A GYERMEKKOR KÖLTÉSZETÉNEK FŐBB JELLEGZETESSÉGEI

A gyermekkor költészetének főbb műfajait a kutatás még nem vette részletes vizsgálat alá. Néhány kérdéssel kapcsolatban történtek ugyan kísérletek, pl. a mondókákra vonatkozóan Matijevics Lajos (1976), Borsai Ilona (1980) és Voigt Vilmos (1975), a dramatikus játékszövegek kapcsán Dömötör Tekla (1974a) és Igaz Mária (Borsai–Hajdu–Igaz 1975), a lírai alkotások vonatkozásában Katona Imre (Ortutay–Katona 1975; Katona I. 1979a), Küllős Imola (1980) és Lázár Katalin (1979) munkáira hivatkozhatunk, valamint az MNL megfelelő szócikkeire. Az említett tanulmányok egy-egy műfajt vagy annak jellegzetes típusát vették vizsgálóra.

Matijevics Lajos a mondókák tematikáját és funkcióját rendkívül szerteágazónak találta, de formavilágát körülhatárolhatónak vélte. A mondókák közös jellegzetességeit nyelvi, tartalmi és kölcsönzött jegyekben állapította meg. E főbb csoportokon belül az alábbi jellegzetességeket vette vizsgálóra: I. Nyelvi jegyek: l. hangzás (azonos hangok: „Öt tököt fölöstökömözött”; alliteráció: „Makai mészáros mondta minékünk”; szóismétlés: „ropp, ropp, ropp”; szószakítás: „Papucsot-csot-csot”); 2. betét (hangutánzó szó: „Kopp”, bumm”; ikerszó: „zsipp-zsupp”, szil-szál”; játszi szóképzés: „kukucsi” [ablak]; kicsinyítő képzővel derivált szó: „kórocska”, varjúcska”; értelmen túli kifejezés: „cselebuki”, „ecki”; furcsa hangzású tulajdonnév: „Kukutyin”); 3. megszólítás (személyek megszólítása: „Eredj pajtás te humjál!”; állatok megszólítása: „Héja, héja lakatos!”; tárgyak, dolgok megszólítása: „Járd ki lábam, járd ki most!”; természeti jelenségek megszólítása: „Ess, eső ess!”, „Süss fel nap”); monológ: „Elmentem én az {5-609.} erdőbe”; párbeszéd: „Ki van itt a szép szobában? Császár királynak a lánya!”. II. Tartalmi jegyek: l. alkalom (tánc, kiolvasás, tréfálkozás, játék); 2. mozgás (hintázás, ringatás, guggolás, ugrálás, futás); 3. szokás. III. Kölcsönzött jegyek: l. idegen nyelvből kölcsönzött elem; 2. műköltészeti; 3. népköltészeti alkotás.

Borsai Ilona a mondókák jellegzetességét az alkalomhoz, szándékhoz kötődésben látta, azaz abban, hogy a mondókáknak mindig funkciójuk van. A mondókák egyik fő jellegzetességének a dallamos hanglejtést és a dallammotívumokat tartotta, mint ahogy ezt már korábban idéztük is.

A dramatikus és lírai játékszövegek a szokáskutató figyelmét keltették fel. A hagyományos magyar paraszti életben ugyanis a nagylányok játékai tavaszi vasár- és ünnepnapon (böjtben, húsvétkor, pünkösdkor) kifejezetten szertartásos jellegűek voltak. A szövegeknek és a játékcselekménynek is néhol igen határozott, másutt csak sejthető mágikus funkciói lehettek. E szövegekben termékenységvarázsló, tavaszköszöntő, párosító- és lakodalmi szövegek elemei keverednek. A lírai dalszövegek füzéréből épülő leányjáték archaizmusát bizonyítják a hozzákapcsolódó táncok is (Martin 1979).

A gyermekfolklór egyik jellegzetes vonása a csúfoló, gúnyoló jelleg. A gyermekek bizonyos fokú gátlástalansága következtében a felnőtt költészet ilyen típusú alkotásait is jobban megőrizte a gyermekfolklór. Másik jellegzetessége, hogy az elhallásokra, félreértelmezésekre s ezáltal a variánsok színes skálájának képzésére nagy a lehetőség.

