MIT NEVEZÜNK NÉPDALNAK?

Mielőtt nagy vonalakban vázolnánk a magyar népdalkutatás mintegy két évszázados történetének jelentősebb eredményeit, néhány szót szólnunk kell a népdalfogalom jelentéséről és történeti változásairól. A fogalom értelmezése ugyanis döntően befolyásolta nemcsak az anyaggyűjtés, -publikálás módját, hanem az elméleti jellegű kutatásokat is.

A magyar nyelv népdal szava a Herder által bevezetett Volkslied tükörfordításából keletkezett. De addig, míg ez az elnevezés általánossá vált, a következő megjelölésekkel kísérleteztek: „a köznépnek szájában forogni szokott régi versek”, írja Ráth Mátyás a pozsonyi Magyar Hírmondóban 1782-ben és magyarázatképpen hozzáfűzi: „mellyeknek Volkslieder a nevezetek”. Révai „köz-énekek”-nek nevezi, Csokonainál „magyar népbeli dalok”-ról és „Volksliedek”-ről esik szó. A Hazai és Külföldi Tudósítások 1811-es évfolyamában a „köznép énekei”-ként, a Hasznos Mulatságok 1817-es évfolyamában „nemzeti dallok”-ként említik a népdalokat. A Hasznos Mulatságok első népdalközlései is „köznép Dallai”, „köznép énekei” címmel jelennek meg, míg végre az 1818. évfolyam II. félévének 314. lapján feltűnik a Kultsár István-féle „Nép-dal” elnevezés. „Találni még dal, dana, nóta, pórdal, paraszt-dal, köz-dal nevezeteket, de valamennyit kiszorítja a 30-as évekre Kultsár István szava” – írja Horváth János, hozzátéve: „A 19. századi népdalközlések a »művészi népdal« és az igazi »naiv« népdal között nem tesznek különbséget, mindkettőt az immár műfajjelölő közös »népdal« elnevezés alatt bocsátván világgá” (Horváth J. 1927: 141).

A „népdal” 18. század végi, 19. század eleji jelentése még igen távol áll mai értelmezésünktől. A különböző elnevezésekből ítélve e költészetnek három meghatározó jegye van: nemzeti, régies és a köznép által ismert. Az anyagfeltárással egyidejűleg megfogalmazott népdal-meghatározások kezdeti bizonytalanságait az is jelzi, hogy a kutatók (elsősorban irodalmárok és esztéták) a „mi a népdal?” kérdésre a „milyen a népdal?” kifejezéssel válaszolnak. Definícióikban gyakran az az elgondolás is helyet kap, hogy milyen szerepet szánnak a népdaloknak a nemzeti kultúrában: hogy az ősinek és romlatlannak vélt népköltészettől remélik a nemzeti nyelv és irodalom megújulását.

„A magyaros a parasztitól, a népi a népszerűtől, illetve a műköltőitől ebben a korban még nem válik el, népdalon, népköltészeten még a nemzeti hagyományok körébe tartozó mindenfajta művet értenek, minősítésükben osztályszempontok még nem szerepelnek … Összefügg mindezzel, hogy a 18. században nem annyira az esztétikai értéket látják és keresik a népköltészetben, mint inkább a magyarnyelvűség dokumentumait, a magyar nyelv művészetre alkalmasságának bizonyságát” (Fenyő 1972: 161).

