A MAGYAR RÁOLVASÁSOK SZÖVEGCSOPORTJAI


FEJEZETEK

I. Egyszerű kérő és parancsoló formák

A mágikus vagy vallásos funkció felszólító mondatban való mindennapi nyelvű kifejezései, a konkrét funkcióhoz, az adott cselekményhez, szituációhoz „rögtönözve”. A szövegek tartalmi, valamint grammatikai-stiláris különbségei az aktualizáló szituációk különbségeit tükrözik (melyekre Sz-elemeikben utalnak).

A tartalmilag-formailag hasonló vagy azonos szövegek tehát nem egymás variánsai; a szövegek szövegfolklór-értelemben vett hagyományozásáról nem beszélhetünk. A mágia alapvető eszközkészletéhez tartoztak; Európa minden pontján fellelhetőek hasonló/azonos formák, tartalmak. Jelenlétük a természeti népek mágikus szövegei között is ismert (Webster 1948: 92–94). A magyar gyakorlatban részint a népi gyógyászat szokványos, általánosan elterjedt mágikus eljárásainak, részint különböző mezőgazdasági munkáknak (tyúkültetés, első fejés, szántás, vetés, féregűzés stb.) voltak a kísérői. Utóbbi esetekben a mágia hagyományos kísérőelemeivel társultak (keresztvetés, cuppantás, „kerekítés”, 3-as szám stb.). Gyakran hosszabb ráolvasások kísérő, hatásfokozó elemei. Idetartozó szövegcsoportok:

1. Egyszerű kívánság, fohász, áldás, átok

a) Árpa gyógyítása: A beteget szembeköpték, ezt mondva:

Vesszen el!
(Záhony, Ung m.; Magyar Néphit Topográfia 15. kérdőíve)

b) Lórüh gyógyítása: Káposztalébe tett tyúkszarral kerülik a lovat, ezt mondva:

A kapott tetütől és vartól az Isten őrözzön meg!
(Hadikfalva, Bukovina; Diószegi gy.)
{5-646.} 2. Kívánság, parancs elküldéssel, fenyegetéssel
„Ph, vesszen el a kövek közé!”
(Beregrákos, Bereg m. Morvay gy.; MNA)

II. Párhuzamos kívánságok – hasonlat, ellentét

1. Kívánság R-tagos hasonlattal

a) Vetés sikerének biztosítása: A búza elvetése után az üres zsákot magasba dobják e szavakkal:

Ilyen nagyra nőjj!
(Mezőkeresztes, Borsod m.; Magyar Néphit Topográfia 18. kérdőíve)

b) Betegség gyógyítása: A beteg ingét hirtelen mozdulattal lerepesztették testéről és kő alá tették, ezt mondva:

Úgy menjen a betegség a kő alá,
mint ez a ruha!
(Hejce, Abaúj m.; Hoppál gy.)

Az úgy-mint, ilyen-mint, annyi-mint, úgy-ahogy stb. szerkezet a szövegcsoportok közös és állandó eleme. Kéttagú ráolvasások S- és R-taggal. Csonka hasonlatok (az a) forma) esetén az R-tag szerepét maga a cselekmény tölti be. A változó cselekményre utaló R-tagok tartalmilag változóak, az aktuális körülményekre utaló Sz-elemekkel. Az S-tag tartalmazta kívánság a konkrét szituációnak megfelelően változik.

A hasonlat a mágia sztereotip, bármilyen szituációban alkalmazható szerkezete; a közöltekhez hasonló szöveg–cselekmény együttesek használata általános volt a mindennapi élet minden ráolvasás-szituációjában.

A cselekmény–szöveg együttesek hosszabb ráolvasások mellett gyakran kerülnek kísérőelem-szerepbe. A hagyományozás az S-szövegekre jellemző módon történik; a hagyományos cselekmények aktualizálják „rögtönzésüket”. Az ünnepi szokásköltészetnek is gyakori tartozékai.

Európa egészét tekintve a hasonlat, mint a ráolvasások egyik alapszerkezete, általános elterjedtségű. Az R-tagos hasonlat múltbeli hasonló alkalmazásának példái (pl. 9. századi kódex latin szövege: Heim 1892: 556) és recens párhuzamai (Európa minden népétől) egyaránt idézhetőek.

2. Kívánság O-tagos hasonlattal

Szemverés gyógyítása: A temetőben kilencfajta fáról kilenc darabot kell letörni, megfőzni, levében megfürdetni a gyereket. A fürdővizet napszálltakor kell kiönteni nyugat felé, ezt mondva:

Olyan hamar gyógyuljál,
amilyen hamar lemegy a nap.

{5-647.} Három nap egymás után meg kell ismételni; akkorra meggyógyul a gyerek.

(Nyírtura, Szabolcs m.; Békefy gy.)

A szöveg O-tagos hasonlatok országszerte fellelhető helyi típusait képviseli. E típusok közös és állandó eleme az úgy-mint, illetve úgy-ahogy szerkezet. Az S-tag a (legkülönfélébb) konkrét funkciókat kifejező kívánság, az O-tag ehhez szolgál párhuzamul. Utóbbi tartalmi elemeinek alapján különülnek el az egyes szövegtípusok.

A legnagyobb számú variánssal az ’annyi csirke legyen, mint valami, amiből sok van’ Északkelet-Magyarországon elterjedt típus rendelkezik. Gyakori a természeti jelenségek (nap, hold, szél) megjelenése az O-tagokban. Legnagyobb számban az egyházi-vallási hivatkozásokat tartalmazó O-tagos hasonlatok ismertek (lásd a XII–XIII. csoportokban). A legnagyobb tartalmi-formai állandóságot az összetett szövegtípusok részeként ismert, illetve azokkal kontaminálódott hasonlatok (a XI–XIV. csoportokban) mutatják.

Az O-tagos hasonlatok megjelennek (nem ráolvasás-funkcióban) ünnepi szokáscselekményekbe ágyazott sztereotip jókívánságokként, rítusénekek részeiként is. Általános, a legkorábbi, óegyiptomi, óind szövegemlékek által is tartalmazott eszközei a mágiának Európa-szerte (lásd pl. az Atharvaveda varázsszövegeinek természeti képeket felsoroló hasonlatsorozatait – Mylius 1978: 101). Egész Európából ismerünk természeti jelenségekre (föld, víz, harmat, folyó, állatok, növények és ezek tulajdonságai) történő utalásokat. Egyes természeti képek (pl. „ahogy a madár a fészkét építi”) szövegszintű folytonosságát mutatja ki V. J. Mansikka (1909: 93) latin–balkáni–orosz ráolvasásokban.

3. Kívánság ellentéttel

Az S-tag az eredeti állapot visszaállítását óhajtó vagy parancsoló kívánságát valamilyen ellentétes mozgással, történéssel szembeállító szövegek. A magyar ráolvasó gyakorlatban legelterjedtebbek az újuló/növekvő holdat a betegség elmúltának óhajával párhuzamba állító kívánságok.

a) Tyúkszem gyógyítása: Mikor a beteg az újholdat meglátja, felvesz egy marék port, lesimítja vele a kezén lévő tyúkszemet és háromszor mondja:

Amit látok újuljon,
amit nem látok múljon.
(Alattyán, Szolnok m.; Szolnok Megye Néprajzi Atlasza)

b) „Szömöcsü” gyógyítása: A gyógyító megfogja a beteg kezét, majd lóbálja hátrafelé, és ezt mondja:

Uj hold újuljon,
amit nyomok, elmúljon;
Atyának, Fiúnak neviben, ámen.
(Ordas, Pest m.; Magyar Néphit Topográfia 15. kérdőíve)

A példák képviselte szövegtípus ’a hold újuljon – a betegség elmúljon’ közös jelentésű helyi altípusokra tagolódik. Típuselkülönítő szerepe az O-tagon belüli Sz-elemeknek, illetve az S-tagokban megjelenő R-elemeknek van. Az a) szöveg variánsai a Közép- és {5-648.} Nyugat-Alföldön, valamint Hont és Borsod megyében ismertek. A b) a kísérőcselekményre R-elemükben utaló szövegeket képviseli. A cselekmény bőrbetegségek (tyúkszem, szemölcs, „kinövés”) hagyományos gyógymódja (megfogják, lesimítják, port hintenek rá stb.). Az Alföldön és északon (Honttól Zemplénig) elterjedt szövegtípus. Fohász, illetve Miatyánk vagy Üdvözlégy elmondása gyakran társul a szövegekkel.

A holddal kapcsolatos ráolvasások (lásd még IX. 3. csoport) felfoghatók hiedelemelvű szövegekként is: az „újhold meglátásakor gyógyítani” – e szövegek közös elvének tekinthető. A magyar néphitben általánosan elterjedt a fogyó-növő holddal analógiába állítás, és létezik egy – feltehetően a hold-szövegek hatására keletkezett – quasi holdtiszteletnek nevezhető másodlagos hitréteg is (a „betegséget az újhold gyógyítja” elv). Ez hozzájárulhatott ahhoz, hogy a „holdas” ráolvasások a legelterjedtebb, legközismertebb magyar ráolvasások közé tartoznak.

A hold növekedését és a betegség csökkenését párhuzamba állító szövegek Európa-szerte elterjedtek (pl. lett, csuvas, román stb. adatok), összefüggésben a „hold-hiedelmek” általános elterjedtségével. A magyar formák szövegpárhuzamai legnagyobb számban a német nyelvterületről ismertek (az a)-nak délszláv párhuzamai is vannak). Dél-Európából e funkcióban inkább a holdat köszöntő, a holdhoz „fohászkodó” szövegekről tudunk.

Az ellentétes tartalmakat párhuzamba állító szövegek közé tartoznak a hold-szövegektől független, ’nekem jót, másnak rosszat’ jelentésű ráolvasások, amelyek elsősorban „tejvarázsló” szövegek (pl. „Enyém tejet, vajat adjon, a tiéd meg véres tejet”. – Hatvan, P. Madar gy.). Ide tartozik a „harmatszedő” mondókák egyik, a Tiszától keletre-északkeletre ismert típusa is („Viszek is, hagyok is”). Ezek többnyire hiedelemmondai kontextusban jelennek meg, így a „varázsszövegek” felé képeznek átmenetet. Hasonló tejvarázsló szövegek – mint a más megrontásával magának hasznot szerző mágikus cselekmények hiedelemtartalmának kifejezései – Európa nagy részén ismertek.

III. Párhuzamos kívánságok – lehetetlen feltétel

Az akkor-ha (ha-akkor), vagy akkor-amikor; ritkán úgy-mint, addig-amíg szerkezettel egybekapcsolt kéttagú ráolvasások S-tagja a konkrét funkcióra utaló kívánság; a második tag az ennek alárendelt mellékmondatban megfogalmazott feltétel (’akkor következzék be/maradjon meg valami rossz, ha valami lehetetlenség bekövetkezik’). Egy-egy csoport, illetve típus az utóbbi mibenlétében különül el egymástól: lehet cselekményhez „rögtönzött” R-tag és költői képet tartalmazó O-tag egyaránt.

A lehetetlen feltételt valamilyen módon kifejező ráolvasások bizonyos tekintetben hiedelemelvű szövegek összefüggő egységeként is felfoghatók; erre többek között – az R-tagos és O-tagos szövegek közti átmeneti esetek vallanak. A lehetetlen feltétel megfogalmazódásának fő szövegszervezője a ha-akkor szerkezet, mely spontán jellegű szövegek rögtönzésének éppúgy kerete, mint az O-tagokkal rendelkező formák hagyományozódásának.

A lehetetlen feltételt tartalmazó szövegek a mágia közismert, közhasznú eszközei közé tartoznak. Európa majdnem egészéről származó adataink nagy múltú és általánosan elterjedt elvre és gyakorlatra vallanak, olykor helyi fejlődésű, olykor nagy elterjedésű, régi múltú szövegtípusokkal.

{5-649.} 1. Kívánság R-tagos lehetetlen feltétellel

Szemölcs gyógyítása: A beteg azzal a morzsával, ami evésnél véletlenül kiesik a szájából, kilencszer megkerekíti a szemölcsöt, utána a háta mögé dobja, ezt mondva:

Akkor nőjjön szemölcs a kezemen,
ha én ezt megkeresem.
(Mezőtúr, Szolnok m.; Pócs gy.)

Hasonló szövegek a nyelvterület egészén ismertek. Az R-tag többnyire a mágia egy-egy elterjedt „elveszejtő” eljárására (pl. valamit eldobni, elásni), vagy visszafordíthatatlan, megismételhetetlen, illetve a beteg által tudatosan meg nem ismételt cselekményre (pl. fej falbaverése, beteg megütése seprűvel) utal. Léteznek egy-egy szűkebb területen gyakorolt cselekményre utaló, tartalmilag állandó szövegek is (pl. „szemölcs – eldobott, meg nem kereshető tárgy”, „árpa – kútba dobott, ki nem szedhető árpaszem”), körülhatárolt elterjedési területtel (utóbbi az Alföldön). De a hagyományozódás legfontosabb tényezője az elv ismerete és a szerkezet. Erre vallanak a „rögtönzések” bármilyen – nem „elveszejtő” – cselekményhez, amikor a cselekmény új jelentést nyer („erőltetett” lehetetlen feltételek jönnek létre).

R-tagos lehetetlen feltételek tartalmilag változatos megfogalmazásai ismertek Észak-, Kelet-, Délkelet-Európában; ezek a mágikus gyakorlattal szorosan összefüggő, rögtönzött jellegű szövegek. Legkorábbi – 3. századi latin – adatunk már a szerkezet és elv azonosságára vall. A hasonló elven alapuló, a halottal kapcsolatos tárgyakra utaló, Európa-szerte elterjedt szövegek nálunk ismeretlenek.

2. Kívánság O-tagos lehetetlen feltétellel

a) Árpa gyógyítása: A beteg a kutat háromszor körüljárja; három szem árpát a kútba dob és háromszor mondja:

Akkor nőjjön a szememen árpa,
ha majd ez az árpa kinől benne.
(Tószeg, Pest m.; Pócs gy.)

b) Szemölcs gyógyítása: A szenesvizet a kemencébe öntik, és ezt mondják:

Addig legyen beteg,
míg ez a szén megelevenedik.
(Udvarhely m.; Szendrey Zsigmond–Szendrey Ákos: Babonalexikon. „Szenesvíz” címszó)

E példák az „átmeneti eseteket” képviselik a „valódi” O-tagos lehetetlenségek felé. A cselekményre utalás egy elemét a természetben vagy a mindennapi életben nem létező „lehetetlenséggel” kapcsolják össze.

Az a) a Dunától keletre Bukovináig elterjedt árpagyógyító szöveg: azonos cselekménnyel, hasonló konkrét jelentéssel; a kútba dobott árpaszem „kikelés”-ének lehetetlenségére grammatikailag változatos megfogalmazásban utalnak. Feltehetően a cselekmény hagyományozásának folytonosságáról van szó (vö. az ezekkel szinte szó szerint {5-650.} egyező délszláv cselekmény–szöveg együtteseket; távolabbi tartalmi párhuzamok Észak-, Kelet-, Délkelet-Európa sok helyéről ismertek (pl. a bolgároknál „babszemvetés” – Strausz 1897: 337; a svédeknél a gabona „elvetése” – Rääf 1957: 166; stb.).

A b)-hez hasonló szövegek a nyelvterület egészén ismertek, változatos, R-, illetve Sz-elemekkel: a föld nem mozdul el helyéről, a folyó nem folyik visszafelé, a száraz fa nem zöldül ki, a holt szén nem elevenedik meg, a falnak nem fáj a feje stb.

E „lehetetlen” természeti jelenségek némelyike különböző népköltészeti műfajok állandó formában megfogalmazott költői képeiben is megjelenik („lehetetlenségi formulákról” a népdalban: Katona I. 1978). Vargyas Lajos „lehetetlen feltételek”-et tartalmazó balladai képek európai párhuzamait közli; eszerint Kelet-Európában leggyakoribb kép a „kizöldülő ág” (1976: II. 90–91).

A magyar ráolvasásokban e természeti képek általában nem nyertek állandó formát; egy-egy azonos tartalmú kép különböző megfogalmazásokban bukkan fel. E más műfajokból és ráolvasás-funkcióban egyaránt ismert természeti képek mintegy készen kapott eszközként voltak „rögtönözhetők” az adott cselekményhez.

c) Fogfájás gyógyítása: „…új hold pénteken kölletik cselekedni…”

     Isten jó napot, új hold, új péntek!
     Akkor fájjon az én fogam,
     amikor háromféle húst én eszem,
     gyíkhúst, kígyóhúst, békahúst!
„háromszor kell mondani… az ajtó közeliben
álljon, és a holdra felnézzen. Probatum est.”
(17–18. század fordulója; Thaly 1883: 363–364)

Két dél-alföldi (20. században gyűjtött) variánsa ismert.

E valódi, „objektív” lehetetlenség szintén a cselekvőre vonatkoztatott eseményre utal, de ez az esemény független a szöveggel párhuzamosan gyakorolt eljárástól.

Az „objektív” lehetetlenségek némelyike igen régi múltúnak látszik, és nagy területen elterjedt. Így a három magyar adattal képviselt c) a Balkán felé mutató szövegkapcsolatokon keresztül 4. századi latin szövegekig vezethető vissza. Mind a délszláv (Krauss 1890: 14–15), mind a Heim közölte (1892: 556–557) latin szövegek kígyó, farkas, kutya megharapta holdra vonatkoznak (pl. „Új hold, új fogak… ahogy téged sem farkas, sem kutya nem érinthet, úgy az én fejem ne fájjon…”). Az „utódot nem hozó öszvér” és a „nem gyökeredző-leveledző kő” képe gyakran ’valami nincs – betegség sincs/ne legyen’ jelentésű, rejtett parallelizmusú szövegekben jelenik meg. Ismert már 3. századi latin receptgyűjteményből; pl. „Az öszvér nem szül, a kő nem növeszt gyapjút…” (Heim 1892: 549). Azonos szerkezetű szicíliai, délszláv és orosz szövegek mutatnak tartalmi-formai rokonságot a latin szövegekkel. Különösen a nem gyökeredző és leveledző kő képe gyakori Kelet-Európa lehetetlenségi formuláiban, mindkét említett szerkezettel; és e kép jelenik meg a 16. századi magyar „Szelestei-ráolvasás” (lásd a XIII. csoportban) „miképpen… azonképpen” szerkezetbe foglalt lehetetlenségeként. Mind ez, mind egy 17. században feljegyzett, „nem szoptató kőasszony”-ra utaló szövegünk latin–bizánci–orosz szövegek – valószínűleg írásbeli hagyományozás révén egybekapcsolódó – körébe tartozik (vö. Mansikka 1909: 282).

{5-651.} Bizonyos O-tagok tartalmazta képek nagy múltja is kizárja, hogy a különböző szintű szövegeket egy O-tendenciát mutató fejlődési sorként fogjuk fel; de mindenütt ismertek „átmeneti” esetek is. A Vargyas Lajos által Kelet-Európában legelterjedtebbnek tartott „ki nem zöldülő száraz ág” cselekményekben, illetve R-tagos szövegekben is megjelenik (pl. száraz ágat mutat fel a gyógyító, ezt mondva: „Ahogy belőled nem hajt rügy…”; orosz, Mansikka 1909: 84).

A lehetetlenségi formulák minden fajtája inkább Északkelet-, Kelet-Európa ráolvasáskincsére jellemző. A magyar nyelvterületen tapasztalt kettősség: az R-tagos és O-tagos szövegek párhuzamos egymás mellett élése a szövegek egész előfordulási területén ismert. E kettősség egyúttal az egyházi írásbeliség és a paraszti mágikus gyakorlat kettősségét is jelenti. Utóbbira nálunk – és Délkelet-Európában – a cselekményhez „rögtönzés” és a más műfajokból is ismert költői képek alkalomszerű felhasználása jellemző.

