{341.} A KENDER, A LEN ÉS A GYAPJÚ NÉPI FELDOLGOZÁSA

TILÓ

A törőmunkák legáltalánosabb eszköze a tiló (111–115. kép). Megtaláljuk a Kárpát-medence minden olyan falujában, ahol kender- és lenfeldolgozással foglalkoztak, de ugyanígy elterjedt volt Európa-szerte is.

Az eszköz lényegében két, párhuzamosan egymás mellett húzódó deszkaél, amelyek közé egy harmadik deszkaél jár az egyik végén rögzített csap segítségével. Az egykarú emelő módjára működő törőszerszám szabadon mozgó karját a két párhuzamos deszka közé beverve törik meg a deszkaélek szögébe helyezett kender- és lenkórót.

A magyarságnál használatos tilókat technikai felépítésük szerint két fő csoportba oszthatjuk. Az elsőnél a tiló törzséül felhasznált gerenda közepén áttört vájatot vésnek ki, amibe a tiló vágókarja (nyelve, álla) belejár. A másik típusnál ezt a vájatot két deszkaélnek – egymástól bizonyos távolságban való – párhuzamos egymás mellé rögzítésével érik el. Az előbbi egyszerűbb, nehezebb, durvább kidolgozású eszköz, míg az utóbbi könnyebb, karcsúbb, finomabban megmunkált szerszám. A tilók e két csoportja, az áttört törzsű és a deszkás szerkesztésű eszközök elsősorban időbeli különbözőségek: a múlt század végén jóval több faluban volt általános az áttört törzsű tiló, mint századunk elején vagy éppen a század közepén.

Az áttört törzsű tilóknál a vájat oldaléle lehet sima vagy fogazottan kiképzett. Egészen határozott területet mutat a fogazott oldalélű, áttört törzsű tilók elterjedése: a Nagyalföldön, annak tiszántúli és Duna–Tisza közi részén egyaránt megtaláljuk, le a Bácskáig és a Bánátig (Szolnoky 1972: 51). Ezen az összefüggő területen kívül mindenütt máshol sima oldalélűek a tilók.

Az áttört törzsű tilók csoportjában – függetlenül attól, hogy az oldalélek fogazottak vagy simák – találunk egy- és kétvályús, illetve ennek megfelelően egy és két vágódeszkás eszközöket. Sima oldalélek mellett az egyes vájat (egy vágóéllel) az általános, míg a fogazott oldalélű kendertörőnél az egyes vájat jobbára a Duna–Tisza közi, a kettős vájat pedig a tiszántúli részeken az uralkodó.

Áttört törzsű tilóknál gyakran előfordul, hogy kétszer olyan hosszú gerendán az eszközt megkettőzik. Ezen a kettős tilón, kétvégű tilón egyszerre ketten is dolgozhatnak. Használatukat a Balatontól északra eső területen, a Kisalföldön, a Tiszaháton és az erdélyi magyarságnál tapasztaltuk leginkább.

A deszkás szerkesztésű tilók oldaléle mindig sima. A nyelv vágóélének száma lehet egy, kettő vagy – ritkán – három. Legáltalánosabb az egyetlen vágóéi. A deszkás tilók nyelve szorosabban illeszkedik, és így finomabb munkát végez, mint az áttört törzsű törőtilók.

A tiló típusú kender- és lentörők jelölésére a tiló a legáltalánosabban használt elnevezés. Ma jobbára a második törésnek, vagyis a tisztításnak a könnyebb, finomabban {347.} kidolgozott szerszámát nevezik tiló névvel. Az első törésre szolgáló eszköznek vágó, illetve törő a neve leginkább. A vágó terminus a Dunántúlon, a törő a Dunától keletre fordul elő, a tiló ugyanakkor szinte mindenütt.

A nyelvtudomány megállapította tiló szavunkról, hogy honfoglalás előtti, török eredetű, s eredetileg bőrtörőt, kendertörőt jelentett. A publikációk és a levelezések útján összegyűlt adatok arról győztek meg, hogy 1. a szóban forgó bőrtörők szerkezetüket és működési elvüket tekintve azonosak a tilóval, 2. mindig fogazottak, 3. népi nevük mindig annak a török tal szócsaládnak a származékai, ami előzményéül szolgált a magyar tilónak is.

Kutatásaink alapján végül is arra a megállapításra jutottunk, hogy a tiló típusú kender- és lentörők elődjének az eurázsiai sztyeppövezet pásztorkultúráinak a bőrtörőit tartjuk. Az eszközt – mint kultúrájuk szerves elemét – a népvándorlás népei hozták Európába, minden valószínűség szerint a 4–9. század folyamán. A magyarság is magával hozta a kendertörésre alkalmas bőrtörőt, a tilót, ami itt funkcióváltással kender- és lentörővé alakult: fogazása elmaradt, majd egy fa törzsének áttörésével megnyílt az út a deszkás szerkesztésű formák felé. (Részletesebben a tiló történetéről lásd Szolnoky 1972: 43–97.)

Tanulságos azonban még az egy- és többnyelvű tilók recens európai elterjedése. Közép-Európában (Dél-Németországban, Svájcban, Észak-Olaszországban, Horvátországban, Morvaországban, Szlovákiában, Közép- és Dél-Lengyelországban) egymás mellett találjuk meg használatban az egy- és többélű tilókat. E központi, közép-európai zónától délre és keletre eső területeken az egynyelvű tiló az uralkodó, a központi régiótól nyugatra és északra eső területeken pedig a két- vagy többnyelvű tiló az általános.

Ez a területi elrendeződés fényt vet az egy- és többnyelvű tilók alkalmazási rendszerére is. Európának túlnyomóan lent termelő nyugati és északi vidékein a többnyelvű, kendert termelő déli és keleti tájain pedig az egynyelvű tiló használata az általános, a vegyesen kendert és lent termelő középső tömbjében pedig mindkét tilótípus párhuzamos használatát találjuk meg. Abban a vegyesen kendert is, lent is termelő zónában, ahol az egy- és többnyelvű tilót általánosan együtt megtaláljuk, ott a lent egymás után kétszer is megtörik ugyanazzal a két- vagy többnyelvű törővel; hasonlóképpen a kendert is kétszer egymás után, csakhogy előbb nagyjából az egynyelvűvel, majd aprólékosan tisztítják a többnyelvűvel. Az egynyelvű tilók területén, így lényegében Kelet- és Délkelet-Európában, gyakori a kendernek egymás után két egynyelvű tilón való megdolgozása: törése egy durvább és tisztítása egy szorosabban záródó, tisztító tilón. Ez az általános magyar rendszer is.

A tilóval való rostnövénytörés európai népi gyakorlatában tehát lényegében két fő rendszert találunk: egy nyugati és bizonyos fokig déli egytilós törőrendszert, valamint egy közép-, kelet- és észak-európai kéttilós rendszert, mely utóbbi a lenes vidékeken jobbára ugyanannak a tilónak kétszer egymás utáni használatát, a kenderes területeken pedig két különböző (egy durvább és egy finomabb munkát végző) tilónak az egymás utáni alkalmazósát jelenti. A rendszerek kialakulásában jelentős szerepe volt az eszköz megismerési korának és a feldolgozásra kerülő rostnövényfajtának (kender, len).

