{266.} A MAGYAR NÉPI ÉPÍTÉSZET TÁJI TAGOLÓDÁSA A 18–20. SZÁZADBAN

NYUGAT-DUNÁNTÚL

A Nyugat-Dunántúl népi építészete a 18. században a Kárpát-medence központi vidékeihez képest archaikus. A nyugati peremvidéken ennek egyik oka a szórványtelepülések egy fajtája, a szeres település. Ez amellett, hogy bizonyos építményfajták létét biztosította, például a kerített házét, a gazdálkodásnak egy olyan állapotát konzerválta, amely az építményekre is befolyással volt. A folyóvölgyek zárt falutelepülései azonban már más lehetőségeket biztosítottak, és ez megmutatkozott mind az épületek alaprajzi elrendezésében, mind a felhasznált anyagokban.

A 18. század elején a Nyugat-Dunántúlon a fa még kizárólagos építőanyag volt (Bíró F. 1975: 31–33), a rendszerint tölgy talpgerendákra fenyőfából készült a keresztfejes boronafal. Nemcsak a lakóház, hanem a többi építmény is így épült, mint Zalabaksán 1698-ban, ahol a paplak mellett, mely „földszintes, gerendákból épült ... Van még egy gerendából épült, de tető nélküli istálló és pajta” (Bíró F. 1988: 69). Molnaszecsődön a 17. században Petres György házának nagyszobája, konyhája és egy kisebb szobája keresztfejes boronafallal, a másik kisebb szoba és egy kamra fonott, tapasztott fallal készült. A jómódú, nemesi származású jószágkormányzó épületeinek mennyisége, funkcionális tagolódása nyilvánvalóan nem egyezik a környék falusi építészetének színvonalával, de a felhasznált anyagok, megmunkálásuk minden bizonnyal azt a legmagasabb szintet jelzik, ameddig ebben az időben a népi építészet e vidéken eljuthatott (Tóth I. Gy. 1990: 199–200).

Nyugat-Dunántúl falusi építészetében a 18. század elején a lakóházak egy jelentős része még füstös szobájú. Az osztatlan funkciójú térnek azonban volt egy olyan sajátossága, {268.} amely határozottan elválasztotta a nyugatabbra lévő „Rauchstube” övezettől. Ez utóbbi területen a lakó és feldolgozó funkciókat egyesítő tér egy előtérből közelíthető meg, a kemence pedig a bejárati ajtó mellett áll. Nálunk ez a helyiség mindig a szabadból nyílik és tüzelőberendezése, a nagyméretű kemence az ajtóval szemközti valamelyik sarkot foglalja el (Bárdosi J. 1977–1978: 227–229, 267). Feltehetően ezzel lehet kapcsolatban, hogy a Szlavóniától az Ormánságon, a Kis-Balaton vidékén át a Tapolcai-medence nyugati feléig húzható vonaltól nyugatra az ereszalját, majd a tornácot nevezték pitvarnak (Balassa M. I. 1989b: 73–74).

A 18. század elején a kályháskemencés, tehát már füsttelenített szobás lakóházak is kimutathatók. Körmenden a 17. század derekán a házak több mint nyolcvan százalékában a lakóhelyiségben kályha volt, méghozzá a társadalom minden rétegénél, hiszen a számba vett épületállomány 56%-ában föld nélküli zsellérek laktak (Szentmihályi I. 1980. I: 109–110). Nem hagyható figyelmen kívül, hogy Körmend fontos birtokközpont, hiszen ez a tüzelőberendezés a Dunántúlon még viszonylag új vívmány. Ezt példázza Sümegtől nem messze az egykori Sarvaly, ahol a település 16. század első harmadának végén bekövetkezett pusztulásakor még mindössze egyetlen épületben állt kályháskemence. Annak is sajátos volt az elrendezése: szája az eresz alá nyílt, ami arra vall, hogy ez a tüzelőberendezés nem nagy múltú ebben a faluban (Holl I. 1979: 40–41, 49).

A lakóépületnek még a füsttelenített lakóhelyiség megjelenése előtt részei lehettek a különféle tárolóhelyiségek (kamrák, pajták), istállók. A mindezeket egyesítő kerített házak ott álltak a szeres településeken, természetesen elsősorban a módosabbak használatában, mint ahogyan ezt a 18. század végén készített I. Katonai Felmérés térképlapjai tanúsítják. Ezek azt is mutatják, hogy az utcás falvakban az egysoros mellett legfeljebb az L alaprajzú, „hajlított ház” fordul elő.

A telek jellegzetes építménye a pajta, mely nemcsak boronából, hanem talpas-vázas sövényfallal is készült. Nyugat-Dunántúl a téglalap alaprajzú pajták elterjedésterületébe esik, ahol a 19–20. század fordulóján a harántfalakkal több részre tagolt, hosszúoldali bejáratú változatuk fordult elő. A meghosszabbított középrészű, úgynevezett „torkos pajták” is gyakoriak (MNA 264. térkép). Az állattenyésztés jelentősége miatt az istállók is fontos épületei a telkeknek. A lakóhelyiséghez csatlakozó kamrák mellett nem ritkák az önálló kamraépületek sem, ezek többnyire egyszintesek, számszerűen mindig is kisebbségben lehettek az olyanok, mint amelyről 1785-ben egy őriszentpéteri osztályos egyezség alkalmával emlékeznek meg egy Curialis funduson: „különösen pedig egy két contignatiobul álló Kástu, mellynek allya Kamrára, az fölyö pedig két rekesztékre...” (Bíró F. 1975: 39).

A Nyugat-Dunántúl 18. századi népi építészetének képéhez hozzátartoztak a települések szőlőhegyein lévő föld feletti pincekamrák présházzal, melyek bejárata egyik hosszabbik oldalukról nyílt. Ezek, mint az említett gazdasági épületek általában, ekkor még többnyire boronafalúak, bár a pajtáknál, istállóknál a talpas-vázas sövényfalak is előfordultak. Ahol ez funkcionálisan szükséges volt, például az istállóknál, kívül-belül be is tapasztották őket. A kifejezetten építészeti jelenségek egybeesnek a népi építészet terminusainak jól körülhatárolható együttes elterjedésével, melyet legjobban talán a szarufa értelmű rag, és a hé-, hi- stb. padlás értelmű használata jelez.

KÖZÉP-DUNÁNTÚL

A 18. században már önálló építészeti táj a Közép-Dunántúl: a Balaton-felvidék és a Bakony vidéke. Elsősorban az különbözteti meg az innen nyugatra eső területektől, hogy a faépítészet eltűnőben van. A fehérvári őrkanonokság dörgicsei birtoktestén lévő településeken a század harmadik harmadának kezdetén már a sövény is visszaszoruló épületanyag az egyre inkább alkalmazott kővel szemben (H. Csukás Gy. 1991: 150–154). Hasonló tapasztalatokat szerezhetünk Palotáról is, ahol 1781-ben az épületfát igénylő 115 jobbágy közül karót és vesszőt 39-en, vesszőt csak 24-en kértek, és közülük mindössze öt igényelt a váz- és tetőszerkezethez szükséges gerendát is (H. Csukás Gy. 1984: 29). A 18. század közepétől egyre jobban észlelhető táji elkülönülés egyik alapvető oka a terület meglehetősen magas számú kisnemesi lakossága, amit még növel a szőlőhegyek extraneus birtokossága. A kőépítkezés a megmaradt emlékek tanúsága szerint az ő révükön terjed és válik helyenként, mint a Káli-medencében, viszonylag gyorsan kizárólagossá (Vajkai A. 1957: 97–105; H. Csukás Gy. 1984: 29).