A magyar „lehetetlenségi formulák” inkább a délkelet-európai, mágikus gyakorlathoz közvetlenebbül kapcsolódó szövegekkel mutatnak funkcionális, illetve tartalmi rokonságot. A magyar nyelvű szövegek közt szervezettebb, nyilvánvalóan írásbeli hagyományozódásra utaló szövegekkel csak az egyházi hivatkozások közt (lásd XII. csoport), továbbá néhány epikus ráolvasás elküldő formulájában találkozunk (XIII. csoport). Ezek nem mutatnak közvetlen, szövegszintű összefüggést a másfajta gyakorlathoz kötődő, „profán” lehetetlenségekkel.

3. Feladat adása hiedelemlényeknek

Tehénrontás megelőzése: Ellés után a gazdasszony arra a helyre, ahol kibújt a borjú, mákot tesz, ezt mondva:

Addig meg ne tudja senki rontani,
míg ez onnat föl nem eszi!
(Kiszombor, Torontál m.; Magyar Néphit Topográfia 18. kérdőíve)

A „lehetetlen feltétel” feltételezett hiedelemelvű egységén belüli par excellence hiedelemelvű szövegcsoport.

A közölttel tartalmilag rokon szövegek a Tiszántúlról és a Székelyföldről ismertek, hasonló cselekménnyel (köles vagy mákszem szórása).

A rosszindulatú lénynek adott teljesíthetetlen feladat az elhárító mágia egyik alapeljárása volt a tényleges gyakorlatban is, de hiedelemmondai, sőt mesei motívumként is közismert („mágikus menekülés”; pl. Rózsa és Ibolya, AaTh 313). A szöveg rendelkezhet a „lehetetlen feltétel” fenti formai ismérveivel, de lehet a rontó lénynek szóló parancs is.

A szövegek a nyelvterület egészén elterjedt hiedelem és gyakorlat helyenként és időnként felbukkanó, köznyelvi jellegű, változó megfogalmazásai, az akkor-ha szerkezet alkalmazásával. Az ellés utáni körülszórás gyakorlatára lásd pl. Róheim 1920a: 246. Ugyanő utal az effajta „lehetetlenségi varázsigék” rítusból való kifejlődésére (uo.).

Hasonló jellegűek a nyelvterület keleti részén ismert, „szépasszony”-nak adott „lehetetlen feladatok” (pl. Kolumbán 1904: 38–39), továbbá a nyugat-dunántúli, illetve szórványosan az Alföldről, valamint Moldvából ismert, „menyétasszony”-nak adott fonási feladat (Gönczi 1914: 215).

A rosszindulatú lénynek adott feladatra vonatkozó hiedelemelvű szövegek Délkelet-Európában {5-652.} konkrét rontáselhárító műveletekre utalnak, pl. mák vagy köles szórására, amelyet a rontónak meg kell számolnia (lásd pl. Róheim 1920a: 246–247). Elterjedtebb azonban a „számoltatás” motívuma mind keleten (szláv, finnugor, román, litván stb. szövegek), mind Közép- és Nyugat-Európában cselekménytől függetlenül alkalmazott O-tagos szövegekben (fűszálak, kerítéstakaró, levelek, tetőzsindely, csillagok stb. megszámláltatása). Például a germán nyelvterületen elterjedt „Alpsegen” (lidércnyomás ellen – Spamer 1958: 95–108), vagy a ,Diebsbann” (tolvajmegkötő – Spamer 1958: 170–222) epikus szövegnek állandó formulája tartalmazza a homok, falevelek és csillagok megszámoltatását. Délkelet-Európában kevésbé állandó formulaként jelenik meg (pl. szerb: Krauss 1890: 115–116; Winkler 1931: 117); ugyanitt más ráolvasás-típusok – pl. epikus szövegek – elküldő formulájaként is gyakori.

IV. Kijelentő formák

1. Tagadás

Gyerek rosszulléte: „…Felfogta a gyermeken az inget, a testit megpökdösve ezt mondván:”

ebszar, kutyaszar, semmi sem
(1733-as kolozsvári boszorkányper; Komáromy 1910: 470)

A „teljesülés végeredményének” közlése a jelenlegi állapotot tagadó/meghazudtoló kijelentéssel. Rögtönzött jellegű, köznyelvi szövegek, főleg árpa gyógyítására.

2. Állítás és tagadás

a) Árpa gyógyítása: A beteg és egy másik személy között a következő párbeszéd folyik:

– Árpa van a szemödön.
– Nem igaz, hazudsz!
(Sükösd, Pest m.; Diószegi gy.)

b) Árpa gyógyítása:

– Mi nőtt a szemin, Anna?
– Szar.

Ezután szemközt köpi a másik személy a beteget.

(Csókakő, Fejér m.; Diószegi gy.)

A jelenlegi állapot tagadásával együtt fejezi ki a teljesülés végeredményét (’betegség van – betegség nincs’). Kizárólag árpa gyógyítására használt szövegtípusok. A szövegek egyik legfontosabb szervezője a párbeszédes forma: a kötetlen, mindennapi nyelvű ténymegállapítást követi ennek kötöttebb megfogalmazású tagadása, területenként, illetve altípusokként változó állandó szövegelemekkel, helyi elterjedésű grammatikai formákkal, illetve stilisztikai alakzatokkal.

Az a) dél-alföldi és északon Barstól Nógrádig elterjedt altípus, kevés lexikális-grammatikai-stiláris eltéréssel. A b) a Duna-Tisza közén és a Kelet-Dunántúlon elterjedt.

{5-653.} A közismert ráolvasások közé tartozik, általános ismerete szinte kötelező volt. A párbeszédet azzal kellett folytatni, akivel először találkozott a beteg.

Az árpa (ritkábban egyéb bőrbetegségek) „letagadása”, „szidása” svéd, francia, délszláv, szlovák, német adatok tanúsága szerint Európa nagy részén ismert lehet, az azonos elvet kifejező helyi (többnyire párbeszédes) formákban (pl. ’szarjon rá a kutya’ – délszláv; ’köpd ki’ – svéd; ’nem igaz’ – jelentésű német; valamint kötetlenül szitkozódó szövegek több helyütt).

c) Féregűzés: Mikor először kuruttyolnak a békák, be kell szólni az ablakon; bentről felelnek:

– Édesanyám, szól a béka!
– Édes lányom, nincsen balha!

Ennél a háznál ebben az évben nem lesz bolha.

               (Sámod, Baranya m.; Berze Nagy 1940: III. 162)

12 variánsa ismert. A szövegek elmondása általában alkalomhoz kapcsolódik, kötelezően előírt szereplőkkel.

Szövegeink tartalmi-formai hasonlóságot mutatnak párbeszédes állításra-tagadásra épülő ünnepi rítusszövegekkel. Az ezekre vonatkozó adatok Délkelet-Európa felé mutatnak. Ismertek pl. orosz és bolgár karácsonyi-újévi ’hol van? – nem látom’ jelentésű párbeszédek (pl. Zelenin 1927: 376; Tokarjev 1957: 143).

3. Beteg letagadása

Hideglelés gyógyítása: Felírták az ajtóra:

Kiss Lajos nincs itthon

Így a hideglelés nem találja a beteget.

               (Kocsord, Szatmár m. Borbély gy.; EA 373, 3)

A kijelentő formák közé csak grammatikailag, illetve logikai szinten tartozó, a nyelvterület egészén ismert hiedelemelvű szövegek; nem fejezik ki a mágikus A → AB viszonyt. A letagadás célja a „betegség” félrevezetése.

Az elv Európa nagy részén ismert; pl. hasonló jellegű – szintén írott, de kötetlen megfogalmazású – cseh, német, svéd, holland hidegrázás-gyógyító szövegekről tudunk. Állandó formát a német szövegek egy része mutat. A szövegek azonos funkcióban való általános elterjedtségéből nyilvánvaló, hogy igen régi elvről van szó, amelynek eredetét valószínűleg valamilyen démonikus betegség-elképzelésben kell keresni.

4. Állítás + betegség másra küldése

Hideglelés gyógyítása:

Halljátok-e, alsó-felső szomszédaim,
az én kislányomat tolvajhideg leli!
     (Fajsz, Pest m.; Diószegi gy.)

{5-654.} A szövegek elsőrendű hagyományozó tényezője a hideglelés „kikiabálással” való másra küldésének elve. A szövegek a betegség kijelentő regisztrálásán kívül általában a „szomszédok” megszólítását is tartalmazzák (akikre a hit szerint a betegség átmegy). Ezek ’a betegség van – betegség menjen el’ jelentésű szövegek a kérő/parancsoló és kijelentő ráolvasások formai sajátságéival egyaránt rendelkeznek.

A megszólítás morfológiai szintű kifejezésének mikéntje adja a helyi altípusok különbségeit

A közölt szöveg a „szomszédokat megszólító”, a Duna–Tisza közén (Hevestől Bács-Bodrogig) elterjedt altípus képviselője. Egy Somogy–Veszprém megyei, valamint egy sárközi altípus a szomszédok szidásának különböző formáit is tartalmazza. Az erdélyi szövegekben a „hallás általi elvitetés” hiedelme („aki hallja, ragadjon rá” stb.) is megfogalmazódik.

A kiabálás az esetek nagy többségében „kerékagyba” (Dél-Alföld), illetve „kéménybe”, „kémény alatt” történik. (Az erre vonatkozó magyarázatok szerint a „kürtőnél fütőznek a szellemek”, „elviszik a betegséget” stb.). Általában éjjel, esetleg újholdkor vagy újhold péntekjén, gyakran háromszor ismételve, meztelenre vetkőzve végezték.

A hideglelés-gyógyító szövegek közhasználatúak voltak, általában anyja olvasott rá a beteg gyerekre. Magyar szövegeink párhuzamai – nem számítva bizonyos erdélyi román adatokra történő utalást (Vajkai 1943: 106) – nem ismertek. Lehetséges az összefüggés a mind Délkelet-, mind Közép-Európa szomszédos területein ismert „éjjeli sírást”, „nyugtalanságot”, hideglelést, lázat hiedelemlényeknek, megszemélyesített természeti jelenségeknek „kikiabáló”, átadó szövegekkel (lásd XI. 4. csoport). Lévén e lények (vilák, erdők anyja stb.) a magyar néphitben ismeretlenek, a hideglelést a „szomszédba” küldő szövegek egy azokhoz képest másodlagos konkretizálódás eredményei lehetnek.

V. Számlálás

A „számláló” szövegek a magyar ráolvasások egyik legnépesebb csoportját képezik. Hiedelemelvű szövegek is: a „valamilyen baj kiszámolása, leszámolása” elv megnyilvánulásai. Használóik általában nem szövegnek tekintik, nem is a ráolvasás szokásos terminusaival, hanem „leszámol”, „kiolvassa” (a férget a sebből), „kilenctől visszafelé számol” stb. elnevezésekkel illetik.

A leszámolás, kiszámolás elve, illetve a konkrét funkció azokban a csökkenő számsorokban fejeződik ki közvetlenül, amelyek olyan számnál kezdődnek, ahány „leszámolandó” objektum van: pl. megszámolják hány szemölcsük van, és ha 14, akkor 14-től 1-ig számolnak. Ezek a fajta szövegek a magyar nyelvterület egészén ismertek voltak; különböző „megszámolható” bajok, elsősorban állatok légybeköpte sebének „férgei” és szemölcs gyógyítására. A számsor kötöttsége – a leszámolható dolgok megszámolásához képest – szövegszervezők jelenlétét jelenti: ha 99-től 1-ig számolnak, nem a férgeket számolják meg, hanem egy hagyományos szöveget mondanak el. A kötött számsorokban bizonyos grammatikai-stiláris többletelemek is megjelenhetnek, amelyek a szövegszintű hagyományozódást biztosítják, altípusokat hoznak létre.

A számláló ráolvasásnak mint a mágia eszközének egyik alapelve az ismétlés: a számsor kijelentésének sorozata, a „jelenlegi állapotra” utaló állító vagy tagadó kijelentésekkel fokozatokban közelít az óhajtott végeredményhez, a ’valami nincs’ kijelentéshez. {5-655.} Az egyre kisebb számok felsorolása az analógiás mágia eszköze is. A visszafelé mondott csökkenő számsor tulajdonképpeni jelentése: ’úgy múljon el valami, ahogy a számok csökkennek’: ez a jelentés világosabb, amikor a csökkenő számsor hasonlatba van foglalva, vagy epikus ráolvasássá bővül, S-tagjaként ’úgy múljon el a baj is’ (ahogy a számok csökkennek) jelentésű mondattal. A számlálás tehát a kérő/parancsoló, illetve kijelentő ráolvasások szerkezeti és jelentésbeli sajátságait egyesítheti.

a) „Zsebró” gyógyítása: Kis fadarabokra kilenc rongybabát készítettek. Mindegyikkel megkerekítették a sebet, számolva:

Sem kilenc, sem nyolc,… sem egy.

A babákat a keresztútra lökték, a legelőre hajtandó csürhe elé. Aki felveszi, arra ragad a betegség.

               (Mátészalka, Szabolcs m. Gunda gy.; KLTE Néprajzi Intézetének Archívuma 0111)

b) Férges disznó gyógyítása: Háromszor napkelte előtt szőrt tépnek a disznó hátáról, és sárral felragasztják arra az ajtóra, ahol az állat kijár. Közben mondják:

Ebben a disznóban pondré van kilenc,
nem kilenc, csak nyolc,…
nem egy, egy sem.
(Tiszajenő, Szolnok m.; Magyar Néphit Topográfia 18. kérdőíve)

A meghatározott számtól (általában 9, ritkábban 3, 7, 10, 100) visszafelé számlálás általánosan elterjedt a legkülönbözőbb konkrét funkcióban. A 10-től 1-ig számolás helyi elterjedést mutat (Háromszék, Moldva), ugyanígy az abaúji „szem kilenc, szem nyolc…” forma. Néha S-jellegű kívánságokkal vagy elküldő formulákkal társul. Kevesebb adat van a b) képviselte ellentétes módosító szavakkal bővített visszafelé számlálásra. Leggyakoribbak a „nem… hanem” és „nem… ha” változatok. A „nem… de” szerkezet Borsod megyében elterjedt. Általában „nyű” (ritkábban patkány) „kiolvasására” használják. A b) szöveg tartalmazta – a konkrét szituációra utaló – tényközlő bevezetőhöz hasonlók mindenfajta kötött számláló szöveghez társulhatnak.

Az a) szöveg képviselte visszafelé számolás „sem”, „se nem” vagy „nem” tagadószó ismétlésével általában 9–1-ig, ritkábban 7–1-ig, főleg az említett két hagyományos célra, ritkábban bármilyen egyéb baj gyógyítására volt használatos. A nyelvterület keleti részén számkettőzéses forma ismert.

Ezekben az esetekben – amikor a csökkenő számsor módosítószókkal „9 nem 9” vagy „9 nem 9 hanem 8” stb. sorozattá bővül – a kijelentő ráolvasások állító-tagadó szerkezete még világosabb. Másrészt a kérő/parancsoló ráolvasásokban közvetlenül kifejeződő ’valamivel/valakivel történjék valami’ jelentés lesz világosabbá, amikor a számok felsorolása a csökkenésre utaló igékkel („maradjon”, „legyen” stb.) egészül ki.

{5-656.} c) Széltályog gyógyítása: A gyógyító asszony háromszor mondja:

Tályogos asszonyok hetvenheten járnak,
a hétről maradjon hatra,
a hatról ötre,…
s az egyről semmire.

Ha a beteg gyerek, „neveletlen/nevetlen” ujjával keríti visszafelé a hasát. Marhának vagy juhnak férfisapkával puffogtatja a hasát.

(Gyimesközéplok, Csík m.; Kallós 1966: 153)

A c) szöveg a számlálás speciális, Csíkban és Moldvában elterjedt, „tályogra”, „gelkára”, „csumára” alkalmazott altípusát képviseli. A bevezetők a betegség 7, 9 vagy 77 asszonyi alakként való megszemélyesítését tartalmazzák; olykor csak „hetvenhétféle betegséget” említenek (pl. „hetvenhétféle széltályog, hétből maradjon hatra…” stb.). Ezzel gyakran társul az itt epikus szövegek záradékaként is ismert, elmúlást kívánó formula (pl. „Úgy elmúljék, mind a füst a szélbe, s a só a vízbe”).

Néhány szöveg (Bács-Bodrog és Pest m.) a betegség csökkenésének óhaját Jákob juhainak, illetve fiainak számcsökkenésével fejezi ki. Két (1635 körül feljegyzett) számlálást tartalmazó epikus ráolvasás a „nyíves” szent Jób és „szent János turjában” lévő kilenc nyű gyógyítására utal. Jób, illetve Szent Iván személye „szent Jóbhoz”, a „pondrók patrónusához” intézett fohászban is megjelenik (Barna G. 1974).

Egy, a számlálással rokonelvű ráolvasás-csoportban (Kolozs m. és Moldva) a betegség elmúltának óhaját csökkenő nagyságú tárgyak felsorolása fejezi ki, hasonlatba foglalva (Diószegi 1955). Mindezek mellett előre, vagy előre és visszafelé való számlálás is ismert, leggyakrabban állatsebbe „esett” pondró kipusztítására.

A számláló ráolvasások közismertek voltak, de gyógyító specialisták (pl. állatok baja esetén pásztorok) is használták (Herman 1914: 583; Barna G. 1974: 198). Általános európai elterjedtségük régi és régóta sokrétű gyakorlatra vall. Ezt igazolja a legrégibb (4. századi latin) szövegemlék magas absztrakciós szintje is („kilenc mirigy nővér, nyolc mirigy nővér … kilencen legyenek mirigyesek, nyolcan legyenek mirigyesek … egy mirigyes se legyen”; Heim 1892: 490). Egész Európában ismertek voltak a férgeket kiolvasó szövegek. A közelmúltban inkább azokon a területeken maradtak fenn, ahol a népi állatorvoslás pásztorok kezén volt (a pásztorkodás archaikusabb szintjével összefüggésben; délszláv, szlovák, román területeken). Elterjedtek voltak a szemölcs-leszámolás különböző fajtái, továbbá sömör, kelés, himlő, pattanás és egyéb „leszámolható” dolgok megszámolása (pl. az igézet-gyógyító szenesvíz készítésekor a 9 szén megszámolása, Kelet-, Délkelet-Európában). A visszafelé – ritkábban előre – számolás 7–1 vagy 9–1 között általánosan elterjedt (különböző grammatikai-statisztikai formák helyi elterjedésével). A 7 és 9 mellett a svédeknél 20-tól, 10-től, 12-től 1-ig számolás is ismert, és szórványosan – főleg Kelet-Európában – egyéb kezdőszámok is előfordulnak, általában epikus bevezetőhöz kapcsolódva (valamilyen speciális okkal; pl. orosz, láz elleni ráolvasás 85-től kezdődő számolással, Heródes 85 lányára utaló epikummal; Mansikka 1909: 96). A kötött formákkal már nemcsak „számolnak”, hanem „nem leszámolható” bajokat is gyógyítanak. Utóbbiak közül Közép- és Nyugat-Európában a láz, Délkelet-Európában az „igézet” a leggyakoribb.

A bibliai alakok, betegségek védőszentjeinek a számlálás „szereplőivé” tétele inkább {5-657.} (nálunk is fellelhető) közép-, nyugat-európai sajátságnak látszik. „Szent Jób nyűvei”-nek kiszámolására feltehetően egy Közép- és Nyugat-Európában elterjedt, Jób szenvedéseire utaló epikus ráolvasás, a „Jobsegen” (Spamer 1958: 76–94) adta az indítékot, mint erre Barna Gábor is utalt (1974: 201). Szórványosan Közép-Európa több helyén is megjelenik számláló ráolvasókban Jób személye, vagy Jób „férgei”. Jóbon kívül e szerepben előfordul Szent Péter, Krisztus, Szent Borbála és Szent Balázs – adataink szerint leggyakrabban cseh, német, szlovén, olasz területeken. – A betegségeknek a magyar (erdélyi–moldvai) szövegekéhez hasonló megszemélyesítése inkább, de nem kizárólagosan, kelet-európai jellegzetesség: A betegség lányai, esetleg fiai, testvérei, vagy maga a betegség mint 9, ritkábban 7 nővér – cseh, lengyel, szerb, bolgár, újgörög, orosz, továbbá svéd, dán és olasz szövegekben (többnyire férgek vonatkozásában) jelenik meg. E térbeli differenciálódás valószínűleg időbeli különbségek vetülete. A szentek és bibliai személyek, akiknek 9 vagy 7 férgük, vagy egyéb betegségük van, ehhez a fajta – ókori keleti démonelképzelésekre visszavezethető – megszemélyesítéshez képest nyilvánvalóan másodlagosak. Mindenesetre a magyar nyelvű számláló ráolvasásokban bizonyos tekintetben Kelet- és Nyugat-Európa gyakorlata találkozik.

