{745.} AZ ÖLTÖZKÖDÉS RENDSZEREI:
TÁRSADALMI KÜLÖNBSÉGEK ÉS IDŐBENI VÁLTOZÁSOK


FEJEZETEK

Egy-egy ország, táj lakóinak tárgyi környezete helyileg jellemző minőségi, mennyiségi normák szerint alakult ki, amelyek azt is meghatározták, hogy az adott társadalomban mennyi a kevés és mennyi az elég. A különféle tárgyegyüttesek tartósan hasonló összetételét, érvényesülését éppen ezeknek a normáknak a betartásából adódó tekintély, a presztízs biztosította. Egy szoba berendezése, az ágyi ruhák, a konyha felszereltsége, de leglátványosabban éppen a ruházat mutatta meg, hogy tulajdonosa mennyire képes az adott társadalomhoz, közösséghez igazodni, normáinak megfelelni (Hofer T. 1983).

A KELENGYE ÖSSZEÁLLÍTÁSÁNAK EURÓPAI VÁLTOZATAI

A ruhatár összeállításának, megszerzésének Európában a társadalmi rangtól függetlenül több modellje volt. A hazánkban általánosan ismert modellt az jellemezte, hogy egyszerre egy egész életre szólóan állították ki a ruhatárat a házasulandók számára. A kelengye összetétele, speciális alkalmak szerinti differenciáltsága és mennyisége azonban már a társadalmi hovatartozásra és az anyagi lehetőségekre utalt.

A ruhatár összeállításának másik, hazai vonatkozásban kevésbé számon tartott modelljét viszont az egyes ruhadarabok rövid ideig tartó használata és folyamatos pótlása jellemezte. Az ilyen ruhatárakban a gyors erkölcsi elévüléssel szemben az örökös felújítás játszotta a fő szerepet a társadalmi normákhoz való alkalmazkodásban. A következők ennek a kétféle modellnek a jellemzőit és egymáshoz való viszonyukat tárják fel részletesebben.

AZ ÉLETRE SZÓLÓ KELENGYÉK ÖLTÖZETFORMÁLÓ SZEREPE

Az egyszerre, egy életre szólóan, rendszerint a házasságkötés alkalmából kiállított ruhatárak, kelengyék hátterében egy hazánkban is gyakorolt örökösödési rend állt. Ez az örökösödési rend, amelyet a hazai nemesség és a jobbágyság számára Werbőczi fogalmazott {746.} meg Hármaskönyvében, az ősi vagyon ingatlan részéből a leányokat ugyan kizárta, hogy abban a fiúkat egyenlően részesítse, de az ingóságokból a nemesi nőági leszármazóknak leánynegyedet hagyott. A parasztember hajadon leányát a család ingatlan javaiból a kiházasításkor elégítette ki (Léderer E. 1964: 178–179) bútorral, jószággal, ágyi ruhával és elsősorban az öltöző ruhákkal. A szerzeményi javakat jobbágy és nemes egyaránt – rendszerint már csak a végrendeletében – egyenlő arányban osztotta fel valamennyi leszármazója között. Gyakran az ősi részt igyekeztek fiágon továbbadni, és a leányt megfelelő arányban, de a szerzeményi javakból kielégíteni. Ilyenkor a kiházasítás jobbára csak a ruhaneműre korlátozódótt. A kiházasításhoz fűződő igény tehát a Wer-bőczinél megfogalmazott jogon, az igények kielégítése azonban jobbára helyi szokásokon alapult, ami tájilag változóvá tette a kiházasításkor kapott kelengye tartalmát is (Tárkány Szücs E. 1981: 346–349, 382–385, 726–742; Kós K. 1981).

Hogyan hatott a ruhatár megszerzésének ez a módja az öltözet struktúráját meghatározó szabásformák megújulására, a divatváltozásokra? A 16–17. századból ismert nemesi kelengyék (Radvánszky B. 1986: II., III.) az összeállítás korára jellemző öltözetekkel több emberöltőre konzerválták a kiállításuk korának divatját. Erre utal a kortársakat jelölő egy öltőbeli szóhasználat. Kővári László (1860: 49) szerint a „régi magyar nőnek három rendbéli öltözete volt”, mindennapi, ünnepi és díszöltözete. Az értékesebb öltözőruhákat a végrendelkező gyakran fiaira, lányaira hagyta. Nemritkán unokára szállt a becses párta vagy ruhaféle, mint Cserényi Mártonné esetében, aki 1612-ben leányunokáira testálta szoknyáit, subáit (Radvánszky B. 1986: III. 229–231). Az öröklött ruhafélék nem igényelhettek túl sok alakítást, hiszen az öltözetek struktúrája is századokig változatlan maradt. Például a kassai szabócéh az 1630-ban kiadott szabásmintakönyvét, „mint régi eleitül megh maradott Remeket”, 1717-ben változatlan formában megerősítette. Erre a szabásbeli változatlanságra utalt Kővári László (1860: 48) a női ruhákról szólva: „A magyar nő-öltözet… nem ismerte a változó divatot… örökszépségű szabását a történelemnek már nem kell magyarázni. Csupán a kelmére kell megjegyeznünk, hogy az mit sem különbözött a férfiakétól… Drága, nehéz kelmét vettek, mert a divat nem állt örök harczban a ház szükségeivel, az egyszer előállított díszruhát örökség gyanánt hagyták utódaikra”. Legnehezebben a megszokott fejviselettől váltak meg. A „fejedelmi kor vége felé német és franczia divat után kezdtek kapkodni. De azért mégis egy század kelle, míg az első idegen főkötőt Erdélyben feltették” (Kővári L. 1860: 48, 53–54).

