ÁTTEKINTÉS A NÉPDALOK GYŰJTÉSÉRŐL ÉS VIZSGÁLATÁRÓL

A „FELHÍVÁSOK KORA”, 1782–1848

Ezekben az évtizedekben fedezik fel nyelvészeink, költőink és irodalmáraink – német, francia, olasz és angol példákra hivatkozva – a magyar „pórdalok”-at mint nemzeti nyelvünk és irodalmunk, valamint történeti múltunk és emlékezetünk tiszta forrását. A nyelvész Révai Miklós elképzelése szerint egy nagy magyar költészeti gyűjtemény – amelyben a különböző tájszólásokat megőrző népköltészet és a kéziratokban fennmaradt régi, nemzeti, történeti költészet együtt található – igen alkalmas lenne a magyar nyelv tanulmányozására. Hasonló elgondolásokat tükröznek az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság (1793–1806) tervezetei és gyűjtési felhívásai is (1791). Tagjai – Aranka György nyelvész vezetésével – a nép felvilágosítását és általános műveltségének emelését tűzték ki célul. Ehhez viszont szükségesnek tartották megismerni a falu életét és kultúráját: zenéjét, dalait, táncait, a tájnyelvet stb. „Aranka a legelső erdélyi népdalgyűjtők közé tartozik és ugyancsak az első, aki – mint a néprajztudomány hazai előfutára – a népi építészet kérdéseinek tudományos feldolgozását is szükségesnek tartja … munkásságának ezekre a haladó vonásaira nem mutattak rá”, az Erdélyi Nyelvmívelő Társaság ez irányú tevékenységét néprajzi szempontból még nem értékelte a kutatástörténet – figyelmeztet Jancsó Elemér (1955: 63).

A pozsonyi Magyar Hírmondó szerkesztője, Ráth Mátyás (Révai nyomán) nagy lelkesedéssel buzdítja lapjában a hazafiakat gyűjtésre, s e felhívások hatására kezdi el egybegyűjteni ifjúkori dalemlékeit Pálóczi Horváth Ádám és Jankovich Miklós. Pálóczi a maga Ötödfélszáz énekek c. gyűjteményét 1813-ban zárja le, majd elküldi az Akadémiának mint a gyűjtőmozgalom első tudományos védnökének. A dalgyűjtemény – mely számos népdalunk első szöveg- és dallamlejegyzését is tartalmazza – csak 1953-ban került kinyomtatásra. Jankovich 10 kötetnyi, kéziratos forrásokból összeállított Nemzeti dalok {5-420.} gyűjteménye c. hatalmas munkáját a mai napig kéziratban őrzi az Országos Széchényi Könyvtár, pedig a maga korában úttörő jelentőségű lett volna, ha kiadják. Nemcsak azért, mert Jankovich eleget tett Révai elképzeléseinek, hanem azért is, mert a korabeli népszerű dalok gyűjtése mellett a kallódó ponyvanyomtatványokra, a családban öröklődő kéziratos daloskönyvekre is ráterelte volna a figyelmet (vö. Küllős 1985).

Ebben a korban – amint az a felhívások hatására kibontakozó országos gyűjtőmozgalomból is kitűnik – a népköltészet alkotásainak – a daloknak, meséknek, balladáknak, szólásmondásoknak stb. – feljegyzése még nem egy elkülönült szakma dolga, hanem hazafias cselekedet, nemzeti ügy, része a magyar nyelvű irodalom és tudomány megteremtésének, s áttételesen része a nemzeti függetlenségért vívott harcnak is. „Úgy vélem, hogy a való nemzeti poesis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni; szükséges tehát, hogy pórdalainkra ily czéllal vessünk tekintetet” – fogalmazta meg Kölcsey Ferenc a korszak egyik ideológiai mozgatórugóját. A másikat – egy ennél politikusabbat, Petőfi híres és sokszor idézett levélrészletével egy időben és egybehangzóan – Erdélyi János írta le Népdalköltészetünkről szóló nagy tanulmányában: „Mikor az iskolázatlan népet költészete után becsüljük, annyit tesz, hogy polgárilag is fogjuk, mert a kettő együtt jár.,.” (Erdélyi J. 1847: 392).

