{6-187.} A MAGYAR NÉPTÁNC KUTATÁSA


FEJEZETEK

A magyar néptánc felfedezését – eltekintve néhány 17–18. századi idegen utazó és emlékíró említéseitől – a nemzeti öntudatra ébredés időszaka, a 18–19. század fordulója hozza meg. A magyar múlt, a nyelv, a népköltészet, a népdal, a népszokások iránti érdeklődés a néptáncra is kiterjed. A nemzeti művelődés úttörői a néptáncra is felhívják a figyelmet mint népünk jellemének egyik sajátos kifejezőjére. 18–19. századi versek, cikkek, tanulmányok, regényrészletek sora tanúskodik arról, hogy (Gvadányi, Dugonics, Csokonai, Sándor István, Berzsenyi, Czuczor, Garay János, Mátray Gábor, Vachot Imre, Arany János, Jókai, Mikszáth) mindazokat a vonásokat észrevették már táncainkban, amelyeknek tudományos meghatározására csak később került sor. A reformkori sajtó részletes képet ad arról, hogy a néptáncok szervesen beilleszkednek nemzeti törekvéseink nagyszabású programjába. A népies formakincsű műtáncok és a népi-nemzeti táncdivatot szolgáló zenedarabok egymást követik a 19. században.

A század második felétől a magyar zene- és népélet kutatói már tudatosabb képet adnak a néptáncokról. A kor zenetörténeti munkáiban (Ábrányi Kornél, Bartalus István, Káldy Gyula, Fabó Bertalan), a nyelvészeti folyóiratokban (Magyar Nyelvőr, Magyar Nyelv), a néprajzi munkákban és az Ethnographia korai évfolyamaiban (Réső Ensel Sándor, Zajzoni Rab István, Orbán Balázs, Lázár István, Moldován Gergely, Horger Antal, Kálmány Lajos) egymást követik a különleges néptáncokat (kállai kettős, csűrdöngölő, boricatánc) jellemző vagy tánctörténeti adatokat ismertető közlések. A hajdútáncról folytatásos történeti vita is kialakult (Ethnographia 1905–1906. évfolyam). A századvég és századforduló kutatásainak eredményeként születik meg a magyar táncok első jelentős összefoglalása (Réthei Prikkel 1924). Réthei elsősorban a történeti források alapján tekintette át tánckultúránkat, az akkor még virágzó táncfolklórra kismértékben támaszkodott. A táncok sajátosságait sokoldalúan – formai, zenei és nyelvi vonásaik felől – közelítette meg, s olykor még összehasonlításra is törekedett. Zenei tekintetben csupán a Kodály és Bartók előtti eredményeket ismerte, s még Seprődivel való kapcsolata sem (Almási I. 1976) ösztönözte néptáncgyűjtésre. Neki köszönhető viszont a magyar tánctörténet forrásanyagának máig legteljesebb gyűjteménye és első értelmezési kísérlete. A néptánckutatás alapvetésének szánt művének eredményeiről sejtette, hogy azok a néprajzi anyag megismerésével módosulni fognak.

A zenetörténeti és néprajzi szemléletet egyesítő Seprődi János a század elején ad szülőfaluja tánc- és zenekincséről példamutató áttekintést (Seprődi 1901; 1902; 1906; 1912), mely hosszú évtizedekig visszhang és – közvetlen tanítványi körén kívül – folytatás {6-188.} nélkül marad. A történeti és néprajzi adatok egymást kiegészítő értelmezésére jóval Kodály és Bartók előtt példát mutat.

