ALLEGORIKUS ALAKOK

IBYKOS DARVAI

Szinte világszerte elterjedt – akár hiedelem, akár népmese formájában – az a történet, mely szerint két gyilkos megöl egy embert, aki, mielőtt kiadná a lelkét, darvakat vagy más madarakat, égitesteket, növényeket hív tanúnak. A gyilkosok nevetnek. A „tanú” azonban váratlanul megjelenik, a gyilkosok elárulják magukat, és elnyerik büntetésüket. A nap mindent kiderít (AaTh 960) mesetípus jól ismert a magyar néphagyományban is. Az áldozat többnyire egy koldus, a „tanú” pedig a Hold vagy egy darumadár (Szabó L. 1975: 27; Dömötör T. 1977: 535; Bosnyák 1977: 32).

E történettípus az irodalomban is ismert, az ókortól kezdve napjainkig. Ibykos darvai (AaTh 960A) történetét Schiller Die Kraniche des Ibykus c. balladájában fogalmazta meg. A korinthoszi játékokra igyekvő híres énekest két rabló meggyilkolja. Mielőtt meghal, a levegőben repülő darvakat hívja tanúnak. Amikor a játékok, versenyek zajlanak, a színház fölött darvak húznak el. Midőn az egyik gyilkos mondja a másiknak, hogy „Ibykos darvai”, gyanússá válnak. Elfogják őket, a tettüket bevallják, s meglakolnak a gyilkosságért (Beke 1947: 125).

Ennek az ősi történetnek nálunk is éltetője, terjesztője az a népi felfogás, hogy egyrészt a kimondott szónak mágikus ereje van, hogy a haldokló utolsó kívánságának mindenképpen teljesülnie kell, másrészt az, hogy az igazság mindig napfényre derül, a bűn sohasem marad megtorlatlanul.

MICBÁNNÉ MONDÁJA

A népi életszemlélet elítéli az ikerszületést, régebben ezt nagy szégyennek tekintették. Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos kéziratos Babonalexikonának „Ikrek” címszava alatt foglalkozik az ikrek születésének néphiedelem szerinti okaival, illetve az ikerszületés megelőzésével. Az összenőtt kettős gyümölcsök fogyasztása – az ország különböző területein gyűjtött adatok szerint – nemkívánatos ikerszülést okoz. De ikrei születnek annak az asszonynak is, aki mással egy törülközőbe törülközik, vagy kettős sárgájú (kétszikű) tojást fogyaszt. Tudunk arról is, hogy a leány nem ment ahhoz a legényhez, amelyiknek a családja „ikerfajta” (Erdész 1968: I. 79). Különös az is, hogy a Tolna megyei néphit az ikreket egymáshoz viszonyítva annyira idegeneknek tartja, hogy a jogszokás a házasságkötésüket sem tiltja (Hadnagy 1954).

„Ikerellenes” szemlélet mutatkozik meg az ún. Micbán-mondában, mellyel több hazai és külföldi szerző is foglalkozott (Heller 1909; György 1934: 160; Bolte–Polivka 1913–1918: I. 391). A magyar változatok arról szólnak, hogy a királyné paráznasággal vádol egy szegény asszonyt, aki ikreket tart a karján. Az asszony átka következtében a {5-98.} királynénak egyszerre hét gyermeke születik. Férjének csak egyet vall be, a többit vízre bocsátja. Idővel tettét megbánja, a gyermekek előkerülnek. Ezt a történetet az Aarne–Thompson-mesekatalógus a 707-es mesetípus egyik epizódjába szorítja be, a Magyar Népmesekatalógus azonban már önálló típusként tartja nyilván (MNK 934*). A magyar változatok elterjedéséhez hozzájárult az is, hogy a Miczbánné vagy a koldusasszony átka c. ponyvát a múlt század végén több ízben is kiadták.

Fölmerül a kérdés: Mi az ikerellenesség oka? H. Ploss számos példát sorol fel arra, hogy a természeti népek az ikerszületésben rendkívüli, természetellenes dolgot látnak. Primitív képzeletük szerint egy apától egyszerre csak egy gyermek születhet. Ha ikrek születnek, akkor az asszony parázna, mert két férfival érintkezett. Ez a hiedelem megvolt a rómaiaknál is. Úgy vélték, hogy az apához kevésbé hasonlító gyermek egy gonosz démon leszármazottja. Az egyik vagy mindkét gyermeket megölték attól való félelmükben, hogy azok felnőve szerencsétlenséget hoznak rájuk (Ploss 1911: 146–168).