Sajátos iróniája a sorsnak, hogy az irodalmi zsebkönyvekben, almanachokban, a Tudományos Gyűjteményben szétszórtan és rendszertelenül fel-felbukkanó népdalközlések mellett az első magyar népdalgyűjtemény – Rumy Károly György gyűjtésének 64 dala – J. Bowring 1830-ban kiadott angol nyelvű költői antológiájában látott napvilágot Poetry of the Magyars címmel.

1832-ben a Tudományos Akadémia veszi kezébe a gyűjtőmozgalom irányítását – Vörösmarty és Toldy Ferenc vizsgálják át és jelölik ki kiadásra a beküldött népdalgyűjteményeket –, majd 1843-tól a Kisfaludy Társaság feladata a népköltési anyag gyarapítása, gondozása és közzététele. E korszak munkájának kiemelkedő eredménye az 1846–1848-ban Erdélyi János szerkesztésében megjelenő Népdalok és mondák c. háromkötetes gyűjtemény, valamint Kriza János Vadrózsákja, amelyet a szabadságharc miatt csak 1863-ban publikálhatott. Míg Erdélyi az ország minden részéből, Kriza csak a Székelyföldről közölt dalokat. Publikációjuk úttörő jellegének hangsúlyozása mellett nem hallgathatjuk el a jogos kritikát. Ezek a gyűjtemények sajnos csak szövegeket közöltek, dallamokat nem, s ezzel hosszú időre helytelen mintát szolgáltattak a verses népköltészet kiadásmódjának. Pedig – amint az Kodály Zoltán kutatásaiból kiderült – az 1830-as évek végén két, mai szemmel nézve is korszerű kottás, kéziratos népdalgyűjteménye volt a Tudományos Akadémiának, a szövegekre és a dallamokra egyaránt vonatkozó elméleti fejtegetésekkel és tipológiával (Kodály 1943). Erdélyi is mintegy 1000 népi dallamról tudott, de kiadásuk – anyagiak híján – csak terv maradt.

Az a tény, hogy a Tudományos Akadémia a Kisfaludy Társaságra – tehát irodalmárokra, filológusokra – bízta a népdalok ügyét, sajátos irányt szabott az elméleti jellegű vizsgálódásoknak is. Egészen a 20. század első évtizedéig nem adnak ki hazánkban kottás népdalgyűjteményeket, a szöveg- és zenefolkloristák külön-külön értekeznek a népdalok sajátosságairól.

A legelső népköltési publikációknak még egy jelentős hibájuk volt: szövegeik nem teljesen hitelesek. Ugyanis először a gyűjtők, majd pedig a kiadást előkészítő szerkesztők érezték kötelességüknek, hogy „csiszoljanak”, szépítsenek a sokszor túl nyersnek ható népi szövegeken. Erdélyi nemegyszer összevonta vagy átszerkesztette a különböző vidékekről {5-421.} beküldött népdalstrófákat, irodalmi vagy köznyelvi kifejezéssel helyettesítette a bennük szereplő tájszavakat, a szerinte „értelmetlen” kifejezéseket. (Ez a „szépítgető” eljárás nem magyar specialitás volt; a 18–19. századi nyugat-európai népköltési gyűjtemények is így készültek.)