Az alaprajzi elrendezés látszólag nem különbözik a nyugat-dunántúlitól, itt is minden helyiségnek külön bejárata van. Lényeges viszont, hogy az udvari hosszú homlokzatok előtt már a 18. században gyakran ott található a tornác. Előzménye Sarvalyon került elő éppen annál a háznál, ahol a kályháskemence (Holl I.–Parádi N. 1982: 29–32). Ez a ház feltételezhetően nem paraszti, ugyanez tapasztalható a többi korai tornácos épületnél is. Ugyanitt találkozhatunk a lakóház szerves részét alkotó pincékkel, ez esetben az épület utolsó helyiségeként, ami már részben a földbe mélyed. Ennek a megoldásnak a folytatása a Balaton-felvidék hegyközségeiben ismerhető föl. A lakóház alatti, elsősorban bortárolásra szolgáló pincék középkori előzményekre vezethetők vissza és a szőlőhegyeken lévő, hasonló funkciójú önálló épületek elszaporodásával veszítettek jelentőségükből.

A lakóház tetőformáinak múltja nem teljesen tisztázott. A nyugati kontyolások, a teljes és a különböző méretű csonkakontyok Keszthely, a Tapolcai-medence táján megszűnnek, és innen keletre az egyenes oromzatos tető az uralkodó, melyekre már a 18. század közepéről is vannak adataink, például Nemesvámosról, Balatonarácsról, Balaton-szepezdről stb. (Vajkai A. 1957: 96–101). Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy ezzel nagyjából egy időben Dörgicsén uradalmi épületek kontyoltnak tűnnek (H. Csukács Gy. 1991: 150–151, 155). A tetőszerkezetnél is fellelhető egy elkülönítő jegy: a szelement {270.} nem ágas vagy ollóágas tartja, hanem a felmagasított harántfalakon nyugszanak. A megoldás múltja szintén nehezen tisztázható, az viszont tény, hogy a kőépítkezés velejárója. A gazdasági épületek közül itt a pajta már nem fiókos, hanem egyetlen térből áll. Az istállók többnyire a lakóépület folytatásában kaptak helyet, s ha nem is túl gyakran, de a magas szintű kőépítkezést reprezentálóan bolthajtásosak, sőt középoszloposak.

A Balaton-felvidék jellegzetes gazdasági építményei a szőlőhegyeken lévő présházas pincék. Már a 17. századból vannak adataink róluk, széles körű elterjedésük a terület szőleinek birtoklásában bekövetkező változással, az extraneus birtokosok számának megnövekedésével hozható kapcsolatba. A nemesi, városi tulajdonosok által, mesteremberekkel építtetett présházak a kor építészeti színvonalának e körben tapasztalható csúcsát honosították meg, és minden bizonnyal jelentős hatással voltak nemcsak a szőlőhegyek, hanem a falvak építészetére is. Sajátos építészeti kép alakult ki ezáltal, hiszen a barokk présházak mellett, mint ez még a 20. században is megfigyelhető, ott voltak a boronafalas, számos archaikumot rejtő présházas pincekamrák, melyeknek bejárata leggyakrabban rövidebbik oldalukról nyílt.

A Közép-Dunántúl, a Bakony és Balaton-felvidék arra példa, hogy már a 18. században is voltak olyan, viszonylag kis kiterjedésű építészeti tájak, melyek jól elkülönültek környezetüktől, az akkor még nagyobb tömböket alkotó táji típusoktól.

DÉL-DUNÁNTÚL

A Dél-Dunántúl építészeti önállósága sok vitát váltott már ki (Gunda B. 1954b: 378; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 170; Zentai T. 1991a: 19, 223), de a 18. században kétségtelen, hogy a Balatontól délre eső vidékek, azaz nemcsak a Dráva-mente, ebből a szempontból elkülönül a szomszédos tájaktól.

{272.} Itt is az tapasztalható, hogy az építészet archaikus vonásai általában tovább megmaradnak, és ebben rokon a Nyugat-Dunántúllal. A települések szerkezete azonban különbözik, az osztott települések eleve más fejlődést tettek lehetővé, mint a szomszédos vidékeken. Míg a korábban bemutatottaknál az épületek egymáshoz kapcsolódását inkább az egybeépítés tendenciája jellemezte, addig a Dunántúl déli felében a különépítés figyelhető meg. Ez abból is adódhat, hogy az istállóval egybeépített tárolóépítmények, az istállóspajták a lakótelektől, esetleg a belterülettől is elkülönülve helyezkedtek el. De akkor is, ha a beltelken vannak a gazdasági építmények, ezek külön épültek a lakóépülettől, tehát önálló a pajta, az istálló stb.

Az épületek, elsősorban a lakóház falanyagánál a Dél-Dunántúlon már a 18. században is szinte ismeretlen a boronafal. Széles körben használatos a talpas-vázas fal, többnyire sövény, esetenként zsilipelt kitöltéssel (Zentai T. 1991a: 31–36). A század második felében a hatósági szabályozások ezt a faltechnikát igyekeznek megszüntetni, nem kevés sikerrel, mint azt az elsősorban a Baranyára, de a szomszédos megyékre is kiterjedő Széchényi-féle Descriptio is tanúsítja az 1780-as évek közepén (Zentai T. 1989). Mindez a Dunántúl egész déli felében általános lehetett, ahogyan ez a közel egykorú somogyi adatokból is kitűnik (Knézy J. 1972). A lakóházak helyiségei – mint a nyugati és középső vidékeken – önálló bejáratúak, és itt is korainak tűnik az előttük húzódó tornác. Az utóbbiakra viszonylag kevés 18. századi adatunk van, ezek is többnyire egyházi, polgári épületek (H. Csukás Gy. 1991: 152–156). A 19. század elejétől a napjainkat is megért talpas-vázas épületek szinte mind oldal-, nemritkán elő- és oldaltornácosak. A 18. században a lakóházak a Dél-Dunántúlon is két zárt tüzelősek, a szobában a Dunántúl más vidékeivel egyezően kályháskemence állt. A füstöskonyhában azonban nem a nagyméretű, valamelyik sarokban álló lapos, hanem kisebb, kerek agyagkemencéket találhatunk. Úgy tűnik, hogy ezek 19. század végi előfordulása egykori sokkal szélesebb elterjedtség maradványa, korábban Tolna megyétől nyugatra egészen a Göcsejig, Hetés határáig ilyenekben sütötték a kenyeret (Zentai T. 1991a: 128–129).

Az istállóval egybeépített pajták jellegzetes gazdasági építményei a Dunántúl déli részének. Az önálló istállókkal együtt ezek a 18. században gyakran nem a település belsejében álltak, hanem kint a határban az istállóskertekben. Kezdetben még rendszertelenül szétszórtan, majd a következő században, a különböző szabályozásoknak is köszönhetően, csoportosan (Hofer T. 1955, 1957).