{348.} TÖRŐSZÉK, TÖRÉS SULYOKKAL

A kenderkórók áztatás, illetve szárítás utáni törésére szolgál a törőszék is. Ez egy fahasáb, amiben keresztben vagy hosszirányban egy vályús, öblös mélyedést képeztek ki. Ebbe beletartva a kenderkórók maroknyi kis nyalábját, egy ütőszerszámmal (leginkább sulyokkal) addig ütik, törik, míg csak a megroppant pozdorja ki nem hullik a rostszálak közül (116. kép).

A törőszékek két fő csoportja a keresztvályús és a hosszantvályús változat, és mindkét hasábon lehet egy vagy két munkamélyedés. A hosszantvályús és a kettős hosszantvályús törőszékek két területi foltban, a Kisalföldön és a Balaton keleti végétől északra eső területen voltak használatban, míg a keresztvályús (és kettős keresztvályús) változatok Észak-Pest, Nógrád és Hont körzetében. Hosszantvályús törőszékre találtunk még szórványosan Tolnában, Hevesben, Borsod-Abaújban, valamint Torockón és Temesrékason Erdélyben. A kárpát-medencei előforduláson túl az élő kultúrában még egy szűkebb területen találtunk rá a törőszékre Európában: Szerbia délkeleti és Macedónia északi részén, valamint az e területhez kapcsolódó Nyugat-Bulgáriában. Az ezen a vidéken található törőeszközök mindig hosszantvályúsak.

Ha nem is találtunk a recens európai parasztkultúrákban törőszéket, de egy hozzá nagyon Hasonlót ismerünk. Van ugyanis egy sulyokkal, furkósbottal (stb.) történő lentörési mód, aminek ősrégi múltja van nemcsak az európai, hanem általában a lenkultúrában. Ennél viszont mindig sima kő- vagy fafelületen történt a törés. Ilyennek tudjuk már az ókori Egyiptomból, s így törték a lent Plinius korában a rómaiaknál. Így, sima kőlapon, kerek vagy – ritkán – szögletes sulyokkal törték a lent mindenütt Európában. Felmerül a kérdés, hogy a kendertörésre használt vályús mélyedésű törőszék a hozzá tartozó sulyokkal nem az általános európai lentörő sulyoknak és alátétjéül használt sima lapnak az egyes területeken kialakult variánsa-e? Feltűnő ugyanis, hogy ott puhítják a pozdorjától már megtisztított kenderrostokat sima kövön sulyokkal való veregetéssel, ahol legerősebben érződik a lenkultúra hatása: a Dunántúlon és a Kárpát-medence északi vidékén. (Térképes bemutatás: Szolnoky 1972: 111.) A törőszék egykor, különösen a tiló nagyarányú térhódítása előtti időben – főleg recens elterjedéséből következtetve – Európa e nagyobb, középső területein általánosan használt szerszám lehetett. A kiindulást az önálló eszköz kialakulásához az óeurópainak számító, sulyokkal sima felületen való lentörés munkamódja és eszköze nyújtotta. A tiló terjedése azonban fokozatosan visszaszorította a törőszéket, s századunkra már csak nagyon elszigetelten, de két jelentős, foltszerű elterjedésével aránylag nagy területen átfogóan maradt fenn.

KÖLYŰS KENDERTÖRŐ

A kenderszárak első, alapozó törésére használt eszköz. Lényege a lábbal mozgatott, kétkarú emelő módjára működő nehéz fanyelv, amit a ráálló ember hoz munkába. Az alsó gerendán hosszanti, ék formájú oromzat húzódik, amibe a felső, rávágódó nyelv hasonlóan kialakított negatívja illeszkedik bele (118–120. kép).

Kölyűs kendertörőt a magyar parasztság használatában két nagyobb területen találtunk: az Ipoly–Sajó–Tisza határolta vidéken, valamint a Duna-Tisza köze és Dunántúl déli részén. E két térségben a kölyűs kendertörőknek egymástól formailag is eltérő két típusát találtuk meg. Az északi típusra jellemző, hogy alapgerendája {349.} mindig ágasfából készült. Az Y formájú elágazás tövében keresztben elhelyezett tengelyen mozgatható a felső gerenda, a törő nyelve. Az északi típusú törőket mindig lábazatra emelik, és az e típushoz tartozó eszközöknek a törőfelületén egyetlen ék alakú gerinc húzódik. A déli típusú kölyűs kendertörőknél az alapgerenda mindig elágazás nélküli, soha sincs lábazatuk, és a két törőfelület többgerinces, illetve többvölgyes.

A kölyűs törők típusait csak bizonyos fokig fedi a népi terminológia. A Dél-Dunántúlon általános a zupa, zupáló, dufa elnevezés. E nevek délszláv kapcsolatra utalnak, mivel ott sztupa a törőmozsár és a kölyű neve. A törő elnevezést a Duna-Tisza közén a déli típus, Nógrádban pedig az északi típus jelölésére alkalmazták. Az eszköz eredetére utalnak a déli és északi típus területén egyaránt fellelhető küjü, kenderküjü, kendertörő küjü, kendertörő külü terminusok. Hevesben és Borsodban bitó a nevük.

A kölyűs kendertörőket csak a fentebb ismertetett területen találtuk meg, valamint ehhez déli irányban kapcsolódva Szlavóniában, Boszniában és Hercegovinában, Nyugat-Szerbiában és Horvátországban. Előfordulásukról máshonnan sem Európában, sem Európán kívül nem tudunk. Szerkezetileg is, de több helyen nevével utalóan is a lábbal mozgatott kendertörőnk eredete a terményhántoló és -törő kölyűkre vezethető vissza. Kölyű szavunk honfoglalás előtti, török eredetű, s ezekben a nyelvekben ’nagy famozsár’, ’zúzóteknő’ jelentésű. Rostnövények (kender, len, sőt csalán) törésére, puhítására a kézi famozsár – a kölyű kétségtelen őse – szintén nagy területen használt: az Ob mentén élő vogulok és osztjákok csalánmunkájában, lenre és kenderre a keleti szlávoknál általános, de ismerik a baskírok, a kazáni tatárok, a votjákok, valamint megtaláltuk – bár nagyon elvétve – a magyar parasztság használatában is. A kézimozsár lábbal működtetett nagyobb változatát, a mozsaras kölyűt ugyancsak használták a rostanyag puhítására – de már lényegesen kisebb területen.

A Kárpát-medencében, valamint a Balkán-félsziget északnyugati részén azonban speciálisan a kenderkóró törésére alkalmazott változaton, a kölyűs kendertörőn dolgoztak. Ennél a kölyű mozsara és ütője helyett egy-egy többgerinces, illetve egy- vagy többvölgyes törőfelületet alkalmaztak. Összehasonlító vizsgálatok és a nyelvi anyag arra utalnak, hogy ez a speciális törőeszköz, a bordázott – vagyis még át nem tört törzsű – tiló egy- vagy kétgerinces törőfelületének a kölyűs technikával való összekapcsolása révén jött létre: az északi típus esetében nagy valószínűséggel a 13–14. század, a déli (balkáni) típus esetében pedig hozzávetőlegesen a 17–18. század folyamán.

