EGYHÁZ, KULTUSZ ÉS KÖZÖSSÉGI HAGYOMÁNY A NÉPÉLETBEN

TEMPLOM

A régi paraszttelepülések legnagyobb és legjelentősebb épülete a templom volt. Sík vidékeken általában a falvak legkiemelkedőbb pontjára épült. Körülötte szabad tér, piac vagy kert terült el. A 18. század közepe előtt általában a templomok köré temetkeztek. {7-344.} A hegyvidéki templomok legtöbbször a falu melletti domb vagy hegy oldalára húzódtak fel és onnan néztek le a falura. Gyakran vette körül a templomokat téglakerítés, amely – különösen a Székelyföldön – várszerű kiképzést is kaphatott.

A magyar templomok többségét legtöbbször fogadott mesterek irányításával a falvak és mezővárosok népe építette. Egy-egy templom építésekor vagy átépítésekor gyalogos és fogatos napszámok ezreit adták az érdekelt helységek lakói azért, hogy nagy, szép és rangos templomuk legyen. A falvak népe büszke volt templomára. Számon tartotta formáit, díszeit. Más helységek megismert templomait önkéntelenül is a sajátjához hasonlította. A templom nagysága, külseje és belső berendezése árulkodott hívei gazdagságáról és vallásosságáról.

Kevés magyar falu és város dicsekedhet Mohács előtti román vagy gótikus stílusú templommal. Valamivel több azoknak a templomoknak a száma, amelyeknek falaiba középkori maradványokat építettek be. A 17. században és a 18. század első felében még előfordultak fonott falú, sőt talpas templomok is. A hegyvidéken katolikus fatemplomok is álltak. A magyar katolikus templomok és kápolnák nagy többsége barokk stílusú, tanúsítván a 18. századi országépítő és egyházszervező munka hatékonyságát.

A templom dedikációja (felajánlása, felszentelése, címe, titulusa) azért volt jelentős a népéletben, mert meghatározta az egyházközség egyik legfontosabb ünnepét, a templombúcsút. Ezt az ünnepet ugyanis legtöbbször a kiválasztott védőszent névnapján tartották. A középkorban gyakran a templomdedikációk szentjei váltak a falvak névadóivá is. Gondoljunk a Szentgyörgy, Szentmiklós, Szentjános, Szentistván végződésű helységnevekre. A dedikáció megválasztásában sok körülmény közrejátszott, így például a kegyúri tisztet ellátó földesúr akarata, az egyházmegye püspökének akarata, különböző divatok.

A magyar templomok világában fölöttébb sok a Szűz Máriával kapcsolatos dedikáció. A leggyakoribb formák: Nagyboldogasszony, Kisasszony, Gyertyaszentelő Boldogasszony, Kármelhegyi Boldogasszony, Havi Boldogasszony. Az előbbieknél valamivel ritkább: Szentolvasó Királynéja, Mária szent neve, Mária szegények Anyja, Mária titkosértelmű Rózsa, Vigasztaló Mária, Szeplőtelen Fogantatás, Lorettói Szűzanya, Mária eljegyzése, Mária beavatása, Mária angyalok királynéja, Mária a jó tanács Anyja.

Jézussal kapcsolatos templom- és oltárdedikációk: Jézus szent neve, Jézus szíve, Jézus beszél a kútnál a szamaritánus asszonnyal, Jézus Lázárt föltámasztja, Jézus színeváltozása, Ostorozott Jézus, Keresztvivő Jézus, Keresztrefeszített Jézus, Jézus temetése, Jézus koporsója, Jézus levétele a keresztről, Föltámadt Jézus, Megváltó Jézus, elevenek és holtak Bírája, Szent Kereszt feltalálása, Szent Kereszt felmagasztalása.

Kedvelt templomdedikáció volt a Szentháromság és a Szentlélek.

A szentek sorából különösen az alábbiak fordultak elő gyakran magyar templomok patrónusaiként: Szent Mihály, Szent József, Keresztelő Szent János, Mária Magdolna, Szent Péter, Szent Pál, Szent István vértanú, Assisi Szent Ferenc, Szent Antal, Szent Benedek, Xaveri Szent Ferenc, Szent Orbán, Szent Donát, Szent Vendel, Szent Flórián, Szent Márton, Szent Borbála, Szent Anna, Szent Miklós, Szent György. A magyar szentek közül: Szent István, Szent László, Szent Imre herceg, Szent Erzsébet, Nepomuki Szent János a barokk időkben lett gyakori templompatrónus.

A katolikus templomok belseje – építési koruknak, stílusuknak megfelelően – sokféle. A freskókkal díszített középkori templomoktól az absztrakt Krisztusokkal ékesített üveg-beton templomokig terjed a skála. Egyben azonban megegyeznek ezek a templomok: református társaikkal ellentétben nagy szerep jut bennük a képeknek, szobroknak, {7-345.} művészi vagy művészinek vélt alkotásoknak. A templomok művészi díszítése soha nem volt öncélú. A kép és a szobor a vallásos elmélyülést, a hit tételeinek és tanainak megértését szolgálta. A művészi ábrázolás mindig hat az érzelmekre. Különösen így van ez a templomban, ahol a műalkotás szemlélete együtt járhat az orgonaszó hallgatásával, az évszázadok során csiszolódott énekek közös éneklésével és a papi prédikáció intelmeinek befogadásával. Fokozott jelentősége volt a templombeli képeknek és szobroknak azokban az időkben, amikor még a hívek jelentős része analfabétának számított. Ekkortájt az élőszó mellett elsősorban a templomi képek ábrázolásai közvetítették a hívőknek a bibliai történeteket. Az ábrázolások szimbolikája beleivódott a templomba járók emlékezetébe, és megismertette velük a katolikus vallás legfontosabb jelképeit, fogalmait. Bálint Sándor szavaival élve: „A templom művészi díszítése Biblia pauperumként hat: a vallás titkait a művészet tolmácsolja a maga közvetlen hatásával” (Bálint S. 1938: 38).

Középkori templomaink legértékesebb díszei az oldalfalakra és a boltozatokra festett freskók, amelyeknek leggyakoribb témái: a világ teremtése, a paradicsomi bűnbeesés története, Jézus életének különböző állomásai, a halál, a feltámadás, az utolsó ítélet és az örök élet kérdései, az apostolok cselekedetei, a szentek legendái. Hasonló ábrázolások kerültek a középkori szárnyasoltárok tábláira is. A kőfaragványok elsősorban jelkép mivoltukkal hatottak. Művelődéstörténeti szempontból különösen fontosak azok a freskók, amelyek a magyar szentek cselekedeteit jelenítik meg, mint például a Szent László cselekedeteit megörökítő ábrázolások erdélyi és felföldi templomokban.

Az újkori barokk templomokban a hatalmas freskók elsősorban a mennyezetekre, a boltozatokra és az oldalfalak magasabb részeire kerültek. A szemmel jobban elérhető falrészeket, például az oldaloltárokat és a főoltárt táblaképekkel díszítették. Szinte minden templomban megtalálható a keresztút stációinak festett vagy domborműves ábrázolása. Elmaradhatatlanok a szenteket ábrázoló, nagyalakú fa- és kőszobrok. 18. századi szószékeink némelyike a magyar faszobrászat remeke. Gazdagabb egyházközségek díszes üvegablakokat festettek. Az üvegablakok aljára felírták, hogy az egyházközség mely tagja, illetve nemzetsége készíttette. Ugyanilyen családi szignálás előfordult képeknél, szobroknál, sőt teljes mellékoltároknál is. Az érdekelt nemzetségek utódai évtizedeken át büszkélkedtek elődeik áldozatkészségével.

A hívek adakozásától és áldozatvállalásától nagymértékben függött a templomok fölszereltsége. A kultusz legfontosabb tárgyait: kelyhet, szentségtartót, csengőt, füstölőt, misekönyvet, miseruhát, keresztelőkutat általában biztosította az alapító érsek, püspök vagy földesúr. Ha azonban ezekből és más kegyszerekből többet vagy díszesebbet akart az egyházközség, adakozásra és egyéni áldozatkészségre volt szükség. A legtöbb egyházközség számon tartja, mikor, ki vásárolt vagy készített a templomnak kelyhet, hordozható szobrot és keresztet, gyertyatartót, lobogót, oltárterítőt, esetleg padot vagy más bútorfélét.

A templomok fölszereléséhez hozzátartoztak a különböző lobogók és zászlók. Újabban néhány egyházmegye szinte teljesen megszüntette használatukat. Visszaszorulásukat már évtizedekkel előbb jelezte, hogy néhol kikerültek a templomtérből, és a sekrestyében vagy félreeső benyílókban falhoz támasztva tartották őket. Korábban a lobogókat és a zászlókat használaton kívüli állapotban nagyrészt a templomtérben tartották. Rúdjukat a padokhoz erősített pántokba dugták, úgy álltak a padok között. Előfordult, hogy szalagokkal, virágokkal ékesítették őket.

Lobogó és zászló szavunk pontos jelentéstörténetének feltárásával még adós a tudomány. {7-346.} A néprajzi szerzők következetlenül váltakozva használják hol az egyik, hol a másik kifejezést. A népi megnevezési gyakorlattal egyezően zászlóként emlegetjük azokat a vallásos jelvényeket, amelyeknek selymét, szövetét az állami zászlókéhoz hasonlóan közvetlenül tartósan hozzáerősítették, hozzászegezték a rúdhoz. Lobogóként emlegetjük azokat a jelvényeket, amelyeknek selymét vagy szövetét egy fapálcához erősítették, és ez a lobogótartó keresztfa a lobogórúdhoz képest merőleges irányú. Következésképp a függőlegesen álló „lobogószár” kampójára akasztva vízszintes állású. A zászló tehát egy darabnak tekinthető, a lobogó viszont két darabból áll, amelyek bármikor könnyen összerakhatók vagy szétválaszthatók. A zászlók általában egyesületek, vallásos társulatok és az egykori céhek jelvényei voltak. Legtöbbször körmenetek alkalmával vették elő őket. Mögöttük haladtak azok, akik a képviselt közösség tagjai voltak. Az ilyen egyesületi és céhzászlók nemcsak szimbólumokként hatottak, hanem gonoszelhárító szerepet is tulajdonítottak nekik. A lobogókat legtöbbször magánszemélyek készítették és adományozták. Többségük fehér színű volt, de a különböző egyházi alkalmaknak megfelelően készültek piros, sárga, zöld és természetesen fekete színű lobogók is. A lobogókat körmenetek és búcsújárások alkalmával vitték ki a templomból. A 20. században azokon a vidékeken, ahol híres volt a népművészet, hímzett lobogókat is készítettek az egyházközségek asszonyai. Különösen látványosak a Kalocsa környéki templomok virágozott lobogói. Ugyanezt mondhatjuk a miseruhákról és az oltárterítőkről. A miseruhák szabását liturgikus szabályok írták elő, de díszítésükben tág teret kaphatott a népi díszítőkedv. A népművészetükről híres tájakon – különösen a 20. században – dúsan hímzett stólák, karingek, kazulák, palástok és oltárterítők készültek, amelyek nemcsak a sekrestyék polcain jelentettek értéket, hanem pompájukkal emelték az ünnepek fényét is.