KISALFÖLD

A 18. század építészeti régiói között sajátos helyet foglal el a Kisalföld, melyet legtömörebben úgy jellemezhetünk, hogy egy alföldi jellegű sziget a Dunántúlon. Arról, hogy ez önálló fejlődés eredménye, vagy egy „csatornán”, a Dunakanyaron keresztül kapcsolódik a Nagy Magyar Alföldhöz, megoszlanak a vélemények (Filep A. 1970: 343; Balassa M. I. 1985a: 132, 145; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 169).

Az 1770-es években a csallóközi Illésházára és Szentmihályra a Batthyányak uradalmi épületeket, köztük lakóházakat terveztettek. A tervek központi bejáratos, szabadkéményes, nem egy esetben a konyha bejárattal szemközti oldalán a falon túlnyúló kemencés házakat, a lakóhelyiségben kívülről fűthető, feltehetően cserépkályhákat ábrázolnak {273.} (Vajkai A. 1957: 91–92). Ez az épület olyan, mint amelyeket a néprajzi kutatás a 20. században talált a Kisalföldön. Igaz, a déli peremterületen és Sopron megyében a konyhák közepén lapos kemence terpeszkedik, tehát azokon a tájakon, ahol a Kisalföld a Nyugat- és Közép-Dunántúllal, az ott fellelhető hasonló tüzelőberendezésekkel érintkezik. A szobákban a kályháskemence már a 15. században feltűnt, és ezután széles körben elterjedt, tehát jóval megelőzi az innen délre eső vidékek kályhahasználatát. Ez természetesnek tekinthető, hiszen ez a tüzelőberendezés a Duna mentén terjedt. A 18. században ezek szerint két zárt tüzelő volt a lakóépületekben és ezzel elkülönül a többi dunántúli építészeti övezettől, de az Alföldtől is, hiszen ott a konyhai zárt tüzelő ebben a korban már egyre inkább átadta helyét a különböző nyílt tűzhelyeknek.

A 18. században a Kisalföldön általános lehetett a szabadkémény. A korábban hivatkozott tervrajzok mellett, melyek uradalmi épületek, tehát nem kizárt, hogy ebben a vonatkozásban a paraszti környezet építészetét megelőzik, olyan adatokat is ismerünk, mint a mosonmagyaróvári uradalom 1739-ben kelt kéményseprési utasítása vagy 1770-ből Komárom építési, tűzrendészeti rendelete (Filep A. 1973: 316).

A táji környezet is közrejátszott abban, hogy az újkorban a Kisalföld jellegzetes földépítkezési terület. A „fecskerakásos” fal a vidék központi térségében még a 20. században is általános volt, meghaladta az 50%-ot. Sajátossága, hogy a falat vázszerkezet erősítette. Ez olyan megoldás, melyet az Alföldön a középkorban szintén alkalmaztak a földfalazatoknál, ott azonban a vályog széles körű elterjedésével eltűnt. A vázszerkezetnek minden bizonnyal a vázszerkezetes sövényfalakkal is kapcsolata van, ez a falféleség a Csallóközben a 20. századot is megérte, de ott találjuk a 18. században a Batthyány-féle tervrajzokon is. Ezek egyikén az épület talpgerendája is felismerhetőnek tűnik. A Rába menti vert falaknak egyelőre nem ismerjük a múltját.

A kisalföldi lakóházak a 18. században ágasfás-szelemenes tetőszerkezetűek, nyeregtetősek lehettek. Az ágasfás lakóházak még századunkban is nem egy faluban meghatározták a településképet, például Tápon. Nem kizárt, hogy a peremterületeken, Sopron környékén, a Mátyusföldön elszórtan és foltszerűen jelentkező csonkakontyos tetők a {274.} városok épületeit követték. A folyók mente a 18. században bőven ellátta a Kisalföld népességét a tetőhöz szükséges náddal. A tetőfedésnek itt egy sajátos, a Nagy Magyar Alföldön nem gyakorolt technikája is ismert volt: nem készítettek lécezést a szarufákra, hanem nádszőnyeggel oldották meg a fedél rögzítését.

A Kisalföld abba az övezetbe tartozik, ahol a lakóépítmény egybeépült az istállóval, ugyanakkor az általánosan használatos pajta önálló volt. A talpgerendára emelt sövény-, nemritkán nádfalú pajták többnyire osztatlan belső terűek voltak. Az utcán a ház előtt ásott gabonatároló vermek is hozzátartoztak a kisalföldi falvak 18. századi képéhez. A Dunántúlon – leszámítva természetesen a keleti peremterületet – mindössze itt jelentős a veremhasználat.

DUNA MENTE – DUNA–TISZA-KÖZE – DÉL-ALFÖLD

A meglehetősen bonyolultan körülírható terület építészetének egykori erőteljesebb elkülönülése az Alföld keleti részeitől eléggé nyilvánvaló, ha végiglapozzuk a Magyar Néprajzi Atlasz építészeti jelenségeket ábrázoló térképeit. Ez az a vidék, ahol a jelentősebb tanyásodás mellett „megosztottság is van (lakótelken kívüli istállók, csűrök, rakodók)” (MNA 1. térkép), amely ez esetben istálló. De nagyjából ez az a terület, ahol a szarufa horogfa megnevezése még a 19. század végén is általános volt (MNA 229. térkép), s a tetőnél maradva például egy sajátságos formájú nádverő is itt lelhető föl, amelynek, legalábbis az Atlasz szerint, szűkebb területen furkó a neve (MNA 235–236. térkép).

A példákat tovább lehetne még sorolni, de érdemesebb a lakóház tüzelőberendezés-rendszerét alaposabban megvizsgálni, mert legszemléletesebben e téren mutatkoznak {275.} meg a különbségek. A központi bejáratú épület már a 18. században is kéttüzelős volt, egy zárt és egy nyílt tüzelő alkotott egységet. Ha megvizsgáljuk a jobbára 19. század végi állapotokat rögzítő néprajzi térképeket, feltűnik, hogy a dunántúli szögletes- és a tiszántúli boglyakemencék között van egy meglehetősen széles sáv, ahol sajátos formájú és elnevezésű szobai tüzelők fordulnak elő. A nevek közül északon a legjellegzetesebb a siska, siskó, siskakemence, ezt váltja dél felé haladva a banya, banyakemence, sőt a Duna mentén, a Dunántúl alföldi peremén a dóri, dorkó, és – amit hangsúlyozni kell – dóri kályha megnevezések (banyakályha is van! – MNA 224. térkép) jelölik a formailag egymástól eltérő, de egyben mégis hasonlónak tűnő tüzelőberendezéseket. A rokonság abban lelhető fel, hogy ezek a kemencék a kályháskemencéknek sárból, esetenként vályogból, égetett téglából készített másolatainak tűnnek (Dám L. 1986: 239–242). Formailag a mintául szolgáló kályháskemencék nem azonosak, hiszen a Kisalföld peremvidékén előforduló siska egy nyereg alakú, a dóri inkább egy szögletes alsó és felső részű kályha utódja lehet ugyanúgy, mint a Duna–Tisza köze banyái, mely utóbbi néven a nyeregkemence is szerepel.