{5-415.} Ennek ellenére a népdalok első esztétikai szempontú minősítései nem voltak kedvezőek. A tudós irodalmárok és kiadók a választékosabbnak tartott irodalomhoz hasonlítva „faragatlannak”, „ízetlennek” tartják, ezért publikálás előtt ki is javítgatják a magyar népdalokat. Ezzel a lebecsülő véleménnyel először Kiss János – Kazinczy egyik tanítványa – száll szembe A köznépi dalokról és regékről írott, 1819-ben megjelent tanulmányában. Kiss János elfogulatlanul szembesíti a népköltészeti alkotásokat a műköltőiekkel, esztétikai értékük mellett pedig azzal érvel: „…lehetetlen, hogy valami nagy sokaságnak megfeleljen, ha nem alkalmas a gyönyörködtetésre” (idézi Fenyő 1972: 159). Kiss János nemcsak elismeri az alsóbb néposztályok költészetének polgárjogát az irodalmi alkotások mellett, hanem értékét a közönség szempontjából ítéli meg, s e tekintetben a népköltészetnek juttatja az elsőbbséget, hisz az szélesebb rétegek közkincse, mint a nemesség irodalma. A népköltészet osztályjellegéről még határozottabban ír 1823-ban egy másik Kazinczy-tanítvány, Szentmiklóssy Alajos: „A nemzet minden osztályának saját, tulajdon kirekesztő poézisok vagyon, melly azoknak szellemét, érzését, élete s gondolkodása módját, egyszóval egész szívbélyegét elevenen kinyomja” (idézi Fenyő 1972: 161). A fenti két vélekedés szinte szó szerint azonos Herder 1777-ben papírra vetett gondolataival, amelyek irányt és jelleget adtak a magyar népdalkutatásnak több mint 100 éven át: „A népdalok, a mesék és a mitológia … bizonyos szempontból a nép hitének, érzékeléseinek, képességeinek, erőfeszítéseinek eredményei… Minden nem civilizált nép énekel és cselekszik; énekei a nép okmányai, tudományának és vallásának kincsesházai, képet adnak az istenről és a világegyetemről való tudásáról, ősi tetteiről és saját élete eseményeiről, tükrözik szívét, családi életét, fájdalmát és örömét a bölcsőtől a sírig… Ha kis gyűjteményt állítunk össze az ilyen dalokból, amelyeket a nép ajkáról gyűjtöttünk össze élete legnagyszerűbb témáiról és eseményeiről, a nép saját nyelvén, ha jól megértjük, megmagyarázzuk és a megfelelő zenével kísérjük őket, akkor pontosabb ismereteket nyújtunk a népekről, mint a fecsegő utazók” (idézi Cocchiara 1962: 175).

Erdélyi János, a magyar népköltészet-kutatás első rangos képviselője, az első magyar nyelvű népköltési gyűjtemény szerkesztője és kiadója, több tanulmányában is foglalkozott a magyar népköltészet meghatározásával és jellemzésével (Erdélyi J. 1844; 1847; 1853; 1863a). Hegelianus műveltségének és a korszellemnek megfelelően a népköltészetet ő is azonosította a nemzeti költészettel, pontosabban a népköltészetet a nemzeti költészet legrégibb változatának tekintette, amely akkor született, amikor még az egész nemzet egységes kultúrájú és azonos gondolkodású, társadalmi különbségek nélkül élő „család” volt. A maga korában általános népköltészet-irodalom szembeállítás mellett ő még egy új költészetfajtát is meghatároz, az ún. „természeti költészet”-et. Ez a költészet általában dallal, tánccal együtt létezik, de semmiféle esztétikai értéke nincs, tehát nem tartozik a népköltészethez, hiszen „népköltészet alatt, józanon csak olyan költészet érthető, mely mindamellett, hogy iskolázatlan tömegből támadott, megüti a műbecsi értéket” (Erdélyi J. 1853: 156). Ezzel szemben: „Úgy tetszik a természeti költészet mindig megmarad, különösen az alnépnél mocskos és szennyes versekben, kópék és betyárok nyelvén; ezek az ízlés előtt ízléstelenség, nekünk trágárság, s mint ilyen úgy tartoznak a népköltészethez, mint aranyhoz a salak” (Erdélyi J. 1863a: 7–8). Csak feltételezhetjük, hogy Erdélyi a „természeti költészet” elnevezéssel elsősorban a szokás-, a rítus-, a mulattató, illetve gyermek(játék)-költészet bizonyos műfajait, alkotásait jelölte – pl. a halandzsát, a lakodalmi énekeket és kurjantásokat, a csúfolódó gajdokat és erotikus latorénekeket –, amelyek autochton „népi” karakterük lévén, teljesen ismeretlenek voltak a hivatásos {5-416.} költészetben, következésképp távol álltak az esztétikailag hagyományos módon minősíthető költői alkotásoktól. Összegyűjtésükre, kiadásukra – éppen szókimondó, nemegyszer a trágárságig nyers nyelvük, a dalokénál csiszolatlanabb formájuk miatt – a legutóbbi évtizedekig nem került sor.

Erdélyi János népdalértelmezése társadalmi és esztétikai vonatkozásait tekintve differenciáltabb, mint elődeié, ugyanis ő az iskolázatlan tömegek költészetén, a népköltészeten kívül még az „alnép” ízléstelen költészetét is számon tartja.