Sok templomban voltak hordozható Mária-szobrok. Ezeket körmenetekben és búcsújárások alkalmával szűz lányok vitték a vállukon. A szobroknak külön ruhatáruk volt, és mindig az ünnepkörnek megfelelő ruhát viselték. Az öltöztetést „társulatos” asszonyok végezték. A szobrok gazdag ruhatára adományozások útján jött létre. A 20. század előtt az adomány nagysága főleg abban nyilvánult meg, hogy minél drágább legyen a ruha. Így sok selyem- és csipkeruha, valamint ezüst és arany ékszer került e ruhatárakba. A 20. században előtérbe került a népi hímzésű ruhák adományozása. Ugyanez vonatkozik a búcsújáróhelyek kegyszobraira is, amelyekről más helyen még szólunk.

Szórványos adatokból tudjuk, hogy évszázadokkal ezelőtt, de elszórva még a 20. században is, körmenetek alkalmával a baldachint mentés férfiak vitték. Jászapátin a díszes menték a hívők adományaiként a templom tulajdonában voltak.

A legújabb korban a templomberendezés javíttatása, valamint a templom tatarozása, rendben tartása az egyházközség feladata. Ezt a munkát vagy saját jövedelmeinek felhasználásával, illetve egyházmegyei támogatással végezteti el, vagy pedig gyűjtést szervez a hívek körében. A feudalizmus idején a községi és városi területek, hivatalok kötelességüknek érezték templomuk tatarozását, valamint a templomi felszerelések javítását. 1815-ben például Kecelen feljegyezték, hogy a templom megrongálódott supellátját (baldachinját) a község pénzén vitték el Kalocsára javítani. Hasonlóképpen a község vezetői szerveztek közmunkát a templom javításai és átépítése idején (Bárth 1984: 152, 188).

A templom napi takarítását legtöbb helyen a harangozó vagy egy fogadott asszony végzi. Nagy ünnepek előtt azonban sokan eljönnek az egyházközség asszonyai és lányai {7-347.} közül, hogy közös munkájukkal szépítsék templomukat. Sokan hoznak ilyenkor virágot az oltárokra és a szobrok elé.

A templom a nép vallásos életének központja, az egymást követő nemzedékek életének egyik fontos közösségi színtere. Itt zajlanak a keresztelések, elsőáldozások, bérmálások, esküvők, az emberi élet fordulóinak ünnepélyes és halálig emlékezetes szertartásai. Itt nyernek igazi értelmet a jeles napok ünnepei: a karácsony, a húsvét, a pünkösd és mások. Ezeket ugyan otthon is ünneplik, evéssel, ivással, áhítattal és szórakozással, de az ünnep hangulatát a templomi szertartás fénye, méltósága és magasztossága adja meg igazán. A templom közösségi hely. A régi parasztközösségek értékrendje és megítélése szerint bizonyos alkalmakkor, elsősorban a nagy ünnepeken a közösség tagjainak meg kellett jelenni a templomban. A távolmaradás a közösség hagyományos értékrendjében elítélendő magatartásnak számított. A templomban vizsgázott a közösség önmaga előtt, az egyén pedig társai előtt. A vizsga, a próbatétel anyaga a közösség hagyománya volt: viseletben, magatartásban, énekkultúrában. A fiatalok megmutatták, hogy már élnek, az öregek demonstrálták, hogy még élnek. A falusi, a tanyai vagy a mezővárosi község a templomban saját ünnepi arcát mutatta önmagának. A gyerekek bizonyíthatták jó vagy rossz magaviseletüket, tisztelettudásukat. A lányok és legények, részben egymásnak, részben a többi korosztályoknak tanúságot tehettek szépségükről, nyalkaságukról, illedelmes viselkedésükről, vallásos buzgóságukról. A középnemzedék megmutathatta, hogy méltán lépett az elődök nyomába. Érezhette, hogy ő a közösség életének lelke, fenntartója, a hagyomány letéteményese! Az öregek árgus szemekkel és fülekkel őrködtek életük ünnepi alkalmainak színterén. Mindent a saját értékrendjük mércéjével, a saját életükhöz mértek. Ugyanakkor a templom előtti beszélgetések során és a templombeli példaadásukkal bizonyították bölcsességüket, élettapasztalatukat.

A legtöbb falusi közösség íratlan szabálya szerint templomba nem illett későn érkezni, és nem illett onnan a szertartás befejezése előtt elmenni. Úgy kellett igyekezni útközben, hogy beharangozás előtt legalább 5–10 perccel megérkezzenek a templomba. Így jutott idő egy kis beszélgetésre. Beharangozás előtt ugyanis legtöbb helyen csak a nehezen álldogáló öregasszonyok mentek be a templomba. A többiek a templom előtt nemenként és kor szerint csoportosulva beszélgettek, természetesen olyan hangerővel és olyan témákról, hogy ne sértsék a hely szellemét. Ugyanígy beszélgettek a templom előtt mise után is. Néhol az volt a szokás, hogy az asszonyok bementek a templomba, és csak a férfiak várták meg kint a beharangozást.

A templomba lépve mindenki belemártotta ujjait a bejárathoz közel elhelyezett szenteltvízbe. Térdet hajtva keresztet vetett, majd helyére ment. Mielőtt a padba beült volna, ismét illett térdet hajtani és keresztet vetni. Kifelé jövet ugyanezt kellett csinálni fordított sorrendben. Ha valaki az utcán járva a templom előtt haladt el, kalapot emelt és keresztet vetett.

Nagyot vétett a közösség és az egyház szabályai ellen az, aki a templomban beszélgetett, nevetgélt, viháncolt, hátrafordult, ivott, részegen dülöngött, vagy nem megfelelően öltözködött. A délelőtti nagymisére mindenkinek a legjobb és a legszebb ruháját illett fölvenni. A délutáni litániára kevésbé értékes ruha is megfelelt. Bizonyos alkalmakkor a női ruhák színválasztásának tükrözni kellett az ünnep jellegét. Így például virágvasárnap, pünkösdkor, úrnapján a lányoktól és a fiatal menyecskéktől fehér vagy világos, üde színű ruhákat vártak. Adventban, böjtben nekik is inkább sötétebb tónusú ruhákat illett felvenni.

{7-348.} A templomi elhelyezkedés rendjéről több szó esett már a magyar néprajzi irodalomban, de mindannyiszor protestáns falvakban vizsgálódtak a kutatók (Kós 1972a: 244–246; Kresz 1975). A katolikus helységek templomi ülésrendjének alapos feltárásával még adós a magyar néprajztudomány. A protestáns egyházakkal ellentétben a római katolikus egyház nem szabályozta rendeletekkel a hívek templomi elhelyezkedésének rendjét. Ennek ellenére valószínű, hogy a nagy múltú katolikus falvakban ugyanolyan szigorú szabályok kötötték a templombéli helyfoglalást, mint a református vagy az unitárius helységekben. A legrégibb katolikus falvakban is fellelhetők nemzetségi ülésrend nyomai. Általánosnak tekinthető a nemek elkülönülése. Gyakori a generációk szerinti csoportosulás és a helyi társadalomban betöltött szerep szerinti elhelyezkedés.

Minden „szabályosan” épült templomban, tehát ahol a templom egyik végén volt a főbejárat, jobboldalt helyezkedtek el a férfiak, baloldalt pedig a nők. Elképzelhetetlen volt valaha, hogy nők a férfiak padjába, férfiak pedig a nők padjába üljenek. A további elhelyezkedési rendet nehéz általánosítani. Tájanként, néha helységenként más. Legtöbb helyen, az első padok és az apszis között álltak a gyerekek. Jobboldalt a fiúk, baloldalt a lányok. A nők padsoraiban néhol elöl ültek a lányok, majd a fiatal menyecskék, és hátul az öregebb asszonyok következtek. Más falvakban a lányok a kórus bal oldalán, a menyecskék a templomtérben a padok között álltak, és csak a korosabb asszonyok ültek. Különösen ott szerettek a templom közepén állni a fiatal menyecskék, ahol mutatós népviselet volt, például a kalocsai szállásokon. Itt a menyecskék keményített szoknyája megtört és összegyűrődött volna, ha leülnek a padba. Másrészt padban ülve nem látszott a viselet szépsége. A férfiak oldalán az első pad sok helyen üresen maradt az úrféléknek. Utána következtek a gazdák – kor és rang szerint. Legtöbbjüknek állandó helye volt, amelyet haláluk után a fiuk foglalt el. Hátrafelé haladva következtek a fiatalabb és a szegényebb gazdák. A közösség legszegényebb elemei a bejárati ajtó körül álldogáltak. A legények legtöbb helységben a kórusra húzódtak.

Az ünnepi körmenetek, különösen az úrnapi és a feltámadási körmenet rendjét egyházi előírások és helyi hagyományok szabályozták. A 19. század vége előtt, amikor a városokban a céhek és a különféle vallásos társulatok a saját zászlójuk alatt vonultak fel, különösen bonyolult volt és szinte helységenként különbözött a körmeneti sorrend (Barna 1982a: 334–335). A 20. században egyszerűsödött a helyzet. A falvakban bizonyára korábban is egyszerűbb volt a kép. A legtöbb katolikus falu nagy körmeneteinek sorrendje az alábbiak szerint alakult: elöl haladt a kereszt, amelyet legény vitt. Utána haladt négy vagy több lobogó, amelyet lehetőség szerint fehér ruhás, de legalábbis a legdrágább ruháikba öltözött lányok vittek. Előfordult fordított helyzet is. Egyes palóc falvakban a lobogókat férfiak vitték. A lobogók után következtek a gyerekek, akik az úrnapi körmenetben kosarakból virágot szórtak. A férfiak csoportja számított a menet gerincének. Őket a ministránsokkal körülvett baldachin választotta el az asszonyoktól, akikkel zárult a menet. (Vö. Németh L. 1885: 132.) Mivel a férfiak az oltáriszentség előtt haladtak, a pap áldásosztásakor megfordulva kellett letérdelniök.

Az elmúlt évszázadokban a templomnak gyakran volt védelmi funkciója is. Ha ellenség közeledett, a helység népe a templomkertbe futott össze, és ha voltak téglafalai a kertnek, ott igyekezett védekezni. Ahol az ilyen védekezés várható vagy gyakori volt, eleve erődszerűen építették meg a templom körüli falakat. Erdélyben szép példái maradtak meg az erődtemplomoknak. Itt nem csak falak épültek a templom köré, hanem bástyák is. A bástyákat nemcsak harcra használták, hanem értékeket is tároltak bennük. {7-349.} Sok példát ismerünk arra, hogy a falu népe a templomerőd bástyáiban tartotta a szalonnákat és más húsokat, hogy azok védett helyen legyenek. Ha égett a falu, a lakosok elsősorban a templomot igyekeztek megmenteni, hogy Istent ezzel kiengeszteljék. A nagy törökdúlás idején sokszor a védekezés lehetőségének reménye nélkül is a templomba futott a falu népe, bízván abban, hogy ott megmenekül. A feudális jogfelfogás szerint, ha menekülés közben templomba futottak, ott nem érhette őket bántódás. Ezt a templomi védettséget hívták latinul asylumnak. Sok betyár és más bűnöző élt vele még a 18. században is.