A hazai divatváltás valóban lassú volt, mint láttuk, legalább egy évszázadra bizonyíthatóan konzerválta a szabásformákat. Ez a változatlanság mégsem hasonlítható a keleti öltözetek mozdulatlanságához, amelyet szépen példáz a Topkapi Saray Museumnak a 15–19. századból őrzött, lényeges szabásbeli változást nem mutató kaftángyűjteménye (Tezcan, H.–Delibaş, S. 1986: 26–29). A mi mozdulatlanságunk csak a korabeli Nyugat-Európához viszonyított, ahol a századonként megjelenő nagy stíluskorszakok között – Norah Waugh (1964, 1968) 1600–1900-ig dokumentált szabásmintái szerint – jóval folyamatosabb öltözetváltás zajlott, mint nálunk. Ezek a divatváltozások Magyarországon szinte csak a társadalmi kötöttségek felett lebegő főúri körök, pl. a herceg Eszterházy család ruhatárára hatottak, fraknói kincstáruk 16–17. századi ruhái szerint. De az ilyen ruhatárakban is – különösen a férfi öltözetegyüttesekben – a nyugat-európaitól mindig megkülönböztethető magyar szabású ruhák túlsúlya volt a jellemző. Csak amikor a 18. század első felében a magyar úr a bécsi udvarban feszélyezve érezte magát magyar ruhájában, {747.} fordult meg ez az arány. Végül is a magyar szabású ruha idővel – még a rendi kötöttségeket megszüntető változások után is – éppen ezekben a ruhatárakban öröklődött legtovább 17–18. századi pompájában, igaz csak ritkán elővett díszruha gyanánt, nagy történelmi események jelmezeként.

De nem a főúri öltözködési szokásokkal és kelengyékkel kell ellentétbe állítanunk a magyar paraszti ruhatárakat. Ez esetben könnyen Townson 1797-ben Londonban, hazánkról megjelent útikönyvének címlapján megjelenített finomkodó főnemes és a pásztorként felöltöztetett magyar paraszt túlfokozott kontrasztjához jutunk. A két véglet között pedig a nemesek azonos jogállású, de vagyonilag ugyancsak rétegzett rendje állt, és a közrend is mezővárosi polgárokra, iparosokra, szabad jogállású városlakó földművesekre, a jobbágytelek különböző hányadán dolgozó módos és szegényebb parasztokra, még lejjebb lévő zsellérekre, cselédekre, béresekre oszlott. A rendi öntudat ellenére inkább a hasonló életszintű rétegek öltözködtek hasonlóan, s valamennyi réteg a hozzá legközelebb eső magasabb réteghez igyekezett legalább külsőségekben igazodni. A nemesi öntudat szinte minden élethelyzetben így is megtalálta kifejezési lehetőségét. Rettegi György (1970: 89) 1759-ben az erdélyi „úri” férfiak viseletét a nemesekével egyformának írta le, csak annyiban különböztek, hogy a nemesek ezüstgombot, az urak pedig selyemkészületet viseltek. Az ingben-gatyában heverésző, az ekét vontató, ökröket hajtó, 1770 táján megörökített férfialakokat pedig Györffy István (1933: 28–31) csupán a csizmájukon viselt sarkantyú révén azonosította a mezőcsáti kurtanemesekkel.

Volt tehát a ruhatárnak néhány olyan – természetesen idővel és tájilag is változó – jellemzője, amely biztos mutatója volt a rendi elkülönülésnek, és amelyeket már a paraszti kelengye összeállításakor figyelembe kellett venni. Ezeket a jellemzőket nem a házilag előállított testi ruhák, hanem éppen a többnyire életre szóló, látványos ünneplő felsőruhák hordozták. Ezek a ruhafélék mesteremberek termékei voltak, és már a kelengye kiállításakor a mesterembereknek szóló árszabások és az oda mellékelt rendeletek előírták, hogy milyen anyagból, milyen díszítményekkel készülhettek.

Európa-szerte számtalan ruhaviseleti előírás látott napvilágot a 14. századtól, amelyek hol erkölcsi meggondolásból, hol a kereskedelem és a gazdaság egyensúlyát féltő indokokkal tiltották bizonyos ruhafélék vagy anyagok használatát. Mire a 16. század végétől az ilyen rendeletek nálunk is megjelentek, és a 17. század közepétől gyakoribbá váltak, ezekben Nyugat-Európában már a személyes státus, a születési előjogok védelme vált hangsúlyossá az éppen bontakozó és a nemesi rendi jeleket használni kívánó polgársággal és a módos parasztokkal szemben. 1666-ban Zemplén megyében is azért született egy ruharendelet, mert „Az Paraszti rend Istent azzalis boszszusághra ingerlik”, hogy „Pa-raszti állapottyához illetlen, Nemessi, fris, draga öltözetekben járnak, magok, felessegek és gyermekek. Hasonlo keppén az Mester emberek is, annyira hogy az Nemessi rendtül öltözetekre nezve, aleg külőmböztethetik meg” (BAZML 1666. Zemplén vm.). A rendeletbe foglalt tilalmak között az öltözetek szabásáról – neveztesen a dolmányok hosszáról és állógallérjáról – csak érintőlegesen van szó. Mint Kőváritól (1860: 48) is tudjuk „a nép követte a szabást, csak durva posztóból”, – vagyis nem struktúrájukban volt a lényeges különbség a nemesi és paraszti ruhák között, hanem leginkább anyagukban. Az idézett rendelet is a felhasználható posztóminőséget határozta meg, és néhány újdonságnak számító drága ruhafélét (nyusztprémes süveget, selyemövet, finom főrevalókat és a palástot) a csak nemesekhez illők közé sorolt az akkor divatba jött arany-, ezüstcsipke borításokkal {748.} együtt. A rendelet hangsúlyozta, hogy parasztember bőrrel bélelt ruhát (vagyis kívül szövettel borított szőrös bőrruhát) sem viselhetett. A palást is „úgy volt bérelve, mind akinek rendi volt, mert akkor igen reá vigyáztanak, kit miféle egyet-más illet”, és a borítatlan, „fürtjével befelé fordított” báránybőr palást jutott a közsorsúaknak (Apor P. 1972: 28). A közrend felsőruhája leggyakrabban szűrposztó volt, ami a felsőbb rétegek ruházatában csekély szerephez jutott, legfeljebb bélésként használták. Jó néhány korabeli utalás szerint az ilyesfajta rendeleteket be is tartatták, így a juhbőr vagy szűrposztó valóságos társadalmi jelentéssel bírt a mindennapi életben, de jelképesen is kifejezte a megalázkodást. Linczigh János, Kolozsvár főbírája, akit 1660-ban a szászfenesi vereség után maga elé rendelt a váradi pasa, feljegyezte naplójába, hogy „keonteoseometis Baranj beorrel megh is Belleltetuen az Alazatossagnak megh mutatasara”, ahogy a veszteshez illett (Gácsi H. 1989: 91). Vagy amikor nemesember közeli hozzátartozót gyászolt, a „keservesek mentől durvább fekete posztóban öltöztenek, mentéjek bérlése fekete báránybőr volt…” (Apor P. 1972: 69–70). Az árszabások szerint e korszak legdrágább paraszti felsőruhái ezek a báránybőr ruhák voltak. A parasztság, ha már nem juthatott hozzá a színes posztóborítású palástokhoz, mentékhez, arany-, ezüstcsipke-borításos drága kabátokhoz, amelyek a 17. század végére divatba jöttek, és csupán az ezek bélésének beillő prémes bőrkabátot, a ködmönt és a subát viselhette, legalább ennek fehér vagy barna falát – a paszományos nemesi öltözetek pandantjaként – bőrrátéttel, színes virágokkal varratta ki.

