| A SIRATÁS HELYI (NÉPI) TERMINOLÓGIÁJA | TARTALOM | A SIRATÓÉNEKEK ALKOTÁS- ÉS ELŐADÁSMÓDJA, FŐBB TÍPUSAI, RÉTEGEI EGY SIRATÓN BELÜL |
A felgyűjtött, illetve nyomtatásban közzétett siratóénekek jelentős hányada (a bevezetőben kifejtett okokból) túlnyomórészt hagyományosan rögzült szövegelemek laza halmazából alakult ki. E szövegelemek nagyjából megegyeznek az egész nyelvterületen, bár eloszlásuk, gyakoriságuk nem egyforma. (Annak ellenére, hogy a gyűjtések egyenetlenek voltak, s a különböző területeken a szokást más-más fejlődési fázisában találták, feltehető, hogy néhány területi sajátság korábban is meglehetett.) Ezeket az alkotóelemeket a továbbiakban, az egyszerűség kedvéért, motívumoknak nevezzük, jelölésük pedig M betűvel és arab számmal történik.
Természetesen nem minden siratóénekben, illetve siratási helyzetben fordul elő mindegyik motívum. Másrészt egy-egy ilyen alkotóelem többször is ismétlődhet egy ének folyamán, esetenként más-más sorrendben, amint ezt alább még látni fogjuk. Megjegyzendő még, hogy e motívumok többsége nagyfokú egyezést mutat egymással alig érintkező vagy semmilyen kapcsolatban sem lévő népek folklórjában is (aminek elsősorban lélektani magyarázata lehet), bár a megformálás módja (pl. a nyelvi eszközök gazdagsága), a hitvilággal és a szokásrenddel való kapcsolat mikéntje és intenzitása, az előadásmód (ideértve a dallamtípusokat is) jelentősen eltérhet.
E motívumok fő tematikus csoportjai a következők:
a) a rokonsági fok szerint (apám, párom, fiam stb.);
b) néven megszólítás: gyakrabban csak keresztnévvel, ritkábban a teljes névvel
M 3 Jajgatás (a szó szűkebb értelmében), jajszavak: Jaj, jaj …; Jaj, Istenem, …; Jaj nekem …; stb.
M 4 A halál váratlansága, kegyetlensége, okának átkozása
M 5 A hátramaradott(ak) árvasága, egyedülléte; vigasztalansága, tehetetlensége, tanácstalansága
M 6 A halott fájdalmat, szomorúságot, bánatot, gyászt hagyott maga után
{5-617.} M 7 A halott felejthetetlensége
M 8 A halott (jóságának, szépségének, ügyességének stb.) dicsérete
M 9 A halott szavainak idézése (párbeszédes formában is)
M 10 A halott személyével, halálával kapcsolatos események (életrajzi vonatkozások) elbeszélése (narráció)
M 11 A halottal való kommunikáció nehézsége
M 12 A halott keresése (főként kérdő formában)
M 13 A halott keltegetése, visszahívása és az élő halálvágya
M 14 A halott (lelkének) visszavárása, felszólítása a kapcsolattartásra (főleg álomban); túlvilági találkozás reménye (lásd M 20)
M 15 a) A halott (túlvilági) útja; b) találkozása korábban elhunytakkal; c) melyik korábbi halott jött el érte?
M 16 Üzenetküldés a halottal (korábban elhunyt rokonoknak)
M 17 A halott „háza” (új otthona); a temető
M 18 Utalás a szertartás, illetve a szokás valamelyik mozzanatára (esetleg ezzel kapcsolatos hiedelemre)
M 19 Köszönetmondás a halottnak; bocsánatkérés a halottól (a halott megkövetése)
M 20 Búcsúzás (a halott megáldása); elköszönés a halottól (a találkozás reményében; lásd M 14 is)
(A siratók motívumrendszerének, főbb tematikus epizódjainak összehasonlításához lásd Mansikka 1928: 151; Bîrlea 1973: 517–518; Alexiou 1974: 161–184 és motívummutató; Honko 1974: 28–30; Károly 1981a: 11–24; Roux 1963: 41–43.)