A „kályhamásolat” tüzelőberendezések falába gyakran még a 20. században is kályhaszemet illesztettek, mint erre Komárom megyéből ismerünk példákat. A kutatók úgy vélik, hogy az Alföldön általánosságban a 18. században a késő középkori kályháskemencéket felváltja a búbos kemence. A folyamat az itt tárgyalt nyugati részeken elhúzódhatott. Ezt tanúsítja Pest–Pilis–Solt vármegye árlimitációja 1812-ből, amelyben a fazekasok és korsósok nagy részletességgel foglalkoznak a kályhákkal. A limitációban szerepel a „Száz tíz darabból álló közönséges Kályha Kementze...”, ugyanilyen száz darabból, „Nyócvanhat darabból álló zöldmázú Kályha”, „Ötvennégy darabokból álló habos Kályha Kementze” és szó esik egy „Újmódi Kementzének felállításáról a' hozzá tartozó dróttal együtt” is. A kályháskemencéknél mindig szó esik a „4 szegletű közönséges Kályhá”-ról és a „szeglet Kályhá”-ról (Bárth J. 1987: 181–183). Mindez arra vall, hogy a megyében, mely ekkor Váctól a Baja melletti Szeremléig a Duna–Tisza köze nagy részére kiterjedt, a kályháskemence közönséges lehetett. Újabban olyan adatok is {276.} felmerültek, hogy például Szalkszentmártonban még 1850 után is készült bögre formájú kályhaszem. Ezért nem túlzó a következtetés, hogy ezeken a területeken, melyekhez természetesen a Duna mente dunántúli része is hozzátartozik, a 18. században még széles körben használhatták a kályháskemencéket.

Egyelőre a jelenség regisztrálásánál tartunk, magyarázattal még nem szolgálhatunk, de figyelemre méltó, hogy a formailag meglehetősen változatos kemencéknél a „kemence, kályha, kandalló sarokpihenőjének neve” egységesen kuckó és alakváltozatai (MNA 245. térkép), szemben a „klasszikus” boglyakemencék sutjával.

Nem véletlen, hogy az itt konyhának és nem – mint innen keletre – pitvarnak nevezett helyiség tüzelőberendezésében is kimutatható a különbség a Tiszán inneni és túli területek között. A Duna–Tisza közén, a Kiskunságot kivéve, a néprajzi kutatás nem találta meg a kémény alatti középpadkákat. A Kiskunságban is meglehetősen kisméretűek, és az emlékezettel és forrásokkal elérhető időkben nem használták főzésre őket (Dám L. 1986: 244–246).

A környezet azonossága miatt számos téren nem mutatható ki különbség az Alföld két nagy földrajzi régiója között. Általában a földfalak uralkodnak, a különbség csak annyi, hogy a Tiszától nyugatra még a 19–20. század fordulóján is a vertfal volt többségben, szemben az innen keletre lévő vályog dominanciájú vidékekkel. Mindkét falszerkezet viszonylag új, széles körű elterjedésük nem sokkal a 18. századot megelőzően kezdődhetett el, és nem kizárt, hogy már akkor megvolt a két terület közötti különbség. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy az építkezéshez felhasználható föld minősége is eldöntötte azt, hogy milyen technikát alkalmaztak, alkalmazhattak (Balassa M. I. 1989a: 37).

A növényföldrajzi viszonyok a tetőfedés anyagát is meghatározzák, az Alföld egészén már a 18. században általános volt a nádfedés. A tetőforma azonban feltételezhetően nem volt ilyen egységes. Az egyenes oromzatok és a különböző nagyságú csonkakontyok között egy meglehetősen karakterisztikus és az idővel változó határvonal ismerhető fel. A 20. század első felében a Magyar Néprajzi Atlasz szerint Hajdúnánás–Konyár–Doboz (MNA 252. térkép), Györffy István megállapítása alapján Tiszafüred–Nádudvar–Püspökladány – Bihar(Sárrét)udvari – Biharnagybajom – Füzesgyarmat – Mezőberény –Békés–Békéscsaba a határvonal, de hozzáteszi, hogy „a Tiszán túl a kontyos építkezés mindenütt megvolt” (Györffy I. 1942: 94), mint ahogyan ez az emlékanyagból kiderül. Joggal feltételezhető, hogy a 18. században is így lehetett, és akkor ez a választóvonal többé-kevésbé egybeesik a tüzelőberendezéseknél tapasztaltakkal.

A gazdasági rendeltetésű épületek 18. századi táji különbségeit egyelőre nem ismerjük. Ennek oka, hogy ez az a század, amelyben az Alföld gazdálkodásában alapvető változás zajlik le, a tanyásodás, mindez pedig a termeléssel közvetlen kapcsolatban lévő épületek alakulását döntően befolyásolta. A településszerkezet alakulását részletesen egy másik fejezet mutatja be, ezért csak arra utalunk, hogy az Alföld itt tárgyalt építészeti övezetében a tanyásodás mellett nagy számban fordul elő a település olyan megosztottsága, ahol a gazdasági rendeltetésű épületek a lakótelken kívül helyezkednek el – a Tiszántúlon ez szórványos –, és ennek egy további kutatás nyilvánvalóan kimutatja majd az építészeti következményeit.

{277.} TISZÁNTÚL

A táj önállóságát a 18. században az előbbiekben már részben bizonyítottuk. Tudjuk, hogy ebben az időben a Tiszántúlon általános volt a háromhelyiséges, központi bejáratú lakóház, melyben egy lakóhelyiség, a pitvar és a kamra kapott helyet. Ebben az épületben két, esetenként három tüzelőberendezés volt, mindegyik olyan, amelyik különbözik az Alföld nyugati felén e korban használtaktól. Már Hódmezővásárhelyen feltűnő, hogy az inventáriumokban a 18., de még inkább a 19. századból csak kemencék használatáról értesülünk. Ezek sárból készültek, volt kuckójuk, és feltehetőleg padkájuk is (Barabás J. 1954: 473–474). Hiányzik azonban a kályháskemence, ami Vásárhelyen, az Alföld, de talán az ország legnagyobb fazekasközpontjában több mint feltűnő. Ugyanezt tapasztalhatjuk egyébként az egész Tiszántúlon, tehát ott, ahol a klasszikus boglyakemence az uralkodó.

Ehhez, a boglya formájú, a pitvarból fűthető kemencéhez a lakóhelyiségben egy másik tüzelőberendezés társul, a kemence és a bejárati ajtó közötti falszakasznál elhelyezkedő kandalló. A változatos kivitelű, nyílt tüzelőberendezés nemcsak az Alföld keleti peremén volt fellelhető a 20. század kezdetén, hanem olyan helyeken is, mint a Tisza mellett Tiszacsegén vagy délebbre Kisújszálláson, az viszont kétségtelen, hogy délen a Körösökön túl nem fordul elő (MNA 242. térkép).