A templomnak és a templomi tárgyaknak nagy szerepük volt a magyar parasztság néphitében és babonás cselekedeteiben, mivel a templomnak és a templomi tárgyaknak különleges szentelmény jelleget tulajdonítottak. Néhány jellemző példa: Ha a szobát a templomsöprűvel söprik, szerencsét hoz a házra. Templomban talált szöget kell verni az ól gerendájába, hogy a boszorkányok ne árthassanak a jószágnak. Ha fáj a marha szája, meg kell benne forgatni a templom kulcsát. Az ellős állatokat olyan vasról kell itatni, amelyet a templomban találtak. Ha templomból származó port tesznek a méhkas alá, idegen méhek nem lopják el a mézet. A nyavalyatörős beteget a templom porával kell meghinteni, esetleg szentelt tömjénnel ajánlatos füstölni. Ha a görcsös ember kezét-lábát olyan húrral kötik meg, amelyen templomban muzsikáltak, meggyógyul. Ha valaki a kihúzott fogát a templom valamelyik szögletébe dobja, többet nem fáj a foga. Akinek fáj a dereka, menjen el három hajnalban a templomhoz, és öt Üdvözlégy elimádkozása után dörzsölje hátát a templom négy sarkához. Közben mondja: Akkor fájjon az én hátam, amikor ismét idedörgölöm.” – Ha valaki nehezen hal meg, papi ruhát vagy a templom kulcsát kell a párnája alá tenni.

HARANG

A harang és a harangszó elválaszthatatlan a régi magyar falvak és mezővárosok népének vallásos életétől. A harang zúgása hívott, figyelmeztetett, jelzett, hírt adott. Hívott a templomi szertartásokra, figyelmeztetett az egyéni ájtatosság és az ima elvégzésére, alkalomadtán jelezte a veszélyt, hírt adott az élet nagy fordulóiról, elsősorban a halálesetekről.

A 20. századi Magyarország harangjainak nagy többsége a templomok tornyában szólt. Egy részük azonban haranglábra, harangtoronyba került. A korábbi évszázadokban valószínűleg gyakoribbak voltak az ilyen templomon kívül szóló harangok. A harangtornyok és a haranglábak egy része a templom mellett állt. A 19–20. században sok haranglábat állítottak fel olyan tanyai vagy falusi iskolák mellett, amelyekben rendszeresen miséztek. Állhattak a haranglábak magánosan is olyan kis falvakban és szálláscsoportokban, ahol nem volt se templom, se misézésre használt iskola.

Katolikus falvakban és városokban – szertartásoktól és halálesetektől függetlenül – naponta legalább háromszor harangoztak: hajnalban, délben és este. A hajnali és az esti harangszó ideje évszakonként változó. A hajnali harangszó eredete a 15. századba nyúlik vissza. Az esti, úrangyalára való harangozást az 1309. évi udvardi zsinat már régi szokásként említette. A 16. században átmenetileg kiment a divatból, de a jezsuiták felújították. A déli harangszó a török felett aratott 1456. évi nándorfehérvári magyar győzelem emlékét hirdeti az egész katolikus világban.

{7-350.} A reggeli, a déli és az esti harangszó hallatára az emberek a házakban és a határban egyaránt abbahagyták a munkát. Levették kalapjukat, elimádkozták a Miatyánkot és az úrangyalát.

Misére háromszor harangoznak. Misekezdés előtt félórával és negyedórával egy-egy hívogatót húznak, a mise kezdetén pedig beharangoznak. Mise közben általában úrfölmutatáskor szólal meg a harang.

Ha a templom hívei közül valaki meghal, a kis lélekharangot szólaltatják meg. Ennek csengése adja hírül a határban dolgozóknak a szomorú eseményt. A halál és a sírba tétel közötti időben a rokonok vagyoni helyzetének, áldozatkészségének és a helyi szokásnak megfelelő gyakorisággal harangoznak a halottra. A harangozási alkalmak és az egyszerre megszólaló harangok száma, a harangozások időtartama függ a halott nemétől, korától, vagyoni helyzetétől, a rokonok kívánságától, a faluközösség elvárásától, a halál fajtájától. A halottra húzott harang szava rendhagyó időben hallatszik, és mindig elgondolkozásra készteti a hagyományos életet élő paraszti közösségek tagjait. Az emberek a halottra gondolnak. A beszélgetők felidézik életútját, szenvedéseit, jobb sorsot kívánnak neki a másvilágon. A temetés alatt, amíg a menet a falun végighaladt, szólt a harang. Úgy tartották, a halottat kikíséri a harangszó. A népi humor szerint a szegényt kísérő harang ezt mondja: Nem volt itt kincs, csak fakilincs! A gazdag embert viszont a drága pénzen megfizetett nagyharang így búcsúztatja: Sok volt, sok volt, csak volt! (Kovács M. 1919: 14). Kiskunmajsai hagyomány szerint a szegény embert búcsúztató kisharang vékony hangja azt hirdeti: Inge-gatyája! Inge-gatyája! A gazdag embert búcsúztató vastag hangú nagyharang pedig azt mondja: Földje-tanyája! Földje-tanyája! Barnagulyája! (Csík 1986). A tréfás harangszó-magyarázatoknak se szeri, se száma. Sok adat vall arról is, hogy a harangszóból hajdan időjárási változásokra is következtettek (Lukács 1987).

A harangszó megtisztelő és híradó jellegével egyaránt összefügg, hogy hajdan a falvakba érkező urakat, hadvezéreket és más jeles vendégeket, így például a vizitációra, bérmálásra érkező püspököt harangzúgással fogadták. A kegyhelyeken harangzúgással fogadnak minden érkező búcsúskörösztöt. A búcsúsok ilyenkor átérzik a tiszteletükre húzott harang zengésének nagyszerűségét. Meghatódnak, sokan sírnak, mások a büszke örömtől a megszokottnál jóval erősebb hangon énekelnek.

Országszerte elterjedt szokás volt, hogy vihar közeledtével harangoztak. Úgy képzelték, hogy a megszentelt harang zúgása elűzi a gonosz lelkeket, amelyek a vihar képében jelennek meg. Árvíz, tűzvész esetén vagy ellenség közeledtével általában félreverték a harangot. Előfordult azonban, hogy külön tűzharangot tartottak, amely csak tűz esetén szólalt meg.

Némelyik városban és faluban különleges időpontokban is harangoztak. E harangozások régi események és fogalmak emlékét őrzik. Szegeden minden év március 12-én hajnalban egyórás harangzúgás emlékeztet az 1879. évi nagy vízre. A pesti belvárosi templomban éjjel 3 órakor felhangzik a pestis-harangszó.

Ahol nem volt templom vagy misézésre is használt iskola, ott a magában álló harangláb nagy szerepet kapott a népi vallásosság világában. A kalocsai szállások harangjai vasárnaponként gyülekezésre szólították az asszonyokat, hogy a szállásokon felállított Mária-képeket körbeülve és -térdelve előimádkozójuk vezetésével megtartsák ájtatosságukat.

Hegyszentmárton baranyai magyar faluban, ahol nincs templom, halottak napján este {7-351.} a férfiak összegyűltek a harangtorony körül. A közeli házakból rőzsekévéket hordtak ide, amelyeket meggyújtottak. A lángok a purgatórium tüzét idézték. Amíg égett a tűz, minden férfi harangozott egy verset a családjáért. Így több óráig is szólt a harang. Ezután a szegényeknek adományokat gyűjtöttek (Bálint S. 1977: II. 435).

TEMETŐ

A temető néprajzi szempontból sokféleképpen tanulmányozható. Alábbiakban a temetővel csak mint a nép vallásos életének egyik színterével foglalkozunk.

A vallásos élet fontos temetőbeli alkalmainak számítottak a katolikus temetések. A régi magyar parasztközösségekben a falu apraja-nagyja kivonult egy-egy temetésre. A halál közelségének rettenete fokozottan nyitottá tette a lelkeket a papi beszéd intelmeinek befogadására. Az esemény emlékének maradandóságát elősegítette a szabadtéri közös imádkozás és éneklés. A temetés befejezése után legtöbben nem indultak vissza azonnal a faluba, hanem felkeresték saját hozzátartozóik sírját, és mondtak mellette néhány Miatyánkot és Üdvözlégyet.

Közös temetőbeli ájtatosság volt a nagypénteken tartott temetőbeli szertartás, amelyet a pap vezetett. A résztvevők a temetőbeli kápolnánál vagy a keresztnél imádkoztak, és oda is tértek vissza. Útközben zárt menetben fekete lobogók mögött haladtak. A bukovinai Andrásfalván mindenszentek délutánján indult ünnepélyes körmenet a pap vezetésével a templomból a temetőbe. A résztvevők közösen imádkoztak a temető négy sarkában. Kezükben kis gyertya égett. Visszafelé is együtt mentek a templomig (Bálint S. 1977: II. 438).

A 20. században általánosnak mondható, hogy október utolsó napjaiban mindenki rendbe hozza és fölvirágozza hozzátartozóinak sírját, és halottak napján az élők többsége kivonul a halottak birodalmába. Mindenki a hozzátartozóinak sírja körül álldogál, térdel, ül, gyertyát éget és imádkozik. A sírok november eleji felvirágozása és a sírkeresztek megkoszorúzása viszonylag új szokás a magyar katolikus nép körében. Mintegy másfélszáz évre nyúlik vissza.

Öregebb asszonyok rendszeresen látogatják hozzátartozóik sírját. Akár hetente kijárnak a temetőbe. Gondozzák a sírokat, és hosszan imádkoznak mellettük.

Országszerte elterjedt szokás volt halottak napján a szegények és a koldusok megvendégelése. Ennek egyes mozzanatai a temetőhöz kötődnek. A régi szegedi asszonyok halottak napján mindenszentök-kalácsot vagy kúdúskalácsot sütöttek, és azt a temetőbe menve a temetőkapu mellett álldogáló koldusoknak kiosztották azzal a kéréssel, hogy emlékezzenek meg a család halottairól. Különböző ételek sírokra rakása inkább a délszláv és a délszláv eredetű lakosság körében volt szokás, de előfordult például a felföldi Vizsolyban is (Juhász Á. 1976).

A temető, illetve a temetőben pihenő halottak tiszteletével függött össze, hogy a temető mellett járva az emberek megemelték kalapjukat vagy keresztet vetettek. A búcsújárók is megálltak a temetők mellett, hogy ott helyhez illő imádságokat és énekeket mondjanak.

Meglehetősen töredékes emlékek maradtak ránk a temetőben járt hajdani kultikus táncokról, amelyeket az egyház rendre üldözött (Réthei Prikkel 1924: 93–100).

{7-352.} KÁLVÁRIA

A római katolikus lakosságú települések egyik kultikus helye a kálvária. A kegyhelyeken szinte elmaradhatatlan. Legtöbbször hegyre, magaslatra épült a falu vagy város szélén. Gyakran kapcsolódik temetőhöz. A kálvária legtöbbször hosszúkás alakú, gyöpös terület, amelynek két hosszanti oldalán hét-hét, összesen tizennégy stáció helyezkedik el, a bejárattal ellentétes végén pedig rendszerint magaslaton kálváriakápolna épült, illetve Krisztus és a két lator keresztjei állnak. Ritkábban előfordul félkör alakú kálvária is. Van, ahol kanyargós hegyi utat követ a stációsor. A stációk általában téglaoszlopok, esetleg kápolna alakú kis fülkék, az elmaradhatatlan fakereszttel, valamint Krisztus szenvedéseinek egy-egy jelenetét ábrázoló képpel vagy domborművel. Az egymást követő stációképek távolsága és elhelyezésének rendje változó, mivel azt az egyházi törvények nem írták elő. Általánosnak mondható elvárás volt az egyház részéről, hogy a keresztutat járó hívő minél többet gyalogoljon. Ezáltal testi fáradságával is érezze Krisztus keresztvivő útjának gyötrelmeit. Akadtak olyan kálváriák, ahol a stációk sorrendje folyamatos, egymás után következő, miként a templomok oldalfalain. Gyakoribb volt a cikcakkos útvonalvezetés. Ilyenkor a sorrendben egymást követő stációk az ellenkező oldal sorában álltak. A keresztútjáróknak állandóan egyik oldalról a másikra kellett átjárni, minek következtében útjuk hossza jelentősen megnövekedett. Előfordult olyan különös rend is, mint Andocson, ahol először folyamatosan haladva fel kellett menni a híveknek a hegyre, mert ott volt az első stációoszlop. Onnan indultak lefelé. Az egyik oldalon jöttek le a hetedik oszlopig, majd a másik oldal stációit végigjárva újra felkapaszkodtak a hegyre. Végezetül folyamatosan haladva legyalogoltak a völgybe.