Lássunk motívumonként egy-két, a szövegekből kényszerűen kiszakított, jellemző példát. Előre kell bocsátanunk, hogy a variálódás mértékének, az ún. változatszóródásnak motívumonkénti bemutatására itt nincs módunk. Ezért felhívjuk rá a figyelmet, hogy e motívumok egy része inkább hagyományosan rögzült, formulaszerű megfogalmazásban él, így kevéssé variálódik. Vannak viszont olyanok, amelyek – a dolog természetéből fakadóan – egyéni jelleget öltenek, azaz inkább témának, illetőleg alkotásmódbeli eljárásnak tekinthetők (mint M 9, 10, részben M 8, 16, 18). Ebből a szempontból tehát hagyományos és egyéni motívumokat különböztethetünk meg, hozzátéve, hogy maga a téma, mint a siratószöveg lehetséges alkotóeleme, az utóbbiaknál is hagyományos, csak a megfogalmazás módja egyéni jellegű.
Meg kell még említenünk, hogy az egy-egy motívumra példaként idézett szövegrészletek sok esetben más motívumot is tartalmaznak (amit a sor elején a motívum számával jelzünk zárójelben). Ezt a szövegformálás természete indokolja, hiszen ezek az elemzés és összehasonlítás céljából szétválasztott és elhatárolt motívumok az eredeti szövegekben szinte sohasem vegytisztán jelennek meg. Így pedig azt is láthatja az olvasó, hogy ezek az alkotóelemek milyen sokféleképpen kapcsolódhatnak össze. (Reméljük, ez arra is ösztönzést ad, hogy kézbe vegye az eredeti szövegeket.)
A szövegekhez fűzött rövid megjegyzéseink csak tájékoztató, problémafölvető jellegűek lehetnek. A motívumok átfogó értelmezésére, a hitvilággal és a szokásrenddel való kapcsolatok feltárására, az etimológiai párhuzamok (nemzetközi összefüggések) dokumentálására e helyütt nincs lehetőségünk. Az irodalomjegyzék alapján részletesen tájékozódhat az olvasó egy-egy témáról, illetve problémakörről.
Ahol szükségesnek látszott, kiemeléssel szemléltettem a motívum tematikus magvát vagy jellemző stilisztikai vonását.
| {5-618.} M 1 Dícsírtessík ä Jézus Krisztus! |
| Ädjon Isten üdvössígës jó rëgvēt! |
| (MNT V. 6. sz., 162. l.) |
A siratóénekek egy részének bevezetése, ami tulajdonképpen jelzi a siratás megkezdését (pl. halottlátogatáskor). A nyelvterület északnyugati részén a legáltalánosabb.
| M 2 a) Jäj, ídës, këgyës, fölnevelő, |
| jó gundviselő äpikām |
| nekëm mëghërvädott, mëglänkädott, |
| mëgszomorodott jó äpikäm! |
| (MNT V. 11. sz., 179–180. l.) |
| Édös, äränyos (jó) fijäcskaom (…) |
| (M 8) szerelmes édös szép fijäcskaom! (…) |
| Draogä, ëgyetlenegy gyümőcsöm! |
| (MNT V. 70. sz., 343–344. l.) |
| b) Jaj, nékëm tëérted, kedves vírëm, jó testvírëm, |
| Tót Lajos, jaj! |
| (MNT V. 34. sz., 240. l.) |
Az egy ének folyamán többször vissza-visszatérő megszólításnak stilisztikailag szerkezettagoló szerepe van; többnyire a szakaszok (versszaknak megfelelő szerkezeti egységek) elején, ritkábban ezek végén jelenik meg. A néven szólítás kapcsolatba hozható az ún. névmágiával (megidézés a kimondott szó, név erejével; a tágabb értelmű szómágiához lásd még M 13, 14). Ezt a gondolatot már Solymossy Sándor (1927a: 90–91) is fölvetette, de behatóbban azóta sem foglalkoztak vele.