Ugyanakkor Erdélyi János írt először tudományos értékű tanulmányokat a magyar népdalokról, és máig ható érvénnyel jellemezte azokat esztétikai, poétikai és stilisztikai szempontból. Elsőként figyelt fel népdalaink jelkép-nyelvére – ezt költészetünk keleti örökségének tartotta –, ő írt először az ún. természeti kezdőkép értelméről és funkciójáról, a dalszöveg többi részéhez való viszonyáról. Erdélyi még nem tett különbséget tanulmányában az epikus történeti ének, a gyermekjátékdal és a szerelmi líra között, amikor azok költőiségét, eszmei mondanivalóját és történetiségét elemezte. A népdalokat – műfaji, tematikus és táji szempontokat keverve – a következő csoportokra osztotta: szerelmi dalok, lakodalmi és ünnepélyi versezetek, bordalok; katona és hadi dalok; pusztai és haramja dalok; tréfás és gúnydalok; komolyneműek, szent énekek; történeti, nemzeti dalok; játék- és gyermekdalok; csángó dalok; vegyesek. Erdélyi értekezéséből, a gyűjteményéből is világosan kitetszik, hogy eredet szempontjából nem tett különbséget népi és irodalmi, illetőleg az ismeretlen szerzőjű és folklorizálódott ún. félnépi alkotások között. A Népdalok és mondákban Erdélyi kb. csak egyhatodát adta ki az Akadémiához beküldött népdaloknak. A mai folklorisztika egyik törekvése az, hogy a közeljövőben meginduló, A magyar népköltészet forrásai c. sorozatban ezeket a kiadatlan 19. századi népdalokat is közreadja.

A GYŰJTÉS ÉVTIZEDEI, 1863-TÓL A SZÁZADFORDULÓIG

A szabadságharc bukása után, majd a kiegyezést követő évtizedekben a nemzeti költészet feltárása és kiadása társadalmi üggyé, a Habsburg elnyomás elleni tiltakozás egyik lehetséges módjává vált. Kriza 1863-ban kinyomtatott székely népköltési gyűjteménye – igaz, a népballadák eredetisége kapcsán – irodalmi pört kavart (ez volt az ún. Vadrózsa-pör), ami a folklorisztika számára azzal a haszonnal járt, hogy a vitatkozó két szomszédos nép – a román és a magyar – még nagyobb buzgalommal látott hozzá saját népköltésének gyűjtéséhez.

Ebben az időszakban néhány táji népdalszöveg-gyűjteményünk is megjelenik: Pap Gyula Palóc népköltemények (1865) és Török Károly Csongrád megyei gyűjtés (1872) c. kötete. A fiatalon elhunyt Török Károly kötetének minden darabja szülővárosából, Hódmezővásárhelyről való, egyéb vidékeken gyűjtött népköltési anyagát az MNGy I. kötete közölte. Török Károly gyűjtői szemlélete sokkal korszerűbb volt, mint kortársaié, „Figyelme minden műfajra kiterjedt, kirekesztette az irodalmi, bevette viszont a félnépi, ponyvai vagy kéziratos alkotásokat” (Katona I. 1977a: 54), ha azok a szájhagyományban éltek. Elsőként gyűjtött siratóéneket, félnépi virrasztóénekeket, lejegyezte az addig kevésre becsült gyermekfolklór alkotásait és a vaskosabb szövegű népdalokat is. Felfigyelt a katonadalok történeti-társadalmi mondanivalójára, jegyzeteiben vagy külön tanulmányaiban (amelyeket a korabeli lapok: Fővárosi Lapok, Koszorú, Hódmező-Vásárhely, Pesti Hölgydivatlap, Szépirodalmi Közlöny, Vasárnapi újság stb. közöltek), utalt a dalolási alkalmakra és szokásokra, pl. a fonóban énekelt kiházasítók esetében.

A korszak másik jelentős folkloristája Kálmány Lajos volt, aki mint katolikus pap, {5-422.} nagy nehézségek árán gyűjtötte össze és adta ki Temes, Torontál, Arad és Csanád megye, valamint a bánsági magyar települések és Szeged környékének néphagyományát. Ő „az első nagy gyűjtőnk, aki nem esztéta, irodalomtörténész érdeklődésével, hanem az etnológus módszereivel közeledik anyagához … élete a magyar néprajz egyik legnagyobb teljesítményét mutatja föl: a magyar népi kultúra egyik gazdag s addig alig ismert területének korában szinte teljes feltárása található köteteiben” (Ortutay 1981: 303). Kálmány Lajos kb. hétkötetnyi kéziratos hagyatékából eleddig egyetlen, lírai dalokat közlő válogatás látott napvilágot Történeti énekek és katonadalok címmel 1952-ben és egy balladagyűjtemény (vö. Kálmány 1952; 1954).