A lakóépület harmadik tüzelője a konyhabéli padka, annak is a helyiség közepén elhelyezkedő középpadka változata. Ezek – mint arra már utaltunk – nagyméretűek, nemritkán körüljárhatók és kör alaprajzúak. Elterjedése a 19–20. század fordulóján szinte teljesen egybeesik a kemence melletti kandallóval, mindössze délen a Körösök és a Maros között fordul elő annál nagyobb területen, itt már a kisméretű középpadkákkal vegyesen szerepel (Dám L. 1986: 244–246).

Számos, többé-kevésbé karakterisztikus elkülönítő jegyre már utaltunk, a falanyagban, a tetőformában és az egyebekben mutatkozó különbségek mellett számos terminust is meg lehetne említeni, ezek azonban nyelvjárási különbségek következményei (is) lehetnek, ezért szerepeltetésük a táji különbségek megállapításánál részletesebb elemzést követelne (Balassa M. I. 1991a: 366–367). De már az eddigiekből is eléggé plasztikusan kibontakozik az a határvonal, mely a 18. században az Alföld népi építészetét két jól elkülönülő övezetre tagolta: nagy általánosítással ez a Tisza. Délen kissé elmosódott a határ, sokszor a Körösökig jelentkeznek egyes jelenségek, máskor ezek még a Marosig nyomon követhetők, úgyhogy a tiszántúli népi építészeti táj határát dél felé a 18. században inkább ez utóbbi helyen kell keresnünk.

{278.} A FELFÖLD NYUGATI FELE

Bél Mátyás az 1730-as évek viszonyainak ismeretében azt írta a Mátrai járás parasztházairól, hogy bennük „Kémény egyáltalán nincs s miközben a kemencében ég a tűz, a belőle kitóduló füst elárasztja az egész lakóhelyiséget, s míg a füst az ajtón és az ablakon át ment ki, addig a lakók a szobába csak meghajolva léphettek be. Mégis többre becsülik ezt a kéménytelen tüzelésmódot, mint a kéményt” (Bél M. 1968: 107–108). Hasonlóan archaikus állapotokat rögzített a 19. század elején Szeder Fábián, szerinte a közvetlenül a kemence szájából a padlásra vezető füstelvezetők mellett még léteznek olyan házak, melyekben a lakóhelyiségbe nyíló szájú kemence füstje egy padlásdeszkába vágott lyukon távozott (Szeder F. 1819. I: 42).

A Felföld nyugati felének jellegzetes településformája – ugyanúgy, mint a keleti részeken – az útifalu, gyakran patak menti útifalu. A 18. századból nincs adatunk arra, hogy a később annyira jellegzetes közös udvar, hosszú udvar ekkor már meglett volna. A Heves megyei Nagyvisnyón például ez az udvarelrendezés csak a 19. század második felében alakult ki (Nagy B. 1960: 68–80). Nem ritka, hogy a telken nagyszámú épület volt, mint 1735-ben Nőtincsen, Nógrádban Tóth György egésztelkes jobbágynak „Uj rovot Háza, Pitvara, Komorája, Istállója 3, disznó óla, Kácsa óla 1, lud óla 1, Hidas óla 1, Pajtája 1, karókkal keritett udvara” (Zólyomi J. 1974: 57) égett meg. De Poltáron 1763-ban a negyedtelkes jobbágynak is egy olyan újonnan épített boronaháza lett a tűz martaléka, mely öthelyiséges volt és 16 öl hosszú, négy öl szélességű, valamint az ugyancsak frissen elkészült csűrös pajtája, ez hét öl hosszú és öt öl széles (Zólyomi J. 1974: 58). Ez utóbbi adatból egyértelmű, a terület népi építkezését az jellemzi, hogy a lakóhelyiségeket magába foglaló, szobából, konyhából, kamrából álló egység további, hozzájuk épült kamrákkal, istállóval vagy istállókkal bővül, ugyanakkor a csűr és a kisebb ólak külön épülnek.

Az építőanyag még a fa, gyakori a teljesen fából ácsolt boronafal, de a talpas-vázas szerkezet akár zsilipeléssel, akár fonással kitöltve is jellemző a terület népi építészetére. A 18. század végén azután errefelé is megjelennek a faépítkezést tiltó rendeletek, hatásuk azonban inkább a következő században érezhető (Bakó F. 1967: 166–167; Balassa M. I. 1994: 102–105).

A tetőfedés anyaga a Felföld egészén a zsúp. A terminusokban elég jól kivehető a megoszlás: nyugaton a baba, bábus, babka használatos a tetőlécre felkötött zsúpkéve neveként, egy, a Sajó és a Hernád közötti foltban a matring, majd innen keletre a kicska és alakváltozatai (MNA 234. térkép). A tetőfedés változatai, a lépcsős, a kévés és a felvert zsúptető azonban inkább nyugat–keleti vonalakkal határolható el egymástól, délen a felvert, középen a kévés és északon a lépcsős megoldás ismert (MNA 233. térkép). Mindez a közel recens adatokból állapítható meg. Az, hogy a 18. században volt-e valamiféle tagolódás a tetőfedésben, egyelőre nem bizonyítható. Az valószínűsíthető, hogy az egész Felföldön ismerték a teregetett szalmafedést – erre az utóbbi időben adatok kerültek elő Nógrádtól Abaújig. Visszaszorulása nyugaton indul meg, keleten, a Felső-Tisza-vidéken még a 20. századot is megérték (Barabás J. 1989b: 89). A tetők formája észak–dél irányban határolódik el. Itt is csak 19. századi adatok és épületek alapján tudunk visszakövetkeztetni a száz évvel korábbi állapotokra, és nagyon valószínű, hogy a Felföld itt tárgyalt nyugati része már akkor sem volt egységes. Nyugaton, a Cserehátig feltehetően {279.} kontyolt, innen a Sajóig a lakóépületeken nyeregtetők lehettek (Balassa M. I. 1994: 159–166).

A lakóegység központi bejáratú, az udvarról először a pitvarba lehet jutni, mely közlekedő- és tárolótér, tüzelőberendezés nincs benne. Ennek megfelelően mérete is szerény, még századokkal később is feltűnik rendkívüli keskenysége. A lakóhelyiség jelentős részét elfoglalja a bejárat melletti, a hátsó hosszú homlokzati és a pitvar felé eső fal által közrefogott lapos, szögletes kemence, melynek szája a helyiségbe nyílik. Ennek a füstelvezetése a 18. században még nem mindenütt megoldott. Ahol van füstelvezető, az a kemencéből kitóduló, és a szája előtt gyújtott tűz égéstermékét egy függőleges, viszonylag szerény méretű, tapasztott sövényfonásból, deszkából készített alkotmánnyal a padlásra vezeti. Ennek a tüzelőberendezésnek nemcsak jellegzetes formája, hanem legalább ennyire karakterisztikus névegyüttese van: a tűzpad, a kemence szája előtti padka, a szap, szapha, a kemence oldala melletti sáremelvény neve, és a cseresznyeg, napjainkra már elhomályosult, eredetileg a kemenceszájjal kapcsolatban lévő megnevezés is ide sorolható. Árulkodó, hogy magának a füstelvezetőnek nincs egységes, az egész előfordulási területen használatos megnevezése, a kürtő, síp, szíttató egyaránt előfordul, jelentésük nem is mindig egyértelmű. Mindez egyes vélemények szerint (Balassa M. I. 1991b: 45–54) a függőleges füstelvezető formai önállóságára és viszonylag kései voltára vall, bár ezt a vélekedést nem mindenki osztja (Bakó F. 1973–1974: 246–255; 1989a: 723–728).