A 18. század elejétől, amikor a főnemesek a nyugati „náj módi” felé fordultak, a nemesség többi része továbbra is több évszázados ruhatárát használta. Az 1730-as években már nemcsak a köznemes, de a városi polgár, katona, hivatali ember is egyaránt „nemesi öltözetben” járt, és a „jobbmódú paraszt is ugyanilyet” viselt. Elévültek a korábbi rendeletek, a parasztok is a gyapjas bőrujjasokat „posztóval vonják be kívülről, hogy öltözetük csinosabbat mutasson” (Bél M. 1984: 173, 457–459). A rangos paraszti ruhatárakban, a mesteremberek „egyenruháiban” pl. kék angliai, fajlondis posztóból készültek a drága ruhafélék. A század közepén már ők a falusi elöljárók, a „kékbeliek”. 1757-ben a hódmezővásárhelyi Tóth Pált a helyi tanács egy városi porta határának megállapításánál elmarasztalta, mire az kifakadt a bíró ellen, hogy „nem az igazságot, hanem csak a kék dolmányt nézték”, a ruhával kifejezett rangnak hittek (Barabás J. 1956: 255). Ugyanekkor Debrecenben már a szántóvető hagyatékában is volt „fekete persia bőr prémezett” vagy „francia kék rókás mente” (Zoltai L. 1938: 106), sőt a kecskeméti gazdaember a század második felében az újabb, nyugati típusú felsőruhák kedvéért már el is hagyta dolmányát, mentéjét (Papp L. 1930: 191). A század végére a mente a ködmönnel vetekedve az asszonyi kelengyének is legfontosabb darabja volt, gyakran szolgálni ment érte a hajadon. A rangot immár nem maga a ruhadarab, hanem prémezése, szőr-, selyem készülete, ill. aranypaszományos, vitézkötéses ezüst- vagy éppen „aranyozott ezüstgombjai” jelentették.

Ez a század köznapivá tette a női ruhatárakban a különféle külföldi, nyugati és balkáni, török eredetű gyolcsokat, patyolatokat, a festőktől vagy boltokban beszerezhető színes kelméket, s most a selymen volt a sor, hogy a köznép asszonyai a rangosabbaktól, módosabbaktól elhódítsák. 1765-ben egy miskolci perpatvarban egy polgárasszony vágta oda nemesi rangú vendégének, hogy „jó lehet Nemesek vattok, de Koldusok vattok”, mire „ha mi szegények vagyunk, te gazdag vagy, mert Selyem lajbid van és suta {749.} főkötőd…” (Bodgál F. 1962: 95), sorolta a sértett az éppen akkor irigylendő női ruhaféléket.

Házasulandók kelengyéjét rögzítő parasztleltárakat e korból alig ismerünk (pl. Kós K. 1981). A 18–19. század fordulójáról viszont annál nagyobb számban kerültek elő hagyatéki leltárak (Hofer T. 1957; Benda Gy. 1988), amelyekből kitűnik, hogy a parasztemberek sokszor hatalmas ingó és ingatlan vagyont, ugyanakkor igen csekély értékű ruházatot hagytak maguk után. A 18–19. század fordulójától – az egyre gyakoribb népleírások szerint is – a magyarországi parasztruhatárak összetétele és mennyisége nagyon eltérő lehetett.

Egyre gyakrabban – akárcsak a polgári kelengyékben – a fehérnemű tette ki a kelengyék nagyobb hányadát, és ezek mennyisége és minősége pl. a férfiing anyaga, gallérja és kézelője vagy éppen az ingmell hímzése utalt tulajdonosa rangjára. Az asszonynép pedig hamarosan krinolin szélességűre szaporította egymáson viselt alsószoknyáinak számát. Ekkoriban a hozzánk viszonyítva módosabbnak mondott Ausztriában is voltak olyan tájak, pl. Tirol, ahol az embereknek csak két inge volt, és ha az egyik vasárnapi, az már a jómód jelének számított. Ezt is gyakran vastag vászonból varrták, csupán gallérja volt finomabb (Sandgruber, R. 1982: 315). Ugyanekkor a Nógrád megyei Mailáth-uradalom cselédasszonyai 4–6 ingvállat szolgáltak össze, s a parasztasszonyok birtokában ennek többszöröse is lehetett (Zólyomi J. 1979: 226).