Bartók Béla és Kodály Zoltán tevékenysége közvetve a néptánckutatást is érinti. Bartók tánc iránti érdeklődését nemcsak gyűjtési-lejegyzési kéziratai, népdalértelmező és rendszerező munkája, levelei és zeneművei tanúsítják, hanem nagyobb tudományos munkáinak tömör bevezetői, jegyzetei és tanulmányainak egy-egy megjegyzése is. Teljes részletességgel azonban csak posztumusz munkája (Bartók 1967) tükrözi ezt, ahol a hangszeres román népzene bemutatásakor hasonló terjedelmet szentel a táncnak, mint a hangszereknek. A néptáncok típusokban való szemlélete, a tánczenei tempó és ritmus rendszerező elvként való figyelembevétele mellett Seprődi után másodikként figyel fel a táncciklus fontos szerepére, amellyel még ötven évig senki sem foglalkozik a népzene- és néptánckutatók közül. A filmmel való néptáncgyűjtésre Lajtha Lászlóval együtt (Lajtha 1929; Bartók 1936) hívják fel a figyelmet. Kodály pedig a történeti táncdivatok nyomainak vizsgálatára figyelmeztet (Kodály 1937), melyeknek kutatását Szabolcsi Bence folytatja (Szabolcsi 1972).

A magyar néptánckutatás modern korszakának úttörői már a népzenekutatás mutatta úton járnak. Lajtha László, Gönyey Sándor, majd Molnár István táncgyűjtő tevékenysége a húszas évek végétől a negyvenes évekig terjedő korszakot fogja át. A néptáncok és népi tánczene feltárását és rögzítését nagymértékben segítette a harmincas években kialakuló Gyöngyösbokréta mozgalom, mely időlegesen Györffy István (1942), Viski Károly (1937), Tálasi István, Fél Edit, sőt külföldi kutatók figyelmét (Rearick 1939) s a korabeli táncpedagógusokét is a néptánc felé terelte (Elekes 1947). A csaknem másfél évtizeden át évenként ismétlődő s egyre bővülő előadás-sorozatokon az ország majd 100 községének parasztcsoportjai mutatták be nagyrészt hiteles folklórműsorukat kissé színpadra rendezett formában (Pálfi 1970).

E korszak gyűjtéseit már a táncok és tánczene pontos megörökítése jellemzi: a mozgófilm (K. Kovács 1956), a fonográf- és gramofonfelvétel (Lajtha 1954a; 1954b; 1955), a fénykép, az elemző szöveges leírás, sőt végül a néptáncok korszerű lejegyzésére legalkalmasabb Lábán-táncjelírás is gyarapítja a tánckutatás korszerű eszközeit (Lugossy–Gönyey 1947; Lugossy 1956; Szentpál M. 1964–1973).

Az 1945-ig végzett néptáncgyűjtés a magyar nyelvterület szinte minden részét s minden fontosabb tánctípusát érintette ugyan, de a kutatópontok és a rögzített táncváltozatok száma még csekély volt. Lajtha és Gönyey európai távlatú kitekintést ad tánckultúránkról, de a táncok elemző leírását még alig végzik el. Ennek újszerű pótlására törekszik Molnár István a filmről lejegyzett egyszeri, rögtönzött táncfolyamatok közreadásával, mely sokáig a legnagyobb, rendszerezett, motívumokra bontott hiteles néptáncgyűjtemény (Molnár I. 1947). Ugyanakkor a Lábán-táncjelírás korai térhódítását jelzi Magyarországon az első, kinetográfiát alkalmazó magyar táncgyűjtemény (Lugossy–Gönyey 1947).

A néptánckutatás valódi virágzása 1945 után következett be. Ettől kezdve államilag támogatott üggyé válik. A Néptudományi Intézet és a Magyar Táncszövetség szervezésével az intézményesen meginduló néptánckutatás útját Tálasi István és Ortutay Zsuzsa egyengetik (Morvay 1949). Az ötvenes évektől a Népművészeti-Népművelési Intézet és az Országos Néprajzi Múzeum, 1965-től pedig az MTA Népzenekutató Csoportja, majd 1974-től ennek jogutódja, a Zenetudományi Intézet lett a néptánckutatás gazdája. Emellett a hivatásos népi együttesek (Állami Népi Együttes, Honvéd Művészegyüttes) és egyes {6-189.} vidéki múzeumok (Debrecen, Székesfehérvár) is végeztek rendszeres táncgyűjtést. A hivatásos táncfolkloristák a koreográfusok és táncpedagógusok széles körére támaszkodva végezhették az egyre nagyobb arányú gyűjtőmunkát. A tudományos munka és a néptáncmozgalom termékeny kölcsönhatásának is köszönhető, hogy a magyar néptánckutatás eredményei világviszonylatban is számottevőek (Martin 1965b, 1976; Pesovár E. 1970a).

