{139.} AZ ÉPÍTMÉNYEK FAJTÁI

HELYISÉGEK

A 19. században a középkor végén kialakult, háromhelyiséges parasztház a Kárpát-medence szinte minden táján általános. Helyiségei soros elrendezésűek, azaz egymás után következnek. A kisebb számú szabálytalan, halmazos településektől eltekintve a ház rövid véggel fordul az utca felé, bejáratai a hosszú udvari homlokzatról nyílnak. Az utca felőli helyiség rendszerint szoba. A második helyiség tájanként eltéréseket mutat: az alföldi területeken és a Dunántúlon konyha, a Felföldön és Erdély faépítkező területein azonban még sokáig őrzi hideg, közlekedő- és rakodótér funkcióját. Az egyszerűbb házak harmadik helyisége kamra. A szoba-konyha-kamra beosztású parasztház alaptípusnak fogható föl, aminek számos helyi variációja van, akár az elrendezést, akár a helyiségek funkcióját tekintjük. Ugyanakkor a ház különféle bővített változatai is léteznek. Igen gyakori a második szoba, a két vagy több kamra, egyes tájakon már megtörtént a lakóház gazdasági épületekkel való kiegészítése, és széles körben alkalmazzák a tornácot.

{140.} Az egyhelyiséges lakóházzal a népélet kutatói igen sokat foglalkoztak, különösen a néprajztudomány formálódásának időszakában, amikor a figyelem az archaizmusokra összpontosult. Mindamellett a róla szóló híradások nagyrészt szájhagyományon alapuló rekonstrukciók és elnagyolt leírások, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen az egyhelyiséges ház kora gyakorlatilag a 14. századdal leáldozott. És ezen nem változtat az a tény, hogy egyhelyiséges ideiglenes lakások és szőlőhegyi hajlékok a legutóbbi időkig előfordultak, mert ezek csak hiányos lakásfunkciót töltöttek be. A dunántúli egyhelyiséges ház halovány emlékei a Délnyugat-Dunántúlról származnak. Az 1930-as évek elején Gönyey Sándor 1850 körül született adatközlői még elmondták, hogy gyermekkorukban Szennán és Csökölyben (Somogy m.) voltak „egysejtű, csak füstöskonyhából álló házak”, egy hasonló levéltári adat balatonendrédi előfordulásáról tájékoztat 1853-ból (Gönyey S. 1933: EA 5374; Zentai T. 1991a: 120). Az egy lakótérből álló, eresszel ellátott házakról az 1900-as évek legelején még több kutató tudott információkat gyűjteni a Székelyföldön (Szinte G. 1900: 108–110. VII. tábla; Bünker J. 1904; Viski K. 1911: 96–99 stb.). Cs. Sebestyén Károly 1909-ben (190–195) még megtalálta az egy szobából álló, ereszes faházakat a gyimesi csángóknál, de az eresz hátsó része már ott is zárt kamra volt, tehát lényegében már csak a kéthelyiséges házat tudta bemutatni. Nem meglepő ez, hiszen a székely ház ereszének „bezárulása” a 17–18. században lezajlik (Barabás J. 1973: 27). Itt a közérthetőség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a székely ház eresze eltérően a szó köznyelvi használatától, a ház bejárati részéhez csatlakozó nyitott színt, majd az ebből kialakult második helyiséget, illetve annak előterét jelenti.

Az egysejtű ház a Felföldön is a régmúlt idők része. Hogy emléke századunkban is él, annak részben az az oka, hogy az itteni lakóépület egyetlen fűtött lakó- és élettere a „ház”, akárcsak a székelyeknél, homályba borítja a mellékhelyiségeket. Szemléletesen fejezi ki ezt az állapotot Bél Mátyás 18. századi leírása, amely kiemeli, hogy „lakó-helyiséget csak egyet csinálnak az utca felől”, majd hozzáteszi: „A szobához kamrákat csatolnak, amelyekbe a házi eszközöket és a nyoszolyákat helyezik el” (Hadik B. 1926a: 34–35). Számos tanulmány bizonyítja, hogy a 19. században a legalább háromhelyiséges ház Észak-Magyarország minden részén általános (Pápai K. 1893: 18–20; Zólyomi J. 1974: 23; Bakó F. 1975: 189–194; Balassa M. I. 1994: 65–69, 248). Az Alföldön a 14–15. századtól már a régészeti ásatások is két-háromhelyiséges házakat tárnak föl. Mellettük azonban ott találjuk az ideiglenes lakóobjektumokat, különösen a földbe vájt földház vagy putri néven ismert épületeket. A putri búvópatakként követi a házfejlődés történetét az Árpád-kortól a 20. századig, katasztrófák, nagy elszegényedések idején föl-föltűnik, a természeti adottságok következtében leggyakrabban az alföldeken. Példaként citálhatjuk a sokat idézett, 1686-os debreceni összeírást, amelyben a megszámlált 2599 ház 13%-a (336) „föld alatti gunyhó” volt. Az adatok viszont nem az általános lakáskultúrát jellemzik, sokkal inkább azt a rendkívüli helyzetet, hogy Debrecen városa előzőleg szenvedte el Strassaldo és Caraffa dúlásait (Sápi L. 1981; Balassa M. I. 1978a: 135). De említhetjük a putrit a 20. század közepéről a gazdag Tolna megyei Sárközből is, ahol a földosztás során földhöz jutott zsellérek, beltelkük nem lévén, átmenetileg a határban lévő földjükön készítettek földbe ásott házat maguknak. Az őcsényi putrik szobából és konyhából álltak (Zentai T. 1991a: 21). Hasonlóképpen a szegénység konzerválta a felföldi barlanglakásokat és a mezőföldi löszbe vájt hajlékokat, amelyek rendszerint ugyancsak többhelyiségesek voltak (Bakó F. 1977; Kücsán J. 1979: 314, 328–329).

A kéthelyiséges lakás a nagyobb házakhoz viszonyítva kisebb számban, de országszerte fönnmaradt a 20. századig, főként a zsellérek körében. A múlt században ugyanúgy megtalálhatjuk Szeged városában 1877-ben (Juhász A. 1971), mint a Dél-Dunán-túlon (Zentai T. 1991b: 165–166). A baranyai szegény magyarok és rácok házairól 1845-ben írja Haas Mihály, hogy azok „… csak szobácskából és konyhácskából állanak” (1845: 43).

A továbbiakban a ház alaprajzát helyiségenként és a helyiségek kapcsolódásának bonyolódása szerint mutatjuk be. Fontosnak tartjuk azonban felhívni a figyelmet arra, hogy a bemutatás sorrendje nem tekinthető evolúciós sornak.

A 19–20. századi három- vagy többosztatú parasztházak első helyisége a szoba. A szoba jelentőségére és részben eredetére utal az a tény, hogy az ország nagyobb részén, gyakorlatilag az észak–déli Duna mentétől keletre, délre és északra, valamint a Drávai-síkságon ház a neve (MNyA). A Dunántúl legnagyobb részén szobának hívják, sőt egyes belső-somogyi falvakban az egész házat szobának nevezik, fölidézve a kályhás szoba füstösházhoz való csatlakozásának fontos eseményét. A szoba méretei a késő középkor óta nem sokat változtak, tájanként azonban különböznek, mégpedig az eltérő lakáshasználat, tüzelőszisztéma és építőanyagok függvényében. A cölöpvázas, a föld-, sár-, nád- vagy fonottfalú épületek, a talpasházak szobáinak alapterülete legtöbb helyen húsz négyzetméteres átlag körül mozog. Ennél sokkal nagyobb szobákat építettek ott, ahol az építőanyag engedte. Kós Károly leírja, hogy a csíki székelyek házaiban 6–7 méter széles nagyszobák vannak. De igen tágas, hosszú szobákat találunk a kőépítkező területeken is, így Zemplénben és Veszprém megyében. Hasonlóképpen nagyméretű utcai szobák jellemzik a Veszprém megyei, erdélyi szász és a felföldi németek házait. A nagyméretű szobák elterjedtek a nagycsaládos háztartásokban. Az Eszék körüli ún. „magyar sziget” falvaiban például, ahol a fiútestvérek mind egy fedél alá nősültek, a szoba az emlékezet {142.} szerint akár a 8–10 méter hosszúságot is elérhette. Az ilyen nagy helyiségben a mestergerendát már alá kellett támasztani. Erre szolgált a ház középoszlopa, amit a tornácoszlophoz hasonlóan díszesen kifaragtak.

A második helyiség – amely legtöbb helyen konyha – méretei nagyobb változatosságot mutatnak. Eltéréseit elsősorban a tüzelőrendszer típusa, illetve a házfejlődés tradíciói határozzák meg. Az alföldi tájakon (beleértve Erdély és a Dunántúl sík vidékeit is), ahol a kémény – mégpedig a szabadkémény – korán meghonosodott, a pitvarnak nevezett konyha viszonylag keskeny, a három métert ritkán haladja meg, többnyire el sem éri. Még kisebb és keskenyebb a második helyiség azokon a keleti és északi tájakon, ahol az ún. alföldi háztípus nem terjedt el. Erdély nagy faépítkező területein, a Székelyföldön, Moldvában és Gyímesben a második helyiség általában két méternél is keskenyebb. A székely eresz és a moldvai csángó szín a 19. században már rendszerint keresztben osztott. Első része még sok háznál nyitott állapotában őrzi az eresz funkcióit, hátsó fele kamra, majd kicsiház, ami lassan konyhaszerűvé válik, a múlt század második felében azonban többnyire a kandallós nagyház a lakó- és főzőtér. Nem kevésbé keskeny az északi magyar ház fűtetlen pitvara, a belső fűtésű ház bejárati előtere és tárolóhelye. A 19. század második felében a felföldi pitvar hátsó felét is leválasztják kamrának. A század vége felé Pápai Károly leírása (1893) szerint már konyhai funkciókat is ellát.

Az elmondottaktól alapvetően különböznek a tágas dunántúli füstöskonyhák. Méretük gyakran meghaladja a szobákét. Ennek a magyarázata abban a helyi házfejlődésmenetben rejlik, hogy a Dunántúl nagy részén a meglévő lepadlásolt füstösházhoz toldották a kályhás szobát. Az eredeti füstös lakótér formája még sokáig változatlan maradt, csak új, konyhafunkciót nyert. Különösen nagyok azoknak a 18. századi boronaházaknak a füstöskonyhái, melyekről kiderült, hogy füstösháznak épültek. Ilyen a felsőszenterzsébeti ház a Göcseji Falumúzeumban, konyhája 610×440 cm alapterületű (Barabás J. 1969: 333–345). Még nagyobb az Őrségben a szalafői kerített ház konyhája 700×450 centiméteres méreteivel, ami ugyancsak füstösháznak épült a 19. század elején (Bíró F. 1969: 145–147). Gönyey Sándor zselici gyűjtései során jegyezte föl a szennai konyhákról, hogy valamikor kétszer akkorák voltak, mint a szobák (1933: EA 5374: 84). A füstöskonyhák teres belvilága, ha csökkent is valamennyit az idők folyamán, megmaradt legnagyobbnak a Kárpát-medencében, egészen a kémény elterjedéséig, ami a Dél-, Nyugat- és Közép-Dunántúlon a 19. század második felében és a 20. század elején zajlott le.

A füstösház átalakítására és a füstöskonyha füsttelenítésére tett korai kísérletek eredményeként keletkeztek a nyugat- és dél-dunántúli kettőskonyhás házak a 19. század derekán. A nagyméretű füstöskonyhából egy körülbelül másfél méter széles újabb konyhát választottak le, s a füstöt ide vezették, ily módon nyertek egy többé-kevésbé tiszta levegőjű konyhát is. Mivel azonban a kémény egyszerűbb és hatékonyabb füstelvezetést biztosított, a kettőskonyhás házak nem terjedtek el széles körben (Bárdosi J. 1977–1978; Zentai T. 1991a: 124).

Az egyszerű soros alaprajzú házban a harmadik helyiség rendszerint kamra (vagy szoba). A kamrák elsődlegesen tárolásra szolgálnak, mégis mind rendeltetésüket, mind elhelyezésüket tekintve igen sokfélék, házhoz való viszonyuk is eltérő. Gyakran önálló építmények, itt azonban csak a lakóépületben foglalt vagy hozzátoldott kamrákkal foglalkozunk. Fokozott szerepük volt a kamráknak ott, ahol többszörösen bővített családok éltek egy fedél alatt. Egy-egy házhoz hálókamrák sora épült például a Felföldön.

Zólyomi József (1974: 24) a 18–19. századi Nógrád megyei összeírások alapján kimutatja, hogy némely házban öt kamra is előfordult. A fűtetlen kamrákban aludtak a nagycsalád asszonyai, lányai, de a szolgák és házatlan zsellérek is ott találtak hajlékra. A Mátra és a Bükk hálókamráiról Bakó Ferenc tudósít, a bennük folyó rideg életről Morvai Judit fest érzékletes képet (1956). A nyugat-magyarországi faházak területén a 18. századi füstösházakhoz is több kamra csatlakozott. A régi göcseji kerített házakról Gönczi Ferenc kiderítette, hogy 4–5, sőt 8–10 hálókamrát is magukba foglaltak (1914: 445). Garay Ákos kutatásai óta (1911: 247) jól ismertek az Eszék körüli szlavóniai magyar falvak ólcsái. E ház végéhez ragasztott, közös fedelű ólak fűtetlen, ablaktalan helyiségeiben aludtak a fiatal házaspárok télen-nyáron. A magyar lakókamrák szervesen illeszkednek az észak- és kelet-európai házkultúrába, különösen keleti kapcsolatai erősek, hiszen a lakókamrás házak a környező szláv népeknél mindenütt használatban voltak egészen a közelmúltig.

A kamrák egy külön típusát képviselik az előkamrák. Ezek a kicsiny, általában tároló-helyiségek a lakóház utcai rövid homlokzatán foglalnak helyet, az épület félszélességében. Általában 2–3×2–3 méter alapterületűek. Szórványos előfordulásukról főként Veszprém, Vas, Zala és Somogy megyéből vannak adataink (Vajkai A. 1940: 3–5; Zentai T. 1991a: 157–158). A legrégibb ismert példányuk egy 1683-mal datált mestergerendájú házban Lovászpatonán (Veszprém m.) volt. A múlt század derekán építésük lassan megszűnt. Hasonló elrendezésű előkamrás házat Borsod megyéből is ismerünk, pl. Hernád-kakról (Balassa M. I. 1985a: 137).

Az eddig bemutatott alapfunkciójú helyiségek mellett a parasztház igen korán egy második lakóhelyiséggel bővül. A második szoba a konyha, illetve a pitvar után következik, megelőzve a kamrát. A népi építészeti fölmérések és a 18–19. századi levéltári források szép számmal bizonyítják, hogy a kétszobájú parasztház a 18. században sem ritkaság, a 19. század derekán pedig már szerte elterjedt az országban – legalábbis középparaszti vagy módosabb szinten. Ebből az időből sok datált épület is ránk maradt, s köztük a kétszobásak a többséget képviselik.

A második szoba hasznosítása különféleképpen történhetett, de nem feltétlenül tette kényelmesebbé az életet. Elterjedésével párhuzamosan – miként arra Csilléry Klára rávilágított (MNL 5: 63–68) – megjelenik a tisztaszoba. E megkímélt, rendet és presztízst szolgáló, gyakorlatilag lakatlan „vendégszobá”-t már a 18. század második felében megtaláljuk egyes gazdagparaszti házakban, meghonosodása azonban olyan lassan zajlik, {144.} hogy még a 19. század végén sem jut el az ország minden részébe. Virágkora az árutermelő alföldi tájakon a 19. század második felére, végére tehető (Dám L. 1982b). A tolnai Sárközben pl. az 1870-es évektől szinte teljesen általános, viszont a szatmári Erdőháton ekkor még elő sem fordul. A Szeged melletti Tápén 1877-ben még ritka lehet, mert egy összeírás szerint 470 konyhára jut 526 szoba (Juhász A. 1971: 457), ami azt jelenti, hogy legföljebb 56 háznak volt meg az adottsága hozzá. A borsodi Tisza-partról 1900-ban följegyzik, hogy néhol két szoba van, és ott az „… az elsőszoba az ún. ’fehérház’ (azaz belülfűtős kemence nélküli szoba) szépen bebútorozva a vendégszobát helyettesíti” (Sajóvölgyi G. P. 1900: 72). Erdélyről Kós Károly írja, hogy a kászoni ház több mint száz éve három helyiségből áll, egyikük nagyház, parádé vagy parádéház, a mezőségi háznak 1870 körül szintén van vendégfogadó, díszes első szobája (1989: 105, 210–211). A tisztaszoba, éppen rangjelző szerepe miatt, legtöbbször a ház első, utcai helyisége, de nem mindenütt. A tolnai Sárközben pl. igen gyakran a hátsó szobát rendezték be tisztaszobának. Tápén is a második szoba, a kisház kapta ezt a funkciót, miként a kicsiház is némely csángó falvakban (Juhász A. 1971: 457; Kós K. 1989: 152–157).

A második szoba több vidéken a családszerkezet összetettségének következménye. Jól ismerjük az ún. kétvégű házakat Szatmárból az Erdőhátról és Tiszahátról, a szabolcsi Rétközből, a Felvidékről és elszórtan megtaláljuk az Alföldön és a Dél-Dunántúlon is. Beosztásuk legegyszerűbb esetben szoba-konyha-szoba, melyben a közös konyha mellett a szobák a testvéri vagy rokon családok külön lakásául szolgálnak. Somogy megyében az ilyen házakat ikerháznak hívták. Az ikerházban gyakran csak a középen elhelyezkedő kamra közös, és konyhából is kettő van, mint pl. egy kutasi testvérpár kétszáz évesnek mondott (1989-ben) talpasházában. Ugyanilyen elrendezésű kétcsaládos házat ír le Vajkai Aurél a Bakonyból (1973: 88–90). Nagyon gyakori megoldás ez a Veszprém megyei németeknél, ahol a Hausbruderek egy udvaron két házat építenek egyvégtébe. Sajátos változatot képvisel a vöröstói németek háza, ahol a telekközépre épített kettős ház ellentétes irányú bejáratokkal rendelkezik (H. Csukás Gy. 1987: 648). Az ikerházak szoros rokonságot mutatnak a hosszúházakkal.

A parasztházak szoba-konyha-kamra/szoba alapegységéhez a múlt században sok helyen istálló is csatlakozik, közös fedél alatt vagy az épület végéhez toldva. Istállóval egybeépített házakat legnagyobb számban a Felföldön, a Dunántúlon és a Kisalföldön {145.} találunk. A palóc család otthonáról a 20. század eleji leírások úgy emlékeznek meg, hogy azok házból, pitvarból, komrából és estállóból állnak (Pápai K. 1893: 18–29; Pintér S. 1909: 201–204). Gunda Béla gyűjtései szerint a legrégibb észak-borsodi lakóépület ház, pitar és istálló beosztású lehetett (1934: 16). Györffy István egy 1909-es népi elbeszélés alapján mutatja be a 18 felnőttet számláló „Baráti nemzetség” régi lakását, amely szoba-konyha-szoba-hálókamra-éléskamra-tehénistálló-lóistálló-tinóistálló alaprajzú volt (1930: 154–155). A 19. században az istálló része a Vasi-hegyhát, az Őrség és Göcsej faházainak is. Istállóval épülnek ebben az időben a Balaton-felvidéki kőházak, a kisalföldi és nyírségi különféle földfalú épületek. Az Alföld, Erdély és a Dél-Dunántúl legnagyobb részén azonban az istállók hagyományosan külön fedél alá kerültek (Dám L. 1982b).

ALAPRAJZI FORMÁK

A ház helyiségeinek gyarapodása a 18. századtól igen nagy méreteket öltött. S mivel a ház növelése lineárisan történt, a Felföldön, a Kisalföldön és a Nyugat-Dunántúlon rendkívül hosszú épületek jöttek létre. A ház hosszúsága megnehezítette a háztartás üzemelését, ezért sok helyen a ház vonalát derékszögben megtörték, ami L alakú alaprajzot eredményezett. Ennek az alaprajzi változatnak az előzményeit a régészeti feltárásokból már a 15. századtól ismerjük mind az Alföldről (Nyársapát), mind a Dunántúlról (Sarvaly) (Bálint A. 1962; Holl I. 1979: 40–41). Az L alakú házaknak két fő típusa van, a tradicionális hajlított ház és a polgárosult utcafrontos épület.

A hajlított ház rövid véggel, az első szobával fordul az utca felé, s a lakórészhez hátul, az udvart keresztezve csatlakoznak a kamrák és istállók. Legrégibb változatait a nyugat-dunántúli füstöskonyhás faházterületről ismerjük. Őrségben és Göcsejben az L-alak szárainak csatlakozásában gyakran fedett átjáró, ürög vagy közpitar nyílik a hátsó udvarra, megkönnyítve a közlekedést a kert felé. A hajlított ház korai, a 18. századból szép számmal adatolt változata a két szöglettel megtört, U alakú és négy oldalról határolt, ún. kerített ház, amelynek elterjedési területe az Őrségen, Burgenlandon át Ausztriában és Szlovéniában folytatódik (Simon F. 1971). A kerített ház utolsó magyarországi példányai Szalafőn (Vas m.), valamint a göcseji, vasi és az országos szabadtéri múzeumban láthatók.

A nyugat-dunántúli hajlított házakhoz hasonló elrendezésű szilárd falú épületek a 19. század második felétől szórványosan az ország egész területén előfordulnak. A hátsó keresztszárnyban istálló, kocsiszín, magtár – a Dunántúlon pajta is – kapott helyet. Kialakulásuk a parasztgazdaságok kapitalizálódásának, az intenzívebbé váló állattartásnak és szemtermelésnek az eredménye.

A múlt század második felének gazdasági konjunktúrája és a polgárosodás szülötte az L alakú házak utcafrontos változata, mely a városi, mezővárosi előképek mintájára készült. Előfordulásával az I. katonai felmérés térképlapjai szerint az ország fejlettebb vidékein már a 18. századtól számolhatunk, nagyobb mértékben viszont csak a 19–20. század fordulójától terjed falvainkban. Beosztását az jellemzi, hogy a szobák – kettő vagy három – az utcavonalra épülnek, ezért is hívják keresztháznak vagy fordított háznak. Az utcafrontos épületek térhódítása már egybeesik a füstelvezetés modernizálásával. Az ilyen házakban már rendszerint síkmennyezetes meleg lakókonyha van, de a hátsó épületszárnyban többnyire még helyet kap egy szabadkéményes nyárikonyha is. A legújabb kor és a középkor érdekes találkozása a göcseji és hetési, ún. széles csonkakontyos {146.} ház, amely azt mutatja, hogy a hagyományos faépítkezés szinte végóráiban még a polgári elrendezésű utcafrontos alaprajz hatására is tudott reagálni. A széles csonkakontyos épület hosszú homlokzattal épült az utca vonalára (Gönczi F. 1914: 418–419). E nem túl gyakori megoldás két, múlt század derekáról származó példányát a Göcseji Falumúzeumban és a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban őrzik. Az utcafrontos görbeház vagy vinklis ház Erdély faépítkező területein is megjelent a 20. század elején, de divatja csak az 1940-es években alakult ki azokon a tájakon, ahol a kétsoros alaprajznak nem volt hagyománya (Kós K. 1989: 14).

A lakóházak növekedése egyvonalú maradt az összetett hosszúházak esetében. Különféle, egy fedél alá vont vagy egymáshoz toldott épületek készültek a nagycsaládi „had”-ak számára a Felföld, a Kisalföld egyes tájain és a Tapolcai-medencében. A palóc sok lakókamrájú ház hossza néha a 60–80 métert is elérte. A Dunántúlon egy-egy közös udvaron 3–10 lakóegységet, házacskát is egyvégtében építettek. A többegységes hosszúházakat kedvelték a kisalföldi, a Pest megyei, a baranyai és a Tolna megyei németek is. A német hosszúházakban a rokoni családok többnyire külön konyhával rendelkeztek. A {147.} nagycsaládos hosszúházak formailag megegyeznek a cselédházak egyik „komfortosabb” változatával, amelyeket külön szobával és kamrával terveztek az egyes családok számára, és bennük két-két családnak jutott egy közös konyha (Bakó F. 1975: 177; Balassa M. I. 1987b).

Az eddigiekben az alaprajz egysoros formáival foglalkoztunk. Van azonban a lakóház fejlődésének egy másik, a térbeépítéssel ökonomikusabban gazdálkodó megoldása is, a kétsoros, azaz kéttraktusos vagy kétmenetű alaprajz. Az utóbbi esetben a lakóház keresztirányba is bővül, létrejön egy második helyiségsor, a szoba vagy szobák mellett ún. oldalszobák, oldalkamrák helyezkednek el. Az elmúlt századokban a kétsoros alaprajz elsősorban a nemesi és uradalmi épületeket jellemezte. Elterjedtségüket bizonyítja pl. egy 17. századi leírás, amely Zempléntől Szatmárig tizenkét kúria és paplak alaprajzát ismerteti, s közülük tíz kéttraktusos (H. Takács M. 1970: 165–250). Falun különösen a paplakok és kisnemesi épületek szolgálhattak mintaként. Az oldalkamra vagy a második helyiségsor megtalálható a felvidéki, rétközi, bakonyi, Balaton-felvidéki, dél-dunántúli stb. kisnemeseknél.

A nagy múltú élő példa ellenére a kétsoros alaprajz paraszti körben csak korlátozott mértékben valósult meg. Tömegesen Délkelet-Erdélyben és a német telepesek lakta vidékeken fordult elő. Erdélyben jellegzetesek a székely faházak szoba mögötti hálófülkéi, kamrái. A fenyvesek vidékén a hosszú szálfa építőanyag nagyban hozzájárul a széles épületek kivitelezéséhez. A Székelyföldön a kétsorosságnak nagy történelmi hagyományai vannak. Előzményei már az eresznek nevezett második helyiség keresztben osztásában is felfedezhetők, valószínűleg a 17. század táján, és ugyanebben a században már az oldalkamra is feltűnik. Egyik legkorábbi példája a kászonimpéri ház, amely mestergerendájának évszáma szerint 1678-ban készült. Az 1970-es években még lakott boronaház ereszéből egy kicsiház és egy nagyobb parádésház nyílt, az utóbbi hátuljában ajtó nélküli oldalkamrával (Kós K. 1989: 209). Szinte azonos beosztású házak még 1850 körül is épültek. Ugyanezt a tagozódást figyelhetjük meg a nagyobb csíki, aranyosi, tordai, háromszéki, udvarhelyi épületeknél, de a 19. században már általában az eresz-kisház rész {148.} másik oldalára is épült egy nagyobb lakóhelyiség, ugyancsak mellékkamrával. A moldvai csángóknál az 1880-as években terjednek el a ház mögött tetőleeresztéssel kialakított kamrák, a kilyérek, amelyek hasonlóak a dévai csángó székelyek suplákjaihoz (Szabó Imre 1903: 210; Kós K. 1989: 249, 255–257).

A Székelyföld és délkeleti szomszédságán kívül a kétsoros alaprajzú parasztház elég szűk körben fordult elő. Közülük egyik legrégibb, föltehetően 18. századi a vörsi (Somogy m.) másfél traktusos talpasház, melynek hátsó szobája mögött egy konyhából nyíló keskeny éléskamra húzódik. Több oldalkamrás épületet ismerünk a drávai alföld nyugati feléből és Szigetvár tágabb környezetéből a múlt század derekáról, második feléből. Másfél traktusosnak rajzolta le Gönczi Ferenc is 1895-ben a muraközi házak egy részét. A Veszprém megyei Balaton-mellékén az ottani magyarság 1889 és 1900 között kezdi alkalmazni a hátsó oldalkamrás házakat. Az Erdélyen kívüli kétmenetű magyar parasztházak közös vonása, hogy viszonylag későiek, és jómódú gazdaságok keretében jöttek létre. A kétsorosság irányába ható fejlemény a tornácrészek beépítése is, ami jobbára a 20. század elején terjed.

Jóval népszerűbbek a kéttraktusos házak a német telepesek körében. A Dunántúlon, a Felföldön és Erdélyben már a 19–20. század fordulójától alkalmazzák. A Veszprém megyei németeknél, ahol a kétsoros alaprajzú házak aránya talán a legmagasabb volt, a 19. század legelejétől tudjuk nyomon követni (H. Csukás Gy. 1987: 651–653). A helyi történeti minták hatása mellett valószínűleg a német kőművesek is közreműködtek a kéttraktusos házak elterjesztésében. Északkelet-Magyarországon pl. a vállaji német kőművesek építkezésformáló szerepéről győződhetünk meg Páll István 19. századi példái alapján (1988: 166).

A házfejlődés utcafrontos és kétsoros alaprajzú formái a hagyományos parasztház legmagasabb színvonalát képviselik. Ezekben a házakban legalábbis a 19–20. század fordulójától már rendszerint megtaláljuk a pincét is, melyekben zöldségféléket, tejtermékeket és bort tárolnak. A lakóházak alápincézése falun lassan terjedt. Az alsóörsi (Veszprém m.) gótikus lakóház 16. század elején épített pincéjétől a 19–20. századi paraszti pincéket évszázadok választják el egymástól. A pince korábban csak a magasabb társadalmi rétegek házkultúrájába tartozott bele. A Bakonyban és a Balaton-felvidéken Vajkai felmérései szerint a 18–19. századi kisnemesi kőházak szinte mind pincések. De alápincézettek a nógrádi bortermelő vidékek kisnemesi házai is. Megtaláljuk a ház alatti pincét a 19. század eleji német falvakban is a Balaton-felvidéken, a Kisalföldön, Baranyában, a Felföldön stb. Az I. világháború után a pince módos középparaszti szinten mindennapos dolog. Ekkor már pincével készülnek az alföldi, erdélyi tehetősebb házak is, de elterjed a gyimesi csángók körében is. A pincelejárat a tornácról, udvarról vagy a gangról nyílik. Nagy teleklejtés esetén gyakran a ház utcai rövid homlokzata felől közelíthető meg. Kötött, márgás talajban ház alá is készítettek béleletlen lyukpincét, de általában téglával vagy kővel boltozták.

A hagyományos lakóház függőleges irányú bővülése a pincével gyakorlatilag be is fejeződik. A padlások fejlődése a tetőszerkezetek változására korlátozódik. A múlt század második felétől a gabonakonjunktúra következtében tároló funkciójuk megnő ugyan, de a magyar lakóház a legutóbbi időkig, mintegy az 1970–80-as évekig megmarad földszintesnek.

{149.} A BEJÁRAT

A lakóház bejárata az alaprajz egyik legfontosabb része, amely szoros kapcsolatban van a házfejlődés állapotával, különösképpen a füstelvezetés rendszerével, ennélfogva nagy jelentőségű a háztípusok elhatárolásában. A bejárat elhelyezkedésének két alapvető változata van. Az egyik központi bejárat néven ismert, ami egyetlen külső bejáratot jelent az udvar felől, a többi helyiség csak ezen keresztül közelíthető meg. Ez a bejárat mindig a második helyiségbe vezet. A második helyiség eredeti, a házhoz viszonyított elő- és közlekedőtér funkcióját őrzi pitvar szavunk. A pitvar bejárat előtti rész jelentése már az Ómagyar Mária-siralom 1300-ban leírt szövegében előfordul „pokol pitara”-ként. Tájnyelvi megfelelői azóta is ezzel a tartalommal használatosak: az Alföldön a konyha előterét, a Felföldön a második helyiséget, Erdélyben a bejárati fedett részt, a Dunántúlon a tornácot jelenti (a Dunántúlon ugyanis a tornác a bejárat előtti rész). A központi bejárat a 19. század derekán a Dunántúl jelentős részének kivételével az egész Kárpát-medencére jellemző. A történeti korok folyamán azonban a központi bejáratnak és a többi helyiség bejáratának viszonya egyes tájakon különféleképpen alakult. Kelet- és Dél-Erdélyben a középkori nyitott, széles ereszből a 19. századra a helyiség hátsó felének leválasztásával csak egy kisebb nyitott előtér maradt, ahonnan a bejáratok nyíltak. A múlt század folyamán az előteret elöl is befalazták, s ellátták ajtóval, ami a ház egyetlen központi bejáratává vált. Ez a „bezárulás” azonban nem volt teljes, a székely ház kutatói még az 1900-as évek elején is számos ereszes házat örökítettek meg, bár legtöbbjük bejárati oldalát díszes farács, ajtóval ellátott, áttört deszkafal alkotta.

A székely ház nyitott ereszéhez hasonló bejárati előterek a Szamos és a Felső-Tisza vidékén is előfordultak. A szatmári, ún. kutyafektetős házakat legutóbb Gilyén Nándor vizsgálta (1989), és az ottani nyitott beugró tornác kialakulását párhuzamba állította a székely házak ereszével. Ez a tornác a második helyiség leválasztott előtere, ahonnan három ajtó nyílik a ház helyiségeibe. Azonos bejárati rendszerűek a dunántúli, különösen a Dél-Dunántúlon gyakori lopott-tornácos házak; a helyiségek a padlástalan tornácbeugróból közelíthetők meg.

A bejárati rendszer másik fő változata a Dunántúlon honos. Jellemzője, hogy a ház minden helyisége külön udvari bejárattal rendelkezik, s köztük nincs belső közlekedés, átjárás. A 19. század derekáról, második feléből számos leírás tájékoztat arról, hogy ilyen több-bejáratos házakban éltek a Dél-Dunántúl legnagyobb részén, a Nyugat-Dunántúlon, a Dunántúl középső vidékein és a Kisalföld déli felében. Durván úgy fogalmazhatunk, hogy a széles Duna menti síkságokat és a drávai alföld keleti részét leszámítva az egész Dunántúlon (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 25, 169; Filep A. 1970: 328; Zentai T. 1991a: 151–153). A külön bejáratok alkalmazása egybeesik a füstöskonyhás házak elterjedésével, és fényt vet a házfejlődés dunántúli menetére, ahol a kályhás szobát hozzáépítették a mennyezetes füstösházhoz, amit nem füsttelenítettek, s ezért nem nyitottak meg a szoba felé.

A két bejárati rendszer viszonyáról elmondható, hogy a központi bejárat (a kémény meghonosodásával együtt) az idők folyamán a külön bejáratú házak rovására terjeszkedik. Szemléletesen illusztrálja ezt a tényt a boszorkányperek irataiból vett példánk. A Duna menti Madocsán (Tolna m.) jegyezték föl 1741-ben az egyik vádlott vallomásában, hogy „… a fátens álmábul fölébredvén, s a szobábul az udvarra kilépvén…” (Schram F. 1983 II: 497). Ez az adat több más levéltári forrással együtt arról szól, hogy a külön bejáratú házak a 18. században még a Duna mentén is előfordultak, {151.} holott ezt a területet a 19. században már a szabadkéményes, egybejáratú alföldi háztípus uralja.

A Magyar Néprajzi Atlasz 1900 tájáról azt rögzítette, hogy a Dunántúl középső részén a ház kamrája a szabadból nyílik, annak ellenére, hogy a bejárati rendszer már egyközpontú. A megoldás azt sugallja, hogy a kamra még őrzi a több bejáratú szisztémát. Ez lehetséges is, de nincs igazán jelentősége, mert a kamrák ajtainak elhelyezését elsősorban a kamra funkciója és a ház nagysága határozza meg. A kisebb éléskamrák többnyire a házból nyílnak, a nagy tároló és szerszámos kamrák viszont praktikusan az udvarról. A háromhelyiséges kisebb épületeknél a kamrabejárat még többnyire igazodik az uralkodó bejárati rendszerhez, azonban ha a ház kétszobás vagy több kamra van, a nagyobb kamrák az udvarról nyílnak a Felföldön, az Alföldön csakúgy, mint a Dunántúlon. (Vö. Zólyomi J. 1974: 26; Juhász A. 1971; Dám L. 1975: 90; 1982b; stb.)

A TORNÁC

A köztudatban a régi magyar parasztház tornácos képe él. Közrejátszik ebben a tornác nagy múltja és esztétikai jelentősége. Olasz eredetű, s valószínűleg német közvetítésű tornác szavunk már 1490-ben föltűnik az irodalomban (TESz). Ekkor még azonban elterjedését főként a nemesi és egyházi épületek körében követhetjük nyomon. Egyes régészeti ásatások azonban (pl. az alföldi Lászlófalván és Móricon) ugyanakkor arra engednek következtetni, hogy a 15–16. század táján már falun is, talán egyes gazdag jobbágyok házain is előfordulhatott. A tornác elterjedése évszázadokon át zajlik, paraszti meghonosodásának kronológiáját mai adataink birtokában még nem tudjuk fölvázolni. A 19. században már térhódításának fénykorát tapasztaljuk a Dunántúl, a Tiszántúl, a Felföld és Erdély több vidékén. Legnagyobb szerepe a dunántúli füstöskonyhás házvidéken van, ahol az oldaltornác a külön bejáratos házak közlekedőtere is egyben. A Délnyugat-Dunántúlon a 19. század legelején a fatornác „klasszikusan” kiérlelt, bonyolult formáival találkozunk. A kászoni és csíki székely házak tornácossá válása 1830–1880 között történik. Még korábbi a tornác egyes kisnemesek által sűrűn lakott falvakban, pl. a Balaton-felvidéken. Ezzel szemben a Kárpát-medence több vidékén a tornác a 20. században válik népszerűvé vagy egyáltalán nem terjed el. Megkésettség tapasztalható pl. a Felföld legnagyobb részén. A szép „hambitos” ház csak századunk elejétől kezd divatossá válni a középső Duna mentén és Szeged környékén. A Kisalföldön – egyes elszigetelt vidékeket leszámítva – a hagyományos építkezés nem is alkalmazta a tornácot. Csak a 19–20. század fordulóján terjed el az erdélyi Mezőségen, a Kis-Küküllő mentén, és ennél is később a moldvai csángóknál. Valamilyen széles eresszel vagy töltéssel azonban a tornáctalan házak is rendelkeznek, ami fedett közlekedést biztosít a bejárati homlokzat mentén. A múlt században ilyen széles eresszel épült a veszprémi és dél-dunántúli német házak többsége vagy az említett mezőségi és moldvai házak.