A század közepéről ismert paraszti számadáskönyvek kiadási adatai a ruházkodással kapcsolatos szokásokra is utalnak (pl. Kocsis Gy. 1989). Egy komlósi – a magyar parasztokkal azonos tárgyi környezetben élő – 22 holdas tehetős tót gazda a négy leányának adott kelengye állományát is bejegyezte naplójába (Tábori Gy. 1970). Az 1854 és 1869 között kiállított 4 kelengyében megtalálhatók a tájra jellemző téli ruhák, a ködmönök, és mindegyik leány 4 pár csizmával ment férjhez. Ezek mellett a sorban férjhez ment négy lány kelengyéjében a sok alsószoknya (9, 12, 11, 15) és ingváll (20, 27, 24, 42), valamint 9–10 selyemből való pruszlik, szoknya, kötény és rengeteg selyemkendő utalt egy, a korábbi századoktól eltérő anyag- és öltözetigényre. A 19. század végén a mezőségi Széken a jómódú férfiak is 15–20 inget tartottak a helyi normához illőnek (Szabó T. A. 1980: 397).

Ilyen, egész életre elegendő mennyiségű fehérneműt tartalmazott századunk fordulóján a kalotaszentkirályi kelengye is. A viselő és ünneplő, piros és fekete hímzéses, azaz fiatal és idős korra szánt ingvállak, a különféle szoknyák, pruszlikok sokféle öltözet-együttes kiállítására tették alkalmassá ezt a kelengyét. A kelengye tartalmazta a „forgó”, vagyis használatba vett darabok mellett a hímzésük miatt kimoshatatlan, így évente egyszeri alkalomra, pl. a húsvéti úrvacsorára tartogatott ingvállat is. Belefoglalták az újasszony többé már nem viselhető, nagyünneplő leányruháit is saját, majdan születendő leányára gondolva, de esetleg belefoglalták a dédanyjától a 18. századból örökölt mu-szulyt is. Ennek – az egyébként kevésre becsült régi holmik között – éppen az adta meg rangját, hogy a reá hímzett név és dátum visszautalt egykori első viselőjére, és az egész közösséggel tudatta a család múltját, hogy viselője kitől örökölte (Fél E.–Hofer T. 1970: 21–27). Az ilyen kelengye nem számolt az öltözet elévülésével, hiszen a tartalék ruhadarabokkal az elkopottak pótlására is gondoltak a hozomány összeállításakor. Ebben a kelengyében az örökölt ruhaféle is valamilyen alkalomhoz illesztve sajátos jelentést kapott. Az évenként megjelenő apró újdonságok (pl. újfajta gyöngy, hímzéskompozíció, {750.} színállás, változó szoknyahossz) sem változtatták meg az öltözet struktúráját, jellegét, csupán az „egy öltőbeliek” jellemzőivé, vagy az öltözet jelzőlehetőségeit kibővítve egy új, bizonyos alkalom kifejezőivé váltak.

Minél nagyobb és az egyre bonyolultabb helyi normákhoz illő volt egy kelengye, annál kisebb lehetőség maradt egy esetleges struktúraváltásra. Az ilyen nagy ruhatárakat felhalmozó tájak parasztnépe egyre észrevehetőbben visszamaradt a városiasodó öltözetű osztályos társaktól, és öltözetüket már mint népviseletet vette számba a közvélemény. Az egyre gyorsuló, előbb csak évtizedenként, majd évenként, sőt szezononként változó polgári divat követése egyre kilátástalanabb lett volna számukra az elkoptatandó ruhamennyiség következtében. Válaszként sokfelé egyre komplikáltabb, rafináltabb öltözködésbeli jelzőrendszerekkel igazolták nagy kelengyéik létjogosultságát.

Akármilyen nagy teher is volt a kelengye kiállítása, a szegény és gazdag családok kelengyéi között nem volt arányos különbség: ami szükséges volt, azt mindenáron meg kellett szerezni. A társadalmi, vagyoni különbségek most is a vásárolt, csináltatott drága felsőruha minőségében mutatkoztak meg. A mezőkövesdi nagygazdalány pl. háromféle minőségű kuzsut is kaphatott: a szinte teljesen telehímzett első kuzsut a legjelesebb alkalmakra, kevésbé díszeset, a második kuzsut félünnepi használatra és a legegyszerűbbet, a harmadik kuzsut köznapló, meleg ruhaként. A szegényebbek csak a második kuzsut csináltatták, amelyet bármilyen ünnep illő öltözeteként viseltek (Dajaszászyné Dietz V. 1956: 68).

AZ ÖLTÖZET FOLYAMATOS PÓTLÁSÁN ALAPULÓ ÖLTÖZETFORMÁK

A ruhatár megszerzésének volt egy másik modellje, amely az egyes öltözetdaraboknak nem szánt hosszú életet, viszont folyamatos pótlásukra rendezkedett be. A kiházasítás hazai rendszerével szemben egyes nyugati országokban ez a modell érvényesült, s ahol másféle szokások éltek a folyton megújítandó ruhatár kiállításával kapcsolatosan, ott az öltözködés rendszerében, a struktúraváltásban is a mienktől eltérő eredményekhez jutottak.

Bár a nyugati országokban is rendeletek, törvények oltalmazták a legfelsőbb társadalmi réteg, elsősorban a királyi családok öltözködési privilégiumait, mégis a 15. századtól pl. Itáliában, Franciaországban, Angliában, ha nem is a legdivatosabb, de a divatos ruhák könnyen utat találtak az alsóbb társadalmi rétegekhez is. Ahogy II. Richárd komornyikjai között, York hercege (1415) szolgái között elosztotta a drágakövektől, prémektől természetesen megkopasztott köpenyeit, ruháit, a felsőbb osztályok öltözetdarabjai hasonló gesztusokkal eljutottak a középosztályhoz, hogy 2–3 év alatt ott is elavuljanak, és használt ruhaként még lejjebb kerüljenek (Ewing, E. 1984: 24). Az esküvői ruhán kívül nem volt szokásos ruhákat megőrizni, s mivel a divat 2–3 évenként újabb öltözeteket igényelt, még a főnemesek gardrobjában sem volt több 3–8 öltözetnél (Scott, M. 1986: 14–15).