Lényeges kérdés a pitvar lakóhelyiséggel átellenes oldaláról nyíló kamra funkciója. Minden jel szerint ezt a helyiséget a 18. században kezdték el lakni, a folyamat természetesen már az előző időkben megindulhatott. A hideg, női hálókamra megjelenése egyben azt is jelentette, hogy ennek a helyiségnek a tárolási lehetőségei csökkentek, és ezért az udvaron megjelentek a meglehetősen változatos nevű, de kezdetben csak tárolásra szolgáló különálló kamrák. Ezek a kamrák a Nógrád megyéből feltárt levéltári adatok alapján már a 18. században az udvar jellegzetes építményei voltak terhes kamara, éllés ház, búzás kamara, élletes kamara néven (Zólyomi J. 1974: 48).

Önálló épület volt a csűr, vagy ahogyan a Zagyvától nyugatra nevezik, a pajta. Ez a megoszlás arra mutat, hogy a népi építkezés egyes jelenségei más határvonalak mentén vagy más időben határolódhatnak el egymástól, mint a többiek, illetve, hogy már ebben az időben is felbukkannak olyan jelenségek, melyek az építészeti mezotájaknál kisebb vidékeket jellemeznek. Ez esetben valószínű, hogy a pajták egy olyan átmeneti sávban bukkannak föl, amelyben keveredik a hegyvidéki gazdálkodás szemnyerése, a cséplés az alföldivel, a nyomtatással (Hofer T. 1957: 413–414). Történetileg azonban nem kizárt, hogy mindez ennél bonyolultabb, hiszen az adatok arra vallanak, hogy a 18. században a pajták elsődleges funkciója nem a szemnyerés, hanem a tárolás volt (Zólyomi J. 1974: 50). Az elsősorban tároló funkciójú, de a csépléssel történő szemnyerésnek is helyet biztosító csűrök innen keletre folyóvölgyről folyóvölgyre egyre inkább közelítenek a keleti hegyvidéki gazdálkodás épületeihez és használatához (Selmeczi Kovács A. 1976: 126–129, 145–146), és a 20. században lényegében elérik a fejezet bevezetőjében említett Sajó-vonalat. A nyugati vidékeken előfordulnak a pajtáskertek, tehát a megosztott település egy fajtája és az istállóscsűrök, tehát, amikor a csűr egyik fiókja istálló. Ezek szintén a sokat emlegetett határvonalig mutathatók ki (Selmeczi Kovács A. 1976: 105–106).

{280.} A FELFÖLD KELETI FELE

Amennyire biztos határvonalnak látszik már a 18. században is a Sajó, mások szerint a Hernád (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 172) által meghatározott észak–déli vonal, annyira bizonytalan az építészeti táj keleti kiterjedése. A lakóházaknál az utóbbi időben két kísérlet is született, az egyik a felföldi magyar parasztházak elterjedését keleten a nyelvhatárig tartja valószínűnek, és ide sorolja azokat a szögletes szobai kemencés házakat is, melyeknek füstjét egy belső füstelvezető vezeti el a pitvarba (Balassa M. I. 1985a: 117–118). Egy másik megoldás a szamosi házterület fogalmának bevezetésével látja megoldhatónak a kérdést, azt vallva, hogy a Szamos vízgyűjtőterületén a 18. században egy önálló építészeti területtel kell számolni, és ennek egy széles átmeneti sávja van nyugat felé, mintegy a Sajó és Hernád közötti vidékekig (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 172). Mindenesetre, ezen a keleti területen a települések szintén útifaluk, de teljesen hiányzik a megosztottság. A 20. századi adatok a közös udvarok bodrogközi létéről vallanak (MNA 1. térkép), a nem túlzottan bőséges 18. századi forrásokból azonban nem mutathatók ki.

A felhasznált építőanyagot és az ebből adódó építésmódot itt is alapvetően a középhegységi környezet határozza meg, de van egy olyan jelenség, mely bizonyos különbséget mutat az innen nyugatra eső vidékektől. Ez a talpas-vázas építésmód, mely éppen a Sajó és kisebb intenzitással a Hernád völgyében terjed északról dél felé (Balassa M. I. 1994: 121–122). A 18. század Tokaj-Hegyalja virágkora, ennek építészeti vonatkozásai természetesen a mezővárosokban jelentkeznek, de hatnak a környezet falusi építkezésére is, bár ez, mint például a kő felhasználása, jobbára csak a következő században válik széles körben általánossá.

A különbség a Felföld keleti és nyugati részének népi építkezése között leginkább a lakóépületnél mutatkozik meg. A 18. században itt is általános volt a háromhelyiséges, szoba-pitvar-kamra alaprajzú épület. A szobában azonban az ismert lapos, nagyméretű kemence egy lényegi vívmánnyal gyarapodott, a kabolának nevezett füstelvezetővel. Ez a szerkezet két részből áll, a kemence szája feletti, többnyire szögletes és a – meglehetősen gyakran – kályhacsempéből készített füstfogóból, és az innen, ferdén, a kemence felett a pitvarba vezető füstelvezetőből. A pitvar hátulsó része felett, ahova a kabola torkollt, a 18. században már a falvakban is megszokott lehetett a többnyire gerendavázas fonott és tapasztott szabadkémény. A keleti tüzelőberendezéseket megnevezéseik is elválasztják a nyugatitól, az említett kabola mellett a kemence szája előtti, esetleg az oldala melletti padkát tőc, tőciknek nevezik (Balassa M. I. 1991b: 49–53). A pitvar itt is csak közlekedő-, esetleg tárolótér, a kamra azonban a 18. és a következő századokban is csak az, mint amit a neve mutat, nincs nyoma, hogy lakóhellyé lett volna. A tetőfedés anyagában nem, a tető formájában azonban jól elkülönül ez a keleti terület, a kontyolt nyeregtető, illetve ennek kisfüstlyukas változata nemcsak a 20., de a 18. században is kizárólagos lehetett.

A gazdasági építmények közül az istálló gyakrabban külön épül, mint innen nyugatra, falazata, tetőszerkezete és formája egyezik a lakóépületével. A csűr, mely már a 18. században ott állhatott a gazdagabb parasztportákon, keresztfejes boronafalú volt, és három részre osztott, a két szélső fiók a gabona csépléséig annak tárolására szolgált, a középső rész, a szérű a cséplés színhelye, tehát az épület jellegzetesen a középhegységi gazdálkodás igényeit szolgálta ki.

KÖZÉP-ERDÉLY

Feltehetőleg már a 18. században sem volt egységes ennek a nagy területnek a népi építkezése, ami már csak a növényföldrajzi környezet viszonylag nagy eltéréseinek is köszönhető. Hiszen a Gyalui havasok még a 20. században is ellátták a környezetet az építéshez szükséges faanyaggal (Kós K. 1989: 52–53, 91), ugyanakkor a Mezőség már századokkal korábban is nélkülözhette a komolyabb méretű és jobb minőségű épületfát.