Közgyűjteményeink (MTA Zenetudományi Intézet, Országos Néprajzi Múzeum, Állami Népi Együttes) ma együttesen mintegy 170 ezer méter mozgófilmet őriznek (ebből 40 ezer méter már hangos vagy hangosítható felvétel), ami kereken 15 ezer táncváltozat rögzítését jelenti, összesen 1100 községből (szlovákiai, romániai és jugoszláviai magyar településeket is beleértve). Emellett jelentős nemzetiségi és szomszéd népi összehasonlító táncanyag gyűlt össze, sőt távolabbi, európai, afrikai, ázsiai táncokat is tartalmaznak gyűjteményeink. A Lábán-táncjelírás a néptáncok lejegyzésének kizárólagos módszerévé vált, 1953 óta ezt a közlésmódot alkalmazzák a néptánckiadványok. Kialakult a néptáncok elemzésének sokoldalú módszere, mely a magyar folklorisztikai és népzenekutató iskola eredményeit együttesen érvényesíti. Különösen fontos volt az egyéni jellegű, rögtönzött szerkezetű magyar néptáncok rendszerezéséhez a szerkezeti-formai elemzés szempontjainak kidolgozása. Tánckutatásunk a néptáncot és a népi tánczenét, ezek történeti fejlődésének, rétegződésének kérdéseit szoros összefüggésben tanulmányozza, mivel a magyar népzenekutatás eredményei ebben alapvető támpontot jelentenek. Mindezt szervesen egészíti ki a néptáncok életének, társadalmi szerepének kutatása. A néprajzi vizsgálatok eredményeinek a tánctörténeti adatokkal való együttes értékelése napjainkig a magyar tánckincs történeti stílusrétegeinek s főbb dialektusainak átfogó körvonalazását eredményezte (Martin 1970–1972).

A magyar tánckutatás mindinkább előtérbe kerülő feladata a szomszédos kelet-európai népek tánckincsével való összehasonlító vizsgálatok elmélyítése, majd további európai kiszélesítése. Enélkül jellegzetes táncfajtáink kialakulása éppúgy tisztázatlan marad, mint tánckincsünk helye és szerepe az európai tánckultúrában. Ezzel tánckutatásunk a szűkebb keretekből kilépve magasabb szinten szolgálhatja az egyetemes néprajzot és művelődéstörténetet. Ezt az utóbbi másfél évtizedben kialakuló nemzetközi együttműködés (az IFMC Koreológiai munkacsoportja) is elősegíti (Petermann 1965; IFMC Study Group 1972).

A magyar tánckutatás eredményeit közvetlenül tükröző közlemények imponáló mennyisége ellenére sem kezdődött még el a hatalmas gyűjtött anyag rendszerezett forráskiadása. Ez pedig a táncaink tipológiájára, táji tagoltságára, fejlődéstörténetére, összehasonlítására vonatkozó kutatásoknak éppúgy sürgető alapfeltétele, mint eddigi ismereteink korszerű szintézisének.

A NÉPTÁNCOK ELEMZÉSE ÉS RENDSZEREZÉSE

A néptáncok tudományos vizsgálata csupán a tánc alkotóelemeinek együttes figyelembevételével történhet. A tánckutatást máig bizonyos egyoldalúság jellemzi, vagyis a néptánc összetett jelenségének többnyire csak egyik vagy másik tényezőjét szokták gyűjteni, kutatni, s kiragadva összehasonlítani, noha komplexitását általában mindig hangsúlyozzák.

