ÍTÉLKEZŐ JÁTÉKOK

Mindazok a dramatikus szokások, amelyekben egy személyt, állatot vagy tárgyat valamilyen vétkéért bűnösnek mondják és azért halállal büntetik, az ítélkező játékok csoportjába tartoznak. E játékoknak rendkívül nagyszámú variációi ismeretesek, amelyeket gyakran csak a kivégzés, a halálra ítélés mozzanata kapcsol össze. A példák sokasága mutatja, hogy ítélkező-kivégző játékok a legkülönbözőbb alkalmakhoz kapcsolódnak, és változatos funkciókat töltenek be.

Az élő személyt vagy személyeket halálra ítélő játék teljesebb változatai a palóc hagyományban napjainkig fennmaradtak. A helyi elnevezések szerint a szokás rabvágás, rabhordás néven ismeretes. A játék a palócok körében két alkalomhoz, a farsanghoz és a lakodalomhoz kapcsolódik. Ennek megfelelően a játék funkciójában némi eltérés figyelhető meg.

Az ítélkező játék farsangkor a borsodi palócok körében jelentős közösségi eseménynek számított. Alkalmam volt a szokást a helyszínen megfigyelni. Az előkészületeket a játék bemutatása előtt egy héttel, sőt korábban megkezdték. A bíró szerepét alakító személy megírta a vádbeszédet. Az általam vizsgált faluban (Sajónémeti) a vádbeszédet az álbíró verses formában mondta el. A szövegbe az előző évben történt összes bűnesetet, lopást, verekedést, paráznaságot, a falut ért káreseteket stb. sorba szedte, és azokat a vádlottak fejére olvasta. Összbüntetésül kimondta rájuk a halálos ítéletet és elrendelte az azonnali végrehajtást.

Az elítélteket, a rabokat – rendszerint két férfit – a játék előtti este – farsanghétfőn – a kocsmában választották. Hasonlóképpen akkor került sor a két hóhér – hévér – kijelölésére is. Az előzőek öltözete a köznapi viselet kopottabb, rongyos ruhadarabja, derekukon lánccal. Egy század eleji megfigyelés szerint szalmakötéllel csavarták be magukat, arcukat bekormozták. A hóhérok a rabokat láncon vezették, kezükben pallosként egy-egy tilolónyelvet tartottak. A táncházba a rabok és a hóhérok együtt mentek, ahol táncoltak, de a hóhérok kezükkel fogták az elítéltek láncát, nehogy megszökjenek. Ennek ellenére a raboknak többször sikerült elfutni. A kocsmába szaladtak, és ha a hóhérok a kocsmáig nem érték utol, akkor a fogyasztást ők fizették. A szökések, megugrások – a közösség szórakoztatására – többször ismétlődtek a hosszú táncolási idő alatt, egészen húshagyókedd délutánig, az elítéltek kivégzéséig. A rabokat a hóhérok kísérték a vesztőhelyre, a falu tágas terére, ahol a nagy eseményre a lakosság – olykor a szomszédos falvakból is sok néző – összesereglett. A halálraítélteket a hóhérok szalmára térdepeltették, s a fejükre cserépfazekat helyeztek. A bíró elmondta a vádbeszédet, és {7-288.} kihirdette felettük a halálos ítéletet. A hóhérok pallosukkal – a tilolónyelvvel – egy suhintással kivégezték, lefejezték a rabokat, azaz leütötték fejükről a cserépfazekat, amelynek a darabjai szétrepültek a nézők közé. A rabok azonban alighogy „meghaltak”, nyomban életre keltek. Felugrottak és a kocsmába szaladtak. Leoldozták róluk a láncot, majd a táncházba mentek, ahol az ifjúság éjfélig – hamvazószerdáig – együtt szórakozott (Ujváry 1957).

Az ítélkező játék rendkívül népszerű volt a lakodalmakban. A borsodi, hevesi és nógrádi lakodalmakban gyakrabban játszották, mint farsangkor. Az állatot elítélő és kivégző játékra még városi lakodalmakból is van példa. A változatok többsége szerint a játékra szabadtéren került sor. Előfordult azonban, hogy zárt helyen – házban – történt, s az elítéltet az udvaron „végezték ki”. A játékra többnyire a lakodalom második vagy harmadik napján került sor.