A 19. századi magyar folklorisztikának Erdélyihez mérhető jelentőségű képviselője Gyulai Pál volt, akinek a népköltészet egészéről alkotott felfogása megegyezik nagy elődjével. Szerinte a népköltészet jelentőségét az adja, hogy nemzeti költészetünk követendő mintájának tekinthető, mivel a népköltészetben azok az eszmei tartalmak fejeződnek ki, s olyan formában, amelyek leginkább megfelelnek az egész magyar nemzet szellemének, a magyar nyelv sajátosságainak. E népköltészet-koncepcióban – amely hazánkban az ún. irodalmi népiesség kialakulását eredményezte a 19. században – „ugyanaz a tendencia mutatkozik, mint Németországban Herder, Winckelmann és Lessing tevékenységében. A maguk polgári törekvéseihez ők is a naiv költészetet, a népköltészetet akarták felhasználni” (Hermann 1956: 23). Gyulai Pál népdalértelmezésének az a többlete – elődeihez és kortársaihoz viszonyítva –, hogy jó filológusként eredetük szerint próbálja meg elkülöníteni azokat az alkotásokat (népdal ~ nóta népies műdal ~ folklorizálódott vers stb.), amelyeket korábban homogén minőségként „népdal”-nak definiáltak.

„A nép ajkán élő dalok háromfélék: tisztán népi eredetűek, azaz a népszellem közvetlen szüleményei, melyekre az irodalomnak nem volt befolyása; továbbá félnépi eredetűek, melyek a nép között élő ismeretlen, félművelt költőktől származnak, melyeket a nép elfogad, részben vagy egészben átalakít, de amelyeken sok esetben többé-kevésbé mégis megérzik az irodalmi befolyás; végre ismert költők dalai, melyek az irodalomból szállottak a nép ajkára, s melyek szintén nem minden változtatás nélkül terjednek el” (Gyulai 1872: 309).

Az eredet szerinti meghatározáshoz hűen Gyulai a következő jellemzőkkel írja körül a népköltészetet egyetemi előadásaiban: „A népköltés mind tárgyban, mind alakban konzervatív és nem művel minden költői ágat.” Nincs „költött” témája, csak tapasztalati vagy „ami a hagyomány útján reászállott”. Kompozíciója egyszerűbb, mint az irodalmi alkotásoké, nyelvét „világosság, határozottság, a sok idiotizmus, naiv egyszerűség és közvetlenség jellemzi”. „A lírában a tánccal, zenével, dallammal együtt születik meg a vers” (lásd Gyulai 1888–89-es előadásjegyzetét; kiadva Dömötör T.–Katona–Voigt 1978: 179–180). Ezekben az egyetemi előadásokban – de már 1872-ben az MNGy első kötetéhez írt előszavában is – Gyulai olyan pontos képet ad a népdal életéről – az állandó változás, alakulás és romlás folyamatáról –, ahogy jó ideig sem előtte, sem utána senki nem tette: „A népdal folyvást változik és átalakul. Ez előnye és egyúttal hátránya, mert szebbül, majd romlik. A szájról szájra adás kevésbé sikerült részeit szebbekkel pótolja, az elmosódott részeket kidomborítja s kerek egésszé görgeti. De gyakran megrontja, a szebb részeket gyöngébbekkel cseréli ki; a jellemző vonásokat elmossa, az egészet részekre bontja fel, vagy különböző dalok részeiből, melyek ugyanegy dallamra énekeltetnek, oly részeket szerkeszt, melyekből hiányzik minden bensőbb kapcsolat. Innen a számos változat, sőt régi dalok egy-egy versszakából egészen új dalok alakulása. Gyakran egyik változat szebb, mint a másik, néha egyenlő szépségűek. Hiú törekvés volna meghatározni, {5-417.} hogy valamely dalnak melyik az eredeti alakja. …A főkérdés mindig csak az lehet, valóban népi-e valamely változat, egész-e vagy töredék, vagy ami a legrosszabb és leggyakoribb, több ugyanegy dallamú dal részeinek külső összefüggése egy szervetlen egésszé?” (Dömötör T.–Katona–Voigt 1978: 183).