A tornác elnevezése változatos. A keleti országrészekben szinte mindenütt tornácnak hívják. A Dunántúl középső, délnyugati tájain pitar a neve. A pitar a 19. század közepétől a falazott tornácok terjedésével fokozatosan átadja helyét a Közép-Dunántúlon a gádornak, a Dél-Dunántúlon a gangnak. A Felföldön a hambit, ambit, ambitus megjelöléseket használták. Az ország középső és északi részein előfordult még a folyosó, Fejér megyében a falajja, Mezőségben és Moldvában a tőtés.

{153.} A tornácnak sok formai változata, technikai megoldása alakult ki (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 135–146; MNL 5: 315–318). Legegyszerűbb és leggyakoribb az udvari homlokzatot szegélyező odaltornác. A parasztházak esetében általában régebbiek a fából készült oldaltornácok. Elterjedésük, mint láttuk, egyes tájakon a 19. század folyamán nyomon kísérhető – pl. Erdélyben –, másutt viszont – így a Dél-Dunántúlon – kezdetei homályba vesznek. A dél-dunántúli talpasházak legkorábbi, előbb említett, datált példányai már körülpitarosak, azaz elő- és oldaltornácosak (Zentai T. 1991a: 166–169; 1991b: 176–185). Szerkezetükben a gótikus örökséget őrzik (K. Csilléry K. 1991: 68–69). Az összefüggő homlok- és oldaltornácot kedvelték a Székelyföldön, az erdélyi Mezőségen, Közép- és Észak-Nyírségben, a szatmári és beregi Tiszaháton, a dél-borsodi Mezőségben, a Sajó alsó folyása táján, a gömöri Medvesalján, a Nógrád megyei Varsány körzetében stb. (Balassa M. I. 1994: 88–89; Dám L.–Rácz M. 1986: 58–60).

Csík, Heves, Békés megyéből és a Kisalföld elzárt rábaközi, Győr vidéki falvaiból vannak híradásaink az önálló oromtornácról, amelyhez nem társul oldaltornác. Kisalföldi változatát Pálos Ede 1911-ben olyan „üstökös ház”-ként mutatta be, melynek utcai teljes kontyú födele 2–3 méternyire előre nyúlik, és két fapillérre támaszkodik.

A múlt században széles körben alkalmazták a lopott tornác néven ismertté vált tornácbeugrót. Miként a bejáratnál elemeztük, a dél-dunántúli, a felső-Tisza-vidéki és az erdélyi tornácbeugró nyitott bejárati előtér. A dunántúli változatok hosszabbak és sokszor egy-egy faragott tornácoszloppal is rendelkeznek. A Nagykunságban, Dél-Biharban és a Sárréten gyakori rövid középtornácra jobban illik a lopott tornác elnevezés, mert az oldaltornác két végének befalazásával jött létre (Györffy I. 1909: 32, 34–35; 1915; Dám L. 1972b). A tornác ilyen praktikus átalakításával országszerte találkozhatunk, főként a 20. századi szilárd falú tornácoknál.

A falazott tornácok paraszti elterjedését meglehetős biztonsággal tudjuk időhöz kötni, mert a szilárd házfalak általánossá válásának menetét elég jól ismerjük. A legkorábban datált falazott tornácokat nemesi körből jegyezték föl. Közülük különösen fontosak a félparaszti módon élő falusi kisnemesek épületei közvetlen példaadó szerepük miatt. A bakonyi és Balaton-felvidéki kisnemesek kőházai a 18. században már mind gádorral készültek, s a 19. század folyamán a tornác a parasztok körében is népszerűvé válik. A falazott tornácokról általában elmondható, hogy ott, ahol a fatornácnak nagy hagyományai voltak, közvetlenül azok örökébe léptek. Ez a folyamat hozzávetőleg a múlt század derekától figyelhető meg. Másutt a tornác késői alkalmazásának folyamatába illeszkedtek. A téglából, kőből emelt tornácok gazdag formaváltozatai nagyrészt a magas építészeti stílusok hatására alakultak.

Nagyjából a 19–20. század fordulójával veszi kezdetét a tornáckiugrók vagy verandák elterjedése. Ekkor már csak központi bejáratú házak épülnek, s a bejáratot körülveszik egy kis, négyszögű, fedett előrésszel. Legegyszerűbb alakja mindössze két faoszloppal alátámasztott, leeresztett tetőből áll. De készül kettő vagy négy falazott oszlopból vagy pillérből, különféle mellvédekkel és kis nyeregtetővel is. Leggyakrabban a Dunántúlon, a Kisalföldön és a Kiskunságban fordul elő. Egyik legrégibb múlt századi változata a nyugat-dunántúli kódisállás, amelynek népszerűek boltíves megoldásai is (Gráfik I. 1990). A baranyai Zádorban cintériumnak hívják, a közvetlen előkép, a helybéli református templom fedett oldalbejárata után. Az 1930-as évektől magasabb, zárt ablakos verandák is épülnek előszoba funkcióval. A Kisalföld szigetközi és Sopron környéki részén a verandák {155.} helyén néhol még látható a bejárati ajtót védő, nagyobb múltú gádor, amely falhoz simuló falazott oszlop- vagy pillérpárból áll, boltívvel vagy egyenes áthidalással.

A két világháború közti évtizedekben a gazdagabb portákon megkezdődik a tornácok beüvegezése, ami nagyobb mértékben az 1950-es évektől terjed. S ezzel a tornácok fejlődése le is zárul, építésük befejeződik.

Az 1940–50-es évek táján a magyar falusi házkultúrában új korszak köszönt be, amely radikálisan szakít a régi alaprajzzal és építésmóddal. Négyzetes alaprajzú, sematikus tömbházak készülnek két, esetleg három kisméretű szobával, fürdőszobával. Előnytelen megjelenésük elszegényíti és évtizedekre meghatározza a faluképet. Változatosabb alaprajzú, emeletes, összkomfortos lakóépületek nagyobb számban az 1970–80-as évektől épülnek. Beosztásuk a nyugat-európai mintákat követi, a földszinten nagyobb nappali helyiséggel, az emeleten hálószobákkal.

{158.} AZ OSZTOTT TÜZELŐBERENDEZÉS

A lakóház kéthelyiségessé válása lehetővé tette olyan tüzelőberendezés építését, amelyiknél az egyik helyiségben tüzelnek, s – a válaszfal áttörésével – a másik helyiségben épül fel a zárt tüzelő, a kemence vagy a kályha. Ezt a szerkezetet kívülfűtős tüzelőberendezésnek nevezzük, amely történetileg azért nagy jelentőségű, mert ezzel jött létre először a meleg, füstmentes lakótér, a szoba. A közrendűek körében ez a folyamat a 15–16. században kezdődött, a főrendűek házaiban s a városokban egy évszázaddal korább.

A folyamat kezdetéről a hódoltság korában elpusztult Kecskemét környéki falvakból van legtöbb adatunk. A török uralom elején elpusztult Baracs község feltárása során 33 ház került napvilágra, s ezek nagyobb részénél igazolható volt a pitvarból fűtött szobakemence ismerete. Kecskemét határában több elpusztult falu ásatása során kimutatható e típus széles körű ismerete (Papp L. 1931; Szabó K. 1938; Bálint A. 1960–1962; Pálóczi Horváth A. 1976; Michnai A. 1981). A leggondosabb ásatási bizonyító anyag a Tiszántúlról, Túrkevéről áll a rendelkezésünkre, ahol szintén dominált a füst nélküli szoba, zárt tüzelővel, amelyet kívülről a pitvarból fűtöttek (Méri I. 1954: 145).

A szobai szemeskemencék – leghelyesebb talán így nevezni ezeket – alaprajza, ugyanúgy, mint az Árpád-koriaké, leginkább kör és ovális, de a szögletesek sem ritkák. Összeomlott romjaik között az ásatások során mindig igen jelentős mennyiségű és változatos formájú, minőségű kerámiaanyagot találtak. Legnagyobb részük bögre, kupa, csupor, tál stb. alakú lehetett, amelyek kifele nyíló szájjal vastag sárrétegbe voltak ágyazva. Úgy te-kinthetjük ezt a szemeskemencét, mint a sárkemence továbbfejlesztett változatát, amelynek cserépedények biztosították a szilárdságát.

Az osztott tüzelő – nem tekinthetjük ezt két tűzhelynek –, azaz a kívülfűtés a Dunántúlon is megjelenik, talán valamivel később, ahogy erre Sarvaly példájából következtetni lehet, ahol a 16. század első felében a házak döntő többségében belső tüzelésű kemence van (Holl I. 1979). Más jelekből is arra lehet következtetni, hogy a tüzelőberendezés fejlődése a Dunántúlon másként zajlott le. Sopron város vezetősége 1432-ben átalakíttatja a toronyőr lakását, s a benne lévő kemencét „von einem newn kachelofen zu setzen” rakatnak (Mollay K. 1982: 377). A városokban ebben az időben a délnémet területről kiindulva már kezdenek elterjedni a kemencékből kifejlődött, teljes felületén csempével borított kályhák (Gerő L. 1972: 87; Gebhard, T. 1981: 12; Mályusz E. 1984: 256–257; Sabján T. é. n.: 9–13). De ugyanebben a században kimutatható már a jobb módú nemesek falusi kúriáiban is, mint ezt a Veszprém megyei Külsővaton talált csempeleletek bizonyítják, amelyekből még a kályha formáját is rekonstruálni tudták (Ilon G.–Sabján T. 1989). A kályha szó eredetileg csak az ismeretlen eredetű, s későn (1708) feltűnő csempe szó értelmét tartalmazta, a tüzelőberendezését nem.

Átmeneti típust jelentett a kemence és kályha között a cserépkemence vagy szemeskemence, amely, mint láttuk, az Alföld nagy részén a 15. századtól ismert volt, s valószínűleg a kívülfűtés rendszerével együtt terjedt. Formájáról sajnos semmi képet nem tudunk alkotni, mert az egyetlen rekonstrukció nem számításokra, hanem a 19–20. századi formák visszavetítésére épült (Szabó K. 1938: 95). Sokkal valószínűbb a domború alakzat némi magasítással történt továbbfejlesztése. A kemencepadkára vonatkozó eddig ismert első adat 1693-ból, Kecskemétről származik, amikor feljegyezték, hogy pénzt rejtettek ebbe (Papp L. 1939). A változásoktól függetlenül a neve mindig kemence volt, későbbi néprajzi gyűjtésekből tudjuk, hogy nevezték így önállóan is, de gyakori a {159.} banya-, búbos-, boglya- jelzőkkel ellátott megjelölése. Az elsőt főleg Kecskeméttől délre, a másik kettőt ettől északra és a Tiszántúlon használták, de nincs éles elhatárolódás (MNA 244. térkép).

Az alföldi szemeskemence létéről az utolsó híradást 1870-ben jegyezték fel (Madarassy L. 1870: 108). Ezek szerint a 18. század végén még ismerték a szemes-kemencét, de ez az idő lehetett eltűnésének az utolsó szakasza. Mindenesetre 1853-ban a kecskeméti szobabelsőt már azzal a padkás, csonkakúp alakú kemencével mutatják be, amely Alföld-szerte a 10. századból is jól ismert (Kubinyi F.–Vahot I. 1853: 120).

Valószínűleg a szemeskemencék módosult változatainak tekinthetők az Alföld peremén, a dunántúli Mezőföldön s szomszédságában a dóri, dorkó, dórikályha vagy más néven a 20. század elejéig fennmaradt tüzelők egynémelyike (Ébner S. 1933: 3–5; Vajkai A. 1940: 311–313; Kücsán J. 1979: 313; Lukács L. 1982: 143–151). Formájuk eltérő, éppúgy, mint csempeborításuk mértéke.

A kemenceformákról – bizonyára rendkívüli változatosságuk miatt – a mai napig nincs igazában áttekintésünk, noha számos munkában bőséges anyagközléssel találkozunk (pl. Ébner S. 1931a; Gunda B. 1934; Vajkai A. 1940; Barabás J.–Gilyén N. 1987; Sabján T. 1988; Dám L. 1992; MNA; MNL). A formai változatok létrejöttének megismeréséhez a készítési technika nyújt némi támpontot. A kemence elkészítésének menetében a fenékrész, azaz a sütőfelület megépítésének minden változat esetében különösen fontos szerepe van. A 18. század előtt cseréptöredékekből alapozást készítettek – esetleg több rétegben is, s ezeket lesározták, végül gondosan lesimították. A tégla legelőször a kemencefenék készítésénél (majd a kémény építésénél) vonult be a falusi építkezésbe. A megemelt padka esetén is fontos volt a téglafenék gondos alapozása. Sárkemencéknél régebben a félgömbszerű vesszővázat sározták be kívül vastagon. Amikorra a vesszőváz kiégett, akkorra az agyag már önhordóvá vált, a boltozat megszilárdult. Ezt az eljárást követte, bár nem mindenütt szorította ki, a szemeskemence technikája, a vastag sárfalba rakott cserépedényekkel. Az Alföldön ezt válthatta fel a csonka-kúp alakú forma, amelyeknél az alapzatba rögzített karókat keréksín, hordóabroncs vagy valami más karika fogta körbe, megszabva ezzel a kemence formáját. A vázat ugyancsak sárgombócok vették körül, de magassága jelentősen megnőtt. Feltehetően ennek a technikának az egyszerűsége, megbízhatósága, olcsósága miatt szorultak ki 1–2 évszázad alatt a cserépkemencék, {161.} tehát aligha volt ez gyors típusváltás. Lehet, hogy a vályog elterjedése is hozzájárult a cserépkemencék elhagyásához, hisz a szögletes magas kemencék búbbal vagy anélkül ebből épültek fel. Újabb megoldás a cserépdarabokból, különlegesen formázott téglákból, agyaghurkákból készített kemence az ismert csonkakontyos formában (Sabján T. 1988: 41–59). A tégla elterjedése során alakult ki a 20. században az ún. sifonkemencék magas, szögletes típusa.

A felföldi területről forrásaink már csak a nagyméretű szögletes belülfűtős kemencék előfordulását regisztrálják, amelyek szinte kizárólagosnak tűnnek. Halovány emlékek ugyan a kúpos és boglya alakú formáról is szólnak, de ez csupán annyit jelent, hogy nem zárhatjuk ki elvben az alacsony, gömbölyded formák korábbi létezését (Bakó F. 1978: 93). Gömöri területről ismerünk félgömbszerű, Liptó megyéből pedig süveg formájút, de mindegyik kívülfűtős és kályhaszemekkel borított, ugyanakkor nevük kemence. Igazában ezek kályhák, de formájukkal mégis utalhatnak a korábbi, a négyszögletest megelőző kemencékre (Mencl, V. 1980). A kürtő használata azonban csak a padkás, szögletes változattal párosulhat, így valószínűnek látszik, hogy legkésőbb a 17. század második felétől már ezek uralkodnak, ha nincs is mindig kürtőjük. A területet jól ismerő kutatók sem ismernek – a szórvány és halvány nyomoktól eltekintve – szögletes formát megelőző kemencetípust (Bakó F. 1973–1974; 1978; Balassa M. I. 1991b). Ennek viszont számolni lehet az Istvánffy bemutatta változattól eltérő alakjaival is, ahogy ezt sajátos terminológiájának (szapha, cseresznyeg stb.) elemzése és szlovákiai analógiák alapján gyanítani lehet (Istvánffy Gy. 1911; Mencl, V. 1980; Sopoliga, M. 1982; Balassa M. I. 1991b).

A szoba, a ház másik zárt tüzelője a kályha, a kívülfűtős kemencéből, közvetlenül a szemeskemencéből jöhetett létre, amikor ennek teljes felületét összefüggően csempével borították. Fő elterjedési területe Közép-Európa déli fele, s feltehetően itt is keletkezett. Nagyon sokféle formája közül Magyarországon a leggyakoribb az állított s osztott hasáb alak, amelynek alsó része, a tűztere általában vaskosabb. Felső része legtöbbször keskenyebb, s lehet hengeres vagy négyszögletes. A borító csempe formája, színe, díszítése igen változatos. A főúri palotákból előkerült 14–15. századi csempeanyag mázas, domborműves, áttört, megformázott műves darabjai fejlett művészi és technikai értékkel készültek (Holl I. 1958; 1971; Voit P.–Holl I. 1963).

A falusi kályhák elterjedési területe a Dunántúl és a Kisalföld nagyobbik része, továbbá szórványosabban a Börzsöny-hegység térsége. A Dunántúlon nem építik a Mezőföld körzetében, itt a szobában kemencéket találunk. A Nyugat-Dunántúlon jól lehet igazolni, hogy a kívülfűtés bevezetése itt úgy történt, hogy a füstösház lakókonyhája mellé egy új helyiséget építettek, benne a konyhából fűtött kályhával, így jött létre a meleg, füstmentes lakótér. Itt tehát az „őssejt” a kemencés lakókonyha volt, ezért nem is nevezték a szobát „ház”-nak, mert ez elsősorban a tüzelővel ellátott épületet, illetve – több helyiség esetén – a tűzhelyes részt jelentette. Miután a ház többhelyiségessé (kamra, istálló, pajta) válása a Dunántúlon korán (a 15. század előtt) megtörtént, a ház szó általánosabb jelentéstartalmat kapott. A szoba első jelentése kétségtelenül kemence, s csak másodjára helyiség, de további vizsgálatot igényel, hogy a jelentésváltozás mikor és hogyan történt (TESz; Mollay K. 1982: 518–520).

Valószínű, hogy a kéttüzelős alaptípus az egész Dunántúlon és Kisalföldön ismert volt, bár a fejlődésmenet lebonyolódásában még több tisztázni való van a keleti és északi zónákban. Láttuk, hogy a 16. század elején Sarvalyon még alig van kályhás szoba, viszont {163.} Körmenden – bár ez mezőváros – 1649-ben a házak döntő többségében már van kályhás szoba (Szentmihályi I. 1980 I: 106–110). Az biztos, hogy folyamatosan elég egyenetlen tempóban terjed el a kályha, a kisalföldi részeken előbb, mint ettől délre és keletre. A csallóközi Tany községben és a Vág bal partján fekvő Kamocsán 1627-ben már feljegyzik a kályhát. Figyelemre méltó, hogy 1900 körül éppen ezeknek a környékén van a kályhasiska és a padka nélküli kemence határvonala. Másutt, pl. Vas, Zala, Veszprém megyékben csak a 18. század elejétől vannak adataink erről. Nemesnépi Zakál leírása alapján az Őrségben a kályhás szoba megjelenését a 18. század végénél korábbra nem tehetjük. Igaz, ez szegény és lassan fejlődő terület, de feltehetően a jobb módú kisnemesi falvakban – Körmend példájára gondolva – a Dunántúl más pontjain már a 17. században sem lehetett ritkaság. Arra is van viszont példa, hogy a füstösház (lakókonyhás) még a 19. század közepén is létezett (Barabás J. 1969; Szentmihályi I. 1974c). A kályha feltehetően a városi gócokból terjed, s húzódik kelet fele, megközelítve a Dunát. Valahol ettől {164.} nem messze találkozhatott a kályhás ház a szemeskemencés területtel, s itt jöttek létre a keverékformák.

{162.} 26. ábra. Belülfűtős, kürtős kemencék változatai: 1. Füzér (Borsod-Abaúj-Zemplén m.); 2. Semjén (Borsod-Abaúj-Zemplén m.); 3. Kisgyőr (Borsod-Abaúj-Zemplén m.); 4. Magyarkékes (v. Szatmár m.); 5–6. Palócföld

A Kisalföld északi felén, Szlovákia területén valamivel bonyolultabb a tüzelőberendezés alakulása. E terület nyugati részén a szobai tüzelő a kályha, a konyhában kemence van. A Vág és Garam között a szobában nyeregkemence található – ez a forma átnyúlik a Duna jobb partjára is – siska, siskó, siskakemence néven. Kelet felé, az Ipoly mente meglehetősen kevert terület, ahol található kályha, siska és egyéb kemenceváltozatok. Ezen a bal parti területen a tüzelőszerkezet térstruktúrája további vizsgálatot igényel, a recens és a történeti anyagban egyaránt.

A Dunántúl kályhás-szobás területén a konyhában mindenütt megtalálhatók a döntően szögletes kemencék. A terület déli felén maradtak meg szórványosan a félgömbszerű formák, de már nagyobbrészt padkára építve, amelyen főztek. A Kisalföldön nagyjából a Szombathely–Veszprém–Pápa–Győr vonaltól északra és nyugatra padka nélküli, közel kocka alakú kemencék épültek a konyha hátsó falának közepére, s ennek tetején nyílt tűzön főzni is szoktak (MNA 243. térkép). Az alacsonyan elhelyezkedő kemenceszáj előtt többször mélyedést is kialakítottak, hogy a kenyér bevetését megkönnyítsék. Másutt megemelték a kemence fenékszintjét, de tüzelő vagy rakodó padkát nem építettek melléje.

Szólni kell még az olyan konyhai kemencékről, amelyek hátsó fele a szabadba, a falon kívül nyúlott, de szája a konyhába nyílt. Ez a típus a Duna jobb parti sávjában a Szigetköztől {165.} a Szentendrei-szigetig a legismertebb. Ez a megoldás középkori hagyatéknak tűnik, de vannak ez ellen szóló érvek is.

A másik, az ugyancsak ilyen korai párhuzamokkal rendelkező tüzelő, a szabadban lévő kemence. Ennek feltehetően több történeti rétege is van, amelyek szükségszerűen nem kapcsolódnak össze. Az alföldi Árpád-kori ásatások a veremházak közelében több tucat szabadtéri kemencét tártak fel. Aligha függ össze ezzel a Szigetközből a 20. század elején ismertetett szabadban lévő kemence, amelyet a tűzveszély elkerülése érdekében építettek a kemencés kertben vagy a falu szélén (Timkó Gy. 1905). Ilyen kemencés kertet már 1627-ből ismerünk a Csallóközből – Felsőgellér, Szakállas (Csefkó Gy. 1926: 140). A tűzveszély nyilván már ekkor is fennállott, Kecskeméten viszont 1697–98-ban szintén a tűzveszélyre hivatkozva a szabadban lévő kemencék fedél alá vitelét vagy lebontását rendelték el (Papp L. 1939: 389). A 20. század első felében országszerte sokasodnak a szabadban lévő kemencék, mert a házbelieket kezdik lebontani.

A sütő-főző berendezés döntő változását országszerte a takaréktűzhely megjelenése hozza meg a 19. század második felétől, különösen a század utolsó évtizedétől. A köznyelvben gyakran használt neve sokféle alakváltozattal a sparhelt, amely német jövevényszó, és első feljegyzett előfordulása 1846-ból való (TESz). A 20. század első harmadában ezek lényegében kiszorítják a kemence és kályha szája előtti padkán történt nyílt lángú főzést, eszközanyagával, a tűzikutyákkal vagy vasmacskákkal, vaslábakkal együtt. Épülhettek a konyhába vagy a szobába, attól függően, hogy minek a helyére léptek, s a régibb berendezésekhez hogyan csatlakoztak. Előbb a sárból, vályogból, téglából épített takaréktűzhelyek terjedtek el, amelyeket főzésre és melegítésre egyaránt használtak. Századunkban ezeket folyamatosan kiszorították a teljesen fémből készült, ún. „csikótűzhelyek” – előbb bádog, majd zománcozott – változatai, amelyek napjainkra jórészt már a gáztűzhelyeknek adták át a helyet.

NYÍLT TÜZELŐK

A Kárpát-medence jelentős területe, nagyjából Lubló–Bártfa–Sárospatak–Beregszász, Nagykároly–Arad–Lugos–Karánsebes vonalától keletre – bizonyos kérdőjelekkel és kivételekkel – lényegéban a nyílt tüzelő területének tekinthető, szemben a már vizsgált {166.} részek zárt tüzelőjű rendszerével. Ez a nagy terület azonban szempontunkból sem tekinthető egységesnek. A különbségek nem az itt élő, sokféle etnikumhoz (szlovákok, ruszinok, magyarok, románok, németek) igazodnak, hanem az adott táj földrajzi, gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődését jelzik. Nagyjában a Szamos vízgyűjtőjétől délre viszonylag egységesebb a kép, ez tisztán nyílt tűzhelyes vidék, a szikrafogók és kandallók különféle változataival. Itt is ismerik a kemencét, de ennek nincs meghatározott helye a házban vagy azon kívül, sőt, hiányozhat is, mutatva, hogy nem szerves része a tüzelőszerkezetnek. A Szamos és a Felső-Tisza vízgyűjtőjének nagyjából a Bodrogba ömlő Tapoly vonaláig, sőt helyenként a Hernád völgyéig már nem ilyen tisztán nyílt tűzhelyes szerkezetekkel találkozunk, mert e területen a kandalló rendszerint összeépül a kemencével oly mértékig, {167.} hogy már kérdéses és vitatott is, hogy északnyugati sávja nyílt tűzhelyes zónának tekinthető-e (Balassa M. I. 1991b: 65).

Nagy vonalakban világos a képlet: itt találkozik a kelet-európai kemencés ház a mediterrán nyílt tűzhelyes házzal, s a Szamos és Felső-Tisza vízgyűjtő területén olyan keverékformák jöttek létre, amelyek mindkét alaptípus elemeit hordozták. Így talán leghelyesebb ezt a típust kandallós kemencének vagy kemencés kandallónak hívni. A szerkezet meghatározó jegyei közül sem a padka magassága, sem a szikrafogó szélessége, borítóanyaga, a füstvezetés iránya nem billenti el a mérleget egyik alaptípus javára sem. Kétségtelenül keveréktípus. A helyzetet bonyolítja néhány terminológiai probléma is.

A Bodrog és Hernád folyók térségéből ismerjük mintegy tucatnyi helyről a kabolás kemence, cserepes kabola elvezetést, mely egy nagyjából kocka alakú kemencét, s ennek a szája fölé épített, kandallószerű, leginkább csempével borított szikrafogót jelent. A kabola terminus ez ideig megfejtetlen, de a tüzelőszerkezet nem különbözik a jelzett területtől keletre, délkeletre található kemencés kandallóktól (Ébner S. 1931a; Balassa M. I. 1991b: 39–40).

Erdélyben egészen sajátos megjelölésekkel találkozunk, jóformán minden tüzelőnek kemence vagy valamilyen anyagjelző a neve, függetlenül attól, hogy van-e ott zárt tüzelő vagy nincs. Zöldkemence, kaskemence, sátoroskemence, szabadszájú kemence, kályháskemence éppúgy kandallót jelent, mint máskor a csempe, csempekályha, cserepes. De ugyanezt vagy ennek részletét jelenti a góg, gógány (=sövény), góc, gób, sód, pest megjelölés is. A valóságos kemence mellé mindig hozzáteszik: sütőkemence, ritkán aszalókemence (Barabás J. 1987: 345–347; EMSztT). Kemencének nevezték néha még a szikrafogót is (EMSztT). A történeti források említik a kívülfűtős kemencét, amit talán azért lehet cserépkályhának értelmezni, mert amennyire megállapítható, főleg udvarházakban, kastélyokban fordul elő, ahol ismerete feltételezhető. Általában a kályha egy vagy több csempedarabot jelentett, s jelent ma is. A tüzelőberendezések elnevezése körüli bizonytalanságot leginkább a füttő megjelölés mutatja. Ez jelenthetett tűzhelyet, annak részét, kandallót, kemencét, vaskályhát, de személyt és cselekményt is (EMSztT). A tüzelő-elnevezések egynémelyike további vizsgálatot, elemzést kíván. A terminológiai változatosság azonban nem teszi kétségessé, hogy Erdély egésze, s a jelzett kapcsolódó terület egészében nyílt tüzelős övezet.

A középkori ásatások segítségével valamilyen képet ki tudunk alakítani e terület 7–13. századi tüzelőjéről, ha az eredmény nem is egyértelmű. A 7–9. századból több tucat szlávnak meghatározott veremházat tártak fel (Alsócsernátonban, Maroscsapón, Alsó-kománán, Cegén, Fiatfalván stb.), s valamennyiben szögletes, közel téglalap alakú kőtűz-helyet, de az ásató egyetlen esetben sem állapította meg, hogy a kövek nyílt tűzhely vagy kemence maradványai (Horedt, K. 1984). Ez teljesen érthető, a kőhalmaz mindegyiket jelenthette. Hasonló a helyzet a legjobban feltárt magyar településen, Malomfalván (Maros-Torda m.). Itt 11–12. századi veremházakat találtak szögletes formájú tűzhellyel, de egy esetben akadtak kemencére is (Horedt, K. 1955; 1986). Székelykeresztúron 12. századi veremházban kemencét találtak (Benkő E. 1984; 30–32). A későbbi adatokat is figyelembe véve az látszik tehát valószínűnek, hogy uralkodott a nyílt tűzhely, de a kemence sem volt ismeretlen.

A néprajzi leírásokból ismert kandallók formailag nagyon közel állnak egymáshoz, leginkább az anyaguk különböző. Olyan ládához hasonlíthatók, amelyiknek nincs feneke, {168.} s fel van támasztva oszlopokkal kb. egy méter magasságban, alatta az alacsony padkán ég a tűz, melynek szikráját, füstjét ez a „láda” fogja fel, s ebből kürtő vezeti a padlásra. A kandalló hátul a falra támaszkodik, elöl a lábak támasztják alá, amelyeket helyettesíthet oldalfal is. Elöl mindenesetre nagy felületen nyitott, ahonnan a tüzet táplálják, s a főzőedényt, üstöt kezelik. Rendszerint itt van a lakóház egyetlen tűzhelye, ahova a vele esetleg összeépült kemence szája is nyílik. Maga a kandalló valójában nem más, mint egy szikrafogó – ebből is fejlődött ki –, amelyet ritkán deszkából, gyakran sövényfonatból {169.} készítenek, s kívül-belül jól besároznak. Ez utóbbi megoldás a legrégibb, de a csempével való borítása is visszakísérhető a 16. századig (Kósa L. 1970; EMSztT). Mind a történeti forrásokból, mind a néprajzi feljegyzésekből részleteiben nagyon sokféle kivitelű, általában kemencének mondott kandallóval találkozunk. A fonott, sározott példányokat általában meszelték, a csempeborításúak színe leginkább zöld, barna, sokféle mintájú domborítással. Leggyakoribb a virágmintás, de akad geometrikus, sőt figurális díszítésű is (Kós K. 1989: 292–322). A parasztnak mondott kályhacsempe egyszerűbb és mázatlan. A 18. században már közrendűek esetében sem ritka a csempekandalló, de azért a sározott sövényfalúak még a 20. században sem ritkák (Viski K. 1931a).

SZIKRAFOGÓK, FÜSTVEZETŐK

A lobogó tűz és pattogó szikra nagy veszélyt jelentett a házban, ezért védekezésként további berendezések csatlakoztak a tűzhelyhez, amelyek egyúttal a kellemetlen füst eltávolítására is szolgáltak. A védekezés különösen fontos volt a nyílt tűzhelyek esetében, mert a zárt építmény, a kemence már eleve körülfogta a lángot, s ennél inkább a füst eltávolítását kellett biztosítani.

A Közép- és Délnyugat-Dunántúl falvainak nagy részében nagyjában a 19. század második feléig nem ismertek semmiféle füstelvezetést. A kemencének és a kályhának a füstje a konyhában gyűlt össze, s innen csupán az ajtón, esetleg a felette lévő kis lyukon tudott távozni. A boronafalú házak esetén több falon is hagytak különböző szinteken kis nyílásokat a szellőzés és világítás érdekében. Így ezek a füstösházak, illetve a kályhás szoba megjelenése után a füstöskonyhás házak semmiféle füstfogóval, külön füstelvezetővel nem rendelkeztek. A magyar–osztrák és szlovén nyelvterületek érintkezési zónájában találkozhatunk csupán elég szórványosan a konyhai kemence szája fölé épített fekvő vagy álló szikrafogókkal. Ez utóbbiak legalább részben már a füstöt is kivezették. 19. századi modernizáció az, hogy a füstöskonyha mennyezetén kis nyílást vágtak, s ezen át egy egészen keskeny füstvezetőn keresztül a tetőn kívülre vezették a füstöt. Ezt fakéménynek nevezték, valójában inkább csak szellőzőnyílás volt.

A szikrafogók a nyílt tűzhelyek szerves tartozékai, bár tudunk olyan esetről is, amikor ez hiányzott a házból. Kivitelük azonban nagyon eltérő. Az ismert legegyszerűbb változat egy kúp alakú vesszőfonadék, amelyet kívül-belül besározva a tűz fölé akasztottak, hogy a szikrákat és a lángot felfogja. Korábbi idézetünk szerint a padlásról leeresztve, horgokon függött, s olyasféle lehetett, amilyeneket a Kis-Küküllő mentéről ismerünk. Ezek már a kandalló kürtője felett voltak, másokat a pásztorszállásokon, nyári konyhákban Udvarhely és Csík megyékben 1900 körül még lehetett látni (Szilády Z. 1909: 9–10; K. Kovács L. 1969: 17, 20–21). Ezek lehettek a kandallók ősei. A fejlettebb változatokból már cső, kürtő vezette el a füstöt és terítette szét a tetőtérbe. Ha a kürtő közvetlenül a padlásra vezetett, s ez nem magas tetejű volt, akkor még tettek föléje vesszőből font kisebb szikrafogót is, mert a rövid úton még elég sok eleven szikra jutott a tetőtérbe. Ha a kürtő a födém nélküli szomszéd helyiségbe vezetett, akkor a füst szintén a padlástérben oszlott szét. Alacsonyabb tetőszék esetén ez azért még mindig igen tűzveszélyes volt, ezért a pitvar hátsó fele fölé lapos, félgömbszerű építmény került, gerendákból vagy vesszőfonásból készítve, a kürtő ez alá torkollott. A kupola alatt a szikra lecsapódott, a füst az oldalnyílásokon át a tetőtérbe szétoszlott.

Ez a füstelvezető rendszer Erdély nyugati felében, főleg a Szamos vízgyűjtő területén, s ettől délre a Nagy-Küküllőig volt különösen gyakori. A kupolás füstfogó jellegzetesebb nevei: cserény, szikrafogó, bobura, babakémény, füstfogó kas, bobotyi (Vuia, R. 1937; Barabás J. 1970: 278–279; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1974: 31). A 19. század végén és a 20. század elején ezeket a Szilágyságban és másutt is gyakran átalakították szabadkéményre, kijáró kémény névvel (Szilády Z. 1908: 39; Kós K. 1989: 38).

A Felföld belülfűtős kemencéje eredetileg szintén füstvezető nélküli volt, s így a ház a dunántúlihoz hasonlóan füstös. De itt, valószínű a 17. század végén vagy a 18. század elején kezdenek a kemence szája fölé egy öblös, 50–80 cm átmérőjű széles kürtőt építeni, amely a szikrát, füstöt fölfogja és a helyiségből kivezeti. Nagyjából Gömör megyétől nyugatra, a kürtő függőleges, a füstöt egyenesen a padlásra vezeti, ettől keletre ferde, s a pitvarba nyílik (Zólyomi J. 1974: 30; Balassa M. I. 1991: 45–54). A keleti részen a füstfogó mérete lényegesen nagyobb, anyaga is eltérő, s helyenként kabolának hívják. Ezek a füstfogók nagyságukban és anyagukban már megegyeznek a nyílt tüzelős zónában lévő kandallókkal, továbbá abban is, hogy nagyobbrészt vaslábbal rendelkeznek, mint azok. Ez a lábas kitámasztás a füstfogó elején világosan mutatja, hogy érintkezési zónában járunk.

A vesszővázas, gondosan sározott függőleges kürtő, amely egyformán lehet négyszögletes vagy hengeres, eléggé tűzveszélyes, mert az alacsony tetőszerkezetű épületben felső nyílásához közel van a gyúlékony szalmatető. Ezért rendszeresen építettek a padláson lévő nyílása fölé szikrafogót, láda formájú kiskemencét, amely a szikrát felfogta, s oldalnyílásain a füstöt kibocsátotta. Voltak más formájú szikrafogók is, amelyek vályogból vagy téglából épültek.

A nyitott kéménynek vagy szabadkéménynek nevezett füstelvezető szerkezet az eddig tárgyaltaknál jóval fejlettebb, mert ez már nem az épületen belül teríti el a füstöt, hanem a tetőn keresztül a szabadba vezeti. Fontos, hogy a pitvart is nagyobbára füstmentessé teszi – bár hideg marad –, s lehetővé válik a második szoba melegítése is. Többféle formája {171.} van, de számbavételük kielégítőleg még nem történt meg. Legegyszerűbb változata a pitvar hátsó felét teljesen leborító csonkagúla alakú, favázas építmény, melynek tetőgerinc fölé kinyúló vége már függőleges falú, mint a közismert mai kéményeknél, csak ezeknél szélesebb. A nyitott kémény favázát vesszővel fonják be, náddal, deszkával fedik, s kívül-belül gondosan sározzák. A sövénykémények tetőn kívül nyúló vége általában négyszögletes, de nem ritka a hengeres forma sem. Mindegyiket szokták valamilyen tetővel zárni, hogy az eső a kéménybe ne essen be. Hasonló formájú a vályogból, téglából, tehát éghetetlen anyagból készült nyitott kémény. Gyakori az olyan megoldás, hogy a konyha hátsó felét meredek ívű bolthajtás fedi, s erre támaszkodik egyik oldalon a felfele keskenyedő kémény fala. Ezzel a fedetlen konyharész csökken, kevésbé hűl ki, mint a széles öblű.