| M 3 Jaj nekëm, jaj nekëm, / fájdalmas életëm! |
| (+M 6) |
| Jaj nekëm, jaj nekëm, / szomorú életëm! |
| (MNT V. 104. sz., 436–437. l.) |
| M 4 Dë nëm hittem vónä, / dë nëm remínylëttem vónä, |
| hogy én kēdtől így elmä-elmärädjäk! |
| (MNT V. 11. sz., 179. 1.) |
| Jäj, hälāl, hálāl, de nägyon këgyetlen vótā! |
| Mé rabótäd még el tőlem illyen korān?! |
| (MNT V. 39. sz., 262. l.) |
| (M 3) Jäj, jäj, jäj, jäj, jäj, jäj, jäj, |
| äz ä hāború, jäj, jäj, jäj, jäj; |
| äz äz ātkozott hāború! |
| (MNT V. 46. sz., 276. l.) |
{5-619.} Az előző (M 3), valamint a következő három motívummal (M 5–7) együtt ez a siratók lírai jellegű rétegébe tartozik. Ez a motívumcsoport a siratás lélektanilag általánosan emberi indítékára utal, a halállal találkozó ember tragikumára, aki magárahagyatottságára döbben.
| M 5 Jaj, de korán beleharaptam az |
| árvakényérbe, hogy egész éltömbe azt ëgyem! |
| Ujan vagyok, mind az árva madár, |
| aki ëggyik ágru másikra szá. |
| Belejestem a mélségös tengörbe, (…) |
| akinek së kezdete, së széle. (…) |
| Kinek panaszkodjak ezután, |
| s ki viseli gondomat, |
| (+M 2) szeretött kedves édösanyám? (…) |
| Mér hagyott kē itt engömet,… (…) |
| Kire hagyott kē jengömet, |
| Nincsen neköm pártfogóm! |
| (MNT V. 80. sz., 375–376., 377., 378. l.) |
| Mér írätott kēd bë bennünket az ārvāk levelibe? |
| (…) |
| Hovä lëgyek, mi csināllyäk |
| (+ M 2) kitő kérjek tänācsot, ídës drāgä jó äpuskām? |
| (MNT V. 1. sz., 151., 152. l.) |
E motívum változatainak egy részében szembeszökő más népköltészeti kategóriák (lírai dalfajták, főként ún. keservesek) erős hatása; némelykor idézetszerű szövegrészleteket is beolvasztanak a siratóba (pl. MNT V. 22. sz., 207. l.; 62. sz., 315. l.; 162. sz., 605–606., 608. l.; 163 A 1. sz., 1012. l.).
A halott különféle tulajdonságainak, egykori viselkedésének felmagasztalása – a „megszépítő messzeség” nyilvánvaló lélektani magyarázata mellett – minden bizonnyal kapcsolatban van azzal az igen elterjedt hiedelemmel, hogy a halottról nem ajánlatos rosszat mondani, nehogy magukra haragítsák. (Emlékezzünk „A siratás hiedelemfunkciója” c. részben mondottakra!) Eredetileg hasonlóan védekező-elhárító célzata lehetett az előző két motívumnak is (M 6–7), de nálunk ez már teljesen elhomályosult (lásd Mansikka 1928: 146–147). A halott hős dicsérete egyébként jellemző hősepikai vonás.
Ez a motívum, a továbbiakkal együtt (M 8–20, valamint M 2/b), folklórunk feltehetően legarchaikusabb rétegébe tartozik, vagy legalábbis szoros kapcsolatban van vele. Megjegyzendő azonban, hogy a fellelhető változatok többsége eléggé csökevényesnek látszik más kelet-, délkelet-európai népek folklórjával összehasonlítva. (Kérdés persze, hogy a bevezetőben vázolt módszertani okok ebben mekkora szerepet játszanak. Más szempontból viszont azt is mondhatjuk, hogy folklórunk a környező népekénél „fejlettebb” képet mutat, azaz bizonyos kategóriái hamarabb „visszafejlődtek”, ami elsősorban társadalomtörténeti okokra vezethető vissza.) Talán ezért is maradt siratószövegeinknek ez a rétege lényegében ismeretlen folklórtudományunk számára, egyéb tudománytörténeti okok (és előítéletek) mellett.
(MNT V. 164. sz., 612–621. l.)