A 19. század második felében Erdélyi János, Arany János és Gyulai Pál ír elméleti jellegű tanulmányokat a népköltészet történetiségéről, népköltészet és irodalom különbségeiről, a népdalok esztétikai és poétikai sajátosságairól. (A témánk szempontjából legfontosabb tanulmányokat a Folklorisztikai tudománytörténet I. kötetében adták ki újra; lásd Dömötör T.–Katona–Voigt 1978.) De ez a korszak alapvetően a gyűjtés és szövegközlés jegyében telik el. Az iparosodással járó életformaváltás lassanként eléri a falvakat is. Imre Sándor 1900-ban írott dolgozata már a népköltészet hanyatlása miatt kongatja a vészharangot. A gyűjtés fontosságának tudata mindinkább eltereli a figyelmet a népköltészet elméleti, általános kérdéseitől, olyannyira, hogy „…a milleneum évtizedében a népköltés kutatásának ügye szinte teljesen elveszti kapcsolatát az irodalomtudománnyal és jóformán kizárólag a leíró néprajznak egy ágává lesz” (Bartha D. 1934: 227). Az évtizedek alatt összegyűjtött népköltészeti anyagot a Kisfaludy Társaság (Arany László–Gyulai Pál–Vargha Gyula és Sebestyén Gyula szerkesztésében) nagyszabású kiadványsorozatban, a Magyar Népköltési Gyűjteményben teszi közzé. 1872-től 1924-ig 14 kötet jelenik meg, amelyek a különböző vidékek folklórját, illetve különböző népköltési műfajokat (pl. a regösénekeket) mutatják be. A köteteket kísérő tanulmányok nem egyenlő színvonalúak, jószerivel el sem érik, nemhogy meghaladnák Erdélyi Jánosnak a népköltészetről adott összefoglalását. Sok hiteles folklórszöveget közöl az ország minden részéről a Nyelvőr (1872-től) és a Magyar Néprajzi Társaság folyóirata, az Ethnographia (1899-től). Számos kottás kiadvány is napvilágot lát ebben az időszakban (Mátray Gábor: Magyar népdalok egyetemes gyűjteménye. I–III. Pest, 1852–1858; Szini Károly: A magyar nép dalai és dallamai. Pest, 1865; Bartalus István: Magyar népdalok egyetemes gyűjteménye. I–VII. Budapest, 1873–1896; Limbay Elemér: Magyar Dal-Album. I–VI. Budapest. A szövegek külön: Magyar daltár. I–VI. 1880–1888), de a felsorolt, hangzatos című gyűjtemények egyike sem felel meg a mai folklorisztikai követelményeknek, hiszen kevés bennük a hiteles népi szöveg; népi, népszerű és műdaldallamokat összevegyítve, hangszeres kísérettel ellátva közölnek.

A század utolsó évtizedében egy hangrögzítésre alkalmas eszköz – a fonográf – módszertani változást hozott a népzene és a népdalgyűjtés gyakorlatába. Európában elsőként – 1895-ben – Vikár Béla gyűjtött fonográffal népdalokat Somogy megyében, majd szülőföldje után módszeresen bejárta az egész országot. A dalok, balladák szövegeit gyorsírással jegyezte fel. Gyorsírásos gyűjtőfüzeteit és fonográfhengereit csak évtizedekkel később dolgozták fel és fejtették meg a szakemberek. Népköltési anyagából csak a Somogymegye népköltése jelent meg (Vikár B. 1905), a többit vagy elszórtan publikálták, vagy ma is kéziratban van. Vikár munkássága azonban már az újabb kutatástörténeti periódus szellemének előfutára.