A kálváriák elterjedése és használata összefügg azzal a gondolattal, hogy a keresztény ember legalább jelképesen járja végig Krisztus szenvedéseinek útját a pilátusi ítélettől a sírba tételig. Európában a 15. század elejétől állítottak kálváriákat. Magyarországon a 17. század közepén épültek az első ismert kálváriák, mégpedig Nagyszombat környékén (Szilágyi 1980: 12). A kálváriaállítások legfontosabb korszakának Európa-szerte, így Magyarországon is a 18. századot tekinthetjük.

A stációk száma a 18. századig változó volt. Előfordultak ötstációs, hétstációs változatok. A tizennégy stációs forma a 16. század végétől terjedt, és fokozatosan a leggyakoribbá vált, de európai viszonylatban sem lett kizárólagos. Az 1731-ben hivatalosan is jóváhagyott, tizennégy stációs keresztút a következő jeleneteket tartalmazza:

1. Jézust halálra ítélik

2. Jézus magára veszi keresztjét

3. Jézus először esik el a kereszt súlya alatt

4. Jézus találkozik anyjával

5. Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet vinni

6. Veronika kendőjét nyújtja Jézusnak

7. Jézus másodszor esik el a kereszt terhe alatt

8. Jézus a jeruzsálemi asszonyokkal találkozik

9. Jézus harmadszor roskad le a kereszt terhe alatt

10. Jézust megfosztják ruháitól

11. Jézust keresztre feszítik

12. Jézus meghal a keresztfán

{7-353.} 13. Jézust leveszik a keresztről és anyja ölébe fektetik

14. Jézust a sírba teszik.

A stációkhoz kapcsolódó imákat és énekeket a 18. századtól népszerűsítették a különböző imádságoskönyvek. Kialakultak kéziratos ima- és énekváltozatok is, amelyek főleg búcsújárások idején kerültek elő.

Keresztutat általában csoportosan, pap vagy előénekes vezetésével jártak az emberek, de előfordult magányos keresztútjárás és kálváriai imádkozás is. A kereszttel, lobogóval keresztutat járó menet elején haladtak a férfiak, hátul pedig a nők. Közöttük ballagott a pap vagy az előénekes. A stációk előtt letérdelve imádkoztak. A kálváriáknak elsősorban a húsvét előtti nagyhéten volt nagy szerepük a katolikus vallásos gyakorlatban. Ilyenkor naponta jártak keresztutat a pap vezetésével minden faluban. A búcsújáróhelyek kálváriái elsősorban a szentbúcsúk idején váltak a népi vallásosság fontos fórumaivá. A kegyhelyen tartózkodás idején valamennyi búcsúscsapat számára elmaradhatatlan volt a stációjárás.

SZABADTÉRI KERESZTEK, KÉPOSZLOPOK ÉS SZOBROK

Magyarországon gonoszűző célzattal már a középkori évszázadokban is állítottak kőkereszteket, elsősorban útkereszteződések mellett. A keresztállítás szokása különösen a 18. századi, barokk időkben vált igazán gyakorivá. A jobbágyfelszabadítás után a magyar parasztság anyagi ereje is gyarapodott ahhoz, hogy a kőkeresztek építésének költségét viszonylag könnyen viselni tudja. Ezért különösen sok útszéli keresztet állítottak a 19. század második felében. A ma álló keresztek többsége ebből az időből való.

A keresztállítás már önmagában is jellegzetes vallásos megnyilatkozás. Szabadtéri keresztjeink nagy többségét nem az egyház állíttatta, hanem a hívek fizették költségüket. Az egyház csak felszentelte, megáldotta az egyéni buzgóságból állított kereszteket. A szentelés nagy ünnepséggel, a helyszínen bemutatott misével és prédikációval történt (Fekete J. 1984: 90). Az új keresztnek Szegeden keresztapát és keresztanyát is választottak (Bálint S. 1977: I. 349). Legtöbben fogadalomból, hálából emeltettek keresztet házuk előtt, birtokuk végében, illetve útkereszteződés mellett. Az ilyen kereszteket legtöbbször arról a személyről vagy családról nevezte el a nép, aki állíttatta. Néha az egyéni áldozatkészség kevésnek bizonyult, ezért több ember, esetleg az egész faluközösség adakozására volt szükség egy-egy kereszt fölállításához. A keresztek egy része régi sorscsapások emlékét idézi. Ez gyakran elnevezésükben is tükröződött, így például van pestisköröszt, sáskajáró köröszt stb.

A falubeli és határbeli keresztek gondozása, tisztítása, virágozása az alapító család, vagy ennek kihalása, esetleg elköltözése után a környéken lakók feladata volt. Leginkább asszonyok, lányok viselték gondját a kereszteknek. Általában szombati napon vittek hozzájuk virágot. Halottak napján gyertyát égettek a tövükben.

Az útszéli feszület tisztelete és megbecsülése általánosnak mondható a magyar katolikusság körében. A kereszt előtt elhaladó férfiak rendszerint megemelték kalapjukat, a nők pedig keresztet vetettek. Egyéni ájtatosságként sokszor előfordult a kereszt előtti magános imádkozás. Néha több asszony, vagy egy egész rózsafüzér-társulat együtt kereste föl a keresztet, hogy koszorút helyezzenek el rajta, és elé térdelve többek között esőért könyörögjenek. Baranyában, mindenszentekkor a virágokon és az égő gyertyán {7-354.} kívül apró pénzdarabokat is raktak a keresztek elé. Ez a szokás a halottak napi alamizsnaosztásra vezethető vissza. Ugyancsak Baranyából ismerjük azt a szokást, hogy a feszületek tövében lévő Mária-szobrokat jámbor asszonyok mindenszentek napján felöltöztetik (Tüskés 1980: 109).

Fontos szerep jutott a nép vallásos életében azoknak a kereszteknek, amelyek a búcsújárások útvonalába estek. Ezeket a búcsúsok énekkel és imákkal köszöntötték. Így hagyományos megállói, állomásai voltak a zarándokútnak.

A változó időpontú áldozócsütörtök előtti hétfőt, keddet és szerdát körösztjáró napoknak nevezte az egyház és a nép egyaránt. Ezeken a szép májusi napokon a hívők papjuk vezetésével kereszttel és lobogókkal körmenetszerűen, harangzúgás közepette kivonultak a határ egy-egy keresztjéhez, annak emlékezetére, hogy Krisztus kivezette tanítványait az Olajfák hegyére. A keresztnél és útközben énekeltek, imádkoztak. A baranyai Husztóton Szent Antal napján is ment körmenet a keresztekhez (Lonovics 1865: I. 260; Tüskés 1980: 110).

A távoli szegedi tanyák lakói vasárnaponként ritkán mehettek templomi misére. Ezért számukra jó időben útszéli kereszteknél, majd tanyai iskolákban tartottak misét. Az összegyűlt tanyasiak a misét bállal kötötték egybe. Vidám szórakozásukat misebálnak nevezték (Bálint S. 1957: II. 161).

A kereszthez hasonló tiszteletben részesültek az út menti fülkeszerű képoszlopok, gyakori nevükön Mária-képek, valamint a különböző szentek faluszéli és határbeli szobrai. Utóbbiaknál elsősorban a szent ünnepén imádkoztak. Templom nélküli településeken a fülkeszerű képoszlopok esetenként kápolna alakú épületté nőttek, amelyben oltárt is lehetett állítani. Vasárnap délután ezeknél a Mária-képeknél és kápolnáknál gyűltek össze az asszonyok, hogy elvégezzék közös jámbor ájtatosságukat.

CSODÁKKAL FELRUHÁZOTT HELYEK, FÁK, FORRÁSOK

Magyarország minden vidékén előfordultak olyan helyek: fák, sziklák, ligetek, de leginkább források, amelyeket egyházi jóváhagyás nélkül is tisztelt a nép, mivel csodás gyógyulásokat és csodás jelenéseket álmodott oda. Az egyháznak néha hadakozni kellett azért, hogy megszüntethesse egy-egy ilyen hely tiszteletét.

A csodás hírű források legtöbbször búcsújáróhelyekké váltak. Ezért a búcsújárás kapcsán írunk róluk.

Figyelemre méltó az a 17. századi adat, amely szerint a csáktornyaiak újhold péntekén egy régi lipa (hársfa) alá jártak imádkozni. Az összejövetelt nagy áldomással kötötték össze, amelyen a plébános alamizsnát gyűjtött és misét mondott (Vajkai 1942: 133). A Veszprém megyei Németbánya határában még 1940 táján is állt egy szentképekkel teleaggatott, korhadt törzsű öreg bükkfa, amelyből a helyi hagyomány szerint valaha vér folyt. A falubeliek rendszeresen kijártak e fához imádkozni. Virágokat is helyeztek el tövében (Vajkai 1942: 134).

PAP

Hagyományos paraszti életformát élő katolikus falusi és mezővárosi társadalmakban valóságos értelmet kapott a pásztorról és a nyájról szóló evangéliumi példázat. A pap ténylegesen pásztora volt a rábízott nyájnak. A jó, pap nemcsak lelkileg gondozta és vezette híveit, hanem a mindennapi életben is segítette, tanította, orvosolta egyházközségének népét. A rendhagyó eseteket leszámítva a hívek tisztelték papjukat. Kalaplevéve köszöntötték, sőt régebben kezet csókoltak neki. A pap vezető szerepét egy-egy parasztközösség életében a fennálló hatalom is támogatta, később pedig a szokásjog biztosította.

A pap tartása, fizetése a feudalizmus korában az egyházközség tagjainak kötelessége volt. A 18. században részletes kontraktusokban állapodott meg a falu és papja arról, hogy a lelkipásztornak mi lesz a járandósága. A kialkudott jövedelmet a rendszeresen ismétlődő Visitatio Canonicában is rögzítették. A falvak általában meghatározott menynyiségű búzát, faggyút, hízó disznót, baromfit, ingyenmunkát adtak papjuknak. A 19. századra fokozatosan nőtt a földjuttatás mértéke. Emellett természetesen a papnak járt a párbér, ezen kívül a stóla, vagyis a szentségek kiszolgáltatásáért, például esketésért, temetésért szedett díj, valamint a sedecima, vagyis az egyházi tized egytizenhatoda. A jobbágyfelszabadítás után, a birtokrendezések, tagosítások során a legtöbb katolikus falu határában jelentős földdarabot mértek ki a helyi egyház számára. Néhol 40–50–100 holdat is kitett a legtöbbször papföldként, paptagként emlegetett terület. A földet általában bérbe adták vagy részibül műveltették a plébánosok. Ebben az időben a párbéren és a stólán kívül e föld haszna jelentette a plébános legfontosabb jövedelmét.