A Magyar Néprajzi Atlasz alapján nem mindig egyértelmű az a településformákban is megmutatkozó sokszínűség, ami általában Erdélyt és ezen belül az Erdélyi-medencét és környékét jellemzi. A mai utcás falvakban is ott vannak a halmazos részek a csoportos udvarokkal, amelyeken általában minden funkció külön épületben kap helyet, azaz jellegzetesen a különépítés tendenciája figyelhető meg. Ez jól elkülöníti a vidéket nyugatról, de keletre ugyanezt tapasztalhatjuk: a lakóház, és hozzátehető, a kisebb, gazdasági épületek külön-, a csűr pedig egybeépül az istállóval.

Az építőanyagban Erdély központi része – mint már utaltunk rá – az utóbbi két évszázadban váltott. Kalotaszegen például a 20. század elején még az öregebb épületek – köztük olyanok, melyek esetleg a 18. században épültek – keresztfejes boronafalúak voltak (Bátky Zs. 1907: 54–56). A 20. század elején itt már talpas-vázas, boronafalú épületeket építettek, s csak ritkán fordul elő a patics ház, mely ez esetben nem fonott, hanem karókból készített falat jelent. A Mezőségen ezzel szemben a 20. században a hagyományos falanyag a kertelés, azaz a fonott, tapasztott fal, és ott éppen a 18. század hozza a nagy változást: a közvetlenül a földbe ásott oszlopos, azaz a vázszerkezetes falat felváltotta a talpas-vázas sövény (Kós K. 1989: 78–87).

A Kis-Küküllő menti Dombón nemcsak a református egyház zselléreinek házai „…szalmával fedett, ágasokra sövényből font oldalú”-ak, hanem az 1788-ban épített Parochiális Ház is „…talpra és lábra… sövényből font oldalú…” (Kós K. 1989: 124), azaz itt is talán éppen az a folyamat figyelhető meg, mint amellyel Bánffyhunyadon és környékén találkozhattunk. Az építőanyag váltása természetesen az általános tendenciának {282.} megfelelően a különböző építményeknél más- és másként alakult, a Mezőségen például a gazdasági épületek zöme még a 20. században is vázszerkezetes fonott fallal épült. Mint Erdély-szerte mindenütt, a középső területeken is kizárólagos a szarufás tetőszerkezet, a meredek hajlásszögű, kontyolt nyeregtető. A 18. században még bizonyára összefüggő elterjedésű, ma már csak foltszerűen feltűnő teregetett szalmafedés mind a lakó-, mind a gazdasági épületeken előfordul.

Erdély középső területein a 18. században általános lehetett a kéthelyiséges, házból és pitarból álló ház. Arról azonban, hogy ezek milyenek lehettek, ma még csak meglehetősen homályos képet alkothatunk. A kalotaszegi Ketesden egy, a 20. század elején már hozzáépítéssel kibővített ház 18. századi része nagyméretű házból és egy külön bejáratú, meglehetősen keskeny füsázból (füstház) állt. A szobában egy összetett tüzelőberendezés lelhető: kemence, melynek szája előtt széles tüzelőpadka van, felette pedig egy cserépből készített, Bátky Zsigmond által lángfogónak nevezett alkotmány (Bátky Zs. 1907: 61–64).

A Kis-Küküllő menti Dombó 18. század végén épült házainál nem ritka, hogy a pitvar házzal ellentétes oldaláról kamara, kamarátska nyílik. A pitvar rendszeres tartozékának tűnik a sütő kementze, mely felett nemritkán ott van a tserény, melyet füstfogónak is említenek. A szobákban van egy tüzelő kementze, ez lehet parasztkályhákból rakott, de vesszőből való is, és ehhez kapcsolódhat egy füttő, mely az említettek mellett még kőből is készülhetett (Kós K. 1989: 124–125). Feltételezhető, hogy Erdély középső részén a 18. században a lakóházaknak két, illetve három tüzelője lehetett. A pitvarban ott állt egy kerekded formájú sütőkemence, felette a füstfogó. A szobában a kályhacsempéből készített, esetenként vesszőből font és tapasztott kandallószerűség, melyhez a fűtőnek nevezett harmadik tüzelőberendezés csatlakozott. A történeti adatok szűkössége, feldolgozatlansága miatt bizonytalan, hogy a kalotaszegi jelenség, ahol a kemence szája a szobába nyílt, és efölött volt – esetleg cserépből – a füst- és lángfogó, egy korábbi fejlődési szakasz maradványa, vagy az innen észak- északnyugatra eső tájak építészetével való kapcsolatokkal magyarázható. Ez utóbbi mellett szólnak a Szilágyságból ismert sátoros kemencék (Kós K. 1989: 38–42).

Már a 18. században meglehetősen sok épület sorakozott a paraszttelkeken. Dombón például zsellér funduson a házon kívül Tsűr, Istálló, Sertés Ol és kút található. Az összeírás azért tanulságos, mert itt is, mint az előbbi esetben, külön említik a csűrt és az istállót, az utóbbit előfordul, hogy pajtátska vagy Lábas ól néven, bár van, ahol egy helyen szerepel „egy egy tsür, sövényből font Istállók, Lábas ólak, sövényből való Sertés Pajták…” (Kós K. 1964: 286–287). Ezek az adatok azt sejtetik, hogy ott és akkor még nem voltak általánosak az istállóval egybeépült pajtáscsűrök. Ez derül ki a mezőségi hagyományokból, bár ezt egyelőre történeti adatokkal nem tudjuk alátámasztani.

DÉLKELET-ERDÉLY (Székelyföld)

A Székelyföld népi építészete sok vonatkozásban jól elkülöníthető a szomszédos tájakétól, és feltételezhető, így volt ez már a 18. században is. A települési viszonyok közül a nagyfokú halmazosodást, a hadas formát kell kiemelni, ezen belül a telkek jellegzetes {283.} csoportos beépítését. Szinte minden funkció külön épületben kapott helyet. Nem ritka, hogy az istállók, csűrök, esetleg szénarakodók önálló telepeket alkottak a határ erre alkalmas részén.

A növényföldrajzi környezet lehetővé tette a faépítkezést, még a 20. század elején is a lakóházaknak több mint 90%-ának volt ilyen a fala. Nyilvánvaló, hogy két évszázaddal korábban csak elvétve lehetett másféle építőanyaggal találkozni. Különös jelentősége van, hogy a területet övező magas hegyekről kitűnő minőségű fenyőfához juthattak, szinte egyedülálló ez a magyar nyelvterületen, másutt az építkezőknek többnyire a korlátozottabban felhasználható lombos fákkal kellett beérniük. A tetők kizárólag szarufásak, és ilyenek lehettek már a 18. században is. A történeti adatokban felbukkanó ágasokról többnyire kiderül, hogy azok a fal- és nem a tetőszerkezet részei. A rendkívül meredek hajlásszögű tetőket a lakó- és a gazdasági épületeken egyaránt teregetett szalma fedte. Az udvarházak sem képeztek ez alól kivételt, bár a később nagy jelentőségre szert tett zsindelyfedés éppen általuk terjed. A tetőformák a 18. században még nem mutatták az újabban, nyilván a fedőanyag megváltozásával párhuzamosan terjedő változatosabb formákat, kizárólag kontyoltak lehettek.