{5-423.} A ZENEFOLKLORISZTIKA KIBONTAKOZÁSA, 1905–1945

Bár a népdalgyűjtés kezdete óta tudták vagy érezték a kutatók, hogy a dalok szövege és dallama elválaszthatatlan egymástól, az első, hiteles dallamokkal együtt kiadott népdalgyűjtemény Vikár somogyi gyűjtéséből származik. Hasztalan írt a népzenegyűjtőnek és elméleti szakembernek is jeles Seprődi János elmarasztaló kritikákat a Kisfaludy Társaság népdalkiadványairól, a helytelen gyakorlaton nem változtattak. Seprődi tételesen is felsorolja népdalgyűjteményeink alapvető hibáit: dallamtalan, sokszor másodkézből vett szövegközlések, a lejegyzés helyének, idejének jelölése, a tájnyelvi sajátosságok érzékeltetése nélkül. Zűrzavar van a dalok műfaji és eredet szerinti csoportosításában, s a különböző népköltési kiadványokban sok a felesleges szövegismétlődés. Seprődi mutatott rá arra, hogy „…a szövegi résszel együtt feltétlenül keresztül kell vinni a dallamok gyűjtését is. Ezt nem csupán nemzeti zenénk szempontjából kell megtennünk, de azért is, hogy népköltési adataink szövegi részéről igaz képet nyerjünk … a legegyszerűbb módja a változatok összeállításának is, ha a dallamokat vesszük alapul. Mert a nép szinte mindig a dallam kedvéért nyújtja vagy rövidíti a szöveget” (Seprődi 1906: 165). Seprődi megállapításai egybecsengenek Kodály Zoltán állásfoglalásával: „A népdal vokálszöveg, igazi élete csak az énekben van, szöveg dallam nélkül nem teljes mű. A két alkotó elem közül még a dallam a fontosabb, mert eredetibb és állandóbb. Régebbi gyűjteményeink meg éppen a változó elemre, a szövegre helyezik a súlyt. A népdaltanulmány, elsősorban a ritmikai, csak énekelt dalokon alapulhat” (Kodály 1964: II. 14).

A szaktudományos zenefolklorisztika megszületése Bartók és Kodály népzenegyűjtéseinek köszönhető, a két világháború között forrásértékű, hiteles népdalkiadványt csak ők vagy tanítványaik jelentettek meg. Ezek közül néhányat érdemes megemlítenünk: Bartók Béla–Kodály Zoltán: Erdélyi magyarság. Népdalok (Budapest, 1923); Bartók Béla: A magyar népdal (Budapest, 1924); Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság (Csíksomlyó, 1931; 3. kiadás: Kolozsvár, 1941). Ekkoriban jelent meg az a népszerűsítő sorozat, amely az énekelni kívánó nagyközönség számára eredeti népdalokat közölt Bárdos Lajos (1929), Kerényi György (1934), Mathia Károly (1942), Kiss Lajos (1943), Péczely–Kodály (1941) kiadásában. Egyetlen olyan jelentősebb gyűjtemény készült ebben a korszakban (Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok. I–III. Pécs, 1940), amely nem zenei indíttatású, jellegében és módszerében még az MNGy kiadványaihoz hasonlít, de gazdagabb, hitelesebb és folklórszempontból is rendezettebb azoknál. Szerkesztője, aki falusi tanítók közreműködésével szedte össze anyagát, 850 dalszöveget és 700 dallamot publikál gyűjteménye első kötetében, s az eddig alig vagy egyáltalán nem gyűjtött népi műfajokra (pl. a trágár szövegű kryptiádákra) is felhívja a folklór kutatóinak figyelmét.

Ezekben az évtizedekben kezdődött el Magyarországon a tájegységenkénti módszeres, fonográffal rögzített népzenegyűjtés. A II. világháború előtti években a magyar népdalkincs legjavából még hanglemezfelvételek – az ún. Pátria-lemezek – is készültek (Rajeczky 1976: 334–338). Nem szükséges itt ismertetnem a magyar népzenekutatás elméleti és módszertani eredményeit, hiszen ezeket a népzenét tartalmazó kötet tárgyalja majd. Azt a sajnálatos tényt azonban nem hallgathatom el, hogy ettől a korszaktól kezdődően a népzenei kutatások és a filológiai aspektusú szövegfolklorisztika érzékelhetően különválik, a népdalkutatást külön szakma mesterei végzik, egymástól független szempontok szerint, s ez az elszigetelődés nem használ a tudomány ügyének.

