{6-537.} MŰFAJI SAJÁTOSSÁG


FEJEZETEK

A JÁTÉK FOGALMA

A játék fogalmának szabatos, pontos, ugyanakkor használható definícióját megadni rendkívül nehéz feladat. A későbbiekben majd tényszerűen is látni fogjuk, hogy az emberi cselekvésnek mennyire széles tartományát alkotja a játéktevékenység. Különösen nehéz pontos meghatározást adni ott, ahol a játékok más jellegű akciókkal (munka, rítus, sport) érintkeznek, illetve ahol a különböző jellegű akciók összefonódva fordulnak elő. A köznapi nyelvhasználat számos olyan, játékkal kapcsolatos előítéletet, előfeltevést őriz, amelyek a tudományos elemzésekben is éreztetik hatásukat. Ez a tény két, egymással élesen szemben álló tendenciában nyilvánul meg. Egyrészt csak azokban az esetekben beszélünk játékról, amikor a gyermekek valamiféle játékszerrel foglalatoskodnak (pl. a leányok „babáznak”, a fiúk „autóznak”), vagy valamiféle szabályok rögzítette csoportos játékot (pl. társasjátékok, zálogosdi, körjátékok) játszanak. Másrészt a játék fogalma szinte a végtelenségig kitágul, s idetartoznak a gyermekjátékok mellett a felnőttek olyan időtöltései is, mint a különböző sportok, a kártyázás, a sakkozás. Nyilvánvaló azonban, hogy itt már különböző funkciójú és szerkezetű cselekvésekről van szó, amelyeket csak egy nagyon általános szinten lehet egyetlen kategórián belül értelmezni. A szociológia, a filozófia, a filozófiai antropológia, a pszichológia, a szociálpszichológia éppen ilyen tág játékfogalommal dolgozik, mindig az ennek megfelelő általánosítás szintjén maradva. Ily módon számos rendkívül fontos megállapítást tett már a játékok elmélete, az emberi cselekvések általános megismerése szempontjából.

Magát a fogalmat is le kell szűkítenünk, s amikor a továbbiakban játékokról beszélünk, akkor mindig a népi gyermekjátékokról van szó. Ezzel azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy minden esetben a falusi gyermekek játékait elemezzük, mutatjuk be, s így természetesen tanulmányunk keretein kívül rekednek a városi, polgári játékkultúra elemei éppúgy, mint a különböző társadalmi rétegekhez tartozó felnőttek időtöltései. A fogalomnak ez a leszűkítése azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy a népi gyermekjátékokban nem találni meg azokat az általános tulajdonságokat (vagy azok sajátos megnyilvánulási formáit), amelyek a játékot általában jellemzik.

Az egyes játékdefiníciókat áttekintve, ezek két sajátossága ötlik azonnal a szemünkbe: egyrészt a meghatározások legfőbb célja a munka, a rítus és a játék közötti pontos határvonalak meghúzása, másrészt pedig a kísérletek leíró jellege, azaz a meghatározások a játékfolyamat bizonyos számú jellemzőinek összegyűjtésére irányulnak. Amennyiben a más jellegű akciókkal való szembenállásra helyezik a hangsúlyt, megállapíthatjuk, a játékokat (általában is) az jellemzi, hogy a szabad akaraton alapulnak, nem produktívak, {6-538.} valóságszerűek, de nem valóságosak, térben és időben meghatározottak. Nézzük most meg részleteiben, mire is utalnak, mit fejeznek ki ezek a tulajdonságok.