Mivel a siratókon belüli epikus réteg értékelésére a következő alfejezetben kerítünk sort, ezért e helyütt csak néhány – egészében vagy egy-egy részletében – elbeszélő jellegű példa felsorolására szorítkozunk, az olvasó jobb tájékozódását elősegítendő. A *-gal jelölt darabokban a halott szavainak hosszabb-rövidebb (egyenes beszédben történő) idézése található (M 9): MNT V. *10., *17., 25., 41., 47.; *64 J., *65., *66 É 1., *67–68., *71 A 3., 75.; *79., 94 A., *95., *99.; 120., 132., *132 B., *137.; 145 A., 150 A.! (kivételesen megformált, dramatikus sirató), 153., 160., 164 A.; *170., 179–180. (folytatása jegyzetben: 1023. l.), *182.; *195., 199. sz. darabok.
| M 11 (M 2) Jäj, Ändrāskām, szíp gyermëkëm, |
| tudó-i errő ä szomoró sorsomról, Ändrāskām?! |
| Jäj, hugyän mondjäm, hugyän írjäm, (!) |
| hugyän magyarāzäm |
| (+M 2) äz ílletëm sorāt, / kedves, jó gyermëkëm? (…) |
| (M 16) Jäj, mondd mëg äpādnäk / ezt ä szomoró ílletëmët! |
| (MNT V. 16. sz., 189., 190. l.) |
{5-622.} Bizonyos, hogy a halottal való kapcsolatteremtés nehézségének felemlegetése nem csupán a végső lemondás kifejeződése, hanem a túlvilághitnek, az élők–halottak kapcsolattartásának a képzetkörére is utal. Erre mutat a további motívumokkal (különösen az üzenetküldéssel) való társulása, vagy akár keveredése (pl. „Jaj, mit üzenjek …?”). Néhány változat viszont magának a siratásnak (és a halottal közlendő panasz kifejezésének) a nehézségét mondja el (pl. „hogyan is sirassalak?”).
| M 12 Mēre mënjek, s hova mënjek, hogy én këndët fëltalájjam? |
| (…) |
| Kimëgyëk a kapuba, s mëgvigyázkodóm, |
| (+M 2) de sohul se találom, lelkëm, édës társóm! |
| Honnat várjam, honnat jő elő …? |
| (MNT V. 184D. sz., 1028., 1029. l.) |
| (M 2) Kedves, drága jó uram! |
| De nem vót rajtad kívül senki! (…) |
| Addig menek, míg téged men nem tanállak! |
| (Dédes, Borsod-Abaúj-Zemplén m.; Károly S. László gy. 1975) |
A (halott) keresés(e) ún. apokrif népi imák egy csoportjának is alapmotívuma (Erdélyi Zs. 1976: 269. kk.; 1980: 190. kk.), egyébiránt ősi mitológiai alapképlet.
Az előző két motívum (M 13–14), részben a következő is (M 15) közvetlenül a „visszajáró halott” képzetköréhez kapcsolódik, továbbá az evvel összefüggő ún. halott etetése-itatása szokásához (összefoglalóan lásd az MNL megfelelő címszavait). Emlékeztetőül megemlítjük a következő hiedelemközlést: „A temetőben járva hívni szoktuk a halottat, hogy jöjjön el éjjel haza beszélgetni. De nem szabadna, mert akkor nem tud pihenni a halott” (Hatvan, P. Madar Ilona gy. 1969; NKCs Néphit Archívum). Az is eléggé elterjedt hiedelem, hogy a halott magával visz valakit (K. Kovács 1944: 34–35). A siratás hiedelemfunkciójáról mondottakon túl felhívjuk a figyelmet De Martino (1958: 108–109) megállapítására, miszerint a lucaniai (délolasz) siratók gyakori záróformulája: „gyere el álmomban megmondani, hogy elégedett vagy-e …? (itt valamilyen konkrétum szokott következni) – a halott nemkívánatos és rendezetlen visszajárása elleni védekező-elhárító cselekmények részét képezi; a siratásnak meghatározott időpontokban (halotti emlékünnepek alkalmával) történő megismétlése viszont szabályozza az elhunyttal való kapcsolatokat, a visszajárásnak pedig rendezett keretek közötti kulturális jelentést ad.