{6-190.} A nyugat-európai tánckutatás jó ideig kevés figyelmet szentelt a formai vizsgálatoknak az élő paraszti táncfolklór hiánya miatt. Még a legjelentősebb összehasonlító munkák (Wolfram 1936–1937, 1951, 1966; Hoerburger–Raupp 1957; Alford 1962) is elsősorban a nyugat- és közép-európai táncfolklór múlt században és a század elején gyűjtött forrásanyagára támaszkodtak. Ezek pedig éppen a tánc formai rögzítése tekintetében hiányosak. Az élő, rögtönzött kelet-európai folklórral való összehasonlító kitekintésük pedig inkább csak benyomásokra támaszkodott.

A természeti népek táncainak nagyvonalú értelmezésére is gyakran a táncok és zenéjük pontos lejegyzése, elemzése nélkül került sor. Sachs (1933) máig egyedülálló műve szükségképpen csak a hatalmas etnológiai irodalomban véletlenszerűen előforduló rövidebb-hosszabb táncjellemzésekre támaszkodhatott, mert még nem álltak rendelkezésére oly kitűnő, az utóbbi két évtizedben született monográfiák (Kurath 1964; Kurath–Garcia 1970; Merriam 1967; Kaeppler 1972).

A kelet-európai népek később meginduló tánckutatását viszont a közelmúltig bizonyos formalizmus jellemezte. Az elmúlt negyedszázad jelentős kelet-európai táncfolklorisztikai irodalmában túlsúlyban vannak a puszta táncleírásokat tartalmazó munkák. A gomba módra elszaporodott nemzeti táncjelírási módszerek is jelzik, hogy itt a kutatás középpontjában a tánc formai rögzítése állt. A még élő gazdag táncfolklór rögzítési és rendszerezési problémái a táncok leíró, formai vizsgálatát helyezték előtérbe – kevésbé sürgősnek ítélt más szempontok rovására. Így a tánckutatás például nem hangolódott még megfelelően össze az e tájon fejlett népzenekutatás eredményeivel sem. A korábban megindult kelet-európai népzenekutatás Magyarországon, Csehszlovákiában és Romániában már hatalmas archívumokkal, jelentős összefoglaló szintézisekkel rendelkezik, s a népzenei anyag összkiadásszerű sorozatán dolgozik. A néptánckutatás viszont elsősorban a gyűjtéssel és lejegyzéssel, valamint a rendszerezés kezdeti problémáival vívódik. Ez a fáziseltolódás megnehezíti a népzenekutatás eredményeinek közvetlen hasznosítását.

A legutóbbi években megjelent kelet-európai monográfiákban, összefoglaló munkákban azonban már egyre következetesebben érvényesül a néptáncok minden tényezőt átfogó komplex vizsgálata (Kotonski 1956; Ivančan 1963a, 1963b, 1964a, 1964b, 1967, 1973; Ivančan-Lovrenčević 1969; Gumenjuk 1963; Zálešák 1964; Bucşan 1971; Liszicijan 1958), mely nézetünk szerint a következő három, egyaránt fontos s egymással szorosan kapcsolódó részre tagolódhat: 1. a tartalmi és funkcionális, 2. a zenei, 3. a formai vonások vizsgálatára.

1. A funkcionális és tartalmi vonások fogalomkörébe utaljuk mindazokat a tényezőket, amelyek a tánc társadalmi szerepére, életére, szokáskörülményeire, célzatára, jelentésére és a hozzáfűződő népi tudatra vonatkoznak. A tánc gyakran és gyorsan változó – korántsem egyértelműen meghatározható – tartalmi jegyeit leginkább e vonásokon keresztül közelíthetjük meg.