A 20. századig – Bartók Béla és Kodály Zoltán fellépéséig – csak irodalmárok, költők és esztéták foglalkoztak a magyar népdal, a magyar népköltészet elméleti kérdéseivel, nekik köszönhetőek az első népdalpublikációk is. Bár többségük tudta, hogy a népköltésben a szöveg és dallam szerves egységet alkot, képzettségükből adódóan csak a verses szövegeket vizsgálták, elméleti megállapításaik jobbára csak a szövegekre vonatkoznak. Bartók és Kodály népzenei gyűjtéseinek és publikációinak köszönhető, hogy a magyar népdal nemzeti kultúránk egészében a megfelelő helyre került. Ők tudatosították először a tényt, hogy a magyar népnek (parasztságnak) évszázados, saját zenei hagyománya van, melynek csak egyik komponense a vokális zene, s azon belül a népdal. A népdalok összegyűjtéséhez és megismeréséhez nem elegendőek a pusztán filológiai szemléletű és módszerű kutatások, hanem komplex (zenei, történeti, etnográfiai és folklorisztikai) vizsgálatok szükségesek.

Bartók népzene-meghatározása rendkívül gondolatgazdag, mind a zenefolklorisztika, mind pedig a népdalszöveg-kutatás számára. Definíciói ugyanis egyrészt magukban foglalják sajátos népdalértelmezését, másrészt azok bizonyos vonatkozásai (a zenei rétegek és műveltségi szintek összefüggései; majd a zenei stílusok és dialektusok meghatározása) adaptálhatók a népdalok szövegeire is. „Tágabb értelemben vett parasztzenének nevezzük mindazoknak a dallamoknak összességét, amelyek valamely nép parasztosztályában kisebb vagy nagyobb időbeli és térbeli elterjedésben, mint a parasztok zenei érzéseinek ösztönszerű kifejezői valaha éltek vagy jelenleg élnek” (Bartók 1924: 102). „Szűkebb értelemben vett parasztzene mindazoknak a parasztdallamoknak összessége, amelyek egy vagy több egységes stílushoz tartoznak” (Bartók 1924: 104). „Az ilyen egységes stílusok kialakulását az egy irányban ható öntudatlan variálóösztönnek kell tulajdonítanunk” (Bartók 1933: 371).

Bartók felfogásában újdonság volt a „szűkebb–tágabb” népzene-fogalompár körülírása, a parasztdal keletkezésének (ösztönszerű alkotófolyamat), létezési módjának (stílusokban megnyilatkozó variációsorok) és funkciójának (a kifejezésbeli szükséglet hagyományos formákban történő kiélése) leírása. A korábbi népdal-meghatározásokkal polemizálva, Bartók a dallamok eredetének kérdését – mint lényegtelent – kihagyja meghatározásaiból.

Kodály Zoltán népdal-meghatározásai elsősorban társadalmi, történeti és földrajzi vonatkozásokban árnyalták a bartóki definíciókat. Megítélése szerint a „mi a népdal?” kérdésre akkor találjuk meg a helyes választ, ha megvizsgáljuk, „mi az, amit a nép énekel?”. Ugyanis: „A néphagyományt nem szabad valami egységes, azonos halmazállapotú anyagnak képzelnünk. Mélyreható különbségek vannak életkor, társadalmi, vagyoni állapot, vallás, civilizáltság, vidék és nem szerint” (Kodály–Vargyas 1973: 14). „A népdal társadalmi funkcióját csak a fenti rétegek gondos elkülönítésével értjük meg. Ennek kapcsán vizsgálnunk kell, mi a szerepe, jelentősége az egyes daloknak, daltípusoknak a nép mindennapi életében … Azonban társadalmi réteg, használat szerint egy csoportba tartozó dalok még nem jelentenek zenei stílusfajtákat. Ebből a szempontból külön kell vizsgálat alá vennünk a teljes anyagot” (Kodály–Vargyas 1973: 17).

A népdal meghatározásában mutatkozó terminológiai bizonytalanság arra késztette {5-418.} Kodályt, hogy a negatív mellékzöngésű „parasztnóta” elnevezés helyett a „falusi” kifejezés használatát ajánlja. „Falusi-városi” szerinte nagyjából elég jól kifejezi a népdal–műdal ellentétét (lásd Kodály–Vargyas 1973: 13).

Ez a fogalmi ellentétpár (mely részint lokális, részint műveltségbeli különbségeket jelöl) már Bartók egyik írásában is felbukkant (Bartók 1935a: 399), de a későbbiekben sem ő, sem Kodály, sem pedig tanítványaik nem használják következetesen.