KALODÁS KENDERDÖRZSÖLŐ

A már megtört, pozdorjaszilánkjaitól is nagyjából megtisztított kenderrost további megmunkálásának, a rostok puhításának az eszköze a kalodás kenderdörzsölő (121–122. kép). Lényegében két részből áll: egy hosszanti irányban áttört hengeres faoszlopból, a bálványból és az e körül forgó, két fatalp közé összefogott 6-8 botocskából, az ún. kalodából. Az oszlop vájatába szorosan behúzott rostcsomók – egy rúd segítségével végzett váltogatott előre- és visszaforgatás közben – a körben elhelyezett botokhoz dörzsölődnek és megpuhulnak.

Kalodás dörzsölőből egy kisebb faluban kettő-három, nagyobban hat-hét, esetleg több is volt. Az eszköznek igen nagy a termelékenysége. Az általában egy-egy család által elvetett 150 négyszögöles kenderföld termése körülbelül 120 fő tilolt kender, s ezt {350.} a mennyiséget három alkalommal a dörzsölőben 5-6 óra alatt megpuhítják. A néhány gazda udvarán felállított dörzsölőkhöz az ismerősök, szomszédok elvitték kenderüket, s az eszköz használatáért, azaz egy lyuk kender után (ami egyszerre befért a dörzsölőbe) a tulajdonos általában egy fej kendert kapott, amit maga választott ki a munka végén.

Dörzsölésre általában az esti órákban került sor. Szokás volt előzőleg az ismerős nagylányokat a dörzsölésre hívogatni, így biztosan eljöttek a legények is. Nótázás, tréfálkozás kísérte a munkát, majd a segítőket kaláccsal, pereccel, almával kínálták meg. Ha szép holdvilágos este volt, gyakran tánccal fejezték be a vidám társas munkát.

A kalodás dörzsölőket szerkezetük alapján két csoportba soroljuk: rögzített bálványosak azok, amelyeknek a kalodájuk forgatható, míg a forgó bálványosaknál a kaloda rögzített. Ez a két fő típus területileg is határozottan elválik egymástól: rögzített bálványos a dörzsölő a Dunántúl egy középső foltján, hasonlóképpen a Kisalföldön és a nógrádi, hevesi palócoknál. A Tisza mentén és a Tiszántúlon a forgó bálványos forma van erősen túlsúlyban.

A kalodás kenderdörzsölőnek a bemutatott kárpát-medencei elterjedésén túl még egyetlen – eléggé kérdéses – előfordulásáról van tudomásunk: a fehéroroszoknál. Ha nem is találjuk meg eszközünket mint kender- (len-) kikészítő konstrukciót, megtaláljuk mint bőrtörőt – hatalmas területen. A recens magyar kultúrában a Székelyföldön leltük meg erre az első nyomot. Az eszközt itt a timsós fehérbőrkikészítő szíjgyártómesterek használták. A szomszédságunkban élő keleti szláv népcsoportoknál már egészen általános a kalodás bőrpuhító. Az eszköz elterjedtségét viszont sokkal keletebbre is nyomon lehet követni: a tilókhoz hasonlóan megtalálhatók ezek a bőrtörők végig a sztyeppövezetben számos szibériai nép műveltségében, ahol a bőr és ennek feldolgozása szükségszerűen elsőrendű szerepet játszott. Az eszköz hazája – úgy tűnik – Dél-Szibéria, s innen terjedt nyugat felé, amiben nem csekély szerepe lehetett a népvándorlás hullámainak is. A magyarság műveltségébe a kalodás bőr-, kendertörőt közvetlenül azok a sztyeppi török népcsoportok ültethették át, akikkel őstörténete folyamán szorosabb kulturális kapcsolatba került, illetve akikkel vérségileg is keveredett.

A kalodás kenderdörzsölőt így a magyar műveltség honfoglalás előtti elemének ítéljük.

KENDERKALLÓ

A rostok puhítására felhasználják egyes helyeken a malmok energiaforrását, így a kenderkalló működtetésénél is (123. kép). Ennek lényege a mechanikailag emelt, majd súlyánál fogva visszaesni engedett nehéz fatönk. A csak függőleges irányban mozduló zúzótönkből egy oldalra beékelt fanyelv áll ki, amit egy legtöbbször vízi energiával forgásba hozott henger tüskéje emel fel, majd túlcsúszva alóla, visszaenged.

Puhításhoz a kenderrostot 15-30 markos kötegekbe fogták össze, s egy asszony egyszerre 4-6 köteget is forgathatott a lezuhanó bunkók alatt. Egy köteg puhításának az ideje körülbelül egy óra. A malmos a malom használatáért vámot szed: minden tíz marok után egyet kivesz magának.

A kenderkalló a Kárpát-medencében egy összefüggő területen, a Zagyva északnyugati és a Tisza északkeleti irányú vonala határolta nagy háromszögben fordul elő, ott, ahol a folyók, hegyi patakok vizét malmok működtetésére könnyen fel lehet használni.

{351.} Kenderkallóink felépítése és működési elve tökéletesen megegyezik a malommeghajtásos gyapjúkallókkal. A 13. század végén települtek a Szepességbe, jelzett területünk északi részébe a Németországból jött telepesek, a későbbi zipserek. A tárgytörténeti, az időbeli és a területi megfelelések alapján úgy tűnik, hogy általuk, velük került az új eszköz, a gyapjúkalló e vidékre. Ennek kenderpuhításra való alkalmazása csak az eszköz funkcióbővülését jelentette, anélkül, hogy azon bármilyen átalakítást kellett volna végezni.

A kenderkallók tömeges paraszti igénybevétele nem történt meg azonban néhány évtized alatt, hiszen ezen a vidéken a kenderkalló előtt volt már egy hagyományosan használt, rostpuhításra igen alkalmas házieszköz, a kalodás dörzsölő, amit az új, malmos berendezésnek ki kellett szorítani a használatból. Emellett a kenderkalló számára érthetően csak ott volt terjedési lehetőség, ahol megfelelő vízi energia (gyors folyású patak, folyó) is rendelkezésre állt.

MORZSOLÓHENGER

A rostpuhítás eszköze az ugyancsak malomenergiához kapcsolt morzsolóhenger. Lényege az élére állított malomkő (vagy malomkőpár), ami egy simára kiképzett munkahelyen körbejár, s az alája helyezett megtört és tisztított kenderfejekben még visszamaradt apró pozdorjaszilánkokat felőrli, s a még merev rostszálakat selymes tapintásúra puhítja. Mindig valamilyen malomhoz kapcsolódik: vagy állathúzta járgányos, vagy vízi-, illetve motormeghajtásos malomba van beszerelve.

A Kárpát-medencében az eszköznek két fajtája fordul elő: a morzsolóköves és a vashengeres. Az előbbiek mindig lóvontatású járgányos malommal vannak kapcsolatban. Az egy- vagy ritkábban kétköves morzsolóhengereket eredetileg köleshántolásra vagy olajos magvak (tök, napraforgó) zúzására használták, emellett azonban idehozták a falu-, sőt a környékbeli asszonyok is kenderüket, hogy „megjárassák a kővel”. A morzsolóhengerek másik nagy csoportját a csonkakúp formájú, barázdás felületű vashengerek képezik, amelyek viszont már mindig vízi-, de még gyakrabban motormeghajtásos malmokba vannak beépítve.

Munka közben a kör alakú tőkére teszik az asszonyok a kendercsomókat, a törőket, s amíg a henger körbejár, meg-megforgatják. Egy asszony 5-6 törőt is elforgat egyszerre.