{5-424.} A korszak egyik jelentős elméleti összefoglalása, Bartha Dénes: A népköltés kutatásának új feladatai (1934), áttekintve a szövegfolklorisztika és az összehasonlító irodalomtörténet népköltészeti vonatkozású eredményeit – Horváth János, Eckhardt Sándor és Solymossy Sándor idevágó tanulmányait –, néhány, a mai napig érvényes megállapítást tesz a magyar népdalokkal kapcsolatban, s egyben kutatási feladatokat, irányokat jelöl meg a szövegfolkloristák részére. Olyan stílustörténeti, morfológiai vizsgálatokat sürget, amelyek valóban választ adnának arra a kérdésre: melyek a magyar népdalok időtlen, általános érvényű, és melyek az időhöz kötött stílusjegyei. Bartha a romantika egyenes örökösének tekinti a századforduló pozitivista népköltészet-kutatásait, mivel mindkét szellemi irányzat az ősi, romlatlan néplélek kifejezésének tartja a népdalt, az ősi elemeket keresi bennük, és a nép szellemi termékeit függetlennek tartja minden irodalmi (tehát idegen) befolyástól. Tanulmányában nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a népköltésben ugyanolyan nagy szerepe van a „konvenciók”-nak, mint a műköltésben, s hogy ezek a „konvenciók” történeti korokhoz köthetők. Horváth János még csak sejtésszerűen írt róla, Bartha Dénes már gazdag példatárral bizonyítja, hogy a népköltészet átveszi és átformálja az irodalom anyagát és költői formáit, s ebben a folyamatban jelentős szerepet játszanak a folklorisztikai vizsgálatokban addig figyelemre sem méltatott kéziratos énekeskönyvek. Bartha elméleti feltevéseinek és megállapításainak indokoltságát és helyességét csak az elmúlt két évtized szövegfilológiai kutatásai igazolták.

Az először 1933–1937-ben, majd 1941–1943-ban publikált négykötetes munka, A magyarság néprajza először foglalta össze a nagyközönség számára is szaktudományunk eredményeit. A nép lírája c. fejezetet a két világháború közötti magyar folklorisztika egyik vezető egyénisége, az elsősorban mesekutató Solymossy Sándor írta. Népdalkoncepciója a maga korában divatos „pszichológiai” szemlélet hatását tükrözi. Solymossy szerint a népdal és a műdal közötti különbség az egyik „nyílt, őszinte”, a másik „lefojtott, gátlásos” érzelemkifejezésében rejlik. A költő és a „nótafa” véleménye szerint egyformán tehetséges, csak publicitásuk nagyságrendje különbözteti meg őket egymástól. Solymossy egyike azoknak a folklórkutatóknak, akik a népdal dallamát a szöveghez képest másodlagos jelentőségűnek tartották, mondván: „…a dallam a népdalban mindenkor kísérő elem volt, s népdal lelke voltaképp nem a dallamban van meg, hanem nyilvánvalóan a szövegben” (Solymossy 1943a: 31). Ennek megfelelően a népdalszövegek vizsgálatától azt várta, hogy fényt derítsen a nép lelki életére, gondolkozásmódjára. Solymossy lírai népdaltanulmánya A magyarság néprajza egyéb összefoglalásaihoz viszonyítva elméletileg idejétmúlt és gyenge volt.

Végezetül szólnunk kell arról a kutatási irányzatról is, amely a népdalok jelkép-nyelvét (szimbólumrendszerét) értelmezve kísérelte meg azokban felmutatni a sajátosan magyar művészi jelleget. Esszészerűen írt a népdalok szimbolikus látásmódjáról Illyés Gyula (1936), Lükő Gábor viszont A magyar lélek formái c. könyvében (1942) – e kérdéskör máig legátfogóbb összefoglalásában – a magyar paraszti gondolkodásmód és jelképrendszer keleti analógiáival bizonyítja népi kultúránk ősiségét és a nyugati kulturális hatásoktól független voltát.