A valódi rangot az alakra csináltatott ruha jelentette. A csináltatás viszont roppant drága lévén, a szabók nagy becsben álltak, különösen, ha jó körökben forogtak. Shakespeare egyik drámájában hangzik el a rangot tudakoló kérdés: „Mondja uram, ki a szabója?” {751.} (Newton, S. M. 1988: 130). A jó minőségű ruhákat érdemes volt eladni, de megvenni is. Bolognában a 15. században, ahol az igények kielégítésére 101 híres szabó mellett egész manufaktúrák dolgoztak, nem csodálható, hogy széles körű ruhakereskedelem alakult ki, és pl. Sienában adót is vetettek ki rá (Herald, J. 1981 61–64, 151). A 16. század közepi Angliában, bár társadalmi rangjukhoz nem illett volna, udvari emberek is vásároltak használt ruhát a Birchin Lane-n (Ashelford, J. 1988: 87). Itt a köznép körében is általános lett, hogy elöljáróihoz hasonlóan egy ünnepi öltözeten kívül csak egy másikat tartottak. Ha ezt már otthon viselték, máshová nem vették fel, elhordták munkaruhaként vagy eladták, és újat vettek helyette, ami „viszi a divatot” (Herald, J. 1981: 151). Az európai középosztály, amelyre természetesen a főúri öltözködés sem maradt hatástalan, a 15. századtól alakítgatta a maga sajátos öltözködési stílusát, amelyhez a parasztság is igyekezett felzárkózni (Oakes, A.–Hill, M. H, 1970: 19), s ebben a törekvésében segítette is az öltözetek társadalmi rétegeket átlépő forgalma. Ha számára a használt ruha volt is az új, néhány lépéssel lemaradva mégiscsak követhette a divatot, élve például azzal a lehetőséggel, hogy a késő középkori piacokon cserekereskedelem révén is hozzájuthatott a használt ruhákhoz (Marly, D. 1986: 14–15). A különböző rendű alattvalók, közemberek öltözetének összemosódása miatt az öltözetdarabok megszerzésében és a használtruha-piac feltöltésében nem eléggé hangsúlyozható szerepet jutott a lopott holmiknak is (Lemire, B. 1990: 255–276).

Így alakult ki 1592-re Angliában az a helyzet, amelyhez hasonlóról pl. Apor Péter (1972: 29) Erdély vonatkozásában csak 1736-ban írt: „sok asszony, leány, akiknek férjek, vagy atyjok házánál nincsen egy falat kenyerek, mégis cifra az mente, gyolcs az rokolya, drága a párta”, ott pedig: „az angol asszonyok nem átallanak az utcán bársonyban járni, míg otthon száraz kenyér sincsen” (Ashelford, J. 1983:12). Ez az öltözetváltási mechanizmus folyamatosan működött a nyugati országok történelmében, és ezt elősegítendő Angliában a 17. században, Franciaországban a 18. században virágzott leginkább a használtruha-kereskedelem (Lemire, B. 1990: 256).

Tudjuk, hogy a középkorban a hazai piacokon is folyt használtruha-árusítás, pl. 1333-ban a csütörtökhelyi piacon megszokott helye volt a használtruha-árusoknak (Léderer E. 1964: 308), de a kevés ismert adatból nem rekonstruálható, hogy a rendi határvonalak kikristályosodása előtti időkben milyen átjárás volt a különféle rangú társadalmi rétegek öltözetei között. Mindenesetre pl. Johannes Aquila a mártonhegyi (Vas m.) templom freskóján (1437) önmagát, az 1470-es évekből fennmaradt, Szent Adalbert kiűzetését megörökítő táblakép festője pedig a képen látható kőműveseket a kurrens európai divatnak megfelelő öltözetekben örökítette meg (Zsámbéky M. 1983–1984).

A használt ruháknak a társadalmi rétegek közötti kereskedelmi forgalmáról hosszú évszázadokig nincsen tudomásunk. Arról viszont igen, hogy hazánkban is szokásos volt, hogy egy-egy főúr, jómódú úr ruháiból személyes szolgáira is hagyott. Geszty Ferencz 1593-ban pl. komornyikjára, „aki gyermekkorától vigyázta, betegségében ápolta: minden ruháját egy kapcáig, mind fő és közruháit” rátestálta. Bethlen István fejedelem 1616-ban ruháit az udvarában „felnőtt fiakra” és 4 kedvenc szolgájára, Baracskai István (1635) pedig ispánjára, szolgájára, inasára hagyta. A főúri asszonyok végrendeletében is gyakori a hasonló kitétel, mint Károlyi Zsuzsánna, Bethlen Gáborné fejedelemasszonyéban (1622): „Házam népének kik én körülöttem tökéletesen forgolódtak, hagyom a magok öltözetit”. Petrőczy Zsuzsanna egy „parasztleánynak az Aricskának” (1626), Forgách {752.} Zsuzsanna, Révay Ferencné (1631) „Dorka és Borka nevű szegény szolgálókra” hagyott szoknyáiból és fehér ruháiból (Radvánszky B. 1986: III. 145–148, 266, 293–294, 245, 252, 262). Az ilyen hagyatékolás a köznép körében és a későbbiekben is szokásos volt. Még századunk elején is, ha egy mezőkövesdi asszony meghalt, viselő ruháit, olykor még ünneplő szoknyáit is a koldusokra hagyta (Fél E.–Hofer T. 1970: 134).