A morzsolóköves puhítás általánosan előfordult a Bácskában, és szórványos adataink vannak róla a Balaton-felvidékről, Budapest környékéről, Gömörből. Ezzel szemben a vashengert már egy tömbben, méghozzá ott találtuk meg, ahol a kenderkallót is. A vashenger technikailag a köves morzsolóhenger fejlettebb változata, így az eszköz eredetijét mindenképpen az utóbbiban kell keresni.

Nemcsak magyar nyelvterületen, hanem az Alpok vidékén is kapcsolatban állt a morzsolóhenger az olajmalmokkal. Olajkészítésre, az olajbogyók szétzúzására az egész Mediterráneumban megtaláljuk az egyköves és kőpáros törőhengereket. Az olajfa északi határán túl használatos az eszközünk Európában nemcsak más olajos magvak törésére, hanem szemes termények hántolására és a gyümölcsnek borkészítéshez, ecethez való összezúzására is – Bretagne-tól a Duna menti országokig húzódó sávban. A Bácskában olyan falvakban találtuk meg kendermorzsoló köveinket, melyek lakossága a 18. században abból a Dél-Németországból költözött ide, ahol a morzsolóhenger gyakran olajmalmokhoz kapcsoltan lentörésre is szolgált.

{352.} Az előzőleg bemutatott kenderkalló és a most ismertetett morzsolóhenger tehát német területről, német telepesek révén került hozzánk: egy korai, 12. századi „északi” úton (Szepesség) és egy késői, 18. századi „déli” úton (Bácska, Dunántúl), majd a kendermunkában malmos meghajtáshoz kapcsolódásuk révén egy közbülső, a vízi energiával bőven rendelkező heves-borsod-abaúji területen találkoztak.

SZERSZÁM NÉLKÜLI ROSTPUHÍTÁS

A rostok finomítását, puhítását lehet puszta lábbal taposva vagy csak kézzel dörzsölve, morzsolva végezni.

A lábbal való dörzsölésnél egy fej (marék) kendercsomót kalácsba fonva vettek láb alá, s vagy közvetlenül a földön, vagy egy leterített zsákdarabon, esetleg egy deszkán taposták. Munka közben valamire mindig rátámaszkodtak, hogy lábfejük és sarkuk mozgatása közben ne veszítsék el egyensúlyukat. A lábmozgásnak külön technikája van: váltogatottan taposásból, két lábfej közötti dörzsölésből és a sarokkal való morzsoló mozgásból tevődik össze. Egy fej kendert 15-20 percig kell lábbal dörzsölni.

Az esetek többségében ezt a munkát is társaságban végezték. Egy-egy gazdasszony 10-15 nagylányt is meghívott egy esti dörzsölőbe. Az udvaron két székre felfektetett hosszú létrába kapaszkodtak, s egy-egy fej kendert dörzsöltek a lábuk alatt, közben pedig énekeltek, beszélgettek. A lányok után az énekhangra a legények is gyülekeztek, s ezek megjelenésével még vidámabb, hangosabb lett a munka. Akinek a kenderét dörzsölték, tésztával, gyümölccsel kínálta segítő vendégeit.

A lábbal való dörzsölés elterjedése a Kárpát-medencében nagy hasonlóságot mutat a kalodás kenderdörzsölőével. Ahol kalodás dörzsölőt használtak, ott ugyanakkor szokás volt a lábbal való tiprás is. Figyelemre méltó a lábbal dörzsölés terminológiája, ami határozott, összefüggő foltokat rajzol ki a térképen: a Tiszántúlon dörzsölés, a honti-észak-pesti-nógrádi-hevesi vidéken morzsolás, a Dunántúl északi felén tiprás, déli felén pedig nyomás a neve.

A kendernek taposással való puhítását Ukrajnából ismerjük még. Itt azonban nemcsak a kendert puhították taposással, hanem a prémes bőr kikészítésénél is a törő-, puhítómunkának egyik általános módja a bőr megtaposása, lábbal tiprása volt. Ugyanakkor ez a bőrkikészítésnek a legrégibb módja is, amit megtalálunk századunkig az ázsiai sztyeppi népek, a törökök és a mongolok bőrmegmunkáló gyakorlatában. Az látszik a legvalószínűbbnek, hogy e taposásos kenderpuhítási technika mind az ukránoknál, mind pedig a magyarságnál ugyanazon közös forrásból, a sztyeppi népek bőrkultúrájából származik.

A puszta kézzel való kendermorzsolásra sohasem az első rostfésülést megelőzően került sor, hanem csak ez után, két fésülés közé beiktatva. A legjobb minőségű szála kenderből kis csomót vettek kézbe, ezt két marokra fogva őrlő, majd simító mozdulatokkal puhították, lágyították a még meglévő merevségét.

A kézzel való puhítás – adataink alapján – elég gyéren fordult elő: csoportban csak a Kisalföldön és a Nyugat-Dunántúlon találtuk meg. Ez az elterjedés nagyon hasonlít a törőszékek elterjedéséhez, amiről pedig arra a megállapításra jutott a kutatásunk, hogy ezek kialakulásában az általános ó-európai, kövön sulyokkal történő lentörés játszott alapvető szerepet.

Az európai lenkultúrának a vizsgálata arra az eredményre juttatott, hogy a kézzel való rostpuhításnak magyar nyelvterületen való előfordulása az európai lenkultúra {353.} egy igen régi munkamódjának a maradványa, és kenderkultúránkba való átszűrődése. Ez hozzánk – feltehetőleg – a honfoglalás előtt már itt élt, lennel foglalkozó szláv népcsoportok révén került.

ROSTFÉSŰK

A magyar nyelvterületen háromféle eszközt használtak rostfésülésre: a szegrózsás, a szegsoros és a sörtés fésűket.

A szegrózsásak kovácsolt szegekkel sűrűn teletűzdelt korong alakú falapból és az ennek tartására szolgáló hosszúkás deszkából állnak (126–127. kép). Munka közben a rostcsomót belevágták a szegek közé, majd oldalra húzva „szakították”. Többszöri belevágás után a kézben maradt szálak simák, tiszták lettek, és fésülték ezeket. Gyakran nemcsak egy közepes sűrűségű szegrózsás rostfésülőt használtak, hanem először a szaggatáshoz egy ritkábbat, majd utána a fésüléshez egy sűrübbet.

A szegrózsás rostfésű az egész magyar nyelvterületen általánosan elterjedt. Jelölésére ma a leginkább használt népi terminus a gereben. Emellett a nógrádi-észak-pesti körzetben, valamint Erdély magyarságánál a héhő, héhel, héhelő, léhel stb. megnevezések voltak használatosak ugyanerre a fésűtípusra.

{354.} A szegsoros rostfésűk fából készített, lapát alakú testének végében egy vagy két, nagyon ritkán három sorban hegyes, kovácsolt vasszegeket helyeztek el, amelyek így 10-12 cm-re álltak ki a falapból (128. kép). Egyszerre két azonos lapátnyeles szerszámmal dolgoztak. Itt is először szaggatták a szegek közül a rostot, majd a két fésűt két kézbe fogva fésülték.

A szegsoros rostfésű használata a recens magyar kultúrában főleg az erdélyi magyarságnál található meg, ahol ez az eszköztípus, a szegsoros előfordul, ott régi magyar neve mindig gereben.

A sörtés rostfésűk erős disznósörtéből készült kerek, kefe formájú eszközök. A szegrózsás rostfésűn már simára fésült legjobb minőségű rostokat „húzzák meg” a sörtés ecsettel, ami így egészen vékony csíkokra hasogatja a még kissé széles rostszalagokat.