Annyi elég jól bizonyítható, hogy a 19. század elején az ország középső részén nagy, összefüggő nyitott kéményes terület van, s ez a füstelvezetési megoldás minden irányba erősen terjeszkedik. A Kisalföldön is van ekkor már egy összefüggő területe a szabadkéménynek, de az, hogy a két centrum milyen genetikus kapcsolatban van egymással, még további vizsgálatot igényel. Azt a feltevést, hogy az alföldi szabadkémény az itteni nyílt tűzhelyek szikrafogójából alakult ki, az újabb kutatás már meghaladta. A 19. század végére nemcsak az Alföldeken, hanem a mai országterület jelentős részén megjelentek, sőt túlnyomóvá váltak a nyitott kéményes házak. Ugyanekkor már megkezdődik visszaszorulásuk, átalakítással vagy új, zárt füstvezetésű kémények építésével. A század utolsó negyedében először a főzőpadkát falazzák körül, s az így létrejött zárt rész, a „kamin” marad csak füstös, a konyha nagyobb része füst nélküli és zárt. Következő lépés a szabadkémény alsó részének a lezárása s a füstcsőnek e födém fölé vezetése. Ez már a rakott tűzhelyek megjelenésével párosult. Ezzel a füstvezetés teljesen zárt lett, a konyha pedig meleg. Viszonylag korszerű rendszere miatt a szabadkémények még a 20. század közepéig {172.} is szép számmal maradtak fenn eredeti vagy „modernizált” formájukban, szórványosan még a városokban, sőt Budapest régi kerületeiben is.

Kémény szavunk a Besztercei szójegyzékben tűnik fel először 1395-ben: camenata: kemies has formában. Jelentése a korai forrásokban kettős, először kandallószerű tűzhely, másodszor kürtő, kémény (Mollay K. 1982: 357–358). Első említése 1395-ben majdnem biztosan nem kéményt jelent, hanem vagy kemencét, vagy kandallót (TESz). Nem könnyű a 15–16. századi tüzelőberendezéssel kapcsolatos latin és magyar nyelvi adatok, megjelölések értelmezése sem, mert ezek következetlenek, illetve feljegyzőik értelmezése eltérő. Ez teljesen érthető, mert olyan újítások ezek, amelyek helyenként is különböztek, s latin megnevezésük teljesen művi, hisz a klasszikus latinság korában ezek ismeretlen berendezések (Barabás J. 1987). Csak a szövegösszefüggésükben feljegyzett adatok teszik kétségtelenné, hogy a várakban, városokban már a 16. században építenek kéményeket, s a 17. századból ez már tucatnyi helyről bizonyítható (Román J.–Filep A. 1965; Barabás J. 1970: 282–283). A 17–18. század során aztán a városokból fokozatosan eljut a falusi házakba is, a már jelzett terjeszkedés útján. Nyitva kell hagyni még néhány genetikai kérdést. Az első az, hogy a szabadkémény bemutatott formája mennyiben közvetlen városi átvétel, s mennyiben a belső fejlődésben módosult változat. Ugyanígy ma még nem dönthető el, hogy terjedése egy vagy két centrumi-e, s a kisalföldi és nagyalföldi meghonosodása mutat-e közvetlen genetikus kapcsolatot.

AJTÓK

Ajtó szavunk a finnugor együttélés korát idézi. A középkori helynevekben, oklevelekben, glosszáriumokban korán megjelenik. A Besztercei szójegyzékben pl. már 1395-ben szerepel, mégpedig fejlett formájában, „keth fele nilou a˙thou”-ként (TESz, Régi Magyar Glosszárium). Az egykorú hatalmaskodásokról szóló jelentések sorra beszámolnak az ajtók föltöréséről és kifordításáról. Az ajtó korai alkalmazásáról tanúskodik a Tiszajenő-Kecskésparton talált 10–11. századi kulcslelet, amely egyben a fa tolózár használatát is bizonyítja (Mesterházy K. 1983: 157). Mindamellett az ajtó középkori történetéről még kevés a tárgyi bizonyítékunk. A szerény régészeti leletekből azonban arra mégis következtethetünk, hogy a késő középkori ajtók és a 18–19. századi parasztházak ajtai nagyon hasonlóak. Az alföldi Nyársapáton (Pest m.) föltárt 15–17. századi két ajtómaradvány közül az egyik fasarkon fordulhatott, a másikat, amely 90 cm széles, függőleges pallókból álló ajtólapként rekonstruálható, vaspántok tarthatták (Bálint A. 1960–1962: 64, 94). A 18. századi asztalos és ács árszabásokban az ajtó sokféle szerkezeti és formai változatát tanulmányozhatjuk országszerte. Közülük a legegyszerűbb „Közönséges Sima Aitó” {173.} 1743-ban Tolna megyében 85 krajcárba kerül, s minden bizonnyal a jobbágyházak számára készült.

Az ajtók száma, szerkezete és minősége szoros összefüggést mutat a betöltött funkcióval, a ház bejárati rendszerével, füstelvezetésével és színvonalával. A Dunántúl nagy részén minden helyiség külön bejárati ajtóval rendelkezett, így ott a szoba és kamraajtók megerősítésére, zárhatóságára nagyobb súlyt helyeztek. Másutt, ahol a konyha vagy a pitvar ajtaja védte az egyetlen bejáratot, ezt az ajtót igyekeztek biztonságossá tenni.

Az ajtó három fő alkotóeleme a tok, az ajtószárny és a zár. A 19. század közepéig leggyakoribb a középkorban is alkalmazott gerendákból készült ácstok. Favázas épületeknél a tok függőleges elemeit – amit a Dunántúlon és a Dél-Alföldön ajtószárfának, az ország nagyobb részén ajtófél(fá)nak neveztek (MNyA) – a vázszerkezet pillérei alkották. Talpas épületeknél a talpgerenda szolgált küszöbül. Az ajtónyílást 160–170 cm magasságban egy rövid kötőgerenda, a szemöldökfa zárta. A régi boronafalú házaknál ezt a funkciót a felső gerendaszál töltötte be (Erdélyben, a Felföldön és a Nyugat-Dunántúlon). A föld- és egyéb homogén falú házaknál a tok független volt a falszerkezettől. A múlt század elején készült ajtótokokat még ritkán borították. Az ajtószárnyak is nagyrészt középkori módon készültek, hasított, bárdolt tölgy- vagy bükkpallókból, belül fahevederrel és faszögekkel összefogva. Az egyik szélső pallóból alul-fölül egy-egy faragott csap, az ajtó sarka nyúlt {174.} bele a küszöb és a szemöldökfa kivájt perselyébe, s a nehéz ajtólap ezen fordult. Az ácsolt egyszárnyú konyhaajtók legtovább a nyugat- és dél-dunántúli füstöskonyhákon maradtak fönn.

A 18. században Ausztria felől kezdetét vette a fejlettebb, felezett konyhaajtó terjedése, amely egymás fölé helyezett két fél ajtószárnyból áll. A külön nyitható felső ajtólap igen alkalmas a füst és a szabadkémény huzatának szabályozására, az alsó ajtó pedig távoltartja az állatokat. A 19. században a felezett ajtó népszerű lett a Dunántúlon.

A konyha- vagy bejárati ajtó előtt országszerte gyakori volt a fél- vagy egész magas lécajtó, különösen az egyszárnyú ajtók előtt. A könnyű ajtórács, verőce, rács, rostély (Tiszántúl), sarampó (Felföld, Alföld), cserény, serágla, saráglya (Dunántúl), lésza (Szé-kelyföld) meleg időben védte a lakást az állatoktól, és jó szellőzést biztosított. Hasonló szerkezetű és nevű alacsony ajtócskákkal látták el a mellvédes tornácok udvari bejáratait is.

A 19. század első felében még nagyrészt keményfából készültek az átlagos parasztház többi ajtói is. A szobaajtók – valamint az utcai tornácajtók – azonban rendszerint igényesebb kivitelűek, gyakran betétekkel és rátétekkel díszítettek. A 18. századtól nyomon követhetjük a puhafa szobaajtók terjedését, de a parasztok széles rétegei számára az asztalos készítette fenyőajtó csak a múlt század derekától válik elérhetővé, ekkor is főként módosabb körben. Az 1840-es évektől több művészi értékű, datált, festett, faragott, betétes ajtó maradt ránk. Ezek az ajtók már borított tokkal, díszes béléssel készültek. A 19–20. század fordulójától kettős bejárati ajtókat kezdenek alkalmazni, a befelé nyíló szárny {175.} felső fele rendszerint üvegezett. Az 1920–30-as évektől az ajtók fejlődését sok helyen a kétfelé nyíló, azaz két félszárnnyal ellátott külső ajtók jellemzik.

Az ajtók alakulásával párhuzamosan zajlott a zárak fejlődése is. A középkori jobbágyok külső ajtait fazárakkal biztosították. Változatos formái néhol a 20. századot is megérték. Közülük legegyszerűbbek a tolózárként működő reteszek és a fordítható kallantyúk, fakilincsek. Nyitásuk kívülről madzaggal, fa- vagy vaskampóval történt egy falba vagy az ajtóba vágott nyíláson keresztül. Legbonyolultabb szerkezetű a már a rómaiak által is használt, óriási méretű makkos fazár. Az elnevezést Viski Károly Arany Jánostól kölcsönözve honosította meg a néprajzi irodalomban (1931b: 41). Felföldi és dunántúli változatait külkő- és kölkeszárnak nevezték. E zár retesz elven működik, de a tolózár nyílásaiba mozgó facsapok, fogak illeszkednek, amiket fakulccsal lehet kiemelni. Legrégibb tárgyi emlékét Kós Károly közölte egy 1678-ban épült kászonimpéri boronaházból (1989: 202). A 19. század közepétől a fazárak fokozatosan átadták helyüket az iparosok készítette, majd gyárilag előállított szerkezeteknek.

ABLAKOK

Ablak szavunk szláv jövevény nyelvünkben, a kerek nyílás jelentésű oblokból ered. Írott nyelvemlékeinkben a 14. századtól szerepel. Először a Jókai-kódex említi palota ablakaként (TESz). A 15. századtól tudunk a felső társadalmi rétegek üvegezett ablakairól. A jobbágyházak ablakai azonban nagyjából a 18. századig többnyire vakok, azaz üvegezetlenek. A török hódoltság évszázadairól írja Takáts Sándor (1915–1917 III: 196), hogy a szegénység házainak ablaknyílása puszta, azaz üres vagy valamilyen maguk készítette szerkezet tölti ki. Az üveget vessző-, zsúpfonás, fatábla, papír, marhahólyag (lantorna) helyettesítette. Mindezek az egyszerű megoldások a 18. század folyamán még általánosak voltak, s csak lassan, vidékenként eltérő időben adták át helyüket az üveges ablaknak. A nyugat-dunántúli füstös-, füstöskonyhás házakon az üvegezetlen ablak tárgyi emlékei is megérték századunkat. Az őrségi és göcseji boronaházak tolitui, elhúzható fatáblácskái 20–40 centis falnyílásokat takartak. Hasonló kicsi falapos tolóablakról számol be Szeder Fábián az észak-magyarországi Ipoly-völgyéből (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 117). Mindazonáltal az említett igénytelen megoldások a 19. században már ritkaságnak számítottak. Egy-két ablakkal a legegyszerűbb házak is rendelkeztek. Ha egy ablak volt, az az utcai fronton helyezkedett el, általában aszimmetrikusan, a belső sarokhoz közel, a második szobaablak az udvarra nézett. A konyhák, pitvarok, gyakorlatilag a 19. század végéig, csak az ajtón át kaptak fényt és levegőt, a kamrák pedig kis szellőzőnyílásokkal rendelkeztek. A szobaablakok az 1860–70-es évekig olyan kicsik, hogy a somogyi szólás szerint „A világosságot úgy köllött rajtuk behordani”, az 50×60 cm-es méretet nemigen haladják meg. Szerkezetük összefügg az alkalmazott faltechnikával, ács- vagy pallótokosak, a földfalú épületek esetében a tok független a falszerkezettől. Két kis ablakszárnyuk két-két üvegtáblát foglal magába. A falba tapasztott, keret nélküli üveg már a múlté. A nyithatatlan üvegszemeket a levéltári források szerint a 18. századtól országszerte tilalmazzák, különösen a beszállásolt katonák igényeivel kapcsolatban (Somogyban a 18. század elején, Békéscsabán 1777-ben stb. Knézy J. 1972: 526; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 115).

A 19. század második feléig az ablakokat külső fatáblák védik. Köztük előfordulnak egyszárnyú, hevederes keményfatáblák is, de a fönnmaradt példányok többsége kétszárnyú {176.} és betétes szerkezetű. Az ablaktábla és kerete sokfelé a homlokzat dísze; a Dél-Dunántúlon, Biharban, Nagy-Kunságban festett virágozással ékesítették.

A faház-területeken a szobaablakokon, főként nyáron, fa ablakrácsokat alkalmaztak. Göcsejben és a Mura mentén a lécrácsok rombusz mintájúak voltak. A legszebb, művészien faragott és komponált ablakrostélyokat a Székelyföldről ismerjük (Horger A. 1902; Viski K. 1911: 107–114). Viski Károly egyedül Siklódon negyvenféle változatát tudta megörökíteni. Az ablakrács egy speciális formájáról, a tyúkröptetőről adott hírt Csík megyéből Szinte Gábor (1900). A röptető az ablak aljába helyezett, lécekből álló, vízszintesen forgó henger, mely a rászálló baromfi súlyától megpördül, s az visszaesik.

A 19. században a jobb módúak szilárd falú házaik ablakait országszerte körösztvas-sal, azaz vasráccsal szerelték föl. Köztük igényes kovácsmunkát találunk a múlt század derekáról, néha évszámmal és monogrammal. A 19. század végével azonban a vasrácsok készítése fokozatosan megszűnik.

A múlt századdal lezárul a kő ablakkeretek és vas ablaktáblák kora is. A kőkeretek paraszti alkalmazására jobbára csak a 19. század elejétől kerül sor a Balaton-felvidéken, Tokaj-Hegyalján, Eger és Buda környékén. Az 1870-es évektől díszítésük egyre gazdagabb; a Felföldön pl. a siroki és demjéni kőfaragók műhelyeiben (Bakó F. 1978: 63–66).

A 19. század közepétől megnő az ablakok száma és mérete, igényesebb asztalos szerkezeteket kezdenek alkalmazni. Gazdagabb vidékeken elterjed a palló- és kapcsolt geréb-tokos, kétrétegű, 70–80 cm magas ablak. Az ablaktok borított, az ablakszárnyak 3–3 üvegtáblából állnak. Néhol már zsalugáter védi őket, ami nagyobb mértékben a 19–20. században válik népszerűvé. E mozgatható falapokból összeállított ablaktábla mintegy {178.} kétszáz éve jelenik meg Dél-Burgenlandban (Simon, F. 1971: 69). Magyarországon valószínűleg az 1830-as évektől fordulhat elő. Legalábbis erre utal az a tény, hogy vakolatdíszítő elemként ettől kezdve tűnik föl a házak oromfalán (Zentai T. 1992b: 128). Az elterjedést a tárgy rövid élettartama miatt nehéz követni.

A 20. század elején az ablakok jelentősége tovább nő. Az egyre gyakoribb melegkonyhákat is ellátják egy-két ablakkal. A ház két nagy ablakkal néz az utcára. Sokfelé, többek között a Duna mentén és a Székelyföldön az első szoba udvari oldalán is két ablakot nyitnak, ami főként a tisztaszoba presztízsét hivatott emelni. Nem ritkaság a három utcai ablak sem. Előzményei bőven megtalálhatók a 18. századi másfél traktusos kisnemesi és német házak körében (Hadik B. 1926b; Viski K. 1911: 106; H. Csukás Gy. 1987: 647, 651 stb.). A harmadik ablakot sokfelé, pl. Tolnában és Baranyában a tornác végébe is beépítik, gyakran csak díszként.

A parasztház ablakai a 20. században változatos képet mutatnak. A hagyományos formák tovább élnek, de korántsem a legfejlettebb szerkezetek jellemzik az egész országot. A gerébtokos szimpla ablak néhol még az utcafrontos „polgárházakon” is megéri az 1950-es éveket. Ekkortájt új fordulat következik; a kisipari ablakok átadják helyüket a gyárilag készült, új típusú nyílászáróknak, köztük az 1970-es évekig uralkodó, előnytelen megjelenésű hármasablaknak.

AZ ÉTELKÉSZÍTÉS HELYE, A FŰTÉS

A 19. század elején az asszonyok országszerte többnyire nyílt tűzhelyen főztek. Legkezdetlegesebb az a házbeli tűzhely, amelynek nem volt semmiféle füstelvezetője. Ilyen tűzhelyes házak a 19. századig Nyugat- és Dél-Dunántúlon maradtak fenn. „A régi lakások tsupán egy tágos konyhábul, egy mellette levő pitvarbul, egy két kamarábul és istállóbul állottak” – írta az őrségi parasztházról Nemesnépi Zakál György 1818-ban (Mészöly G. 1917: 103). A konyhának az ajtóval szemközti felét a lapos, szögletes, ember magasságú kemence foglalta el. A kemence szája, vagyis a fűtőnyílása előtti sárpadkán raktak tüzet. Rendszerint izzó parázson főtt az étel – úgy, hogy a parazsat a cserépfazék köré húzták. A 19. században elterjedt öntöttvas serpenyőt, lábast, fazekat már vaslábra, háromlábra tették, így alulról és oldalt is hevítette a parázs a fövő ételt.

Régebben a tüzet nem hagyták kialudni. Főzés-sütés után a parazsat a tűzhely sarkán rakott tűztakaróba húzták, ahol hamuval takarták be, vagy tuskót tettek rá, ami a tüzet másnapig megőrizte (Gönczi F. 1914: 438; Kardos L. 1943: 202; Szentmihályi I. 1974c: 124; Bíró F. 1975: 90).

Őrségben és Göcsejben ez a nyílt és zárt (vagyis kemencés) tüzelőjű, füstös helyiség sok parasztcsaládnak lakásul is szolgált: itt aludtak, étkeztek, itt végezték a különböző házimunkákat. Az 1810-es években a tehetősebb őrségi jobbágyok házában már külön szoba épült, amit csempés kályhával fűtöttek. A füstöskonyha jellemzett tüzelőberendezése azonban nem változott: sok asszony – leginkább szegényparaszt családokban – az 1930–40-es évekig olyan konyhában főzött, ahol a mennyezet alatt, feje fölött gomolygott a szabadba a tüzeléskor keletkező füst.

A Királyhágón túli területen – tárgyalt korszakunk kezdetén – a ház-eresz tagolású lakóház volt általánosan elterjedt. Télen a házban – amit sosem mondtak szobának – nyílt tűzön sütöttek, főztek, és a füst kezdetben vesszőből fonott, sárral tapasztott, utóbb csempéből rakott füstfogón és kürtőjén át jutott az eresz vagy a padlás légterébe. Hideg időben ez a házbeli tűzhely adta a meleget, ez világított, ezért télidőben ez vált a család életének központjává. Amikor nem kellett a házat fűteni, a pitvarnak nevezett helyiségben lévő sütőkemence szája előtti széles tűzhelyen főztek cserépedényben, főzőkatlanon vagy láncon lógó bográcsban (Kós K. 1989: 107–109). A Felföld falvaiban a belülről fűtött házbeli kemence szája előtti padkán főztek, s a füstöt a padka feletti, vesszőből font és sárral tapasztott kürtő vezette a padlástérbe (Bátky Zs. 1930a: 123–124; Bakó F. 1978: 92–95).

A nyelvterület központi részén, az Alföldön már a 15–16. században kialakult a konyha szerepét betöltő külön főzőhely: a pitvar. A füst elvezetését a pitvar fölé épített, boltozatos szabadkémény, a nép ajkán pendelykémény biztosította, amely a 18. század végére terjedt el az egész nagytájon és az egykorú parasztházak legfejlettebb füstelvezető berendezése volt (Barabás J. 1970: 278, 280–281). A tűzhelyek a nyitott kémény alatt – a kéményalján – helyezkedtek el, melyet bolthajtás választott el a főzőhely előterétől. A Tiszántúl több településéről ismerjük a kéményalja közepén épített nyílt tűzhelyet. Ennek régibb formája henger alakú és körüljárható volt, majd négyszögletes, asztalszerű tűzhelyet {180.} építettek (Györffy I. 1909; Szűcs S. 1943: 9). Utóbb a kéményalja hátsó falához építették a század eleje óta a Tiszántúl és Duna–Tisza köze számos településen (Dankó I. 1967; Juhász A. 1971: 463–465; 1989a; Bárth J. 1974: 104; Dám L. 1975; Égető M. 1978: 166; Sztrinkó I. 1987: 99–100). Ezt a pitvarbeli középtűzhelyet Debrecenben és a Rétköz falvaiban szabad konyhának, a Békés megyei Dobozon konyhának, a Duna–Tisza közén asztalpadkának, konyhapadkának vagy nagytűzhelynek nevezték.

Nem tudjuk minden esetben, hogy a pitvar középtűzhelyét, középpadkáját meddig használták főzésre, sütésre. Györffy és Viski a század elején a Hajdúságból és Nagy-szalontáról még élő használatáról ad számot. Az 1950–60-as években kutatóink az Alföld számos településén megtalálták, de az ottani főzésre a legidősebbek is alig emlékeztek. Ebből arra következtetünk, hogy főzésre való használata a 19. század végére visszaszorult (Sztrinkó I. 1987: 100; Juhász A. 1989a: 201–202).

Az alföldi ház pitvarának másik nyílt tűzhelye a kemence szája előtti padka, mely egy szintben van a kemence fenekével. Ahol a pitvarból két lakóhelyiség (nagyház és kisház) nyílt, s mindkettőben épült kemence, azok szája előtt mindig készítettek tűzhelyet, vagyis tüzelőpadkát. A padka egyik sarkába rendszerint katlant építettek, amely több helyen főzőtűzhelyül is szolgált. A kiskatlanon bográcsban, vasfazékban főztek, a nagykatlanon üstben a szilvalekvárt főzték, disznóöléskor a zsírt sütötték, nagymosáskor vizet forraltak. A házbeli főzés, sütés az asszonyok dolga volt. Férfiak csak szükség esetén végezték, otthonuktól távol dolgozva viszont a részesaratók, kubikusok a szabad ég alatt maguk főztek. Nyílt tűzhelyeken általános volt a cseréplábas, és a különböző formájú cserépfazekak használata, melyeket az égő tűz vagy a parázs mellé, illetve köré állítottak. A nemesi és polgári konyhákból elterjedt parasztságunk körében – jóllehet nem mindenütt és nem széles körűen – a tűzikutya, más néven vasmacska. Ezekhez támasztották az égő fahasábokat, így a tűz jobban melegítette a mellé tett cserépedényben fövő ételt. A 19. században nyílt tűzön főzéskor mindenütt használtak vasháromlábat, majd öntöttvas edényeket (serpenyőt, lábast, fazekat), melyek lassan visszaszorították a cserép főző-, sütőedényeket. Felakasztott bográcsban a Dél-Dunántúlon kívül a Dél-Alföld tiszántúli, Duna–Tisza közi településeinek pitvarában is főztek. A kemencét a kenyér és a tésztafélék, hurka-kolbász, hús sütésén kívül főzésre is használták: rendszerint babot, borsót, lencsét, töltöttkáposztát, szemeskukoricát főztek benne, vászonfazékban. A fazekak felemelésére a Dél- és Nyugat-Dunántúlon fazékfogó vellának (Őrség, Göcsej), kuruglyának, a Dél-Alföldön kantakocsinak nevezett, kerekeken guruló eszközt használták. A kemencében még gyümölcsöt aszaltak, és szerephez jutott a népi gyógyításban is: a rühes gyermekeket, átfázott embert a meleg kemencébe bújtatták, hogy jól kiizzadjon.

A nyílt tűzhelyen és a katlanban használatos tüzelőanyagok sokfélék, tájanként a természet adta és a termesztett növényekből származó tüzelők kínálata szerint voltak eltérések. Tüzeltek árvaganéval (megszáradt marhatrágya), taposott tőzekkel (taposott, vályogvető-féle formával kivetett trágya), bár századunkban a szaga miatt ezt inkább udvari katlanokban használták. Általános a kukoricacsutka, csutkatő, szárízék, gally, rőzse használata. Folyók, vízállások mellékén nádcsörmővel, náddal, erdős vidéken fával, szőlőtermesztő tájakon gyakrabban venyigével (lemetszett szőlővesszővel) tüzeltek.

A nyílt tűzön főzéskor nemcsak füst, hanem pernye is szállongott a főzőhelyiségben, amiből a födetlen főzőedénybe is hullott. Szerették a szabad tűzön főtt étel ízét. Aki finnyáskodott, füstízűnek tartotta az ételt, annak Szeged vidékén az öregek azt mondogatták: {181.} „Mindönkinek mög kell önni életibe’ egy véka pörnyét.” Télen a nyitott kémény a pitvarból „kiszívta” a meleget, ráadásul tüzeléskor a pitvarajtót ki kell nyitni, hogy a füst a kéményen távozzon – emiatt kemény hidegben a főző-sütő asszonyok meleg kendőt vettek magukra, mégis fázóskodtak, s alig várták, hogy a kemencés szobában legyen dolguk.

A kemence fűtése az asszonyok kötelessége, a családtagok legfeljebb a tüzelő behordásában segítettek. Téli reggelen az asszony első dolga a kemence fűtése volt. Mindenszentek után, eleinte hetente egy-két alkalommal, majd a fagyok beköszöntével naponta fűtöttek. Nagy hidegben naponta kétszer: kora reggel és délután tüzeltek a kemencében. Elterjedt fűtőanyag volt a nyílt tűzhelyen is használt kukoricaszár (szárízék, ízékcsutka, csutka), a kukoricaszár töve – a csutkatő vagy tuskó – és a szőlővenyige. Folyók, tavak mellékén régebben nád volt az elsőrendű fűtőanyag, és csak a nádtermő rétek lecsapolása után tértek át a szalmával tüzelésre. Kiváló fűtőnek bizonyult az akácrőzse, de a kemencében eltüzelhető a gyékényfonás, -szövés hulladéka, a kenderkóró és minden ház körül vagy a határban összeszedett növény.

Másként tüzeltek a kemencében, ha kenyeret sütöttek, és másként, ha a ház melegítésére fűtöttek. A kenyérsütés rendszerint erősebb tüzet igényelt. Ha kenyér vagy kalács sült, a kemence száját eltakaró tévő, vagy előte mellett a gőznek kis rést hagytak. Ha télen fűtöttek, az előte pereméhez vizes rongyot dugdostak, hogy a hő ki ne szökjön a kemencéből. A tüzelés, fűtés eszközei: tűzifúvó (nádcső), szénvonó vagy szivanó, piszkafa és pemetnek nevezett cirokseprő.

A nyílt tűzhelyek mellett a 19. század vége felé parasztházakban is készültek a kemencén kívül más zárt tűzhelyek. A vályogból és sárból készült, vasplatnis berakott tűzhelyek eleinte a nyílt tűzhelyre vagy mellé kerültek, Székelyföldön éppen a cserepes mellé, az Alföldön az oldalpadka belső sarkára, a katlan helyére vagy melléje. Ezekkel kb. egy időben a nyitott kéményt lepadlásolták, amivel a pitvar zárt kéményes melegkonyhává alakult. Ez nem csupán az asszonyi munka téli feltételeit javította, hanem lényegesen módosította az egész házbeli életet, lakáshasználatot is. A 20. században a melegkonyhában megjelentek a gyári takaréktűzhelyek, majd elterjedt a különálló nyárikonyhák, sütőházak építése, ahol kizárólag vályogból vagy téglából rakott, illetőleg gyári készítésű takaréktűzhelyen főztek.

VILÁGÍTÁS

Alacsony műveltségi szinten a nyílt tűzhely lobogó lángja adta azt a kevés világosságot, amire a parasztházban esténként szükség volt. A tűz világa mellett fontak téli estéken az asszonyok, emellett beszélgettek, pipáztak a férfiak, és hallgatták a gyermekek elalvás előtt az öregek meséit. Ha nagyobb világosságot akartak, régebben fáklyát égettek. A palócok fűz-, gyertyán- vagy mogyorófaágakból, a székelyek lucfenyőből hasogattak fél méter hosszú szálakat, melyeket a kemencében vagy a tetején szárítgattak, hogy jól égjenek. Felföldön a fáklyát a kemence kocigjára fektetve égették, Dunántúlon ún. foklatartó (fáklyatartó) állványba szorították a száraz ágakat (Jankó J. 1902: 213; Istvánffy Gy. 1911: 14–15; Bíró F. 1988: 236).

Az égő forgács mellett a parasztház legrégibb világítóeszköze a mécs, mécses. Régebben cserép, utóbb vas, bádog, néhol üvegedényke, melyben olajba, faggyúba vagy zsírba helyezett kanóc égett. Országszerte elterjedt a használata. Ha beteg, gyermekágyas aszszony, {182.} rosszul alvó kisgyermek volt a háznál, éjjel mécset égettek. Gyér fénye miatt a palócok szegénykének, fösvénynek, másutt pillancsnak, a szegedi tájon a talpas cserépmécset tatarnak emlegették. Néhol a kemence mellett, falba mélyített fülkében volt a helye. Legtovább az istállóban használták. A méccsel részben egy időben, részben később használatos volt a faggyúgyertya, amit a parasztháztartások régebben „mártogatás”-sal, utóbb üveghengerekbe való öntéssel maguk készítettek. Az istállóban, az udvaron és utcán sötétben való közlekedés közben fakeretes, disznóhólyaggal, utóbb üveggel fedett vagy bádoglemezből készült kézi lámpást használtak, amelyben olajmécses vagy gyertya égett.

Amióta a petróleummal való világítás parasztságunk körében elterjedt, a házban leginkább petróleumlámpást gyújtottak meg. Gyakrabban használtak falba vert szögre akasztható vagy talpas lámpát, amit oda vittek, ahol éppen szükségük volt rá. A konyhában rendszerint falra akasztható lámpával világítottak. A szobában az asztal felett függő lámpát módos háznál is csak ünnepnap, disznóvágáskor és vendégség alkalmával gyújtották meg. Szürkületkor még nem gyújtottak lámpát. Mikor kinn besötétedett, akkor érkezett el a lámpagyújtás ideje. Római katolikus családokban ilyenkor „Dicsértessék a Jézus”, protestáns családokban „Jó estét” köszöntés járta.

Sok faluba csak az 1940–50-es években vezették be a villanyvilágítást, az Alföld sűrűn lakott tanyavidékein pedig az 1960-as évek második felétől gyulladt ki a villanyfény, s a közelmúltban is voltak még olyan tanyák, ahol petróleumlámpa szolgáltatta a fényforrást.

AZ ÉTKEZÉS HELYE ÉS RENDJE

Az étkezés rendjét az évszakok változása jelentősen meghatározta. Télen a szobában étkeztek. A 19. század első felében nem volt mindenütt asztal a házban, hanem egy nagy fatálat letettek középre, azt körülülték s nagyfejű kanalakkal ettek belőle. Télidőn a ház földjén tálalás emlékét a palócoknál és a szanki tanyákon találták meg (Morvay J. 1956: 91; Égető M. 1978: 179). A halotti toron a földre terítést Orbán Balázs említi a gyimesi csángóktól.

Jellemzően alakult a nagycsalád étkezésének rendje. Az asztal köré csak a felnőtt férfiak ülhettek. A gazda helye az asztal belső szegleténél, a sarok mellett volt, s étkezés előtt ő szegte meg a kenyeret, ami országszerte elterjedt szokás volt. A menyecskék férjük mögött vagy mellett álltak és a közös tálból fakanállal merítettek. Mivel az asztal közepén levő tálhoz messziről kellett nyúlni, a kanalat vízszintes tartással vitték a szájukhoz és kenyeret tartottak alá, hogy az étel el ne csöppenjen. Idős asszonyok a kemencepadkán, a kemence mellett, gyalogszéken vagy az ágy szélén ülve, a gyermekek a földre tett tálat karéjban közrefogva, a földön ülve ettek. Az étkezésnek az a rendje, hogy az asszonyok nem ültek asztalhoz, több vidéken túlélte a nagycsaládszervezet megszűnését. A Nagy-Sárrét legtöbb falujában a gazdaasszony századunk közepén sem ült asztalhoz, hanem a kiszolgálás után állva fogyasztotta el az ebédet (Dám L. 1975: 127). Polgárosuló településeken és tájakon (alföldi mezővárosok és környékük, Kisalföld) az asszonyok a két világháború között már asztalhoz ülhettek. Általános gyakorlat szerint a fiúgyermekek csak akkor ülhettek étkezéskor az asztal mellé, amikor kinőttek az iskolapadból, illetőleg a dologban, mezei munkán hasznukat vette a család, rendszerint 12–14 évesen. Addig – amikor már nem a ház földjén tálaltak számukra – asztalszékről, a kemencepadkán {183.} vagy kisszéken, sámlin ülve ettek. Az asztalszék alacsony, befúrt lábú, kerek vagy négyszegletű asztalka, amelyen régen mélyedéseket vájtak és az ételt ebből kanalazták ki.

A 20. században már kevés helyen étkeztek közös tálból. Mindenki külön tányérból evett, legfeljebb a lakodalmi vacsorán az ifjú pár, később a házastársak ettek ideig-óráig egy tányérból.

Országszerte az az asztali ülésrend, hogy a családfő (a gazda) ült a főhelyen: az ajtóval szemben, a pad belső, szobasarokhoz közeli részén. Mellette legidősebb legényfia, az oldalpadon veje vagy fiatalabb, már felnőtt fiai ültek. Az asztal szembeni két oldalán, székeken az ott dolgozó béres, majd a szüleivel együtt élő férjes asszony, utóbb a gazdaasszony foglalt helyet. Újabban a fiatalasszonyok már férjeik mellett ültek. Ha megbecsült vendég érkezett, a gazda mellé ültették, és a családtagok szorultak a kevésbé „rangos” helyekre (Juhász A. 1971: 496–497; K. Csilléry K. 1972: 9; 1974). Ez az ülésrend eléggé gyakori, de polgárosultabb vidékeken a 20. században már nem jelentett szigorú hagyományt, eltekintettek tőle, legfeljebb annyi élt tovább belőle, hogy az asztalnál minden családtagnak megvolt a megszokott helye (Vajkai A. 1948b: 60).

Köznapi étkezéskor az asztalt nem terítették le, csak ünnepekre, sőt legtöbb helyen csupán jeles ünnepeken (karácsony, húsvét) és családi ünnepeken került rá háziszőttes vagy vászon abrosz. Az 1920–30-as évek óta elterjedt a viaszosvászon terítő, de többnyire a konyhaasztalokon volt használatos.

Nyáron az étkezés helye – az időjárástól függően – a konyhába, a ház elején lévő nyitott, szellős tornácra, a különálló nyárikonyhába vagy az udvarra helyeződött. A pitvarban az asztalszék köré telepedett az egész család. A Nagykunságon és környékén „ha nincs középső nagy patka, annak a helyén áll az asztalszék, ezen szoktak ebédelni … Ebédkor az asztalszéket körülrakják gyalogszékekkel, felteszi a gazdaasszony a tálat, ebből szedeget ki-ki, amennyi jól esik. Ha pedig nem fazékban, hanem serpenyőben vagy bográcsban főz, egyszerűen a földre teszik le, körülülik és úgy fogyasztják el az ételt” (Györffy I. 1909: 72). A tornác – ereszalja, gádor, illetve gang – a jó időjárás beköszöntével vált a napi étkezések leggyakoribb helyévé. Nyári melegben szerettek az udvaron, a fák árnyékában elhelyezett kis asztalnál vagy a gyepen ülve étkezni, különösen a tanyaiak. Esős, szeles időben előfordult, hogy a pitvar földjére szövöttgyékényt terítettek, és arra letelepedve evett a család (Juhász A. 1971: 404; Nagy Gy. 1975: 275; Égető M. 1978: 185).

A PIHENÉS ÉS ALVÁS HELYE

A 10–13. században a jobbágyok házaikban többnyire a puszta földön, illetőleg földre terített gyékényszőnyegen aludtak (K. Csilléry K. 1982: 210–226). A földön hálást évszázadokkal később, a 19. században is megfigyelték a köznép körében. A 20. század eleji leírások és a későbbi gyűjtőtapasztalat szerint egyes családtagok századunk első évtizedeiben is földre terített gyékényponyván vagy szalmán aludtak a szobában, gyakrabban a pitvarban, illetőleg a padlásolt konyhában.

Őrségből, Erdélyből, Moldvából és a Sárrétről adataink vannak rá, hogy a fal mellett körös-körül sárpadok voltak. Az őrségi füstöskonyhában „ott heverésztek naphosszat a legények, sőt éjszaka is ott aludtak a férfiak” (Kardos L. 1943: 188). Az alacsony sárpadokra utóbb karólábas deszkapadot helyeztek. Ilyen lócapadok voltak a fal mellett a {184.} palóc ház szobájában, ahol a kemence végében lévő tűzlóca szolgált fekvőhelyül (Pápai K. 1893: 27; Istvánffy Gy. 1911: 12–13).