A Székelyföld népi építészetének jellegzetessége, az úgynevezett ereszes ház már egy 1678-ban Kászonimpéren épült háznál teljes kifejlettségében megfigyelhető (Kós K. 1989: 209). Az ereszből külön ajtón közelíthető meg a kicsiház és a parádésház. Az utóbbiból a ház hosszirányú tagolásával kialakított oldalkamara nyílik, mely ez esetben valóban tároló funkciójú. A kicsiházban és parádésházban egyaránt csak nyílt, kandallószerű {284.} tüzelő van, az egész épületben nincs zárt tüzelőberendezés. Az eresz olyan vonása Délkelet-Erdély népi építészetének, mely nagyon határozottan elkülöníti környezetétől, bár a jelenség vagy legalábbis analógiája foltszerűen feltűnik az egykori Partiumban, Szatmár és Szilágy megyében és Vajdahunyad környékén is. Valószínű, hogy a rendelkezésre álló faanyag minősége miatt volt lehetséges, hogy a nemesi-kuriális építészet egyik eleme, az oldalkamra paraszti használatban is széles körben elterjedjen.

A lakóhelyiségekben a közelmúltban sem, de egy-kétszáz évre visszamenően se találhatunk zárt tüzelőt, hanem csak a változatos neveken nevezett és változatos anyagú, formájú kandallókat (Kósa L. 1970). Helyenként az ereszben még ott állnak a kemencék, ez arra utal, hogy a 18. században esetleg nem különült el annyira a zárt tüzelő a lakóépülettől, mint a közelmúltban.

A székely népi építészetet a különépítés jellemzi, de a csűr és az istálló, a pajta szinte kizárólag egybeépül, úgy hogy az utóbbi a csűr egyik fiókjában kap helyet. A 18. században ez még nem lehetett ennyire általános, és erre nemcsak az emlékezet utal. A csíkménasági római katolikus egyház gondnoki számadásaiból is az derül ki, hogy 1786-ban „A plebaniális Istállót újra fedik…”, 1787-ben „a csűrnek újfalu (Ménaságújfalu) ujj talpat tett”, 1799-ben „deszka alá” teszik a szekérszínt, hasonlóan az istállót, sertéspajtát, mely utóbbiakat „újrarakatják” (Kós K. 1989: 224). Ez az adat az udvar épületeinek sokszínűségét is mutatja, mely kiegészíthető azzal, hogy a sütőkemence kiszorultával jellegzetes épület lett a sütőház is.

MOLDVA

A moldvai magyarok népi építkezése napjainkban – és minden bizonnyal így lehetett a 18. században is – csak laza szálakkal kapcsolódik a Kárpát-medence belsejében regisztrálható magyar népi falvak építészetéhez. Ennek természetes oka, hogy a Kárpátok külső szegélyén élő magyarok kitelepedésüktől kezdve egy eltérő földrajzi és kulturális környezetben éltek, és ez építkezésükre is alapvető befolyással volt. Ennek 18. századi állapotát szinte reménytelen rekonstruálni, de az valószínű, hogy az idegen környezet miatt a lassúbb belső alakulás e téren is tart, tehát a közelmúlt állapotai nem nagyon térnek el a két évszázaddal ezelőttiektől. A halmazos, a nemzetségekkel összefüggő jellegzetes zsákutcás településeken a telkek szabálytalan formájúak, csoportos beépítésűek. Az épületek kapcsolódásában eltérnek az északi falvak, például Andrásfalva, Istensegíts, ahol a lakóház és az istálló egybeépült, míg délebbre ezek külön állnak az udvaron. A 18. században feltételezhetően az istálló vagy teljesen hiányzott, vagy olyan félig, esetleg teljesen földbe mélyített lehetett, mint amilyeneket a környező román lakosságnál még a néprajzi kutatás is fellelt (Kós K. 1989: 280).

A rendelkezésre álló építőanyag valószínű már a 18. században is eltérő faltechnikákat tett lehetővé a moldvai magyarok körében. Míg a Tatros és Ojtoz felső völgyében élők minden további nélkül hozzájuthattak a fenyő szálfákhoz, addig a távolabbiaknak a környezetükből kikerülő lombos fákkal kellett beérniük. Az anyagtól függetlenül azonban általános volt a keresztfejes boronafal, legalábbis a lakóépületeknél.

A szarufás tető szintén kizárólagos volt, lakóházat nem építettek más tetővel, mindössze egyes gazdasági épületeknél fordul elő a szelemen (Kós K. 1989: 244–245). Némely gazdasági építményeket kivéve a négyoldalú kontyolt nyeregtetőt náddal fedték.

A lakóházaknál még a közelmúltban is szinte a teljes „fejlődési sor” összeállítható volt: az egyetlen helyiségből állótól egészen a nagy- vagy tisztaházzal rendelkezőig. A 18. században az utóbbiakkal természetesen még egyáltalán nem számolhatunk, az előbbiek tehették ki az épületállomány túlnyomó részét. A csángó ház jellegzetessége, hogy a magyar nyelvterületen itt van a legnagyobb jelentősége az épület és a bútor közötti átmenetnek, a falak mentén húzódó sárpadkának, a tőtésnek. Az egyetlen helyiségből álló lakóháznál vagy a lakóház egyetlen lakóhelyiségében közvetlenül a bejárat mellett van a tüzelőberendezés, mely a 20. században rendkívüli formai változatosságot mutat. Mögöttük azonban mindenütt felsejlik a zárt tüzelő, a kemence, mely még a közelmúltban is ott volt a régi házakban (Kós K. 1989: 262–267). A kemence nyílt tűzhellyel párosult, és volt valamiféle füstelvezetője is, bár ennek kora, múltja ismeretlen. Feltételezhető, hogy a 18. században a góg, tűzfogó, tüszejkürtő, hornya még nem volt ott a csángó házakban, megjelenésük összefügg a második, színnek nevezett helyiség elterjedésével. Azonban ennek idejét sem tudjuk, csak azt, hogy ez a bővítmény inkább közlekedőtér, esetleg tárolásra szolgál, és benne a zárt tüzelő, a kemence új jelenség.

A csángó gazdasági építmények többnyire szerényebb technikai kivitelűek, mint a lakóház, és feltételezhetően a múltjuk se nagy. Az istálló, a pajta újabb, régebben elegendőnek bizonyulhatott az elkerített telekrész, az akol. Az intenzívebb gabonatermesztéssel és a jószág istállóban tartásával függ össze a székely mintákat szerényebb léptékben követő csűrök elterjedése. Ezek azonban rendkívül újak, az elsők csak a 19. század végén {286.} tűntek föl, igazi terjedésük az 1930-as évekre tehető (Kós K. 1989). Meg kell még említeni a rendkívül változatos, kisebb, fonott falú gazdasági építményeket, a tyúkpajtát, a kustát, a pujkast, mely a kukorica tárolására szolgál, és sorolhatók még mindazon építmények, melyekkel feltehetően csak az utóbbi száz év során népesült be a csángó udvar.