A sörtés rostfésűk használata a magyar nyelvterület keleti részén volt megtalálható, s itt ecset, ecsellő, pác a nevük (129. kép).

Gereben szavunk szláv jövevényszó, s minden valószínűség szerint a déli szlávból származik. Itt a gereben a szegsoros rostfésű neve, és a szerszámot nemcsak a kender és a len, hanem a gyapjú fésülésére is használták. Európa keletibb területeit kivéve a szegsoros gereben egykor a rostfésülés általános eszköze lehetett kontinensünkön. A magyarság a honfoglalás után az itt lakó déli szláv népcsoportoktól ismerte meg a számára új eszközt, és átvette kultúrájába déli szláv nevével együtt.

A szegrózsás rostfésűk héhel, héhő stb. névváltozatai az azonos jelentésű német Hechel szóból származnak. A jelzett két térség magyarságának kultúrájára német vonatkozásban csak a 12–13. század fordulóján a Felvidékre és a 12. században Erdélybe nagyobb számban és szervezett csoportokban betelepült németek lehettek jelentős hatással. Ebben a korban a szegrózsás rostfésű Európa nyugatibb országaiban már használatos volt.

Az „új” eszköz, a szegrózsás héhel nagyobb munkatermelékenységű volt addig használt elődjénél, a szegsoros rostfésűnél. Ez az előnye biztosította számára nemcsak Nyugat- és Közép-Európában, hanem a Kárpát-medencében is erőteljes terjedését a szegsoros rostfésű rovására. A magyar nyelvterület nagyobb részén a régi gereben elnevezés kontinuitása mellett történt az eszközváltás.

A sörtés rostfésű keleti szláv hatásra a honfoglalás utáni időkben lett a magyar rostmunka eszköze. Legvalószínűbben a Kárpát-medence keleti és északkeleti területén élő és műveltségileg a keleti szlávsághoz tartozó népcsoportoktól ismerte meg és vette át a rájuk telepedő magyarság a sörtés rostfésűt, annak szláv nevével együtt.

A rostfésülő eszközök kettős funkciót láttak el: gyapjú, valamint kender és lenrost fésülésére egyaránt használták őket. A szegsorossal általánosan fésülnek gyapjút ma is Erdélyben, s a történeti anyag a szegrózsások magyar használatával kapcsolatban ugyanezt biztonyítja még a 17. században is. Egyedül a sörtés ecset gyapjúnál való alkalmazásáról nem tudunk a magyarságnál, de feltehetően ez is megvolt, mivel a keleti szlávoknál (akiktől eszközüket származtatjuk) ma is általánosan használt szerszám a sörteecset a gyapjúfésülésre. Európa más népeinél is jól ismerjük a szegsoros fésűnek gyapjúfésülésre való használatát, de a szegrózsásról nincs ilyen adatunk – ismét megvan a keleti szlávoknál, pontosabban az ukránokat kivéve.

{355.} ROSTMINŐSÉGEK

A rostanyagot a fésüléssel különböző minőségi csoportokba választották szét, hogy az ezekből font különböző finomságú fonalakból a legválasztékosabb vászonféleségeket állíthassák elő. Minél nagyobb volt egy vidéken a paraszti kendermunka intenzitása, annál differenciáltabb a rostfésülés során való minőségi osztályozás is.

Két határesetet mutatunk be példaként. Magyarvalkón (Erdély) három rostfésülő eszközt használnak egymás után. Először a szegrózsás léhelen lehelik meg a kendert, s ezáltal három minőségi csoportba osztályozzák: a java a lehelt kender; a gyengébb, rövidebb szálú rost a tövi szösz; a rossz, gubancos a hegyi szösz. E három közül az első két minőséget más eszközzel tovább fésülik, s ezzel még differenciáltabb minőségekre bontják. A lehelt kendert a sörtés ecsettel ecselik, s ennek eredményeként az első vonások után a sörték között maradt durvább és barnább rostszálakat külön veszik, ez a kihánt szösz. A további ecsetelés során a kenderből kiválik és a sörték között marad az egészen finom, fehér színű szöszfajta, a pátyosz. Ecselés közben lehullik a földre az igen apró szálú, de finom, puha szöszfajta, a pelyhe. Végül is kézben marad az egyenletes, vékony és hosszú szálú, legjobb minőségű kender. – A lehelés után kivált második rostminőséget, a tövi szöszt már szegsoros gerebenen fésülik át másodszor. E munka során szintén további minőségekre osztályozzák: a java a gerebelt tövi szösz, a gyengébb, csomós rost a bucsi (Nagy J. 1938).

Eszerint tehát Magyarvalkón három rostfésülő eszköz használata során a rostokat két átmeneti minőség (lehelt kender és tövi szösz) után hét csoportba osztályozzák, abszolút minőségük sorrendjében így: kender, pátyosz, kihánt, gerebelt tövi szösz, bucsi, pelyhe, hegyi szösz.

Ezzel a nagyon differenciált minősítő eljárással szemben ott állt számos dunántúli falu rostfésülő és -minősítő gyakorlata, amely szerint egy szegrózsás eszközön mindössze két minőségi csoportba, egy jóba (szála) és egy rosszba (kóc) osztályozták csak a rostot.

E két „szélsőséges” osztályozási gyakorlat között számos átmeneti módot is találtunk a Kárpát-medencében: az általános három, ritkábban négy, igen ritkán öt s a csak néhány erdélyi magyar faluból ismert hat-hét minőségi csoportba való osztályozást. A készített minőségi csoportok száma természetesen összefügg az alkalmazott fésülőeszközök számával is. Magyar nyelvterületen nyugatról kelet felé haladva nő a szétválasztott rostminőségi csoportok száma, ami ez esetben is időbeli rétegek máig konzerválódott térbeli foltjait mutatja.

ORSÓ ÉS GUZSALY

A kender, len és gyapjú fésüléssel rendezett, rostos, szálas anyagát fonallá kell sodorni. E munka alapvető eszköze a (jobb) kézzel pörgetett orsó, illetve a lábbal hajtott rokka. A fonás három összefolyó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, illetve a rokkával).

A kéziorsó vagy gyalogorsó 20-30-35 cm hosszú, két végén elhegyesedő pálca. Alsó végén gyakran kis fakorong (orsókarika) van, amely lendítősúlyként szolgál főleg {356.} addig, amíg az orsó szárára bizonyos mennyiségű kész fonalat feltekernek. A Kárpá-tmedence keleti és déli részein karika nélküli orsókat használtak.

Az orsó a vertikális szövőszékek használatának idején nemcsak a fonás eszköze volt, hanem a rajta összegyűlt fonálnak vetülékként a láncfonalak közé vezetésére is szolgált, azaz a vetélő szerepét is betöltötte. A láncfonalak között való átbújtatásban az orsónehezék akadályt jelentett, ezért legkésőbb a fonás után le kellett azt az orsópálca végéről húzni. A mai karika nélküli orsók az egykori vertikális szövőszékek korának orsóformáit őrzik.

Az orsó túlnyomórészt háziiparosok készítménye volt, mivel kialakítása speciális szerszámot is igényelt: az esztergát (kézi- vagy nyirettyűs eszterga), amely a nálunk használt esztergák legegyszerűbbje. Az orsót festéssel díszítették: különféle füveket, gombát, virágszirmot nyomtak az esztergán forgó orsófelülethez, esetleg vörös földet vagy bolti festéket alkalmaztak.