VI. Cselekményre utaló kijelentés

1. Állítás

A cselekményre utaló állítás kiegészül egy célhatározói mellékmondattal, amely mintegy megmagyarázza a cselekmény célját, megadja mágikus jelentését. Ez a cselekmény szöveggel történő „hiedelmesítésének” (az R-tagos hasonlat mellett) legegyszerűbb eszköze. E megfogalmazás hasonló lehet a mágikus cselekmények mindennapi nyelvi kontextusban történő kommentálásához (pl. „Sapkával kellett a tyúk alá tenni a tojást, hogy mind kikeljen” – Zagyvarékas, Pest m.; Pócs gy.). A szerkezet egyúttal az analógia elvének szöveges kifejeződéséhez is keretet nyújthat (’valamit csinálok, hogy valami hasonló történjék’).

Óvás szemveréstől: Ha kisgyereket vagy kis állatot látnak, megelőzésül megköpködik, ezt mondva:

Megköpködlek, hogy a szem ne ártson.
     (Nagyberki, Somogy m.; Magyar Néphit Topográfia 18. kérdőíve)

A példa képviselte változó tartalmú szövegeink elsősorban a Dunántúlról származnak. Közelmúltbeli megfigyelések tanúsítják, hogy effajta szövegek hagyományosan gyakorolt cselekményhez való „rögtönzése” is előfordult. Aktualizáló szituáció mindenfajta betegség bármilyen általánosan elterjedt gyógymódja lehet. Házi munkák (tyúkültetés, kenyérsütés) kísérőiként is elhangzottak ilyen szövegek. Hasonló szerkezetű, változó tartalmú szövegekre Európa egészéről vannak adatok: az állítás + magyarázat a szöveges mágia „spontán” megvalósulásának egyik alapszerkezete.

2. Állítás metaforával

A szöveg a cselekmények mágikus jelentését a cselekmény mindennapi és mágikus jelentésére egyszerre utaló metaforával („álmot szedni”, „betegséget vágni” stb) adja meg.

{5-658.} a) Álmatlanság gyógyítása: Ha a gyerek nem alszik, elmegy az anyja kilenc kapuba, úgy hogy ne vegyék észre. Minden kapuból letör egy körömnyit, ezt mondva:

Álmot szödök a kislányomnak!
     (Csongrád vagy Torontál m. Kálmány gy.; EA 2853. 36)

b) Némaság gyógyítása: A nem beszélő gyereket zsákba teszik, és hátukon viszik. A következő párbeszéd folyik a zsákot vivő és egy másik személy között:

– Mit viszel?
– Szót, beszédet.
     (Hajdúszoboszló; Magyar Néphit Topográfia 18. kérdőíve)

c) „Cserélt” gyerek visszacserélése: A gyereket hideg tűzhelyen fazékba teszik, s azalatt az anyja a házat körülkerüli háromszor. Valahányszor az ajtóhoz ér, kérdezi, és belülről felelnek:

– Mit főz ke?
– Aggottat.
     (Baranya m.; Berze Nagy 1940: III. 67)

Az a) különböző betegségek ellen (illetve megelőzésük céljából) mondott, változó tartalmú, az adott cselekményhez „rögtönzött”, szórványosan országszerte elterjedt szövegeket képviseli. Idetartozik a „harmatszedő” szövegek néhány típusa is (pl. „Felit szedem, felit nem”), amely határeset a mondai varázsszövegek felé.

A b), c) szövegekre a metaforán kívül a párbeszédes forma is jellemző. Az ebből adódó párhuzamos (ismétlés, gondolatritmus, fokozás által létrejött kettes és hármas) szerkezetek által nyer szabályozott formát a szöveg. Főleg a c) által képviselt összetett rítusok („agos”, „váltott”, illetve „szárazság”-ban szenvedő kisgyerek gyógyítása) részeként hagyományozódó szövegtípusok mutatnak kikristályosodott formát, a rítus elterjedési területén belül helyi altípusokkal.

A b) változó tartalmú párbeszédes szövegeket képvisel. A „beszéd árulására” több alföldi, a „szövésre” néhány alföldi és északkeleti adat van; egyéb cselekmények egyedi előfordulásúak. A c) az említett betegségek három különböző gyógymódjához tartozik (főzés, sütés és templomba vitel). A magyarázó metafora alapján különül el altípusokra: az „agosfőzés”, illetve „agból ifjat főzés” a nyelvterület keleti részén, kisebb mértékben a Dunántúlon elterjedt, a „csontra hús főzés” pedig az ország középső területeiről ismert. Gyakori egyazon rítuson belül az azonos funkció más szintű, más formai megoldású kifejeződése is; e megoldások némelyike állandó formai eleme egy-egy altípusnak: pl. a „sovány–kövér”, „csont–hús”, „száraz–nedves”, „agg–ifjú” ellentétpárok. Ezek a IV. 2. csoportból is ismert elven: a „jelenlegi állapot – kívánt állapot” párhuzamba állításán alapulnak. E bonyolultabb rítusok inkább gyógyítók kezén voltak, de a több, előírt személy (pl. 3 vagy 9 azonos nevű asszony) bevonásával lezajló színjátékszerű cselekmények nem voltak „titkosak”.

{5-659.} A b)-hez hasonló szerkezetű szövegek a magyarhoz hasonló tartalmi heterogenitással a legkülönbözőbb konkrét funkciókban ismertek Európa-szerte. Ismertek tartalmilag állandó szövegek egy-egy cselekmény elterjedési területén (pl. „beszéd eladása” a Balkánon stb.), ritkábban magasabb szervezettségű szövegek egy-egy szűkebb területen elterjedt típusai (pl. a német „Drei-Nägel-Segen” – „három szög ráolvasás”; Spamer 1958: 224). A c)-hez hasonló szerkezetű párbeszédes szövegek főleg Észak-, Kelet-, Délkelet-Európából ismert nagyszámú adata nagy elterjedésű rítusokra utal, szövegszintű kapcsolatokra valló állandó szövegelemekkel. Így az „agos-főzés-sütés” közép-, délkelet-európai (német, cseh, román, szlovén) kapcsolatokat mutat. A szövegek mindig tartalmazzák az „öreg–fiatal” stb. ellentétpárokat, így a legkorábbi ismert – 16. századi, Luther feljegyezte – adat is. Hasonlóan nagy elterjedést mutat (Észak-, Északkelet-Európa) a „betegség megőrlése” (kézimalommal). A párbeszédes szövegek a legkülönbözőbb helyi elterjedésű cselekményekhez is kapcsolódhatnak; gyakran „rögtönzött” jelleggel, mint erre a magyar szövegek eltérő tartalmú, pontos szerkezeti-grammatikai megfelelői vallanak (pl. egy bolgár szöveg: „Mit fűrészelsz? A sérvet és a bicegést”; Strausz 1897: 338). Hasonló elvű-szerkezetű szövegek ünnepi rítusszövegként is ismertek (pl. szlovák, orosz, ukrán, balkáni adatok). A kétfajta – rokon funkciójú – gyakorlat összefüggése az azonosnak látszó elterjedési terület alapján valószínűnek látszik.

3. Tagadás metaforával

A 2. szövegekhez hasonlóan a cselekmény mágikus jelentésének metaforikus közlése; azokhoz képest többletként a cselekmény konkrét, illetve mindennapi jelentésének tagadását is tartalmazzák.

Fejfájás gyógyítása: A beteg hajnalban a favágítóról 3 markolással felvesz 9 db forgácsot. Egy tál vízbe mártja a forgácsokat, ezt mondva:

Nem a forgácsot mártom,
hanem csak a fejfájásomat.

Ezt követően a forgácsokat egyenként hátradobja a fején keresztül.

               (Pusztina, Moldva; Diószegi gy.)

A körülhatárolt elterjedési területtel (Torontál m., Erdély, Bukovina, Moldva) rendelkező nem–hanem szerkezet a szövegek közös és egyúttal legfontosabb állandó formai eleme és hagyományozó tényezője. Mintegy 20 változó tartalmú szöveg ismert (főleg „tehénrontás”, illetve „agos gyerek” gyógyítása). A szövegek bármilyen konkrét szituációhoz „rögtönözhetők”; tartalmilag változóak. A szerkezet, illetve elv ismeretének területén a mágia közismert, nem specialisták kezén lévő részéhez tartozik.

Román és szlovén adatok a szerkezet délkelet-európai elterjedésére mutatnak. A magyar nyelvterület keleti részéről származó adatok nyilvánvalóan e körbe tartoznak. Egy angol szórványadat (és természeti népek szöveges mágiájában való előfordulása) azonban arra vall, hogy e szerkezet ráolvasásban való alkalmazása nem annyira speciális, hogy kizárólagosan egy területhez volna köthető.

{5-660.} VII. Cselekményre utaló kijelentés (állítás metaforával) + elküldés, fenyegetés (árpagyógyító szövegek)

A magyar ráolvasásoknak a szemverést gyógyító és a „számláló” szövegek mellett legtöbb összegyűjtött adat által képviselt csoportja. Az árpa jelképes „learatásához” kapcsolódó szövegek a rítuselvű szövegek sok sajátságát mutatják.

Az árpa „learatása” többnyire aratást utánzó mozdulatokkal történik (a gesztusok és eszközök területi különbségeivel: begörbített ujjal, kézzel, sarlóval, kaszával). A szövegek a kijelentő és kérő/parancsoló ráolvasások formai sajátosságaival egyaránt rendelkeznek. Az „árpát aratok” stb. metaforák az „árpa” szó kétértelműsége révén egyszerre utalnak a valódi árpaaratás mindennapi jelentésére és az azt utánzó cselekmény mágikus jelentésére. E metafora az összes idetartozó szövegtípusban közös. Az egyes csoportokat-típusokat egymástól megkülönböztető többletelemek nagy része is kettős jelentésű: a konkrét jelentést bővítik az árpagabona valóságos aratására utaló tartalmi többletelemek bevonásával.

a) Háromszor elhúzzák befelé görbített ujjaikat a beteg szem előtt, mintha aratnának, közben háromszor mondva:

Árpát aratok.
     (Kölked, Baranya m. Füzes gy.; MNA)

A csak az „árpaaratás” metaforáját tartalmazó, nagyrészt dunántúli, legnagyobb számban Baranya, Somogy és Zala megyékből származó, a közölttel egyező, vagy attól a mindennapi nyelvi megfogalmazás szintjén eltérő szövegek formailag egyeznek a VI. 1. csoportba sorolt szövegekkel.

b) A gyógyító „learatja” az árpát: a beteg szeme előtt kezét elhúzva háromszor ezt mondja:

Árpa, árpa, learatlak,
kévébe se kötlek!
(Potyond, Sopron m. Németh gy.; MNA)

E csoport szövegeiben az „árpaaratás” kijelentő vagy felszólító mondat tartalmazta metaforája kiegészül a valóságos árpaaratásra való utalással: ennek tagadása adja meg a szöveg tulajdonképpeni jelentését. A Dunántúl, kisebb mértékben az Alföld déli részén és északi peremén elterjedt szövegtípus stiláris-grammatikai (kijelentő, illetve felszólító forma), valamint tartalmi („marokszedés”, „kepébe rakás”, „kévekötés”) különbségeken alapuló helyi altípusokkal rendelkezik.

c) A beteg jobb kézzel, sorban kilenc szem árpával megkerekíti, majd megkeresztezi a szemét, s az árpaszemet feje alatt hátrahajítja. Kerekítés közben mondja:

Árpa, árpa lekaszállak,
fehér lú seggibe váglak.
(Vésztő, Békés m. Oláh és Grynaeus gy; EA P. 339/1960)

{5-661.} Az Alföldön elterjedt szövegtípus (a Tiszától keletre, Ung–Máramaros–Szilágy–Bihar vonaláig). Kikristályosodott formát mutat, kevés lexikális és stiláris különbséggel. Elterjedési területe kiegészíti az e területről keletre, illetve nyugatra legintenzívebben használt típusok területét. (Az egész nyelvterületen ismert egy-két különösen „kedvelt” árpa-ráolvasás.) A b) típus fenyegetése a „fehér ló”-ba küldéssel egészül ki, amely feltehetően régi hiedelemtartalom kifejeződése. Az „árpa-szitkozódás-fenyegetés-drasztikus kifejezések” kapcsolat nagyobb körébe tartozik, amely az „árpa szidása” hiedelemelv manifesztálódásának tekinthető. Az elv létezésére az „árpát szidni kell”, „az árpának csúnyát mondtunk” stb. kijelentések, és az ország egész területén – főleg a Tiszától nyugatra – ismert rögtönzött jellegű, egysoros „árpafenyegető” szövegek vallanak.

d)     Árpa én neked szántok
     elvetlek,
     megérellek,
     learatlak,
     hazaviszlek,
     csűrbe teszlek,
     kicsépellek,
     elviszlek a malomba,
     megőröllek,
     hazaviszlek,
     megsütlek,
     megeszlek,
     s akkor semminek maradsz.
          (Hadikfalva, Bukovina; Grynaeus gy.; Gara, Bács-Bodrog m.)

A d) nagy területen elterjedt szövegtípus (a nyelvterület keleti részén Moldvától Bukovináig; legnyugatibb előfordulása Borsod m.). Az „árpaaratás” metaforája kibővül az árpával kapcsolatos mezőgazdasági munkák említésével (az utolsó fázis általában az árpa megsemmisülése). A munkafolyamat egyes szakaszainak hasonló szerkezetű mondatokban való halmozó felsorolása ritmikus, mondókaszerű szöveggé teszi. A műveletek száma, tehát a szövegek hossza tetszőleges (egyazon községből ismert 4–5 és 47 soros változat is). Ez a gondolatpárhuzamos szerkezet a szövegek fő formai szervezője. Az elbeszélés árpa megsemmisülésére utaló tartalma költői párhuzamul szolgál a betegség fenyegetéséhez. Észrevehető az epikum hasonlatba – a kéttagú epikus ráolvasások szerkezetébe – szerveződésének a tendenciája. Ezt jelzik a szöveghez gyakran társuló, rögtönzött jellegű, változó kívánságok, fohászok (pl. „Sohase legyen többet”); néha pedig megjelenik a szabályos úgy-mint, illetve úgy-ahogy szerkezet. Ez O-tendenciaként, illetve átmeneti állapotként értékelhető; egyúttal a paraszti gyakorlatból ismert epikus ráolvasások mindig „készen kapott” epikumaihoz képest „belső keletkezésű” epikum, amely feltehetően kapcsolatban van a „hejgetés” búza történetét elmondó szövegével (pl. Kallós 1958a) és a „kenyér panasza” eredetmagyarázó mondával (Kálmány 1893a: 203).

Az „árpaaratáshoz” kapcsolódó szövegek elterjedtsége, általános ismeretének mértéke felülmúlja az árpa előfordulásának arányát más – ráolvasással gyógyított – betegségek mellett. (Az árpagyógyító ráolvasások típusainak elterjedési területét feltérképezte Diószegi 1967.) Az inkább gyógyítók használta d)-t kivéve mindenki által ismert-használt szövegek voltak. A közelmúltban volt a szövegek használatának valamelyes tréfás jellege (a d) kivételével), talán a használat késői stádiumának jeleként. Gyérszámú külföldi adatunk azt sejteti, hogy a magyar árpagyógyító ráolvasások gazdagsága egyedülálló; helyi fejlődés eredménye lehet, különösen ami a c) típust illeti. A b) típus szövegpárhuzamai a Balkánról ismertek.

{5-662.} VIII. Cselekményre utaló kijelentés + határidős fenyegetés

a) „Tyúksegg” gyógyítása: Újhold estéjén kimegy a beteg a szabadba, ezt mondva:

Most még csak lipisillek,
de ha mégegyszer itt talállak,
le is szarlak.
(Baskó, Abaúj m.; Békefy gy.)

Körülhatárolt elterjedési területtel (Abaúj, Szabolcs, Bereg m.) rendelkező szövegtípus. Ismert néhány tartalmilag eltérő Somogy és Zala megyei szöveg, amely az újholdra való hivatkozás nélkül „holnap-holnapután” határidőket tartalmaz.

A szövegek a szemölcs, tyúkszem gyógymódjaként ismertek, elmondásuk mindig az „újhold” kötelező időpontjához kapcsolódik. Kijelentő és parancsoló forma együttese. Az R-tag – állandó cselekményre utalván – tartalmilag állandó; az S-tag a betegséghez szóló fenyegetés, a megsemmisülésre kiszabott határidővel, drasztikus durvaságok változatos tartalmával. A formai szervező a ha-akkor szerkezet (amely mindenfajta „feltételszabást” tartalmazó szövegtípus szokásos szerkezete).

Európa különböző pontjain szórványosan különböző határidők ismertek: pl. a szlovák-rutén szövegekben „napnyugta-napkelte”, angol, francia, német ráolvasásokban meghatározott napok (a fenti szerkezettől eltérő formában), szicíliai „határidős” szövegek egy csillag feljövetelét szabják ki határidőként. Mindez azt jelenti, hogy a „határidős fenyegetés” mint elv különböző helyeken, különböző szerkezetű betegségküldő, betegségeknek parancsoló szövegek helyi formáiban kifejeződhet. Ilyen helyi formáció a holddal kapcsolatos határidő is. Maga az elv igen régi lehet, a „betegségküldő-megsemmisítő” mágikus szövegek egyik alapelvének tekinthető. Az ünnepi szokásköltészetből is ismertek „határidős fenyegetést” tartalmazó szövegek: pl. a Magyarországon leginkább karácsonykor és újévkor gyakorolt gyümölcsfa-fenyegető rítus szövegei (ha-akkor szerkezettel; lásd Dömötör T. 1974a: 102–110).

IX. Kérés, fenyegetés, fohász „közbenjárókhoz”

Az idetartozó szövegtípusok közös sajátsága a (nem keresztény) közbenjáróhoz fordulás kéréssel, paranccsal; a közbenjáró (C-tényező) kritériumát tekintve tehát ima formában.

A vallásos ima-formától a „közbenjáró”-hoz intézett fenyegetés is csak a fenyegető imperativus alkalmazásában különbözik. A közbenjáró a néphit valódi, „hitt” hiedelemlénye és csak e szövegekből ismert fiktív „szöveglény” egyaránt lehet. Az egyes szövegtípusok a közbenjáró (és a rá jellemző hagyományos attribútumok) tartalmi különbségei, másrészt a kérő/óhajtó és parancsoló formák (és bővítményeik) formai különbségei alapján különülnek el. E különbségek ellenére mindezek a szövegtípusok egymással többé-kevésbé egységet alkotnak: a szövegek könnyen kontaminálódnak egymással, az egyes lények cserélődnek; a „szöveg teremtette” fiktív lények könnyen behelyettesítődnek az adott helyen ismert és „hitt” hiedelemlényekre; sőt a keresztény vallás közbenjáróira.

1. Növények fenyegetése

Nyű kihajtása állatból: Kora hajnalban a mezőre kell menni, egy kutyatej-virágot (Euphorbia) egy nagy röggel lefödni, azt mondva:

{5-663.} No te addig fel nem kelsz,
Míg a (Kántor uram Galamb) nevü tehenibű
ja nyű jel nem vesz.
     (Tard, Borsod m.; Istvánffy 1896: 371)

Elsősorban „nyű” háziállatok sebéből való „kihajtásra” használt szövegek (a nyelvterület északkeleti, keleti részéről Gömörtől Zemplénig, továbbá Kolozs és Szilágy megyéből).

