%-ot (Bakó F. 1978: 61-62; Viga 1985: 41). Hasonló volt a kőfalazatú házak aránya a Balatonfelvidéken a veszprémi, a balatonfüredi és a tapolcai járás sok falujában.

{634.} Mióta használatos népünk körében a kő mint építőanyag? Az újabb szakirodalomban erről két felfogás ismert. Bakó Ferenc azt tartja, hogy a magyar népi építészetben a kő használatával a 18. századtól számolhatunk – feltárt forrásaink ezt adatokkal igazolják. Korábbi népi építészeti alkalmazását illetően vannak feltevések, ám ezek – úgy véli – nem eléggé bizonyítottak. Szerinte a kőház egy időben társadalmi ranghoz kapcsolódott, s utal arra a középkori jogszokásra, mely szerint építéséhez királyi jóváhagyást kellett szerezni (Bakó F. 1978: 61–62, 65; 1985: 228–229). Viga Gyula viszont úgy véli, hogy ahol a követ templomok, várak, kastélyok építéséhez századok óta fejtették, ott meg kellett jelennie a paraszti építőgyakorlatban is. Bükkaljai kutatásaiból arra következtet, hogy a kőtechnika több évszázados hagyománnyal bír a parasztság kezén is – jóllehet el kell ismernie, hogy e tájon egyelőre nem került elő olyan középkori emlékanyag, amely a környéken bányászott kőzetek köznépi építészeti felhasználását igazolná (Viga 1985: 41, 61).

A kérdésre csak további középkori ásatások és levéltári adatfeltárások után lehet választ adni. Hadd tegyük hozzá, hogy 12-13. századi kőkemencék, kőlapokból rakott tűzhelyek több lelőhelyről ismertek – ám a fenti vélemények a kőfalazatú parasztházak múltjáról ütköznek. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a kőből faragott tárgyak élettartama 70-120 évre becsülhető, utána másodlagos funkciót láttak el: házalapba, hordó alá kerültek stb. A márvány és a gránit hosszabb élettartamú, de azokat népünk nem használta, csak az utóbbi évtizedekben terjed a népi márvány síremlékek újbóli megfaragása.

A magyar falu kő épületelemei közül legelterjedtebbek a kőkapuk, amelyek gyakran díszítettek is. Az utcai kiskapu és nagykapu kőoszlopai sok helyütt együttest alkotnak. A kapuoszlopokat lehetőleg egy tömbből faragták, de ha a kő nem adta ki az oszlop magasságát, az alsó harmadát faragták külön darabból. Kézdipolyánban a kapuláb részei: kerékvetők, küszöbkő, ütköző és bolthajtás. Dunabogdányban a kő kapukeretek legdíszesebben faragott része a szemöldökgerenda. A faragott díszű kapukat módos gazdák készíttették (I. Sándor 1973: 247–249; Hála 1981).

Kőből faragtak ablakkereteket, tornácoszlopokat, tornáckönyöklőket, padot, lépcsőt, itatóvályút, határkövet, híd- és pinceboltozat-elemeket, járdalapokat. A kő építőelemként történő felhasználása mellett leginkább a sírkő- és a kőkeresztállítás szokása terjedt el népünknél.

Az újabb kutatás szerint a faragott sírkövek az utóbbi másfél-két évszázadban terjedtek el falvainkban és mezővárosaink paraszti lakossága körében. Kezdetben a gazdag családok állíttattak halottaiknak kő sírjelet, majd a múlt század vége felé a kevésbé tehetős parasztok is követték a „korízlést”, elsősorban azokon a vidékeken, ahol a sírkőhöz a közeli kőfaragóktól könnyen hozzájuthattak. A síremlékállítás nemesi, polgári szokásának hatása kapcsolatos parasztságunk polgárosodásával. Egyes területeken, például Kis-Küküllő megyében a nagymértékű erdőirtás miatt tértek át a fejfák állításáról a házilag faragott sírkövekre.

Megkülönböztetünk tábla, obeliszk, kereszt, valamint tábla és kereszt formájú sírköveket. Protestáns temetőkben a sírkőtáblák és obeliszkek, a katolikusok temetőiben a keresztek, illetőleg a keresztfaragvány fejezetű sírkőtáblák terjedtek el. A falusi kőfaragó specialisták paraszti megrendelésre többnyire durva megmunkálású, rövid feliratú, egyszerű díszítésű sírköveket készítettek, melyek régi temetőkben még láthatók. A paraszti kőfaragásnak kivételesen szép példája az a szomolyai (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) sírkő, melyet Szalóki Márton készített 1904-ben szülei sírjára. A falusi kőfaragó a szokványos ikonográfiai jegyek alkalmazásával gazdagon díszített, egységes kompozíciójú, esztétikai hatású sírkövet faragott (Kunt 1983: 37–38, 54–56).