A fonás kezdetén, amikor az orsó még könnyű volt, az idős asszonyok gyakran egy krumpliszeletet vagy kis almát szúrtak az orsó végére, hogy nehezebb legyen, jobban pörögjön. Korábban általános volt, ma csak Erdélyből ismeretes az ólomból, zsírkőből – gyakran díszesen – kifaragott, középen lyukas, korong alakú orsókarika, amelyet a fonás kezdetén húztak az orsó végére. Régészeti ásatások a Kárpát-medence különböző vidékein nagy számban tártak fel a neolitikum óta agyagból készült, gomb alakú orsónehezékeket.

A guzsalyra kötik fel a megfonandó rost- vagy gyapjúcsomót. (A guzsalyról részletesen lásd Szolnoky 1951.) Fonás közben a guzsalynak csak másodlagos szerep jut, amikor a rostanyagot munka alá tartja, mégis ez a feladat a fonás termelékenysége szempontjából nem mellékes. A guzsaly különböző típusai, formái úgy alakultak ki, hogy a fonást végzők mindinkább célszerűbb megoldást akartak találni munkájuk végzéséhez. Igyekeztek úgy helyezni el a guzsalyt a bal kéz közelében, hogy az a fonónak keze ügyébe essék, ugyanakkor munkavégzés közben az elérhető legnagyobb kényelmet is biztosítsa.

A legegyszerűbb rostelhelyezésnél még nincs külön eszköz, a fonandó rostcsomót a fonó a (bal) kezében tartotta, és innen eresztette a szálat a jobb kézben pörgetett orsó sodrására. Egy, Sopron közelében előkerült Halstatt-kori urnán látható a fonás, szövés és motollálás ábrázolása. Úgy tűnik, hogy itt a fonó bal kézből ereszti a szálat, s ezen függ a pörgetett orsó. A legutóbbi időkig fontak így Egyiptomban a parasztok, a belső-ázsiai mongolok, a Kaszpi-tó melletti tatárok.

Kevésbé gátol a mozgásban, ha a rostcsomót fonás közben a fejre kötik fel. Tudunk alkalmazásáról a 16. századi Skandináviából, valamint Itáliából, Vesztfáliából, ahol is a fonó nő a fejére tette a lenrostcsomót és egy sapkával lefedte.

A rosttartó eszközök, az immár valóságos guzsalyok sorát az a rövid, 25-35 cm hosszú pálca, az ún. kéziguzsaly nyitja meg, amelynek alsó részét a bal kéz hátsó ujjával szorítja a fonó nő a markába. A pálca tetejére tűzi a rostot, és szabad három ujjával szálat húz és megadja a rostoknak az alapsodrást. Régi görög vázaképen, valamint ivóedényen látható ilyen ábrázolás. De használták a kéziguzsalyt jelen századunkig Egyiptomban, Görögországban, Bulgáriában, Dél-Olaszországban, Spanyolországban, Bretagne-ban, Normandiában és Skandináviában, vagyis körben Európa peremén.

Még racionálisabb eszköze a rost elhelyezésének az övguzsaly. Körülbelül méteres hosszú pálca ez, amit alsó végével az övbe (szoknya korcába) dugnak. Így a kéz teljesen felszabadult a fonásra. A guzsalyoknak ez a típusa a középkorban, de még az újkor elején is általános volt egész Európában. A középkor végétől terjed és szorítja {357.} ki az övguzsalyt a használatból Európa nyugati felén a székes guzsaly, ami egyben az ekkortájt terjedő rokka mellé is állítva tölti be a rendeltetését. Kontinensünk keleti felében az övguzsaly marad az uralkodó típus, mellette azonban általánossá válik a talpas guzsaly.

A rúdguzsaly átmenetet jelent az öv- és a székes guzsaly között (hossza 150-180 cm). Használati módja is utal átmeneti jellegére: járás közben övguzsalyként tűzik a szoknya korcába, ülő helyzetben fonva pedig a két térd közé szorítják.

A kárpát-medencei elterjedést illetően a Dunántúlon a legutóbbi időkig a székes guzsaly volt általános, az Alföldön, valamint az északi területeken a talpas guzsalyt használták, Erdélyben a rúdguzsaly volt a legjellegzetesebb, az övguzsaly pedig a román és a délszláv népcsoportoknál, illetve az ezekkel keverten élő magyaroknál.

Mivel a Kárpát-medencében előforduló recens guzsalytípusok más-más korban Európa legnagyobb részén használatban voltak, illetve a legutóbbi időkig használják őket, ezek egy általános európai eszközfejlődés időbeli rétegeinek tekinthetők, amelyek történeti okokra visszavezethetően a Kárpát-medence különböző tájain konzerválódtak.

A guzsalyok nagy részét legények lányoknak szerelmi ajándékba készítették: ez meglátszik gazdag faragásukon, díszítettségükön.

FONÓKERÉK ÉS ROKKA

A fonás munkájának igen jelentős meggyorsítását eredményezte a fonókerék használatbavétele. A fonókerék zsinórkerék-áttételes szerkezet, amely – hasonlóan a kéziorsóhoz – szakaszos fonóeszköz: külön ütemben végzi a sodrást és a fonal felcsévélését. A kézzel hajtott, aránylag nagyméretű kerék hozza forgásba a vízszintesen elhelyezett orsót, amely a másik kézből egyenletesen engedett laza, szálas anyagot megsodorja. Az orsóra bodzafából, nádszálból vagy napraforgószárból készített csévét húznak, amire a megsodrott fonalat egyenletes menetekben rávezetik.

A magyar nyelvterületen a fonókereket elsősorban a gyapjút feldolgozó mesterek használták, Erdélyben néha a házi gyapjúfeldolgozásban is szerephez jutott. Legtovább a gubacsapók használták: ezen szőtték a gyapjúszövetet a gubához, az ún. gubavásznat.

A 13. században a fonókereket az európai posztóiparban már használták. Feltehetően az arab barhenttakácsok közvetítésével került Európába a magas textilkultúrával rendelkező Indiából, ahol az széles körben elterjedt (részletesebben lásd Endrei 1962).

A rokka ugyancsak zsinórkerék-áttételes szerkezet, de már lábmeghajtással működő folyamatos fonóeszköz, amely egyidejűleg sodorja a szálakat fonallá és motollálja fel a kész fonalat a csévére. A rokka működési elve a szárnyasorsó és a cséve fordulatszámának különbözőségén alapszik. Ez előállítható kétzsinóros meghajtással úgy, hogy a cséve és az orsó zsinórtárcsája eltérő átmérővel rendelkezik, és egyzsinóros hajtással úgy, hogy vagy a csévét, vagy az orsót hajtják csak meg, a másikat fékezik (Endrei 1962).

A rokka tulajdonképpen a kéziorsó munkáját végzi, ezért a fonásra kerülő rostcsomót vagy a rokka mellett tartott székes guzsalyra, vagy a rokkára szerelt külön rokkapálcára kötik fel.