Az a tény, hogy a játék minden külső kényszerítő körülményt nélkülöző, szabad cselekvés – minden definícióban visszatükröződik (Huizinga 1956: 15; Caillois 1960: 16). A köznapi gondolkodás számára nagyon is nyilvánvaló, hogy játszani nem kötelesség, azaz a játszás egy teljesen szabadon választott tevékenységi forma. Ebből a szempontból a játék élesen szemben áll a munkával, ami „gyakorlati kötelesség”, és a rítussal, ami viszont „morális kötelesség”. Mindebből már látható, hogy a játék annyiban „szabad cselekvés”, amennyiben a társadalom, a kultúra a maga sajátos eszközeivel nem szorítja rá az individuumot a játékra. Pszichológiai szempontból azonban a játék – valamely adott korcsoport számára – az önkifejezés, a megismerés, általában a társadalmi lét egyedül lehetséges formája. A kultúrának, a társadalomnak senkit sem kell a játékra kényszerítenie, mivel egy adott időszakban – a gyermekkorban – az ember biológiai és pszichológiai szükségletei elégséges „kényszerítő erőt” jelentenek. Itt azonban már pontosabban kell fogalmaznunk, mivel nem az elsődleges biológiai és pszichológiai szükségletek közvetlen kielégítéséről van szó (Georges 1969: 6). Inkább úgy kellene fogalmaznunk, hogy a játék a munkához vagy a rítushoz viszonyítva szabad cselekvés (egyénileg minden hátrányos következmény nélkül eldönthető, játszom-e vagy sem); önmagában szemlélve azonban nem egészen az. Minden pszichológiailag normális embernek az az egyik legerősebb, de ugyanakkor nem mindig tudatos törekvése, célja, hogy azonosulni tudjon a saját környezetét jelentő társadalmi csoporttal, annak kultúrájával. Ennek a pszichológiai indíttatású adaptációnak az egyik legelső eszköze a játék. Vagyis ebben az értelemben már nincs szó szabad cselekvésről. Ha egészen pontosan akarnánk összefoglalni mindezt, akkor azt mondhatjuk: az individuum, a gyermek számára nem kötelező a játszás, ha azonban nem játszik (ami pszichikailag képtelenség, illetve valamiféle betegség jele), megfosztja magát a kultúrával való azonosulás egyik eszközétől.

Lényegében ugyanezt mondhatjuk el a játékok nem produktív jellegéről is. A játékok nem hoznak létre anyagi javakat, mivel nem a valóságos világ keretein belül lezajló tényleges folyamatokról van szó. A játékok valóságszerűek, de nem valóságos akciók. A játékok csupán „eljátsszák”, „megelevenítik” a valóságos világot, ennek törvényei azonban nem érvényesek rájuk. A játékkutatásnak az egyik – nálunk alig ismert – igen nagy hatású elmélete szerint a játékok a valóságos világ másolatát jelentik, azaz a játékok világa a tényleges, a valóságos világ helyettesítője. Némileg pontosabban fogalmazva, a játékok és a valóságos világ között ikonikus jelkapcsolat áll fenn, vagyis a játék olyan, mint az őt fenntartó világ. E jelviszony egyik legjellemzőbb sajátossága, hogy minden esetben megtalálható a jel denotátuma, azaz a játék ténylegesen létező valami(ke)t jelöl. Tehát a játék egyik legfontosabb sajátossága a jelszerűsége. A játék mint a jelhasználat egy meghatározott módja képtelen anyagi javak létrehozására, ennyiben tehát nem produktív tevékenység. Ugyanakkor a játékok kialakítanak bizonyos készségeket, irányultságokat és szempontokat, azaz individuumokat és csoportokat előkészítenek anyagiakban is mérhető produktív tevékenységek végzésére. A játék csak potencionális eredményeket hozhat, amelyeket a későbbiekben ténylegesen realizálni kell. Pontosabban, a játék – legalábbis az eredmények, a társadalom, a kultúra szempontjából – egy jövőre orientált cselekvési mód, amely a jelenben zajlik, de a jövőre hat. Ez a mozzanat alapvetően jellemez minden tanulásos tevékenységet, alapvetően jellemzi magát a szocializációt. A szocializáció fogalma azt a folyamatot jelöli, amelynek során az individuum {6-539.} és/vagy a csoport elsajátítja a kultúrában való élés szabályait és törvényeit. A játék nem közvetíti ezen szabályok és törvények tényleges szemantikáját, hanem csak ezek tartalmát. A játék „eredménye” a szabályok és törvények tartalmi ismerete, a kultúrában való élés kereteinek felismerése. Tehát a játéktevékenység térben és időben egyaránt jelzi a kultúra kereteit, és az individuumnak ezen kereteken belüli lehetőségeit. A játéknak ezek a vonatkozásai valamely adott játékesemény során rejtve maradnak, nem tudatosulnak, ami azonban nem jelenti azt, hogy másodlagos jelentőségűek. A fogalomnak ezek a jellemzői azonban döntő jelentőségűek, éspedig éppen akkor, amikor a játékot más jellegű akciókkal állítjuk szembe. Hiszen a játék is társadalmi akció; a játéknak is vannak szubjektumai (a játszók), objektumai (amit játszanak, szerepek), kódjai (tárgyi, verbális, gesztus), térbeli és időbeli keretei. Mindezeknek az általános és sajátos vonásoknak a figyelembevételével a gyermekjátékok következő munkadefinícióját fogalmazhatjuk meg: a gyermekjátékok egy meghatározott életkori csoportnak a természeti és társadalmi környezettel való, minden külső kényszert nélkülöző, nem produktív, ikonikus jellegű, térben és időben szakadatlanul megnyilvánuló akciósorozata, amelynek elsődleges, noha gyakran implicit célja az individuum kultúrától (társadalmi csoporttól) való függőségi rendszerének kialakítása. Egyszerűbben fogalmazva: a játék a kultúrával való azonosulásnak, a kulturális adaptációnak, a szocializációnak fizikai és ideológiai objektivációja.