Nyugat-Dunántúlon és az Északi-középhegység falvaiban a magas, négyszögletes kemence széles, lapos tetején, utóbbi tájon a kemence oldalába épített padkán, szaphán, kocigon is aludtak. A kemencén való pihenés, alvás Kelet-Európában elterjedt mindazoknál a népeknél, amelyek a házban hasonló kemencéket építettek. Az Alföldön a boglya alakú kemencét kétfelől övező sárpadka, valamint a kemence mögötti 40–50 cm széles zug – a Tiszántúlon sut, a Duna–Tisza közén kuckó – nyújtott télidőn igen alkalmas hálást. Régebben a kemencepadkát szélesebbre készítették, Békés megyei visszaemlékezések szerint ketten is fekhettek rajta egymás mellett (Gunda B. 1935: 20). Télen a kemencéből áradó meleg tette kedveltté ezeket a hálóhelyeket. Sárréten az 1860-as években a férfiak, fiúgyermekek a pitvar széles padkáin háltak, bundával, juhbőrrel takarózva. A pitvar földjén égő tűz adott némi meleget, amíg el nem hamvadt. A családfő, a nők és a kisgyermekek aludtak benn a házban, szintén a fal mentén készített sárpadkákon (Szűcs S. 1943: 144–146). Ez a téli alvásrend a nyitott kéményű alföldi parasztházban szélesebb körben elterjedt lehetett.

A földbe vert lábú ágy már Árpád-kori jobbágyházakban kimutatható (K. Csilléry K. 1982: 226), házi készítésű változatai (a karólábas dikó, vacok) szinte napjainkig használatosak szegényparaszti hajlékokban, félreeső tanyákon. Az asztalosmestertől rendelt, vásárolt ágy a 19. században vált általánossá a köznép körében. Az átlagos parasztházban ekkor legfeljebb két ágy volt (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 32). Göcsejből a múlt század közepe tájáról, Átányról és a szanki tanyákról (Bács-Kiskun m.) századunk elejéről említi a szakirodalom, hogy a szobában egyetlen hálóágy akadt. Ezen az ágyon a gazda és felesége aludt, a család többi tagja sárpadon, lócapadon, a kemencesarokban, szalmaágyon, földre terített szalmán vagy szalmazsákon hált.

A háromnemzedékes családközösségben gyakran 25–30 személy lakott egy fedél alatt. A göcseji nagycsalád hálásának rendjét 1838-ból így ismerjük: a szobában „egyedül a házigazdának feleségével, és a kisebb gyermekeknek van lakások, a többi házas személyek tulajdon, egy csekély ablakkal ellátott kamrájokban laknak. Itt tartják mindeneket és a leghidegebb éjszakában is ezekben hálogatnak” (Plánder F. 1838: 23–24). A család szaporodtával a nyitott színt, a pitart is kamrává alakították át, néhol 6–8 kamra épült. Fagyos éjszakákon fazékba tett parázzsal enyhítették a kamrák levegőjét.

A Felföld falvaiban, ahol a nagycsaládi házközösség a múlt század végéig szintén tovább élt, a három osztatú ház kamrája volt a menyecskék és a felnőtt lányok hálóhelye. Télen is a fűtetlen kamrában háltak kisgyermekeikkel. A kamrának egyetlen, tenyérnyi szellőzőnyílása volt, amit télire zsúpszalmával tömtek be, vagy fűzvesszővel befontak (Morvay J. 1956). A hideg ágyat a kemencében hevített cserépdarabbal, bükkfa deszkával, kövekkel igyekeztek fölmelegíteni. Az idős gazda, a férfiak és a fiúgyermekek télen a kürtős kemencés szobában háltak, nyáron pedig az istálló és a csűr volt a felnőtt férfiak szokott alvóhelye. Előfordult, hogy a fiatal pár az első gyermek megszületéséig a kamrában aludt, más helyeken pedig nyáron többnyire a padláson töltötte az éjszakát (Bakó F. 1989a: 733–736).

A kétnemzedékes parasztcsalád téli hálása a 19. század vége óta legtöbb helyen így alakult: a sarkos elrendezésű szobában két, legfeljebb három ágy volt, közülük az utca felőli szobasarokban lévő a vetett ágy, melyet nem mindenütt és nem állandóan használtak {185.} hálóhelyül. Ha a családban volt legényfiú vagy fogadott béres, a gazda benn aludt a szobában, feleségével egy ágyban. Amíg nem volt segítője, a gazda aludt az istállóban, maga készítette dikón, priccsen vagy régi, elhasználódott nyoszolyán. Gazdálkodó parasztember az istállót éjszakára sosem hagyta felügyelet nélkül.

A kisgyermek egyéves koráig bölcsőben, szegény családban a szülők ágya mellett padra vagy székre helyezett kis teknőben aludt. Utána a kemencekuckóba vagy a kemencepadka és az ágy közé készített kiságyra került, ahol rendszerint ketten is elfértek. Országszerte elterjedt a széles körben tolinak, tolóágynak nevezett, deszkákból összeszegelt, négy keréken guruló, ládaszerű fekvőhely, amelyet nappalra az ágy alá toltak (Gömörben tologó, Szilágyságban kerekeságy a neve). Benne szalmán vagy szalmazsákon szükség szerint három-négy-öt, 8–12 éves gyermek is aludt. Pokróccal, kabáttal takaróztak. A lányok és fiúk iskoláskorig, néhol 8–10 éves korukig is együtt aludtak. Amikor a toliból kinőttek, a szobabeli másik ágy lett a fekvőhelyük.

A hálóágyba szalmazsákot vagy pusztán szalmát tettek, arra pokróc, fehér vászonlepedő, módos családban a lepedő alá tollal tömött, puha derékalj is került. Ahol kisgyermekek aludtak, sűrűn, néhol havonta új szalmát tettek az ágyba. A párnákat (régebben fűajj, fejel, févaj) libatollal, ahol arra nem telt, tyúktollal, a dunnát libapehellyel töltötték meg. Az ágyban sokan a 20. század közepe tájáig kizárólag dunnával takaróztak. Sok helyen azt tartották, paplanuk az uraknak van. Bolhák ellen az ágy alá szokás volt vadkendert tenni, mert annak a szagától „elvadultak”.

Ahol nagylány volt a családban, a szobából nem hiányozhatott a magasra vetett ágy, díszágy, amely a lány stafirungját őrizte. Helye az utcai ablak melletti szobasarokban volt. Általában úgy vetették meg, hogy a párnák fölé hajtogatott dunnát letakarták fehér vászon, fodros szélű ágyterítővel, és erre tették a jól megtömött, hímzett végű hajba (huzatba) bújtatott párnákat. Kis földű paraszt családjában is legalább három párna volt a vetett ágyon. Ahol – és amíg – nem tudták a díszpárnákba való libatollat megkeresni, szalmával, apró forgáccsal vagy gyékénybuzogány pelyhével töltötték a díszágy párnáit. Kisparaszt házában a fölvetett ágyon két sorban általában hat párna, módosabb gazdáknál egy-egy ágyon olykor kilenc párna is magasodott.

Az Alföld és a Dunántúl több tájáról ismerjük azt a gyakorlatot, hogy a díszágy két végére lécvázat fektetnek, ágyterítővel letakarják, és erre rakják a hímzett végű párnákat. A díszágy így magasabb lett, többet mutatott. A szalmazsák és a lécváz között ezáltal 40–50 cm magas búvóhely maradt, amit nagy lélekszámú családok hálásra használtak. Ezt búvóágynak (Balatonszentgyörgy), katisátornak (Miske, Bács-Kiskun m.), kolädának (Szeged környéke) emlegették, és 8–12 éves lányok ketten is megaludtak benne (Juhász A. 1971: 489; K. Csilléry K. 1974). Ilyen díszágyak többnyire gazdaházak tisztaszobáiban voltak. Szórványos adatainkból úgy látszik, hogy a magasra felvetett ágyban a Tiszántúlon, Szatmárban, Zemplénben, Gömörben a háziak sosem aludtak, némely helyen legfeljebb a kedves vendégnek vetették meg.

Általánosnak mondható, hogy a fiúk 12. életévük betöltése után rendszeresen az istállóban aludtak. Tanyai családokban sokan már hamarabb, Szatmárban a legénysorba lépve, 17 évesen kerültek az istállóba hálni. Fekvőhelyük a lóistállóban, a lovak faránál ácsolt karólábas ágy, a szénatartó vagy a gerendák alatt készített priccs volt. A kisparaszt- és gazdalegény otthon, a szegényparaszt legény elszegődött béresként az istállóban hált berukkolásáig, majd házasodásáig. Volt olyan parasztlegény, aki a párnát {186.} és a dunnát nem ismerte, míg meg nem házasodott (Luby M. 1935: 208; Juhász A. 1971: 489).

Fiatal házasok első gyermekük születéséig télen leginkább a kamrában aludtak, egyik sarkába beállítottak egy nyoszolyát. Szülés után a menyecske a szobában hált. A gyermekágyas fekvőhelyét a múlt században ritka szövésű házivászonból, ún. szúnyoghálóval kerítették el, aminek szemmel verést, rontást elhárító szerepet tulajdonítottak. Idős, beteg családtag a szobában rendszerint az ajtó mögötti ágyon hált, ahol napközben a gyermekek heverésztek, játszadoztak. Innen a szeghalmi szólásmondás: „Gyereknek, betegnek ajtó mögött a helye” (Cs. Tábori H. 1979: 602). Ezt az ágyat Dél-Tiszántúlon vacoknak nevezik: gyakorta karólábas, házi készítésű fekhely volt, benne szalmazsák és rongypokróccal takarták le.

Nyáron a parasztcsalád pihenése kötetlenebb, mint télen, bár megvolt a nyári alvásnak is a kialakult rendje. A Nagykunságról ezt így rögzítették: „Nyáron a szoba kihalt. A háznép vagy a tanyán van, vagy a konyhában tartózkodik. A szobát besötétítik (…) és jól fellocsolják a földjét, hogy hűvös legyen, legfeljebb hűsölni mennek be. Aludni sem igen alusznak benn. A gazda a tornácban levő ágyon alszik, a legényfiú az istállóban, a gazdasszony és nagyobb lánya a konyha küszöbén, legfeljebb az apró gyerekek alusznak a sutban, hogy reggel láb alatt ne legyenek a korán kelő szülőknek” (Györffy I. 1909: 77).

Tavasszal, amint az idő fölmelegedett, leghamarabb az idős gazda költözött ki éjszakára a szobából a nyitott, oszlopos tornácra, ahol a pokróccal leterített ágyon vagy dikón subával takarózott. Sok idős gazda mindenszentekig vagy az első hó leestéig a tornácon hált. Gyakran erre a hálóágyra is szúnyoghálót akasztottak, ami védett a legyek, szúnyogok ellen. Ahol nem volt idős ember a házban, ott a fiatal pár aludt az ereszalján (tornácon) lévő szúnyoghálós ágyban.

Leggyakoribb nyári alvóhely a pitvar, ahol földre terített subán, ponyván vagy szövött gyékényen aludtak, fejjel a küszöbnek, lábbal befelé. Sok helyen szalmát terítettek a pitvar földjére, vagy szalmazsákot tettek oda, és azon háltak. Némelyek szerettek a hűs kamrában lepihenni, de meleg időben a házaspárok, legények, nagylányok rendszerint a házon kívül: a csűrben, fészerben, a széna- és szalmakazlak tövében, szénapadláson éjszakáztak. A nyári hálás különösen az alföldi tanyákon kötetlen: előfordult, hogy rekkenő melegben az egész család a szabad ég alatt, a kazlak mellett keresett fekvőhelyet. Ilyenkor a béresek, gazdalegények sem az istállóban, hanem az istálló előtt, szalmán pihentek le.

Ősztől nyár elejéig a munkában megfáradt ember napközben a szobaajtó mögötti vetetlen ágyra vagy a kemencepadka és az ágy közötti kiságyra, priccsre pihent le. Újabban a konyhába került az ilyen heverőágy. Erdővágásról, trágyahordásról hazaérő, átfázott emberek a kemencepadkára telepedtek. Az Alföldön és peremvidékein a boglyakemence padkája a megszokott tartózkodási helye az öregeknek. Idős asszonyok hátukat a meleg kemencének vetve vagy kispadkán ülve varrogattak, fosztottak tollat és itt is szunyókáltak napközben.

Összegzésül elmondható, hogy a parasztházban általában kevesebb fekvőhely volt, mint a család létszáma. A házastársak – rövidebb-hosszabb időszakoktól eltekintve – egy ágyban háltak. „Egymás görbéjibe' aludtunk”, vagyis felhúzott térdekkel – mondották egybehangzóan több helyen. Több gyermek rendszeresen aludt egy ágyban és a szülő is aludt együtt azonos nemű gyermekével. Az asztalos készítette ágyakon kívül általános a {187.} házi készítésű fekvőhelyek (táji elnevezései: vacok, dikó, priccs) használata, télen elterjedt a kemencén és padjain (padkáján), valamint a deszkalócákon, -padokon – nyáron pedig a földön alvás. A parasztcsaládok éjszakai pihenésének rendje sok évszázados, a földön alvás több évezredes beidegződéseket őrzött meg, egészen a közelmúltig. A mai értelemben vett kényelmes pihenés, alvás többnyire ismeretlen volt a parasztok otthonaiban. Módos gazdahelyen századunkban a harminc-negyvenes évektől az ember és az asszony külön ágyban alszik. A század közepétől a házastársak külön alvása terjedőben van, de nem lett általános. Módosaknál a családtagok is hamarabb jutottak külön fekvőhelyhez, és ehhez hozzátartozott a puha derékalj is.

MUNKÁK A HÁZBAN

A lakóházban végzett munkák évszakonként, nemek és életkor szerint különböztek. A parasztok sok évszázada kialakult munkamegosztása alapján a házimunkák túlnyomó részét az asszonyok végzik, míg a férfiak a mezőkön – a maguk gazdaságában vagy mások földjén – dolgoznak, gondozzák az istállóban tartott állatokat, s legfeljebb alkalmanként segítenek a házimunkában. A lakóház tehát elsősorban az asszonyok mozgástere, az istálló, a határbeli föld pedig a férfiaké. A mezei munkában az aratás, a kukoricakapálás és a tél hoznak ebbe a rendbe némi változatosságot.

Mindennap ismétlődő házimunka a főzés, télen a ház fűtése. Rendszeresen ismétlődő a takarítás, a mosás, a kenyérsütés és tésztagyúrás, a fonás és szövés, a varrás, ritkábban előforduló a nagytakarítás, a tollfosztás, a szappanfőzés, a lekvárfőzés, a ház tapasztása és meszelése. A család állandó tartózkodási helyét az asszony mindennap felsöpörte, a döngölt agyagpadlót fel is locsolta. A dunántúli füstöskonyhát, a felföldi kürtős kemencés házat, ahol a fűtés, a főzés előkészületei alatt sok hulladék elszóródott, és ahol a család élete is zajlott, napközben is felsöpörték.

Télen a házimunkákat rendszerint a fűtött szobában végezték, míg nyáron színterük megoszlott a pitvar, a tornác, a nyárikonyha és az udvar között. Hetente mostak, és két-három hetenként került sor nagymosásra. A teknőlábat télen bevitték a szobába, és a mosóteknőben hamulúggal vagy sziksóból öntött lúggal forrázták, s több léből mosták a ruhákat, vászonneműt. Voltak, akik a hidegkonyhában mostak, hogy kíméljék a szobát a páralecsapódástól. A kimosott ruhát, ágyneműt télen és rossz időben a padláson, máskor az udvaron kifeszített kötélen szárították, de szokás volt fűtött kemencére is teregetni. A századforduló tájáig a tiszta ruhát nyújtófára tekerték és a szobabeli asztalon mángorlóval simították. Azóta elterjedt a faszenes vasaló, bár alföldi tanyákon a hatvanas években is voltak, akik mángolták ruháikat. A kenyérdagasztást télen-nyáron, kora hajnalban a szobában végezték. Amíg a kenyér kelt, az asszony befűtött a kemencébe, s mire a család felkelt, kisült a kenyér és a lángos. Gyakori, hogy télen a főzés előkészületeit is a szobában folytatták, de nem az asztalnál, hanem a kemence, illetve a tűzhely körül.

A hagyományos berendezésű, sarkos elrendezésű parasztszobában két eltérő funkciójú tér állapítható meg: a belső a kultikus tér, az ajtó, illetve tűzhely előtti pedig a munkatér (Gunda B. 1961). Az utóbbi a színtere a fonásnak, varrogatásnak, kukoricamorzsolásnak is. A guzsalyról fonó nők az Alföldön rendesen a kemence padkáján ültek és lábuk alá kisszéket, gyalogszéket tettek. Ugyanoda telepedtek a varrogató, babot, mákot fejtő idős asszonyok, hátukat a meleg kemencének vetve. Erdélyben, a Felső-Tisza vidékén, ahol a házban nyílt, ún. kandallós tüzelő volt, „télen a nők a tűzhely szélén ülve a tűz világánál {188.} fontak, varrtak, a férfiak meg a tűzhelyre támaszkodó pucikpadon és kisszéken ülve kukoricát morzsoltak vagy – a külső munkákból érkezve – szárítkoztak, melegedtek…” (Kós K. 1989: 109). Ahol rokkán fontak, ott az asszonyok az ágy előtti vagy az asztal közelébe tett széken ültek.

A parasztszövőszéket a szobában állították fel. Rendszeresen csak télen szőttek: novembertől március-áprilisig, utána a szövőszék legtöbb helyen szétszedve a padlás vagy a csűr oldalára került. Ahol a gyékényszövés kenyérkereső foglalkozássá, háziiparrá vált (Biharnagybajom, Tápé, Bodrogköz, Bősárkány, Sarród), ott ősztől nyár elejéig a szobában szőttek. A földön szövés a sarkos elrendezésű szoba közepét, a kemencétől a sarokpadig egészen elfoglalta.

Disznóölés alkalmával a kettéhasított disznó feldolgozását, a kolbász- és hurkatöltést a konyhában vagy – ahol az szűknek bizonyult – a szobában végezték. A nagyobb bútorokat – ládát, sublótot – ilyenkor átvitték a kamrába. A zsírt a szabadban vagy a pitvarbeli katlanon üstben sütötték. Télen a nagyjószágok (ló, szarvasmarha) ellátása után a férfiak beszorultak a házba. Sokan szakajtó- és kaskötéssel, mások söprűkötéssel foglalkoztak. Barkácsoló parasztemberek ilyenkor javították meg a fészerben a törött, elhasználódott faeszközöket, a szakadt lószerszámot.

Nyáron a házimunkák a lakószobából és a konyhából kikerültek a tornácra, a nyárikonyhába és az udvarra. A tornác egyik végén elrekesztett vagy különálló nyári-konyha a 20. században tavasztól őszig a háztartási munkák központjává vált. Az asszonyok itt főztek, itt sütötték a kenyeret, kalácsot a kívülről fűtött kemencében, itt mostak. A nagymosást, lekvárfőzést, szappanfőzést, babfejtést – ahol nyári kemence épült, a kenyérsütést – az asszonyok legszívesebben az udvaron végezték.

Falun élő kisnemeseknél a lakóház kevésbé vált munkahellyé, mint a parasztoknál. Részint ott a női munkák a nyárikonyhában, a férfimunkák a fészerben zajlottak, részint fogadott cselédlány és béres vagy napszámos végezte a tennivalók nagy részét (Cseri M. 1987: 111).

TÁROLÁS, RAKTÁROZÁS

A gazdaság működéséhez szükséges eszközöket a színben, istállóban, csűrben, pajtában vagy a szabad ég alatt tartották, a család élelmezését és ruházkodását szolgáló készleteknek viszont nagyobbrészt a lakóházban volt a helyük. A parasztház elsőrendű raktározó helyiségei a kamra és a padlás, de a felhalmozott javak, használati tárgyak tárolására valamennyi helyiségből találunk példákat. Ez összefügg a magyarországi parasztház sokféle táji változatával, a tüzelőberendezés és a füstelvezetés fejlettségével: pl. a padlás csak a kémény megépítése után vált alkalmassá raktározásra.

A tárolás módját tekintve egyik legkezdetlegesebb a tárgyak falba vert faszegekre akasztása. Ezeken tartották a kamrában a bőrtarisznyát, a parádés lószerszámot, a szitákat, rostákat, a gyúródeszkát, a nagy cseréptálakat, a gazda ruháját, ünneplő csizmáját stb. Országszerte elterjedt, hogy a szoba pitvar felőli falában vagy/és a kamrában fali mélyedést, ún. vakablakot, vaklikat hagytak, melyben rendszerint cserépedényeket, üvegeket tartottak. Ugyancsak gyakori a mennyezetgerendákról függesztett rúdon történő tárolás. Az ilyen tartórudak a kora középkori európai lakásokban általánosak voltak (K. Csilléry K. 1982: 259). Kalotaszegen, Székelyföldön és a moldvai csángóknál az ágyak, illetve a fal menti padok fölötti rudakon lepedők, párnahajak, derékaljak, abroszok, hímzett kendők függtek, melyeket csak rúdravalónak emlegettek (Szabó Imre 1903: 208–211; {189.} Viski K. 1911: 126–127). Használták a ruhatartó rudat Göcsejben és Szeged vidékén is, Tápén a vasalt alsó- és felsőszoknyákat tartották rajta, innen szoknyatartó rúd megnevezése (Juhász A. 1971: 481). A mestergerenda valóságos raktára az apró személyes tárgyaknak, házi eszközöknek: rendszerint oda került a kapcsos biblia, a zsoltár-, illetve énekeskönyv, az imakönyv, a gazda borotvatartója, a pipa, a dohányzacskó, a darabokra vágott háziszappan. Belévert szegekre akasztották a tisztaszobában az ünneplő ruhákat, a kamrában a bográcsot, a piaci garabolyokat. Tárolásra szolgált a ház mestergerendáját tartó, a palócoknál boldoganyának nevezett középoszlop is: tarisznyát, ruhadarabokat akasztottak rá.

Mindezek az egyszerű tárolási módok sem asztalos készítette bútort, sem házi készítésű ládafélét nem igényeltek. Azonban az ácsolt láda már a 14. században elterjedt a falusi hajlékokban (K. Csilléry K. 1982: 263–264; Füzes E. 1984), tehát a többféle tárolási mód századokon át együtt élt, kiegészítette egymást.

A ház legfontosabb tároló helyisége, a kamra vagy lakóhelyiségből – többnyire a pitvarból –, vagy az udvarról nyílt. A göcseji kerített házban 4–5, néhol régebben 8–10 kamra is volt, melyek a szabadból, illetve a tornácról nyíltak. Itt volt külön éléskamra, ruhakamra, gabonás és szerszámos kamra (Gönczi F. 1914: 443–445). A palóc ház kamrája csak a női holmik raktára és az asszonyok, nagylányok hálóhelye volt. A magyar parasztház több táji típusának tárolóhelyeire nem térhetünk ki, csak a legelterjedtebb három osztatú – szoba-konyha-kamra beosztású – ház raktározási rendjét jellemezzük.

A kamra elsősorban a gabonafélék, a liszt, a korpa, a szalonna, a kolbász, a sonka és más élelmezési nyersanyagok tárolóhelye. Módos gazda legalább 5, törpebirtokos és kisparaszt 2,5–3,5 méter hosszú kamrát építtetett. Gazdahelyen a helyiségnek kb. egyharmadát a deszkákból készült, rekeszekre tagolt gabonás hambár foglalta el. A Felföldön szuszékban, a Felső-Tisza vidéken vesszőből font vagy zsúpszalmából való nagyméretű tárolókban, Nyugat-Magyarországon fatörzsből vájt és égetett edényekben, az Alföldön tetejetlen hordóban (kancahordó) is tartottak gabonát. Ászokra fektetett deszkára tették a lisztes- és korpászsákokat. A gerendáról kötélen felfüggesztett fakampóra (kuka) akasztották az oldalszalonnát, rudakra a kolbászt és sonkát. Népes gazdacsaládoknál a kamra egyik sarkában a mennyezetig érő, lécrácsos szalonnást rekesztettek a füstölt húsok, kolbász, szalonna tárolására. Az alföldi szőlősgazdák nagyobb része a házbeli kamrában tartotta a boroshordókat is, csak nagygazdák építettek a századforduló óta különálló földpincéket.

Kamrában a helye a mosó- és sütőteknőnek, a káposztásdézsának, a zsírosfazéknak, vászonzacskókban a száraztésztának, aszalt almának, a télire homokba eltett zöldségfélének és az élelemkészítés sok eszközének. Polgárosuló ízlésű családban kamrabeli polcon sorakoznak a befőttesüvegek. A szobából kikerült, divatjamúlt menyasszonyi ládának, sublótnak, padnak, székeknek rendszerint a kamra az első állomáshelye. Amikor ott is kitelt a becsületük, láb alatt voltak, a padlásra, az ól háta mögé vagy tűzre kerültek.

A padlástér nagy része szintén termények – a kiterített csöves kukorica és a kamrába nem férő gabonafélék – tárolóhelye. Nádtető alatt a padlás egy részét lécekkel elrekesztették a szalonna, kolbász tárolására. A padláson tartották a kenderfeldogozás eszközeit, a szövőszék tartozékait, más, ritkán használt tárgyakat (pl. lakodalmas fazék) és alkalmi bútorokat (pl. bölcső). A tető alatt gyékény- és szalmatárolók, faedények, kosárfélék {190.} kaptak helyet. A szarufákhoz dugták a sarlót, szárvágót, nád- és gyékényvágó kaszát. Csomóba kötözve vagy zacskóban ott tartották a gyógynövényeket.

A dunántúli füstöskonyha, különösen amíg nem épült mellé kamra, a főzés-sütés sokféle eszközének és nyersanyagának tárolóhelye. A kemence tetején kormos fazekak, cserépedények, tepsi, tekenő, vékában kenyérliszt, száradni behozott nyersfa zsúfolódott. Mellette deszkapadon a vizeskorsókat, tejesfazekat, oldalához támasztva a sütés-főzés eszközeit (fazékfogó vella, szénvonó stb.) tartották (Bíró F. 1969: 148–149). Vizespadon volt a kannák, korsók, bolthajtás mögötti polcon a főzőfazekak helye.

A szobabeli ablakmélyedésben régi szokás cserépben rozmaringot, rezedát, tengeri hagymát, muskátlit tartani. A kemence tetején száraztésztát, aszalni való gyümölcsöt, tejoltót, alkalmanként – szita alatt – ételmaradékot tartanak. A kemence vállán volt régen a masinatartó (újabban a gyufa) és a szappan, a torkán vagy a kispadkán kelt a kovász, ázott a korpaélesztő, s a kuckó vagy sut belső sarkában tartották a kősót, hogy száraz maradjon. A makói hagymatermelők a dughagyma téli tárolására a kemence fölé nádrácsot készítettek. Hagyományos tárolóhely volt az ágyak alja: télen a veremből felvett krumplit, répát tartották ott, télutón ott ültették kosárba a kotlóst, ludat, s a korán kelt kiscsirkéket, kislibákat az ágy alatt tartották, deszkával elkerítve. Nagy hidegben előfordult, hogy a februári kisbárányt rövid időre bevitték a szobába melegedni.

A parasztember a ház külső falát, az eresz alját is tárolóhelyül használta: a ház hátuljára akasztotta a létrát, gyakran a teknőlábat, az eresz alatt szárították a rudakra vagy falba vert szegekre akasztott paprikafüzéreket, a tápéiak oda állították a gyékénykévéket. Szokás volt az alföldi tanyákon a sárga festésű, ünnepeken és a piacozásra használt parasztkocsit a fedett ereszalja alá betolni ott, ahol ennek nem épült külön kocsiszín.

VENDÉGFOGADÁS, PARASZTI ILLENDŐSÉG

A házbeli élet sajátos jellemzői a vendégfogadás íratlan paraszti illemszabályai. Ha idegen érkezett a házhoz, a házajtóban vagy egy lépéssel beljebb állt meg és elmondta jövetele célját. Imeretlen embert, vándort a házba nem engedtek be szívesen. A szállást kérő vándoriparosoknak (drótós- és ablakostót) a dél-alföldi tanyákon az istállóban adtak fekvőhelyet. Az utcaszomszéd, rokon, koma télen az érkezés után mindjárt a kemencepadkára telepedett. A szívesen látott vendéget „kerüljön beljebb”, „tessék beljebb kerülni”, „kerülj beljebb komám” felszólítással hívták a szoba belsejébe és az ágyak előtti székre ültették. Megtiszteltetés, ha a vendéget az asztal mellett kínálják hellyel, és a háziasszony a székét köténye sarkával megtörli. A Nagy-Sárréten azt tartották, hogy a sarokpadon csak a nagyon közeli rokon foglalhat helyet (Dám L. 1975: 127), Tápén az orvosnak, tanítónak járt ez a szíves helykínálás, és a szomszéd, aki hóna alatt a gyékény selymével gyakran átment ijant sodrani, telepedett az oldalpadra (Juhász A. 1971: 496–497). Megbecsült vendégeknek a konyhába, nyáron a tornácra vagy a ház elé is karszéket vittek.

Göcsejben a 19. század végén a vendég kalaplevéve köszönt be a házba. A gazdának vagy feleségének a szíveslátás jeléül elhangzott – „minket ne süvegöljön! – nem vagyunk mink urak” – felszólítására azután a vendég föltette a kalapot, sipkát (Gönczi F. 1914: 150–151). Századunkban már az a gyakori, hogy a férfivendég kalapját az ágyra, az utóbbi időben a fogasra tette. A parasztember egyébként otthon csak étkezéskor tette le fejrevalóját, a báránybőr sipkát idősebbek még a meleg szobában is viselték. Ezt a szokást {191.} csak a 20. század közepe óta felnövő nemzedék hagyta el. Ahol nem kívánták a látogatást, a háziasszony háttal fordult a vendég felé és a válla felett válaszolgatott. A látogatónak ebből észre kellett vennie, hogy terhére van a háziaknak. Tunyogon és Matolcson (Szatmár m.) a távozó vendégnek illett azt mondania: „engedelmet kérünk az alkalmatlankodásért”. A válasz: „már kész is az engedelem”, vagy „máskor is szívesen látjuk”. A szívesen látott vendéget a háziak így búcsúztatták: „köszönjük a látogatást”, amire azt illett felelni: „jó szívvel, máskor is”. Ezt a formulát előkelőbb vendég üdvözlésénél használták (Luby M. 1935).

Tápén a távozó vendéget a pitvar vagy a színalja (vagyis a fedett ereszalja) ajtajáig kísérték, csak az 1930-as évek óta terjedt el a kiskapuig való kísérés. Ha az asszony a házban gyékényt sző, a szomszéd, rokon, jó ismerős kísérése elmarad, s ezt a távozó nem veszi sértésnek, hiszen mindenki tudja: első a munka. Nyáron az érkezőt a színalján ültették le. Itt fogadták a szaladó vendégeket: postást, kézbesítőt, kisbírót, üzenetvivőt, koldust is (Juhász A. 1971). A koldus és a cigány nem léphetett be a szobába, egyes helyeken a házba sem. Furtán a koldust a pitvar sarkában lévő sárpadkára (megnevezése kolduspadka), Szeghalmon az ereszalján ültették le, ahol enni adtak neki (Dám L. 1975: 127; Cs. Tábori H. 1979: 640). Szegény család sem engedte el a koldust alamizsna vagy ennivaló nélkül.

Példáink rávilágítanak, hogy a vendégfogadásnak voltak a szűkebb közösség: egy-egy falu által jól ismert illemszabályai. Ezek íratlan normák, melyeket a városi hatások, az iskolai nevelés, a 19–20. századi migrációs folyamatok bizonyára sokat alakítottak, csiszoltak, de népi gyökerük, parasztmentalitást tükröző jellegük kétségtelen.

ÜNNEPI ESEMÉNYEK A HÁZBAN

A családi élet egyes alkalmai szükségessé tették a lakóház berendezésének átalakítását. Legtöbb változtatást a lakodalom igényelte. A csigacsinálóra kihordták a szoba bútorait a kamrába, tornácra, színbe, és kölcsönkért asztalokat, ládákat, székeket vittek a helyükre. Nagyobb lakodalomra 20–30 asszony készítette naphosszat a lakodalmi húsleves csigatésztáját. A levest és a tejbekását, ahol még az a szokás járta, a nyitott kéményű pitvar padkáin főzték, nagy vászonfazekakban. Ahol a padka kicsi volt, ideiglenes lakodalmi konyhát készítettek a pitvarban, vagy az udvaron építettek padkaszerű főzőhelyet. A szobából minden bútort kihordtak, csak az asztal és a pad maradt benn. Asztalokat, lócákat a szomszédoktól, rokonoktól vagy a kocsmárostól kölcsönöztek. Vacsora után az asztalokat kivitték, és elkezdődött a tánc. A muzsikusok rendszerint a kemence mellé telepedtek, a bőgősnek a kuckó (sut) szájában volt a szokásos helye. A kamrában vagy a másik szobában tárolták az ételeket, süteményeket, és ugyanott gyűjtötték az új házasoknak vitt ajándékokat. Az elhálás a kamrában vagy a padláson történt, tájanként és koronként változott a helye. Itt állították össze a menyasszony ágyát.

A halottat a közelmúltig a házban, az első szobában, a mestergerenda alatt ravatalozták fel. A bútorok helyére lócák és székek kerültek a virrasztóknak. A halott búcsúztatása egyházi szertartás keretében az udvaron történt. Temetés és tor után nagytakarítást tartottak, a ház földjét újra mázolták, falait kimeszelték, mielőtt visszaállították a megszokott rendet. A halálesetre a szobában a feketesávos törülköző és a felvetett díszágy sötétbe öltöztetése emlékeztetett.

{192.} A keresztelői lakoma ritkán kívánt átalakítást a szoba rendjében. Annál inkább szükségessé vált az átrendezés ott, ahol a fiatalok házi mulatságot rendeztek. Elterjedt az a szokás, hogy a tanyai legények egy-egy alkalmas tanyában házibált hívtak össze, aminek a Duna–Tisza közén patkaporos bál, a szegedi tanyákon csutri, dugott bál, Bácskában cécó a megnevezése. Szegény- és kisparasztok engedték át erre a szobájukat, akiknek legényfiuk vagy nagylányuk volt és a bálért kapott mészpénz és lámpapénz sem jött rosszul. Ilyenkor a sublótot és a nyoszolyákat átvitték a kamrába. Ősszel előfordult, hogy a táncmulatságot közös munkával: kukoricafosztással, dohánysimítással kötötték össze. A fosztás és a simítás után, mialatt bográcsban megfőtt a kukorica, kezdődött a mulatság (Juhász A. 1976: 378–379; Égető M. 1978: 186).

Ahol nagyon kigödrösödött a ház földje, a gazda azért engedte át házibálra a szobát, hogy a fölásott, polyvával leszórt, vízzel meglocsolt földet a fiatalok jól letapodják. Tápén erre húshagyókor kerítettek sort. A szokás Székelyföldön is ismert: „Ha meghordták a ház főggyét, valamilyen alkalommal táncot is csinálnak benne, hogy a hordott fődet jól megtipoggyák” (Viski K. 1911: 109).

A HÁZ GONDOZÁSA

A földből, sárból, fából épült, tapasztott falú, nád- és zsúptetős parasztházak élettartamát a rendszeres gondozás, karbantartás hosszabbította meg. Több nemzedék született, élt, halt meg bennük. Sok parasztház 100–120, némelyik 150–200 évig is lakható volt. Számos olyan 18. század végi, 19. századi lakóházat ismerünk, mely módosítás nélkül vagy kis korszerűsítéssel élte meg a 20. század utolsó évtizedeit.

A döngölt földű szobát rendesen hetenként, szombaton mázolták. A Balaton vidékén ennek a munkának sikálás, Nyírbátorban licselés a neve. A mázoló vízzel hígított sárga, szürke vagy fekete agyag, amibe ló- vagy marhatrágyát tettek. Az agyaggal összedolgozott trágya jó kötőanyagot képezett az agyagpadló felületén. Régebben ronggyal, utóbb kopott meszelővel a házbeli nagylány, a fiatalasszony, módos gazdahelyen a szolgáló mázolt. Polgárosultabb parasztasszonyok az 1930–40-es években idegenkedtek a trágyás mázoló szagától, ezért télen forrázott földdel mázoltak. Sok helyen szokás az ágyak, a padok és a sublót alját sárga agyaggal vagy sárga festékes péppel felkenni. A konyhát és nyáron a tornácot minden szombaton ugyanígy mázolták, s utána sárga homokkal felszórták.

Ősztől tavaszig, amíg a család a házban élt, a kemence hamar elpiszkolódott, ezért az asszonyok sűrűn felfrissítették a meszelését és kimeszelték a pitvar tűzhelyét is. A dunántúli füstöskonyhában és a mezőségi ház pitvarában a füstjárat falát sárga agyaggal, sikálófölddel kenték be, ami nem fogta úgy a füstöt, mint a meszelt fal (Jankó J. 1902: 206–211; Vajkai A. 1959b: 206–207; Kós K. 1989: 110). A szoba és a konyha mindennapos söprögetésén kívül szombaton délután a kamrát, a tornácot, az udvart és a ház előtti utcarészt is felsöprik. Ahol nagylány volt, ezt a munkát is ő végezte. Tudták, rendszeretetüket a ház elejének, az udvarnak a tisztaságán mérik le.