A rokkának a századfordulón – a lendítőkerék és az orsó egymáshoz viszonyított elhelyezkedése szerint – három fő típusát használták: a Dunántúl északi felén, valamint {358.} a Kisalföldön a fekvő és kisebb mértékben az álló rokkát, a Dunántúl délkeleti felén és az Alföldön a ferde rokkát (133–135. kép). Századunk negyvenes éveire a nyelvterület többi részén is feltűnik a rokka, jobbára azonban az álló típus. A rokka gyakoribb neve a Dunántúlon rokka, ettől északra és keletre ropka, rofka, a magyar nyelvterület déli részén pörgő, pörgőrokka, a Tiszántúlon kerekesrokka, a Felföldön a Tarnától keletre egészen Erdély északnyugati részéig kerekesguzsaly. Erdély többi részén fonókerék.

A rokka a fonókerékből történő kialakulása idején még kézi meghajtású volt. Akkor vált rokkává, amikor kétzsinóros áttétellel az orsó és a cséve különböző sebességű meghajtást kapott, s így egyidejűleg sodorta és csévélte a fonalat. A selyem cérnázásánál ez az eljárás az észak-itáliai filatoriumokban már a 13. század óta ismeretes volt, de a gyapjú- és rostanyag fonására szerkesztett kézirokka csak a 15. század óta volt használatos. Feltalálási helye valószínűleg Észak-Itália. A lábbal való meghajtás bevezetése legkorábban a 17. század elején következett be. A fekvő és ferde rokka még a kézirokkából való átmenetet mutatja, s a 17. század második felében terjedt el Olaszországban, Franciaországban, Hollandiában, míg Németországban már az alaptípust jelentő fekvő rokka formaváltozata, az álló rokka hódít. Magyarországon a 18. századtól kezdett a rokka terjedni, főleg a manufaktúrákban. Terjedését azonban az ipari forradalom megszakította, s csak paraszti házi használatban terjedt tovább, főleg a 19. században.

Igen gyakoriak Magyarországon a díszesen festett, kivirágozott rokkák. A rokkapálca különösen Baranyában figyelemreméltóan szépen faragott és karcolással gazdagon díszített.

SZÖVŐSZÉK

A paraszti textilkészítés legbonyolultabb eszköze a szövőszék. Oszlopokból, gerendákból összeszerkesztett állvány ez, aminek egyrészt az a feladata, hogy a sok párhuzamos láncfonalat a fonalhenger és a vászonhenger között egy síkban kifeszítse, másrészt pedig az, hogy ezt merőlegesen keresztezze a vetülékfonalak síkjával.

A felvetett fonalat át kell helyezni a szövőszékre, fel kell tekerni a fonalhengerre. Ebben alapvetően fontos szerepet játszik a csépfának, cépoknak stb. nevezett két, párhuzamosan egymás mellett tartott léc. A felvetés alkalmával csinált fonalkereszteződésbe helyezik bele ezeket a csépfákat, elegyengetik, elrendezik a fonalakat a kereszteződésnek megfelelően. Ez a kereszteződés és ebbe a két cséppálca behelyezése a biztosítéka annak, hogy a láncfonalakat szép rendben, azaz párhuzamosan tudják feltekerni a fonalhengerre, valamint azt, hogy a láncfonal a két henger között mindig párhuzamosan fut majd szövés közben.

A láncfonal síkjába belenyúlik a nyüst és a borda. A lábítóval emelt és süllyesztett nyüst választja szét a láncfonalat alsókra és felsőkre, ez adja tehát a nyílást, a két fonalsík szögét, amibe a vetélőt s vele együtt a keresztfonalat bevezetik: majd a lengő bordával a bélfonalat tömören a vászonra ráverik.

A nyüstök magasságát a lábítóval szabályozzák. A lábító lenyomása pontos sorrend szerint történik. A két nyüst alkalmazásánál: 1–2–16–2–1–2 stb.

A két nyüsttel szőtt vászon a sima, egyszerű vászon, míg a négy nyüsttel a sávoly mintázatú vásznakat szövik. Fontos tudni, hogy minden egyes láncfonal csak egy nyüstszemen mehet át.

Nem készül mindig azonos minőségű fonalból a láncfonal (a vászon melléke) és a vetülékfonal (a vászon béle). A láncfonal lehetőleg mindig a jobb minőségű fonalból lesz. Így a vegyes vásznak leggyakoribb összetételénél szálakenderből font fonal a láncfonal, és ebben szöszből font fonal a bél. De előfordult gyakran, hogy gyárban készített pamutfonalból volt a láncfonal és ebbe a legfinomabb szálakenderből font fonalat használták beverőnek.

A sima és a sávoly kötésű vásznat a legkülönbözőbb fehér és színes (főleg piros és fekete) csíkokkal volt szokás díszíteni. Ezeket az egyszerűbb csíkmintákat két vagy négy nyüst alkalmazásával készítették. A gyakrabban szőtt, egyszerűbb sárközi mintákhoz például négy nyüstöt használtak, a következő sorrendbe befogva: 1–3–1–3–4–2–4–1–3, vagy 1–3–1–3–1–3–2–4–2–4–2–4–1–3 stb. és ezen kívül még számos variációban. A ládás és rózsás hím készítésénél ez a nyüstbefogás rendje: 1–3–1–3–1–3–2–4–2–4–2–4–1–3–2–4–24–2–4–1–3–1–3–1–3–2–4–… és ugyanez a láncfonalak nyüstbefogását illusztrálva:

A páratlan számú nyüstök alkalmazását a moldvai és bukovinai magyarok szövéstechnikájából ismerjük. Ilyen a három- és az ötnyüstös szövés, amivel a jellegzetes nagykockás mintázatú anyagot készítik.

Különös figyelmet és hozzáértő előkészületet kíván a nagyobb és komplikáltabb motívumokból, például szívekből, rózsákból, csillagokból, madáralakokból álló hímsor. Ezek leszövéséhez már semmiképpen sem elegendő csak a pedálos nyüst, hanem először a minta szerint tűvel madzagra soronként felszedik a láncfonalat. (Ez a technika a terminológiába is átment: „a fölszödött abrosz az a mintás, díszes abrosz”.) Majd a madzag útján betolnak egy vékony, tenyérnyi széles deszkát a láncfonalak közé, amit aztán élére állítva megkapják a nyílást, ahová a keresztfonalat bevezetik.

Sok mintából álló szőttes készítésénél az egypálcás, kézzel emelhető kis- vagy félnyüstöket (hurokpálcákat) alkalmazták általában, leginkább a Duna mentén délen, Sárközben, Baranyában. Minden félnyüst pálcájára rá volt szedve a mintának egy sora: így a félnyüstöket sorban emelgetve és a keletkezett nyílásokon a keresztfonalat átvezetve, megkapták a kívánt mintákat. Az éppen használaton kívüli félnyüstök hátra voltak tolva a cséppálcákig, amíg csak szükség nem volt rájuk egy-egy mintasor újabb készítéséhez. „Nagyon cifra szőttesnél 18-20 nyistet is kötöztek fel.”

A láncfonalat, illetve a vásznat tároló hengerek, a nyüstök és a lábítók, valamint a borda tartására a láncfonal síkját vízszintesen vagy enyhén ferdén tartó szövőszéknek kerete, állványa van. Az állványzatnak három fő formáját különböztetjük meg a Kárpát-medencében: a) teljesen zárt, beépített állvány, általában nehéz, vaskos gerendákból kialakítva (Dunántúl, Duna-Tisza köze, elsősorban ott, ahol takácsok szőnek); b) teljesen nyitott állvány, ahol a nyüstök és a borda tartására egyetlen akasztórúd áll ki az alapvázból (Erdély és részben Tiszántúl); c) egy félig beépített – az előbbi kettő között átmenetet képviselő – forma (Felföld és részben Tiszántúl).