Az addig-amíg, akkor-amikor stb. szerkezettel egybekapcsolt kéttagú szövegek R-tagjukban a cselekményre utalnak. A közbenjáró többnyire „földibodza”, ritkábban csalán vagy más vadnövény. A fenyegetés kifejeződései alapján helyi altípusok különböztethetők meg: a Kolozs–Szilágy megyei altípus a VIII. csoport szövegeiből ismert „határidős fenyegetést”, továbbá a növény „kivágással”, „kiszakítással” való fenyegetését tartalmazza. A „kiszakítás” két történeti adatnak is tartozéka (egy, a 17–18. század fordulóján feljegyzett, fenyőfát fenyegető, szemölcsgyógyító szöveg: Thaly 1883: 364 és a 15. századi, szemölcs elleni „bagonyai ráolvasás”: Jakubovich 1920). Egy, Balassi Zsigmond emlékkönyvében feljegyzett szöveg aznap esti határidőt ad a kiszáradással fenyegetett csipkebokornak (Daday 1932: 136).

A „bodzafenyegetés” tartalmi megfelelői Európa több pontjáról ismert, rögtönzött jellegű szövegek; Közép- és Nyugat-Európában nagy területen azonos formában elterjedt, a szervezettség magasabb fokát képviselő ráolvasások. A konkrétság, illetve szervezettség különböző szintjeinek együttes megléte nagy múltú elvre vall. A szervezettebb szintet képviselő nyugat-európai szövegekben a gyümölcsfa és boróka a „közbenjáró” („Wacholderbuschsegen” – „Boróka-ráolvasás” – Spamer 1958: 389–394), Délkelet-, Kelet-Európában „bogáncs”, „bojtorján”, „lapu” a fenyegetett növények.

A legkorábbi ismert adat 13. századi, latin, „lóféreg” elleni ráolvasás: „vasfűre” követ tesz a gyógyító, ezt mondva: „vasfű, szabadítsd meg ezt az állatot (fehér vagy vörös, vagy akármilyen színű) féregtől és a fájdalomtól, és én is megszabadítalak téged attól a nagy fájdalomtól” (Spamer 1958: 391).

Felmerülhet a VIII. csoportban említett „gyümölcsfa-fenyegetés” rítusával való eredendő összefüggés lehetősége is: feltűnő a szövegek egyes tartalmi elemeinek hasonlósága (fenyegetés kivágással, határidő szabása, növény megszólítása).

Távolabbi tartalmi-funkcionális párhuzamokat jelent a betegséget fának átadó szövegek számtalan fajtája, amelyek Európa sok helyén a betegség „fának adásának” hitével és gyakorlatával (beteg ruhájának, hajszálainak fára kötése) függnek össze, mint erre délszláv, közép-európai és angol, francia adatok vallanak. Egyszerű S-szövegként és nagy elterjedésű szövegtípusokként (melyek állandóságát „varázskönyvekben” való előfordulásuk-terjedésük is biztosította) is ismertek (pl. angol: „Kőrisfa, kőrisfa, kérlek vedd el tőlem ezeket a szemölcsöket” – Brie 1906: 13).

A feltehető eredeti hiedelemtartalomra vallanak azok a német és francia szövegtípusok, amelyek nemcsak utalnak a fának adott áldozati cselekményekre, amelyekért cserébe a gyógyulást kérik, hanem elmondóik ténylegesen véghezvisznek ilyesfajta cselekményeket (pl. francia: sót és kenyeret visz, ezt mondva: „Köszöntelek fodormenta! Nekem lázam van, neked nincs; itt hozok neked kenyeret és sót, cserébe gyógyítsd meg a bajomat”). E szövegek a magyar „éjurakéhoz-éjasszonyokéhoz”, illetve „szépasszonyokhoz” forduló néhány szöveg (lásd a IX. 3. csoportban) tartalmi párhuzamai.

{5-664.} 2. Gyógyító szituáció megszemélyesítése – fohász a „földanyához”

Torokfájás gyógyítása: Akinek fájt a torka, megcsókolta háromszor a kemencét, ezt mondva:

Fődédesanyám, torkom fáj
senkinek se mondom,
csak neked panaszolom,
gyógyítsd meg.
     (Alattyán, Szolnok m.; Pócs gy.)

A szövegek a vallásos fohász formával egyezően kéréssel fordulnak a közbenjáróhoz. A szöveg formulaszerűen kötött, kis variabilitással. Legállandóbb szövegelem a megszólítás. A többi – alkalomszerűen megjelenő – stiláris többletelem az elterjedési területen más szövegtípusokban is megjelenik.

Csak torokfájás gyógyítására (a Bornemisza közölte 16. századi szöveg – 1955: 135 – többféle torokbetegségre használt ráolvasás, amely elsősorban a Dél-Alföldön ismert). A kemencével kapcsolatos cselekményre utaló „földanyám” („édesanyám föld” stb.) megszólítás a kemencének ’gyógyító földanya’ jelentést ad, amely jelentés csak e szövegösszefüggésben létezik; a magyar néphitben nem ismert ilyen hiedelemlény.

„Földanyát” megszólító ráolvasóink párhuzamai nem ismertek, egy magyarországi délszláv, mellfájást gyógyító szövegen kívül. Hasonló megszólítást tartalmazó észt, votják szövegekkel nem látszik összefüggés. Mansikka (1909: 282) orosz szövegre hivatkozva lehetségesnek tartja a kapcsolatot középkori latin himnuszok Máriához címzett „földanya” megszólításával is. Az esetleges távolabbi összefüggésektől függetlenül úgy látszik, hogy a torokbetegségek gyógyítása e „földanyát” megszólító ráolvasásokkal – amelyeket a kemencével kapcsolatos cselekmény kísér – sajátos magyar képződmény.

3. A gyógyító szituáció megszemélyesítése – „holdfohászok”

A holdhoz mint közbenjáróhoz „fohásszal” forduló szövegek, melyek minden fajtáját újholdkor – a megjelenő hold megpillantásakor – mondták el. Az idetartozó ráolvasások közös, formulaszerűen állandó szövegeleme az „új hold, új király” bevezető sor (ritkán „új hold, új világ”, „új hold, fényes hold”, „újság, új király”), gyakran típusonként változó többletelemekkel.

a) Betegség gyógyítása: újholdkor kimegy a beteg a keresztútra és ezt mondja:

Új hold, új király
vidd el az én nyavalyám,
     (Gyúró, Fejér m. Szoboszlainé gy.; EA 2363, 36)

A példa a spontán jellegű, tartalmilag-formailag változatos, gyógyulást kérő, illetve a holddal a betegséget elvitető szövegeket képviseli. Szerencsét, szerelmet biztosítani kívánó, továbbá a holdat köszöntő „fohászok” is ismertek. A spontán jellegű holdfohászok a már a II. 3. csoport szövegeivel kapcsolatban említett „quasi-holdtisztelet” elterjedtségére, a hiedelemtartalom elevenségére vallanak.

{5-665.} b) „Holttetem” gyógyítása: A beteg újholdkor egyik kezét a kinövésre teszi, majd a holdra nézve háromszor mondja:

Új hold, új király,
vendégségbe hívattál,
magam nem mehetek el,
hanem egy vendégem van,
helyettem azt küldöm el.
(Göcsej; Gönczi 1914: 308)

Intenzíven elterjedt szövegtípus (Dunántúlon, kevésbé a Duna-Tisza közén, szórványosan a Tiszántúlon). A megszólítás kiegészül a „vendégség a holdnál” többletelemmel. A három, területileg nem elkülönülő altípus egymástól megkülönböztető fő jegye a „vendégség”, „vacsora”, illetve „lakodalom” megnevezés. Sz-elemek utalnak a betegségre, konkrét betegre. A szövegek gyakori tartozéka a megszólítás előtt, vagy után vallásos fohász, köszöntés (pl. „Dicsértessék a Jézus”). Mai napig a legközismertebb ráolvasások közé tartoznak.

A holdhoz forduló, holdat köszöntő ráolvasások Európa-szerte elterjedtek. A magyar típusok szövegszintű összefüggései és funkcionális rokonsága több irányba mutat – elsősorban Dél- és Közép-Európa felé. A hold megszólításának-köszöntésének kisebb-nagyobb területeken elterjedt helyi formái ismertek: Az „új hold, új király…” bevezetésű megszólítás délszláv, szlovák és cseh szövegek megszólító formuláival mutat összefüggést. A „vendégség a holdnál” megfelelői délszláv szövegekből ismertek. E motívum eredendően valószínűleg nem a holdhoz kapcsolódik; délszláv és keleti szláv (a gyerek éjszakai nyugtalanságát, sírását gyógyító) szövegek „erdők anyja”, „vilák”, „kígyóasszony”, illetve „hajnalcsillag” és „istenanya” lakodalmára utalnak. Például egy bolgár szöveg részlete: „Erdők anyja, neked van egy fiad, nekem van egy lányom, nem mehetne lányom férjhez a te fiadhoz? Vedd el a sírását, add meg az álmát” (Mansikka 1909: 39). A délszláv és főleg a magyar szövegekben ezek az „élő” néphitből hiányzó alakok helyettesítődhettek a holddal.

Az S-jellegű szövegek tartalmi párhuzamaira Európa majd minden népétől vannak adataink, ezek újhold meglátásakor mondott, gyógyító, megelőző, egészség-, pénz- és szerelemvarázsló ráolvasások. Feltűnően nagy a fogfájást (fogférget) gyógyító és megelőző szövegek száma, főleg Közép- és Dél-Európában.

Az Európa nagy részét behálózó szövegösszefüggések, az elv manifesztálódásának Európa-szerte tapasztalható különböző szintjei igen régi múltú szövegekre, illetve elvre vallanak. Legkorábbi adataink kora középkori latin ráolvasások (pl. „Új hold, új fogak; a rothadt férgeket kiköpöm” – Heim 1892: 556).

Említést érdemel néhány egyéb „közbenjáróhoz” (rózsafa, bodzafa, hajnal, szél, villám) forduló szöveg, amelyek nem önálló típusok (a „közbenjárók” egyike sem általános e szerepben), hanem egy vagy több szövegelemük révén valamely elterjedt típushoz kötődnek, amelytől olykor csak a közbenjáró mibenlétében különböznek. A betegséget „fának átadó” szövegek – több közép-európai szövegtípus tartalmi megfelelői (lásd a IX. 1. csoportot) – a „holdfohászok” szövegelemeinek a fával kapcsolatos gyógyító cselekményekhez való „rögtönzései”. A folyó, szél, villám, hajnal, nap mint „közbenjáró” a {5-666.} konkrét szituáció (környezet, időpont, időszak) egy-egy elemének megszemélyesítése. Ez a fajta megszemélyesítés általában jellemző a ráolvasás-gyakorlatra. Előfordul pl. a betegséget „elvivő” folyóhoz, vagy a gyógyító tárgyhoz intézett kérés; anélkül, hogy ezek „hitt” hiedelemlények lennének.

4. Fohász a néphit természetfeletti lényeihez

Hideglelés gyógyítása: A gyógyító hajnalban napkelte felé fordulva mondja:

Boldogasszony!
Hozzád küldjük a hidegünket,
neköd ajájjuk el,
hogy Pistát hagyja el a harmadnapos hideg.
     (Algyő, Csongrád m.; Kálmány 1891b: 158)

A „közbenjáróhoz fordulás”-ban közös a 2–3. típusokkal: a megszólított lénynek „adják át” a betegséget. Funkcionális kapcsolatban vannak a hideglelést kikiabáló (IV. 4.) szövegekkel: feltehetően azoknak az adott helyen ismert-hitt „természetfeletti lények”-hez való aktualizálásai; másrészt bizonyos természetfeletti lényekre vonatkozó hiedelmek helyi megfogalmazásai („éjurak-éjasszonyok” és „szépasszonyok” is előfordulnak hasonló kontextusban; pl. egy 1584-es kolozsvári boszorkányperben idézett szövegben: Komáromy 1910: 52–53). A Boldogasszony és szépasszony „hitt” lények, akikhez egyéb spontán fohászok, parancsok is irányulnak.

Az éjjeli sírás, „nyugtalanság” lecsillapítására mind Délkelet-, mind Közép-Európában a magyar szövegekkel tartalmi-formai-funkcionális rokonságot mutató szövegek ismertek, amelyeket általában éjjel, kapuból, hegyről, illetve erdőben kiabált a gyermek anyja. A szövegek címzettje a német nyelvterületen „éjszaka”, „éjszaka-asszonya” stb., a lett, ukrán, délszláv szövegeké „éjszaka anyja”, „éjszakai ijedtség”, különböző fák stb. Ismertek francia, orosz, fehérorosz, „hajnalcsillaghoz” szóló szövegek. A nyugtalanság, sírás elvitetése Délkelet-Európa több helyén a holdfohászok kapcsán említett „vendégség” motívummal, sok esetben pedig ’neked a rosszat – nekem a jót’ jelentésű ellentétes kívánsággal fogalmazódik meg. Utóbbi az áldozati cselekmények sztereotip eszközkészletéhez tartozik Európa majd minden népénél.

A délkelet-európai szövegek egy része minden bizonnyal a néphit „valódi” lényeire utal, akikkel a hit szerint a gyermek nyugtalansága „elvitethető”. A magyar szövegek egy része az Európa-szerte ismert megszemélyesített éjszakához szól. Ez – hasonlóan a hold-fohászokhoz – a gyógyító szituáció megszemélyesítése. De megjelennek szórványosan a magyar néphit „hitt” lényei, a „szépasszony”, „Boldogasszony” e kontextusban is.

X. Tudakozó felsorolás + kívánság, fohász, áldás, átok (szemverést gyógyító szövegek)

A szemverést gyógyító „szenesvíz”-készítés (illetve „vízvetés”) kísérőszövegei csak ritkán társulnak másodlagosan más, azonos célú gyógymóddal, pl. ijedtséget gyógyító ólomöntéssel. A szenesvízkészítés a magyarság által mindenhol ismert és gyakorolt összetett rítus, több állandó és sok változó cselekményelemmel (részletes ismertetés: Hoppál 1970; Pócs 1981). Eredetileg diagnosztikus próba: a parazsak vízbedobásának célja a rontó személy kilétének megtudakolása, másrészt (a hozzákapcsolódó gyógyító {5-667.} fürdő révén) gyógyító eljárás. A szövegek konkrét jelentése vagy e kettős funkcióra, vagy csak a tudakozásra utal, de a csak tudakozó jelentésű szövegek is legtöbbször gyógyító funkciót töltenek be. A szövegek jellegét és használatát, hagyományozódásuk módját erősen befolyásolja maga az eljárás, illetve annak konkrét funkciója és hiedelemtartalma, a rítuselvű szövegek sajátságainak megfelelően.

A magyar nyelvterület minden részén többfajta szöveg ismert, vagy önállóan, vagy helyi kontaminációkban. A hosszabb kontaminációk használata egybeesik azokkal a területekkel, ahol a szemverés gyógyítását inkább specialisták gyakorolják (Dél-Dunántúl és Erdély).

a) Szenesvizet készítettek: a szén berakása közben mondták a szöveget. Amelyik szónál a faszén leült a víz fenekére, olyan egyén verte meg szemmel a gyereket:

Ember, gyerek, lány, asszony.

A szenesvízben megmosdatták a gyereket, majd alsószoknyájával megtörülték, és a maradék vizet az ajtófélfára öntötték.

          (Nagykökényes, Nógrád m.; Magyar Néphit Topográfia 5. kérdőíve)

A szenesvízkészítés, illetve „vízvetés” módszere az itt közölthöz hasonló az ez után következő szövegekkel kapcsolatban is:

b)     kék szöm, barna szöm, sárga szöm, fekete szöm, cifra szöm.
          (Foktő, Pest m.; Diószegi gy.)

Két példánk a csak tudakozó funkciót kifejező szövegeket képviseli, amelyek a lehetséges rontó személyeket (konkrét nevek, nemek és korcsoportok, szemszínek, a nemek és korcsoportok jellegzetes hajviselete) nevezik meg. A tudakozó felsorolás egyúttal az ismétlés mágikus eszközének alkalmazása. Gyakoriak a „szemmel verő” személyként számításba jöhető ismerősök neveinek rendezetlen, tetszőleges számú felsorolásai is (Alföld és Dunántúl); de gyakoribb az a) képviselte módszer: a nemek és korcsoportok felsorolása.

A b) képviselte szövegek szemszínek, illetve fejfedők (’lehetséges igéző személyek’ jelentésű) felsorolása változó sorrendben, általában hármas tagolásban, gyakran „mindenféle szem” befejező sorral (Alföld, főleg Dél-Délkelet-Alföld). Hasonló szövegek Székelyföldön–Moldvában fohászokkal vagy szemverésgyógyító epikus ráolvasásokkal társulnak.

c)     Ha férfi igézte meg,
     szálljon a kalapjára;
     ha asszony igézte meg,
     szálljon a kendője alá;
     ha leány igézte meg,
     szálljon a pártája alá.
          (Magyarvalkó, Kolozs m.; P. Madar gy.)
{5-668.} d)     Ember verte kalap alá,
     asszony verte kontya alá,
     leány verte párta alá.
     Ha kalap alól jött,
     menjen kalap alá,
     ha konty alól jött,
     menjen konty alá,
     párta alól jött,
     menjen párta alá,
     menjen a fekete zugás alá,
     ott forogjon,
     s mindörökre ott maradjon
          (Beleg, Somogy m.; Magyar Néphit Topográfia 5. kérdőíve)
e)     Szem látott
     szív megvert,
     Jézus vigasztaljon!
          (Érsekcsanád, Pest m.; Diószegi gy.)
f)      Szem megnézte,
     szü megszerette,
     ezer angyal vegye le a fájdalmat róla.
          (Bukovina; Kánya 1926: 152)
g)     Istennek nevében. Ámen.
     Jézus, Mária szerelmiért.
     Szem megverte,
     szív megszerette
     vetem kalap alá.
     Szem megverte,
     szív szerette,
     vetem fejkötő alá.
     Szem megverte,
     Szív bágyasztja,
     Úr Jézus orvosolja.

Mosdatás közben Miatyánkot és Hiszekegyet mondanak, majd ezt mondják:

Szent… (a beteg védőszentje) tiszteletére kérem a Jézus Krisztust, ezt a beteg gyermeket gyógyítsa meg.
          (Koppányszántó, Tolna m.; Sebestyén Gy. 1906b: 410–411)
h)     Miatyánk! Szívből, hittel kérem az úr Jézust!
     Kék szem,
     zöld szem,
     sárga szem,
     barna szem,
     fekete szem,
     {5-669.} kutya szem,
     macska szem.
     Szem megnézte,
     szív megszerette.
     Vígasztaló Szentlélek Isten
     vígasztald meg ezt a kis ártatlant.
     Drága Jézus,
     a te gyógyító kezedet bocsásd az ő fájó testére,
     és önts balzsamot fájó részire.
     Gyógyítsd meg a te kezeddel.
          (Moldva; Magyar Néphit Topográfia 5. kérdőíve)
i)     Kék szem látta
     barna szem látta
     mindenféle szem látta;
     boldogságos Szűz Mária jöjj el vigasztalásul.
     Vedd ki ezen igizetet
     és mindenféle szellemet, ördögöt
     ezen tehén fejéből,
     testéből
     minden íze csontjai közül,
     vidd el a magas hegyekre,
     fáknak ága-bogaira,
     taszítsd az örök kárhozatra.
     Dicsőség az Atyának stb.
          (Kászonaltíz, Csík m.; EA 1554, 2)

A példák képviselte szövegtípus a gyógyító és a mágikus funkciót egyaránt kifejezi. Az eredetileg a rontó kilétét megtudakoló felsoroló szerkezetek a mágikus funkciót kifejező szövegelemekkel társulnak; a baj visszaküldése az okozóra (c–d), az okozók átkozása, fenyegetése, a baj elküldése (d), fohász a baj elmúltáért (e–f). Ezáltal a szövegek általában tudakozó felsorolás (= állítások sorozata) + a mágikus funkciót kifejező S-tag (= kívánság, fohász, elküldés stb.) szerkezettel rendelkeznek.