A kutatás kezdettől fogva felfigyelt arra, hogy a szövegekben felbukkannak rítusszöveg-maradványok (főként lakodalmi rítusból), hiedelemelemek (samanizmus feltételezett nyomai, ráolvasások), történeti személyek és események (pl. Szent Erzsébet, a török hódoltság emléke, középkori egyházi rítusok emléke stb.). A felismerésekből azonban a mindmáig ismételt példákra való hivatkozáson túl nem történt meg a kérdések módszeres felmérése. A sokat idézett példákból néhányat azonban e helyen is idézünk: samanisztikus gyógyítás emlékét vélik lappangani a gólyaköszöntőben, ahol a „török gyerek” által okozott sebet a „magyar gyerek” „síppal, dobbal, nádi hegedűvel” gyógyítja; a samanisztikus varázslás emléke élne a lírai játékdalok „Szita, szita péntek, szerelem csütörtök, dobszerda” soraiban; varázsló ráolvasás lappang a leányjátékok lírai dalszövegei között az „Aggyon isten lassu esőt, mossa össze mind a kettőt” sorokban; a gyógyító ráolvasás nyomát a mondókák között már korábban is idéztük („Áj, báj, kecskeháj…”), de más játékszövegben is előfordul, pl. az „Új hold fényes nap…” kezdetűben, és idetartozik a fecskeköszöntő szeplő elleni mondókája is; a varázsmondókák közül már korábban idéztük a nap- és esővarázslókat; középkori keresztény emlékként tartják számon az „Angyal vagy-e, ördög vagy-e?” próbát a játékokban, mely gyakran nevetési tilalommal, tehát igen ősi avatási próbával is jár. Történeti nevek különösen a várkörjáró és hidasjátékokban bukkannak fel (Szent Erzsébet, Lengyel László), melyekben úgy vélik, hogy egykori lakodalmi szokások maradványai is megőrződtek.

A játékok nemzetköziségét is régóta felismerte a kutatás. A kérdésre olyan összehasonlítások hívják fel a figyelmet, mint pl. a kiszámolók érthetetlennek tartott darabjai. Az azonos elv alapján keletkezett mondókák meglepő nemzetközi egyezéseket mutatnak (Voigt 1975: 164–187). „A gyermekfolklór régtől tapasztalt nemzetközisége sokkal inkább a tipologikus, mint a genetikus hasonlóságokon alapul, a népek-nemzetek közötti állandó játékcserét azonban semmiképp sem zárhatjuk ki” (Katona I. 1979a: 380).

A gyermekkor költészetének táji típusait szintén igen nehéz lenne akár körvonalazni is. Az óvodai, iskolai hatások már a múlt század óta számos játékszöveget országosan {5-610.} ismertté tettek. Az énekes-táncos játékokkal kapcsolatosan készült egyedül áttekintés táji típusokra vonatkozóan (Borsai–Hajdu–Igaz 1975).

A gyermekkor költészetének hagyományozási törvényszerűségeit egyetlen község tekintetében vette a kutatás ez idáig alaposabban vizsgálóra (Gazda K. 1980). Kiderül, hogy a mai ifjú nemzedék a hagyományos játékkincs kétharmadát ismeri részben a természetes hagyományozás, részben pedig felújítás révén. Az énekes-táncos játékok mennyisége változott a legkevésbé. Az idősebbek játékkincse a felmérés alapján úgy tűnik, hogy aktívabb volt, tehát gyakrabban játszottak. Egy-egy játék változásának regisztrálása is érdekes eredményeket hozott. A játékkincsen belüli arányok vizsgálata pedig útmutatásul szolgálhat a nagyobb szabású vizsgálatokhoz is. A játékkincs egészéhez viszonyítva a mondókák aránya 44%, a kötött népi játékok (énekes-táncos játékok, mozgásos, testedző játékok és értelemfejlesztő, szórakoztató játékok) aránya 27%. A korcsoportok és nemek szerinti játékkészlet vizsgálata azt mutatja, hogy bizonyos játékok többnyire az életkori sajátosságoknak megfelelően csak bizonyos korra, a gyermekek életének bizonyos szakaszára érvényesek.

A gyermekkor költészete az egyre szaporodó gyűjtemények révén gazdag anyag alapján vizsgálható. Ma már arra törekszenek, hogy ne csak a szájhagyomány útján rekonstruálható játékokat regisztrálják, hanem a ma élőket is, hiszen a gyermekkor költészete ma is élő, változó valóság, melynek leírása a kutatás mindig időszerű feladatai közé tartozik.