Úgy tűnik, az egyszer továbbadott, jussolt ruhafélét új tulajdonosa elhordta, vagyis elévülése és kopása a kelengyében szokásos időtartam alatt, csupán megváltozott társadalmi közegben zajlott le, de nem lett árucikk belőle. A 18. század végétől megszaporodó ruhalopással kapcsolatos perek aránylag csekély száma is arra utal, hogy nálunk a ruhalopást nem lehet a használt ruhával folyó kereskedelem beszerzési forrásaként kezelni, amint ezt pl. az angol szakirodalom teszi (Lemire, B. 1990). A használtruha-keres-kedelemnek azonban a 18. század második felében már szerepe kellett hogy legyen a köznép öltözködésében. Ezt sejteti pl. a keszthelyi uradalom összeírásai között Volff Mihály zsidó kereskedő vagyonáról fellelhető inventárium, benne a sok „rosz”, „ron-gyos” minősítésű ruhafélével, és sejtetik az uradalom egyéb árverésein gyakran jelen lévő ruhaneműt vásárló „zsidók” (Benda Gy. 1988: 2–12, 106–117, 141–142). A használtruha-kereskedők tevékenységét 1851-ben a Helytartótanácsi Ideiglenes Rendelet 58. §-a szabályozta is, amely szerint a kalmárságon belül számon tartott zsibárusokat arra kell szorítani, hogy csak az „ócska öltözetdarabok és avult holmik” eladásával foglalkozzanak. A század vége felé a rövidárut és női ruhákat is árusító handlék bonyolították – az immár virágzó – használtruha-kereskedelmet.

Erre a témára a vásározással, vándorkereskedelemmel foglalkozó néprajzi szakirodalom nem fordít elegendő figyelmet: talán a nyugati országokhoz viszonyított jelentéktelensége, talán késői felfutása miatt, aminek következtében a használtruha-forgalom vevőköre jobbára az agrárproletáriátusból verbuválódott.

A nyugati modell tehát, amely a ruhát több társadalmi rétegen lefelé továbbadva aránylag rövid idő alatt koptatta el, ilyen formában rendszerként nálunk nem működött. Volt azonban ennek a modellnek egy olyan változata, amely mind nyugaton, mind hazánkban érvényesült. Akár a nagy európai királyi, főúri udvarokban, hazai főnemeseinknél is szokásban volt, hogy egész házanépét, mintegy fizetségképpen, felsőruhákkal is ellátta. A háznép köréhez tartozó ifjakat, udvarló leányokat, de a belső személyzetet és a külső cselédséget (kocsist, fullajtárt, lovas legényeket egész az udvar söprőjéig) az úr a maga ízlése szerint, mintegy saját egyenruhájába öltöztette. A 16. század közepén Nádas-dy Tamás nádorispánnak feleségéhez, Kanizsai Orsolyához írt levelei gyakran említik az ilyen jellegű feladatokat (Károlyi Á.–Szalay J. 1882). Apor Péter (1972: 33) is utal arra, hogy az „erdélyi fejedelem s kivált a fejedelemasszony udvari nipit, inasit csak arról is megismerték, nem privatus urak cselédi, hogy az országbélieknél leghosszabb köntöst viseltenek”. 1602-ben Dobó Ferenc pl. arról rendelkezett, hogy egy temetésre szolgáinak „gyászban való ruházatjok” elkészüljön (Radvánszky B. 1986: III. 202). Bizonyára nem téved Diana de Marly, angol viseletkutató (1986: 19) az európai párhuzamok értékelésekor, hogy a szolgák – főleg a férfi szolgák – mindig a legjobban öltöztetett munkások voltak.

Ez a megállapítás nem kizárólag a főúri cselédségre vonatkozott. Sarah Fall angol gazdaasszony 1670-es években vezetett számadáskönyvéből kiderül, hogy volt olyan év, amelyben 59-szer kereste meg szabójukat, hogy családjának és gyakran szolgáinak is pl. {753.} karasia- vagy fustiánruhákat varrasson, pedig saját juhaik gyapját is feldolgoztatták, és otthon készítették el az egész háznép fehérneműjét is (Ewing, E. 1984: 16–17).

A hazai uradalmi, majorsági vagy kisebb gazdaságokban szerződtetett cselédeket, béreseket, pásztorokat (csordás, kanász, csikós), szolgákat is – mintegy ellátmányként – a gazdának kellett ruháznia (Bél M. 1984: 167). Ruhatáruk az évenkénti szerződéskötések alkalmával kialkudott ruhafélékből állt.

Ha a 18. századi cseléd-béres szerződtetéseket, az árszabásokat és a 17. század végétől egyre sűrűbben megjelenő ruharendeleteket összevetjük, úgy tűnik, a rendi kötöttségek lazulásával párhuzamosan a tilalmak egyre kevésbé „általában” a közrendre, hanem egyre konkrétabban a szolgákra, béresekre vonatkoztak. E rendeletek legtöbbje éppen a cselédtartó gazdák érdekében született. Az ilyen tilalmak sorát idézi pl. Papp László (1930) a kecskeméti városi magisztrátus irataiból. Itt a 17. század végén elrendelték, hogy a szolgák ruháit csak „régi Mód szerént”, dísztelenül csináltathassák, elejét véve annak, hogy pl. a felkapott szűcsdíszítményeket a szolgák a gazdáktól kikövetelhessék. 1698-ban példát is statuáltak, amikor Komáromi Szücs István egy „juhásznak mód nélkül való czifra Ködment csinált mind a város és magok Czéhek tilalma ellen azért… – mondja ki a magisztrátus – … Komáromi Szűcs büntettessik meg 12 f és az fogházban a ködmennek a czifráját feicse le”.