A c–d) a ’lehetséges okozókra menjen vissza a baj’ jelentésű, országos elterjedésű szövegtípust képviseli, amelyben a tudakozó funkciót kifejező nem- és korcsoportok és az ezeknek megfelelő haj és hajviselet felsorolása hármas tagolásban, „ha-akkor…” szerkezetbe van foglalva. A d) második része („Ha kalap alól…”) a Dunántúl nagy részén különböző kontaminációkban ismert, főleg fohászokkal és epikus szövegek elküldő formulájaként.

Az e–f) nagy elterjedésű szövegtípus két, csekély tartalmi eltérést mutató altípusa. Az e) az Alföldön és a Dunántúlon ismert hármas tagolású fohász; az f) Moldva–Bukovina–Székelyföld területén ismert. Moldvában az ott másfajta ráolvasások záradékaként is ismert „Vígasztaló Szentlélek/Boldogságos szűz Mária vígasztald meg (Pétert)” jelenik meg második sorként; illetve egy jellegzetes székelyföldi-bukovinai fohász: „ezer angyal őrizze”. Mindkét forma gyakran kontaminálódik az e rítushoz tartozó típusok mindegyikével.

{5-670.} A g) a Délkelet-Dunántúlon elterjedt állandó kontaminációkat képviseli. A hármas tagolást megháromszorozva a fohász háromszori megismétlésébe épülnek bele a fejfedőket felsoroló szövegtípusok, sok állandó szövegelemmel, szilárd szerkezettel.

A h–i) Székelyföldön–Moldvában–Bukovinában elterjedt szövegtípus helyi altípusai. Az átlagosnál hosszabb, általában gyógyítók által használt szövegek az e–f) típushoz hasonlóan az okozók felsorolását + fohászt tartalmaznak. A szemek felsorolása kötetlen, változó, a fohász állandóbb. Gyakran kontaminálódik az e–f) szövegekkel. Az i) Csík megyei, illetve moldvai altípus, fohász helyett elküldő formulát tartalmaz. Majdnem minden variáns része a fohászba szőtt „tagfelsorolás”, a közöltnél részletesebb formában (pl. „…vegye ki minden nagy igézeteket… az ő agyából, az ő vállából, az ő hasából, kasából…”). Záradékként itt is gyakoriak az O-tagos hasonlatok (pl. „Olyan tiszta legyen a feje, mint a szép tiszta víz”; „Az én testem maradjon tisztán, mint ahogy az Isten adta világra”).

A szövegek elsőrendű hagyományozó tényezője a szenesvízkészítés rítusa, amely általánosan elterjedt volt a magyar nyelvterületen a legutóbbi időkig. A szemmel való rontásba vetett intenzív hitnek, illetve a szenesvízkészítés rítusának mai góca a Mediterráneum, illetve az Iszlám területe (Kriss–Kriss-Heinrich 1962: II. 12–17), ahol mai napig leggyakoribb betegségek a szemverés. Kelet-, Délkelet-Európában ugyanez a helyzet, legalábbis kisgyerekek és kis állatok vonatkozásában. Felnőtt betegségek kórokaként is gyakori a feltételezett szemverés, de a védekező-gyógyító eljárások változatos sora szintén ismert e területen is (Pl. olasz vonatkozásban: Pitré 1896; újgörög: Arnaud 1912; délszláv: Krauss 1890, Möderndorfer 1964; román: Pavelescu 1945, Moldován 1914; stb.) A „vízvetés” (szénnel vagy egyéb módon) diagnosztikus próbaként az Iszlám területén majdnem mindig szerepel az igézet gyógymódjai közt, bonyolult rítusok tartozékaképpen (Kriss–Kriss-Heinrich 1962: II. 28–29). Noha a szemmel való rontás hite egész Európában ismert, Magyarországtól nyugatra és északnyugatra jóval kevésbé intenzív. A néphit „igézetcentrikusságának” és egyúttal a szenesvízkészítésnek Magyarország területén van a határa. Utóbbi tőlünk nyugatra nem ismert, északkelet felé cseh, szlovák, lengyel, ukrán, észt szórványadatok mutatnak. A német nyelvterületről csak másfajta diagnosztikus próbák ismertek, de néhány történeti adat itt is a szenesvízkészítés valamikori gyakorlatára vall (az európai gyakorlat részbeni összefoglalását lásd Spamer 1958: 131–147).

A rítushoz tartozó, annak részét képező, egymással funkcionális kapcsolatban lévő, de tartalmilag-formailag különböző magyar ráolvasások közül a konkrét funkcióhoz jobban kötődő, alacsonyabb absztrakciós szintű szövegek kapcsolatait kelet-délkelet felé találjuk, míg az elvontabb-szervezettebb szövegek részben nyugat felé mutatnak. Ezen kívül még néhány, egész Európában és a Mediterráneum Európán kívüli részén is általánosan elterjedt szövegtípust (XI., XIII. 2.) a szemverésbe vetett hit intenzív területein annak gyógyítására is (vagy kizárólag arra) használták.

A Mediterráneumban fennmaradt és használt gazdag amulett-szöveganyag „mágikus tárgy”-szerű szöveghasználata és hagyományozása nagymértékben hozzájárulhatott a szövegek fennmaradásához, egyes szövegtípusok, szövegelemek ókorig nyomon követhető folyamatosságához. Mind görög-balkáni, hellenisztikus-római, római-dél-itáliai, mind egyiptomi-kopt folyamatos hagyományok kimutathatók (Jahn 1855; Seligmann 1910). Másrészt bizonyos, egyházi benedikciókkal kapcsolatot tartó, azok által terjesztett szövegtípusok, szövegelemek is megjelennek Európa-szerte az igézet gyógyításával {5-671.} kapcsolatban is. Ilyenek az elküldő formulák „keresztényiesített” változatai, továbbá a „tagfelsorolás”; de lehetett az egyháznak szövegalakító-terjesztő szerepe a fohászok esetében is. Egyházi eredetű, vallásos hivatkozásokat tartalmazó szövegelemek igézet elleni alkalmazására egész Európából hozhatók példák (lásd XI–XII. csoportok).

A „rontó” személyek, illetve szemszínek felsorolása, mint önálló szöveg az említett keleti-délkeleti területen, a szenesvízkészítéshez (olykor egyéb diagnosztikus próbákhoz) kapcsolódva általánosan elterjedt. A szemszínek kötetlen felsorolása román, ukrán, szlovák, délszláv, újgörög és olasz, valamint csuvas szövegekből ismert. Az Iszlám területén, illetve a Balkánon gyakran hosszú, kimódolt rítusok, illetve szövegkontaminációk része a „szemfelsorolás” is. Három szemszínt felsoroló állandóbb formák a délszláv, olasz és német nyelvű szövegek közt nagy elterjedésű altípusokat képeznek. A rontó személyek kötetlen felsorolása keleti szláv, délszláv, görög, valamint finn szövegekből ismert – önállóan is, de epikus, illetve „elküldő” szövegek részeként is. Az Iszlám területén gyakorolt rítusok kísérőszövegének gyakori része. – A német nyelvterületen kötött felsorolás ismert, az „okozókra visszaküldés” hiedelemtartalmára is utaló nagy tartalmi-formai állandóságú szövegekben. Pl. „Ha férfi szólt meg, menjen rá vissza, ha nő … menjen az ő testébe…” (Spamer 1958: 127). E szövegtípusok önállóan, a szemverés-gyógyító rítus nélkül, a tudakozó funkciótól elszakadva hagyományozódnak, egyszersmind szilárdabb szerkezettel rendelkeznek.

A „fejfedők” felsorolása Közép- és Dél-Európa nagy területén elterjedt, szilárd szerkezettel, az „okozókra visszaküldés” hiedelemtartalmával (megfelelően a gyógyító funkció előtérbe kerülésének). Leggazdagabb a német anyag; szórványosan lengyel és szlovén adatok is ismertek mint a magyar szövegek tartalmi párhuzamai. A hármas tagolású fohászforma megfelelői Közép- és Nyugat-Európában a legelterjedtebb igézet-gyógyító szövegek. A vízvetés elterjedési területének egy részén is ismertek, ahol tudakozó funkciót is betölthetnek. Szórványos cseh, francia, flamand adatok mellett elsősorban német és olasz nyelvterületen fordul elő a párhuzamos szerkezetben a „rossz”-at és „jó”-t (szemverés és gyógyítása) fohász formában szembeállító tartalommal. Egy – a legelterjedtebb szövegtípust képviselő – cseh variáns (eredetileg verses formában): „Ha asszony vert szemmel, segítsen Szent Anna, ha férfi vert szemmel, segítsen Szent Vavrinec…” (Dubsky 1929: 131).

XI. Fenyegetés, elküldés egyházi átok/áldás formában

A középkori és kora újkori egyházi benedikciók, illetve exorcizmusok szövegeivel tartalmi-formai rokonságot mutató, azokból származó, de azok közvetítésével azoknál olykor sokkal „ősibb” hiedelemtartalmakat is őrző szövegek. E hiedelemtartalom a démonikus lényként elgondolt „gonosz” (B tényező) elküldése, megsemmisítése, távoltartása. B-hez felhívással, paranccsal fordulni a mágia egyik alapművelete. A „gonoszűzés” felsőbb hatalom nevében ugyancsak általános gyakorlat, ebben sajátosan keresztény csak a keresztény vallás felsőbbségeire és azok attribútumaira való hivatkozás. Az egyházi szertartások az isteni és démoni szféra ellentétességén alapultak: a testben vagy a Sátán, vagy Isten lakozik: a kereszteléssel (amely a 3. századtól tulajdonképpen ördögűző szertartás) kikergetik belőle a Sátánt. Ha a Sátán megszállja a testet, Isten nevében, rá való hivatkozással lehet újra kiűzni.

A szövegeket alkotó szövegelemekre jellemző, hogy az átok-, illetve exorcizmus-formán (A, C-re hivatkozva, paranccsal fordul B-hez) kívül fohász-forma (A C-t kéri {5-672.} B elküldésére, megsemmisítésére) és tisztán mágikus formák (A közvetlenül B-hez fordul) egyaránt előfordulnak, gyakran együttesen, egyazon szövegen belül. A szövegek a kétféle – mágikus és vallásos – viszony együttes kifejeződései; a C és B, az „isteni” és „démoni” szféra – mint szemben álló, egymást legyőző hatalmak – mellett az A hatalmát is kifejezik.

Az alábbi szövegelemek változó vagy állandó összeállításban minden idetartozó szövegcsoportban, illetve típusban megjelennek – ezek révén rokon az egész idetartozó szövegkincs Európa nagy területein: a: B megnevezése, megszólítása; b: B-nek adott parancs; c: B-nek adott parancs C-re való hivatkozással; d: A hangsúlyozza, hogy nem ő, hanem C a befolyásoló; e: kiküldő, elküldő jelentésű cselekményre való utalás; f: ugyanaz C-re való hivatkozással; g: B kiküldése a testből; h: B valahova küldése; i: B elpusztíttatása, elküldetése C-vel; j: B fenyegetése határidővel, illetve valamilyen C körébe tartozó dolog megjelenésével; k: C-nek másik természetfeletti hatalmasság utasítást ad B befolyásolására.

a) Árpa gyógyítása: A nevetlen ujj körmével háromszor keresztet kell vetni, ezt mondva

Oszlasson el az Atya,
oszlasson el a Fiú,
oszlasson el a Szentlélek Úristen!
     (Bátmonostor, Bács-Bodrog m.; Diószegi gy.)

b) Vihar elhárítása: Úrnapi sátorfüvet kell gyújtani, azzal keresztet rajzolni a levegőbe a felhő felé és mondani:

Oszlasson el az Atya,
oszlasson el a Fiú,
oszlasson el a Szentlélek.
Most én téged rossz megfoglak,
mind az öt ujjammal megnyomlak,
az Atya rontson,
a Fiú oszlasson,
a teljes Szentháromság szanaszéjjel szaggasson!
     (Tura, Pest m.; P. Madar gy.)

a) Csak az i elemet tartalmazó szövegtípus, két elhatárolt elterjedési területtel (Nyitra, Heves, Borsod, Abaúj, Pest, Bács-Bodrog, Szolnok, Csongrád, Bihar megye). Nagyobbrészt szemmel látható, „eloszlatható” bajok (pl. vihar, fekete felhő, továbbá „kelés”, „guga”, „pokolvar”, „támadás” stb.) „eloszlatására” használatosak. A szövegek (a Szentháromságra való hivatkozás révén) hármasan ismétlődő szerkezetűek, grammatikai struktúrájuk és szókapcsolataik állandósága révén formulaszerűen állandóak.

Az „oszlasson/oszlassa” mellett más, rokon jelentésű igék is előfordulnak. A kísérőcselekmény leggyakrabban „keresztezés”, illetve keresztvetés: gyakran kísérik egyházi imák (Miatyánk, Üdvözlégy; ötször, háromszor stb.), vagy hivatalos egyházi fohászok, illetve ezek töredékei. Néha háromszor, esetleg négyszer ismétlik a szöveget (pl. vihar esetén a „négy égtáj felé” keresztet vetve a felhőkre).

{5-673.} b) Az a) altípusa (Csongrád, Csanád; Torontál és Pest, Szolnok, Heves megye); annál kevésbé formulaszerű; kevesebb állandó elemmel és kapcsolattal. Gyakran járul hozzá az a elem (pl. „pokóvar, köszvény és sü!”) és a b elem a Szentháromságra hivatkozás hármas szerkezetébe foglalva. A parancsot kifejező igék gyakran alkotnak egy enyhétől a durváig fokozódó sorozatot (pl. „Környékezzen… oszlasson… meggyalázzon”). Ismert több 16. századi, a 20. századi szövegekkel nagymértékben egyező feljegyzés (pl. Radvánszky 1879–1880: 111. 79).

c) Süly gyógyítása:

Uram Jézus Krisztus, mondom a te szent nevedbe:
Tök sű
mak sű
hájog sű,
hetvenhétféle sű!
Körösztöllek tégödet a Jézus Krisztusnak.
Atyaisten teremtsön †
Fijúisten gyűlöljön! †
Az egész tetemödbe sű,
köszvény mög ne maradhasson!
Az ü szent vérivel,
halálával,
mönnyei harangok hangjával,
szűz Margit asszony szűzességivel,
Körösztölő szent János arany gyűrüjivel!
Ámmen! †

A kereszttel jelölt helyeken kereszteket húz a gyógyító a sülyre.

               (Szőreg, Torontál m.; Kálmány 1891a: 69–70)

A példa a fent említett szövegelemekből ad hoc módon kapcsolódó szövegeket képviseli. Ilyen szövegek a közelmúltban főleg Dél-Magyarországon, de szórványosan másutt is gyógyítók kezén éltek (Torontál, Bács-Bodrog, Baranya, Somogy, Csík, Tolna megye, valamint két 16–17. századi szöveg). Többségüket „elosztható” bajokra és „süly” gyógyítására használták. A kísérőcselekmény és imák használata az a)-hoz hasonló.

d) „Megszólítás” gyógyítása:

A gyógyító ivóbögrében lévő „szótalan vízbe” hét faszenet vet; ezen kívül egy kis sót és kenyeret. A szemek bedobásakor mondja:

Úr Jézus Krisztusom
öt fájdalmas öt sebe érdemiért,
segélje meg őtet az Úrjézus minél hamarább.

Ha leül a szén, „meg van szólítva”. Megmossa a gyerek fejét, homlokát, kezét, ezt mondva:

{5-674.} Moslak téged Istenünk tízparancsolatjából,
tüdejiből, szíviből,
szájából, szemiből
minden íze porcikájából,
húsából, húsa szálkájából.
Hogy szakadjon róla a fájdalom,
mint az égen az áldott felhők szétoszlanak.

Hétszer kell elmondani, ötször mosva a kezét, fejét; állatoknak is csinálják.

               (Geszte, Nyitra m.; Morvay gy.)

A példa Nyitra megyei, szemverés (itt „megszólítás”) gyógyítására használt szövegeket képvisel, amelyek a g elemet „tagról tagra küldő” formájában tartalmazzák. A felsorolást az a vagy f elem előzi meg; pl. „Lemosom a marhácskáimnak igézetjét és szólítását…” A beteg lemosása szenesvízkészítés után, magával a „szenesvízzel” történik, tagról tagra haladva, a szövegnek megfelelő sorrendben. Esetlegesen k elem, fohászok, kívánságok (pl. „Semmi voltál, semmi légy”), számlálás, továbbá O-tagos hasonlatok tartozhatnak a szövegekhez (pl. „Úgy oszoljanak igézetyi, szólítási, mint ahogy az édesanya a világra hozta”).

e) „Virgát csinálni” (varázsvessző kincsásáshoz)

Oh ti vesszők, vesszők, mik állotok,
mozduljatok és álljatok az elrejtett kintsen,
kényszerítlek titeket a tövises koszorúra,
mely a mi urunk Jézus Krisztusnak fejére szegezteték,
az Atyának, Fiúnak, és Szentlélek Istennek nevében
amen.
(h. n. 19. század eleji kézirat részlete; Wieder 1890: 248–249)

A példa által képviselt szövegek tisztán az exorcizmusok szövegkészletéből építkeznek Jézus életének eseményeire, szentekre, vértanúkra stb. történő hivatkozásokkal. A varázsvessző, illetve nyíl bizonyos irányba kényszerítésére használt szövegek több száz éves időbeli különbségekkel majdnem azonosak. A közölt szöveg töredéke egy hosszú, 19. század eleji kéziratos ráolvasásnak. Ebben, valamint a Peer-kódex „fegyverek ellen” és „nyíllövés ellen” való imádságaiban (1526-ban feljegyezve a kódex 275–278., illetve 251–254. lapjain; Nytár II. 91–92, illetve 88–89; ismertetésüket lásd Bolgár 1934: 15–17), továbbá a szintén „kincskereső” gyöngyösi ráolvasásokban (1529–1541 közt feljegyezve; Döbrentei 1840: II. 45–46; illetve Bolgár 1934: 19–20) közös a fegyvereknek adott hivatkozásos parancsok (teremtésre, Krisztus keresztelésére, szenvedésére stb. hivatkozó c elemek) kötetlen, halmozó felsorolása. Az ismétlés, illetve gondolatritmus e szövegek fő formai szervezői. A c elemekkel váltakoznak a b elemek: a kereső varázsvesszőnek adott közvetlen parancsok. A C-re való hivatkozások olykor hasonlat formáját öltik, amelyek O-tagjukban valamely bibliai, illetve legendabeli epikumra utalnak. Egy jellemző példa a Peer-kódex 2. nyíllövés elleni imádságából: „…mykeppen ystennekh bodog zẅléye zẅle my wronkath ihus cristust, nem érezwen serelmeth, azonkeppen thé ees aly {5-675.} lassan hog meg néé serthessed ystennek zolgalo fyath symonth…” Effajta hasonlatok gyakoriak – többnyire a hivatkozásokba foglalva – más 16. századi szövegekben is.

A bemutatott szövegek képviselte csoportokon, illetve típusokon kívül egy-egy szövegelem töredékes kontaminációk részeként a magyar ráolvasások egész rendszerét behálózza.

A csak mágikus funkciót kifejező szövegelemek (a, b, e, g, h) Európa-szerte ismertek önállóan, vagy más eredetű ráolvasások tartozékaiként. Az exorcizmus-szövegeknek is részei voltak. Az exorcizmus-gyakorlat vallásos viszonyt kifejező formuláinak (c, d, f, i, j elemek) alkalmazásával az „ősi”, „örökölt” hiedelemtartalmak kifejeződései is vallásos jelentést nyertek. Az „elküldő”, „valahova küldő”, „tagról tagra küldő”, „határidőszabó” formuláknak mind vallásos, mind tisztán mágikus formái ismertek.

A B megszólítása, fajtáinak felsorolása tisztán mágikus és exorcizmus jellegű szövegekben egyaránt elterjedt, hasonló formai megoldásokkal. A betegség fajtáinak szám szerinti megnevezése (7, 77 fajta) állandó megszólító formulaként ismert, ókori keleti démonhittel összefüggésbe hozott ókori szövegekig (Pradel 1907: 318–319; a 7 és 77 szerepéről a görög, illetve hellenisztikus kultúrában), majd középkori latin és bizánci szövegekben, valamint több európai szövegtípus bevezető formulájaként.