A magyar népi hitvilágban e primitív felfogásnak már az emléke sem él, csupán a népi életszemléletben kissé érthetetlen „ikerellenesség”-gel találkozunk. Amint a sárkánytípusok leírásánál láthattuk, Ámi Lajos mesemondó az ikerellenességet sajátosan magyarázza. Ámi az első magyar adatközlő, aki a túlzott szaporodást az ember alakú sárkányokkal, vagyis gonosz démonokkal hozza kapcsolatba. Úgy véljük, nem zárható ki annak feltételezése, hogy egykor az ikergyermekeket nálunk is mitikus lények leszármazottainak vagy vér szerinti visszaütésének tartották.

A Micbán-mondában ugyancsak alapvető a kimondott szó erejébe vetett hit. A kimondott szónak bűvös ereje van, s az átok megfogan. Ezt a hitet népmeséink eléggé őrzik. Az átok még számos népmesében előfordul (AaTh 307, 425, 451, 934B).

TÁLTOSLÓ

Népmeséink különös alakja a táltosló, amely repülni és beszélni tud, az eseményeket előre látja, tüzes parazsat eszik, segíti a hőst a párviadalokban és abban, hogy eltűnt feleségét megtalálja. A táltosló főleg az AaTh 400, 465B*, 531, 532 mesetípusokban fordul elő. A magyar változatok azonban annyira eltérőek, hogy redakcióként való nyilvántartásuk indokolt. A BN 400 I* (Tündér Ilona), MNK 400* (Szép Miklós) és MNK 468* (Hollófernyiges) típusokhoz tartozó népmesékben közös az, hogy a hős elindul felesége, Tündér Ilona felkeresésére. Nehezen megtalálja, de kétszeri próbálkozással sem sikerül őt elhoznia. Majd táltoslóra tesz szert – általában a boszorkány három lovának megőrzése fejében (AaTh 556F*) –, s harmadszorra már kiszabadítja Tündér Ilonát. Az aranyhajú leány (BN 531) mesetípus változataiban nemcsak a táltosló ténykedése, hatalma figyelemre méltó, hanem a táltosfiúé is. Ugyanis e mesetípus hőse szinte teljesen azonos a hitvilág táltosával. A „táltos” más mesetípusokban sem ismeretlen (MNK 328A: Táltosfiú; MNK 511 B: Táltos bikácska). „Ezekben a mesékben sűrűsödik leginkább a táltosra vonatkozó képzet, itt látható leginkább, milyen hiedelem kapcsolódik a táltoshoz. Ezek a mesék azonban arra is rámutatnak, hogy a táltosló és a táltosember képzet nem két különböző, egymástól elválasztó fogalom, hanem igen sokban szervesen összekapcsolódik. A táltos és a táltosló együttesen képes valamit végrehajtani, a mesei cselekményt végigjátszani. Számos esetben a táltosló és táltosember tulajdonsága, képessége felcserélődik. A táltos akár ember-, akár állatalakú, jövőbe lát, tudja alakját változtatni, és ritkábban újjáéledésre is képes” (Kríza I. 1964: 75). „A táltos a {5-99.} mese elején általában még mint gyerek jelenik meg. Lusta, dologtalan, magábavonuló, olyan, aki keveset törődik mások dolgával. A hiedelemmondákban is így jelenik meg a táltos. Gyermekkorában a közönséges gyerekektől eltérő módon viselkedik, hallgatag, búskomor” (Kríza I. 1964: 83). A táltosló természetfeletti képességekkel rendelkezik, ugyanis előre tudja, hogy gazdájára milyen feladatok várnak, előre tudja, akárcsak a hiedelemmonda hőse, hogy néki viaskodnia kell.

A táltospárbaj mind népmeséinkben, mind hiedelemmondáinkban lényeges vonás. Hiedelemmondáink szerint a foggal született gyermekből táltos lesz, akinek legénykorában egy másik táltossal kell megküzdenie. A legény fehér bikává változik, és összecsap egy fekete bikával. Társai segítségével legyőzi és elkergeti a fekete bikát, majd visszaváltozik. Ezután hét évig jó termés várható. A táltosok küzdelme néha csődör, láng vagy tüzeskerék alakjában megy végbe. Diószegi Vilmos kutatásaiból tudjuk, hogy a táltoshiedelmek a honfoglalás kori sámánhit emlékeit őrzik (Diószegi 1958: 342). A táltosló a szibériai hősénekekben is olyan, mint a magyar népmesékben. „Minden hősnek kell rendelkeznie csodás képességű paripával, amelynek első és legfontosabb tulajdonsága, hogy repülni tud égi és földalatti világban egyaránt” (Vargyas 1961: 3).