{5-425.} A SZÖVEGFOLKLORISZTIKA MUNKÁLATAI 1945-TŐL NAPJAINKIG

1945 után a hazai folklorisztikában szinte minden eddig felmerült kérdés a magyar népköltészettel és népdallal kapcsolatban újra terítékre került, s az új adatok, szempontok birtokában más megvilágítást nyert. A szövegfilológiai kutatásokban sokféle szempontú és irányú vizsgálatok kezdődtek – némelyek elméleti összegzést is hoztak, mások megmaradtak az anyagfeltárás szintjén. Gondolok itt pl. az 1848-as szabadságharc folklórjának ún. „centenáriumi” gyűjtésére és kiadására (vö. Dégh 1953), vagy a több ízben is fel-fellendülő munkásfolklór – s ezen belül a munkásdal – vagy az ún. városi folklór kutatására (vö. Katona I.–Maróthy–Szatmári 1968; Nagy D. 1974, 1975; Nemcsik 1975; Fejős–Niedermüller 1982).

A megváltozott társadalmi körülmények között a hagyományos értelemben vett népköltészet életben maradásának és funkciójának kérdése a mai napig sem lezárt vitát robbantott ki a néprajzkutatók körében (Istvánovits 1965: 112–115), s arra a felismerésre késztette őket, hogy szaktudományunk elméleti kérdéseit és terminológiáját történetileg árnyaltabban újrafogalmazzák (Voigt 1972a; 1972b). Számos tanulmány foglalkozott népköltészetünk ősi, finnugor, illetve keleti sajátosságaival, bizonyos népdalműfajok (pl. a virágének, a sirató), illetve poétikai, stilisztikai kifejezésformák ősiségével (Lükő 1957, 1965; Képes G. 1972), középkori irodalmi (Domokos 1961; Mona 1963), illetve francia folklórpárhuzamaival (Vargyas 1960a). Természetesen olyan dolgozatok is készültek, amelyek az eredetkérdésben szkeptikusabbak, esztétikai, irodalom- és stílustörténeti vizsgálatok eredményeképp a magyar lírai népdalok korát csak néhány évszázadnyira becsülik (vö. Gerézdi 1962; Voigt 1969–1981, 1972a). Az összehasonlító történeti-filológiai szempontok következetes alkalmazása eredményeképp polgárjogot nyert a folklorisztikában az olyan „köztes” területek, mint a 17–19. századi ponyvairodalom (Pogány P. 1958; 1959; 1978), valamint a 17–18. századi kéziratos énekköltészet és a népköltészet összefüggéseinek kutatása (Pálóczi Horváth 1953; Stoll 1956, 1958, 1963; Küllős 1969). A népköltészet történeti emlékeinek feltárását segítették azok a vizsgálatok, amelyek a kollégiumi diákköltészet és melodiáriumok (vö. Bartha D. 1935; Bán–Julow 1964) vagy az apáról fiúra öröklődő 19. századi paraszti kéziratos énekeskönyvek folklóralkotásaival foglalkoztak (Ujváry 1958; 1980). E kutatások eredményeképp lát majd napvilágot A magyar népköltészet forrásai c. kiadványsorozatban az a népdalgyűjtemény, amelyet az 1750–1830-as években – tehát a szervezett népdalgyűjtések előtt – jegyeztek fel a különböző kéziratos énekeskönyvekben és melodiáriumokban (Küllős 1982).

Figyelemre méltó, hogy a szakkutatókon kívül két költőnk is ír a népdalok utánozhatatlan, sajátos alkotás- és látásmódjáról (Csoóri 1969; Illyés 1976). A népdalok korábbi „egyszerű”, „naiv”, „realista” minősítései ellenében mindketten a szimbolikus – sőt nemegyszer szürrealista – ábrázolásmód meglétét és tudatos, hagyományos alkalmazását tartják a magyar népdalok egyik jellegzetességének. E gondolat következetes képviselője Lükő Gábor (1942), és ehhez a témakörhöz kapcsolódik Dankó Imrének (1962) az almáról, Erdélyi Zsuzsannának (1961) a színek szimbolikus jelentéséről készített tanulmánya, valamint Bernáth Béla összefoglalása (1981) a magyar népdalok szerelmi jelképrendszeréről.