E motívum magyarázatát alkalmasint legjobb egy parasztasszony szavaira bíznunk: „Antal bátyám eltűnt a 14-es háborúban. Odalett. Édesanyám kijárt az édesanyja sírjához, ott siratta: drága jó ismeretlen édesanyám! Kerüljön eleibe Antal fiamnak azon a járatlan úton! Azért mondta, hogy járatlan úton, mert ő (Antal) még arra nem járt, hogy vegyék pártfogás alá azok a lelkek. (…) Mert úgy mondta nekünk édesanyánk, hogy a másvilágon találkozik a család. Mikor az ő édesszüléje meghalt, az azt mondta: na gyerekek, Pannit várom legelsőnek…, ha megengedik, hogy találkozzunk” (Az ég, a föld s az alvilág. G. Margit vallomását megírta Fél Edit. Látóhatár, 1976. 9. sz. 18.; kiemelések tőlem – K. S. L.).
Ez az elképzelés a nagycsaládi, illetőleg nemzetségi életformával és hagyományokkal áll kapcsolatban. Megemlítendő, hogy e társadalmi szervezet nyomait a temetkezési szokások néhány elemében is felfedezték (állásrend a koporsó körül, sírelhelyezés módja; lásd K. Kovács 1944: 223. kk., 351–354; Kós 1972: 243–244; Timaffy 1960; honfoglalás kori előzményéhez: László Gy. 1974: 243–246).
Motívumunk a) csoportjának megfogalmazásai (hosszú, járatlan út – melyről nincs visszatérés) szó szerint megegyeznek 17. századi énekeskönyvek halottas énekeinek egy-egy részletével (pl. Illyés István énekgyűjteményében, lásd MNT V. 25. l.).
E helyütt emlékeztetjük az olvasót, hogy Bereczki Gábor (1979) említett finnugor gyűjteményében igen gazdag és szépséges párhuzamanyagot találhat az előző három és a következő öt motívumhoz (M 13–20, részben 12).
Az üzenet a „halotti melléklet” (útravaló) adásának szokásához kapcsolódik, illetőleg azonos a halott általi üzenetküldés gyakorlatával (az üzenetet a halott fülébe súgják vagy kiáltják). Ezzel kapcsolatban Pócs Éva megállapítja, hogy „a halott kielégítésének különböző módozatai a legáltalánosabb, legintenzívebb és egyben legkomolyabb hitháttérrel gyakorolt eljárások közé tartoznak” (Pócs 1980: 308).
| M 17 (a temetőben:) |
| Jaj, édös dajkám, / Mingyá’ haza érsz mán! |
| Bemégy mán a házba, / Nem gyüsz te mán viszsza! (igy) |
| (Kálmány 1891b: 20. sz., 144. l.) |
| (M 2) Jäj, Jozsikām, jäj, pārocskām, |
| (M 18) bëzëg elgyütté mä të äz örökös läkāsodhó! |
| (M 12) Mőrë vārläk, mőrë leslek…? |
| Jäj, bë szomoró, bë gyāszos ez ä sír, bë szomoró |
| Jäj, së äjtó, së äbläk nincs räjtä, |
| jäj, de sëtít szobāt vāläsztottā! |
| Jäj, pārocskām, hol tälālyäk |
| (M 14) ollyän kócsot, äkivel én eztët fëlnyithätnām, |
| csäk mindën esztendőbe ëccër is… |
| (MNT V. 17. sz., 192–193. l.) |
| (a temetőkapuban:) |
| (+ M 18) Temető, temető, jaj, be keserves szó nekünk: temető! |
| met aki idejött, temető, vissza többet sohasem jő, temető, temető! |
| (Domokos–Rajeczky 1956: 12b. sz.., 221. l.) |
A halott sötét házának költői képén világosan érezhető az ótestamentum Jób könyvének hatása (17. rész: 12; részben 10. rész: 21–22), amely a (római katolikus) gyászszertartásnak is részét képezi, tehát egyházi hatásról árulkodik. A második példánkban szereplő kulcsmotívum előképe már a középkori lírai (nép)költészetben feltalálható, bár ott más összefüggésben szerepel (a feltehető német „eredetit” és ennek változatait magyar népdalokban Mona 1963: 184–185 közli). A házmotívum talán a sírházikó állításának egykori szokására is utal, bár ennek közvetlen formái a magyar nyelvterületen tudtommal nem {5-626.} ismeretesek, viszont tőlünk keletebbre és délebbre sokfelé megtalálhatóak (K. Kovács 1944: 151, 155, 209–211; Mikusev 1971: 396). Meg kell még említenünk, hogy a koporsó elnevezésére több népnél – többek közt nyelvrokon népeknél – használatos valamilyen ’ház’ alapjelentésű szó (K. Kovács 1944: 143. kk.; Mikusev 1971: 401; Honko 1980: 211; Markelov 1980: 346–347). – Szövegeinknek az a kijelentése, hogy a halott innen már nem tér vissza, alkalmasint elhárító célzatú, azaz elejét akarja venni a halott nemkívánt visszajárásának s ezzel az élők félelmének.