A táltoslovak küzdelme népmeséinkben általában a következőképpen megy végbe: A tizenkét fiútestvér ott akar házasodni, ahol tizenkét lány van. Betérnek egy boszorkányhoz, akinek tizenkét lánya van. A legkisebbik fiú – táltoslova tanácsára – éjszaka helyet vagy fejkendőt cseréltet, s emiatt a boszorkány a saját lányait öli meg. A fiúknak menekülniük kell. A fiú útközben különböző tárgyakat felvesz. A fiú (egyedül vagy bátyjaival) beáll egy király szolgálatába, aki követeli, hogy a tárgyak gazdáit sorra hozza el. Előbb el kell hoznia az aranyhajú lányt, majd az aranykacsát, végül az aranyménest. Az utolsó feladathoz a fiú kilenc bivalybőrt kér, hogy a lovát beburkolja. A vezérmén viaskodik a táltoslóval, de mire lerúgja a bivalybőröket, elfárad, és ezért a küzdelemben alulmarad. Ezután az aranyménes követi a táltoslovat. Az aranyhajú lány kérésére a fiú megfeji a kancákat, és a forrásban lévő tejben megfürdik. Nem ég meg, mert a táltosló odaáll a kád széléhez, és lehűti a tejet. A kancatejfürdő után a hős hétszerte szebb lesz. Ezt látva a király szintén beugrik a tejbe, de ő már bennég. A hős elveszi az aranyhajú lányt. Solymossy Sándor erről a meséről írja, hogy a keleti lótartó népeknél a kádakba fejt, forrásban lévő lótej – kumisz készítése céljából – közönséges látvány; ismert tótolvajlási mód az is, hogy a ménest hasonló módon ellopják (Solymossy 1922: 30).

Az állat vagy láng alakjában való viaskodás népmeséinkben is gyakori (Kodolányi 1945: 34). Egy besenyőtelki mesében a sárkányok apját, egy bikát kell a hősnek elpusztítania (BN 301B). Pusztahanyi mesében a hősök veres láng és kék láng alakjában küzdenek (BN 552). Az AaTh 328 A* mesetípus magyar változataiban általános, hogy a hős és a sárkány veres és kék láng vagy tüzeskerék formájában viaskodik. Az égitestszabadító hős, akárcsak a hiedelemmondákban, valakinek (esetleg egy madárnak) a segítségével győzi le ellenfelét.

Említést kell még tennünk a táltos-mondakörhöz tartozó „feldarabolás” motívumról, arról a hiedelemről, hogy a révület (elrejtezés) idején a táltosok (garabonciások, tudósok) kezét és lábát kicsavarják, szétszaggatják, majd új életre keltik őket. Midőn a táltosjelölt feléled, már a „tudomány” birtokában van. Ez a motívum gyakori az AaTh 325 (Varázsló és tanítványa) mesetípus magyar változataiban is. E mesékben a szegény ember a fiát varázslóhoz (ördöghöz) adja tanulni. A varázsló a fiút szétdarabolja és összerakja, ez esetleg háromszor is megismétlődik. A szétdarabolással a fiú tudományra tesz szert, s {5-100.} megszabadul az ördögtől. Lónak változva apjával eladatja magát, de az apa feledékenységből kantárostul adja el a lovat, s nem tudja, hogy a vevő maga a mester (ördög). A fiú többszöri átváltozással igyekszik megszabadulni az ördögtől, aki különböző állatok alakjában üldözi őt; a párviadalból a tanítvány kerül ki győztesen. A hős feldarabolásának és összerakásának motívuma előfordul az AaTh 301, 303, 311, 315 és MNK 590* mesetípusokban is, amelyekben a szétdarabolt és forrasztófűvel, élesztővízzel feltámasztott hős „hétszerte erősebb” lesz, mint annak előtte volt.

Diószegi Vilmos a táltos-mondakör és a magyar népmesék „feldarabolás” motívumát vizsgálva arra a megállapításra jut, hogy ez a sámánképzet maradványa. A sámánhit szerint ugyancsak természetfeletti lény választja ki a leendő sámánt; sámánnak mindig fiatal fiút választanak. A sámánjelöltet (a lelkét) extázis alatt a másvilágra viszik és ott feldarabolják; a fiú magához térve tudós sámánná lesz (Diószegi 1958: 86–121). Ortutay Gyula megjegyzi még, hogy a szétdarabolt, halott mesehős feltámasztásának elképzeléséhez erősítést nyújthattak a középkori legendáriumok és prédikációk szentjeinek feltámasztás-csodái is (Ortutay 1940: 390).