Az ítélkező játékok lakodalmi változataiban rendszerint egy személyt – a lakodalom vendégei közül – választanak az elítélt, a rab szerepére. A példák szerint kezét, lábát, derekát szalmakötéllel körülcsavarták, fejére egy sisak formájú, összekötött zsúpcsomót tettek, kezét-lábát kerékkötő lánccal megkötözték. Néhol választottak mellé feleségül egy férfit, akit rongyos női ruhába öltöztettek. A menet élén ment a hóhér, aki a kezében egy kardot (a kendertiloló ütője) tartott. Utána egy vasvillás őr, azt követte az elítélt és a felesége. Mellettük kétoldalt férfiak haladtak kendőkkel díszített gereblyével, kaszával és favillával. Kísérte őket a cigánybanda, egy dobos, gyermekek, leányok, legények és menyecskék. Zeneszóval haladtak utcáról utcára, majd a falu piacán vagy egy tágasabb téren megálltak, ahol az elítéltet a hóhér „kivégezte”. A rab szemét bekötötték, fejéről a szalmasisakot levették s letérdepeltették. A fejére egy hamus fazekat tettek. Ezt a hóhér a tiló-karddal leütötte: lefejezte. Ekkor az elítélt mintha meghalt volna, eldűlt. Rátették egy trágyahordó saroglyára, s bevitték a kocsmába, ahol halotti tort ültek. Ott a halott életre kelt, s ő fizette a tor költségeit (Istvánffy 1894a: 50).

A játék fő attrakcióját kétségkívül az ítélet végrehajtása adta. Nagy érdeklődést kapott a bírósági tárgyalás is. A rabot többnyire lopással vádolta az álbíróság, amelynek a szereplői: főbíró, bíró, ügyvéd és vádló. A bírósági ceremónia gyakran hosszan eltartott, s az improvizált beszédeken (vád-, védőbeszéd) a nézők jól szórakoztak. A főbíró a rabot halálra ítélte. Néhol a halálos ítéletet a szobában „hajtották végre”. Az összekötözött rabot a mestergerendára húzták, vagy a szoba közepén letérdepeltetve a fejére tett cserépfazekat szétütötték. A „meghalt” játékos felett temetési szertartást celebráltak. Az álhalott szájába bort töltöttek (olykor vízzel leöntötték), és életre kelt.

A magyar ítélkező játékok néhány változatában nem embert, hanem állatot ítéltek halálra, s azt ténylegesen kivégezték. Egy múlt századi közleményből korai példaként áll előttünk Miskolcról egy sajátos lakodalmi szokás, a kakas elítélése és megölése. A lakodalom napján a férfiak egy csoportjának a feladata volt egy kakas vezetése a násznép előtt, a templomi szertartás után ítéletet tartani felette, s azután kivégezni. Mint a leírásból kitűnik, a szereplők között sok álarcás volt. Két ember veres ruhába töröknek öltözött, fejükön török turbán ékeskedett, kezükben pedig kivont, éles kardot tartottak. A kakas orrlyukán keresztül egy vékony szalagot húztak. A szalagot, mint egy gyeplőt, egy ember, a kakasvivő fogta, s az állatot maga előtt hajtotta. A kakast megelőzte az álarcások csoportja. A kakas mögött közvetlenül a két turbányos török, őket követően cigányok és a násznép haladt. Az esküvő alatt az alakoskodók a templom ajtaja előtt maradtak. A szertartás után a násznéppel együtt felkeresték a város főbb tisztviselőit: {7-289.} az alispánt, a szolgabírót, a város bíráját, s verssel köszöntötték. Útközben a cigányok zenéltek, az alakoskodók karikással pattogtak, s különféle dévaj verseket mondtak. Hosszan tartó köszöntések és mókázások után a lakodalmas házhoz tértek. Mielőtt a mulatság elkezdődött, a kakas fölött törvényszék ült össze. A kakast a törvénybíró elé állították. Az alakoskodók csoportjából egy személy mint vádló állt elő, aki felsorolta a kakas bűneit. A legfőbb vád az volt, hogy a kakas anyjával és leányaival szerelmeskedett, valamint az, hogy sok feleséget tartott. A törvényszék a kakas bűnét súlyosnak találta, szigorú büntetéssel példát akart statuálni, ezért elrettentésül a kakasra kimondta a halálos ítéletet, és elrendelte az ítélet azonnali végrehajtását. A kakas nyakát a szalagnál fogva meghúzták, és az egyik, töröknek öltözött alakoskodó éles kardjával lemetszette a kakas fejét (Réső Ensel 1867: 71). Néhol egy sajátos, kontaminált változat szerint állatot alakító szereplő volt a vádlott. A játékos a fejéhez erősített szarvakkal szarvasmarhát alakított. Szalmakötéllel vezették. Hentesnek öltözött játékosok kísérték, akik az állatot megölték: a szarvakat leütötték a játékos fejéről (Ujváry 1988: 87).