A JÁTÉKOK FELOSZTÁSA, CSOPORTOSÍTÁSA

Az eddigiek során már többször hangsúlyoztuk, mennyire összetett, sokrétű jelenséget takar a játék, a gyermekjáték fogalma. Éppen ezért törvényszerű, hogy a kutatás már igen korán kísérletet tett e kategória rendezésére, a különböző formájú, tartalmi jellegű cselekmények osztályozására, rendszerbe foglalására. Ezt a feladatot különösen megnehezítette két, egymással összefüggő tény. A társadalomtudományok mind a mai napig nem dolgoztak ki olyan módszert vagy eljárást, amely segítségével viszonylag egyértelműen és megbízhatóan lehetne osztályozni a verbális és nem-verbális elemekből építkező akciókat, akciótípusokat. Noha voltak és vannak próbálkozások, ezek nem váltak elfogadott módszerré, általános érvényű eljárássá. Másrészt – és ez a népi gyermekjátékok osztályozásának sajátos nehézsége – a változatok nagy száma, a különböző formák és hasonló tartalmak (vagy fordítva) szinte áttekinthetetlen halmaza miatt eleve reménytelen vállalkozásnak tetszett mindenféle rendszeralkotási kísérlet. Így a kultúra más, ilyen jellegű tartományaihoz – szokások, dramatikus játékok – hasonlóan a gyermekjátékoknak sincs elfogadott osztályozási rendje, felosztási módja, de még egységes szempontrendszere sem.