A tánchoz fűződő népi tudat tükrözői a kapcsolódó nyelvi adatok, főként a táncnevek. Nemegyszer nélkülözhetetlen támpontot nyújtanak a tánc eredetére, fejlődésére, interetnikus kapcsolataira vonatkozóan. A gyakori névátvitel és jelentésváltozás miatt azonban értelmezésük óvatosságot kíván.

A tánc nemekhez, korosztályokhoz, társadalmi rétegekhez való kötöttségének, hagyományozódásának és divatjának vizsgálata útján társadalmi szerepét, életét közelíthetjük meg.

A tánc szokáskörnyezete és színhelye, a népi szokásrendben, a táncalkalomban {6-191.} – közelebbről a szertartás- vagy táncrendben – való elhelyezkedése a tánc rendeltetését világítja meg, és meglévő vagy már elhomályosult jelentéstartalmára utalhat.

Az európai tánckultúrákban legfontosabb szórakozó funkciójú táncok vizsgálatának igen fontos, de eddig elhanyagolt területe az ún. táncciklus rögzítése és kutatása. Az eddigi közlésekből többnyire hiányzik annak rögzítése, hogy az egyes táncok milyen rendben következnek egymás után a paraszti táncmulatságokban. Táncciklusnak nevezzük azt a szvitszerű táncfüzért, amelyben a falu tánckészletének legfontosabb darabjai viszonylag állandó, hagyományos rendben követik egymást. Ez a több táncból álló legnagyobb formai-zenei és funkcionális egység a közhasználatú táncok mindegyikét magába foglalja, s a táncmulatságok során a táncok mindig e nagy, ismétlődő, egymástól szünetekkel elválasztott egységek keretében jelennek meg (Martin 1970a). Nyilvánvaló, hogy a táncok funkcionális, zenei és formai vonásai nem értelmezhetők helyesen, ha ebből a szerves egységből kiragadva, csupán önállóan szemléljük őket. A táncok szvitszerű összefüggésére első ízben Seprődi János (1909) és Bartók Béla (1967) figyeltek fel, de e téren következetes kutatással csupán a mai román táncfolklorisztikában találkozunk (Giurchescu 1959).

2. A zenei vizsgálat a tánc legfontosabb társjelenségének önálló elemzését éppúgy magába kell foglalja, mint a tánccal való együttes szemléletét.

A tánc zenekíséretét szolgáltató dallamok sokoldalú elemzése a hangkészleti, metrikai-ritmikai, szerkezeti és szövegi vizsgálatra egyaránt kiterjed (Bartók 1924). Fokozott figyelem illeti a táncdallamok életét, a táncban és táncon kívül való alkalmazásukból fakadó eltéréseket, az énekelt és hangszeres változatok viszonyát. A táncdallamok állandó vagy alkalmi jellege, az egy-egy táncfajtához járuló dallamok mennyisége is fontos vizsgálati szempont. A tánc és a zene együttes, egymást kiegészítő vizsgálata érdekében szükség van olyan tánccentrikus zenei monográfiák elkészítésére, amelyek egy-egy táncfajta teljes zenei anyagát felölelik (Ala-Könni 1956; Hoerburger 1956). A legtöbb szórakozó-mulatsági tánc ugyanis – mint például a bolgároknál a rčenica (racsenica), a románoknál a hora vagy a sîrba (szirba), a magyaroknál a csárdás vagy a verbunk – olyan tánckategória, amelyhez hatalmas tömegű különféle dallam kapcsolódik. E táncokról teljes képet csak a hozzájuk kapcsolódó teljes dallamkincs felmérésével és rendszerezésével kaphatunk. A népzenekutatás önálló eredményei csak így válnak hasznosíthatóvá a tánckutatás számára is.

A tánc ritmuskíséreti elemét szolgáló hangszerek működésének, a meghatározott tempójú, ún. kontrakíséreti módoknak, az azonosan ismétlődő ritmikus formuláknak a vizsgálata éppoly fontos része a tánczenekutatásnak, mint maguké a dallamoké (Martin 1965a).