A megszólítás másik – egész Európában az ókortól elterjedt, az exorcizmusok gyakorlatából is ismert – formája a betegség összes fajtájának megnevezése: a betegség nevének kötetlen számú „mágikus” ismétlése, változó jelzőkkel, olykor rendkívül hosszú sorozatokban (40–60 betegségfajtát is felsorolhat egy-egy szöveg). A jelzők a betegség tulajdonságaira, a testben elfoglalt székhelyeire, származási helyeire utalnak. (Egyik legrégebbi ilyen vonatkozású szöveg az Atharvaveda mindenfajta színű férget, illetve a féreg összes „családtagját” megszólító formulája – Kuhn 1864: 139.)

Az okozókat felsoroló szövegek több típusa – állandó tartalmi-formai elemei révén – Kelet-Európa több területén időbeli folytonosságot mutat. Ezek az általános szemverés elleni szövegek (pl. egy elterjedt kelet-európai formát képviselő román szöveg részlete: „…fehér szemtől való igézet, fekete szemtől való igézet …széltől való igézet…” – Pavelescu 1945: 111–112) tisztán mágikus felsorolásként és hivatkozásos exorcizmus-formában egyaránt ismertek. A kiküldött, elküldött bajok „sátán”, „ördög” megnevezése a közelmúlt paraszti használatú szövegeiben főleg Délkelet-, Kelet-Európából ismert.

A B elküldését, „kiküldését” kifejező szövegelemek közül a hivatalos szövegek és ráolvasások részeiként egyaránt leginkább a betegség „tagtól tagra kiküldése” volt ismert, mind „profán”, mind „vallásos” tartalommal-formával (önálló szövegként is). A testből kiküldő parancsok „végtelen” ismétlése a mágikus ismétlés egyik legelterjedtebb közös európai formulája. A B-nek közvetlenül parancsoló szövegek formai egyöntetűsége nagymérvű, beleértve a legrégebbi kimutatott szövegemléket, az Atharvaveda „testből kiküldő” formuláit (pl. „A szemekből, az orrból, a fülekből …elkergetem a szédülést belőled” – Kuhn 1964: 67), kora középkori görög és latin nyelvű, illetve már a 9–10. században nemzeti nyelveken is feljegyzett szövegeket, valamint a közelmúltbeli európai ráolvasásokat egyaránt. Az exorcizmusokból ismert hivatkozásos formák is általánosak ráolvasásként, és Európa-szerte hasonló egyöntetűséget mutatnak. A testből tagról tagra kijutó betegség elképzelése ókori démonhittel függ össze (Pradel 1907: 352). Az „elküldő helyek” egyszerűbbjei (föld, tenger, szikla, erdő), amelyek a szöveg keletkezési, illetve használati helyének földrajzi környezetét is tükrözhetik (pl. Brummer 1908 példái Európa különböző pontjairól), S-jellegű szövegekben is megjelennek, de a „földbe {5-676.} küldés” szilárd szerkezetet nyerve több ráolvasás-típus állandó formulája lett (pl. XIII. csoport szövegeinek elküldő formuláiban); az exorcizmusokban a „sátánt a föld alá, pokolba visszaküldeni” tartalommal gazdagodott (Pradel 1907: 355–357; Mansikka 1909: 85).

Az elküldő formulák más fajtáinak kapcsolatai is fellelhetők Európa legkülönbözőbb helyein és korszakaiban. Például a magyar nyelvterület keleti részén ismert ’valaki maradjon olyan tiszta, mint ahogy született’ jelentésű hasonlatok megfelelője 14. századi német szövegben: „olyan tiszták legyenek a tagjaim, mint amilyen édes asszonyom Szűz Mária volt, mikor Szent fiát szülte…” (Corpus, Gicht, 671). A magyar szövegekben gyakori „meg ne gyökerezz” formula pl. 16. századi szicíliai (görög nyelvű) szövegben: „…te itt nem gyökerezhetsz meg” (Schneegans 1908: 576). Hasonló nagy tér- és idő-intervallumban szóródnak az „úgy eltűnj, mint a viasz a tűzben/mint a harmat a fűről” záróformulák párhuzamai.

A vihar, jégeső elküldése az exorcizmusokban szintén a vihart okozó démon ártalmatlanná tételeként jelenik meg; a viharfelhőket elküldő hármas szerkezetű, paraszti fohászokkal feltűnően egyező formában (Franz 1909: II. 75–76, 79, 87). Hasonló hármas szerkezetű átok/áldás-, illetve fohász-formulák Európa-szerte általánosak, mind vihar eloszlatására, mind másfajta bajok ellen. Például egy német ráolvasás (hasonlóak egész Közép-, Nyugat-, Észak-Európában): „Orbánc, megátkozlak az Atyaistennel, Orbánc… a Fiúistennel … a Szentlélekistennel” – Corpus, Rose, 16). – A hármas fohászok a szerkezeti-tartalmi hasonlóságon kívül egyéb, pl. stiláris tényezőkben is sok közös jeggyel rendelkeznek. Például a magyar „teremtetlen”, „végtelen”, „örök” jelzők hivatalos egyházi szövegekben (pl. Franz 1909: II. 86, 97), egy középkori latin nyelvű pestis-ráolvasásban: „teremtetlen atya” stb., vagy egy holland, orbánc elleni ráolvasásban ugyanez (Haver 1964: 250) stb.

A hivatkozásos parancsot tartalmazó szövegelemek (c és d elem) a legegységesebbek mind a hivatalos egyházi szövegekben, mind az ezekből eredő paraszti és egyéb „laikus” használatú szövegekben, Európa minden táján. Az attribútumok (a C tényező és köre) teljes mértékben egyházi eredetűek: felölelik az Újszövetség számos mozzanatát, sőt egyes ószövetségi elemeket, továbbá sokféle legendai elemet. Egy részük (magyar) archaikus imádságokból, illetve epikus ráolvasás-típusból is ismert. A hivatalos szövegek állandó formulája: „Elűzlek (C) által-nevében, aki… (C valamilyen attribútuma).” Például „Elűzlek téged Marmeut … Annak a nevében …aki kezdetben alkotta az eget és földet…” (Franz 1909: II. 78). Ráolvasások hasonló tartalmú „megszólítása”-i különböző aktualizáló szituációkban, különböző helyekről ismertek.

A cselekményre utaló elemek mosásra, „keresztezésre”, keresztvetésre, illetve öt ujjal „megfogásra” utalnak. A lemosás általánosan elterjedt tisztító-gyógyító cselekmény, amely az exorcizmusokban ördögűző jelentést kapott és mint ilyen, gyakori tartozéka azoknak (a keresztelés szertartása a keleti egyházban eredetileg a test „démonűző” kenése, lemosása olajjal – Dölger 1909: 11). Ugyanilyen szerepe volt a „fújásnak” (amely a görög keresztelő rítusban meg is maradt – Dölger 1909: 50). A közelmúltban kelet-, délkelet-európai ráolvasások tartozéka. A magyar nyelvterület keleti részén (és románoknál) a szemverés elleni szövegeket kíséri, és olykor a szövegek R-elemeiben is megjelenik (pl. Bornemiszánál). A keresztezés-keresztvetés szintén a démonűző keresztelési rítusra utal. Ilyen „gonoszűző” értelemben is gyakori eleme az európai – főleg délkelet-európai – ráolvasásoknak, és megjelenik archaikus imákban is. A testben fészkelő gonosz {5-677.} „megfogására” utaló szövegelem elterjedt egész Európa korai ráolvasás-szövegeiben és archaikus imáiban, mint az 5, 10, 100 stb. angyalra utaló formula tartozéka, és elsősorban az archaikus imák mágikus hiedelemtartalmakat is kifejező szövegelemeivel mutat kapcsolatot (lásd pl. Erdélyi Zs. 1976: 151–160, 207–213 stb.). Elterjedt német és skandináv ráolvasás-típusok állandó szövegeleme a hivatkozás 5 (10) ujjal megfogásra (pl. „én megkötöm ezt a vért tíz ujjammal…”; Hyltén-Cavallius 1864–1868: II. 414); vagy 12. századi német imaszövegben: „Utánad nézek, utánad küldök öt ujjammal, huszonöt angyallal…”; Mettke 1976: 91).

Az exorcizmusok hiedelemtartalmának egyik legfontosabb aspektusa a B és C szférájának szembenállása; B és C a beteg testéért-lelkéért mintegy hatalmi harcot folytatnak. Elsősorban a j elem utal erre: a démonikus, ördögi lényt egy szent megjelenésével, vagy valamilyen egyéb, a C-szférába tartozó dologgal fenyegetik. A határidővel fenyegetés tisztán mágikus szövegeknek is gyakori tartozéka (lásd VIII. csoport); elképzelhető a mágikus és vallásos „határidős” szövegek közti összefüggés is.

A B fenyegetése az „utolsó ítélettel” és az ezzel kapcsolatos határidők szabása nyilván összefügg a hivatalos exorcizmusok hasonló tartalmú fenyegetéseivel: pl. „…semmiféle módon ne árthassatok… a mi Urunk Jézus Krisztus nevében, aki el fog jönni megítélni eleveneket és holtakat…” (Franz 1909: II. 75). E motívum Európa-szerte ismert a legkülönbözőbb elküldő-fenyegető tartalmú ráolvasásokban (pl. egy dél-magyarországi német szöveg: „Orbánc, parancsolok neked… az utolsó ítélettel”; Hajnal gy. EA 3618: 12).

A B és C összeférhetetlenségét fejezik ki azok az elküldő formulák is, ahol oda küldik a gonoszt, ahol nincsenek „megkereszteltek”. A szövegek olykor – a „hatalmi harc” kifejezéseképpen – B ismérveivel C hasonló ismérveit állítják szembe. Így a megszólító, minden lehetséges betegséget megnevező formulákkal gyakorta jár együtt az attribútumok hasonló „mágikus terjengősségű” felsorolása, vagy a betegség összes fajtájának felsorolásához hasonló módon Mária, Jézus stb. neveinek felsorolása; mind a hivatalos exorcizmusokban, mind az ezekkel összefüggő ráolvasásokban (vö. Pócs 1986b).

XII. Vallásos hivatkozások

Az e csoportban bemutatott ráolvasásokban közös, hogy egy vagy több egyházi-vallásos tematikájú szövegelemet tartalmaznak; vagy önállóan, mintegy szöveg-amulettként, vagy a ráolvasások valamilyen szokványos szerkezetébe – kívánság, hasonlat, fohász stb. – beépülve.

A szövegek, lévén más műfajokból „kölcsönzöttek”, mint ráolvasások csak ritkán képeznek önálló, a „műfajon” belül körülhatárolható csoportokat vagy típusokat. Az S-jellegű szövegek esetében a közismert egyházi-vallásos tematika rögtönzésszerű felhasználásáról van szó. A szövegek, illetve szövegtöredékek legtöbbje hivatalos és félhivatalos vallásos szövegek, illetve műfajok (exorcizmusok–benedikciók, hivatalos és paraliturgikus – „archaikus” imák, illetve bibliai és egyéb legendák stb.) motívumkincséhez tartozik.

A szövegek leggyakoribb tartalma a szenvedéstörténet mellett Jézus születése. Némely mozzanat a ráolvasás műfaján belüli öntörvényű hagyományozódást-elterjedést mutat. A szövegek jelentése általában az exorcizmusok „C szféra legyőzi a B szférát” hiedelemtartalmára utal: Jézus születése (Mária szűzen szülése) a legnagyobb csoda, ez párhuzamul szolgál bármilyen kisebb csoda (pl. beteg fölgyógyulása) megtörténtéhez.

{5-678.} a) Újszülött óvása: Ha gyermekágyastól „el akarták venni” a gyereket (vö. „váltott gyerek”-hiedelmek), azt mondták:

Az árthasson, az véthessen
aki a boldogságos szűznél szebb fiat szült.
     (Tura, Pest m.; P. Madar gy.)

b) Zabált ló gyógyítása: Itatás előtt háromszor kell mondani:

Soha nem volt boldogb óra,
mind az, melyben Urunk született.
     (16. század végi kézirat másolata; Radvánszky cs. lt. OL P 566, 97. csomó, 1107, 37. pont)

c) Epilepszia („morbum caducum”) gyógyítása: Cédulára írva nyakba kötni:

„Atya Úristennek igíje
Zewsz Máriának méhében
bizon test is leen
az mi uronk Jézus Krisztus. Amen.
     (1511 utáni kézirat másolata; Magyary-Kossa 1929–1940: III. 136)

Az a) képviselte szövegekben az említett hiedelemtartalom „lehetetlen feltétel”-ként fogalmazódik meg. Krisztus születésének megismétlődése mint lehetetlenség csak ráolvasásokból és archaikus imákból ismert (pl. Erdélyi Zs. 1976: 181). Mint ráolvasás elsősorban igézet ellen használatos: „az igézzen meg” valakit, aki Jézusnál, Istennél „vénebb”, „erősebb”, „szebb”.

A b) és c) jellemző példája az egyházi hivatkozások tisztán, mintegy szöveg-amulettként való alkalmazásának. A „boldog órára” való hivatkozás önálló ráolvasásként a legkülönbözőbb konkrét funkciókban ismert. A c) szövegben megjelenő Jézus születése motívum közelmúltbeli paraszti használatból is ismert, elmondott ráolvasásként. A paraszti használatból feljegyzett szövegekben megfigyelhető a hasonlatba foglalás tendenciája; a „készen kapott” szöveg alkalmazása a közismert szerkezethez. Jézus születésével kapcsolatos további, ráolvasásokban gyakran szereplő motívum a „Jesse fája” (erről legutóbb: Dömötör T. 1974a: 132–138).

A Jézus szenvedésére történő utalások nyilvánvalóan sok műfajból és funkcióból közismert elemei önállóan vagy különböző kontaminációkban jelennek meg.

d) Lóbetegség gyógyítása:

Mel byzony hogy (meglelte) Senth ylona assony az wr keresth fagyath
oly byzony hogy megh wygassyk az en lowam.
     (1614 után; Horvát 1835: 112–113)

{5-679.} e) „Ijedés” gyógyítása: Az ölben tartott gyerek fejére keresztet rajzolva a következőt kell mondani:

Rajtad ez az ijedelem ne maradjon meg,
mint az Ur Jézus Krisztuson a getsemáni kerti ijedelem.
     (Felsőnyék, Tolna m.; Magyar Néphit Topográfia 20. kérdőíve)

A d) szöveg a szenvedéstörténet egy tetszőlegesen kiemelt legendai elemét tartalmazza hasonlatba foglalva (ismertetése: Bolgár 1934: 18–19). A „mel byzony – oly byzony” szerkezet közkeletű eszköze az egyházi hivatkozások hasonlatba foglalásának, illetve az exorcizmus-szövegek ráolvasássá változtatásának.

Az e) szöveg azokat a paraszti használatú, közelmúltban feljegyzett adatokat képviseli, amelyek – hasonlatba foglalva – a szenvedéstörténet valamely vonatkozását a konkrét funkcióhoz „igazítva” fogalmazzák meg. Hasonló szövegek nagy számban ismertek Jézus életének más eseményeivel kapcsolatban is, önállóan és hosszabb fohászok részeiként egyaránt. Jellemző, hogy e szövegek használhatósága szinte univerzális; vallásos tartalmuknál fogva „mindenre hatásosak”; a legközismertebb, mindenki által használt-alkalmazható ráolvasások közé tartoznak.

Hasonló szövegek Európa-szerte bőségesen ismertek. Nyugat- és Közép-Európában gyakran jelennek meg varázskönyvekben, kéziratos és nyomtatott receptkönyvekben (Franz 1909; Ohrt 1922; Spamer 1958; Haver 1964). A Jézus születésére való hivatkozásokból több állandó szerkezettel bíró, öntörvényű ráolvasásként terjedő szövegtípus is sarjadt. Ilyen pl. a német nyelvterületen „Mária teje és Krisztus vére…”; Közép- és Nyugat-, Észak-Európában a születésre és keresztelésre, valamint a születésre és halálra való hivatkozások, általában vér-megállító ráolvasásként (Ohrt 1938 közli az erre vonatkozó középkori szöveganyagot).

A „boldog órára” való hivatkozás egész Közép-, Nyugat- és Észak-Európa ráolvasásgyakorlatából ismert (pl. egy jellemző francia példa: „Háromszor legyen áldott az óra, amikor Jézus Krisztus született… Ha van megerőltetett tagod, helyére kerül” – Bouteiller 1966: 315); német nyelvű ráolvasásokban már a 11. században megjelenik. – A „Jesse fája” motívum ráolvasásokban Dél-, Közép-, Nyugat- és Észak-Európában egyaránt ismert, latin nyelvű amulett-szövegként, de már korai szövegemlékekben nemzeti nyelveken is és mai, paraszti használatú, változatos konkrét funkciójú ráolvasásként egyaránt. A magyar nyelven is ismert egymondatos hivatkozások, illetve idézetek szintén ismertek Európa-szerte (pl. gyakori az „Ige testté lett” idézet önálló ráolvasásként). De mint mondottuk, a magyar szövegek tartalmi vagy formai párhuzamai elsősorban nem a ráolvasás „műfaján” belül nyomon követhető kapcsolatokat jelentenek, hanem legalább ennyire különböző – a keresztény Európában közös – egyházi műfajok, illetve szövegek mindenhol hasonló, párhuzamos lecsapódásait.

XIII. Epikus szövegek

Az epikus ráolvasások egy múltban lejátszódott esemény elbeszélését tartalmazzák, általában kéttagú ráolvasás O-tagjaként. Az O-tag többnyire hasonlatba foglalt epikuma szövegpárhuzamul szolgál a mágikus funkció S-tagbeli közvetlen – általában a gyógyulás óhaját kifejező kívánság formájában való – kifejeződéshez. Elmondója, mint Dömötör Tekla írja: „a múltbeli precedensre hivatkozva óhajtja elérni a kedvező jövőbeli eseményt” {5-680.} (1974a: 89). A „múltbeli precedens” többnyire sikeres gyógyulás vagy gyógyítás, több fokozattal a népi gyógyászatban ténylegesen gyakorolt gyógymódoktól a néphittől idegen, csak ezekből az epikumokból ismert fiktív gyógyulástörténetekig. A történet konkrét jelentése mindenképpen a „mágikus viszony” B tényezőjének A általi legyőzésére utal. Az epikumok kisebb része a mágikus funkció kifejeződésétől idegen, nem gyógyulástörténet. A gyógyulástörténetek párbeszédes formáiban az epikum gyógyítójának a betegséghez vagy a beteghez intézett szavai: fiktív ráolvasás a valódi ráolvasásban, – mint Hampp írja: „ráolvasás objektívbe transzponálva” (1961: 176). Bizonyos szövegtípusokban a kettősség „összemosódása”, a ráolvasás objektív és szubjektív szintjének időnkénti egymásbaolvadása jellemző. Ennek jele lehet az epikum első személyű előadása, az epikum szent szereplőjének „kiszólása” a konkrét beteghez vagy betegséghez. Máskor a fiktív ráolvasás egyidejűleg szól a fiktív „B”-hez és a konkrét B-hez, e kettősséget a grammatikai viszonystruktúra bizonytalansága fejezi ki. Ugyane szövegtípusokban gyakoriak a csak O-tagból álló ráolvasások, amelyekben nincs jelen a két szintet képviselő O- és S-tag grammatikai szintű, illetve hasonlatba foglalt elkülönítése. Ha az epikum jelentése a konkrét funkciótól idegen, olyan szerepet tölt be, mint bármely O-tagos hasonlat O-tagja; jelentését az S-tag adja meg. Az S-tag megléte ilyenkor szükségszerű.