A régi falusi papok igyekeztek látószögükben tartani híveik életének minden mozzanatát. Nemcsak ünnepnapokon figyelték, alakították viselkedésüket és cselekedeteiket, hanem a munkás hétköznapokon és a vigasságok idején is igyekeztek jelen lenni az emberek életében. Egyéni oktatással, korholással, fenyegetéssel, esetleg kiprédikálással akarták jó útra téríteni a vétkeseket. Szokásokat üldöztek ki a divatból és új szokásokat honosítottak meg. Némelyik agilis pap, ha több évtizedig működött egy faluban, tartós hagyományt teremthetett a vallásos életben, énekkultúrában, az emberi élet és az esztendő népszokásaiban, sőt még a viseletben is. A kalocsai szállásokon például a 20. század első felében hagyományosan vasárnap tartották a lakodalmakat. Ez nem túl gyakori a magyar nyelvterületen. A vasárnapi lakodalomtartás szokása e tájon Szombathy Sándor szakmári plébánosnak köszönhető, aki a 19. század utolsó harmadában elrendelte, hogy hívei ezentúl vasárnap tartsák a lakodalmakat. Erre azért volt szükség, mert előzőleg szombaton volt a lakodalom, de ilyenkor a vasárnap reggelig vigadozó hívek vasárnap délelőtt nem jöttek templomba (Bárth 1975: 143). A pap hagyományformáló szerepének legismertebb példája a mezőkövesdi ragyogók nyilvános elégetése 1924 hamvazószerdáján. A cifrálkodó mezőkövesdi asszonyok meggyőzésében, a viseletdarabok díszítésmódjának megváltoztatásában nagy jelentősége volt annak, hogy a mezőkövesdi katolikus papok kitiltották a templomból a drága ragyogókkal ékesített ruhákat (Hofer–Fél 1975: 51–52).

A legtöbb katolikus falu iskolájában a pap végezte a hitoktatást. Ezen gyakorlatilag {7-356.} minden gyerek részt vett. Következésképp a papnak a falu népére gyakorolt nevelő, tanító szerepe már a gyermekek nevelésével elkezdődött. Ugyanakkor ez a gyermekkorban kialakított papfélő szemlélet kihatott az emberek felnőttkori magatartására is.

MESTER, KÁNTORTANÍTÓ

A katolikus falvak feudalizmus kori tanítóinak elsőrendű feladata az volt, hogy istenfélő, buzgón vallásos, a templomi énekeket és imákat jól ismerő parasztokat neveljenek. E követelmények, az átadandó tudományos ismeretek bővülése mellett, gyakorlatilag megmaradtak a 20. század közepéig. A tanító tehát már gyermekkorban, az iskolai években jelentősen befolyásolta a mindenkori falu leendő felnőtteinek vallásos tudatát, szokásait és magatartását. Kántorként azután még inkább megmutatkozott hagyományformáló szellemi vezető szerepe. Egy-egy kántor, ha több évtizedig működött valamelyik faluban, hosszú időre meghatározta a falu népének énekismeretét, éneklési módját és esetleg bizonyos vallásos szokások rendjét is (Barna 1984).

VILÁGIAK ÉS AZ EGYHÁZI KÖZSÉG

Az újkori magyar katolikus falvak többségének életéből látszólag hiányzott a református egyházak presbitériumához hasonló önigazgató testület. A kutatás még nem tisztázta kellőképpen, hogy mi volt helyette. A napjainkban megszokottnak tűnő katolikus egyházközségi szervezet és az élén álló egyházközségi elnök új jelenség a magyar egyháztörténetben. Az első egyházközségi szervezetek a 20. század elején jöttek létre, többségük pedig az 1920-as években alakult. Hagyományőrző református helységekben a politikai község esküdtjeinek tanácsa és az egyház presbitériuma általában ugyanazokból a módos gazdákból került ki. Az érdekeltek egyik alkalommal esküdtként, másik alkalommal presbiterként üléseztek. Úgy látszik, hogy a legtöbb 18–19. századi katolikus faluban megelőzték ezt a kettősséget és hivatali átfedést. Ha egyvallású volt a település, a politikai község tanácsa határozott sok egyházi vonatkozású kérdésben is. A község és az egyház nem váltak el egymástól. Az esküdtek voltak a politikai község legbefolyásosabb emberei, így nyilvánvalóan ők voltak azé az egyházé is, amelyhez a község népével együtt tartoztak. 1848 előtt a falusi egyházak kiadásait általában a politikai községek fedezték. Ha 18–19. századi tanácsi jegyzőkönyveket lapozgatunk, láthatjuk, hogy az egyházinak nevezett gondok megoldásában mennyire részt vett a politikai község vezető testülete. Az esküdtek határozták meg a plébános és a mester járandóságát. Harangozót, templomszolgát, toronyóra-felvigyázót fogadtak. Ha az egyháznak szüksége volt valamire, például javítani kellett a templom tetejét, vagy közmunkával mélyíteni kellett a temető árkát, akkor a plébános előterjesztette a kérést a falusi bírónak, aki az esküdtekkel döntött az ügyben. A község tanácsa rendszeresen ítélkezett a faluban előforduló kisebb vétségek ügyében. E vétségek jelentős része olyan volt, amely az egyház törvényeit, előírásait sértette, például káromkodás, paráználkodás stb.

Néhány elszórt adat sejteti, hogy a mai hivatalos egyházközségi szervezet megszületése előtt is voltak a katolikus falvakban olyan szervezetek és személyek, akik a nép és a pap között álltak. Feleltek a vallásos élet rendjéért, az egyházközség, illetve a pap és a {7-357.} templom jövedelmeinek biztosításáért, hű kezeléséért. Ezek a személyek bölcsességük, módosságuk miatt a nép választott közösségi vezetőinek számítottak, ugyanakkor élvezték a pap bizalmát is. Sajnos a magyar történeti és néprajzi kutatás adós a vallási önigazgatás községi tisztségeinek és szervezeteinek feltárásával, bemutatásával. Jól mutatja ezt az egykori tisztségek nevének tartalmi meghatározatlansága és sokféle jelentése. Jellemző példa az egyházfi kifejezés. Petőfi A helység kalapácsának fondor lelkületű egyházfia révén az egyházfi foglalkozásnév a magyarság többségének tudatában egyet jelent a templomszolgával, sekrestyéssel, esetleg a harangozóval. Holott 17–18. századi adatokból gyanítható, hogy egyes helyeken köztiszteletben álló községi vezető volt, aki a jobbágyi szolgáltatások alól is mentesült. Módos gazdaemberek is viselték ezt a nehezen meghatározható feladatkörű tisztséget. Miként alább látni fogjuk, a Székelyföldön az egyházfi a régi egyházközség köztiszteletben álló vezető személyisége volt. Ugyanezt írhatjuk a szindikus tisztségnévről is. Néhol ez a kifejezés is templomszolga értelmű, másutt tisztes gazdaemberre vonatkozik, aki a község vallásos életének felügyelőjeként, a nép és a pap közötti közvetítőként tűnik fel a homályos és elszórt adatokban. Keveset tudunk a régies csengésű templomatya és templombíró kifejezések jelentéséről. További kutatásoknak kell tisztázni e fogalmak tartalmát. Művelődéstörténeti és néprajzi szempontból különösen fontos a templombíró kifejezés, mivel a vele jelzett tisztség jól beilleszkedik a paraszti önigazgatás malombírótól a borbíróig terjedő sokféle bírójának sorába.

A 16–17. században a Székelyföld katolikus falvaiban a híveknek volt autonóm, önigazgatású szervezete, amelyet megyének neveztek. Előzményei visszanyúlnak a 15. századba. Ma még nem tudjuk, hogy e szervezet belső fejlődésű székely sajátosság-e, vagy pedig a magyar nyelvterület más tájairól erre az időre már visszaszorult, illetve a tudomány által még fel nem tárt reliktum jelenség. A megyeként emlegetett székely egyházközségek néha egy, máskor több szomszédos politikai község népét foglalták magukba. Vezető testületüket, a megyeszéket, a megyebírák és az egyházfiak, vagy más néven szentegyházfiai alkották. A megyeszék elnöke a főmegyebíró volt. Tagjait a megyeülés választotta meghatározott időre. A megyebírák feladata volt az egyházközség vagyoni ügyeinek intézése, a hívek erkölcsi felügyelete, fegyelmezése, alkalmanként büntető ítéletek meghozatala. A megyeszék határozatait a szentegyház fiai hajtották végre. A megyeszéknek a pap felett nem volt fegyelmi hatalma. A megyebírák és az egyházfiak gondoskodtak a pap és a deák bérének beszedéséről, átadásáról, az egyházi oktatási épületek felépítéséről, karbantartásáról, az alapítványok és az egyházi javadalmi vagyonok kezeléséről, a plébánia földjeinek műveltetéséről. A megyék szervezeti felépítését, jogait és belső rendjét számos 17. századi székely statútum és falutörvény megörökítette (Veszely 1860: 20; Endes 1935: 244–246; Imreh I. 1983).

A TEMPLOM ÉS A VALLÁSOS ÉLET TÁRSADALMI AKTIVISTÁI

Az Esztergom megyei Bényen jegyezték föl a tisztilegények és a tisztileányok választásának szokását, amely korábban valószínűleg más vidékeken is előfordulhatott. A szokás lényege, hogy minden évben pünkösdkor négy legényt és négy leányt tisztilegényekké és tisztileányokká jelölt és hirdetett ki a plébános. A jelöltek általában a gazdák gyerekei közül kerültek ki. Egy volt közülük a bíró és a bíróné. Kettő-kettő a polgár és polgárleány, {7-358.} egy pedig a táncmester és a táncmesterné. A tisztilegények szervezték meg a többi legény templomi munkáját. Felügyeltek a templomban, a körmeneteken és a táncokon. Nagy ünnepeken gondoskodtak a templom feldíszítéséhez szükséges zöld ágakról. Sátoros ünnepeken ők ministráltak. Ők vitték a baldachint, és ők jelölték ki a lobogóvivőket. Vitték a megholt legények és leányok koporsóját. Ők kezdték a táncot. Ők rendezték a mulatságokat. A tisztileányok felügyeltek a többi lányra. Szombatonként és ünnepek előtt kitakarították a templomot, letörölgették a padokat, szobrokat, felvirágozták az oltárt. Nagy ünnepeken az oltár előtt álltak, körmeneteken a baldachin előtt mentek és virágot szórtak. Holt legény- és leánytársuk koporsója előtt égő gyertyát vittek. A tisztilegények és tisztileányok intézménye a legénybíróság egyházias változata (Novák J. L. 1913: 37).

A Mária-lányok intézménye elsősorban azokon a tájakon virágzott, amelyek jelentős mértékben hozzátartoztak egy-egy búcsújáróhely vonzáskörzetéhez. Dám Ince kutatásai és közlése alapján legalaposabban a mátraalji palóc Mária-lányok, Mária-legények és Mária-dajkák szerepét, tevékenységét ismerjük (Dám 1944: 13–36).