A komplex tánczenei kíséret melodikus és ritmikus elemeinek viszonya, illeszkedése és összhangja mellett a tánccal való szoros kapcsolatukat is vizsgálnunk kell. A ritmuskíséret (kontra) a tánc tempóbeli, metrikai-ritmikai alapvonásainak kialakításában, a dallamkíséret pedig a tánc szerkezeti tagolásában, felépítésében játszik fontos szerepet.

A népi tánczenei szakkifejezések – éppúgy, mint a táncnevek – gyakran fontos útbaigazításokat adhatnak (Martin 1977a).

3. A formai vizsgálat a néptáncok rendszerezésének és összehasonlításának legszilárdabb pontja, mert e vonások kevésbé változékonyak, mint a tánc tartalmi, funkcionális vagy zenei sajátosságai. A résztvevők száma és neve, kapcsolatuk, összefogódzási módjuk, tartásuk, térbeli viszonyuk, a kialakított formációk és ezek változásai, a térbeli {6-192.} mozgás módjai és irányai, a tánc térrajza stb. mind e vizsgálat keretébe tartoznak (Szentpál O. 1961; Proca 1956–57).

A táncmozgást alakító ritmikai, plasztikai és dinamikai tényezőket nem önmagukban, elvont általánosságban, hanem a tánc szerkezeti egységeinek keretében szemléljük, s a szerkezeti felépítés szempontjából vizsgáljuk.

A formai elemzés legfontosabb mozzanata a tánc szerkezeti egységeinek tárgyilagos meghatározása és segítségével a tánc felépítésének, tagolásának vizsgálata (Martin–Pesovár E. 1960; Giurchescu 1964; Kaeppler 1972).

A tánc legkisebb szerves alapegységei a motívumok, amelyek vizsgálatának a tánckutatásban különösen fontos szerepe van (Martin–Pesovár E. 1964; Martin 1964b). A táncok formakincsének felmérését és összehasonlítását táncfajtánkénti és tájankénti motívumjegyzékek, motívumkatalógusok összeállítása eredményezheti. A lábmotívumok mellett kar- és eszközmotívumokról, továbbá térmotívumokról beszélhetünk. A motívumokból épülnek fel a tánc magasabb fokozatú szerkezeti egységei: a motívumsor, a szakasz, a tétel, majd a tánc és a táncciklus (Szentpál O. 1961; Martin–Pesovár E. 1960). Ezek belső struktúrája, tartalmi viszonyuk és terjedelmi arányaik alapján jellemezhetjük a tánc felépítését. A szerkezeti elemzés a zene és a tánc tagolásának összefüggéseit, a szerkezeti szabályozottság és a formai-szerkezeti fejlettség fokát hangsúlyozottan figyelembe veszi (Martin 1977b). A tánc strukturális vizsgálatának szempontjait és szakkifejezéseit a Nemzetközi Népzenei Tanács (IFMC) Koreológiai szekciója dolgozta ki, amelyben főként a kelet-európai országok táncfolkloristái egyeztették nézeteiket (Petermann 1965; IFMC Study Group 1972).

A néptáncok formai vizsgálatának egyik fontos kérdése a rögtönzés, mely a népi táncalkotásban kisebb-nagyobb mértékben szinte mindig jelen van. A néptáncok bizonyos fajtáiban, műfajaiban (pl. a kelet-európai férfi szólótáncokban és a szabad páros táncokban) az egyéni rögtönzésnek oly nagy a szerepe, hogy mind a gyűjtés és rögzítés, mind pedig az elemzés és rendszerezés tekintetében speciális eljárásokat kell alkalmazni. A rögtönzött táncok gyűjtését szinte alkotó egyénenként haladva s többszörös, megismételt filmes rögzítések útján kell elvégezni, és a feldolgozásnál nem kerülhetjük ki az egyéni változatok részletes, aprólékos lejegyzését sem, mert csak így nyerhetünk megfelelő képet a táncrögtönzés, az improvizatív táncalkotás törvényszerűségeiről. A teljesen kötött és végletesen szabad táncstruktúrák közötti átmenetek skálája igen széles lehet. A szerkezeti szabályozottság különböző fokozatainak vizsgálata és meghatározása a táncok formai-szerkezeti rendszerezésének és kutatásának igen fontos szempontja (Martin 1977; 1977c).