| M 18 Gyertek ide, kedves testvérëk, |
| kerüjjük körüll az édës jó apánk sírját, koporsóját! |
| Sirassuk mëg, mert nëm látjuk a mi jó édesapánkat többet! |
| (MNT V. 94. sz., 413–414. l.) |
| …mäjd jön mān äz idő, hogy elzārnäk tőlem, |
| eljön mān ä temetiêsnek äz ideje. |
| (M 17) Elzārnäk tőlem ä koporsóbä, |
| äkin së äjtó, së äbläk nincsën, |
| többet nëm lāthätläk sohä! |
| (M 2 + 14) Kedves pārom, në feledkëziêl el rólam, |
| gyerë el énértem is, |
| (M 13) hogy mőné hämärābb tëhozzād mëhessek! |
(MNT V. 31. sz., 233., 234. l.)
| (+M9–10) Kedves jó testféröm, aki fiatal korábo elment mitőlünk! (…) |
| Istenöm, Istenöm, aki halála előtt mëgmondta, hogy ő nagy |
| örömbe mëgy, në sirassuk. (…) Drága kincsöm, angyalom, |
| aki még azt is elmondta, hogy ki vigye ki ja temetőre: négy rëgruta, |
| aki akkor vát be, az vitte ki, és őtet tizënkét lány kísérgye |
| fehérbe és tizënkét legény a temetőre. (…) Angyalom, angya- |
| lom, aki fölöjtőzött a mënyasszonyi ruhájábo halálja előtt ëgypár |
| nappal! Még a koszorut is föltëtte a fejére: – Kedves apám, |
| nézzen ide, idd van a maga mënyasszonya! – Hát hun van a |
| vőlegény, drága kincsöm? – azt mondja édösapám neki. (…) – |
| Majd az úr Jézus Krisztus lëssz, édösapám! (…) Mëg is jelön- |
| tek nála a rokonyok mind, előtte este. És ő azt mondta: – Në |
| sírgyatok, én nagy örömbe mëgyëk! |
| (MNT V. 66A 1. sz., 911. l.) |
Egyéb archaikus hiedelmek és szokásmozzanatok szórványemlékei:
A siratószövegekben leggyakrabban felemlített szokásmozzanatok: a koporsóba tétel, illetve koporsózárás, maga a siratás, a felravatalozott halott és a sír körüljárása, továbbá a temetési menet elindulása a háztól, valamint a koporsó sírba tétele. A legény-, illetve leánykorban elhunyt fiatalok temetésének sajátságos formájára, az ún. halott lakodalmára (MNL II. 445–448) szintén több siratóban találunk utalást. Az itt bemutatott szövegben a szokás középkori, „megkeresztelt” értelmezése él tovább (Krisztus mint mennyei vőlegény). – Három utóbbi szövegünk közül az első talán egy régi temetési mozzanatnak, a halott szokatlan helyen való kivitelének (ablakon, kéménynyíláson, a küszöb alatt vagy a falba fúrt lyukon át) az emlékét őrzi, aminek nyomait meséinkben is megtaláljuk; a jobb oldal említése a nemzetségi szervezet emléke lehet, ez ugyanis a férfiak oldala volt, szövegünk pedig fiúgyermek siratója (lásd a 15-ös motívumnál mondottakat). Második szövegünk a koporsóablak készítésének szokásával hozható kapcsolatba (a halott házával kapcsolatban említett munkák erről is tájékoztatnak), ami nyilván összefügg a szemfedél-felhasítással és a szemlezárással, ezek pedig a honfoglalás kori sírleletek szemlemezeivel állhatnak kapcsolatban (Fodor 1975: 26–27, 166–170 és 32–35. ábra). Harmadik szövegünk a gyászolásnak már feledésbe merült módját eleveníti föl (lehet, hogy bibliai hatás vagy az egyházi-vallásos képzőművészet nyomán).