Az 1666-os ruharendelet még valamennyi közrendű asszonynak tiltotta a drága prémet, azaz szegést és az aranycsipkét. 1702-ben Kecskeméten: „valamelly szolgáló bársony brémet vagy aranycsipkét kiván… bérben… avagy arany szél vagy arany brémet mind ki csapattasék a városból és aki megigéri is vegye el méltó büntetését” (Szabó K. 1931: 96). A szolganép egyre növekvő igényei miatt füstölög 1736-ban Apor Péter (1972: 29) is, hogy „ha egy rühös alávaló asszonyt vagy leányt akarsz fogadni szolgálónak, ne is említs neki brassai vagy szebeni egyszer ványolt posztószoknyát vagy mentét, hanem jóféle rásából valót, annak is aljára három renddel massa csipkét, galandot, rókával prémezett, selyemgombokkal rakott rásamentét három forintos pártát, arra szélyes ezüstös pántlikát”. Hasonló ruhabért alkudott ki magának Györffi Klára, akit a mezőségi Széken ugyancsak 1736-ban fogadtak fel „kis szolgálónak gyermek mellé” (Szabó T. A. 1980: 397).

A szolgák, szolgálók természetesen részesei akartak lenni a 18. században felgyorsuló divatváltozásoknak, s tehették is, hiszen évente megalkudtak gazdájukkal a nekik járó ruhabérben. E század végén már 12 ft büntetéssel tartották vissza a gazdát és 12 korbácsütéssel fenyegették meg azt a kecskeméti szolgálót, aki „arany tsipkéjű vagy virágú mejjedzőt… vagy más akárminémű illyen aranyos ruhát, úgy nem különben lion vagy faianabb gyoltsbul való öltözetet” viselt. De ekkor még alku tárgya maradt a selyemkendő. Ennek eltiltása után a szolgálóleányok háromszeles kötényekben kezdtek divatozni, de a magisztrátus lecsapott, és ettől is eltiltotta őket (Szabó K. 1934: 96–97).

Amikor a „legnagyobb karimájú fölkötött mondvacsinált szőr kalap” volt az újdonság, amely csak a legutolsó divat szerint öltöztetett „libériás cselédnek” járt, azonnal eltiltották az ilyen „zsivány kalap” készítését, árára hivatkozva, amely „mind magoknak a köz rendű Embereknek, mind a Cselédet tartó Gazdáknak is terhére vagyon, és haszontalan költségeket okoz” (BAZML 1813. Borsod vm.). A 18. század közepén a posztóruhákra folyt az alkudozás. 1758-ban a Szécsényi-uradalomban a szűr és ködmön alternatívája a „fekete posztobul dolmány ugyan fekete posztobul két nadrág” volt (Flórián M. 1966: {754.} 71). Ugyanekkor Kiskunhalason „Szür helyett ruhát (posztóruhát), abba nadrágot, regementen szokott dolmány helyett ködment nem szabad lészen adni és igérni a szolgának” (Molnár J. 1943: 123), ámbár a szűrdolmány helyett kialkudható „eött juh bőrből álló Béresnek való nagy Ködmönt” is csak cifrázás nélkül, kecskebőrrel prémezve varrhatta a csongrádi szűcs (CsML 18. sz. Csongrád vm.). A tilalomra szükség is volt, hiszen az ország más tájain, így pl. Heves megyében már a 18. század elején „cziffrán Raokával ki készített ködmönt” viselt paraszt és szolgája egyaránt (HML 1711–1716. Heves és Külső-Szolnok vm.). Amikor pedig 1782-ben a jászapáti cigányok, „újmagyarok” azzal a kérdéssel fordultak a jászkun főkapitányhoz, hogy „mi módon és micsoda köntösben járjanak az utcán”, a kapitány ezt válaszolta: „járjanak pedig setét kék nadrágban kék zsinórral, bocskorban, szűrbe, kankóba, bundába, egyszóval úgy mint az szegény paraszt ember” (Benda K. 1939: 167–168).

A köztudatban élő – egy ingben-gatyában kitelelő – szegény magyar paraszt tehát nem e szolgák soraiban keresendő, talán a közrend legaljára sorolt pásztorok között. A pásztorokat Európa-szerte a legkorábbi időktől megkülönböztette öltözetük a paraszttársadalom más rétegeitől (Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1967: 14). A kontraktusokból, de a későbbi leírásokból is úgy tűnik, hazai pásztoraink általában csak egy évszázaddal viselték tovább pl. a hátközépig lelógó birkabőrőket, mint Angliában (Marly, D. 1986: 28–29), a derékaljként is hasznos bundát, mint a spanyol pásztorok (Williams-Mitchell, Ch. 1982: 46) és a csuklyát, esetleg posztóköpönyeghez vagy juhbőr bundához társítva, mint európai társaik (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 17). A nyugat-európai pásztorokról is feljegyezték, a 19. században is, hogy lenolajjal tették vízhatlanná vászonruhájukat, és tartották puhán bőrruháikat (Williams-Mitchell, Ch. 1982: 86). A hazai zsíros ingben-gatyában, „hosszú zsíros szűrben”, a „csikós módra zsíros viseltes bundában” körözöttekről (Schram, F. 1964: 25, 31, 36; Györffy I. 1929: 57) is többnyire kiderül, hogy pásztorféle, vagy „nem kondás, de Kondássosan jár”. Az időjárás viszontagságainak kitett pásztornép nedvesség ellen zsírral vagy éppen szűrköpönyeggel, glugával védett törött bőr bundáját azonban pl. mezőségi gazdalegények is használták, amikor ellés idején a havon háltak benne, nem hagyva a szolgalegényekre az újszülött kisbárány védelmét (Tőkés B. 1938: 196). És pl. a Somogy megyei pásztor is 12 szeles gyolcsgatyájához négysorgombos, vitézkötéses dolmányt vett a kivarrt elejű ing fölé, ha ünnepre készült fel. Ilyen inget egyébként nem viselhetett, gyanús lett volna, hogy nem „hivatásos” juhász, aki tudja, hogy a bárányt ölbe véve inge elpiszkolódott volna (Gönczi F. 1947: 109–110). A kanászok, juhászok a 19. század elejétől – a szűcshímzés hatására egyre cifrább – szűrökre is alkudtak volna, ha a törvény nem siet a gazdák segítségére, és 1827-ben ki nem mondja, hogy cifraszűrök cselédbérben ne szerepelhessenek (Papp L. 1930: 25).