A parasztszövőszék neve a Dunántúlon szüőfa, szövőfa, a Tiszántúl középső részén szövő, míg a magyar nyelvterület többi részén a szlávból közvetített szátva, szátyva (a Felföldön), illetve eszváta, osztováta (Erdélyben és az Észak-Tiszántúlon). A szövőszék két legjellegzetesebb alkatrészének, a nyüstnek és a bordának szintén szláv eredetű a magyar neve, méghozzá egységesen az egész magyar nyelvterületen.

Európa népei, így a görögök, rómaiak, germánok az ókorban még súlynehezékes függőleges szövőszéket használtak, de már ennek termelékenyebb, két keresztfás változata – aminél a fonalsúlyokat keresztfával helyettesítették – is ismert volt a rómaiak textilmunkájában. Ez utóbbi szövőszékfajta a Kárpát-medencében egészen a 20. század első feléig fennmaradt a tarisznyásmesterségben.

A szövőszék történetében rendkívül nagy előrelépést jelentett a pedállal működtetett nyüst alkalmazása. A lábítós szövés a kínai és hindu textiltechnikából alakult ki. {364.} Elő-Ázsiában már a 4–6. században a szövőszéken a láncfonalak síkját lábbal mozgatott (emelt és süllyesztett) nyüsttel választották szét, s a keresztfonalak tömörítésére lengő bordát alkalmaztak. Ez már lényegében az a szövőszék-konstrukció volt, amit máig is használtak a paraszti textiltechnikában. A 6. században Bizáncban szintén pedálosan mozgatott szövőszéken dolgoztak, ami aztán a 9–10. századra a Kárpát-medencébe is eljutott. Az arab hódítások következtében a 7–8. században Szicíliába is elkerült, majd pedig a 9–11. századra Nyugat-Európában is általánossá vált a pedálos szövőszék.

VERTIKÁLIS SZÖVŐSZÉK

Mint arra már utaltunk, a tarisznyakészítő mestereknél a keresztfás vertikális szövőszék használata – bár egyre csökkenő mértékben – a 20. század közepéig megmaradt. A tarisznyás általában maga készítette el a szövőszékét is, ami egy körülbelül 200 × 250 cm-es nagyságú keret, gerendákból összeállítva, mintegy 20 fokos szögben ferdén nekitámasztva a helyiség falának. A két, simára csiszolt keresztfán, az initán hajtogatták át sűrűn egymás mellett a hét különböző színű szőrfonalat, ami a tarisznya csíkozását adta. A minden második fonalat kötő félnyüstöt, a zuzigatyát kihúzva nyílást kaptak, ahová a bélfonalat a csévepálca segítségével bevezették, majd visszaengedve a félnyüstöt, az újabb nyíláson visszavezették a bélfonalat. Valamennyi keresztfonalat az acélfogakkal ellátott kézibordával levertek, tömörítettek. Egyszerre két-három tarisznya fonalát tudták így a szövőszékre felhajtogatni.

A dunántúli és alföldi függőleges tarisznyaszövő székek részeinek elnevezése (a fentieken túl még csibak, zezbilica is) azt mutatja, hogy hozzánk a vertikális tarisznyaszövő szék délszláv közvetítéssel került (Ébner 1931b; Szolnoky 1954; Domonkos O. 1955b).

SZÖVŐTÁBLA

Hozzávetőlegesen 20 × 30 cm-es nagyságú, nyeles deszkalapocska, aminek a táblájában sűrűn egymás mellett lyukak és vonalas áttörések váltogatják egymást.

A tábla minden áttörésébe a kívánt hosszúságban fonalat fűznek be, így minden páratlan szálat a lyukakba, minden párosat a hasítékokba. Az összefogott szálak egyik végét a szalagszövő asszony a hasán a köténye kötőjéhez köti, ugyanakkor mezítlábos nagyujjával, vagy egy földbe vert karóhoz kötve maga előtt kissé megfeszíti: így a tábla szabadon lebeg a fonalakon, kartávolságban a szőni akarótól. A szövőtábla így szélességének megfelelően egyetlen síkba rendezi a befűzött fonalakat.

A szövőtábla megemelésével a lyukakba fűzött páratlan fonalak megemelődnek, a párosok – a vájatban csúszva – alul maradnak: az így keletkezett nyíláson átvezetik a legtöbbször csak gombolyagban tartott vetülékfonalat. A szövőtábla lenyomásával a lyukakba fűzött páratlan fonalak lenyomódnak, a párosak – a vájatban csúszva – felül maradnak: az így keletkezett, az előzővel ellentétes nyíláson visszadobják a vetülékfonalat. Ezután pedig tenyérrel, esetleg kis fakéssel egymásra verik jó szorosan a keresztfonalakat. A kész szalagot, a laposkötelet a derékon gyűjtik össze.

A munka egyetlen szerszáma tehát a nyüst szerepét betöltő kis fatábla, minden más feladatot tulajdonképpen az emberi test lát el.

Szokás volt nemcsak egyszínű, de színes szalagok készítése is. Ez esetben a tábla áttöréseibe szimmetrikus rendben színes fonalakat vezettek be.

E szerszámok legáltalánosabban használt magyar neve szövőtábla, szövődeszka, madzagszövő, laposkötélszövő.

{365.} A szövőtábla a múlt században még az egész Kárpát-medencében ismert és használt volt, az utóbbi időben már csak laposkötél készítésére használták, és sok helyen ezt is csak cigányok készítették. Ám úgyszólván egész Európából van adatunk legalábbis korábbi használatára. A késő középkorban, az újkor elején a dobozba szerkesztett szövőtáblák díszes és finom kivitelben a felsőbb osztályok asszonyainak kézimunkaeszközei voltak. Európa északi részén a parasztasszonyok a múlt század végén is még 40-50 áttöréses szövőtáblán mintás és színes öveket, szalagokat szőttek.

A szövőtábla egész Eurázsiában ismert volt. Észak-Amerikában prekolumbián eredetűnek tűnik, és valószínűleg a vikingekkel jutott el oda.

Említést kell tenni a szövőtábla egy különleges méretű típusáról, ami tudtunkkal csak a Bácskában, a Bánátban és a Szerémségben, valamint a déli Duna mente magyarországi vidékén fordult elő. Ez egy 155 cm hosszú és 35 cm széles tábla, benne sűrűn fafogakkal, amik 63-65 rést és lyukat alakítanak ki 125 cm hosszúságban. Lópokrócot szőnek vele durva kenderfonalból, vetülékként gyakran gyapjúfonalat használnak. A láncfonal és a kész szövet tárolására egy-egy 150 cm-es hosszúságú farúd szolgál, amit az udvaron lehetőleg 1-2 fa derekához, valamint 2-3 leterhelt szék támlájához kötve feszítenek ki. A szövést két férfi szokta végezni: az egyik emeli, illetve lenyomja a szövőtáblát, a másik a vetülékfonalat vezeti be a fonalsíkok nyílásába és ráveri a keresztfonalat.

A szövőtábla e nagy formáját szerb és magyar kötelesmesterek, valamint parasztemberek használták és készítettek vele a gazdaságban szükséges lópokrócokat, ponyvákat.