A 20. század első harmadában – Bartók és Kodály módszeres és szakszerű népzenei kutatásaival egy időben – az irodalomtörténész Horváth János ma is forrásértékű műben foglalta össze a magyar népköltészet és az irodalom kölcsönhatásait. Már munkája elején választ kellett adnia arra a kérdésre, mit tekint népdalnak. Érthető módon a népköltészet és a nép fogalmát az irodalom szemszögéből határozta meg: „A nép tehát (a népköltészet és a népiesség népe) nem valamely politikai vagy társadalmi osztállyal lenne azonos, hanem az egy nyelvet beszélők azon rétegét jelenti, mely egyáltalán nem, vagy csak alkalmilag olvasó közönsége az irodalomnak, s mindamellett rendelkezik bizonyos költészeti hagyományokkal. Honnan vette azokat? Az idegen hatásról ezúttal nem szólva: részben maga termelte, részben az irodalomtól kapta…” (Horváth J. 1927: 7). Horváth Jánosnak az a felfogása, miszerint a nép nem olvasás útján, tehát nem idegen forrásokból merítve, vagy tőle idegen alkotásokon keresztül passzíve, hanem részint maga teremtett költői formákban, részint kölcsönzött, de a hagyomány szellemében átalakított formákban költ, megegyezik zenefolkloristáink hasonló, a dallamra vonatkozó megfigyeléseivel. Horváth János kutatásaiban a folklorisztika szempontjából az volt az újszerű, hogy ő tudományos választ keresett az irodalom és a népköltészet egymásra hatásának – mai szakkifejezéssel élve: a folklorizációnak és folklorizmusnak – mikéntjére is. Véleménye szerint a „magas” és a „népi” kultúra kölcsönhatása egy közvetítő, mindkét kultúrával szoros kapcsolatban lévő népréteg létével magyarázható. Ezt a történetileg árnyaltabb felfogást Bartha Dénes kutatásai is elmélyítik, megerősítik. Bartha nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a népdalokat nem szabad az ősi, változatlan néplélek művészi kifejezésformájának tekintenünk, hiszen „A ma élő régi népdalszövegek zöme nem régibb a XVII. századnál, egynéhány versszakot szerencsés esetben visszakövetkeztethetünk a XVI. századig … a középkori kultúrával való kapcsolatokat már csak egyes szólásokban, felfogásbeli árnyalatokban követhetjük… A magyar népköltés szövegkincse se veszít értékében semmit azzal, hogy egy és más témája, fordulata, stílusvilága az ősköltés kétséges nimbuszából kibontakozva az egyetemes európai kultúra részeseként, mint nagy korszakok stíluskészletének hűséges megőrzője, nagy emlékezetű letéteményese áll majd előttünk” (Bartha D. 1934: 235).

A II. világháború után kibontakozó szaktudományos folklorisztika egészére – de kiváltképp az elméleti jellegű vizsgálatok és a szövegfolklorisztika irányára és módszereire – jelentős mértékben hatott Ortutay Gyula népköltészet-felfogása, aki az eddig ismertetett történeti-társadalmi-funkcionális és esztétikai aspektusok mellé az életmódbeli (= megnyilatkozásbeli) szempontot is felsorakoztatta. Ortutay számos tanulmányában foglalkozott a kollektív, variánsokban élő, szájhagyományozó előadásmód törvényszerűségeivel mint a folklóralkotások legsajátabb, meghatározó jegyeivel (lásd összefoglalóan Ortutay 1959). Ortutay kifejezetten a népdalról nem sokat írt. Népköltészet-definíciója az axiómaként felfogott gorkiji meghatározás –„a népköltészet a dolgozó nép kollektív, szóbeli költészete” – részletes kifejtése (Ortutay–Katona 1970: 48–62). Ezt a felfogást képviseli egyetemi oktatásunk is az 1945 utáni évtizedekben; történeti áttekintésünket {5-419.} tehát ezzel az összefoglaló igényű definícióval kell lezárnunk: „…a népdal a dolgozó osztályok, a magyarság esetében főként a parasztság életét, gondolatait és érzelmeit kifejező rövid ének, mely kisebb-nagyobb közösségek keretében van elterjedve, eredete és alkotója rendszerint ismeretlen, szóbeliségben él, fő jellemzője az állandó variálódás (változás), dallama és szövege szerves, de nem szétválaszthatatlan egységet alkot. A népdalt azok adják elő, akik élnek vele, vagyis a mindennapok műfaja. Közösségivé válása és továbbhagyományozódása során az egyéni, esetleges jegyek letörlődnek, és a változatok közös stílussajátosságokat öltenek” (Katona I. 1979b: 326).