Itt kell megemlítenünk, hogy motívumaink zöme meghatározott szertartási mozzanatokhoz kapcsolódott (amennyire ez a meglehetősen hiányos leírások, részben pedig saját gyűjtéseim alapján megállapítható volt). Mégpedig: a 4–10 (14)-es motívumcsoport a házban lévő ravatalnál (halottlátogatáskor) vagy az udvarra már kivitt koporsónál (az egyházi szertartás közben és utána), a 12–13-as motívum a temetőbe menet vagy már a sírnál, a (7, 11) 14–17-es és 19–20-as motívumcsoport pedig a temetőbe érkezve, illetve a sírnál elhangzott siratásban szerepelt leginkább. Természetesen lehettek helyi és egyéni eltérések, ámbár a motívumok többsége már önmagában is világosan utal egy (vagy több) szertartási mozzanathoz való kapcsolódásra, amely mozzanatnak mintegy kiegészítője vagy részeleme a közben felhangzó jajszó, siratóének.
E két utolsó motívum, mely mindenekelőtt a visszajáró halott képzetköréhez kapcsolható, világosan mágikus (védő-elhárító) célzatú: a halott, illetve lelke jóindulatának megnyerésére irányul; az áldás és búcsúvétel, no meg a túlvilági találkozás felemlegetése révén pedig a visszajárástól kívánja megóvni a hátramaradottakat. (A rokonok túlvilági találkozásának reménye, némely változatban kifejezett kérése, a már említett nemzetségi hagyományhoz is kapcsolódik.) A mágikus célzat egészen nyilvánvalóvá válik olyan nemzetközi párhuzamok fényében, amelyekben magát a halottat szólítják fel, hogy vegyen immár búcsút, illetőleg elmondják – tudatják vele – az éppen lejátszódó végső és visszafordíthatatlan rítusmozzanatot, jóindulatát s áldását kérvén (néhány szép példája: Bereczki 1979: 27, 284; Mikusev 1971: 399, 403). – A megfogalmazásában többnyire egyházi-bibliai hatást mutató búcsúzás szokásmozzanathoz való kötődése, valamint némely változatának szövege egyszersmind a halottak és a föld sokágú kapcsolatának képzetvilágára is utal. (Gondolunk itt olyan elemekre, mint a haldokló földre helyezése, maréknyi föld dobása a sírba, sírról vett föld szerepe varázsló-bajelhárító cselekményekben; továbbá a halottak és a vegetáció, sirató és agrárrítusok kapcsolatára. Lásd Károly 1981 a: 16–17, 23–24, 17–18; 31–32. jegyzet.) Egyébként az „anyaföld”-ben való nyugvásnak rendkívüli jelentőséget tulajdonítottak az ókorban és a középkor folyamán egyaránt, de még az újkorban is. (Ezért kellett például az orosz hadvezetőségnek 1915-ben több ezer tatár katona holttestét hazaszállíttatnia, mivel a tatár népcsoportból toborzott ezredek – vallási okokból – csak ezzel a feltétellel voltak hajlandók részt venni a háborúban. Hasonló okokból hordozott mindig magával egy bőrönd „anyaföldet” külföldi útjai során Saljapin, a neves orosz énekes.)
| A SIRATÁS HELYI (NÉPI) TERMINOLÓGIÁJA | TARTALOM | A SIRATÓÉNEKEK ALKOTÁS- ÉS ELŐADÁSMÓDJA, FŐBB TÍPUSAI, RÉTEGEI EGY SIRATÓN BELÜL |