A „sikeres gyógyulás” történetei néhány sémára redukálhatók, amelyek a tényleges gyógyító gyakorlat néhány lehetséges szituációját tartalmazzák (Hampp 1961: 174). Ezek „példaként” való elmondása mindig, mindenütt a mágia közkeletű eszközei közé tartozhatott. Ezért az Európában ismert-elterjedt epikus szövegeknek csak egy része különíthető el „tiszta” típusként, és a mégoly tiszta típusok is sok, egymással közös tartalmi-formai jegyet tartalmaznak. Az epikus ráolvasások – ugyanezen okok miatt – a ráolvasások egészének funkcionális egységén belül viszonylag önálló egységet képeznek. Ezen belül az O-tagjukban nem gyógyulástörténetet tartalmazó ráolvasások különülnek el viszonylag önálló típusokként.

A gyógyulástörténet mint hasonlatba foglalt „példa” eredete nem köthető konkrét helyhez és időponthoz (Leeuw 1933: 162, 172; Kákosy 1978: 112; Eliade 1956: a mitikus előkép egyetemes jelentőségéről). Egyiptomi és ógörög adatok vannak már „készen kapott” epikumok gyógyító ráolvasásként való alkalmazására és különböző természeti népeknél ismert sikeres gyógyító rítusok, illetve mitikus gyógyulástörténetek gyógyító ráolvasásként való elmondása (Webster 1948: 102).

Ezért meddőek tartalmi, sőt olykor formai rokonságot mutató szövegtípusok eredendő összefüggésével, az eredet elsőbbségével kapcsolatos viták, néhány kimutathatóan új (középkori keletkezésű) szövegtípustól eltekintve. Bonyolítja a helyzetet, hogy az epikus ráolvasások általában specialisták kezén voltak és vannak, a hagyományozódás „titkos menetének” törvényszerűségeivel. Koronként és helyenként az írásbeli hagyományozás a „tiszta” típusok elkülönülésének, fennmaradásának irányába hathatott.

Az alább bemutatott szövegek a magyar epikus ráolvasások legfontosabb típusait képviselik. A típusok a cselekmény menete (az elemek összetétele és sorrendje), illetve a szereplők alapján különülnek el.

1. Az ún. második merseburgi ráolvasás

Rándulás, ficam gyógyítása: A ráolvasó rátartja két kezét a megjelölt helyre és csendesen mondja:

{5-681.} Mikor Urunk Jézus elindult Jeruzsálembe,
Jeruzsálemből Jerichó városába,
mikor ment volna által a kőhídon,
az ő szamarának kificamodott a lába.
Urunk Jézus szent szavával mondá
„Semmi ízben, semmi tekintetben
a ficamodás meg ne maradjon,
hanem ín ínhez,
csont csonthoz
hús húshoz,
ér érhez,
vér vérhez,
erő erőhöz,
verő verőhöz,”
a mi Urunk Jézus Krisztus szent nevében úgy ne maradjon
ennek az embernek (lónak) testében ficamodás, rándítás,
valamint az Urunk Jézus szamarának. Ámen.

Háromszor mondja el, közben mindig keresztet vet a fájó helyre.

               (Kiskunfélegyháza, Zsigmond gy.; EA 87: 46–47)

32 magyar variánsa ismert, két történeti adatot kivéve kizárólag dél-alföldi lelőhelyekkel. A történeti adatok: Bornemisza negyedik „bájoló imádsága” az „Menyelesröl” (1955: 135; Bolgár 1934: 31–33) és a majd egy századdal korábban (1484-ben) feljegyzett „Bagonyai ráolvasások” egyike, szintén „menyelés” (’ficam’) ellen (Jakubovich 1920: 78–80; Horváth C. 1921: 439–441). Ficam és rándulás gyógyítására használták, általában az e betegségekre specializálódott „kenőasszonyok”. Csak néhány esetben kontaminálódik más szövegtípusokkal (leggyakrabban az „Oszlassa el az Atya…” fohásszal).

A cselekmény menete az a) egyszereplős szövegekben általában vándorlás–balesetgyógyítás, a b) kétszereplős szövegekben vándorlás–baleset–találkozás–gyógyítás. Szereplők: a) Krisztus (Jézus) szamárháton (lóháton), mint a balesetet szenvedő állat utasa, egy személyben betegként és gyógyítóként. b) Külön gyógyító lép fel, aki két esetben Szűz Mária (Boldogasszony), egyébként „szent Ficéria”, „Vice Máté” stb. nevű személy. A vándorlás helyszíne, illetve iránya Jeruzsálem, Jerikó; vagy „(fekete) föld színe”, Bornemiszánál a Paradicsom. A baleset színhelye híd, kőhíd, kő, kőszikla, Bornemiszánál a Paradicsom kapuja. Az egyszereplős szövegekben a gyógyítás a beteg testrészre mondott fiktív ráolvasást tartalmazza. A kétszereplős szövegek gyógyító formuláját a találkozásra utaló szövegelem és gyógyító cselekményre utalás előzi meg: a gyógyító „szent kezével gyógyította és megigazította, szent szájával ráfújt”. E cselekmények a ficam és rándulás tényleges (a szöveg mondásával egyidejűleg gyakorolt) gyógymódjai. Bornemisza szövege és a „bagonyai ráolvasás” a „beteg panasza” típusból ismert panaszt, illetve segélykérést is tartalmazza. A fiktív ráolvasás a szövegtípus legállandóbb része. Az azonos grammatikai struktúra ismétlődése, gondolatpárhuzam, alliterációk révén ritmikus, olykor rímes; ellentétben a vándorlás, baleset és találkozás kötetlen prózájával.

A II. merseburgi ráolvasás nevét első, 9. századi feljegyzésének helyéről nyerte (Mettke 1976: 85–86). Gyógyító formulájának megfelelőjét az Atharvavedában vélték felfedezni; {5-682.} ennek alapján „közös indoeurópai hagyaték”-ként való számontartása is mindig újra felmerült. A merseburgi lelőhelyű szöveg, valamint néhány skandináv variáns germán istenneveket tartalmaz (Mettke 1976: 85–86; Ebermann 1903; Christiansen 1914). Elsősorban ez a tény, valamint a sok közös formai-tartalmi jeggyel rendelkező, de egy századdal későbbi „Trier-i ráolvasás” vetette fel a „pogány–keresztény” elsőbbség problémáját. A 9. századi szöveg gyógyító formulája („Csont csonthoz, vér vérhez, tag taghoz, mintha mindig össze lettek volna forrva”) szinte szó szerinti megfelelője az újonnan feljegyzett európai variánsok legállandóbb elemét jelentő formulának; az Atharvaveda csak a gyógyító formulát tartalmazza („…csont csonttal…” stb. – Mylius 1978: 84–85). Marót Károly (1958) az Odysseiában talált hasonló tartalmú epikus ráolvasás nyomaira, de a gyógyító formula nélkül. Az „eredet” eldönthetetlen kérdésétől függetlenül a 19–20. században feljegyzett variánsok – mint a magyar szövegek is – bibliai eseményre: Krisztus (szamárháton) Jeruzsálembe vonulására utalnak. A lóháton utazó Krisztus már kevésbé kötődik a legendai eseményhez; még kevésbé néhány korai német és skandináv variáns, ahol Krisztus erdei vadászatra lovagol, csakúgy, mint feltételezett ősei, az első szövegben megjelenő Odin és kísérete. Ha nem is feltétlenül igaz Mansikka (1909: 249–259) és követői „pogány vonásokkal felruházott keresztény legenda” elmélete, az általa párhuzamul hozott legendai és apokrif szövegek mindenképpen erős egyházi hatásra vallanak. A lényegében egész Európában elterjedt típus a személyek száma és a baleset színhelye alapján különül el helyi altípusokra. Híd mint színhely: balkáni, román, erdélyi szász szövegekben. Két személy: Németország, Balkán, Olaszország. Egy személy: Anglia, Skandinávia, Baltikum, Oroszország. A kétszereplős szövegek Hampp szerint (1961: 247–263) kontaminációk a „beteg panasza” típussal. Ezt a feltevést a román szövegek támogatják, amelyeknek majdnem kivétel nélküli tartozéka a panasz. De a román (és délszláv) epikus ráolvasások ritkán jelennek meg bármikor is „tiszta” típusokban: a Máriának panaszkodó Jézus vagy más személy sokfajta epikus szöveg szereplője e területeken. A magyar variánsok mind közép-, mind délkelet-európai jegyekkel rendelkeznek. Az intenzív dél-magyarországi elterjedés esetleg délvidéki német telepesek hatásának köszönhető. Sajátosan magyar vonásnak látszik a „Fice Márton”, „Szent Ficéria” stb. nevű gyógyító felléptetése. E név feltehetően a „ficam” szóból ered: viselője sokkal inkább ficamgyógyító paraszti specialista, mint legendai szent.

2. „Találkozás a gonosszal”

A nemzetközi szakirodalomban többnyire „Begegnungssegen”, „Begegnung mit dem Bösen” néven ismert szövegtípusok (egy típusként is értelmezik, a feltételezett közös eredet miatt) közös eleme a szent és a gonosz találkozása. Az egyes típusok a szereplők mibenlétében, illetve a cselekmény menetének a találkozás utáni folytatásában térnek el.

2.1. Szent és gonosz találkozása – szent elküldi a gonoszt

2.1.1. Szent vándorol – gonosszal találkozik – elküldi a gonoszt

Igézet, rontás, gyógyítása:

Elindult a boldogságos Szűz Mária
az ő áldott szent fiával.
Találkozott hetvenhétféle gonosz ígizetvel.
„Hová méssz, te gonosz ígizet?”
{5-683.} „Én menyek ennek az Erzsinek
piross vérit megiszom,
szállkás husát hasogatni.”
„Nem engedem, hogy a piross vérit megigyad,
szállkás husát hasogajjad,
he nem menj el oda,
ahol a feteke kutyák nem ugatnak,
a fekete lovak nem nyerítnek,
a szent harangok nem szollnak,
kovászos kenyérvel nem élnek.
Menj el fekete fődnek szinnyire,
kősziklák gyomrába.”
Én ezt a szenet azzal vetem belé,
ezer angyal járjon vígasztalására.
     (Gyimesközéplok, Csík m.; Kallós 1966: 148)

Ennek az altípusnak 29, a nyelvterület keleti részén és a Dunántúlon elterjedt variánsa ismert. Idetartozik Bornemisza két szövege: „Csúzról való bay” és „Has fayasrol”, valamint három, 17. században feljegyzett szöveg. Általában szemverés, kisebb részben vihar, jégeső, szórványosan egyéb betegségek, főként „szentantaltüze” gyógyítására használták.

A cselekmény menete: Vándorlás–találkozás–számonkérés–utasítás. Szereplők: a szent(ek) és a gonosz(ok). A szent: Jézus, ritkábban Isten, Mária, Mária és Jézus stb. A gonosz az esetek többségében „igézet”, a nyelvterület keleti részén többnyire „7–77-féle igézet”, vagy jégeső. Ugyanitt, valamint Bornemisza szövegeiben 7–77-féle egyéb betegség (elsősorban „szentantaltüze”) is lehet, utóbbiak „fajtáinak” felsorolásával; 7–77 családtagként való megjelenítésével. Helyszín: föld, út vagy híd, „Gecsemáné kert”, „szent Kálmán hegye”. A vándorlás és találkozás elbeszélése ’szent elindult/ment valahol/valahova, találkozott/talált gonosszal/gonoszt’ mondattal történik. A számonkérés ’Hova mész gonosz?’ kérdésből és ’Valakit/valamit megrontani megyek’ feleletből áll. A „rontás” leggyakoribb tartalmi elemei: az „élők kenyerének elrontása”, a vér „kiszívása”/„megivása” és a „hús hasogatása”. Az utasítás tiltásból és elküldésből áll. Az elküldés (fiktív ráolvasás) a már több vonatkozásban említett (XI., XII. csoportok) „elküldő helyeket” tartalmazza: „hideg/magas havasok”, illetve „fekete/magas hegy/kőszikla”, erdő, „fekete föld gyomra”, tenger, tenger szigete, vagy távoli hely, ahol nem folyik emberi tevékenység, nem emberi lények laknak: nem szántanak-vetnek, aratnak, nem sütnek kenyeret/kalácsot, (fekete) kutyák nem ugatnak, (fekete) kakasok nem kukorékolnak, az egyházi szertartásokat nem végzik. Az elküldés „lehetetlen feladatot” és károkozásra való felszólítást is tartalmazhat. Az exorcizmusokra–archaikus imákra jellemző attribútumok mellett az azokra jellemző határidők is megjelenhetnek (XI. csoport szövegeinek j eleme). Az elküldés a szövegek legállandóbb, formulaszerű eleme.

Az S-tag szerepében spontán fohászok, illetve az e területen ismert szövegzáró formulák („Mint a füst s a pára semmivé válj”; „Úgy eloszoljék, ahogy a hab eloszlott”; stb.) jelenhetnek meg. Gyakoriak az igézettel kapcsolatos kontaminációk, vagy a szenesvízkészítés egyes mozzanataira való utalások (R-elemként). Az S-tag nélküli szövegek utasítása gyakran a konkrét betegre való utalással végződik (pl. „Annából térítlek…”).

{5-684.} 2.1.2. Gonosz vándorol – szenttel találkozik – szent elküldi a gonoszt

Az 1. altípustól a szereplők színrelépésének sorrendjében és a találkozás gyakori hiányában eltérő altípust 26, az 1.-höz hasonló elterjedésű variáns képviseli (Erdély, Moldva, Bukovina; két Somogy, egy-egy Fejér és Tolna megyei szöveg). Néhány esetben orbánc (szentantaltüze), ritkán más betegség, az esetek túlnyomó részében igézet és jégeső ellen használatos. A cselekmény menete: vándorlás–találkozás–számonkérés–utasítás. A találkozás elmaradásakor a szent személye nem szerepel (csak elküldő szövege). A szent: Úristen, Szűz Mária. A szövegek többségében a vándorlást az utasítás követi, amelyek egyúttal a konkrét gyógyító szavai is: a konkrét A a fiktív „B”-hez és egyidejűleg a konkrét beteghez-betegséghez szól. A vándorlás, találkozás, számonkérés és elküldés tartalmi és formai elemei egyébként egyeznek az l. altípuséval. Különbség a gonosz megjelenítésében a hosszú, jelzőismétléses, versszerű felsorolások gyakoribb alkalmazása (pl. „77-féle igézetek, kékszemű, feketeszemű, sárgaszemű emberek”).

2.2. Szent és gonosz találkozása – szent megrontása, gyógyítása

2.2.1. „Három zsidó lány”

Szemverés gyógyítása: A gyógyító jobb keze nevetlen ujjával keresztet vet magára és a gyerek fejére; majd a gyerek fején tartva jobb kezét, mondja:

Elindult a boldogságos szűz anyánk, Márijánk,
a réluzsálemi szentségös szen misére,
vitte a szép Jézust a karján,
Előtanála három zsidó lán.
Aszongya a zsidó lán:
„De szép a szép Jézus, mint a szép fényös nap!”
Aszongya a másik:
„De szép a szép Jézus, mint a szép fényös hódvilág!”
Aszongya a harmadik:
„De szép a szép Jézus, mint a szép fényös csillag!”
Végre hallgatta a boldogságos szűz anyánk a réluzsálemi szen misét,
szörnyen mögbágyódott a karján a szép Jézus;
elvitte haza.
Megfürösztötte a Jordán vizibe,
ráöntötte a piros márván kűre.
Tenéked is János
úgy ne ártson a szömverés,
mint a Jézus fürdője mög nem állott a piros márván kűvön.
     (Szeged; Kálmány 1881–1882: II. 112)

11 variáns, dél-alföldi, délnyugat-dunántúli elterjedéssel. Kizárólag szemverés gyógyítására, kísérőcselekményként szenesvízkészítéssel és az ezzel kapcsolatos fürdővel. Általában gyógyító specialisták használták.

Hasonlatba foglalt szövegek, meglehetős tartalmi-formai egyöntetűséggel. A cselekmény menete: vándorlás–találkozás–baleset–gyógyítás. Szereplők: Mária a Kisjézussal (mint gyógyító és beteg), valamint a „három zsidó lány” (mint a balesetet okozó – szemmel verő – személyek, de felléphetnek gyógyítóként is).

{5-685.} A vándorlás iránya: (egyiptomi) templom, szentmise, „avató”. A találkozás a 3 zsidó lány dicséretét tartalmazza; ez a szövegek formulaszerűen állandó eleme. A baleset és a tünetek megfelelnek a néphit szándéktalan szemveréssel kapcsolatos nézeteinek. A gyógyítás közös tartalmi elemei: fürdő (legtöbbször a Jordán vizében), víz kiöntése „(piros) márványkőre”, esetleg gyógyító füvek szedése. A fürdetés elbeszélése változatos, kötetlen formában történik. Az S-tag konkrét betegre utal (pl. „…ennek a kis gyereknek”).

2.2.2. Találkozás egy igéző személlyel

Szemverés gyógyítása:

Boldogságos szűz Mária elindula avatni,
találkozék pogány zsidó leánnyal.
Fölemelte fehér fátyolát,
halálra igézte szent fiát.
Monda szent Lukács evangélistának:
„Menj el a Jordán vizéhez,
vess vizet ennek a kis ártatlannak.”
A szent kereszt nevében,
az Atya, Fiú és Szentlélek nevében. Ámen.
     (Atyha, Udvarhely m.; P. Madar gy.)

8 moldvai és Udvarhely megyei variáns. Szemverés ellen, „vízvetés” kíséretében használt, hasonlatba foglalt szövegek. A cselekmény menete az l. altípuséval azonos. A balesetet egyetlen személy okozza. Külön gyógyító személy (Szent Lukács, illetve Szent Ilona) is felléphet. A gyógyító egyébként Szűz Mária; a vele „vándorló” Kisjézus a beteg. A gonosz (mint akaratlanul rontó személy): „zsidó lány”, „zsidó legény”, „nad szemű szent Lukács”. A vándorlás iránya: „hosszú útra”, „avatóba”, „aranyos templomba”.

Az igézés (Jézust megölelik, megcsókolják, megcsudálják) és gyógyítás módja egyértelműen a paraszti gyakorlatra, szemveréssel kapcsolatos hiedelmekre utal. A gyógyítás változatos elbeszélésében csak a Jordán vizében fürdetés tartalmi eleme állandó. Záradékul spontán fohászok és az e területen szokásos záróformulák jelenhetnek meg („a betegség múljon el, mint a füst, s a pára” stb.).

Bornemisza „az igézetről” való ráolvasása (1955: 135–136; Bolgár 1934: 25) tartalmilag azonos a külön gyógyító személyt szerepeltető változatokkal, de attól eltérően az igézők: „zent assonoc, zent leanoc zent Apostoloc, Martelyoc”. Lényeges különbség e szöveg epikus részletessége (Mária beül a székébe, leteszi a bölcsőt, belefekteti Jézust stb.), valamint bizonyos, Bornemisza szövegeire (és a moldvai szövegekre) általában jellemző stiláris jegyek: elsősorban az állandó (részben alliteráló) jelzők ismétlése. Az S-tag okozófelsorolásos szemverésgyógyító szöveget foglal magába.

Három moldvai szöveg képviseli e típus „beteg panasza” típussal való kontaminációját.

2.2.3. Találkozás 3 fehér asszonnyal

5 moldvai szöveg szerepelteti a „három fehér asszonyt” rontó személyként. Két variáns a „3 zsidó lány” típussal kontaminálódik; két szövegben pedig a balesetet a gyógyítás {5-686.} (fürdetés) követi, segítő személy felléptetésével. Feltűnő a szemverés helyi gyógymódjának pontos elbeszélése a segítő Szent Péternek adott utasításban.

A gyógyulástörténetek közt a típusok, illetve variánsok számában messze vezetnek a szemverés elleni, vagy szemverésre alkalmazható, a szemverés gyógyításához „igazítható” szövegek – megfelelően a magyar néphit „igézetcentrikusságának”. Az O- és S-tag közelítésének tendenciája e szövegekben a legerősebb, a konkrét szituációra történő utalások itt a legnagyobb számúak. Ezek a szövegek a néphit „élő” részét képezték; változékony S- és Sz-elemek töltötték ki a készen kapott kereteket. A keretek a gyógyulástörténetet tartalmazó epikumok állandó szerkezete és állandó szövegelemei: a vándorlás, a találkozás, valamint a gyógyító és elküldő utasítások (az epikum fiktív ráolvasásai).