Nagytakarítást évente két alkalommal, tavasszal és ősszel végeztek. Némely településen évente ötször volt nagytakarítás: húsvét, pünkösd és aratás előtt, szüret után és karácsonyra, de ott is kétszer meszelték ki a házat az asszonyok (Luby M. 1935: 205; K. Csilléry K. 1974). A tavaszi, rendszerint húsvét előtti és az őszi nagytakarítás előtt végezték a ház évi karbantartását: újrajavították a megrepedezett, lemállott tapasztást, gondosan {193.} megtapasztották az épületek lábazatának rézsűs padkáját, amely az eső, hólé lefolyását biztosította és a fal alját védte az állatok kártevésétől. Meszelés előtt minden mozdítható bútort kihordtak a szobákból, a konyhából, és ebben a férfiak segítkeztek. Utána a fal alját 40–50 cm magasságig elhúzták sötétszürke, fekete, téglavörös vagy kék festékkel – hol melyik színt kedvelték. Római katolikus vallásúak lakta településeken igen gyakori, hogy a lakóházat vagy legalább az utcai homlokzatot a búcsúra is kimeszelik. Az évi kétszeri meszelés a parasztházat fertőtlenítette és a nádtető 4–5 évenkénti duggatásával, a zsúptető javításával együtt a ház élettartamát hosszabbította. A magyar falukról a tiszta, fehér falú házak képét őrzi az emlékezet. Az elhanyagolt ház arról árulkodott, hogy benne beteg, magatehetetlen öregek laknak vagy az épület gazdátlanná vált, illetve bontócsákány alá szánják (Fél E.–Hofer T. 1967: 142–145; Juhász A. 1971: 497–498; S. Lackovits E. 1975: 235–236; Égető M. 1978: 187–188; Szalontai B. 1984: 194–195; Dám L.–Rácz M. 1986: 116).

A szigetelés hiánya, a mély fekvésű területeken való építkezés miatt a falak sok helyen fölnedvesedtek, ami dohos szagot okozott. Nyáron az ilyen ház szobáját az oldalablak nyitvatartásával állandóan szellőztették, de késő ősztől tavaszig az ablakokat ritkán nyitották ki, általában az ajtón át szellőztettek. Századunk első felében sok átvizesedett, föld- és sárfalú házat kőművesekkel, barkácsolókkal alászigeteltettek és falaztattak. A kisparasztok, amíg lehetett, javítgatták, felújították a régi házat, a gazdák hasonló esetben újat építettek.

VERMEK

A föld alatti gabonatároló építményeket összefoglalóan vermeknek nevezik. Eredetük a Kárpát-medencében a neolitikumig visszavezethető. A verem szó a magyarba valószínűleg az alán nyelvből került, tehát elődeink már a honfoglalás előtt ismerhették. Erdély kivételével a Kárpát-medence minden részében előfordult.

{200.} A vermeket formai szempontból három csoportra osztják. Legelterjedtebbek a körte alakú kerek vermek (Ikvai N. 1966: 349–353). Ezek jellemzője, hogy szájuk keskeny, 80–120 cm átmérőjű. Mélységük a talajvíz szintjétől függően 2–3 méter. Kb. 80 cm-től lefele folyton szélesedik, alsó részének átmérője 2–3 méter is lehet. Belsejét rendszerint kiégették, majd tárolás előtt minden évben jól kifüstölték, és törekes szalmával kibélelték. Ezután gabonával majdnem a föld színéig feltöltötték, felülre is szalmát tettek, majd leföldelték, letapasztották, néhol súlyos malomkővel lezárták.

A gabonás vermeket az udvarban a ház elé, gyakran az utcára az ablak alá építették, hogy szemmel tarthassák. Alacsony fekvésű faluk lakói gyakran a falun kívül, dombosabb részen ásták meg vermeiket, melyekre fogadott őr vigyázott (MNA 81. térkép). Periférikusan előfordul tufába vágott borospincék alján (Bakó F. 1977: 28, 58. kép), várak pinceraktáraiban (pl. Sárospatak) stb. A lezárt vermet évente csak két-három alkalommal bontották fel, amikor több hónapra elegendő gabonát mertek ki, s ezt a gabonás hombárokban vagy más edényekben tárolták a felhasználásig. A kiürült vermet gondosan le kellett fedni, mert ha élő állat vagy ember beleesett, akkor tulajdonosát megbüntették. Emiatt az utcai vermek építését már a 18. század második felétől betiltották. Az udvari vermek fölé sok helyütt a kontyoskunyhóra emlékeztető nádtetőt építettek.

A 19. század első felének gazdasági szakírói a gabonafélék vermelését még természetesnek tartották, s annak praktikus módszereit tanítják. Az 1860-as évektől kezdve azonban mind többen korszerűtlennek tartják, s a 19. század végétől a meglévő vermeket már csak zöldségfélék, burgonya, répa tárolására használják. A körte alakú vermek utolsó példányait a Berettyó mellékén az 1970-es évek elején figyelhettük meg.

A szélesebb szájú, henger formájú vermekkel a Tisza mellékén, szórványként a Mátyusföldön, Nyugat-Dunántúlon és a Bácskában találkozhattunk. A 20. században országszerte ismertek a téglatest alakú, legtöbbször szarufás vagy ágasfás-szelemenes, földelt tetővel fedett sírvermek, melyeket azonban zömmel már csak gumók és zöldségfélék tárolására használtak. Szegények portáján az ilyen vermek a pincét helyettesítették.

GABONATÁROLÓ ÉPÜLETEK

A 19. század végétől kezdve több kutató érdeklődését felkeltették az ún. boglya alakú gabonások (Füzes E. 1984: 130–145). Ezek a föld-, sár- vagy paticsépítmények, írott forrásokban a 18. század első felében bukkantak fel, főleg a Tiszántúlon, ritkán a Duna–Tisza közén, szórványokban a Bácskában és a Bánságban (Füzes E. 1982: 187–192). Utolsó példányai a 20. század első felében tűntek el vagy alakultak át más célra (pl. ólnak).

Valószínűleg igazuk van azoknak, akik „föld fölé emelt veremnek” tekintik, mivel zömmel – a gabonakonjunktúrák hatására – ott terjedtek el, ahol a magas talajvízszint miatt nem lehetett vermet ásni. Három fő formája ismert: a kemence formájú, tetején nyitott, fedővel zárt, a henger alakú, kúpos tetővel fedett ún. „prémes”, melynek nyílása az oldalának a felső részén van és a boglya alakú, oldalsó töltőnyílással rendelkező gabonások.

{201.} Gabonás kasok

A föld fölé épített terménytárolók között talán legkezdetlegesebbek a 60–80 cm magas falábakra vagy -talpakra állított, ovális vagy szögletes, szalma-, gaz-, nádtetővel fedett, tapasztott falú gabonás kasok. Töltőnyílásuk rendszerint magasan, a tető alatt vagy a végén volt. A nagyobbakra ajtót is csináltak, s a belsejét rekeszekre osztották. Bizonyos nagyságon túl ezeknek ácsolt favázat építettek. Ezek a könnyen formálható kezdetleges építmények a Kárpát-medencében, de azon túl is szinte mindenütt megtalálhatók. Egyszerűbb formái – mint tárolóedények – a ház eresze alatt, kamrában, padláson is állhattak, s ezek alakulhattak önálló épületekké (MNL 2: 255). Ezek is tájanként és bizonyára korszakonként is többféle formai variációkat alkotnak, s elnevezésük is változatos. A Dél-Alföldön, Bánátban pl. kas, a tiszántúli Sárréten szuszkó, szuszik, a Dél-Dunántúlon és a Szigetközben hombár, Erdélyben kosár, gabonás stb. a neve.

Szántalpas hombárok

Sok helyen, főleg a Dél-Dunántúl, Bácska, Bánság, Szlavónia egyes vidékein és Erdélyben a kasok favázas, ház formájú változatait szántalpakra építették, hogy vészhelyzetben el lehessen vontatni. A szántalpas hombárok eredete talán a balkáni, hasonló formájú pásztorkunyhókkal hozható kapcsolatba (Paládi Kovács A. 1973: 308; Gunda B. 1989: 181–182).

Gerendavázas gabonások

Sajátos, osztott belső szerkezettel bíró önálló terménytárolók az erős talpakra épített, majd lábakra állított, legtöbbször zsaluzott deszkafallal készült, szalma-, nád- zsindely vagy cseréptetős gerendavázas gabonások. Négy, tájilag elválasztható típusát ismerjük: a dél-dunántúli, a dél-alföldi, a felföldi és a felső-Tisza-vidéki csoportot (Füzes E. 1984: {202.} 168–193; Gunda B. 1984: 57–60). Legszebbek az elő- vagy oldaltornácos, rekeszekkel tagolt, faragott oszlopos dél-dunántúli típusok. A Dél-Alföldön, a Szilágyságban, Erdélyben és a Felföldön vesszőpatics fallal is készítik.

A fából épült, többcélú gabonások fejlettebb típusát a göcseji és őrségi kástuk, kástók alkotják. A szó maga szlovén eredetű, de formailag az osztrák területek felé mutat rokonságot. Ezek az egy-, de néha kétszintes, esztétikailag is kiérlelt, zsaluzott faszerkezettel készült, néha tapasztott falú építmények alkalmasak arra, hogy rekesztékeikben gabonaféléket, más helyiségeikben lisztet, szalonnát, füstölt húsokat, zsírt és különböző szerszámokat tároljanak (Gönczi F. 1914: 464–466). Számuk az első világháború óta rohamosan csökken.

A fából épült „életes kamráknak” igen fejlett, több rendeltetésű típusait találjuk Erdélyben, a Székelyföldön, különösen a Maros, Aranyos vidékén. Itt tornácos, olyankor alápincézett változatait az oklevelek, inventáriumok már a 16. századból ismerik (Szé. Oklt. új. sor. II.: 252; Urb. Ţarii Făgaraşului II.: 606).

Magtárak

A parasztgazdaságok legfejlettebb terménytároló építményei a magtárak. Az ország gabonatermelő vidékein, különösen az Alföldön a 18. század végétől kristályosodtak ki a sok variációt mutató, de alapvetően azonos szerkezeti, funkcionális jegyeket hordozó tégla- vagy vályogfallal, nád- vagy cseréptetővel ellátott, egy- vagy többosztatú, gyakran alápincézett termény-, élelmiszertároló magtárak (Varga Gy. 1991). Funkciójukat tekintve ezek egyenes folytatói a 16. század óta ismert különféle kőből épült granáriumoknak (Füzes E. 1984: 201–214), de az Alföldön mai napig fellelhető paraszti magtárak főleg két előzményre vezethetők vissza: a) az eredetileg más rendeltetésű egyes épületek átalakítására, b) a volt uradalmi, közösségi gabonásházak adaptálására.

A magtárak funkcióját korábban, a 19. századi gabonakonjunktúra előtt részben a kamrák töltötték be. Itt álltak a gabonás hombárok, kasok, a konyha, a háztartás tárgyai, élelmiszer-tartalékok stb. Tudjuk, hogy kamra funkciót tölthetett be a lakóház második szobája vagy egy-egy, erre a célra kialakított épületrész. A 18. század második fele óta szokássá vált, hogy a háromosztatú házat meghosszabbították egy vagy két kamra hozzátoldásával. De az is gyakori jelenség volt, hogy a lakóházzal szemben vagy annak végében különálló kamrákat építettek. Ezekből a különálló kamrákból a gabonatermelő Alföldön alakulhattak magtárak. Ezt nevezték gabonás kamarának, életes kamrának, búzáskamrának (Selmeczi Kovács A. 1989: 188–190), magtartó színnek, garmadás színnek (Páll I. 1986: 241–242).

Magtárakká alakulhattak régi sütőházak, sőt mint a Bihar megyei Derecskén, a 18. századi katonaházak is (Varga Gy. 1991: 147). A tipikus paraszti magtárak példaképei azonban sokkal inkább a volt uradalmi, egyházi, mezővárosi gránáriumok, gabonás házak (domus annonaria) voltak. A Tiszántúlon elterjedt szokás lett, hogy a rangos magtárépületeket a jobb módú gazdák az utcafrontra építették. A módos gazdák kőből épült, cseréptetős magtárait azután a szegényebbek is kezdték utánozni, így felbukkannak ezek föld-, paticsfalú, nádtetős változatai. Ezek archaikusabb kivitelezésük ellenére másodlagos fejleményeknek tekinthetők.

A magtárakat különösen berendezésük különbözteti meg elődeitől. Fontos jellemzőjük pl. a fiókrendszer, melynek deszkái kiszedhetők, ezáltal a fiókok nagysága változtatható. A fiókokat a Hajdúság, Nyírség, Bihar, Göcsej és a Mezőség egy részén hombárnak, szuszéknak is nevezik (MNA 84., 85. térkép). Jellemző a többcélú használat. Így a gabonatároló fiókrendszer mellé elkülönített, olykor külön bejáratú lisztes-, szalonnás-, kenyeres kamrát rekesztettek. A fiókok előtt kisebb-nagyobb munkateret is hagytak, ahol bizonyos munkaműveleteket el tudtak végezni. Terménytárolásra alkalmassá tették a magtárak padlását is, s az aláépített pincében bort, burgonyát is tárolhattak. A paraszti magtárak a 20. század második felében erőteljes pusztulásnak indultak, illetve átalakultak, többek közt nyárikonyhává.

KUKORICAGÓRÉK

A 19. század folyamán a nagyobb kukoricatermelő vidékeken alapvető változásokon mentek át a kukoricatároló kasok, kosarak, kotárkák is. Ahol keveset termeltek, pl. a Dél-Dunántúlon, továbbra is a vázas vesszőkasok maradtak használatban. Másutt, a megnövekedett kukoricatermelés miatt előbb az uradalmakban, majd a 19. század elejétől a parasztgazdaságokban is magas lábakra épített, szilárd faszerkezettel kötött, deszkapadozatú, lécezett oldalú górékat kezdtek építeni, nád-, zsindely- vagy cseréptetővel (Balassa I. 1960: 266–292). Az Alföldön a jobb módú gazdák 15–20 méter hosszú, végén vagy oldalán elhelyezett, két részből álló, lakattal zárható ajtóval ellátott górékat építettek. Békés megyei német telepesek tanyáin ún. ikergórékat is találtunk, ezeknél egy szélesebb nyeregtetős fedélszerkezet alá két górétest épült. Az északi peremvidékeken és a Dunántúl nagy részén a lécvázas górék csak a 20. században kezdtek elterjedni (Selmeczi Kovács A. 1989: 787–788). A kispénzű parasztok a górék faszerkezetét néha maguk barkácsolták össze. A lécezés helyett husángfákat, napraforgókórót is használtak.

A górék helye a falusi portákon általában az udvar középső részén volt. A 20. század első felében a Tiszántúl egy részén – főleg a Bihari síkságon, de szórványokban más országrészeken is – a górék négy sarkához fehérre meszelt téglaoszlopokat építettek, {204.} s ezzel egy időben igyekeztek a górékat az utcafrontra helyezni, ami most éppen olyan rangjelző lett, mint néhány évtizeddel korábban a magtár (Dankó I. 1973: 261–277).

A favázas górék szerkezete nagyjából az egész ország területén hasonló volt. A dunántúli Göcsejben találtak fatalpakra helyezett górékat is, melyek a 20. század elején az utcafrontra kerültek (Gönczi F. 1914: 85). A 19. század végétől az is szokássá vált, hogy a górék alsó részét elrekesztették, befalazták, s itt malacólakat, baromfiólakat alakítottak ki. A Hajdúságban, továbbá a Dél-Alföldön az ácsolt faszerkezetű, 150–200 cm magas disznóólak fölé építették a szép, fűrészelt, rácsos szerkezettel díszített górékat.

TAKARMÁNYTÁROLÓK

A Kárpát-medence belső térségeit övező csűrös vidékeken a 19. század előtt a szálas-takarmányok egy részét a csűrök megfelelő rakodóterében helyezték el. A csűr nélküli vidékeken a takarmányok nagy részét a szabadban, boglyákban, kazlakban tárolták. Ahol lehetett, a szálastakarmányok egy részét lakóházak, istállók, sőt pincék padlásán helyezték el (Paládi Kovács A. 1979: 442–469). Több vidéken voltak azonban önálló takarmánytároló épületek is. Északkelet felől, egészen a Nyírség határáig megtalálható a négy oszlopon föl-le mozgatható tetővel ellátott, többnyire négyzet alakú abara vagy abora. A kúp alakú tető készülhetett szalmából, nádból, újabban bádogból vagy cserépből. Eredete Európában a középkorig visszavezethető. Nálunk a 16. században a Bodrogközben már falunévként ismert. A 19. század első felétől több helyen felbukkan az országban, ugyanakkor törzsterületén számuk csökken: visszaszorul az országhatáron kívüli területekre (Paládi Kovács A. 1969).

A csűrös vidékek peremén vagy éppen a csűrök kiegészítő járulékaként találkozunk más szénatároló építményekkel is. Ilyenek pl. az erdélyi hegyvidékek szénakunyhói, a bak, kecske, ösztörű stb. néven ismert favázas építmények. Gyakran a településeken kívül építik fel őket. Ilyen átmeneti képződmények a sop, sopa, depó, rakodó stb. elnevezésű színek az ország északkeleti vidékein. Az Alföldön a 20. században terjedtek el a különböző néven ismert szénaszínek. Ezek tipikus alapformája a 4–6, vagy 8 fa-, esetleg téglaoszlopra helyezett nyeregtető, mely egyszerű kivitelben készülhetett szelemenes megoldással is (Nyírség, Bihar). A fedőanyag legtöbbször nád vagy cserép, ritkán szalma. Néhol léccel, deszkával is kerítik, egyes helyeken pincét, vermet ásnak alá vagy kisebb, ólszerű építményeket helyeznek el alatta. Ismerik fészer, rakodó, magazin néven is. Járulékos takarmánytárolók a pelyvásszín, a szénatartó, a kandi, a kutyó stb. Ezek rendszerint valamely más épület, ól, istálló tartozékai, melyekben ideiglenesen, közvetlen a felhasználás előtt néhány napig tárolják a takarmányt.

DOHÁNYPAJTÁK

Az újabb típusú szénatárolók szerkezeti rokonságot mutatnak a paraszti dohánypajtákkal. A dohánymonopólium bevezetése óta a dohányszárítók – főként az uradalmakban – előírás szerint készültek. Az uradalmi dohányszárítók mintájára alakultak ezek kezdetlegesebb népi változatai. Az uradalmi dohányszárítók olyan – rendszerint nád- vagy cseréptetős, fa- vagy kővázas – épületek voltak, amelyeknek deszkafalát egészében vagy részenként nyitni lehetett, hogy nappal biztosítsa a levegő szabad áramlását, de éjjel a {205.} párásodástól óvja a dohányt. Nagyobb gazdaságokban itt végezték el a simítás, csomózás, bálázás műveletét is (Láng F. 1866; Takács L. 1964: 351–358). A népi változatok favázszerkezetét olykor vesszőfonatokkal fonták be, tetejét – különösen a Nyírségben – szalmával fedték.

A BORTÁROLÓ ÉPÜLETEK MÚLTJA

Az állandó hőmérsékleten érlelt pincés bor és az éves fogyasztásra szánt kamrás bor tárolása közötti különbség mellett a 14. században kezd kibontakozni a szőlőhegyen, illetve településen kívüli és a belső telken megvalósuló szőlőfeldolgozás és bortárolás közötti megoszlás is, ami településszerkezeti és életmódbeli következményekkel járt. A lakótelken épített bortároló pincék meglétéről gyakran szólnak 13–14. századi történeti források a dunántúli, kis-kárpátoki, erdélyi és felföldi városokra vonatkozóan (Belényesy M. 1955: 18–19). Ezeknek az épületeknek nagyobb része két-három helyiséges kőház, melyek alatt kőből épített, boltozott pince volt. Ilyen kőboltozatos pincék egyre nagyobb számban kerültek elő a 15–16. századi észak-magyarországi mezővárosi ásatásokból (Vác, Pásztó, Gyöngyös, Miskolc, Sárospatak) és a Dunántúl (Alsóörs, Segesd) több középkori kúriájából is (Kecskés P. 1989: 239–243; Magyar K. 1991: 15–20). A Sümeg {206.} melletti Sarvaly faluásatása során olyan többhelyiséges lakóházakhoz kapcsolódó, 15–16. századi kőfalú pincéket tártak fel, melyeket félig vagy egészen földbe süllyesztettek, s födémük kőboltozatos vagy síkmennyezetes lehetett. Ugyanitt lakóépületek melletti, különálló pincéket mint telki gazdasági épületeket írtak le (Parádi N. 1979: 55–60).

A telken különálló, többcélú tároló épületekben, a gabonás kamrában, pincés kamrában és pincés magtárban is tartottak bort a Kárpát-medence peremterületein. A nyugat-dunántúli kástu, az erdélyi gabonás és a felföldi gabonás kamra hasonló szerkezeti megoldású kétszintes épület. Alul a boronából vagy kőből épült síkmennyezetes pincében tárolták a hordós bort, fölé gerenda- vagy deszkaszerkezetű gabonást ácsoltak. Ez az épülettípus a középkori vegyes, önellátó parasztgazdaságokból adatolható, s a szomszédos népeknél is megtalálható (Füzes E. 1984: 193–214). Az alföldi területek középkori bortárolási módjáról csak hiányos történeti utalások állnak rendelkezésre. Ezek szerint a szőlőskertek borait a lakóházakhoz kapcsolódó felszíni, felmenő falú, külön bejáratú kamrákban tárolták. A többcélú terménytároló, földfalú kamrákat, mindenes kamrákat csak a 19. században váltották fel a telki házhoz épített vagy különálló boros kamrák (Égető M. 1975: 460; Für L. 1983: 184–186).

{207.} A szőlőhegyen, illetve a határban lévő bortároló építményeket szintén a 14. századból ismerjük a történeti forrásokból, így a Balaton-felvidékről, a Szerémségből és Zala megyéből (Lichtneckert A. 1990: 43; Holub J. 1960: 198). Azonban ezek száma és jelentősége a telki pincés bortároláshoz viszonyítva a 17. századig kisebb lehetett. A nyugat-dunántúli szőlőhegyek beépítését részben gátolta, részben elősegítette a török kori dúlás, ugyanis sok helyütt a faluból menekülve a hegyen építettek szőlőgazdasághoz kapcsolódó hajlékot. A tulajdonos szőlőparcellájára épült felmenő falú, főként boronafalú épületek első tagja a pince, a második a présház volt. Néhány 17. századi boronapince, illetve építményrész maradt meg a Balaton-felvidéken (Vajkai A. 1966: 228–231). A 18. század elejétől állnak rendelkezésre olyan szőlőhegyi építmények Zala és Vas megyében, amelyek teljes egészében és építéstörténetében vizsgálhatók (Zágorhidi-Czigány Cs. 1989: 43–60). Erre az időszakra alakult ki az a szőlőhegyi épületállomány, mely egyrészt a szőlőgazdasághoz (présházpince), másrészt a külső birtokosok kinntartózkodásához és a hegyi vegyes gazdálkodáshoz (szoba, istálló, pajta, méhes) volt szükséges (Csoma Zs. 1988–1989: 361–366; Knézy J. 1991: 533–538; Kecskés P. 1992). A gazdasági építményekben megmutatkozó fejlődés a délnyugat-dunántúli területeken a 17–18. században szőlőhegyi szórványtelepülések kialakulásához vezetett, melyek közül több önálló faluvá vált (Vajkai A. 1939; Kovács K. 1985: 330). A Balaton-felvidék szőlőhegyeinek építészete a 18. századtól a kőépítkezés jelentőségének növekedését mutatja (Vajkai A. 1956).

A felszín alatti bortárolás legjellemzőbb építménye a Kárpát-medencében a folyosószerűen kiképzett lyukpince. A 13–15. századi oklevelekben pince, pinceverem, lik, kőlyuk és bótpince néven említik. A föld alatti, vájt vagy épített pincék datálását a 15–17. századi építészeti emlékek mind gyakoribb meghatározása segíti, amennyiben a középkori vár-, templom- és városi kőépítészethez kapcsolhatók, de rokonságot mutatnak a barlanglakások, pinceházak és lakópincék építési gyakorlatával is (Kohounová, E. 1969: 27–36; Frolec, V. 1974b: 78–89; Bencsik J. 1990; Bakó F. 1989–1990: 484–486).

A továbbiakban a magyar nyelvterületen a 19. században alkalmazott szőlőfeldolgozó és bortároló építményeket tekintjük át.

A BORTÁROLÓ ÉPÜLETEK TÍPUSAI

Lyukpincék

A föld alatti bortárolás e legáltalánosabb építménye két technikai megoldással készült. Az egyik az ásott, illetve csákánnyal vájt pince, amikor a löszpadot megfúrták vagy a szilárdabb fedőkőréteg alól a puhább, törmelékesebb részt kivágták félköríves formára, enyhe lejtéssel a hegy belseje felé. A vájt lyukpincék szélessége nem haladta meg a négy métert, hosszúságuk 5–80 m is lehetett. A lyukpincéknek csak ajtaját készítették el (ácstokos keretben, egy- vagy kétrétegű ajtószárnnyal, néha vasalt faráccsal) és szellőzőnyílását (léleklyuk) vágták ki a fedőrétegen át függőlegesen, amit felül négy oldalán átfúrt zárókővel fedtek. A vájt lyukpincékben néha kút, gabonás verem és falba mélyített tüzelőfülke is található. Ezen építményeket falusi specialisták, pincevágók vagy pinceásók készítették (Mecenzéf, Ostoros, Bogács, Gyöngyössolymos, Nagybörzsöny), akiknek a kőboltozatok építésében is volt tapasztalatuk. A boltozott lyukpincéket is ők építették. Az anyagminőségtől függően (homokfal, löszpad, andezit tufa, lyukacsos mészkő) a pince vakföldjét kitermelték, majd vagy a függőlegesen levágott kőzetre boltoztak, vagy felhúzták először az oldal- és végfalat, s erre készítették a donga- vagy kosárívű kőboltozatot. {208.} A boltozathoz az áthidalandó szélességnek megfelelő fakeretet (bókony, bogni, árkus, modla) készítettek, amit faragott kővel kiraktak, s mészhabarcs kötőanyaggal rögzítettek. Kötőanyag nélküli összefaragott kövekből készült pinceboltozatok is előfordultak.

Az épület nélküli lyukpincék az észak-magyarországi és felföldi területeken, a Dunántúl középhegységi részein és Erdély nyugati felében találhatók meg (Vincze I. 1958; MNA 274–275. térkép; Major M. 1992). Topográfiai elhelyezkedésük sokféle: szőlőhegy alatt és felett sorban vagy egyesével, faluból kivezető út mentén soros vagy utcás elrendezésben, falun belül templomdomb oldalában, külön pincehegyet vagy belső út mentén pincesort alkotva, de előfordulnak telken, különálló építményként is. A kőzetminőség és bortárolási igény függvényében a lyukpincék alaprajzi és építéstechnológiai megoldása változatos: egy- vagy többágú pincéktől a keresztfolyosós pincerendszerekig. A lyukpincék bejárati részét (torok, gádor, ternác) féltetővel árnyékolták, vagy pincesorok esetén egyenes kőtámfallal erősítették meg, azokon faragott kövekből timpanonszerű vagy kosáríves bejáratot építettek (Bakó F. 1961: 38–46; Balassa I. 1991: 554–563). A lyukpincék építésének virágkora a 18. század második fele és a 19. század első fele, amikor a falusi és mezővárosi kőbányák megnyitása és a fehér bor konjunktúrája biztosította a szükséges feltételeket. Ebben az időszakban készültek a pincebelsőkben a domború faragású reliefek, s a bortároló helyeket pincepásztorok őrizték (Bakó F. 1961: 47, 86–92).

Házi pincék

Az alápincézett középkori városi lakóházak szerves építészeti folytatásaként a történeti borvidékek mezővárosaiban a 18–19. században nagy számban épültek bortároló pincés házak, melyekben szőlőfeldolgozó helyiség (présház, borház) is helyet kapott. A főként kőfalú épületek alaprajzi kiosztása, a pincék és borházak szerkezeti megoldása rendkívül változatos. Észak-Magyarországon leggyakrabban az utcai oldalról pincézték alá a házat. A legegyszerűbb változat szerint csak a szoba alatt volt gerendamennyezetes vagy boltozott bortároló hely. A másik megoldás szerint az utcai frontra nyíló helyiség borház volt (néha raktár és műhely szerepe is lehetett), ami épített vagy vájt lyukpincében folytatódott.

Az udvari oldalról alápincézett házak szintén változatosak. Az alsó szinten a boltozott présház és pince egymásba nyílhat. Hosszabb ház esetén gyakori volt a kamra alápincézése vagy a pincetorok fölé lépcsős kamra építése. Nagyobb borkereskedő házaknál, ahol a felső szinten két lakóegységet építettek, a teljes alsó traktust beboltozták, amiben helyet kapott ászokpince, présház és lakópince is. Kisebb területen, Abaújban és Zemplénben jellemzőek a mélypincés présházas lakóházak. A lakótérből (konyha, kamra) belső, lépcsős lejárat visz a présházba, s innen lejtős folyosó (gádor) vezet a vájt lyukpincébe (Kecskés P. 1989: 242–257; Balassa I. 1991: 551–561). Hasonló, kétszintes kőépületek találhatók a Balaton-felvidéken. E 18–19. századi présházas-pincés építmények azonban {210.} szőlőhegyi szórványtelepülések tartozékai. Két változatuk a legjellemzőbb: a felső szinten szoba-konyha-présház, alul boltozott pince, illetve fölül szoba-konyha-istálló, az alsó szinten boltozott présház és pince (Vajkai A. 1966: 181–188).

Présházpincék

A Tihany–Szigetvár vonalától nyugatra, tehát Délnyugat-Dunántúl területén a szőlőfeldolgozás és bortárolás színtere a szőlőhegyen volt, a tulajdonos parcelláján épült, felmenő falú, több helyiséges hegyi hajlékban, a présházpincében (MNA 274–275. térkép). A 18–19. században az építmény alaptípusa a kétderekú hajlék. A présházban állt a tetőtérbe felnyúló végorsós, bálványos szőlőprés, az átellenes sarokban sarokpadkás nyílt tüzelő szikrafogóval. A présházból nyíló pince lepadlásolt, sokszor ablak nélküli, a hordós bortárolás helye. A présházpincék Vasban és Zalában főként boronából és/vagy sövényből, Somogyban földfalból épültek ollólábas tetőszerkezettel, többnyire kévés szalmafedéssel (Csoma Zs. 1988–1989; L. Szabó T. 1991). A présházas ikerpince abban különbözik a fentiektől, hogy a présház másik oldalán is pince állt, s a két család a présházat közösen használta (Kecskés P. 1985). Ideiglenes vagy állandó kinntartózkodásra is alkalmasak voltak a háromhelyiséges, szobás présházpincék. A szobát a présházból fűtött szemes- vagy tábláskályha melegítette. Az ácstokos ajtókra vastag tölgyfapalló ajtószárnyakat szereltek, amiket bonyolult zárakkal védtek (Tóth J. 1965: 18–22). Mivel a nyugat-dunántúli szőlőhegyi gazdaságokhoz sokszor kaszáló, rét, veteményes kert is tartozott, a présházpincékhez más rendeltetésű gazdasági épületeket is ragasztottak. Ezért megkülönböztethetünk istállós és pajtás présházpincét, s ritkábban L alaprajzzal épített hajlított présházpincét. A szőlőhegyi épületet néha méhes vagy kocsiszín zárta le. A magyarországi présházpincék a szomszédos burgenlandi, stájerországi és szlovéniai gazdasági épületekkel állnak történeti kapcsolatban (Kecskés P. 1992).

Présházas lyukpincék

Funkció és építési mód szerint is két részből álló építmények: felszín alatti boltozott vagy vájt pince fölé felmenő falú, sokszor nyitott fedélszékű, osztatlan présházat építettek. A présházas lyukpince a Kárpát-medencei bortárolás viszonylag új, 18–19. századi fejleménye. Sokszor nem is egy időben készültek. Dunántúl néhány területén a présházpince földbe mélyített borpincét kapott, s Észak-Magyarországon a már meglévő lyukpince fölé présház szerepű helyiséget építettek. A domborzati adottságok és építőanyagok függvényében a présházas lyukpincék számos kistáji változata alakult ki, elhelyezkedésük is rendkívül változatos. Megtalálhatók falun belül utcás vagy soros elrendezésben, határba kivivő út mentén egyesével, illetve csoportosan. Kialakulásukat a korabeli szakirodalom is befolyásolta, ösztönözve a boltozott pincék építésére. Elterjedési területük a századfordulóra jelentősen megnőtt: a Dunántúl keleti felén föl a Garam völgyén át Észak-Magyarország, illetve a Felföld nyugati részéig, mintegy félköríves sávot alkotva (MNA 274–275. térkép). A táji variánsokat ismerjük Baranyából (Kodolányi J. 1958), Tolnából (Andrásfalvy B. 1964), a Velencei-hegységből (Lukács L. 1978), a Budai-hegység területéről (Andrásfalvy B. 1954), a Garam mentéről (Dám L. 1990), Hont és Nógrád megyékből (Novák L. 1977), egyéb észak-magyarországi területekről (Vincze I. {213.} 1958). A Duna–Tisza közén néhány löszpados faluban (Solt, Hajós, Ócsa, Dunaegyháza) és az Érmelléken lelhetők fel a 19. század harmadik harmadában épült helyi változataik.

A présházas lyukpincék megnövekedett jelentősége jelzi a szőlő- és borkultúra racionalizálódását, a lábbal taposó mustnyerés háttérbe szorulását a préseléssel szemben, a kiegyenlítődést, illetve egységesedést a felszín alatti bortárolás irányába. Hasonló tendenciákat tapasztalhatunk a Nyugat-Dunántúlon és a kevéssé ismert erdélyi borvidékeken. Csak az alföldi területeken volt ez a folyamat lassúbb (Keleti K. 1875: 145–150).

A SZŐLŐSKERTEK EGYÉB ÉPÜLETEI

Mint az intenzíven művelt kapáskultúrák területei, a szőlőhegyek és kertek kőgátakkal, földhányásokkal, árkokkal, rakott venyige- és sövénykerítésekkel vagy trágyából épített garádjákkal voltak körülvéve (Varga Gy. 1974: 435–442). A gyepűkkel és mezsgyékkel védett területre hegy- vagy kertkapun lehetett bejutni. A gyepűk és utak éves karbantartásáról már a 15. századtól a hegyközségi rendeletek és városi statútumok rendelkeztek. A szőlőhegyek belső épített környezetét alkották különösen a középhegységi területeken a kőből rakott teraszok és lépcsők, vízelvezető árkok, valamint a talajerózió által lehordott föld felfogására szolgáló liktorvermek (Balassa I. 1991: 76–91). A szőlőhegyeken mindenütt ástak kutakat, a forrásokat hasznosították, s a csapó esőt, illetve rétegvizet tókában fogták fel.

Főként a hegyi szórványtelepülések tartozéka volt a szőlőhegyi kápolna és a belső úttalálkozásoknál épített kőkereszt, melyek a barokk katolicizmus építési gyakorlatát tükrözték. E 18–20. századi objektumokhoz búcsút jártak a szőlőhegyi védőszentek emléknapján (Ambrózy Á. 1933; L. Imre M. 1991).

A szőlőskertek legegyszerűbb, ideiglenes, sokszor felmenő fal nélküli építményeit azért készítették, hogy esőtől védjen, munkaeszközöket tároljanak benne. Az egyterű, tüzelő nélküli, néha földbe süllyesztett építményeket szükséganyagokkal (szőlővenyige, sás, fű, nád) fedték. A szőlőkunyhók alaprajza a Tiszántúlon lehetett körmetszetű, tetején összekötött karóvázzal vagy téglány formán földre állított nyeregtetővel (Dám L. 1979: 270–272). A Duna–Tisza közén a földbe süllyesztett gugyec vagy földbeputri tetőszerkezetét ágasokra állított szelemenek tartották (Novák L. 1975: 253). Hasonló építményeket Erdélyben kalibának, illetve kolnának neveztek.

A felszíni bortárolás területein, a Dunántúl nyugati részén és az Alföldön a 18. század második felétől a szőlőhegyek tartozékai voltak a felmenő falú, egyhelyiséges, többfunkciós épületek, a kunyhók. Ezek az épületek szerszámos kamrák és ideiglenes tartózkodó helyek voltak, s a nagytáji építési gyakorlatnak megfelelő, egyszerű épületszerkezetekkel, nyílt tüzelőkkel készültek. Ezek sorába tartozott a boronafalú, csonkatornyos tetejű nyugat-dunántúli hajlék, a Balaton-felvidéki kőfalú kunyhó, továbbá a tolnai Sárköz földfalú, sarokpadkás, nyílt tüzelős tanyája. A sárfal különböző technikáival készültek a Duna–Tisza köz és a Tiszazug szőlőskerti gunyhói szelemenes tetőszerkezettel. A Tiszántúlon és az Érmelléken maradtak meg legnagyobb számban a szőlőskerti pajták, melyek fala sövényből és földből készült, s bennük tüzelőpadka, füstfogó deszka, illetve szabadkéményes füstelvezetés is megtalálható. A hajdúsági és bihari pajták egy része nyitott vagy zárt tornácos változatban épült sárpadkákkal. Az osztatlan épületek ajtaja általában a rövid oldalról nyílt (Varga Gy. 1974: 447–462).