{635.} Kőfaragómesterek, illetőleg specialisták készítették a temetői és út menti kereszteket, fogadalmi szobrokat is. A legügyesebbek értettek a corpus és a szoboralakok (Nepomuki Szent János, Szent Vendel, Szent Donát, Mária stb.) megformálásához, de figurális faragással csak kevesen foglalkoztak. Viga Gyula kutatásai szerint a bükkaljai Bogácson, Szomolyán több kőfaragó mintakönyvet használt, amelyből a megrendelő kiválaszthatta a kívánt kereszt-, illetve sírkőformát. Ezek a mintakönyvek jobbára nem a kőfaragók saját rajzait, hanem a nagyobb városi kőfaragó cégek sokszorosított terveit tartalmazták. Egy 84 éves szomolyai kőfaragó, aki 25-30 szoboralakot faragott élete során, így beszélt erről: „Újat én nemigen találtam ki, mindig csak a régi mintákat faragtam meg újra. A Krisztus-faragást nem tanultam senkitől, csak a kőfaragó mesterséget tudtam jól. Nem voltam szobrász, csak a szobrászok által készített mintáról faragtam…” (Viga 1985: 35). Ez a szerény önvallomás arra int, hogy a legügyesebb, szoboralakokat készítő kőfaragókat is adott minták alapján dolgozó mesterembereknek kell tartanunk. Mindez nem zárja ki azt, hogy a kutatás az iparos és paraszti kőfaragás számos alkotásán a provinciális művészet megnyilatkozásait fedezi föl, és magukat a többnyire névtelen alkotókat naiv művésznek (is) tekinti. E kérdés vizsgálata túlmutat feladatunkon, s – amellett, hogy további kutatásokat kíván – inkább a népművészeti fejezet tárgykörébe vág. (E problematikát érinti Viga 1985.)

A kőbányászat ismertebb régióiban – a Bükkalja falvaiban, Eger és Gyöngyös körzetében, a Székelyföld némely vidékén – a kőfalú házak, a kőkerítések és kis kőhidak, a sírköves temetők és az útszéli keresztek, a kőpadok és a kőlapokkal kirakott udvarok – mint Viga Gyula rámutat – szinte mediterrán hangulatú „kővilág”-ot idéznek. Ezekben a falvakban a fejtett és faragott terméskő fontos eleme a tradicionális kultúrának – legalábbis az utóbbi évszázadokban. Ám a kő az árucsere révén eljutott más településekre is. Magyarországon a különböző természeti adottságú tájak között évszázadok óta sajátos munkamegosztás alakult ki, s ennek egyik formája a hegyvidéken bányászott kő értékesítése a síkság, illetve a peremvidék falvaiban. A Mátra- és a Bükkalja kőfaragói körülbelül a múlt század közepétől szállítottak faragott követ a dél-hevesi (Tisza melléki) és a dél-borsodi településekre, ahol a vagyonosabb parasztok kő ablakkereteket, tornácoszlopokat és építőkövet (kváderkő) vásároltak (Bakó F. 1978: 64-65). Akik fogattal rendelkeztek, maguk szállítottak, de gyakrabban fuvarosok révén folyt a kő értékesítése. Árának általában fele volt a kőfejtőé, fele a fuvarosé. Ínséges, háború utáni években a követ közvetlenül terményre cserélték.

A bükkaljai kőfaragók termékei közül a sírkövek és az útszéli keresztek jutottak el legtávolabbra: ellátták a szomszédos településeken kívül az egész Jászságot és a Tisza-mellék településeit. Minden kőfaragónak általában 100 km-es körzetben volt 5-6 települése, ahová ő készített sírköveket (Szakáll–Viga 1984: 113–114; Viga 1985: 55–57).

A fejtett és faragott kő népi felhasználását a beton műkő alkalmazása szorította vissza, főleg az ötvenes évektől felgyorsult ütemben. A tufából faragott szomolyai építőkő azért Mezőkövesd, Bogács, Borsodivánka, Tiszabábolna magánépítői között az 1970-es években is kedvelt volt. Az eger-tihaméri kőbánya géppel vágott riolittufa kváderköveit pedig még e sorok írása idején is nagy tömegben szállították a Tiszától északra elterülő síkság falvaiba.