Mária-dajkának azt a fölöttébb vallásos és erényes életű öregebb asszonyt nevezte a palóc nép, aki a körmenetekben vitt és a templomban tartott Hordozó Máriát gondozta, öltöztette, „dajkálta”, a Mária-lányokat szervezte, vezette, irányította. Nevezték Mária-mamának, Mária-anyának, dékánné-asszonynak, dékány-asszonynak is. Utóbbi megnevezései arra utalnak, hogy ő volt az előimádkozók karának a feje, dékánja. Következésképp kiváltsága volt a Mária-gondozás. Ő irányította a templom feldíszítését. Pénzt gyűjtött jámbor célokra. Ellenszolgáltatás nélkül mosta és varrogatta az egyházi ruhákat. Kezelte a Mária perselyét, vagyis azt a pénzt, amelyet a hordozható Mária-szobor díszítésére és fenntartására használtak fel. A Mária-dajka feladata volt a Mária ládájának őrzése, amelyben a Mária ruháit tartották. Népi ájtatosságok idején ő gyújtotta meg a gyertyákat a Mária-szobor előtt. A körmenetben kiváltságos helye volt. A Hordozó Mária mellett vagy után haladt. A fehérbe öltözött Mária-lányok között feketéllett a ruhája. A Mária-dajkát a pap választotta ki a legvallásosabb és a feladatra legalkalmasabb asszonyok közül. Előfordult, hogy a tisztség anyáról lányára szállt. A Mária-dajkát a faluban tisztelték. Gyakran kértek tőle tanácsot lelki dolgokban. A búcsúvezetőhöz és más „szentemberhez” hasonlóan a nép egyik vallási vezetőjének számított.

Egyes falvakban, például Gyöngyöshalászon Szent Anna szoborszékét is végighordozták a körmeneteken. Itt Szent Annának külön dajkája és hordozó leánygárdája volt. Külön dajka öltöztette és szervezte a kis zászlókat hordó kis Mária-lányok nyolctagú csoportját.

Mária-lányoknak nevezték azoknak a nagylányoknak a csoportját, akik körmenetekben rendszeresen vállukon vitték a Hordozó Mária szobrát. Legtöbbször négyen vagy hatan voltak. Külön rendet alkottak a falu társadalmában. Makulátlan hírű és erkölcsű, vallásos, imádságos lányok kerülhettek soraikba. Fontos volt, hogy egyforma termetűek legyenek, mert így vihették csak vállukon a Mária-szobrot. A legények nagyra becsülték a Mária-lányokat, és kitüntetésnek számított, ha udvarolhattak nekik. A Mária-lányok többnek tartották magukat a többi lánynál. Válogattak a legényekben. A Mária-lányok kiszemelése és betanítása a Mária-dajka feladata volt. Egy-egy Mária-lány általában addig szolgálta Máriát, amíg férjhez nem ment. Esküvőjén részt vett a többi Mária-lány.

Csak szűz lány lehetett Mária-lány. A hagyomány szerint ellenkező esetben a Hordozó Mária könnyezett, vagy másképp adta jelét rosszallásának. Búcsújáróhelyeink forgatagában {7-359.} sokszor mesélték intő célzattal azokat a történeteket, amelyekben az egyszeri Mária-lány nem felelt meg a szüzesség követelményének. A szülők büszkék voltak, ha lányuk Mária-lány lehetett, mert nevelő munkájuk sikerét látták ebben.

A kiválasztott hat Mária-lány nem volt egyforma rangú. Első Mária-lánynak azok számítottak, akik legrégebb idő óta viselték ezt a tisztséget, és férjhez menés előtt álltak. Egyik faluban első rudasok, másik faluban hátsó rudasok voltak. Ebben különbözött a falvak szokásrendje. Abban viszont megegyezett, hogy a középen haladó és súlyt nem vivő lógósok voltak a legalacsonyabb rangú Mária-lányok. Ha új lány lépett be a Mária-lányok közé, először lógós lett. Innen került azután előre vagy hátra a ranglétrán rudasnak, ha onnan valaki kiesett, vagy férjhez ment.

A Mária-lányok fehér népviseletben vitték a Hordozó Máriát. Fejükre menyasszonyi koszorút tettek. Öltözködésükre a Mária-dajka ügyelt. Egyes falvakban kisebb eltérésekkel bár, de ünnepenként változott az öltözködés rendje.

A Mária-lányok legfontosabb feladata az volt, hogy körmenetekben és búcsújárások idején vállukon vigyék a Hordozó Máriát. Búcsújárásra, körmenetre virágos-zöld füzért fontak a Mária-szobor körüli oszlopokra. Nagy ünnepek előtt segítettek a dajkának rendbe tenni a templomot. Hálából az öltöztetésért házimunkát is végeztek felügyelő asszonyuknak. A virághéten tojást gyűjtöttek a faluban. Ebből vette meg a dajka a Mária-szobor egész évre való gyertyáját. Egyes falvakban, így például Szücsiben a Mária-lányok vitték a leányhalottak koporsóját. Ecséden minden sátoros és Mária-ünnepen a mise alatt a templom közepén tartották a Mária hordozható szobrát.

Búcsújárások idején a Mária-lányok nem bírták kilométerszámra hordani a Máriát, ezért legények segítettek nekik. E legényeket hívták Mária-legényeknek. Előfordult, hogy a Mária-lányok szeretői voltak a segítők. A Mária-dajka gyűjtésének eredményeként bort is kaptak munkájukért. Bizonyos helyi adottságok és események hatására az 1940-es években előfordult, hogy a legények nemcsak útközben vitték a Mária-szobrot, hanem a kegyhelyen is. Először felváltva tartották a lányokkal, majd később előfordult, hogy kizárólag ők vitték. Az 1970-es években több mátraverebélyi búcsún megfigyelhető volt, hogy a Hordozó Máriák egy részét Mária-legények vitték. Szürke nadrágban, fehér ingben jártak, széles szalaggal a vállukon.

Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy a fentebb ismertetett szokások a palóc Mária-lányok és -legények intézményének mátraalji változatát jelentik. A Mária-lány kifejezés ugyanis az ország különböző területein mást-mást jelenthetett. A 20. században sok helyen kapcsolat mutatható ki a Mária-lányok intézménye és a Mária-kongregációk között. A Mária-lányok száma fölöttébb változott. Volt, ahol csak hat szoborvivő lányra vonatkozott a kifejezés, de előfordult, hogy Mária-lánynak nevezték a fáklyásokat és a lobogóvivőket is. A bácskai Doroszlón például 30–32 Mária-lány is haladt a 20. századi körmenetekben. Országszerte jellemző ismertetőjegyük: népviseleti szabásvonalú fehér ruha, menyasszonyi koszorú, a fehér ruhára felerősített színes szalag, az erényes élet mint követelmény, közszereplés az egyházi ünnepeken.

A ministránsok az értelmesebb fiúgyerekek közül kerültek ki. Egyszerű miséken két ministráns is elegendő volt, ünnepi körmenetek idején azonban legalább hat fiú öltözött be ministránsruhába. A körmenetekben különösen annak a ministránsnak volt komoly szerepe, aki a csengőt kezelte. Csengőjének szavára százak mozdultak vagy álltak meg, térdeltek le vagy keltek fel, vetettek keresztet vagy hajtottak fejet.

A fáklyás vagy gyertyás lányok a mátraalji palóc falvakban az oltáriszentséget szolgálták. {7-360.} Miséken, litániákon az oltár előtt álltak, körmenetekben pedig az oltáriszentség mellett vagy előtt haladtak. Kezükben gyertyát, fáklyát, lámpát tartottak. A szokások változékonyságára jó példa, hogy még egy kistájon, a Mátraalján is előfordult olyan falu, ahol a fáklyások teendőit férfiak látták el (Dám 1944: 36). A fáklyásoknak fontos szerep jutott Kunszentmárton és több Borsod megyei helység körmenetében is (Barna 1982a).

Kislányok többféle körmenetben is szerephez jutottak. Az úrnapi körmenetben kis kosarakból virágszirmokat szórtak. Más körmenetekben fehér ruhába öltözve kis zászlócskákat vittek. Tevékenységük valószínűleg összefüggött a szívgárda mozgalom fellendülésével.

A keresztvitel módja, hagyománya tájanként és koronként változott. A körmenet elején haladó keresztet általában délceg legény vitte. Előfordult azonban házasember, leány, sőt asszony keresztvivő is. A Hordozó Mária előtt haladó keresztet általában fehér ruhás Mária-lány vitte.

Ahol sok Mária-lány volt, ott nemcsak a Hordozó Máriát, hanem a lobogókat is ők vitték. Ahol a Mária-lányok szervezete nem fejlődött ki, ott is a legvallásosabb, legszebb, legügyesebb lányok kezébe kerültek a lobogószárak. Ha a menetben nem vittek Mária-szobrot, akkor a lobogós lányok funkciója rangban nagyot emelkedett. Általában versengtek a nagylányok azért, hogy vihessék a lobogót. A lobogóslány kilépett a falusi közösség jeltelenségéből, és a közösség szeme elé került. Bizonyíthatta szépségét, csinosságát, ügyességét, jó magaviseletét. Megmutathatta ruháját és ennek révén tisztaságát, rendszeretetét, gazdagságát és hagyománytiszteletét. A legények könnyebben észrevették és megnézték, mint a sorban haladó társait. Miként a Bácskában mondják: „Kapott rajta a szëm.” A magyar vallásos élet sokféle hagyományát mutatja, hogy elvétve akadtak olyan falvak is, például a Mátraalján, ahol bizonyos alkalmakkor férfiak is vittek lobogót (Dám 1944: 37).

A különböző egyletek, vallásos szervezetek, kongregációk, korábban pedig a céhek zászlóit azok vitték, akiket az illető szervezet erre kijelölt, vagy alkalmasnak ítélt.

Bizonyos alkalmakkor különleges vinnivalók akadtak. Legtöbb helységben ezeknek is megvolt a hagyományos gazdája. A feltámadási körmenetben a feltámadt Krisztus szobrát vagy a nagy gyertyát legtöbbször éveken át ugyanaz a férfiember vitte. A 20. században általában az egyházközségi szervezet vezetőinek jutottak ezek a tisztségek.

Az egyházközségi szervezet tagjaira, illetve komoly és tekintélyes házasemberekre várt az a megtisztelő feladat is, hogy körmenetekben vigyék a baldachint, népies nevén: supellátot. A supellátvivő férfiak is általában hosszú éveken át ugyanazok voltak. Sértődés származott volna a dologból, ha indok nélkül más kerül a helyükre.

Voltak olyan helységek, mint a Pozsony megyei Nagyfödémes, ahol a 19–20. század fordulója táján nem rendeztek körmenetet a tűzoltók nélkül. A tűzoltók egyenruhában jelentek meg a templomban, és nagy ünnepeken a körmenetek élén haladtak. Feladatuk az volt, hogy egyenruhájukkal és szervezett felállásukkal emeljék a ceremónia fényét. Jelenlétük valószínűleg kései illúziója volt annak a kornak, amikor a viseletükkel is elkülönülő egykori szervezetek, mint a céhek, társulatok, együtt, szervezetten vettek részt a körmeneteken.