ISTÁLLÓK

A ház körül tartott igás-, fejős- és hátasállatok számára emelt ólak és istállók építése igen nagy történeti múltra tekint vissza. Megjelölésükre a magyar népnyelv három kifejezést használ. Erdélyben pajtának, a Tiszántúl középső és északi tájain, a borsodi és a hevesi síkságon s Észak-Magyarországnak az Ipolytól keletre eső területein ólnak, más vidékeken (Dél-Alföld, Duna–Tisza köze, Dunántúl, Kisalföld) istállónak nevezik (MNA 271. térkép).

Az Alföldön az istálló, ól a legtöbbször önálló, a lakóháztól vagy más épületektől alaprajzilag és szerkezetileg is független építmény. Még olyan esetben is, mint például a Hajdúságban, a Nagykunságban és a Sárréten, ahol rendszerint közvetlenül a lakóház mögött helyezkednek el. Önálló épületek, fal- és gerincmagasságuk azonban alacsonyabb, mint a lakóházé (Miskolczi L.–Vargha L. 1943: 16; Dám L. 1975: 33; Balogh István 1979: 198). Mindez elsősorban az alföldi gazdálkodás, a településszerkezet és az ahhoz kapcsolódó telekberendezés hagyományaiból fakad, de szerepet játszottak ebben a hatósági előírások is. Már a 17. századból vannak adataink arra, hogy az alföldi mezővárosok statútumai tiltják a lakóházak és az istállók egy fedél alá való építését. Ezt később, a múlt század második felétől megjelenő országos és vármegyei építészeti szabályrendeletek is átvették (Bellon T. 1989).

Az Alföld egyes tájain, elsősorban a Nyírségben és a Kiskunságban a csak néhány számosállattal rendelkező szegényparasztság körében általánosan elterjedt a földbe mélyített verem-, putri-, földistállók, földólak alkalmazása. Az ól gödrét sövénnyel, nádfallal vagy függőleges karópárok közé szorított husángokkal, hasított fákkal bélelték ki, hogy az – különösen a laza homoktalajok esetében – be ne omoljon. Tetőszerkezetük ágasos-szelemenes, nyeregtetejüket dorongokkal, náddal, szalmával, földdel fedték, bejáratul pedig hosszú, lejtős padlózatú gádor szolgált, amelyet karókra állított féltető óvott a csapadéktól. Padlásuk nem volt, a héjazatot pedig belülről gyakran be is tapasztották. Szűk belső terük 2–4 szarvasmarha befogadására volt alkalmas (Dám L. 1981a: 11–13).

{215.} Azokon a vidékeken, ahol a természetföldrajzi viszonyok lehetővé tették a barlangok kialakítását, a lakóházak mellett istállókat is vájtak a mészkő-, tufa-, márga-, löszfalba. Ebben a vonatkozásban elsősorban a Budai-hegységet, a Mátra és a Bükk déli részét és a Tolna megyei Mezőföldet kell megemlítenünk (Bakó F. 1970–1971: 349).

Az alföldi istállók jellegzetes vonása, hogy egykor tűzhellyel is rendelkeztek. Alkalmazásuk a múlt század közepéig általánosnak mondható, s elterjedésük szoros összefüggésben áll az Alföldnek a késő középkor folyamán kialakult és a külterjes szarvasmarhatartáson alapuló, sajátos gazdasági rendszerével: a kétbeltelkes települések elterjedésével és a tanyás gazdálkodás kialakulásával. Eredetileg a lakóháztól, illetve a lakóövezettől távol fekvő szálláskertekben, ólaskertekben építették őket. A 18. századtól, különösen a Jászság, Nagykunság és Hajdúság területén megjelennek a tanyákon is, de egyes vidékeken, mint pl. Sárréten a tüzelősólak álltak a lakótelken is. Az építmény egyben az állatokat gondozó férfiak lakó- és hálóhelye is volt, s a tűzhely világítást, meleget és főzési lehetőséget is biztosított.

Falazatuk anyaga a helyi építészeti gyakorlatnak megfelelően igen változatos. A múlt század első feléből származó istállók között még gyakoriak voltak a sövény-, illetve ritkábban nádfallal készültek, míg a 19. század második felétől már többnyire vert- és vályogfallal épültek. Tetőszerkezetük a legtöbbször ágasos-szelemenes, héjazatuk általában felvert nád, ritkábban zsúp vagy szalma volt. A tüzelősólak jellegzetes tetőformája a kontyostető, amely még azokon a vidékeken is általános volt, ahol a lakóházak csaknem kizárólag nyeregtetővel épültek (Jászság, Kiskunság, Nagykunság). Az alföldi istállók a századfordulón még jórészt padlás nélküliek (MNA 270. térkép). Ez a jelenség a tüzelős-istállókkal hozható összefüggésbe, hiszen azokat sohasem padlásolták le. Helyette a nád- vagy szalmahéjazatot belülről tapasztással látták el, ezzel védve a tetőszerkezetet a tűz kipattanó szikráitól.

A tűz vagy az épület közepén, vagy a bejárat mellett az egyik sarokban égett. Az istálló placcán, közepén az égő tüzet egyszerűen a földre rakták, vagy hogy szét ne fusson, kis gödröt (tűzlik, tűzgödör) ástak neki. A sarokban égő tűz mellé a matyóknál és a borsodi Mezőség falvaiban a fal mellé deszkából, földből ülő- és hálóhelyül szolgáló padkákat építettek, s rendszerint ilyen padka választotta el a tűz környékét az épület belsejétől. A Tiszántúlon a tűz kis földpadkán égett, melyet a fal mellé épített fekvőpadkák öveztek, s a jószágoktól a másik oldalon alacsony fallal választották el. A Sárréten a tűz fölé deszkából, nádból, kóróból készült kandallónak, tűzszekrínynek nevezett füstfogót építettek, de a nagyobb méretű istállók már kisebb szabadkéménnyel rendelkeztek (MNL 5: 387–389).

A Nagykunság és környékének jellegzetes építménye a pitvarólas tanya, ahol a ló- és ökörólra osztott istállóhoz keskeny, boglyakemencével fűtött szoba is csatlakozik. A szoba ajtaja az istállóból nyílik. Az istállóból fűtött kemence szája előtt gyakran katlanokkal is ellátott tüzelőpadka áll, mely főzésre szolgál. Föléje szikra- vagy füstfogó, a múlt század második felétől oszlopokkal alátámasztott favázas, nád- vagy sövényfalú, tapasztott, kisméretű szabadkémény borult. A tűzhely környékét alacsony fal vagy sárból, vályogból épült ülőpadka választotta el az istállótól (Vargha L. 1940).

A paraszti gazdaságban végbement szerkezeti változások térhódításával párhuzamosan ezek az archaikus építmények is fokozatosan kiszorultak a használatból, átadva helyüket az építészeti szempontból is fejlettebb, tűzhellyel már nem, de minden esetben {216.} padlással is rendelkező istállóknak. Az újabb istállók elterjedését nagymértékben elősegítették a hatósági előírások is. A 18–19. században a kötelező katonai beszállásolások terjesztették el az ún. katonaistállókat, német istállókat, amelyek rendszerint kétoszta-túak voltak, szénapadlással és szénatartóval (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 36).

Az Alföld kivételével a Kárpát-medence magyar nyelvterületének más tájain az istálló általában a lakóházhoz vagy más épülethez csatlakozik. Fejlett istállózó állattartáshoz és rétgazdálkodáshoz kapcsolódva terjedtek el az ún. csűristállók vagy istállóscsűrök, ahol az ólat a csűr egyik részéből rekesztik el. A Délnyugat-Dunántúlon, Somogyban, Zalában, a Göcsejben és Őrségben a pajtának nevezett csűrök döntő többségükben három-osztatúak, s az egyik csűrfiók helyét istálló foglalja el. Hasonló felépítésű csűrök az északi magyar nyelvterületen is felbukkannak (Paládi-Kovács A. 1979: 444; Selmeczi Kovács A. 1976: 128–138).

Az istállóscsűr a magyar nyelvterület keleti tájain, Erdélyben is széleskörűen elterjedt. Kalotaszegen pl. a csűr háromosztatú, s a csűrfolyosótól jobbra, illetve balra helyezkedik el a tehén-, ökör-, bivaly- vagy lópajta. A csűr és az istálló is külön bejárattal rendelkezik. Hasonló csűristállók jellemzik a Fekete-Körös völgyét is, ahol a szín (csűrfolyosó) két oldalán egy-egy pajta található, külön a teheneknek, külön az ökröknek, illetve a lovaknak. A csűristálló általánosan elterjedt építmény a Székelyföldön is, ahol számos helyi változata alakult ki. Ugyanakkor a Mezőségben, a Szilágyságban és Szatmárban az istálló és a csűr már különálló épület (Bátky Zs. 1941: 204–208; Kós K. 1989; Dám L. 1992: 186–189).

A Felvidéken, a Kisalföldön és a Dunántúl nagy részén az istálló más gazdasági építményekkel együtt egy fedél alá épül a lakóházzal. Sőt egyes esetekben, mint például a Zempléni-hegységben vagy a Hegyközben, mint a lakóház harmadik helyisége, annak szerves részét alkotja. Néhány esetben az istálló ajtaja nem a szabadba, hanem a pitvarba nyílott (Balassa M. I. 1994: 50–51).

A lakóházzal egy fedél alá épített istállók anyagukban, szerkezetükben és többnyire méreteikben megegyeznek a házzal, hiszen azzal egy időben, ugyanazon mesterek készítették.

Az istállók belső terének szellőzését és megvilágítását kisméretű ablakok szolgálják, melyek archaikus formája legfeljebb emberfej nagyságú lyuk volt, amit nagy hidegben szalmával, ronggyal tömtek be. Az ajtók, különösen az Alföldön, általában kétrészesek kéttáblásak voltak, ahol a felső rész kitárásával biztosították a szellőzést, míg az alsó zárva maradt. A tüzelősistállókban ugyanakkor ily módon segítették elő a tűz füstjének gyors távozását is.

Azokon a vidékeken, melyeknek lakói egykor nagycsaládszervezetben éltek, egy telken több istálló is található. A Heves megyei palóc falvakban sok esetben a nagycsaládból kiváló kiscsaládok a telken egymás mögé építik lakóházaikat és istállóikat. Az istállók ugyanolyan sorrendben sorakoznak egymás mögött, mint ahogyan tulajdonosaik lakóházai követik egymást (Selmeczi Kovács A. 1989: 791–792).

A 20. században a marhahús termelésére és a tejtermelésre szakosodott parasztgazdaságokban, különösen a Dunántúl németek lakta falvaiban hatalmas méretű istállókat építettek, melyek nagysága rendszerint a ház méretét is meghaladta. A jobbára kőből, illetve téglából épült istállókban különválasztott helyet biztosítottak a tejelő, a növendék és az igavonó jószágnak, és az istálló belső kialakítása és berendezése a nagyméretű, {217.} piacra termelő gazdaság igényeit szolgálta. Az ilyen portákon gyakran az a furcsa helyzet állt elő, hogy az udvar tekintélyes részét elfoglaló, korszerű anyagokkal és szerkezetekkel épült istállók (és pajták) mellett szerényen húzódott meg a régi építési hagyományokat őrző lakóház. Sok helyütt a század 50-es éveiig ez a kettősség jellemezte a portákat és a faluképet.

BAROMFI- ÉS SERTÉSÓLAK

A sertés- és baromfitartás építményei a belterjes gazdálkodás térhódításával jelentek meg a parasztság portáin, s számottevő elterjedésük a múlt században indult meg.

A századforduló évtizedeiben még gyakoriak voltak a veremólak, különösen az Alföldön. Szabolcsban a disznóverem, hízlalóverem 160–180 cm mély, kör alaprajzú gödör volt. A hízásra fogott állatot belökték ebbe a verembe, s egészen a disznótorig ott tartották. A Hortobágyon és környékén a malacokat tartották földkunyhóra emlékeztető ólakban, de építettek földbe ásott disznópajtát a székelyföldi Kászonban is (Kós K. 1989: 225; Szabadfalvi J. 1991: 152–153). A tyúkveremre vonatkozó legtöbb adat a Dél-Alföldről, a Kis- és Nagykunságból származik, és készítettek vermeket a ludak részére Tolna és Baranya Duna menti területein is (MNA 128. térkép). Hódmezővásárhelyen és környékén a tyúkverem 150–200 cm mély, téglalap alaprajzú, gödre fölé ágasos vagy ollóágasos szelemenes szerkezetű, gyékénnyel fedett tetőt emeltek, amit kívül pelyvás sárral tapasztottak be. Az építmény gödrét sok esetben tapasztással és meszeléssel is ellátták. A lejárást lépcső vagy létra biztosította, s az állatok 2–3, a falba épített rúdon, ülőn helyezkedtek el (Kiss L. 1958: 67; Nagy Gy. 1968: 105). Az alföldi falvak belső legelőin, közvetlenül a települések szélén gyakran találkozhatunk egyszerű, kisméretű tető- és kúpos kunyhókkal, melyeket az oda kicsapott baromfik, malacok számára emelnek nyáridőben. Ezeket az ideiglenes jellegű kunyhókat sokszor tapasztással is ellátják, hogy a csapadéktól nagyobb védelmet nyújtson. Hasonló nyári ólakat emelnek jószágaik számára az alföldi pásztorok is szállásaikon (Dám L. 1972–1974: 112–113; Szabadfalvi J. 1991: 153).

A Kárpát-medence Tiszától keletre eső alföldi és erdélyi tájain általánosan elterjedtek a kör alaprajzú sertés- és baromfiólak. Építőanyaguk többnyire nád, vessző, kóró és vályog. A sövényfalú disznóólakat a földre építették, a baromfiólak azonban ágasokon, lábakon állnak. A szatmári tyúkólak felépítése teljesen megegyezik a tengerikasokéval, s az is gyakori, hogy a feleslegessé vált tengerikast használják tyúkólnak. A Bódva völgyében vagy a Szatmár megyei Avasságban a tyúkólat kerekre fonták, s azt állították egy fából készült oszlop tetejére (Gunda B. 1937: 48).

A valódi kerekólak hazája azonban a Közép- és Dél-Tiszántúl, sőt megtalálhatók Bácska magyar és bunyevác falvaiban is (Szenti T. 1976–1977: 309; Harkai I. 1983: 90). A kerekólakat baromfi- és sertéstartásra egyaránt használják, sőt igen gyakori, hogy egy-egy ól kettős funkciót is betölt. Ilyenkor az épületet kétszintesre készítik, alsó része disznóól, felső része tyúkól (Barna G. 1971; Szenti T. 1976–1977; Szabadfalvi J. 1991: 157–159).

Erdélyben, a Felföldön és a Dunántúl nagy részén általánosan elterjedt építmény a hidas vagy hidasól. „A hidasól talpgerendán álló, könnyen szállítható, tehát szétszedhető és könnyen összeállítható kizárólagosan fából, borona vagy zsilipelt technikával készült, többnyire egy- vagy kétosztatú, eredetileg karámmal nem rendelkező, többnyire belső {218.} vályúval és felnyitható ajtóval (lippentővel) ellátott jellegzetes sertésól” (Szabadfalvi J. 1991: 159). Talpgerendáit farönkre vagy kőre fektetik. Erdély több vidékén, így a Kis-Küküllő völgyében és a Mezőségben általánosak a felhajtott orrú talpra épített disznóólak. Ezek a „szántalpas” épületek alkalmasak voltak arra, hogy az udvaron ökrök segítségével bárhová elvontathatók legyenek (Kós K. 1989: 156). Elsősorban az erdőkben gazdag területek sertésólja, de a századfordulón még gyakoriak voltak az észak-alföldi és tiszántúli mezővárosok, falvak telkein is, ahová szétszedett állapotban a vásározások révén jutottak el a Felvidék és Erdély építőközpontjaiból (Dám L. 1992: 181–182).

A fent ismertetett formák mellett a föld- és kőépítkezésű területeken általánosan elterjedtek a téglalap alaprajzú, gyakran többosztatú, nyereg- vagy bogárhátú tetővel ellátott disznó- és baromfiólak. Az előbbiekhez minden esetben csatlakoztak sövényből font vagy deszkából készült karámok, kifutók is. Az aklos disznóól fala készülhetett földbe rögzített karókból, fonhatták sövényből, építhették sárból, vályogból, kőből, téglából egyaránt. Ha padlásuk is van, azt többnyire tyúkólnak használják (Szabadfalvi J. 1991: 156–157).

GALAMBDÚCOK ÉS MÉHESEK

A városi, falusi, tanyai telkek „kiemelkedő” építménye több tájunkon a magas oszlopokra állított galambdúc. A rendszerint fából, deszkából készült többszintes, zsindellyel vagy cseréppel fedett építmények homlokzatát két oldalról a röplyukak jellegzetes sora tagolja. Az Alföldön sokfelé, így a Sárréten vagy a Dél-Tiszántúlon sövényből is fonták őket. A kisebb dúcokat egy oszlopra, a nagyobbakat kettőre állították. A Dél-Alföldön gyakoriak a vályogból falazott, lábakon álló nagyméretű épületek is. A galambdúcok fedésére a nád, zsúp vagy szalma nem volt alkalmas, mert a madarak azt hamar „le-rúgták”. Ezért fedték zsindellyel, illetve cseréppel. Erdélyben gyakori, hogy a székely kapu néven közismert fedeles kapuegyüttesbe építik be a galambdúcot is (Bálint S. 1956; Nagy Gy. 1968: 146).

Az állattartás sajátos építményei közé tartoznak a méhesek, azaz a különböző méhlakásokat (köpű, kas, kaptár) befogadó épületek. Építőanyaguk, szerkezetük, felépítésük a helyi hagyományoknak megfelelően rendkívül sokszínű. A lábakon álló, oldalfal nélküli féltetős, polcos méhesektől kezdve, a borona-, sövény-, sár- és kőfalú, több oldalról kerített, zsúppal, náddal, zsindellyel, cseréppel fedett építményekig mindenfajta építőtechnika és szerkezet jellemző rájuk. Tájolásuk mindig keleti. A méhes sajátos formája a Kárpát-medence északkeleti területein, a Bodrogközben, a Szatmári- és Beregi-Erdőháton, a Szilágyságban, a Mezőségben és Kalotaszegen meghonosodott körméhes vagy kelence. Általában a beltelekhez kapcsolódó kertben helyezték el. A kelence többnyire négyzet, ritkábban kör alaprajzú, sövény-, borona-, deszka- vagy nádfalú, 2–3 méter magas, ajtóval ellátott zárt méhes. Belül a fal mentén 1–3 sorban polcok futnak körbe, s ezen állnak a méhlakások. A falon zsúppal, náddal, zsindellyel fedett, kb. egy méter széles tető fut körbe, míg az építményen belül kis udvar van, melyben sokszor virágoskertet alakítottak ki. A kerített méhesekre vonatkozó első adatok a 15. század közepéről származnak, s használatát a modern kaptáras méhtartás csak századunk közepe táján tudta kiszorítani a gyakorlatból (Szabadfalvi J. 1956: 451–458; Balassa M. I. 1971; Kotics J. 1988: 54–61).

KUTAK

A háztartás és a gazdaság vízszükségletét biztosító kutak bélelésük és a vízvétel módja szerint különböző típusokba sorolhatók. Az Alföldön a kútbélés anyaga nád, vessző, sövény, zsombék. A zsombékkutat a növények összefüggő burkolata védte a beomlástól. A sövénykutak kerek aknájába vesszőből font kasokat eresztettek le részletekben, egy-két méteres ízenként. Ez az eljárás egyébként a Kárpát-medence magyar nyelvterületén mindenütt ismert, éppen úgy, mint a kútgödör fával való bélelése. Ennek a Göcsejből ismert archaikus formája a kivájt fatörzs, bodon vagy köpű, ami odvas és megfelelően széles fából készült.

Széles körben elterjedt a rovás- és deszkakút. Az előbbi esetben a bélelést fészkelt vagy lapolt boronatechnikával, hasított, ácsolt pallókból készítették. A deszkakút számára viszont rámát ácsoltak, amely egy alsó és egy felső négyszögletes keretből és azokat a sarkokon összekötő, hosszú oszlopokból állt. Erre a vázra szegelték a bélésdeszkákat, melyek lehetőleg tölgy- vagy akácfából készültek.

Nagy hagyományai vannak a kőkutak készítésének is azokon a tájakon, ahol a kő könnyen beszerezhető építőanyag volt. A kő vagy a múlt század második felétől fokozatosan elterjedő téglakutak falát a gödör fenekére állított, fából ácsolt keretre, járomfára, ászokra, kalickára építették, s tetejüket szintén keményfából egyberótt kútgerágyával zárták le (Gönczi F. 1905; Dám L. 1975: 147–149; Ujváry Z. 1969: 367–372; MNL 3: 362–364).

A kút szája fölé emelt falazat, amit Erdélyben és a Partiumban garágyának, a Felföldön, a Duna–Tisza közén és a Dél-Alföldön rovásnak, máshol kávának, kámvának, {220.} kámvónak neveznek (MNA 281. térkép), rendszerint ugyanolyan technikával készült, mint a kút bélése.

A kutak víznyerőszerkezetük formája alapján négy csoportba sorolhatók: gémes-, hengeres-, csigás- és horgaskutak. Közülük a legelterjedtebb, az Európában mindenütt ismert, nagy múltú gémeskút, amelynek három lényeges szerkezeti eleme az ágas (ez lehet villás vagy vésett), a gém és az ostor, ez utóbbit a Dunántúlon sudárnak nevezik. Az ágas tetején az ágak között fatengelyen vagy vaspálcikán mozog a kútgém, amely egyensúlyának középpontjában átfúrt gerenda, s így egy kétkarú emelő szerepét tölti be. A gém egyik végén lóg a nehezékül szolgáló kolonc, a másikon kötéllel vagy lánccal kapcsolódva az ostor, egy vékony fenyőfából készült könnyű rúd, melynek alsó végéhez kankarikán keresztül kapcsolódik a veder.

A hengereskút, amely elsősorban a Dunántúlon és az Északi-középhegységben terjedt el, több lokális változattal is rendelkezik, s rendszerint tetővel is ellátják. A Zempléni-hegységben a deszkából készült nyeregtető közvetlenül az alacsony kávára borul, a hengert pedig hajtókar, korba segítségével mozgatják. Ezért nevezik korbáskútnak. Máshol, főképpen a Dél- s Nyugat-Dunántúlon a káva fölött kb. egy méter magasságban széles nyeregtető védi a hengert és a kutat, a legtöbbször azonban csak egy keskeny tetőt találhatunk közvetlenül a henger fölött (MNA 277. térkép). Ugyanitt gyakori a kútkáva fölé széles nyereg- vagy sátortetővel készült, fűrészelt díszítésű kútház, melynek hengerét többnyire kerékkel hajtják meg. A hengereskutat általában kerekeskútnak nevezik, de hívják tekerős-, hajtós-, csigáskútnak is (MNA 278. térkép).

Földrajzi elterjedését tekintve a legkevésbé jelentős forma a csigáskút, amely csak a Nyugat-Dunántúlon fordul elő. Ennél a típusnál a víz felhúzására állványra erősített csiga {221.} szolgál. Azokon a területeken viszont, ahol a kutak vízszintje magasan van, a vizet emelőszerkezet nélkül, bármiféle kampós bottal, horoggal föl lehet húzni. A horgaskutak mindenekelőtt a Mezőségben, a Felföldön, a Kisalföldön és a Nyugat-Dunántúlon terjedtek el (MNA 276. térkép).

KERÍTÉSEK, KAPUK

A település egyes részeit határoló kerítések is tulajdonképpen falazatok, s ezért építményeknek tekinthetők. A magyar népi építészet nem ismer olyan építőanyagokat és technikákat, amelyeket a kerítések építésénél ne alkalmaztak volna. Akár egy telken belül is különböző korok jellemző kerítésformáival találkozhatunk. A kerítések nemcsak megakadályozzák a szabad közlekedést a különböző belterületi vagy határbeli egységek között, de minden esetben határvonalat is jelölnek. Az alföldi falvakban, így a Nagykunságban, a Jászságban, Sárréten még a századfordulón is megfigyelhetők voltak a telek határvonalát jelölő keskeny árkok, melyek múltja a középkorig nyúlik vissza (Szabó István 1969: 24). De ebben a történeti korszakban szintén általánosak voltak a kökény- és galagonyabokorból rakott töviskerítések (töviskert, gyepűkert), melyek Erdélyben és a Felvidéken még ma is megfigyelhetők (Kós K. 1989: 159).

Az egyik legáltalánosabb és talán legnagyobb múltú forma a sövénykerítés. Készítése ugyanolyan technikával történik, mint a sövényfalé, azaz egymástól kb. lépésnyi távolságra a földbe felül is kihegyezett karókat vernek, s erre fonják galagonya- vagy fűzfavesszőből a kerítés falát. A fonásmód egyben díszítésül is szolgál. Az Alföld egykor nagy kiterjedésű rét- és mocsárvidékein gyakori volt a nádkerítés, amely olyan technikával készült, mint a szárnyék típusú pásztorépítmények. Az erdőben gazdag területeken a kerítések legfőbb anyaga a fa volt, melyből boronatechnikával, zsilipeléssel építettek kerítést.

Az Alföldön még a múlt század második felében is gyakori volt a trágyából, földből, szalmából emelt garánya vagy gerágya, amelynek építése a rakott sárfaléhoz hasonlított. Az alföldi települések módosabb gazdái gyakran emeltek magas, vályogból falazott, tapasztott és fehérre meszelt utcai kerítéseket, hogy az udvarba a kíváncsiskodók be ne lássanak. Kőben gazdag vidékeken a Felvidéken és a Dunántúlon divatos a kőkerítések építése, amelyeket (legalábbis az utcafronton) léc- és deszkaelemek beépítésével tettek színesebbé (MNL 3: 195–196; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 118–119).

A fűrészelt faáru nagy tömegű megjelenése tette lehetővé a 19. század utolsó harmadában a deszka- és léckerítések elterjedését, amelyek sok vidéken ma is jellegzetesek. Készültek zsilipelt technikával is, melyeket rótt palánknak vagy rováskerítésnek is neveztek. Általános az is, hogy a kerítésoszlopokra, culápokra szögezik fel a vízszintesen egymás fölé állogatott deszkákat. Gyakran előfordul, hogy a kerítésoszlopok tetejét ferdére vágják, s erre deszkát, prémfát, zsindelyt szegeznek, amely mint egy fél nyeregtető védi a kerítés tetejét az esőtől. A deszkakerítés egyik, igen sok faanyagot kívánó változata, amikor a deszkákat függőlegesen helyezik el oly módon, hogy az oszlopok alsó és felső végét vékony gerendákkal, riglifákkal kötik össze, s ezekre szegezik a deszkát. A gazdag díszítési lehetőséget kínáló léckerítés annyiban különbözik az előbbitől, hogy a riglifákra deszka helyett 4–5 cm széles és egymástól ugyanilyen távolságra helyezett, felső végükön ék vagy tulipán alakúra faragott léceket szegeznek.

{222.} A kerítések szerves részét alkotják a lakók, illetve a lábasjószág és a járművek közlekedésére szolgáló kis- és nagykapuk. Anyaguk és technikájuk is megegyezik a kerítésével, különösen az archaikus formáknál. Sok esetben a kerítés egy-egy elemének kiemelhetővé tételével létesítettek kaput, máskor a kerítés egy szakaszát olyan alacsonyra építették, hogy azokon át lehessen lépni. A hágcsók két oldalára gyakran farönköket, köveket tettek, hogy könnyebb legyen a közlekedés (Bátky Zs. 1941: 118–119). A régi kapuk egyszárnyúak voltak, gyakran csak egyszerű nád- vagy vesszőtáblák, de készítették őket rudakból és deszkából is.

Az egyszárnyú kapuk egyik speciális formája a tőkés kapu, melynek felső gerendáját hatalmas tuskós tölgyfa alkotta. Erre erősítették a sövényből, lécekből, deszkából készült falazatot. A tuskó biztosította az ellensúlyt, melynek révén a kapu könnyen billenthető, emelhető és kifordítható volt. Elterjedése valaha szélesebb körű lehetett, ma csak a szatmári és beregi Erdőhátról, az Avasságból és Máramarosból ismert (Gunda B. 1984: 62–63). A nagykapuk többnyire kétszárnyúak voltak. A kapuszárnyak stabilitását biztosító félfákat, bálványokat vastag faderekakból alakították ki. A szárnyak oly módon kapcsolódtak hozzájuk, hogy a szárny deszkázatát átfogó keresztpántokra vasfüleket, sarokvasat szereltek, s ezeket a kapubálványokba vert kovácsoltvas csapokra illesztették.

A kiskapuk gyakran a nagykapuktól eltérő szerkezetben és igényesebb kivitelben készültek. Archaikus vidékeken közvetlenül az eresz aljába vagy a tornácba építik, általában azonban a lakóháztól távolabb áll, egy szerkezeti egységet alkotva a nagykapuval. A jobbágyfelszabadítás után a kapu a rang kifejezőjévé, a porta díszévé vált, ezért kivitelezésére és díszítésére nagy gondot fordítottak. A Nyugat-Dunántúlon s a szomszédos kisalföldi területeken szép kivitelezésű, késő középkori szerkesztési elveket követő kapukat találhatunk. Az Alföldön egyszerűbb, barokkosan tagolt felületű, domborműves kapuk készültek, melyek közül különösen a nagykunságiak, sárrétiek, hajdúságiak emelkednek ki, különböző fűrészelt, figurális díszítményekkel ellátott vízvetőik, kapujuk, tornyuk révén. A 19. század második felében főleg mezővárosainkban terjedtek el a falazott, vályogból, téglából, kőből épített és kőfaragásokkal díszített kapubálványok. A Bakony és a Balaton-felvidék, a Dunakanyar és környéke, a Mátra és a Bükk kőépítkezésű vidékei, Tokajhegyalja, az erdélyi Mezőség és Szilágyság kőkapui emelhetők ki (MNL 3: 212).

A kapukat, különösen a Tiszától keletre és északra fekvő tájakon az időjárás viszontagságai ellen tetővel védik, ami azonban kitűnő alkalmat nyújt a díszítésre is. A fedeles kis- és nagykapuk többnyire egységes szerkezetet alkotnak, sőt egyes változatoknál a kiskaput a nagykapu nyíló szárnyaiba építik be. Erdélyben a fedél alá galambdúcot is építettek, ezek voltak a galambbugos kapuk. A kapubálványok, a szemöldökgerenda és a rögzítésüket szolgáló kötőgerendák felülete kitűnő alkalmat nyújtott a karcolt, vésett, faragott, fűrészelt és festett díszítésre. A fedeles kapu eredete a 16–17. századi udvarházak kapuiban keresendő. A köztudat székely kapu néven tartja őket számon, ami azzal magyarázható, hogy itt maradtak fent a legnagyobb számban, s innen származnak a legszebben díszített példányok is. Elterjedésük szélesebb körű volt, mint a Székelyföld vagy Erdély. A néprajzi kutatások az erdélyi példányokhoz közel álló, méretben és díszítésben némileg eltérő, fő szerkezeti sajátosságaikban azonban azonos fedeles kapukat tárt fel a Zobor-vidéken (Nyitra m.). De fedeles kapukon lehetett bejutni az őrségi, göcseji kerített házak udvarára, és a mezővárosi parasztpolgárság, az iparos és kereskedőréteg országszerte {223.} szívesen épített portája elé ilyen építményt. A magyar nyelvterület centrális vidékein a fedeles kiskapuk és kapuegyüttesek feltűnően barokkos jellegűek, míg a Nyugat-Dunántúlról és az Erdélyből származó középkori eredetű ácsszerkezetekkel, gótikus arányokkal, a reneszánszhoz közel álló ornamentikával rendelkeznek. Közülük is kiemelkednek Kalotaszeg reneszánsz eredetű vésett, mélyített, metszett és színes festéssel ellátott fedeles kapui (MNL 2: 84–90; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 120–121).

A parasztudvar építészeti képét még számos más, kisebb méretű és jelentőségű épület gazdagította, melyek különböző időben és különböző tájakon kerültek a lakóházak és a nagyobb gazdasági épületek közelébe. Ilyen volt a birkaól, kecskeól, a fészer, a favágitó, a különféle kamrák, műhelyek, udvari pincék sora. Sok helyütt építettek kocsiszínt, pelyvást és füstölőt, ritkábban sütőházat vagy kenyérsütő kemencét. A századforduló óta mind több portán jelent meg a nyárikonyha, ahová egész évben áttevődtek a főzési, sütési munkák. Német falvakban a munkából kiöregedett szülők részére kis, különálló hajlékot építettek. Általában nem hiányzott a ház mellől a kutyaól sem. Mindezek az épületek azonban nem őriztek jellegzetes építészeti vonásokat (Füzes E. 1983).

TEMPLOMOK

Falusi templomaink ma tarka képet mutatnak. Számos, középkori eredetű és az évszázadok során a közösség növekedésének megfelelően bővített, a kor ízlése szerint alakított templomunk mellett falvaink képét mégis a barokk templomok határozzák meg elsősorban. E templomok a kamarai építési hatóságok mintatervei, nagybirtokosok alkalmazásában álló, gyakran idegen származású mérnökök, építőmesterek tervei alapján épültek, a falu népe legfeljebb fuvarozással, robotmunkával vett részt építésükben (Marosi E. 1975: {224.} 46–55; Cs. Dobrovits D. 1983). Falusi jellegüket az épületek kisebb dimenziói, provinciális megjelenése, a korstílusok elemeinek megkésett alkalmazása és egymással való elegyítése, a megszokott formákhoz való ragaszkodás jelentik (Marosi E. 1975: 15).

A népi építészet körébe azok a fatemplomok tartoznak, amelyekből mára alig pár maradt meg hírmondónak a Felső-Tisza-vidéken, lényegesen több a Felvidéken és Erdélyben. Az ilyen, többnyire torony nélküli, borona- vagy talpas-sövényfalú templomok egykori széles körű elterjedtségére tengernyi adattal rendelkezünk ma már az ország szinte minden területéről (Balogh Ilona 1935; Herepey J.–Szabó T. A. 1939; Körmendy J. 1971 stb.). Lényeges azonban annak mérlegelése, mennyiben jelentett ez egy-egy területen a középkortól folyamatosan fennmaradt, elterjedt építőgyakorlatot, mennyiben volt a török hódoltság korának s az újjáépítés első korszakának ideiglenes szükségépítkezése, mennyiben a protestánsok templomépítését korlátozó rendelkezések következménye, s mennyiben a szegénység, elmaradottság jele (Balogh Ilona 1935: 27–28; Kováts J. I. 1942: 9). Legnagyobb számban protestánsok használatában maradtak fenn ezek a templomok egykor fában gazdag vidékeken, ahol a faépítkezésnek nagy hagyománya volt. Fennmaradásukat a vidék peremhelyzete, a fejlődéstől való elmaradása indokolta, a gyülekezetnek ugyanis nem volt elég anyagi ereje új kőtemplom építésére (Domanovszky Gy. 1936: 45–46; Entz G. 1986: 202).

Ágasegyháza, Gerendásegyház, Botegyháza helyneveink a 14. századból, valamint számos okleveles forrás bizonyítja, hogy fa- és sövénytemplomok az egész középkor folyamán épültek (Balogh Ilona 1935: 16–21; Entz G. 1986: 187–191; Koppány T. 1993: 2). A fennmaradt kései emlékek alapján azonban nehéz egyházi faépítészetünk korai szakaszát megrajzolni. Legkorábbi, ma is álló falusi templomaink ugyanis legfeljebb a 12. század végéről származnak, s ezek mind kőtemplomok. A Szent István és Szent László által elrendelt, 10 falu számára építendő templomoknak nem maradt nyomuk. Ebből számos kutató joggal következtet arra, hogy ezek zömmel faszerkezetű templomok lehettek, ezért söpörte el őket a tatárjárás vihara (Marosi E. 1975: 23–24; Entz G. 1986: 184–187). E legkorábbi templomainkra merészség lenne következtetni a fennmaradt, későbbi emlékanyag alapján. Fatemplomaink ugyanis kevés kivételtől eltekintve arról tanúskodnak, hogy alaprajzukat, szerkesztésmódjukat, toronyformájukat a gótika korának kőtemplomaitól kölcsönözték (Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. 1975: 135–136). A késő gótika volt az a korszak, amikor falusi templomok még nagy számban épültek, s ez az alaprajz rögzült a 16–17. század építkezésekre egyáltalán nem kedvező időszakában (Balogh Ilona 1935: 85).