1952-től folyamatosan jelenik meg A Magyar Népzene Tára c. kiadványsorozat, amely a magyar népköltészet zenei szempontok szerint rendezett és feldolgozott anyagát publikálja, {5-426.} immáron 7 kötetben. E forrásértékű sorozat és az ezzel párhuzamosan megjelenő népzenei összefoglalások (Kodály–Vargyas 1952, több kiadásban is; Vargyas 1981) ismételten felhívják a figyelmet a szövegfolklorisztika egyik megoldatlan problémájára: a népdalszöveg-tipológia kimunkálatlanságára.

A lírai népdalok klasszifikálására már 150 évvel ezelőtt is történtek kísérletek (vö. Kodály 1943), majd az 1960–1970-es években is, de rendszerint sikertelenül, mert kicsiny volt a mintául vett anyag, másrészt heterogének a kiválasztott alapelvek (e kérdésről összefoglalóan lásd Küllős 1973). Pedig 1950–1960 között kutatók és egyetemi hallgatók munkájának eredményeképp az akkori Népművészeti Intézetben létrejött az ún. Népköltészeti szövegkataszter, amely kb. 250 ezer publikált és publikálatlan gyűjtésből származó dalstrófát tartalmazott, s mintegy alapját képezhette a tudományos szövegvizsgálatoknak (A Népköltészeti szövegkataszter két példányát jelenleg az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának Adattára őrzi, s bocsátja a szakkutatók rendelkezésére. Lásd még Pogány P. 1953; Mona 1959). Jelenleg két olyan szövegklasszifikációnk van, amelynek segítségével tájékozódni tudunk a magyar népi lírában. Katona Imre (1970) a hagyományos műfajbeosztást követve 6 nagyobb tartalmi-tematikai csoportba osztotta a népdalokat: I. érzelmi dalok; II. mulattató dalok; III. alkalmi énekek; IV. szertartásos énekek; V. foglalkozási dalok; VI. történeti-társadalmi énekek. E rendező kategóriákon belül több mint félszáz lírai dalműfajt különböztetett meg egymástól. Küllős Imola (1970) egyetlen műfajcsoportra, a szerelmi dalokra vonatkozóan tett szüzsétipológiai rendszerezési javaslatot. A szerelmi dalokon belül elkülöníthető daltípusokat részint tartalmi, részint a kommunikációelmélet segítségével kimutatható formai (strukturális) sajátosságaik alapján határozta meg. Daltípusai – a műfaj történeti alakulását is érzékeltetve – a következők: virágének; narratív szerelmi dal; latrikánus vers; filozofáló szerelmes vers; kívánságvers; átokvers; vegyes szerelmi dal; szerelmi kesergés; szerelmi panasz; szerelmi szakítás; szerelmi fogadkozás; kérkedés, dacolás; vigasztalás, biztatás; hagyatkozás; bókvers: szerelmi üzenet; intés, tanács. Mindkét – többé-kevésbé elfogadott – rendszerezési javaslatnak az a gyengéje, mutatott rá Voigt Vilmos, hogy a folklorisztikai műfajelmélet szakterminológiája kidolgozatlan, s így a kutatók azonos kategóriákat különféle nevekkel illetnek. A szaktudományos szövegrendszerezés alapfeltétele tehát a műfajnál nagyobb és kisebb kategóriák pontos definiálása a folklórban. „Olyan műfaji rendszerező eljárást kell kidolgoznunk, amely, minél inkább az egyedi alkotásokkal foglalkozunk, annál inkább kommunikációelméleti; minél inkább a műfajokkal foglalkozunk, annál inkább esztétikai jellegű” (Voigt 1972b: 100). Ez természetesen újabb feladatok mielőbbi megoldását – az irodalomesztétikától független folklóresztétika megteremtését – is sürgeti szaktudományunkban.

A megoldatlan tudományos problémák ellenére a legutóbbi években igen alapos szócikkek készültek és láttak napvilágot a népdalokról a Magyar Néprajzi Lexikonban, valamint a Világirodalmi Lexikonban. Ezek nemcsak összegzik ismereteinket egy-egy elméleti kérdésről, egy-egy daltípusról vagy lírai szüzséről, hanem felvillantják a további kutatások lehetőségeit és irányait.