A szolgák, pásztorok – úgy tűnik – ha nem is a legdíszesebben, de mégis a divatot külsőségeiben is követhették ruhajárandóságukkal. A jobbágyfelszabadítás után azonban a cselédszerződésekben bérkiegészítésként ruha már nem szerepelt. A cselédek éves lekötése sem volt érdeke az egyre inkább gabonatermelésre átálló uradalmaknak, s a gazdálkodók a század második felére már jóval olcsóbb napszámos, summás munkaerőhöz is hozzájutottak.

{755.} A KÉTFÉLE ÖLTÖZKÖDÉSI MODELL HAZAI VÁLTOZATAI

A 19. század második fele az az időszak, amikor a ruhatár előállításának kétféle modellje legkiteljesedettebb formájában, egymás mellett érvényesült a magyar paraszttársadalomban. A gazdálkodó parasztember elsősorban földszerzésre fordította, gyűjtötte pénzét és nem ruhára. A gazda és a már nem is rangsorolt cselédei köznapokon hasonlóan is öltözködhettek. Akárhány alföldi „gazda-fiúval megtörtént, hogy a piaczon béresnek hítták, olyan egyszerűen volt öltözve” (Ecsery L. 1898: 28–29). A gazda leányait azonban ellátták a rangjukhoz illő kelengyével, és a „pórhölgyek”, a „jobb módú gazdalány vagy asszony” ruháinak drágasága megközelítette az „elsőrangú hölgyekét” (Papp L. 1930: 44).

A cselédeknek viszont nem lett volna érdemes immár készpénzben kapott csekély bérüket kilátástalan földvásárlásra gyűjtögetni, így a pénz a ruhára ment. A summáslányok gazdag társaikat igyekezték túlszárnyalni pl. Mezőkövesden, ahol a századfordulón három évtized alatt alakult át a matyó viselet egy hivalkodásmentes egyszerűből a szertelen pazarlóba (Szabó Z. é. n.), ahol az 1920-as években egy menyasszonyi ruha 25–30 millió koronányi összeget is fölemésztett (n. n. 1925: 79–82). Jóval gyakoribb volt, hogy a cselédek, summások a használt ruhák, az olcsó, immár gyakran gyárilag konfekcionált városi ruhafélék vásárlói lettek, és egy sajátos belső értékítélet alakult ki közöttük. Büszkék voltak rá, hogy előbb vettek pantallót, félcipőt, szvettert, mint a falusi gazdák, szebbnek, praktikusabbnak, a városihoz közelebb állónak tartották öltözetüket a parasztokénál. A Nógrád megyei gazdag falu, Őrhalom közelében lévő Mária-major cselédeinek külsejéről, mentalitásáról a módos őrhalmi gazdák így nyilatkoztak: „szegények voltak a cselédek, úgy öltöztek, ahogy tudtak” –, és nem várták el tőlük, hogy a helyi hagyományban kialakult, az életkort jelző, a családi, naptári és egyházi ünnepekhez alkalmazkodó öltözetekben jelenjenek meg, meg sem szólták, csak éppen nem fogadták be őket (Zólyomi J. 1979: 224–225). A városi gazda pedig pl. Szeged környékén a maga levetett, városi gúnyájával, kockás nadrágjával, zsebes kabátjával, hasig kivágott mellényével fizette ki takarékosságból, pénz helyett napszámosát (Czerzy M. 1906: 207) – vagyis a cselédség körében, a ruhatár összeállításában ott is a második modell érvényesült. Ez a modell lehetővé tette, hogy a vele élők – ha gyengébb minőségű öltözeteikben is – de lépést tartsanak a divattal. Az első modell követőit jellemző, a kelengyét gyűjtő paraszti gondolkodásban viszont az újdonság, az új divat rögtöni követése gazdasági értelemben vett könnyelműségnek számított. Könnyelműség volt az el nem viselt ünneplőket köznaplóvá degradálni, el sem kopott, jó minőségű holmit munkába fogni. Viszont a divatból kiment ünneplő munkára fogva szégyellni való lehetett. De erkölcsi értelemben is elítélendő könnyelműségnek és jellemgyengeségnek a jele volt, ha valaki az egész életére összegyűjtött kelengye ellenére divatozni, „túlságosan tetszeni” akart (Petánovics K. 1971: 321). A parasztságnak ez az erkölcsi dilemma azonban már csak akkor okozott valódi gondot, amikor arra is rádöbbent, hogy egész társadalmi helyzete, paraszti öntudata – és ezzel parasztos ruhatára is – egy körülötte alapjában megváltozott társadalomhoz viszonyítva idejét múlttá, anakronisztikussá vált.

Az újkori Európában a „fogyasztói” életszemléletet megvalósító második modell előrenyomulását figyelhetjük meg, amely az idézett nyugati országokban a parasztság öltözetét már a 17–18. században a közrendéhez „polgáriasította” (Weatherill, L. 1988; {756.} McKendrick, N.–Brewer, J.–Plumb, J. H. 1982). Azonos időből a német területekről még mind a két modellre példákat hozhatunk fel (pl. Mohrmann, R.-E. 1977: 247, 251). Olyan tendenciákat rögzíthetünk, amelyek nálunk csupán századunk fordulóját jellemezték, amikor is a parasztság önmagát egy életre bebiztosító, az elképzelhető szükségeseket vagy még azon túl is halmozó magatartása összeütközésbe került az éppen a legszükségesebbeket beszerző és azt fel is használó, „fogyasztói” magatartással. Századunk színes viseletű falvaiban az első modell még egy ideig továbbra is életben maradt a helyi, speciális körülmények, a történelemben is ható tehetetlenségi erő következtében.