A találkozás a gonosszal típus(ok) találkozás és elküldés elemei valószínűleg az epikus ráolvasások legrégebbi és legáltalánosabb alapelemeit jelentik. Legrégebbi írásos nyomai ókori keleti (három féreggel való találkozásról szóló asszír varázsszöveg, óegyiptomi és óind elküldő formulák; Ohrt 1936; Weinreich 1946), majd közelebbről középkori arab és héber démonlegendákig, démonelküldő ráolvasásokig vezetnek (Winkler 1931). Az utóbbiakban megjelenő Karina és Lilith, terhes nőket és csecsemőket veszélyeztető női démonok előképének Winkler a babiloni, szintén anyákat és gyermekeiket fenyegető Lamastut tartja, utódjának (főleg Délkelet-Európában) a „találkozás a gonosszal” típus démonikus vonásokkal felruházott gonoszát. A középkori héber, arab, bizánci legendaszövegek és ráolvasások a démon elküldésére, a neki adott feladatra utalnak (3 angyal vagy 3 szent fivér küldi el Lilith vagy Gello démont). A mai európai szövegek e két elemének tartalmi-formai megfelelői 3. és 5. századi latin, majd 10–12. századi latin és német, 13. századi görög nyelvű szövegekben lelhetők fel. A 3. századi szövegpárbeszéde („Antaura…hová viszed a fejfájást…” stb.), a 13. századi szövegben a párbeszéd és az elküldő hely („hegyekbe, ahol a kutya nem ugat, kakas nem kukorékol”, vagy „ökör húsát megenni, szemét kiszívni”) szinte szó szerinti megfelelője a mai balkáni szövegek megfelelő helyeinek (Weinreich 1946; Ohrt 1936). A nyugati (latin és német nyelvű) szövegekben a párbeszédet „Nesia”, „Nosia” elhagyott helyre küldése követi. „Nesia” talán a délkelet-európai szövegekben mai napig ismert Nusid megfelelője.

A betegség ember nem lakta helyre küldése főleg Délkelet-, Kelet-Európában igen elterjedt (egy újgörög példa: „Távozzatok ennek a lánynak 62 eréből, menjetek a hegyekbe, dombokba, a tatárokra, a nap mögé, ahol a kutyák nem ugatnak…”; Arnaud 1912: 513–514). De ismert egész Európában, már igen régi szövegemlékekből is (önállóan, és igézet elleni szövegek részeként is). Például az Atharvaveda egyik elküldő formulája rabszolgákra, ellenségekre vagy ismeretlen földrajzi helyekre küldi a lázdémont (Mylius 1978: 90). Főleg Délkelet-Európában apokrif szövegek is terjeszthették (Mansikka 1909: 75; Weinreich 1946: 290). Az „emberi tevékenység = keresztény vallás gyakorlása” és a betegség „pogányokra” küldése nyilvánvalóan az exorcizmusok találmánya. E keresztényesített tartalom a közelmúltban leginkább Délkelet-Európa ráolvasásaiból ismert. Például egy délszláv szöveg a fejfájást oda küldi, „ahol nem kukorékol kakas, ahol nem szolgáltatnak misét” (Krauss 1890: 54; vö. a hivatalos benedikció-szöveggel, amely a vihart küldi elhagyott és kiszáradt helyekre, „…ahol nem szántanak, nem vetnek és Isten nevét nem hívják” (Franz 1909: II. 93).

A keleti és nyugati egyház révén egyaránt terjedtek ezek a szövegek; feltételezett eredeti sajátságaikat keleten inkább megőrizték. A keleti egyház folyamatos fenntartó és terjesztő tevékenységét Mansikka (1909: 44–60) egyházi kéziratokba, illetve hivatalos {5-687.} egyházi énekeskönyvekbe foglalt szövegekkel dokumentálja, a 13. századtól több századon át. Ugyanezeket a régi, illetve délkelet-európai jellegzetességeket a régiesebb magyar variánsok (erdélyi, moldvai szövegek, Bornemisza szövegei) is őrzik. A megszemélyesített igézet gonoszként való szerepeltetése a magyar szövegek sajátsága. Ez megfelel annak a ténynek, hogy a magyar népi gyógyászat leggyakoribb kóroka a szemverés; a betegségdémonok alakjai viszont lényegében hiányoznak a néphitből. A démonikus nőalak(ok) a – feltehetően közvetlen román hatásnak köszönhető –„három fehér asszonyt” szerepeltető szövegeken kívül a ráolvasások gonosz lényeiként nem szerepelnek. De démonikus eredetre utalnak a megszemélyesített igézet (és szentantaltüze) jelzői (pl. 7–77-féle) és brutális rontó módszerei. A délkelet-európai, démonikus nőalakokat szerepeltető ráolvasásokkal szemben a nyugat-európai szövegekben többnyire megszemélyesített betegségek lépnek fel a démonok helyén (pl. a német nyelvterületen a „Gichtsegen” és „Bärmuttersegen” – köszvény, illetve méhbetegségek elleni ráolvasások). Démoni vonások Közép-, Nyugat-Európában a „Diebsegen” („Tolvaj-ráolvasás”) ráolvasás-típusban őrződtek meg. Ennek cselekménye a Máriától ellopott Kisjézusra, a démonok megkötésére, „lehetetlen feladatokkal” való eltávolítására utal (Spamer 1958: 167–222). A démoni vonásokat az egyházi exorcizmusok démonizált hiedelemvilága is erősíthette-terjeszthette. Egyházi indítékra, sőt egyházi gyakorlatban is történhetett bármilyen betegség, rossz idő és egyéb baj „behelyettesítése” a démonűző szövegekbe.

Mindent összevetve a magyar szövegtípusok inkább a bizánci hagyományokon keresztül talán közel-keleti hagyatékot is őrző délkelet-európai szövegek körébe tartoznak. Kivétel ez alól a találkozás a gonosszal eddigi adataink szerint sajátosan magyarnak látszó típusa, a „Három zsidó lány”. Ennek kapcsolatai nem ismertek. A három szemverő lány nem démonikus lény, hanem közönséges földi, szándéktalanul rontó nő, aki a paraszti gyakorlatnak megfelelően gyógyít is. A gyermek Jézust gyógyító Mária szintén „földi” anya – a történetet legendaivá csak a színhely és a Kisjézust dicsérő formula teszi. A típus eredetét nyilván e formula nyomában kell keresni. Ezen kívül a szövegek csak a vándorlásnak majd minden epikus ráolvasás-típusban megjelenő közhelyét, és a szemverésgyógyítás paraszti módszereit tartalmazzák. A dicsérő formula talán összefügg a háromféle tevékenységet folytató „három asszony” szövegtípusával, vagy éppen onnan ered.

3.1. Három gyógyító asszony

8, a nyelvterület egészéről származó, tartalmilag-formailag különböző szöveg (és Bornemisza „az geleztárol” való ráolvasása), a hármas ismétlő szerkezet, gondolatritmus, szóismétlések révén létrejött versszerű formában. Tartalma 3 asszony (3 szűz lány), illetve egy asszony háromféle gyógyító tevékenységének felsorolása. A három asszony mibenléte (neve), a betegség, illetve a gyógyító tevékenységek megnevezése a szövegek változó eleme, amely gyakran a konkrét betegre utal. A helyszín általában víz, patak, tenger, folyó partja.

3.2. Három gyógyító asszony/virág+beteg panasza

3.2.1. Szembetegségek gyógyítása:

Dicsértessék a Jézus

(A gyógyító kezét a betegre teszi)

{5-688.} Elment a mi Urunk Jézus Krisztus
a régi járt útra,
szent misére,
vecsernyére,
sújtván az ő szent szemeit,
sújtás után vér bocsáttatott,
vér után termés,
termés után hályog.
Ebben mén az én szerelmes fijam.
Mikor elmentem a régi járt útra,
sujtván az én szemeimet,
elküldök a paradicsomba három szűz leányt,
hozatok vélök három termő ágat,
egy lesz a vérhasító,
Krisztus Jézus igéje,
Boldog asszony ereje,
távoztasd el ezen szolgádnak
avagy szolgálódnak
szeméről a hályogot.

Ezután elmond öt Miatyánkot és öt Üdvözlégyet.

               (Csengőd, Pest m. Magyar gy.; EA 1934: 3)

További 4 töredékes alföldi variáns a vándorlás–baleset–panasz–gyógyítás elemeket tartalmazza. A gyógyítás „három szűz leánnyal” hozatott három virággal történik, a gyógyító Szűz Mária. A balesetet fenyőfa vagy szőlőtőke okozza; a betegség mindig valamilyen szembaj.

3.2.2. Hályog gyógyítása: A gyógyító jobb kezével a hályogot simogatja, s mintha mosná le, kezét a föld felé viszi, ezt mondva:

Hiszök egy Istenbe,
Jézus, Mária, Józsep a te szent nevedbe
kezdöm ezt az imádságot a te dücsőségedre
és tüsztöletedre.
Uram, Jézus Krisztus,
mikor a fekete fődön járt és mönt,
fenyőfa ága között sújtván szentségös szömejit.
Kérdi a Boldogságos szűz Márija az ű szent Fiját:
„Miért szomorkodván, bánkódván?
Vagyon a mi Urunk Jézusnak három szál virágja:
egyet szakajtok vérrül,
másikat termésrül,
harmadikat hájogrul.”
Vér és termés, hájog
hasadozzatok és szakadozzatok
errül a szömekrül.
     (Szőreg, Torontál m.; Kálmány 1891a: 70–71)

{5-689.} 9 alföldi, az 1. altípussal egyező felépítésű szöveg. A gyógyítás a fenti hármas ismétlő szerkezettel Szűz Mária háromféle (színű) virággal való gyógyítására, vagy háromféle szembetegségre utal.

A Három asszony gyérszámú magyar variánssal képviselt típusa egész Európában elterjedt, az első, 5. században (latinul) feljegyzett adattól (Heim 1892: 492) kezdve meglepő egyöntetűséggel. Két fő altípusa: háromféle tevékenységet folytató, illetve háromféle gyógyfüvet szedő asszonyok. A színhely Európa minden táján igen gyakran tengerpart, folyópart (Spamer 1958: 352–360; Hampp 1961: 217–227; Mansikka 1909: 195–198). A „három asszony” mibenléte sokat vitatott kérdés volt, amit a „pogány vagy keresztény eredet” problémájára sarkítottak. Többek között Szűz Mária apokrif genealogiája, ógermán normák, kelta-római Matronae merültek fel mint lehetőségek. Ha e „hármasságok” egyetemesebb vonatkozásaira gondolunk, nem látszik valószínűnek, hogy a három gyógyító asszonynak feltétlenül egy konkrét hármasságra visszavezethető eredete lenne. A „Három asszony”-nyal összefügg a 15. században megjelenő Három virág típus (Krisztus sírján, szívéből kinövő virágok), amelynek egyéb népköltészeti műfajok virágszimbolikájával való kapcsolata nyilvánvaló. A magyar szövegek eredete nem világos; a Három virágot képviselő szövegek mindenesetre Közép-Európa felé mutatnak (Spamer 1958; Hampp 1961).

4. Beteg panasza
4.1. (Vándorlás) – találkozás – panasz – gyógyítás

8 szöveg által képviselt altípus (Moldva, Nyitra; illetve Bornemisza 2. bájoló imádsága). A beteg valahova megy, valahol ül és sír. A gyógyító (szent) meglátja, megkérdezi, mi a baja, majd meggyógyítja. A szövegek az azonos felépítéstől eltekintve tartalmilag-formailag igen különbözőek. A moldvai szövegekben egységes a beteg és gyógyító párbeszédének megfogalmazása.

4.2. Vándorlás – baleset – találkozás – panasz – gyógyítás

Zala, Sopron és Csongrád megyei szövegek. A beteg szemébe (szőlő-) ág csapódik vagy madárnyál esik. Szemét a panasz meghallgatása után Szűz Mária meggyógyítja. A dunántúli szövegek egy része első személyű, pl. „Ujvasárnap napküőtekor emöntem ién a paradicsomkertbe, … beleesett ién szemeimbe galambok nyála…”

A beteg panasza és kontaminációi szintén kelet felé (román, délszláv szövegek) mutatnak kapcsolatokat, noha a „beteg panasza” típusok Közép-, Nyugat-, Dél-Európa egészén elterjedtek (a nyugati típusok képviselője nálunk a 4.2.). A panasz a Balkánon, illetve Romániában majd minden találkozással kapcsolatos szövegtípus része. Mansikka 13. századi apokrif imákban is fellelte (1909: 45), mégpedig a mai román, délszláv szövegekkel szinte azonos formában. – Egy 8. századi kopt varázsszöveg (Hórusz felment egy hegyre, énekelt, evett, hasa megfájdult, sírt, anyját hívta segítségül, aki megtanította egy ráolvasásra – Kákosy 1978: 126) több részletében azonos e balkáni formákkal. Mindez Egyiptom felé, és távolabbi múltba mutat. Feltűnőek bizonyos olasz, szemverésgyógyító szövegek (Bonomo 1953: 179–193) egyezései a kopt szöveggel. – A Máriának panaszkodó Jézus alakja a kelet-európai szövegek jellegzetessége; a nyugat-, közép-európai típusokban sohasem áll szemben a beteg Jézus és a gyógyító Mária. E panaszokban gyakran jelennek meg – a Balkánon és a magyar szövegekben is – archaikus imák motívumaiként ismert, Jézus szenvedéstörténetére utaló szövegelemek (pl. Bornemisza {5-690.} szövegeiben). Közép-, Nyugat- és Észak-Európában a beteg panaszának több önálló, nagy elterjedésű típusa ismert, amelyeket szintén keleti, bizánci előképekre vezetnek vissza. A legrégebbi emlékek 9–10. századi latin és német szövegek (Ohrt 1936: 50–51), de feltételezik egy 5. vagy 6. századi görög nyelvű egyiptomi szöveg idetartozását is (uo.). Ugyanakkor intenzív késő középkori egyházi-legendai hatásokat is kimutattak: az egyes helyi típusok elterjedése gyógyító szentek helyi kultuszával is összefüggésben van (Jaenecke-Nickel 1965). A legfontosabb nyugati típusok a „Jobsegen” és „Petrussegen”: Jób férgekre, Péter fogfájásra panaszkodik (Spamer 1958: 76–94). Mária e nyugati panasztípusokban kizárólag a szembetegségek gyógyítójaként jelenik meg, adataink szerint elsősorban német nyelvterületen elterjedt szövegekben, amelyek tartalmi megfelelői a 3.2. alatt ismertetett magyar szövegek.

5. Szálláskeresés: jó ember – gonosz asszony

Mellfájás gyógyítása:

A beteg háromszor mondja:

Mikor Krisztus Urunk szent Péterrel a fődön járt,
bemöntek egy szögén embörhön, szállást kértek.
A gazda ajálta, hogy ad,
de az asszon ajálta is, nem is.
Az asszony gyékényt terítött, és követ tött a feje alá.
Jézus azé szépen nyugodott, szen Pétör is.
Ezután éccaka elkezdött (az asszonynak) a mejje fájni.
Főkeltek korán. Jézus Pétörrel elmöntek.
Mikó möntek ëd darabon, aszonta Pétör:
„Uram teremtőm!
Gyógyítsd mög annak az asszonnak a mejjit!
Látod, hogy egész éccaka jajgatott!”
„Nem Pétör, hagy szenvedjön!”
Mögén mentek ëd darabon, aszongya Pétör:
„Uram teremtőm!
gyógyítsd mög annak az asszonnak a mejjit!”
Látod, hogy egész éccaka jajgatott!
Akkor aszonta Jézus:
„Pétör, eredj vissza.
Mondjad neki:
Engödelmes gazda,
engedetlen gazdasszon.
Gyékényágy, küpárna,
Isten mondta szó.”
Azonnal mögtért a fájdalom.

Ezután elmond három Miatyánkot és három Üdvözlégyet.

               (Egyházaskér, Torontál m.; Kálmány 1891b: II. 105)

40, elsősorban dél-alföldi és moldvai elterjedésű (szórványosan észak-magyarországi és erdélyi) variáns ismert. Mellfájás, golyva, torokbetegségek, daganatok és kelés ellen {5-691.} használták. Sajátos cselekménye (szálláskeresés, a szívtelen szállásadó megbüntetése, majd meggyógyítása) révén elkülönül az epikus ráolvasások egészétől (és más műfajokkal mutat rokonságot – lásd Dömötör T. elemzését: 1974a: 110–119), de a gyógyítás szövegeleme révén (amely fiktív ráolvasást tartalmaz) körükbe kapcsolódik. A gyógyító formula a szöveg legállandóbb eleme. A szövegek mintegy fele csak ezt, illetve ennek töredékeit (legtöbbször a „kőpárna” és „gyékényágy” szavakat) tartalmazza, gyakran értelmetlen, O-jellegű szövegként.

A nem kimondottan gyógyulástörténetek közül egyedül a „Jó ember–gonosz asszony” típus otthonos a paraszti gyakorlatban, talán a vándorló-szálláskereső szentek egyéb népköltészeti műfajokból ismert alakjai révén.

E szövegtípust Dömötör Tekla – Kákosy László nyomán – egyiptomi varázsszövegekre vezette vissza, olasz párhuzamokon keresztül (1974a: 110–119). További szicíliai párhuzamok (Bonomo 1953: 107–120) támogatják feltevését, azonban román változatok (Cristescu-Golopenţia 1944: 113) arra figyelmeztetnek, hogy itt nem egy „útvonalról”, hanem szélesebb körű mediterrán-közép-európai elterjedésről van szó.

6. A történeti forrásokból származó adatok néhány jellemző példáját említjük meg az alábbiakban. A szövegek többsége Krisztus életének egy-egy epizódjára utaló epikumot tartalmaz, hasonlatba foglalva. Stíluselemeik írásbeli használatra-hagyományozódásra vallanak.

A „Szelestei-féle ráolvasás”: „Contra Thargy equor/um” 1516–1518 között került feljegyzésre (Mészöly 1917b: 274; Horváth C. 1921: 204–205). Hasonlatba foglalt O-tagja a „kő szántása és vetése” és a „gyökeredző kő” lehetetlenségét tartalmazza (e kép tartalmi párhuzamait lásd a III. csoport szövegei kapcsán). Két, 20. században feljegyzett, hasonló képet tartalmazó paraszti használatú szöveg ismert. A 2. „bagonyai ráolvasás” 1388-ból: Jézus a földön jár – fekélyes lovat lát – szent István protomartirral találkozik – elküldi őt meggyógyítani a lovat (Jakubovich 1920: 78–80; Horváth C. 1921: 515–516). 17. században feljegyzett szöveg: „Nyilvas kivonása” Nikodem király kezéből és lábából (Liszt 1906: 3). A további, általában 1–2 variánssal képviselt típusokat lásd Pócs 1985–1986: II. 542–553.

E szövegek mágikus funkció kifejeződésétől idegen epikumai valószínűleg nem terjedtek túl szűk nemesi, illetve egyházi körök írásbeli használatán. A példák ráolvasásként való alkalmazásának a legújabb korig lehetett gyakorlata. Erre vallanak az Európában mindenütt fellelhető „egyedi” szövegek is.

Ezek főleg bibliai-legendai gyógyulástörténetek, vagy bármilyen pozitív kimenetelű legendai epikum, amelyek példaként való elmondása még a késő középkorban is sok új ráolvasást teremtett (Ohrt 1938). Ilyen gyakorlat a magyar – félhivatalos egyházi, szerzetesi – írásbeliségben is lehetett. Itt említett példáink – és a hozzájuk hasonló, írásbeliségből származó „egyedi” szövegek – eredete legvalószínűbben itt keresendő; még akkor is, ha – mint pl. a „Szelestei-féle ráolvasás”-nak – a paraszti szóbeli, mágikus gyakorlathoz kötődő ráolvasás-kincs felé is vannak kapcsolatai.