A török kor a protestantizmus terjedésének ideje is. Minthogy a török hatóságok új templomok építését – különösen az erődítményként felhasználható, szilárd, tornyos templomokét – tiltották, a korábbi századokból fennmaradt templomokat vették birtokba az új vallás hívei, mint ahogy a katolikusok is a meglévő templomokat toldozták-foldozták. Ezek teljes pusztulása esetén legfeljebb fa-, sövény- vagy sárfalú, kisméretű, torony nélküli templomok, oratórium szóval jelzett kápolnák, imaházak építésére nyílt mód, melyek élettartama rövid volt (Csekey S. 1942: 75–77; Vass J. 1942: 256–258). Nem változott ez a gyakorlat a török alóli felszabadulást követően sem, amikor az általános szegénység, ugyanakkor az elpusztult templomok gyors helyreállításának vágya magyarázza a fa-, sövény- és sárfalú templomok általános térhódítását. E korban földbe {226.} vert karók közé font, sőt nádfalú és veremtemplomok is készültek. Különösen a leginkább elpusztult hódoltsági területeken épültek nagy számban fa- és sövénytemplomok, a korai canonica visitatiók és az Acta cassae parochorum adatai szerint katolikus felekezetűeknél éppúgy, mint protestánsoknál (Körmendy J. 1971; Marosi E. 1975: 44; Bakó F. 1978: 44, 47, 50; Zentai T. 1991a: 36, 38, 42–43). A 18. században pl. a Balaton-felvidéken is elszaporodnak a fa- és sövénytemplomok, ahol pedig a fennmaradt román kori eredetű falusi templomok, illetve templomromok tanúsága szerint már a középkorban legtöbb falu kőtemplommal rendelkezett (Guzsik T. 1979; Koppány T. 1993: 17–24). Míg azonban a katolikus fatemplomoknak a 18. század második harmadától meginduló nagyarányú építkezésekkel alig maradt nyomuk – egyik utolsó példányukat, a zalacsébi boronafalú templomot Rómer Flóris rajza örökítette meg (Rómer F. 1871: 4–6) –, addig protestánsok számára az ellenreformáció szellemében született törvénycikkek, rendeletek, a templomépítést tiltó vagy annak módját aprólékosan megszabó előírások egészen II. József Türelmi rendeletéig (1781) konzerválták ezt az építőgyakorlatot (Nagy S. 1942: 145; Tóth E. 1942: 110).

Az e korban épült protestáns templomok inkább házhoz, pajtához, magtárhoz hasonló, romlékony anyagból emelt imaházak voltak, tornyuk, harangjuk nem lehetett, az engedélyezett építésmódtól való eltérés így is néha a templom, imaház lebontását vonta maga után (Csekey S. 1942: 91–94; Sólyom J. 1944: 88–91). Ilyen körülmények között a faépítkezésnek az az előnye is megvolt, hogy a templomot szükség esetén gyorsan szétszedhették, mint ahogy a templomok, haranglábak új helyre való vontatására is gazdag hagyományokkal rendelkezünk (Kováts J. I. 1942: 9; Gunda B. 1989: 187–188; Kós K. 1989: 30, 112). Míg a katolikus templomokat rendszerint világi és egyházi nagybirtokos kegyurak, vagy maga a kamara, emelték fejlett építési szervezetükkel, függetlenül a helyi hagyományoktól, addig az egykorú protestáns templomok a gyülekezet erejéből, aktív közreműködésével, környékbeli ácsok, faragómolnárok hagyományos tudására alapozva épültek, többnyire köz- és kisnemesi patrónusok támogatásával. Ez magyarázza a protestáns egyházi építkezés népi jellegét e korszakban (Bibó I. 1967: 542).

A Türelmi rendeletet követően az üldözött protestáns egyházak óriási lendülettel, olykor erejüket felülmúlva láttak hozzá a gyülekezet erejét hirdető templomok építéséhez. A katolikusoktól átvett templomok hosszas használata magyarázza, hogy a Türelmi rendelet után épülő templomok is a hagyományos hossztengelyes elrendezésűek, csupán a berendezéssel, a karzatok, padsorok elhelyezésével alakítják a belső teret a református, illetve evangélikus liturgia számára alkalmassá. E korban a protestáns templomépítészet is elveszíti népi jellegét (Friedrich L. 1944; Révész I. 1944; Bibó I. 1967). Fa- és sövénytemplomok már csak a peremterületek szegény kis gyülekezetei körében épülnek, illetve maradnak fenn.

A fa- és sövénytemplomokra vonatkozó rengeteg adat, engedélyezési irat, sőt fennmaradt rajzok ellenére a vázolt okok következtében igen kevés ilyen építmény érte meg korunkat, azok is elsősorban a peremvidékeken. A Dunántúlon mindössze az 1913-ban lebontott kemsei templom őrizte századunkig a nagy múltú talpas-sövényfalú építkezés emlékét (Zentai T. 1991a: 44), a Felső-Tisza-vidéken a tákosi és a mándi sövénytemplom, valamint a mándoki boronafalú templom. Utóbbi kettő szabadtéri múzeumba került, így bontási tapasztalataik sokban gyarapították e templomok szerkezetére vonatkozó ismereteinket (Gilyén N.–Horn A. 1984; Kecskés P. 1982; Balassa M. I. 1986; 1993). {227.} Több fatemplom őrződött meg a fában, faépítkezési hagyományokban gazdagabb Erdélyben és a Felvidéken.

E templomok a gótikában kialakult alaprajzot, szerkesztésmódot őrzik, így a típus kialakulása is e korra tehető, a későbbi korszakok már csak a díszítésükben hagytak nyomot. A mándi templom esetében a templomnak mintegy két évszázaddal korábbi, 1592-es építését valószínűsítik a legújabb kutatások, ellentétben a templom 1790-es építési feliratával (Balassa M. I. 1993). Hasonló templomok azonban a 18. század végén is épültek a közeli Bereg megyében, amint azt az engedélyezési iratokhoz mellékelt tervrajzok tanúsítják (Domanovszky Gy. 1936: 3., 4., 8. ábra). A sövénytemplom vázát talpgerendákba csapolt oszlopok, az azokat felül összefogó koszorúgerendák, valamint a szerkezetet merevítő, lapolással és faszegekkel hozzájuk erősített vízszintes gerendák, ferdetámaszok, andráskötések alkotják. A falmezőket sövényfonással töltötték ki, majd betapasztották és – az utóbbi két évszázadban bizonyosan – meszelték. A meredek kontyos-tető vázát a koszorúgerendákon sűrűn elhelyezett kötőgerendák, a végükre támaszkodó szarufák, s a szarufák találkozási pontja alatt a kötőgerendákra állított függőleges oszlopok alkotják. Minden szaruállást fogófák és ferdetámaszok rögzítenek, a szomszédos szarufákat pedig szélfogók kötik össze (Balogh F. 1983: 29, 41; Gilyén N.–Horn A. 1984: 63–77; Balassa M. I. 1993: 63).

E sövényfalú templomok fehérre meszelt belső falfelületeivel éles kontrasztot alkotnak a festett templomi bútorok, karzatmellvédek, a kazettás mennyezet. Noha ez a díszítésmód a már ismertetett okok következtében ma Erdély és az egykori Partium református és unitárius templomaiban maradt ránk legnagyobb számban és változatosságban, egykori jóval szélesebb táji elterjedésének egyre több tárgyi és írásos bizonyítéka válik ismertté (Kovács B. 1965; Tombor I. 1968; Mándoki L. 1975; Szabadfalvi J. 1980; Dobosy L. 1992 stb.). A festett mennyezet, templomi bútor előfordult katolikus templomokban is (szentsimoni, nádújfalui templomok). Nemcsak fatemplomok sajátossága, kőtemplomoknál is gyakran alkalmazták, utóbbiaknál azonban nem volt ritka a falak freskókkal való díszítése sem: középkori eredetű templomaink restaurálása során egyre több helyen kerülnek elő a protestáns templomhasználat idején keletkezett 17–18. századi népi jellegű, ornamentális falfestmények, pl. Csaroda, Ófehértó, Vámosatya, Csempesz-kopács, Magyarszecsőd, Nagyharsány templomaiban (Marosi E. 1975: 42–43). Sokkal gyakoribb azonban a templom famennyezetének, a karzatmellvédeknek, padelőknek, szószékeknek dekoratív kifestése. Középkori templomaink hajója gyakran volt síkmennyezetes, de a megrongálódott boltozatokat is leggyakrabban famennyezettel pótolták. A korai festett famennyezetek erdélyi főúri, sőt fejedelmi környezetben való elfordulása azonban azt sugallja, hogy e díszítésmód elterjedésében a reneszánsz kazettás famennyezetek divatjának volt meghatározó szerepe. Ezt bizonyítja a reneszánsz eredetű ornamentika is. Ez az ornamentális díszítésmód azért is válhatott annyira kedveltté, mert megfelelt a reformátusok figurális ábrázolási tilalmának.

A fenyőfára temperával festett, centrális, szimmetrikus vagy átlós szerkesztésű, síkszerű, stilizált motívumok: rózsák, rozetták, tulipánok, szekfűk, akantuszvirágok, gránátalmák, vázába, „olaszkorsóba” állított virágtövek, aszimmetrikus virágindák, szőlőfürtök a késő reneszánsz formavilágban gyökereznek, sok keleti elemet is tartalmaznak (Tombor I. 1967: 12–13; 1968: 19–22; Balogh J. 1967: 155). E motívumokat leggyakrabban léckeretbe foglalt, kazettát imitáló deszkatáblákra festették. Ritkán a gótikus famennyezeteket {228.} idéző, hosszanti deszkákra festett mennyezetek is előfordulnak (Rakaca-szenden, Zubogyon). A korai emlékanyagban szinte minden kazetta más-más díszítésű. A mintakönyvek alapján dolgozó festőasztalosok kimeríthetetlen fantáziával, biztos kézzel variálták a növényi ornamentikát, kevésbé gyakorlottak voltak azonban a kisebb számban előforduló, szimbolikus jelentésű állatalakok (pelikán, sárkány, kétfejű sas, hal, oroszlán, egyszarvú stb.) és a néha népmeseien megfogalmazott bibliai jelenetek megfestésében (Tombor I. 1967: 16–17; 1968: 27–29; Hofer T.–Fél E. 1975: 32; Vilhelm K. 1975).

Leggazdagabb a szószék és hangvetőjének díszítése, amelynél a festés faragással párosul. A karzatra, szószékre gyakran festettek bibliai idézeteket, s az emlékek egy részén felirat örökítette meg a készíttetők és a templomfestő asztalosok nevét, az elkészülés évét. Ezek alapján számos festőasztalos neve, származási helye ismert, s egy-egy festőasztaloshoz, műhelyhez köthető emlékcsoportok körvonalazhatók. A megrendelők közt a 17. században még főrangúak is vannak (Kelemen L. 1945), a 18. században már mezővárosi, falusi gyülekezetek dominálnak, s a nemesi patrónusok mellett parasztok is előfordulnak (Hofer T.–Fél E. 1975: 27–28; Kós K. 1989: 32; MNL 2: 149).

A kutatás ezt az emlékanyagot többnyire a népművészet körébe sorolta (Doma-novszky Gy. 1981: 75, 259), hangsúlyozva a paraszti mecénások, gyülekezetek mint megrendelők meghatározó szerepét (Hofer T. 1969: 9–10), felismerve a népi festett bútorokkal való kapcsolatát (K. Csilléry K. 1972: 31–32; Domanovszky Gy. 1981: 75, 259). A legkorábbi emlékanyagot azonban főrangú megrendelői, tiszta reneszánsz formakincse miatt még nem tekinthetjük egyértelműen népinek. A 17–18. század folyamán válik szembetűnővé a szívósan tovább élő reneszánsz formakincs provincializálódása, elnépie-sedése, párhuzamosan a megrendelők társadalmi szintjének változásával (Tombor I. 1967: 38; MNL 2: 149).

A 18. század végén a munkák színvonala hanyatlik. A mennyezetet ismétlődő ornamentikájú, meghatározott rend szerint elhelyezett vagy a csillagos mennyboltot szimbolizáló, egyszínű kazetták borítják. Északkelet-Magyarországon az ez idő tájt készült festett templombelsők a provinciális barokk stílusjegyeit mutatják. A mennyezetet ismétlődő, szőnyegelőképekre utaló medaillonos kazetták, a karzatmellvédeket architektonikus kere-tezésű mezőkben elhelyezett, stilizált cédrusfák, tájképek díszítik (Tombor I. 1968: 56–58; Dobosy L. 1992: 33–42). A 19. század első felében már csak Dél-Borsodban és a Dél-Dunántúlon készültek új festett templomi mennyezetek, bútorok. Utóbbiak a rokokó stílusjegyeinek megkésett jelentkezéséről és a stílus teljes elnépiesedéséről vallanak (Tombor I. 1968: 39–43).

HARANGLÁBAK, HARANGTORNYOK

A 18. század végéig falusi templomaink gyakran nélkülözték a tornyot. Ezt többnyire az építtetők anyagi helyzete, protestáns felekezeteknél pedig a tiltó rendelkezések indokolhatták. Ilyen templomok mellett rendszerint fa harangtorony vagy kisebb harangláb állt. A 18. századig még sok városunk, mezővárosunk képét is meghatározták a fatornyok, amint azt Mikoviny Sámuel Jászberényről készített 1730-as rajza is bizonyítja (Kaposvári Gy. 1988: 17). Számos kis falunak, szórvány felekezetnek azonban temploma nem is volt, csupán haranglábja (Gönczi F. 1914: 481).

A templomok melletti vagy azoktól független fa harangtornyok, kisebb-nagyobb haranglábak számos példánya áll még falvainkban. Szakrális funkciójuk mellett a harangtornyok, {229.} haranglábak figyelő, őrző feladatot is elláttak, s a vihar, jégeső harangkongatással való távoltartására is szolgáltak.

A legegyszerűbb, mindenfelé megtalálható egyoszlopos haranglábak fölé a harang védelmére kis tetőt készítenek. Az oszlopot ferdetámaszokkal kitámasztják, a támaszok közét bedeszkázhatják. Ennél bonyolultabb építmények a két- és négyoszlopos haranglábak, amelyeknél a támasztórendszer védelmére már többnyire talpgerendakeretre állított oszlopokon nyugvó sátortető, szoknya van a harang alatt. A harangláb alsó része lehet borona- vagy deszkafalú zárt építmény is. A nyugat-dunántúli ilyen jellegű haranglábak alig emelkednek a falu házai fölé. Jellegzetességük a harang fölé boruló alacsony, gúla alakú tető (Gönczi F. 1914: 481–482; Balogh Ilona 1935: 29–30; Tóth J. 1975: 97–102; Márton G.–Szabó T. 1976: 107–109).

A harangtartó szerkezetek nagyobb, a falu, város épületei fölé emelkedő változatát a harangtornyok képezik, amelyek legmonumentálisabb emlékei Erdély és az egykori Partium területén maradtak fenn máig jelentős számban: ott, ahol megfelelő tölgyfa, cserfa rendelkezésre állt, és építésüknek a legnagyobb hagyománya volt. Már a 14. századtól ismertek Harangláb nevű falvak. Fennmaradt legkorábbi emlékünk, a mezőcsávási harangtorony 1570-ből származik. Erdély területén számos változatuk, táji típusuk különíthető el. Legrégiesebbek a Mezőség és Székelyföld, azon belül is Marosszék fatornyai: tagolatlan, zömök formájukkal, a harangháztól mélyen lenyúló, sátorosan szétterülő ereszükkel (köpenyükkel) legkevésbé mutatják a történeti stílusok, a kőépítészet hatását. Nincsen kiugró erkélyük, a harang körüli tornácot legfeljebb gerendakötések alkotják, s ritkán fordul elő fiatornyos harangsisak (Balogh Ilona 1935: 55–60, 83).

A legkiforrottabb, legegységesebb Nyugat-Erdély, azon belül is Kalotaszeg emlékanyaga. Itt ötvöződtek a népi ácsmesterek, faragómolnárok kezén a régi, gótikus faépítészeti hagyományok a kőépítészetből származó reneszánsz stíluselemekkel. A hegyes, sokszög alakú sisakból, csonkagúla alakú vízvetőből, hosszú törzsből és ereszből álló, tagolt harangtornyokon általánossá válik a kiugró, árkádos erkély és a négy fiatorony. Ez a valószínűleg Kalotaszegről szétsugárzó stílus található meg a Szilágyságban, Biharban, a Felső-Tisza-vidéken is, ahol a tornyok idővel még karcsúbbakká váltak (Balogh Ilona 1935: 38–47; Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. 1975: 151–170). A gótikus ácsszerkesztési hagyományokat őrző harangtornyokon a 15. századtól jelenik meg a fiatorony, a galéria árkádos kiképzése pedig már a 16. század vívmánya. A városok erődítési gyakorlatából és a reneszánsz kőépítészetből átvett elemeket a toronyépítő ácsok olyan sajátos módon ötvözték, hogy az előzményektől alapjában eltérő, azokhoz nem hasonlítható sajátos típust hoztak létre. E harangtornyok méltán képviselik szakrális faépítészetünk csúcsát. A Felvidék fatornyaira már a reneszánsz és barokk hatás, a várépítészettől kölcsönzött formák jellemzőek. Gyakori, hogy falazott alépítményre kerül az ugyancsak hasáb alakú, keskenyebb fa toronytörzs, amely azonos szélességű árkáddal zárul. A gúla alakú toronysisakok mellett barokk hatásra ritkán hagymasisakok is feltűnnek (Balogh Ilona 1935: 34–37; Vukov K. 1982).

A harangtornyok építői városi és parasztácsok, faragómolnárok, néha asztalosok voltak. Alkalmas fában bővelkedő területeken akadtak falvak, amelyek lakói ácsmunkákra specializálódtak, s nagyobb körzetben tevékenykedtek, mint Vámosatya, Mezőcsávás lakói (Balogh Ilona 1935: 58; Domanovszky Gy. 1936: 7–12). A harangtornyokat, mint a kisebb fatemplomokat is, gyakran költöztették, ökörfogatokkal új helyre vontatták, esetleg {230.} feleslegessé válva szegényebb egyháznak, gyülekezetnek adták el (Gunda B. 1989: 187–188; Kós K. 1989: 112).

A harangtornyok minden esetben talpgerendákra épültek, melyek egymást keresztezve négyzetes rácsozatot alkotnak. A talpgerendák kereszteződési pontjai alá sarokköveket helyeztek. E négyzetrács belső részén emelkednek a harangtorony fő szerkezeti elemei, a toronyoszlopok, melyek a harangszerkezet, az esetleg közbeiktatott födémek súlyát és a fedélszék terhének jelentős részét hordozzák. Az oszlopokat rendszerint a talpgerendák metszéspontjaiba csapolták. Mellettük főként régebbi harangtornyaink fontos szerkezeti eleme a középen emelkedő császárfa (őrfa, sugár, árboc), amely a talptól a sisak csúcsáig nyúlik. Ehhez csatlakoznak a toronysisak szarufái. Előfordul, hogy a császárfa csak a harangháztól indul, kései és kisebb harangtornyoknál pedig el is maradhat.

A császárfát és a toronyoszlopokat dúcok és viharkötők támasztják ki a harangok lengése és a szél hatása ellen. E V alakban futó vagy egymást X alakban keresztező ferdetámaszok több oszlopot átfogva rácsszerkezetet alkotnak, s a harangtorony egy-egy síkját merevítik. E támasztó elemek fecskefarkos csapolással kapcsolódnak a talp- és koszorúgerendákhoz, az oszlopokat és egymást pedig lapolással keresztezik. A lapolási helyeket faszegek rögzítik (Szinte G. 1913: 6–10; Domanovszky Gy. 1936: 3–18; Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. 1975: 147–148; Balogh F. 1983: 22–41; Kós K. 1989: 168–170). Különösen 17. századi és korábbi harangtornyaink jellegzetessége a fa pazarló felhasználása, a szerkezet túlbiztosítása (Bálint J. 1984: 83–84). A toronyoszlopok síkján túlnyúló ferdetámaszok és talpgerendák védelmére egy alsó tetőeresz (köpeny, szoknya, palást) csatlakozik a toronytesthez, melyet a külső talpgerendákba csapolt ereszoszlopok (lábfák) tartanak.

Az egymáshoz csatlakozó faelemeket ácsjellel látták el a toronyépítő ácsok. Ennek azért volt jelentősége, mivel a harangtorony gerendáit gyakran a felállítás helyétől távol faragták ki (Bálint J. 1984: 85). A harangtornyok tagolt, vízvetős sisakját, köpenyét, és legtöbbször törzsét is, fazsindellyel borították. A törzs azonban lehetett nyitott is, vagy – különösen újabb harangtornyoknál – deszkával borított. Ritkán előfordulnak lefelé szélesedő törzsű harangtornyok, melyek toronyoszlopai ferde állásúak. Gyakoriak az olyan harangtornyok is, amelyeknél a harangtörzs hiányzik, a köpeny közvetlenül a harangház, a galéria alól indul (Balogh F. 1983: 40).

A harangtornyok díszítése mindig szerkezeti jellegű. A faragott tornácoszlopok, ívelt könyökkötések, a galéria deszkázatának csipkés vonalú kifűrészelése, a szögletes, ívelt vagy tarajos kiképzésű zsindelyek alkotta mintázat, a csillagban, kakasban, szélvitorlában végződő csúcsdíszek mellett a harangtornyok esztétikus megjelenését elsősorban arányaik, az egymásba kapcsolódó formák ritmusa, a galériák árkádjai adják (Szinte G. 1913: 11–12; Balogh F. 1983: 22–23; Kós K. 1989: 170–171).

A kőből, téglából épült harangtornyok már rendszerint a korstílusok jegyeit mutatják provinciális kivitelben.

KÁPOLNÁK

A falvaink belterületén vagy határában álló kápolnák részint földesúri-egyházi kezdeményezésre, sok esetben azonban a faluközösség vagy annak egyes tagjai fogadalmából épültek. A kápolnák védőszentje s a hozzájuk kapcsolódó kultusz jelzik építésüknek az egész közösséget érintő indítékát (egy-egy járványt követően épült kápolnák, Flóriánnak, a tűz elleni védőszentnek, Vendelnek, a pásztorok védőszentjének, Orbánnak, Donátnak, {231.} a szőlőhegyek védőszentjének szentelt kápolnák) (Meszlényi A. 1941: 73–74; Bálint S. 1977; L. Imre M. 1991).

Ezek az egyterű, gyakran torony nélküli vagy kis huszártoronnyal ellátott építmények a barokk, a klasszicizmus, majd a romantika és eklektika mértéktartóan alkalmazott stílusjegyeit mutatják, olykor minden díszítést nélkülöznek. Ezeknél is kisebbek az utcasorban álló, rendszerint az alapító családok telkének szélére épült körmeneti kápolnák, amelyek mindössze egy kis oltár és a felette elhelyezett kegykép, kegyszobor befogadására voltak alkalmasak (L. Imre M. 1991).

A faluban s a határban egyaránt megtalálható, utaknál, útkereszteződéseknél elhelyezett képoszlopok kőből faragott vagy falazott, architektonikus kialakítású kis építmények, egyik vagy több oldalukon fülkével. E fülkékben helyezkednek el a kegyszobrok, fára, bádogra festett vagy domborműves szentképek, melyekről e szakrális emlékek a népi szóhasználatban kőkép elnevezésüket nyerték (L. Imre M. 1991; Perger Gy. 1993).

KÁLVÁRIÁK

A kálváriák olyan szabad térben elhelyezkedő, a természetes környezet adottságait kihasználó, olykor egymástól nagy távolságban elhelyezett emlékekből álló együttesek, amelyek Jézus keresztútjának állomásait és a Golgotát jelenítik meg. A tridenti zsinatot követően Európa katolikus országaiban a szabadtéri kálváriák és az ott végzett keresztúti ájtatosság a katolikus hit megújításának hatásos eszközei voltak, terjesztésüket különböző szerzetesrendek szorgalmazták. A korábban változó számú stációk száma 14-ben rögzült, miután a ferencesek az általuk gyakorolt 14 stációs keresztútra a szentszéktől búcsút nyertek (Lehmann, M. 1970: 114–125). Magyarországon osztrák közvetítéssel a 17. század végén jelentek meg az első kálváriák, szélesebb körű elterjedésük azonban már a 18. századra, az ellenreformáció térhódításának idejére esik. Kezdetben elsősorban városokban, később falvakban is épültek kálváriák. Állítóik a 17–18. században főrangú és egyházi személyek. Ezek a barokk emlékek a főúri és egyházi építkezéseken foglalkoztatott, gyakran idegen származású mesterek alkotásai (Lehmann, M. 1970: 129–130; Szilágyi I. 1980: 52–55). A kálváriák falusi közösségek által megrendelt, népiessé váló változatai már a 19. században keletkeztek.

Hegyes, dombos vidékeken a stációs kálváriák terjedtek el. A magaslaton elhelyezett kálváriacsoportig vezető út egyik vagy mindkét oldalán a menetirányba fordítva vagy arra merőlegesen sorakoztak egymástól kisebb-nagyobb távolságra a stációk. Meredekebb domboldalon lépcső vezetett a kálváriáig. A legteljesebb együtteseknél alul indító kápolna található, s a dombtetőn a kálváriajelenet szoborcsoportjával összekapcsoltan vagy attól függetlenül egy kápolna áll, amelyben a szent sírt helyezik el. Némelyik kálvária remetelakkal is kiegészül. A kálváriák kivitelezésének költségessége miatt gyakran maradnak el egyes elemeik, s az is megszokott, hogy a kálvária szakaszosan épül ki (Meszlényi A. 1941: 74; Szilágyi I. 1980: 33–40).

A kálváriajelenetet megörökítő szoborcsoport rendszerint kőből faragott, a 19. századi, népi ízlésű kálváriáknál azonban gyakoriak a bádogcorpusos feszületek is. A stációk a körmeneti kápolnákhoz, képoszlopokhoz hasonló, kőből faragott vagy falazott, kis védőtetővel ellátott építmények. Előbbiekbe szobrokat állítottak, gyakoribb volt azonban az olcsóbb megoldás, amikor domborművet, festett bádoglemezt, metszetet, színes nyomatot {232.} helyeztek el a stáció fülkéjében, vagy magának a fülkének a falára festették a Jézus szenvedéseit megörökítő képeket. Stációs kálváriáink legnagyszabásúbb emlékei a dunántúli német telepes falvakban találhatók (Bóly, Szajk, Hajós, Márkó, Vöröstó, Magyar-polány). Sík vidékeken a kálváriaépítmények terjedtek el, melyeket legtöbbször a temetőben építettek fel. Ezek kerek, ovális, négyszögletes vagy patkó alakú építmények, melyek teraszára kétoldalt lépcső vezet fel. Teraszukon helyezkedik el a kálvária-csoport, az építmény alsó részét pedig a szent sírt is magába foglaló kápolna vagy fülke foglalja el (Szilágyi I. 1980: 23–29). Falvainkban azonban sokkal gyakoribbak voltak a stációsor nélküli, csupán a keresztre feszítés jelenetét megörökítő, többnyire fakeresztes, festett bádogcorpusos kálváriák (Zentai T. 1990: 40).

FESZÜLETEK, KEGYSZOBROK

Katolikus és vegyes lakosságú falvaink beszélő emlékei a feszületek és a patrónusszobrok. Feszületeket állítottak a templomok elé, a belterületen az utak mentén, tereken, a temetőben, a falvakba, városokba vezető utaknál, a határban, a szőlőhegyeken (Bartha E. 1992: 55; MNL 5: 435). A feszületet állító közösségek, egyének nemcsak annak elkészítéséről, hanem folyamatos karbantartásáról is gondoskodtak, fundációt téve fenntartásukra, olykor végrendeletbe is foglalva szándékukat (Fekete J. 1984: 31–34; Réthelyi J. 1984: 53–56; Bartha E. 1992: 55–56). A keresztállítás indítéka sokféle lehetett. Kecskeméten pl. az 1739. évi pestis elmúltával a róm. kat. egyház öt keresztet állíttatott fel hálaadásképpen a város fő bejáratainál, az elhaltak emlékére pedig a mezőváros tanácsa készíttetett Szentháromság-szobrot (Novák L. 1982a: 283). Az alapítók anyagi helyzetük szerint állítottak kő- vagy olcsóbb fakeresztet. Utóbbiak, noha a vizitációs jegyzőkönyvek tanúsága szerint az ország minden területén gyakoriak voltak, romlandó anyaguk miatt előbb elpusztultak. Meglévő emlékeink ritkán korábbiak a múlt század második felénél (Tüskés G. 1989).

Facorpusos feszületek a nagy faragó hagyománnyal rendelkező vidékekről, elsősorban Erdélyből és Zala megyéből ismertek (Tüskés G. 1978; MNL 5: 436). Festett bádog-corpusos feszületre már 1776-ból van adatunk Halásziból: egy írástudatlan házaspár 16 hold földet adományozott egy „vas táblára iratott feszülettel” ellátott fakereszt állítására (Neuberger M. é. n.). A bádogcorpusos feszületek azonban csak a 19. század elejétől terjedtek el széles körben. A „pléh Krisztust” és az alatta elhelyezett alakot bádogos, esetleg kovács vágta ki előrajzolás után bádoglemezből, a festést hivatásos festő vagy ügyes kezű falubeli végezte. Az alakok periodikus újrafestését századunkban már többnyire szobafestők, tanítók végezték. A feszületet rendszerint gazdagon díszített, hajlított bádog esővetővel vagy kúp alakú fedéllel védték. Nógrád és Heves megyében gyakran díszítették az ilyen keresztek szárát domború faragásos, vallásos motívumokkal. Kiemelkedő emlékek a kiskunfélegyházi, 5 méter magas feszületek, melyek szárát helyi szélmolnárok faragta szakrális szimbólumok ékítik (Novák L. 1982b: 163; Fekete J. 1984: 94–98; Tüskés G. 1989).

Míg az ácsok, molnárok, faragó specialisták által készített fafeszületek egyértelműen a népi kategóriába sorolhatók – ezt bizonyítja az is, hogy egyházi személyek a vizitációk során olykor igen becsmérlőleg nyilatkoznak róluk, vitatva áhitatkeltő voltukat –, a falusi kőkeresztek, patrónusszobrok esetében ez korántsem egyértelmű. Népi ízlésű kőfeszületek elsősorban a Székelyföldön ismertek: az egy darab kőből kifaragott, indadíszes magas {233.} oszlopból vagy pillérből kiágazó feszületek Krisztus-alakjai leginkább román kori corpusokra emlékeztetnek (Tüskés G. 1989; MNL 2: 435).

Korai kőemlékeink többsége azonban a barokk jegyeit mutató igényesebb alkotás, a fundátorok rendszerint egyházi és világi nagybirtokosok. A kőemlékek egy-egy nagyobb város, uradalmi központ, jelentős kőbányák körül sokasodnak, ahol kőfaragó céh, uradalmi kőművesek működtek (Askercz É. 1993). E gyakran idegen származású kőfaragók utódai a 19. században már falusi megrendelőknek is dolgoztak, s az idő haladtával megfigyelhető a feszületek, szobrok provincializálódása, népi jellegűvé válása (Hofer T.–Fél E. 1975: 47; Tüskés G. 1983: 32). A kőfaragás néhol helyi iparággá vált, mint a Bükkalja, Börzsöny és Erdély néhány kőben gazdag falujában (I. Sándor I. 1973; Hála J. 1987; Szakáll S.–Viga Gy. 1984). E falusi kőfaragók közül csak a legügyesebbek készítettek feszületeket, szobrokat mintakönyvek alapján vagy meglévő emlékeket másolva.

Ma már több kőfaragó műhely kőemlékei és azok elterjedése körvonalazható az út menti keresztek alapján. A keszthelyi kőfaragók munkái Zala megye területén, a mecseknádasdi kőfaragók feszületei egész Dél-Dunántúlon megtalálhatók (Eszes L. 1980; Réthelyi J. 1984; Tüskés G. 1980).

Egy-egy település határának, lakóinak valami természeti katasztrófától, betegségtől, egyéb csapástól való megóvására állították fel az illető védőszent szobrát a falu vagy a határ bizonyos pontján (Bartha E. 1992: 59–61). E patrónusszobrok szerepelhettek kápolnák kegyszobraiként, feszületek, Szentháromság-oszlopok mellékalakjaiként, de ön-állóan is. Felállításuk, kultuszuk szorosan kapcsolódik a település ökológiai adottságaihoz, gazdálkodásához, a falu vagy egy-egy család életének egy-egy emlékezetes eseményéhez. E szobrok készítői ugyanazok a kőfaragók voltak, akik az út menti kereszteket is készítették (Tüskés G. 1983: 32–33). A kultusz és az azt megjelenítő patrónusszobor népivé válását különösen jól szemléltetik az oly gyakori Nepomuki Szent János- és Szent Vendel-szobrok, valamint a hozzájuk kapcsolódó kultusz változásai. Nepomuki Szent János 18. századi szobrai még városok, főúri fundátorok megrendelésére készült nívós barokk alkotások. A 19. században viszont már csak falusi közösségek állíttattak tiszteletére szobrot. Népi értelmezésben az engedelmesség vértanújából általános segítő szent vált, párhuzamosan a szobrok népi ízlésre valló megformálásával, színes kifestésével (Tüskés G.–Knapp É. 1988).

Szent Vendel 18. században felbukkanó, idegen eredetű kultusza csak a 19. század második felében honosult meg a Jászságban, Heves és Szolnok megyében. A juhtenyésztés felfutásával, a fajtaváltással párhuzamosan azonban olyannyira megnőtt az állatpatrónus jelentősége, hogy magyar pásztorfiúként tisztelték és helyi pásztorviseletben ábrázolták (Szabadfalvi J. 1964; Gulyás É. 1979–80; 1986).

A múlt század végétől terjedő műkő szobrok és feszületek, öntöttvas corpusos keresztek már semmi helyi sajátosságot, népi jelleget nem mutatnak.

PLÉBÁNIAHÁZAK, PAPLAKOK

A különböző egyházak birtokát képező, nem szakrális jellegű épületek, a parókiák – rendszerint a templom közelében elhelyezkedő lakóházak – a falusi porták szükséges gazdasági építményeivel voltak ellátva. Emellett a paplakok, plébániaépületek közösségi funkciót is betöltöttek. A katolikus és protestáns paplakok közt a templomépítéshez hasonló különbség volt abban, hogy míg a katolikus parókiát rendszerint püspökök, kegyurak {235.} építtették saját építési szervezetükkel, addig a protestáns paplak építéséről, fenntartásáról a gyülekezetnek kellett gondoskodnia. A Türelmi rendeletig a protestáns paplakok, iskolák építését éppúgy korlátozták, mint a templomépítést.

{234.} 50. ábra. Közösségi épületek: 1. római katolikus plébánia, Bakonykoppány (Veszprém m.); 2. új iskola tervrajza 1823-ból, Versend (Baranya vm.); 3. református iskola, Balatonszepezd (Veszprém m.)

A középkori feltárásokból ismert paplakok kőfalukkal, méretükkel kitűntek a többi falusi épület közül (Balassa M. I. 1985a: 86–89). A 17–18. századi írásos források viszont arról árulkodnak, hogy az egykori hódoltsági területeken a paplakok anyagukban, szerkezetükben, alaprajzukban nagyon közel állnak a helyi parasztházakhoz. Dominálnak a fa-, sövény-, földfalú épületek (Acta cassae parochorum). Kivételt a zavartalanabb fejlődésű nyugati határszél szilárd falú, gyakran bolthajtásos, többszobás parókiái jelentenek (Fazekas I. 1993).

A katolikus restauráció során a templomokkal párhuzamosan felépülő parókiák azonban már legtöbbször szilárd falazatúak, tömegükben, helyiségeik számában, épületszerkezeteikben, díszesebb külső és belső kiképzésükben messze felülmúlják a falusi lakóházakat. A plébániaházakat a püspöki székhelyeken működő vagy nagybirtokos kegyurak alkalmazásában álló kőművesek, ácsok építik saját vagy uradalmi mérnökök tervei alapján, központi terveket is felhasználva. Ezért a plébániák – bár sokféle alaprajzi változatuk létezik – országszerte sok hasonlóságot mutatnak.

Építőanyagként a helyi adottságoktól függően tégla, kő szolgált, de előfordultak vályog- és vegyes falazatok is. Tetőfedésre a 18. század végén még nádat, zsindelyt, sőt elmaradottabb vidékeken szalmát használtak, később a cserép hódított. Már a 18. század végi plébániaházterveken általános a székes tetőszerkezet. Megtalálhatók az egy- és két-helyiségsoros alaprajzok éppúgy, mint az L formában épültek. A parókiák így három- vagy többablakos utcai homlokzatukkal, a környező parasztházakétól eltérő tetőformájukkal, a korstílusok hatását mutató díszesebb külső homlokzatukkal, rangos kerítésükkel, rendezett kertjükkel is kiemelkedtek a környező lakóházak közül.

Az utcai fronton sorakozik a plébános szobája, a hivatali helyiség, amely, mint a fontos iratok őrzési helye, gyakran boltozott, s előfordulhat ebédlő vagy vendégszoba is. A cselédszoba, a spájz és a kamra a konyha után következik, amely mindig szabadkéményes. Némelyik parókia káplánszobával is kiegészült. A barokk, majd klasszicista tornác vagy a zárt folyosó is szinte elmaradhatatlan tartozéka a parókiának. Az épület egy része alápincézett. Gyakoriak a csehsüveg-, donga- és kolostorboltozatos födémek – olykor stukkódísszel –, a kő ajtó- és ablakkeretek, kovácsoltvas ablakrácsok. Míg a korai épületállományon a barokk stílus jegyei a meghatározók (párkányok, rizalitok, vakolatdíszek, szoborfülkék, ablakkeretek), addig a 19. században épült vagy átalakított parókiák már a klasszicizmus, a romantika vagy az eklektika jegyeit viselik magukon. A parókiák legtöbbször az egyszerűbb, földszintes kúriákkal mutatnak hasonlóságot (Zentai T. 1991a: 149–150, 161–162, 165).