A bácskai falvakban a 20. század első felében sok egyházi szertartás elengedhetetlen szereplője volt a világi rezesbanda. A magyar lakosságú Doroszlón például a templomban is muzsikáltak a rezesek az orgonával együtt a nagy ünnepeken: nagyszombaton, húsvét napján, úrnapján, a falu templombúcsújának napján: Szent Imre herceg ünnepén {7-361.} és minden újhold vasárnapján. Ezután szinte természetes, hogy a nagy körmenetek sem múlhattak el nélkülük. Elsősorban az úrnapi, a feltámadási és a Szent Imre-napi körmenetben játszottak. Mivel húsvét és Szent Imre között újhold vasárnapokon is tartottak körmenetet a nagymise alatt, ezeken a körmeneteken is aktívan közreműködött a rezesbanda.

Végezetül szólni kellene még a búcsúvezetőkről, szentemberekről, akiknek a templomi éneklésben és a körmenetek szervezésében, lebonyolításában is komoly szerep jutott. Róluk azonban külön, a búcsújárásról szóló részben emlékezünk meg, és elsősorban a hivatalos egyházi szertartáson kívül eső vallásos tevékenységüket mutatjuk be.

VALLÁSOS TÁRSULATOK

Magyarországon is, miként Európa más országaiban, már a középkorban alakultak vallásos társulatok, ún. konfraternitások. Céljuk az volt, hogy a tagjaik sorába lépő emberek közös imádkozásával, éneklésével, jótékonykodásával serkentsék Szűz Mária és a szentek buzgóbb tiszteletét, a mindennapokat megszenteljék, és gyakorolják a felebaráti szeretetet.

A középkori jámbor vallásos társulatok működéséről megfelelő irodalom áll a tájékozódni kívánó olvasó rendelkezésére (Pásztor 1940: 22–49; Nagyfalusy 1938: 34–42). Ezért elég itt a nevezetes kalendás vagy kalandos társulatokra utalnunk. E jámbor társulatok ünnepeken feldíszítették a templomokat, dramatizálták az ünnepi szertartásokat, megrendezték a körmeneteket. A templomokban oltárt tartottak fent. Részt vettek tagtársaik virrasztásán, temetésén és gyászmiséjén. Rendszeresen közösen imádkoztak és énekeltek.

A vallásos társulatokkal együtt említhetjük a középkori céheket, amelyeknek életében majdnem a gazdasági érdekkel azonos fontosságú volt a közös kultusz, a közös ünneplés. A céhek, vagy céhek hiányában az azonos munkát végző csoportok együtt jelentek meg a szertartásokon, együtt vonultak fel a körmeneteken zászlójuk alatt, külön oltáruk volt, védőszentjük ünnepén vagy fogadalmi napjukon külön miséztettek, és különleges körmeneteket tartottak. A céhek vallásos életében is különleges alkalmak voltak a tagság részvételével megrendezett temetések.

A vallásos társulatok a barokk időkben hatalmas felvirágzásnak indultak. Szép számmal működtek tovább a korábbiak, de rengeteg új társulat is alakult. A jámbor társulatok különösen a városokban virágoztak. Ugyanitt a 18–19. században is a vallásos élet jelentős szervezeti kereteit jelentették a céhek. Az oltáriszentség kultuszának erősítését szolgálta az úr Szent Testének Társulata. Tagjaik a vasár- és ünnepnapokon kívül hetente két hétköznapon is megjelentek a templomban, hogy misét hallgassanak az élő és elhunyt tagokért. Hetente két rózsafüzért is el kellett mondaniuk. A jezsuiták terjesztették a Jó Halál Társulatokat. Ezek a középkori kalandos társulatok korszerűbb szervezetei voltak. Tagjaik legalább havonta egyszer közös ájtatosságra és prédikációra gyűltek össze. Ezeken Krisztus szenvedéseiről, a halálról és a föltámadásról elmélkedtek. Buzgó keresztény élettel készültek a jó halálra. Többször tartottak közös áldozást. A 18. században országszerte megalakult szervezeteik sokféle néven szerepeltek. Jellemző példa a gyöngyösi Agónia Társulat elnevezése.

A 18–19. században több szerzetesrendnek volt világiakból álló ún. harmadrendje. {7-362.} A minoriták buzgólkodására e harmadrendekből sarjadtak ki a Korda Társulatok. A ferences hatás alatt álló kordások életgyónást végeztek. Igyekeztek bűn nélkül élni és sok jót cselekedni. Felsőruhájuk alatt láthatóan viselték rendi jelvényüket, a kordát. Újhold vasárnapján részt vettek a körmeneteken. A négy ferences fő ünnepen (Szeplőtelen Fogantatás, Szent Ferenc, Szent Antal, Portiuncula) közösen gyóntak és áldoztak. A Korda Társulatok általában városokban alakultak meg, de falusi tagjaik révén hatásuk kisugárzott a környező falvakra is.

A Keresztény Hitoktatás Társulata a templomi hitoktatás intenzitását igyekezett biztosítani. Működését különösen a jezsuiták szorgalmazták.

A jezsuita buzgólkodás eredményeként szaporodó Mária Kongregációk elsősorban a középiskolás diákság körében terjedtek, és így legjobban az értelmiségi középosztály vallásos életére hatottak. A Szűz Mária tiszteletét előmozdító 18. századi Rózsafüzér Társulatokat eredendően domonkos szerzetesek szorgalmazták és szervezték. Nagyjából úgy működtek, mint 20. századi falusi utódai, amelyekről alább még szólunk.

A 18. században Magyarország minden katolikus városában működtek jámbor társulatok. Puszta felsorolásuk oldalakat töltene meg. II. József megszüntette a vallásos társulatok működését. Később sok ismét megszerveződött, sőt újak is alakultak. Annak ellenére, hogy a 18. századi virágzó társulati élet az idők folyamán veszített intenzitásából és jelentőségéből, az egykori vallásos szervezetek szellemi hatása érzékelhető a 20. századi paraszti kultúrában is (Bálint S. 1938: 32–35; Nagyfalusy 1938: 53–57; Hermann E. 1973: 331–332).

Jellegzetesen továbbélő jámbor társulatoknak tekinthetők a Rózsafüzér vagy Olvasó Társulatok. Tagjaik asszonyok, akik rendszeresen mondogatják otthon a rózsafüzért, és a hónapok harmadik vasárnapján a templom előtt cserélik a titkot. Időnként valamelyik asszony házánál összejönnek és közösen imádkoznak. Vezetőjük a koszorúfej, aki számon tartja, hogy mikor melyik olvasót kell mondani; mikor, kinél melyik titok van (Bálint S. 1974: 122).

A 20. század második felében a falusi olvasótársulatok jelentik a vallásos élet egyik alapvető bázisát. Tagjaik közül kerülnek ki a templom tisztítói, virágzói, rendben tartói. Ők vesznek részt a litániákon, szentségimádásokon, hétköznapi miséken és a különleges ájtatosságokon. Elmaradhatatlan szereplői a körmeneteknek, temetéseknek, búcsújárásoknak.

A Rózsafüzér Társulat tagjai néhol bizonyos időszakokban különleges népi ájtatosságokat végeznek. Ilyen buzgó vallásos szokás volt Kalocsa környékén a Szent Család szálláskeresésének ájtatossága. A karácsony előtti napokban minden este egy másik rózsafüzéres asszonynál gyűltek össze a társulat tagjai. Mindig tovább viszik a Szent Család bekeretezett képét. Az estét rózsafüzérmondással, énekléssel töltik. Közben főtt szemes kukoricát és almát esznek.

A népi vallásosság közösségi formáinak és gyakorlatának kiteljesítésében mindig nagy szerep jutott a szentembereknek, a közösséghez tartozó vallási vezetőknek. A török időkben a pap nélkül maradt falvak népének vallásos életét a licenciátusnak vagy deáknak nevezett buzgó férfiak irányították. Kereszteltek, eskettek, temettek, és vezették a jámbor ájtatosságokat. Iskolákból kimaradt diákok, értelmes paraszt- és iparosemberek végezték ezt a munkát. Erős vallásosság, nagy elhivatottság és a közösség szolgálatának vágya buzogott bennük (Juhász K. 1921). A licenciátusok 19–20. századi utódainak tekinthetők a szentemberek, az előénekesek, az előimádkozók, a koszorúfejek, a búcsúvezetők. {7-363.} Valamennyien az átlagosnál jobban ismerték közösségük vallásos hagyományait, szokásait, énekkultúráját. Kiválóan tudtak énekelni. Járatosak voltak az élet dolgaiban, és értettek az emberek szervezéséhez, vezetéséhez. Legfőképpen azonban mélységes hitük, erős vallásosságuk és elhivatottság-tudatuk tette őket közösségük természetes vallási vezetőjévé.

A magyar néprajzi irodalom eddig legismertebb szentembere a jászladányi Orosz István, akinek tanulságos önéletírását Bálint Sándor jelentette meg (Bálint S. 1942b). Orosz István nemcsak búcsúvezetőként tevékenykedett, hanem otthon a falujában irányította és szervezte a ladányiak ájtatosságait és különleges énekléseit. Maga is szerzett egyházi énekeket és imákat.

MISE

A szentmise, a liturgikus tanítás szerint, az újszövetség vérontás nélküli áldozata, amelyet Malachiás próféta megjövendölt, és Krisztus a keresztáldozatra való emlékeztetés gyanánt az utolsó vacsorán megalapított. A szentmise a keresztáldozat vérontás nélküli megújítása (Mihályfi 1933–1934: I. 375). A miseliturgia hosszú évszázadok alatt fejlődött ki. Amikor a magyarság megismerkedett a kereszténységgel, már nagyjából állandósult a mise rendje és tartalma. A keresztény világban megközelítőleg mindenütt ugyanúgy miséztek. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a középkor évszázadaiban itt-ott még voltak magyar sajátosságai a magyarországi latin szertartású miséknek (Bálint S. 1938: 51–68; Pétery 1946). A miserend egységesülésében nagy fordulópont a tridenti zsinat (1545–1563). Ennek liturgikus előírásait Magyarországon az 1611. évi nagyszombati zsinat fogadta el. E zsinat után a régi magyarországi miserend sok eleme ment feledésbe.

A mise, amellett, hogy a vallás gyakorlásának talán legfontosabb alkalma és fóruma, egyben közösségi esemény is. Különösen az volt a hagyományos keretek között élő régi magyar falvakban és városokban. A katolikus vallás előírásai szerint a járni nem tudó nagybetegek kivételével minden hét éven felüli hívő köteles volt vasárnapokon és a parancsolt ünnepeken misét hallgatni. A legtöbb faluban azonban nemcsak az egyház törvénye kívánta meg a rendszeres misére járást, hanem a közösség íratlan törvénye is. Következésképp a 20. század közepén és második felében a misére járás mértéke, rendszeressége, intenzitása nemcsak a vallásosság fokmérője, hanem jelzi a hagyományos életformák felbomlásának állomását is. A hagyományoshoz közel álló katolikus parasztfalvak népe általában még rendszeresen jár misére. Pontosabban, a vasárnapi misehallgatás beletartozik a faluközösség elvárásrendjébe. A rendszeres misére járás ritkulása, illetve a misehallgatás kötelezettségének kihullása a helyi társadalom elvárásrendjéből nemcsak arra utal, hogy a vallásosság alábbhagyott, hanem azt is jelzi, hogy felbomlott vagy felbomlóban van a hagyományos életformát élő közösség. Ugyanez természetesen fordítva is érvényes, az ok és az okozat felcserélhető.