A táncelemzés felsorolt szempontjai alapján kerülhet sor a táncok osztályozására. A nemzetközi szakirodalomban elfogadott s használatos kategóriákból a magyar tánckincs rendszerezésére is megfelelőeket alkalmazzuk, s ez egyben lehetővé teszi az egyetemes tánckutatás keretébe való illeszkedést is.

A táncforma általános fogalomköre csupán a táncok közötti általános, formális tájékozódást segíti elő, de önmagában még nem jelent tényleges osztályozást. A táncforma meghatározása még csak a tánc legáltalánosabb, feltűnő formai jegyeit érinti: hány résztvevő milyen alakzatot, formációt, egymással milyen viszonyt alkotva táncol. Eszerint különböztetünk meg szóló-, kettős (páros), hármas, négyes, kis- és nagycsoportban járt kórustáncokat. A páros táncok elengedett, valamint nyílt és zárt fogásmód alapján csoportosíthatók. A csoporttáncok között – a táncosok térbeli viszonya, elhelyezkedése szerint – kötetlen és kötött alakzatú táncok vannak. Így a kötetlen, amorf csoporttáncok {6-193.} mellett kör, félkör, oszlop, szerpentin stb. formájú táncokról beszélünk. Az utóbbiak összefogódzással járt formái az ún. lánc- vagy füzértáncok, amelyeknek nyílt és zárt formáit szokták megkülönböztetni. A csoporttáncokon belül szorosabb viszony jöhet létre egyes táncosok között, s ezáltal a nagy forma keretén belül több önálló mikro-táncforma is képződik. Az ún. páros csoporttáncok esetében például önálló párok tömege táncol egymással kötött vagy kötetlen viszonyban s térbeli elrendezésben. Gyakoriak az átmeneti és kombinált táncformák is, amikor bizonyos alapformák keveredve jelennek meg. A kelet-európai tánckincsben gyakori például a lánc- és párostánc-formák ötvözése.

A táncforma imént vázolt fogalomköre jó néhány kelet-európai nép tánckincsének rendszerezéséhez jól alkalmazható. A román és a horvát tánckincs nagy osztályainak, alapvető kategóriáinak meghatározása ezen formák figyelembevételével történik (Bucşan 1967, 1971; Ivančan 1963a, 1964a).

A már jóval szűkebb műfaji kategóriák meghatározásánál az eddigi formális szempont a társas viszony és a funkció figyelembevételével egészül ki, vagyis a táncok célzata, rendeltetése révén a tartalmi vonások kapnak szerepet. A nemek és korosztályok részvétele alapján egynemű, azaz férfi-, női, legény-, leány-, gyermek-, valamint vegyes táncokról beszélünk. A táncok funkciója, tartalmi jegyei alapján szórakozó-mulatsági, mutatványos-ügyességi (eszközös), harci, rituális-szertartásos, játékos, utánzó-mimikus és menettáncokat stb. különböztetünk meg.

A táncforma és műfaj együttes figyelembevételével már konkrét, a gyakorlati rendszerezésben is jól alkalmazható kategóriák jönnek létre. E műfaji csoportok eredete, gyakorisága és divatja többnyire egy meghatározott tánctörténeti korszakhoz, társadalmi formációhoz kapcsolódik, egyes tánckultúrákra, nagyobb táncdialektusokra jellemző, illetve ezek általános fejlettségi fokára mutat (Martin 1969b; 1975). A középkori Európa táncéletében uralkodó lánctáncok kategóriáját például fokozatosan felváltják a középkor végétől terjedő páros táncok. Nyugat- és Közép-Európából a páros táncok jórészt kiszorítják a lánctáncokat, a balkáni népek körében viszont a mai napig virágzik ez a régies táncforma.