A protestáns paplakoknál tovább fennmaradt a helyi népi építkezéssel rokon építésmód, a faépítkezés. Az építőanyagok kitermelését, szállítását, az építőmunka nagy részét is az egyházközség tagjai végezték közmunkákban, mellettük azonban helyi mestereket, specialistákat is alkalmaztak (Balassa M. I. 1985b: 49–50; Kós K. 1989: 123–124). A falusi népi építkezést is lassan átformáló újítások először a paplakoknál, uradalmi épületeknél jelentkeztek (tégla, fűrészelt deszka, zsindely, cserép stb. alkalmazása) (Kós K. 1989: 126–129). A protestáns paplakok a 19. században már ugyancsak vidéki kúriákra emlékeztető építmények (Vargha L. 1954a: 82; Kós K. 1989: 126–129).

{236.} Noha a 18. század derekától fennmaradt parókiák és a 19. században épült protestáns paplakok inkább a korstílusok provinciális megvalósulásai, jelentőségük nemcsak a falukép szempontjából nagy: itt ismerkedhettek meg ugyanis a falu lakói azokkal az újításokkal, amelyeket később alkalmazni igyekeztek saját házaiknál is. Ezt nemcsak az épületek látványa mozdította elő, hanem az a gyakorlat is, amire az építkezésekkel kapcsolatos robotmunkák, közmunkák során szert tettek (Cs. Dobrovits D. 1984).

ISKOLÁK

Az 1869. évi új népiskolai törvény megjelenéséig falusi iskoláink a helyi parasztházakhoz hasonló, legtöbbször egyetlen tanításra szolgáló helyiséggel rendelkező felekezeti kisiskolák voltak, egy fedél alatt a mesterlakással, udvarukon gazdasági épületekkel. Noha a Helytartótanács 1732. évi rendelete egyértelműen a földesurak kötelességévé tette az új iskolaépületek felépítését és a meglévők jó karban tartását, az országos gyakorlat mégis azt mutatja, hogy a földesúr legfeljebb telekről, építőanyagról gondoskodott, az iskolaépítés és -fenntartás szinte mindenütt a lakosságot terhelte (Szántó I. 1989: 384).

Az iskolák állapotáról a periodikusan véghezvitt vizitációk jelentései tájékoztatnak. A török uralom alóli felszabadulást követően az iskolák – már ahol egyáltalán volt – ugyanazt a szomorú képet mutatták, mint a lakóházak. Szalmával fedett, fa-, sövény- vagy sárfalú, szűk, sötét, tanításra alkalmatlan, olykor életveszélyes épületek voltak (Kanyar J. 1989: 94; Zentai T. 1991a: 34–36, 58, 130). A későbbiekben is többnyire a helyi, falusi, mezővárosi népi gyakorlathoz hasonlóan épültek az iskolák, az ott szokásos anyagokból, épületszerkezetekkel, tüzelőberendezéssel, rendszerint a konyha egyik oldalán az iskolával, másikon a mesterlakással. Ez sem volt azonban általános: a vizitációknál az iskola minősítésének egyik fő szempontja volt, hogy az iskola el van-e különítve a mesterlakástól. Zala és Somogy számos iskolájában külön iskolaszoba nem lévén, a gyerekek a tanító szobájában vagy kamrájában szorongtak (Kanyar J. 1989: 41, 53, 104–106, 143; Bíró F.–Káldy M. 1994: 19). A zalai, somogyi iskolák a helyi paraszti gyakorlatnak megfelelően gyakran füstöskonyhásak voltak, de a 19. század végén még akadtak füstösházban működő iskolák is. A Galga-környéki iskolák némelyikénél ugyancsak nem jeleztek konyhát a 18. század végén a vizitátorok (Asztalos I. 1987: 285). Erdélyi református falvakban általános gyakorlat volt, hogy csak nőtlen tanítókat alkalmaztak, az iskola tanításra és lakásul egyaránt szolgáló egyetlen szobája ugyanis nem volt alkalmas családos tanítónak. Ha a tanító megnősült, rendszerint lelkészként folytatta pályafutását a tágasabb paplakban (Sebestyén K. 1979: 143; Kós K. 1989: 110). A szentesi iskolák, kántorlakok Kis Bálint egykori református lelkész szemléletes rajzai és leírásai alapján a 19. század elején alaprajzukat és tüzelőberendezésüket tekintve a középmagyar házzal egyeztek (Filep A. 1972; Juhász A. 1989a: 198). Alföldi mezővárosok, népes falvak református iskoláiban már a 18. században előfordult, hogy külön iskolában tanultak a fiúk és a lányok (Mészáros I. 1981: 432–433, 518).

Fejlettebb iskolák lehettek a kamarai és vallásalapítványi birtokokon, ahonnan számos létesítendő iskola tervrajzát ismerjük a 18. század végéről. Ezek igen sok közös vonást {237.} tartalmaznak: minden esetben külön tanterem van bennük, melyet sok esetben már folyosó választ el a tanító lakásától. Az iskolát ilyenkor a folyosóról fűtik.

Az I. Ratio Educationis és a végrehajtására 1789-ben kiadott Instrukciók már foglalkoztak az alsófokú oktatás tárgyi feltételeivel, az iskolaépületek, tanítólakások építésének szabályozásával is. Minthogy azonban nem voltak kötelezőek és általános érvényűek, lényeges változást nem eredményeztek (Kanyar J. 1989: 122–124). Mégis, az I., majd a II. Ratio Educationis kiadását követően fellendült az iskolaépítés, és a reformkorban a földbirtokosok, de a mezővárosok, falvak közössége is mindinkább felismerte az oktatás jelentőségét. Noha a század derekáig maradtak még alkalmatlan, rendszeres karbantartást nélkülöző iskolaépületek, mellettük már korszerűbb, tartós anyagból épült, tágasabb, külső megjelenésükben is igényesebb iskolák is feltűnnek (Meszlényi A. 1941: 127–139; Kanyar J. 1989: 150–155, 311–313). Pusztákon is létesültek iskolák, amelyek gyakran kápolnával kapcsolódtak össze.

Gyökeres változást Eötvös 1868-as népiskolai törvénye hozott, amely bevezette a kötelező, ingyenes alsófokú oktatást, és a felekezeti iskolák mellett elősegítette a községi és állami iskolák létrejöttét. A törvényt követően kiadott utasítások már az iskola elhelyezésére, a tanulók létszámához viszonyított nagyságára is tartalmaztak megkötéseket. Gönczy Pál a minisztérium megbízásából népiskolai épületterveket készített egy- és többtantermes iskolákra. Ezekben már tükröződnek a nyugat-európai iskolák tanulmányozása révén nyert tapasztalatok, s érvényesülnak az egészségügyi, higiéniai követelmények (Gönczy P. 1870; Jáki L. 1989). Gönczy az építőanyagok tekintetében messze-menően figyelembe vette a helyi hagyományokat, adottságokat. Így a szilárd építőanyagok ajánlása mellett megengedte a vályog, vertfal, fecskerakás, boronafal, sövényfal alkalmazását is, de 2–3 lábbal a felszín fölé nyúló tégla- vagy kőalappal. Ugyanígy a tetőknél a javasolt cserép- és zsindelyfedés mellett a helyi fedésmódokat sem zárta ki.

1897-ben Gönczy terveit továbbfejlesztették a kor pedagógiai és egészségügyi kívánalmainak megfelelően. Ettől kezdve az iskolaépítési és -átalakítási terveket előzetesen be kellett mutatni a Vármegyei Közigazgatási Bizottmánynak. A fellendülő, állami segélyekkel is finanszírozott iskolaépítési akció során olyan, a tanulók várható létszámnövekedésével is számoló iskolák születtek, amelyek közül sok a legutóbbi időkig megfelelt rendeltetésének (Benisch A. 1928; Jáki L. 1989).

KÖZSÉGHÁZAK

A faluközösség igazgatási, gazdasági, igazságszolgáltatási teendőit ellátó falusi elöljáróság tanácskozására szolgáló külön épülete nem volt minden falunak. Ilyen esetben a mindenkori bíró háza töltötte be ezt a funkciót: ide vitték át bíróválasztáskor a bírói hatalom jelképét, a bírói pálcát, a falu pecsétjét, az iratok és a helység pénzének tárolására szolgáló bíróládát; e ház előtt állították fel a kalodát (Paget, J. 1987: 149). Sok faluban s főként mezővárosban viszont már a 18. században volt községháza, „helység háza”, amelynek építtetéséről és fenntartásáról a faluközösségnek kellett gondoskodnia.

Elszórt adatokból következtetve a községházák alaprajzilag nem voltak egységesek, minthogy az eltérő körülményekből adódóan különféle funkciókat kellett az épületnek ellátnia. A községházák rendszerint a falu középpontjában álltak, egy részüket az utcavonallal párhuzamos elhelyezése is kiemelte a falu házai közül. A községházak legnagyobb helyisége az elöljáróságnak szolgált tanácskozóhelyül. Általános gyakorlat szerint a községháza {238.} egyúttal a jegyző lakását is magába foglalta, aki huzamosabb ideig állt a falu szolgálatában. Ugyanebben az épületben volt a község ingóságainak, borának, terményeinek tárolására szolgáló kamra, pince is. Utóbbiak szükség esetén börtönként is funkcionáltak. Emellett a községnek másutt is lehetett pincéje, községi istállója.

Szemléletes képet nyújt az ilyen jellegű épületekről Csege falu községházának 18. század végi vagyonleltára. Eszerint a communitas épületei a falu két részén helyezkedtek el: a „falu háza” a lakóövezet központjában, míg az istálló, a szekérszín és a bikaól a kertövezetben. A „helység háza”: vagyis a tanácsterem egy fedél alatt volt a nótárius házával, kamrájával és a helység számára szolgáló kamrával vagy börtönnel (Papp J. 1977). A községháza tanácskozótermét Barabás Miklós is megörökítette Kupaktanács c. festményén (Vas. U. 1860: 621).

Ahol a jegyzőnek külön háza volt, vagy ezt a tisztet a tanító töltötte be, ott a községháza helyiségei is jobban differenciálódhattak. A konyhát, szobát azonban ilyen községházákban sem nélkülözhették: a falu dolgában eljáró hivatalos személyeket fogadó híján a községháza vendégszobájában helyezték el, ellátásukról, amint a községházán rendezett lakomák előkészítéséről is, népesebb falvakban, mezővárosokban gazdaasszony, cseléd gondoskodott (Bárth J. 1984a: 163–164, 176–177, 187). Számos községházban egy helyiség csendőrpihenőül szolgált. Mezőberényben a téglából, fából épített, két szobából, konyhából, kamrából álló nádfedeles faluházat 1757-ben bővítették. Az új ház három szobából (törvényház, kancellária, vendégszoba), konyhából és cselédházból állt, előtte bolthajtásos ambitussal. Boltozatos fogház is tartozott hozzá (Implom J. 1973: 170–171).

A Közép-Tisza-vidéken fekvő Nemesbikk községháza a szentendrei szabadtéri gyűjteménybe került. A vályogtéglából épült, egykor zsindellyel fedett ház egyszerűségében is reprezentatív homlokzatát a múlt század második felében nyerte, de az épület valószínűleg 18. századi. Oszlopos tornáca a bejárat előtti timpanonos kiugróval a klasszicista kúriákat idézi, középfolyosóról nyíló két-két helyiségével is a kisebb kúriák alaprajzi beosztását követi. A folyosó középső része fölé a szobák füstjét összegyűjtő szabadkémény borul, hátsó részéből pedig a börtönként szolgáló kőboltozatos helyiségbe lehet lejutni (Balassa M. I. 1980: 137–138).

A kiskunsági településeknél megfigyelhető az a fejlődés, amelynek során a földszintes, egymenetű, 18. századi tanácsházakat a település létszámának növekedésével, a funkciók differenciálódásával emeletes, reprezentatív épületekké alakítják át. Kisebb településeken azonban megmaradtak a földszintes, egy helyiségsoros, gyakran L alap-rajzú épületek, barokk, majd klasszicista jellegű tornácaikkal (Kiskunlacháza 1741; Kiskunmajsa 1844; Szalkszentmárton 1842; Alsódabas 1820), amelyek inspirálói voltak hasonló lakóházak építésének (Imrényi I. 1957). Nagyobb mezővárosaink reprezentatív, emeletes tanácsházai már nem tartoznak a népi építészet körébe.

PÁSZTORHÁZAK, CSŐSZHÁZAK

A falu szolgálatában álló, a tanács által felfogadott konvenciósok egy részének a község lakást is biztosított. A pásztorok, kondások házai általában a falu szélén, a legelőre vezető útnál helyezkedtek el, közelükben a községi bikaistállóval. Előfordultak két család számára épült lakóházak is (Bencsik J. 1988: 603–617). A mezőcsőszök, szőlőcsőszök házai viszont azon a határrészen álltak, ahová munkájuk kötötte őket. Néhol temetői csőszöknek, sírásóknak is biztosított lakást az egyház (Nagy M. 1959).

{239.} Ezek a házak általában a helyi építkezés szegényebb szintjét képviselték, s gyakran őrződtek meg bennük a falubeli parasztházaknál már idejüket múlt, archaikus építészeti megoldások. A kővágóörsi pásztorház a községben utolsóként, napjainkig megőrizte füstöskonyháját. A derecskei kertgazdák közösségének tulajdonát képező csőszház – amely egyben a gazdák összejöveteleinek is színtere volt – cserépkemencével fűtött, náddal, kenderrel lepadlásolt szobából állt. A konyha „bútorzatát” fali üregek, a középen álló tüzelőpadka és az azt körülvevő sárpadkák alkották (Sabján T. 1987: 11–13). A karcagi északi temetőben a temetőcsősz háza a 17–18. században még elterjedt földházak egyik kései példánya. Hosszú, lejtős gádor vezet félig földbe mélyített pitvarába, melynek két oldalán a lepadolatlan szoba és kamra nyílik (Dám L. 1981a: 11, 14, 27–28).

KÖZKUTAK, MOSÓK

Századunk elején még sok településen közös kutakról hordták a vizet, ott itatták a jószágot, minthogy a portákon nem volt kút. Ha volt is portakút, jó ivóvízért akár a falu másik végébe is eljártak. A közkutakat egy-egy falurész, utca lakói, palóc településeken egy-egy had létesítették és használták közösen (Bakó F. 1969: 450). A közkutak ott maradtak fenn legtovább, ahol a kutak létesítését a természeti körülmények: a sziklás talaj, a mélyen fakadó víz költségessé tették (Gönczi F. 1905: 6; H. Csukás Gy. 1986: 33–35). A közkutak az illető tájon elterjedt típusúak voltak, így országosan gyakoriak voltak a gémeskutak, hegy- és dombvidékeken – ahol a vizet mélyebbről kellett felhúzni – a karos és kerekes meghajtású hengeres kutak. Kővel bélelt forrásokat is használtak közkútként, amelyből a vizet horoggal merítették (Bárdi I. 1973: 74; H. Csukás Gy. 1986: 34). A közkutaknak gyakran egy településen belül is különböző formái éltek egymás mellett. Századunkban a közkútként szolgáló gémeskutakat nagyobb helyigényük és a fa beszerzésének nehézségei miatt sok helyütt hengeres kutak váltották fel. A hengeres és horgas közkutak néhol fedett építményben helyezkedtek el.

A falukutak létesítéséről, fenntartásáról a tanács gondoskodott. A kútásást rendszerint kútmester végezte, a kisebb szakértelmet követelő munkákat, a kutak tisztítását a kutat használó családok közmunkában. A kutak karbantartására – főként mezővárosokban – kútbíró ügyelt. A határban, legelőkön lévő kutak archaikusabb megoldásokat őriztek meg. A hatósági tiltó rendelkezések sem tudták maradéktalanul felszámolni a béleletlen kopolya- vagy gödörkutakat, a nagyjószág itatására szolgáló bányakutakat és a kétoldalt lejtősen kiképzett sírkutakat (Dám L. 1975: 147–149). A 18. század elejétől a béleletlen vagy náddal, zsombékkal, sövénnyel, deszkával bélelt határbeli kutakat is mindinkább kőkutak váltják fel (Tálasi I. 1936: 52–57). A nagyszámú jószág itatására a kutakat sok helyütt több gémmel szerelték fel.

A kimosott vászonneműt, ha lehetséges volt, patakok, források vizénél öblögették az asszonyok. A források fölé épített fedett mosóházak Veszprém és Zala megye területén terjedtek el. Köveskálon, Óbudaváron és Taliándörögdön maradtak fenn ilyen bolthajtásos vagy nyeregtetős mosók, melyekben pallókon állva sulykolták, „lapickálták” a vásznat az asszonyok (Zákonyi F. 1980; H. Csukás Gy. 1986: 34–38). „Melegvíz” néven Heves megyében is ismertek hasonló mosók.

{240.} ISPOTÁLYOK, SZEGÉNYHÁZAK

A középkorban elsősorban kolostorokhoz kapcsolódó, majd városokban is megjelenő felekezeti ispotályok szerényebb utódai a 17–18. században mezővárosainkban is fel-feltűnnek. Mádon már a 17. században működött ispotály. A szoba-konyha-szoba-kamra alaprajzú földszintes épület klasszicista homlokzatával azonban már nem az első ebben a funkcióban (Kalmár J. 1968: 93–94).

A szigetközi Halásziban 1741-ben létesült egy kétszobás „ispita”. Ez az alapítványokból, kegyes adományokból épült és fenntartott intézmény, mint az ispotályok általában, nemcsak betegek gyógyítására szolgált, hanem a község idős, szegény sorú, magára maradott lakóinak nyújtott végső menedéket, akik a hét bizonyos napjain adományokat gyűjthettek maguknak (Neuberger M. é. n.). Az ilyen kis mezővárosi ispotályok közönséges egy-, kétszobás lakóházak voltak, melyeket nemritkán meglévő lakóházból alakítottak át. A szegedi ispotályban a 18. század végén egy-egy szoba szolgált a rászoruló férfiaknak, illetve nőknek, s az ott lakó gondnok főzött rájuk (Farkas Cs. 1988: 16). A földesúri alapítású ispotályok ugyancsak 4–5 személy elhelyezésére szolgáló lakóházak voltak (Tamáska P. 1994: 4–41). A Várpalotán századunkig kórházként funkcionáló ispotály hosszan elnyúló kőépülete barokkos oromzatával, kosáríves tornácával a helyi kisnemesi építkezést példázza (Pacsuné Fodor S. é. n.). Több falu tartott fenn a falu szegényei számára végső menedékként szolgáló szerény hajlékot (pl. a használaton kívül került egykori remetelakot vagy vásártéri cédulaházat), ha nem is hívták ezeket ispotálynak (Horváth L. 1982: 155).

Számos további közösségi építményt említhetnénk még, amelyek falvaink, mezővárosaink egy részében megtalálhatók voltak, építészetileg azonban alig vizsgálták őket: ilyenek a vásártéri, rendszerint egyhelyiséges cédulaházak, a kör alaprajzú, náddal fedett, sátortetős községi jégvermek, a községi vagy egyházi létesítésű takarékmagtárak. Vannak kisebb területen ismert, használt közösségi építmények is, mint pl. a csallóközi, közösen használt, határbeli sütőkemencék, melyekről Ipolyi Arnold is megemlékezett 1858-as útjáról készített feljegyzéseiben (Ipolyi A. 1993: 42–43; Timkó Gy. 1905).

A 19. század végén meginduló polgári fejlődéssel sorra alakultak az iparos- és gazdakörök, olvasókörök, melyek gyakran külön épülettel is rendelkeztek. Ezek leginkább kocsmára emlékeztető házak voltak, egy a gyűlések, mulatságok céljára szolgáló, de ivónak is használt nagyobb teremmel.

UTAK, HIDAK

A közvagyon részét képezték az utak, gátak, hidak, valamint a települést, szőlőhegyet, temetőt körülvevő kerítések, s az azokon átvezető kapuk is.

Falvaink, mezővárosaink útjairól szemléletes képet festenek a 17–18. századi útleírások. Különösen a nyugati utazóknak feltűnő az utak elhanyagoltsága, a vendégmarasztaló sár, a kövezett járdák hiánya. A járdákat még nagyobb mezővárosokban is a sáron végigfektetett pallók pótolták (Ecsedi I. 1912: 173; Antalffy Gy. 1975; Ackersdijck, J. 1987: 37; Paget, J. 1987: 145, 154). Vízjárta helyeken nagy jelentősége volt a közmunkával emelt gátaknak, s falvaink, mezővárosaink nélkülözhetetlen létesítményei voltak a folyókon, patakokon, árkokon átvezető, gyakran helyi ácsok által készített kisebb-nagyobb hidak. Mocsaras területek vízfolyásain gazzal meghordott, összekötözött nádkévéken, ún. „bőr- vagy bürühidakon” keltek át (Györffy I. 1908: 5; Szentmihályi I. 1947b). A vízfolyásokon, {241.} árkokon olykor csak egy-két gerenda vagy palló, máskor híd vezetett keresztül. Kivájt fatörzsből készült a beregi vízjárásos tájakon a bödönyös híd (Babus J. 1959: 40–41). Az egyszerűbb, ácsolt fahidak a patakba levert cölöpökön keresztülfektetett gerendákból és az azokra fektetett pallókból álltak, egyik vagy mindkét oldalukon karfával (Antalffy Gy. 1975: 259).

Nagyobb fesztávolságú hidaknál a pillérként szolgáló cölöpöket ácskötésekkel kapcsolták össze egymással, s a rajtuk keresztülfektetett gerendákra feküdtek fel a pallókat tartó hosszirányú gerendák. A cölöpök elé a zajló jégtáblák terelésére szolgáló védő ácsolatot helyeztek (MNL 2: 537). Főként Erdélyben terjedtek el a fedeles hidak, amelyek esős időben a falusiak társaséletének színterei voltak. A fedél azonban elsősorban a híd ácsszerkezeteit védte az időjárás viszontagságai ellen (Balogh Ilona 1935: 63; Gáll I. 1970: 28–30; MNL 2: 537). Hazánk területén ilyen fedeles híd volt az egerfelnémeti zsiliphíd, amelynek már csak fénykép őrzi emlékét (HmM II: 604–605). A fahidak legfejlettebb változatai a 18. század második felében és a 19. század elején emelt erdélyi vonórudas fahidak voltak, melyeknek a 45 méteres fesztávolságot is áthidaló s a korabeli Európában újításnak számító feszítőszerkezetét ugyancsak fedett építmény védte (Gáll I. 1970: 26–28; MNL 2: 537– 538).

Kőből vagy téglából készült, a pilléreket bolthajtással áthidaló, egy- vagy többnyílású hídjaink már rendszerint mérnöki tervek alapján készültek, akárcsak a bonyolultabb fahidak. Építésüket szakképzett kőművesmesterek vállalták. Mellvédjüket gyakorta díszíti Nepomuki Szent János szobra. A jellegzetes kőépítkezési területeken azonban helyi, tanulatlan kőművesek is készítettek kisebb boltíves hidakat, mint pl. a Balaton-felvidéken.

KOCSMÁK

A kisebb királyi haszonvételek: a malom- és mészárszéktartás, a borárusítás és szeszfőzés, továbbá a bolttartás joga a földesurakat, valamint a földesúri jogokkal rendelkező városokat illlette. Így az e jogok gyakorlását szolgáló épületeket a földesúr vagy város építtette, de általában nem tartotta meg saját kezelésében, hanem bérbe adta azt a községnek vagy árendásoknak.

A malmokkal, mészárszékekkel a mesterségeket ismertető tanulmányok már foglalkoztak.

A kocsmák falvak, városok belterületén épült borkimérő helyek voltak, egy fedél alatt a kocsmáros, a bérlő lakásával. A 18. századi tervrajzok, leírások alapján a kocsmák gyakran semmiben sem különböztek a szoba-konyhás, szoba-konyha-kamrás falusi házaktól, előfordult, hogy külön ivószobával sem rendelkeztek. Építőanyaguk, tüzelőberendezésük is a táj népi építészetére volt jellemző (H. Csukás Gy. 1991: 149–161). Az italmérésből eredő jelentékeny hasznot felmérve azonban a földesurak, városok igényesebb kocsmaépületeket is emeltek, kivált a nagy forgalmú helyeken.

A kocsmák az ivóhelyiségen kívül a kocsmáros lakóhelyiségeiből álltak, s az épület egy része alatt, esetleg az udvaron borospince húzódott. Némelyik forgalmasabb kocsma cselédszobával, vendégszobával is kiegészült. Az udvari homlokzat előtt gyakori volt a falazott pilléreken vagy faoszlopokon nyugvó tornác. Az ivónak rendszerint az utcáról {244.} nyílt a bejárata, amely saroktelek esetén gyakran a sarokra került (Sabján T. 1982: 23–25). Az ivószoba berendezése hosszú, kecskelábú asztalokból, padokból, lócákból és a borkimérő asztal, valamint a kocsmai edények tárolására szolgáló kredencet védő lécrácsból, kármentőből állt. Gyakran innen vezetett lejárat a pincébe. A tüzelőberendezés a tájra jellemző kemence vagy kályha volt. Falusi kocsmáink belsejét számos életkép örökítette meg. A kocsma gyakran épült egy telken, sőt közös fedél alatt a pálinkafőzővel, mészárszékkel, esetleg bolttal, minthogy bérlőjük is azonos személy volt (Bárth J. 1984b: 294). Különösen közbirtokosságoknál fordult elő, hogy különböző létesítményeiket egy telken, egy épületben vonták össze.

A folyamatosan üzemelő urasági kocsmák mellett voltak negyed, illetve fél éven át üzemelő kocsmák, ahol a jobbágyközösségek borát mérték ki. Vásárok idején olykor a közelben lakóknak is engedélyezte az uraság a borkimérést. Utóbbiak, mint a tiltott borkimérések, kurtakocsmák is, közönséges lakóházak voltak. A kocsmákon, csárdákon faforgácsból, zöld ágból készült cégérek jelezték a borkimérést (Ballai K. 1943: 150; MNL 3: 233–235).

FOGADÓK

A fogadók városok, nagyobb falvak forgalmas helyein, útkereszteződésnél, postaállomásnál, uradalmi központokban épültek, elsősorban az ott megforduló vendégek elszállásolására és a lovak pihentetésére, ellátására, ezért udvarukon elmaradhatatlan volt a kocsiállás, az istálló és a kút (Dankó I. 1975: 4; MNL 5: 522–523).

A fogadók hosszan elnyúló, vagy L, olykor U alaprajzú épülettömegükkel, reprezentatív homlokzatukkal a falu, város kiemelkedő építményei közé tartoztak. Már a 18. században gyakran szilárd anyagból épültek, a 19. században többnyire cseréptetővel. Homlokzati kiképzésük, tornácuk a korstílusok divatját tükrözi (Novák L. 1989: 142–146). Az épület főhomlokzatán gyakori volt a kőkeretes kapu, melyen át az udvarba lehetett jutni. A fogadós lakásán kívül 2–3–4 külön szoba szolgált a vendégek elszállásolására, néhol külön az előkelőbb és külön az egyszerűbb vendégeknek. A szobák az udvari folyosóról, esetleg egy keresztfolyosóról nyíltak, s amennyiben nem voltak határosak a konyhával, a folyosóra nyíló fűtőkéményen át fűtötték őket, rendszerint két szomszédos szoba kályháját közös fűtőkéményből. Az épület egy része alatt borospince húzódott. A helyiségek gyakran boltozottak voltak. Noha a fogadók eredetileg a vendégek elszállásolására épültek, legtöbbjük a 19. században ivószobával is kiegészült, s a vendégek ital mellett egyszerűbb ételt is kaphattak.

CSÁRDÁK

A csárdák külterületen, forgalmas közlekedési, állathajtó utak mentén, vámok, révek mellett, a pusztákon épült kocsmák voltak. Létrejöttüket a hódoltság alatt elpusztult falvak helyén létrejött puszták, a ritka településhálózat indokolták (Bellon T. 1976: 127–128). Nem véletlen, hogy az elsők a nagy határú Debrecen környékén keletkeztek. Ezek kezdetben földbe vájt, putriszerű csapszékek voltak. Forgalmasabb, nagy hasznot hajtó helyeken azonban már a 18. század második felében szilárd épületeket emeltetett a városi tanács (Zoltai L. 1934).

A 17. század végétől sorra épültek a csárdák, elsősorban az Alföldön olyan távolságra (20–40 km) egymástól, ahogyan azt az állatok etetése, itatása megkívánta. Kocsma {246.} funkciójuk mellett elsődleges céljuk a vásárra, eladásra terelt állatok és a szekerek, kocsik elhelyezése volt, ezért olykor hatalmas méretű állások sorakoztak a csárda udvarán, s nem hiányzott az állatok itatását biztosító kút sem. A csárda épületeit gyakran kerítés vette körül. A csárda mellett nagyobb földterület biztosította az állatok legeltetését. A csárdában megforduló hajtók, vásározók rendszerint az állatok mellett, az állásban, szekéren éjszakáztak, a forgalmasabb utak mentén azonban sok csárdában volt az ivón és a csárdás lakásán kívül éjjeli szállást biztosító külön szoba is (Balogh István: 1966a: 238–239; Bellon T. 1976: 129; Dankó I. 1975: 5–7). A csárdák kedvelt tartózkodási és szórakozóhelyei voltak a vidék pásztorainak, betyárainak. A néphagyományból jól ismert történeteket a betyárok rejtekhelyeiről és titkos menekülő járatairól a kondorosi csárda esetében igazolták a műemléki kutatások (Rindó J. 1975: 314–321; Bugár-Mészáros K. 1987).

A csárdákat mindig az illető terület tulajdonosa építette: az Alföldön többnyire a városi tanács, másutt földbirtokosok, s rendszerint bérbe adták. A legelső csárdák a vidék népi építkezésére jellemző módon épült, szerény épületek voltak (Nagy-Czirok L. 1959: 285–289). Eldugottabb helyeken a 19. század végéig előfordultak kunyhószerű, félig földbe mélyített putricsárdák (Tálasi I. 1936: 249; Szűcs S. 1957).

Forgalmas, nagy jövedelmet ígérő utaknál azonban már a 18. század végén igényesebb, szilárd falú, a barokk, majd a klasszicizmus stílusjegyeit mutató csárdák épültek az uradalmi vagy a városi tanács által megbízott kőműves- és ácsmesterek közreműködésével. Helyiségeik gyakran boltozottak, bejárati homlokzatuk előtt rendszerint nyitott tornác húzódik. Az épület egy része alápincézett. Az ivószoba berendezése a kocsmákéval megegyező (Balogh István: 1966a: 239; Bencsik J. 1989: 538-539). A csárdákat a forgalom növekedésével az igényeknek megfelelően bővítették, amint az a hortobágyi nagy csárda esetében jól dokumentálható (Gellér F. 1987: 141–145). A vízmentesítéssel, korszerűbb utak építésével, majd a vasút megjelenésével a csárdák jelentőségüket vesztették. Hála időtálló épületszerkezetének, több csárda, ha átalakítva és más funkcióban is, megérte napjainkat (Gellér F. 1987).

BOLTOK

Mezővárosainkban, nagyobb falvainkban, uradalmi központokban már a 18. század második felében működtek boltok a lakosság különféle szükségleteinek kielégítésére. A boltok építése ugyancsak földesúri monopólium volt, a boltokat aztán bérbe adták árendásoknak. Maga a bolt elnevezés arra utal, hogy a boltok elődei a középkori városok polgárházainak utcára nyíló, bolthajtásos elárusító helyei voltak (TESz 1: 335; MNL 1: 322).

A boltok bolthelyiséggel megtoldott lakóházak voltak, amelyben az árendás lakott. Maga a bolthelyiség az utcáról nyílt, de általában volt a szomszédos helyiség vagy a folyosó felé is ajtaja. Az épület bolt funkciójára biztonságosabb, igényesebb kivitelű utcai ajtaja, esetleg cégér utalt. A bolt gyakran az L alaprajzú épület rövidebbik, utcai szárnyában helyezkedett el. Saroktelek esetén utcai ajtaját nemritkán a ferdén levágott sarokba építették bele. Az épület egy része alatt többnyire pince húzódott. Sokszor volt a bolt közös épületben a mészárszékkel vagy kocsmával (Bárth J. 1984b: 294; H. Csukás Gy. 1991: 155–159). Az uradalmi épületekről készült leltárak becsértékei a boltot is, mint általában az árendásházakat, a helyi paraszti szintet meghaladó, jelentős értéket {247.} képviselő épületeknek mutatják, rendszerint szabadkéményes konyhával, pincével, biztonsági okokból gyakran bolthajtásos bolthelyiséggel.

Az uradalmi építésű boltok mellett a 19. század második felében közönséges parasztházakban is létesültek szatócsboltok, miután az 1836. évi törvény jobbágyok számára is megengedte bolt nyitását és bérbeadását. A bolthelyiséget gyakorta a meglévő házhoz épített utcai toldalékszárnyban rendezték be, vagy a nélkülözhető utcai szobát alakították át e célra, utcai ajtót nyitva rajta.

POSTAÁLLOMÁSOK, POSTAHIVATALOK

A török uralom alóli felszabadulást követően a magyar posta az osztrák posta szabályai szerint, annak igazgatása alatt működött, az egész intézmény jellege német volt (Hencz L. 1937: 67). Korai postaállomásaink épületére vonatkozóan igen kevés emlékünk maradt, így azokra jobbára csak a postai törvényekből, rendeletekből, s keletkezésük körülményeiből következtethetünk (Kamody M. 1992).

A postaállomások olyan lakóházak voltak, amelyben a postamester lakóhelyiségein kívül egy vagy több hivatali helyiség is helyet kapott. A posta működéséhez azonban elengedhetetlenül hozzátartoztak a postalovak, -kocsik elhelyezésére szolgáló istállók, kocsiszínek és a lovak ellátását biztosító külső fundus „postaföld” is, amelyek mentesültek a közterhek alól (Kamody M. 1992: 18; Gecsei L. 1972: 32–33). Optimális esetben ezek egy telken sorakoztak egymás mögött, közelükben a legelővel.

Az osztrák postától való függetlenedésre törekedve a magyar rendek kikötötték, hogy postamesterségre csak született magyar birtokos nemesek pályázhatnak (Hencz L. 1937: 52, 67). Noha ezt az 1790-ig érvényben lévő rendelkezést sohasem sikerült megvalósítani – így a postamesterek közt igen sok volt az idegen származású –, számos főnemes, sőt az egyház is szerzett akár több postamesterséget is. A főnemesek postaállomásaikat adminisztrátorokkal üzemeltették. A nagybirtokos postamesterek vagy már meglévő uradalmi épületeket használtak fel e célra, vagy maguk építettek postaállomást, melyeket a rangos kúriák, uradalmi épületek mintájára képzelhetünk el. Ezek a gyakran L alaprajzú, egy- vagy kétmenetes, nyitott vagy zárt tornácos épületek tömegükben, anyagukban, épületszerkezeteikben is a falu, mezőváros legrangosabb épületei közé tartoztak. A forgalmasabb postaállomások kincstári kezelésbe kerültek.

     A postaállomások a postamester vagy az őt helyettesítő adminisztrátor lakóhelyiségein kívül egy vagy több hivatali helyiséget is tartalmaztak. Az utasszállítást is bonyolító, lóváltó hellyel rendelkező postaállomásokon ezenkívül további helyiségek szolgáltak a postalegények és a várakozó utasok pihenőhelyéül (Gecsei L. 1972: 32–33). Sok posta fogadóval kapcsolódott össze, ilyen lehetett a ma is álló jászárokszállási fogadó is. Kevés 18–19. századi postaépület maradt fenn korunkig, azok is erősen átalakítva. 1912-től már a Postaházak Építési Felügyelősége tervezte az újonnan épülő postahivatalokat jeles építészek közreműködésével. A 20-as években számos falusi postamesteri ház épült az akkor divatos magyaros stílus jegyében, melynek azonban kevés köze volt az illető táj népi építészeti hagyományaihoz (Bene G.–Gergely L. 1992: 61–63).

{249.} TŰZOLTÓSZERTÁRAK

Noha a tüzek figyelése, tűzvészek megelőzése, szükség esetén oltása kezdettől fontos feladata volt minden településnek, külön tűzoltószertárak létesítésére aránylag későn került sor, akkor is előbb városokban. A tűzoltó készségeket a falusi bíró házának vagy a községháza udvarán, esetleg a figyelőhelyül is szolgáló haranglábak, harangornyok zárt, alsó részében őrizték. A későbbiekben is előszeretettel építették a tűzoltószertárat harangtornyok mellé.

Az 1888. évi belügyminiszteri utasítás szabályozta először, hogy minden, legalább 50 házból álló község köteles legalább egy szívó-nyomó fecskendőt 100 mm átmérőjű tömlővel beszerezni, s azokat biztos, e célra készült helyen jó karban tartani (Tarján R. 1964: 52).

Tűzoltószertáraink az egységes szabályozás hiányában sokfélék voltak. Akadtak olyanok, melyeket már meglévő, más rendeltetésű épületből alakítottak át, s akadtak fából épült, egyszerű színek is. Többségük azonban a helyi építésmódnak megfelelően épült, igénytelen külsejű épület volt, amelynek homlokzatán annyi kétszárnyú kapu nyílt, ahány szert elhelyeztek bennük. Némelyik szertár alig különbözött a helyi pajtáktól. Nagyobb tűzoltószertárakhoz őrszoba is tartozott, esetleg féltetős nyári lóállással is kiegészültek. Nyáron, főként a fokozott tűzveszéllyel járó betakarítási munkák idején itt őrködtek a tűzoltók a fecskendők és lajtkocsik vontatására készen álló lovakkal. A tűzoltószertárak mellett olykor látófaszerű létra emelkedett a tömlők szárítására. Ugyancsak rendelet írta elő a tűzivíz biztosítására alkalmas bővizű kutak, források jó karban tartását.