Az állatot ténylegesen megölő, illetőleg az állatot utánzó játékost szimbolikusan kivégző játékoknak nagyszámú változata ismeretes a magyar nyelvterületen. Az ebbe a csoportba tartozó játékok többsége kakasütés, kakaslövés néven különböző alkalommal előforduló – ma már kihalóban lévő – népszokás. Sok helyen iskolás gyermekek szórakozásaként – leegyszerűsödött formában – napjainkig megmaradt. A színjátéki elemeket is tartalmazó játékról itt csak röviden szólunk, tekintve, hogy az idetartozó változatok a népszokások teljesen különálló (történetileg is eltérően alakult) csoportját alkotják. Az ítélkezés többnyire nem része a játéknak, olykor búcsúztatás hangzik el a megölés előtt. Funkció szerint a versenyjátékok közé sorolhatók. A kakasütés, illetve a kakaslövés a farsang, húsvét, lakodalom és az aratás hagyománykörében ismeretes. Iskolai és céhünnepségeken is előfordult. A kakast (olykor tyúkot) nyílt téren egy cövekhez kötötték. A játékban részt vevő személyek (legények, diákok, iskolás fiúk és lányok) közeledtek az állathoz. A körbe-körbe futkosó, röpködő kakas agyonütése a bekötött szemű játékosoknak nem volt könnyű feladata. A csapkodás a nézőknek jó szórakozást nyújtott. Az lett a győztes, aki az állatot eltalálta és ütésével megölte. Némely változat szerint a kakast a földbe ásták, csak a feje volt látható. Az előzőhöz hasonlóan ütötték agyon.

Egy múlt század közepi példa szerint a kakassal pálinkát vagy bort itattak. Lábára zsinórt kötöttek, és zeneszóval végigvonultak vele a falun. A falu közepén egy legény a jelenlévők előtt elmondta a kakas bűneit. A legfőbb az, hogy számtalanszor követett el házasságtörést. Ezért meg kell halnia. A legények bekötött szemmel egymás után sújtottak le az állatra, amíg sikerült agyonütni (Honderű, 1847. V. 1.). A kakas agyonütése a lakodalomban rendszerint a vőlegény feladata volt. Aratáskor a földbe helyezett kakasfejet az arató kaszával metszette le. A szokás változatai között ismeretes még az állat nyíllal való lelövése, vagy az állatot ábrázoló táblára való lövöldözés (Ujváry 1980b).

Az állatot kivégző játékok között említettük az állatot utánzó játékos szimbolikus megölését. Idevonatkozóan a magyar hagyományban a lómaszkos játékok köréből vannak példák. Nagyszámú változatban a lómaszkos jelenet az állat megölésével ér véget. A halálra ítélt ló fejét imitáló cserépfazekat ütötték szét, s ezzel az állatot megölték. A változatok egy részében, hasonlóan a kakasütéshez, a megölés előtt – olykor utána – az állat felett verses-énekes, néhol prózai búcsúztatót mondtak.

Az embert kivégző és az állatot megölő játékok között több hasonló, illetőleg azonos {7-290.} mozzanat figyelhető meg, de genetikus kapcsolatról nem beszélhetünk. Egyáltalában nem valószínű, hogy egy alaprétegből alakultak ki. Ez utóbbiakban az állatbúcsúztató szövegek újkori toldaléknak tekinthetők. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azonban azt a tényt, hogy az emberáldozat helyére a „szelídültebb” formában állatáldozat került, és az ember kivégzése helyett állatot öltek meg. Erről bőséges európai és Európán kívüli adatok is tanúskodnak.

A halállal büntető ítélkező és kivégző játékok változatai jól mutatják e szokáskör népszerűségét és széles körű elterjedtségét. A különböző kontaminált változatok a játék, illetőleg egy feltételezett alapszokás többirányú alakulására nyújtanak példákat. Az egyszerű szokásformától a színjátszás elemeit tartalmazó jelenetekig különböző változatokkal találkozunk. Mind a magyar, mind más népek idetartozó szokásaiban megtalálhatók a szereposztáson és rendezésen alapuló játékok és többszereplős jelenetek. Ezekhez a cselekmény kiegészítésére, bővítésére más játékok, játékrészletek is kapcsolódtak. Ilyenek például azok a változatok, amelyek a temetés paródiájával zárulnak. Ide sorolhatjuk az állatot elítélő játékoknak azokat a változatait is, amelyek többnyire csak a fő motívum – a kivégzés – alapján kerülnek ebbe a játékcsoportba. Mindezek tanulságul szolgálnak arra, hogyan találkoznak a több irányból eredő szokások, rítusok, szertartásszerű cselekmények a népi színjátékok és dramatikus szokások nagy gyűjtőmedencéjében.