A táncforma és a műfaj fogalomkörével kapcsolatos a néptáncok ún. többalakúságának jelensége, amely megnehezíti a néptáncok egyértelmű – formális-műfaji alapon történő – osztályozását. A népi táncgyakorlatban ugyanis egy-egy táncfajtának egyidejűleg többféle kategóriába is sorolható formai és műfaji változata lehet, vagyis egyáltalán nem felel meg a tiszta, egyértelmű osztályozási kategóriáknak. Egyazon táncfajta az alkalomtól, a szereptől függően többféle formában él, s ezeket a nép különbözőségük ellenére is azonos táncfajtának tartja, s egyazon névvel illeti. Az eredetileg páros, egyéni csárdást például újabban közösségi láncformában, zárt körben is táncolják. A románoknál pedig a kollektív lánctáncok – a hora és szirba – páros tánccá való felbomlása figyelhető meg. A bolgároknál a rčenica (racsenica) szóló- és páros tánc alakjában éppúgy él, mint lánctáncformában (Kacarova 1975). A többalakú táncok különböző formáit a merev, mechanikus osztályozás teljesen elválasztaná egymástól, s így éppen a táncfajta fejlődéséről, alakulásáról terelné el a figyelmet. Az említett nehézség kikerülésének egyetlen módja csak a néptáncok típusonkénti osztályozása lehet.

A tánctípus vagy táncfajta egy meghatározott tartalmi, formai és zenei keretben mozgó táncváltozatok összessége. A tánctípusok meghatározásában már a táncelemzés minden korábban vázolt tényezőjének szerepe van. Kialakulásuk rendszerint egy-egy {6-194.} szűkebb területhez, etnikumhoz, történeti korszakhoz fűződik, és fejlődésük, virágzásuk meghatározott történeti-társadalmi körülményektől függ. A típus altípusokra vagy változatcsoportokra osztható, melyek egy szélesebb területen elterjedt táncfajta – táji és etnikus különbségekből, történeti fáziseltolódásokból fakadó – elágazásai. Ezekből legtöbbször a tánctípus történeti fejlődésének menetére, szakaszaira következtethetünk.

A típuscsalád fogalomkörébe azok a rokon típusok tartoznak, amelyek formális és műfaji szempontból gyakran különböznek ugyan, de lényeges formai és zenei jegyeik oly sok részletben megegyeznek, hogy nyilvánvalóan egy táncfajta szóródásának és külön fejlődésének eredményeként jöttek létre. A tánctípusok összefonódása és összeolvadása, a műfaji átcsapás és a táncformák kereszteződése igen gyakori jelenség a néptáncok körében.

A vázolt szempontok együttes érvényesítésével alakult ki a magyar néptáncok tipológiai rendje. Ezáltal természetszerűen nem formális, könnyű eligazodást eredményező kategóriák jöttek létre, hiszen nem egyetlen formális szempont, hanem több tényező figyelembevételével osztályoztuk táncainkat. Az egyes típusok és típuscsaládok komplex, sokoldalú meghatározása viszont megkönnyíti a típusok érintkezésének, rokonságának feltárását, a történeti fejlődés menetének kitapintását, valamint az interetnikus kapcsolatok feltárását. A már régen aktuális összehasonlító néptánckutatás megindításának alapfeltétele az egyes nemzeti tánckultúrák anyagának rendszerezése. Ez pedig leggyümölcsözőbben az átfogó, sok szempontú tipológiai szemlélettel, s nem pedig néhány formális tényező véletlenszerű, kiragadott alkalmazásával történhet.