A különböző filozófiai, szociológiai vagy antropológiai játékelméleteket elsősorban a nagy, átfogó kategóriák használata, az azokkal történő osztályozás jellemzi. Az egyik legáltalánosabb felosztási kísérlet az ismert francia kutató, Roger Caillois nevéhez fűződik. Felfogása szerint a játékok (amely fogalmat rendkívül széles értelemben használja) annyira bonyolult és összetett szeletét jelentik az emberi tevékenységnek, hogy az osztályozás során nincs másra lehetőség, mint igen általános fogalmak segítségével a különböző irányultságokat jelölni. Ennek értelmében megkülönböztet versengő (Agron), szerencse- (Ales), utánzó (Mimicry) játékokat, valamint olyan játéktípusokat, amelyek a teljes átélésen, a bódulaton, a mámoron alapulnak (Ilinx). Az osztályozás további {6-540.} lépéseként e kategóriákba leírásszerűen besorolja az egyes, egyedi játékeseményeket (Caillois 1960: 40–70). Az ilyen típusú osztályozási kísérletnek éppen ez az utóbbi mozzanata a legvitathatóbb, mivel nem határozza meg a besorolás objektív kritériumait. Ugyanakkor ezek az igen általános kategóriák egyszerűen alkalmatlanok a jelenség megragadására, s ezért további kiegészítő szempontok alkalmazására van szükség, és így az eljárás rendkívül bonyolulttá válik. Némileg használhatóbb, bár még mindig elég általános az amerikai antropológiai irodalomban elterjedt szempontrendszer. A játékokon belül három nagyobb csoportot különböztetnek meg, a választáson (chance), a fizikai ügyességen (physical skill) és a stratégiai (strategy) elveken alapuló formákat. Ezeket a játéktípusokat aztán – és ez ennek a felosztási kísérletnek a legnagyobb újdonsága és érdeme – összekapcsolja a szocializáció folyamatával. Azt mutatja ki, hogy a választáson alapuló játékok fő célja a felelősség érzésének kialakítása és „gyakorlása” (high-routine responsibility-training), a fizikai ügyességen alapuló játékok a teljesítmény értékét hangsúlyozzák (higher child training in achievement), míg a stratégiai játékok az engedelmesség és alkalmazkodás képességét fejlesztik (high obedience training). Természetesen ezek a játéktípusok nemcsak önmagukban léteznek, hanem összeolvadva, kontaminálódott formákban is megtalálhatók (Roberts 1959; Roberts–Sutton-Smith 1962).

A néprajz tárgyához-módszeréhez közvetlenebbül kötődő felosztások az előzőektől jóval aprólékosabbak, pontosabban fogalmazva specifikusabbak. A népi gyermekjátékok osztályozásának egyik leghasználhatóbb szempontrendszerét Pertev Naili Boratav vázolta fel. Elképzelése szerint a játékok osztályozásában két csoportot kell megkülönböztetni. Az első csoportba a „varázs-”, a testi, és a szellemi tevékenységek tartoznak, míg a második csoportba a kifejezésformákat, a célokat és funkciókat, az eszközöket és a hatókört, illetve a játékosokat kell sorolni. Sajnos e megközelítési mód gyakorlati alkalmazásáról nincs tudomásunk, de ebből a néhány sorból is kitűnik e szempontok használhatósága. Az említett kategóriarendszer nemcsak a formai és tartalmi jellemzőket foglalja magában, hanem utal a minden néprajzi-folklorisztikai-antropológiai kutatásban benne rejlő emic/etic kettősségre is. Boratav eljárása azért is figyelemre méltó, mert nem egyetlen aktussal, hanem egy fogalmi háló segítségével kívánja megragadni a játéktevékenység lényegét, összetevőit. Tulajdonképpen ugyanezt az elvet követik a népi gyermekjátékok egyéb felosztási kísérletei is, azzal a különbséggel, hogy az említett fogalmi háló helyett bizonyos megkülönböztető jegyek meglétén vagy hiányán alapul a játékesemények osztályba és/vagy csoportba való besorolása. Az ilyen jellegű kísérletek során azonban nagyon gyakori, hogy a számtalan megkülönböztető jegy keresése közben, vagy éppen azok keresése által, eltűnik a játékesemény, nem lehet megtalálni többé az akció összetevő elemei közötti kapcsolatokat és viszonyokat. Ebből a szempontból még Kliment Ondrejka próbálkozása tűnik a legértékesebbnek. Ondrejka különböző betű- és számszimbólumokkal az egyes játékesemények megkülönböztető jegyeinek jelölésére törekszik. E szimbólumok arra hivatottak, hogy jelöljék a játékesemény legáltalánosabb tulajdonságait, jellegét – például szabályjátékok, testi ügyességen alapuló játékok, szellemi játékok –, ugyanakkor a legkisebb részletét is – például a játék eszköze csiga, kocka, labda, csont. E két végpont között jelölésre kerül minden fontosabb tényező, például a játék helye, ideje, a játszó személyek száma, a kellékek. Ezek a szimbólumok, azaz a tényleges megkülönböztető jegyek nem alkotnak hierarchikus rendszert, hanem inkább egymás kiegészítői. Így az egyes játékeseményeket 10-20 betűből és számból álló szimbólumsorok ábrázolják (Ondrejka 1976: 13–80). Ez a módszer {6-541.} rendkívül impozánsnak tűnik, de a gépi adattároláson kívül másra aligha használható. Ugyanakkor a játéktevékenységnek ilyen „atomi részekre” való bontása kizárja annak lehetőségét, hogy két egyforma játékot találjunk. Ezzel a túlzott megállapítással arra kívántam célozni, hogy a játékesemények bizonyos elemei olyan mérvű esetlegességet mutatnak, hogy még egy korlátozott mértékű általánosítás – az osztályozás – során is el kell tekinteni értékelésüktől.

Áttérve a hazai kísérletekre, nem véletlen, hogy csak most utalunk ezekre a próbálkozásokra. A magyar kutatók osztályozásai ugyanis a lehető legközvetlenebbül kötődnek a népi gyermekjátékokhoz, a néprajzi módszerekhez. Valamiféle általánosításra hajló törekvést csak a legritkább esetben találunk. Az egészen kezdetleges osztályozási eljárásokra itt most nem térünk ki. Ezek közös jellemzője, hogy nem teljesen egyértelmű tartalmi szempontok alapján sorolják egy csoportba a játékokat, s olyan játékcsoportokról beszélnek, mint testedző játékok, nevettető játékok, fogócskák stb. Nyilvánvaló, hogy itt nem osztályozásról, hanem valamiféle egyszerű csoportosításról van szó. A hazai felosztási kísérletek másik jellemzője, hogy nem a játéktevékenység egészére, hanem annak csak egy részére vonatkoznak. Itt elsősorban a különböző mozgásos játékokról van szó, amely játéktípust már többször érdemben felosztották, osztályokra, csoportokra (Hajdu 1971). E felosztások lényege, hogy különböző tematikus osztályokat alkotnak – például énekes-táncos, dramatikus, sportszerű játékok –, amelyeket aztán kisebb csoportokra bontanak. Noha a játékeseményeknek csak a nem-verbális összetevőit kívánják figyelembe venni, lényegében soha nem tudnak elszakadni a játékok szövegeitől, s a verbális összetevők sajátosságai akarva-akaratlan visszatükröződnek az osztályozási kísérletekben.

Végezetül két olyan osztályozási rendszerről kell szólnunk, amely a játéktevékenység egészére figyelemmel van. Lajos Árpád (1968) felosztása lényegében a korábbi kezdeményezések, tematikus csoportosítások összefoglalása, kiegészítése. Ez egy teljes – vagy legalábbis annak tűnő – rendszer, amely azonban esetleges, mivel tudatosan kötődik az egyedi játékeseményekhez. Lényegesen elmélyültebb Markó Imre Lehel (1953) méltatlanul ritkán említett módszere. Markó felosztásának alapjait a játékban részt vevő személyek, a játék eszközei, a játék megjelenési formája, illetve a játéktársadalom rendje jelenti. E megkülönböztető jegyeket aztán egy bizonyos szintig pontosítani lehet. Ez az osztályozás több szempontból is rendkívül sikeresnek mondható, mivel megtalálta a helyes arányt az általános és konkrét kategóriák, a formai és tartalmi jellemzők, valamint a lényegi és másodlagos elemek között.

Mindebből látható tehát, hogy a játékok felosztása során azok a szempontrendszerek a legmegfelelőbbek, amelyek nemcsak a játékok struktúrájára, hanem azok társadalmi vonatkozásaira is tekintettel vannak. Ily módon is kifejezést nyer az a tény, hogy a játékok a legerősebben kötődnek a társadalmi kontextushoz. A játékok osztályozása akkor nyer tartalmat, amikor a szerkezeti elemek technikai jellegű megkülönböztetésén túl az egyes összetevők és elemek társadalmi vonatkozásait is felvillantja. Éppen ezért a továbbiakban nekünk is a játékok társadalmi vonatkozásaira kell a figyelmünket fordítani.