A különböző időpontokban tartott misék sorából pompájával és közösségformáló erejével kiemelkedik a vasárnap délelőtti nagymise. Bálint Sándor megfogalmazása szerint a magyar nép lelki alkatának nem felel meg a csöndes mise. A katolikus magyarság {7-364.} jobban szereti az énekes, orgonaszótól hangos, prédikációs nagymisét, amelyben megtalálja az ünnepélyes hangulatot és a kultusz színpadiasságát, látványosságát (Bálint S. 1938: 57). A reggeli kismisék és az újabb délutáni misék soha nem tudtak igazi közösségi eseményekké válni. Ezekre azok mentek el, akik a munkájuk, elfoglaltságuk miatt a nagymisén nem lehettek ott, így az ebédet főző öregebb asszonyok, tanyás vidéken a tanyapásztorok. A faluközösség törzse, úgy is mondhatnánk: aki a faluban számított, az a nagymisén jelent meg. Ez a mise válhatott valóságos közösségi eseménnyé, a falu apraját-nagyját megmozgató kollektív életmegnyilvánulássá és a hagyományos magatartás egyik fórumává.

Misét csak felszentelt pap mondhat. Voltak azonban olyan történelmi időszakok és politikai körülmények, amikor a paphiány miatt valódi misét nem lehetett tartani. Helyette népi ájtatosságra jöttek össze a hívők, és a licenciátus, a diák, illetve egy szentember vezetésével énekeltek, imádkoztak. Így volt ez a török időszak katolikus magyar szórványaiban, de így volt ez a 20. századi Moldva néhány magyar falujában is. Domokos Pál Péter feljegyezte, hogy a moldvai Máriafalván diák tartott „misét”. Vezetésével a csángók elmondták a Miatyánkot, Üdvözlégyet, Hiszekegyet, Tízparancsolatot. A diák ismertette a hét főbűnt, a négy utolsó dolgot, az égbekiáltó bűnöket. Utána a hívek Mária-énekeket énekeltek, a diák vezetésével elmondták a fájdalmas olvasót és az „Irgalmasságnak anyja” kezdetű imádságot. Legvégül elénekelték az úrangyalát (Domokos 1941: 183). A moldvai magyaroknak ez a pap nélküli istentisztelete egy korábban jóval szélesebb körben elterjedt gyakorlat maradványának tekinthető.

A miséhez, illetve a mise egyes részeihez sok népi hiedelem kötődött. Alább a különösen misztikus éjféli mise hagyományvilágát mellőzve, idézünk néhányat a misével kapcsolatos hiedelmek közül.

Általános elképzelés volt, hogy az úrfelmutatás alatt megfogalmazott kívánság teljesül. A lányok ilyenkor mondták el, kihez szeretnének férjhez menni. A gazdasszony ilyenkor kért áldást a házkörüli jószágra, a gazda pedig a termésre. Előfordult, hogy az úrfelmutatás pillanatait a kiszemelt legény megigézésére használták fel a lányok. Sokan hitték a középkori Európában, hogy a templomból hazacsempészett szentostya szerencsét hoz. Előfordult, hogy nagyobb fogás reményében hal szájába tették. Volt asszony, aki szájában tartotta az ostyát, miközben csókolta kedvesét. Így akarta elérni, hogy az jobban szeresse őt. Úgy vélték, ha az ostyát méhkasba teszik, több méz lesz (Zalán 1927).

Az oltáriszentséggel kapcsolatban magyar nyelvterületen is éltek ilyen és hasonló hiedelmek. A szegedi boszorkányperekben olvasható az a hiedelem, hogy a szentostya a halottakat föltámasztja. Ezért akadtak olyan kétségbeesett anyák, akik áldozáskor nem nyelték le az ostyát, hanem hazavitték és meghalt gyermeküket igyekeztek feltámasztani vele (Reizner 1899–1901: IV. 389). Sokan úgy akarták megszüntetni a szárazságot, hogy a halottak szájába, sőt néha állatok szájába is szentostyát tettek. Egyesek úgy vélték, ha bal tenyerüket felhasítják, és a sebbe szentelt ostyát forrasztanak bele, sértetlenek lesznek. Rozsnyó vidékén egyes asszonyok igyekeztek hazacsempészni az ostyát, mert azt tartották, hogy ha az ellopott ostyát lányukkal megetetik, a legszebb lesz a faluban, és gazdag legény veszi el. A tűzvészt nagyon régóta igyekeztek az oltáriszentséggel és a szentostyával megállítani vagy elkerülni. Sok helyen élt az a hit, hogy ha valaki szentelt ostyát tart a ládájában, akkor a háza nem éghet le. A népi felfogás szerint az oltáriszentség ereje mintegy átsugárzik azokra a tárgyakra, amelyekkel kapcsolatba került. Veszprémvarsányban tűz idején olyan asztalra helyeztek kenyeret és égő szentelt {7-365.} gyertyát, amelyről valaki haldoklónak szolgáltattak ki szentséget. Szeged tájékán, hogy megóvják a házat a villámtól, felfordítottak egy olyan asztalt, amelyen az oltáriszentség egyszer már rajta volt (Bálint S. 1938: 64–66; Dörfler 1895b).

A miséről hazatérők köszönési formulája valószínűleg arra a szómágiában gyökerező képzetre megy vissza, amely szerint a misét hallgatók megszenteltsége átsugározhat az otthon maradottakra is. A köszönési formula lényege – a nyelvi formától függetlenül – az, hogy az otthon maradottak is részesedjenek a mise áldásában. Két jellemző megfogalmazás: A dél-alföldi tanyákon e kifejezéssel tértek haza az ünnepi nagymiséről: „Dicsértessék a Jézus Krisztus! Imádságban, szentmisében részesüljön, aki oda nem volt.” Válasz: „Úgy engedje az Isten!” (Kéleshalom; Bárth J. gy.). A Pozsony megyei Nagyfödémesen így hangzott a beköszöntés: „Dicsértessék a Jézus Krisztus! Részük legyen a szentmisében.” A válasz: „Engedje úristen!” (Nagy I. gy.).

A középkorban és az újkorban egyaránt nagy jelentősége volt a nép vallásos életében azoknak a miséknek, amelyeket különleges célból mondattak el. Egy részük fogadalmi mise volt. E misék közül a 20. századra csak a halott hozzátartozóért mondatott gyászmisék jelentősége nem szállt alább. Mondatnak misét a haláleset másnapján, a nyolcadik napon, valamint a haláleset évfordulóján. Egyes helységekben megfigyelik, hogy miként égnek a gyertyák az oltáron. Ha a láng egyenletes, a halott jól van a túlvilágon, ha nagyon imbolyog, akkor rossz helyen van, tehát még további misét kell mondatni érte.

A megrendelt miséken a kántor általában kiénekelte a mise tárgyát. Sok helyen a miseszolgáltatás módja jelezte a megrendelő személy vagy család társadalmi rangját, vagyoni helyzetét.

LITÁNIA

A litánia (népiesen: létánia) kifejezés többértelmű. Jelenti a vasárnap délutáni megszólító-felelgetős istentiszteletet, és jelenti magát az imaformulát, az ima műfaját. Jelenti végül mindazokat a – többnyire – délutáni ájtatosságokat és istentiszteleteket, amelyeknek programjában litánia elmondása is szerepel. A vecsernye délutáni, esti istentiszteletet jelent, amelyen meghatározott zsoltárok, olvasmányok és a Magnificat hangzik el.

Az estére utaló, szláv eredetű vecsernye szót a népnyelvben és a régi magyar nyelvben leginkább az egyházias ízű litánia kifejezés népi szinonimájaként használták (Ért. Sz. VII. 273).

A közösségi élet szempontjából a litániának megközelítőleg sem volt soha olyan jelentősége, mint a délelőtti nagymisének. Koronként és tájanként különbözött a látogatottsága. Általában elmondható, hogy a hagyományos keretek között élő közösségeknek csak kisebb csoportjai látogatták. A 20. században legtöbbször inkább csak öregebb asszonyok vettek részt a litániákon. A litánia imádkozása során a pap magasztaló megszólítások sorozatát mondja el. A hívek minden megszólításra egy ismételt könyörgő formulát mondanak. Következésképp a litánia imádkozása jellegzetes monoton hangulatot teremt.

A hivatalos egyház ötféle litániaszöveg imádkozását engedélyezi templomi nyilvános istentiszteleteken. A többi litániát a magánájtatosságok közé sorolja (Mihályfi 1933–1934: I. 623–626). Az öt hivatalos litánián kívül rengeteg litániaszöveg keletkezett. Ezek kirekedtek a hivatalos templomi istentiszteletből, de nem a népi vallásosság gyakorlatából. Régi imakönyveink is közölnek belőlük szép számmal. A 18. században ponyvafüzetek {7-366.} sokasága terjesztette szövegeiket. A nép a pap nélküli ájtatosságok során rendszeresen imádkozta a nem hivatalos litániákat is, amelyeknek többsége a szenvedő Jézushoz és Máriához szól. Ismert a 14 szent litániája. A legnépszerűbb szenteknek külön litániái alakultak ki. Így például Szent Annának, Szent Józsefnek, Szent Vendelnek, Szent Mihálynak, Nepomuki Szent Jánosnak és Szent Antalnak. A nem hivatalos népi litániaszövegek közül kettőt tett közzé Bálint Sándor a néprajzi kutatás számára (Bálint S. 1937: 28–31).

BÚCSÚ, BÚCSÚJÁRÁS

Az ótörök eredetű búcsú szónak többféle jelentése él a magyar nyelvben. Jelent bűnbocsánatot, búcsúvételt, zarándoklatot, átvitt értelemben sokadalmat. Így nevezik a templom védőszentjének évenként ismétlődő ünnepét is. Fejezetünkben a templomünneppel röviden, a zarándoklattal bővebben foglalkozunk.

A magyar néprajzi irodalomban nem következetes a búcsúnak nevezett ünnepek, események, szokások megkülönböztetése. Legtöbbször keverednek a falusi templombúcsúkra és a kegyhelyeken tartott szentbúcsúkra vonatkozó adatok. Szendrey Ákos osztályozási törekvése nem a leglényegesebb jegyeket vette alapul, és mindent összemosó adatgyűjteménye jelentősen növelte a fogalmi bizonytalanságot (Szendrey Á. 1940: 87).

A német nyelvben eleve más-más szót használnak a kétféle búcsú jelölésére. A templombúcsú: Kirchweich, Kirmes, a zarándoklat: Wallfahrt. Ezzel szemben a magyar nyelv ugyanazzal a szóval, a búcsúval jelöli a két különböző ünnepet.

A nép érezte a különbséget a búcsú szó kétféle jelentése, illetve a kétféle búcsú között. Ezért, ha szüksége volt rá, magyarázó szerepű jelzővel használta a búcsú kifejezést. A délalföldi katolikus parasztság például a templombúcsút torkosbúcsúnak, a kegyhelyek zarándoklattal felkeresett búcsúit pedig szentbúcsúnak vagy szentesbúcsúnak nevezte.

Ajánlatos tehát, hogy jelző alkalmazásával a néprajzi irodalomban is megkülönböztessük a kétféle búcsút. Tanulmányunkban példaadási szándékkal, a katolikus községek legfontosabb társadalmi ünnepét, az ún. falusi búcsút templombúcsúnak, vagy találó népi kifejezéssel torkosbúcsúnak, a kegyhelyek vallásos sokadalmát pedig szentbúcsúnak nevezzük.

TEMPLOMBÚCSÚ – TORKOSBÚCSÚ

A templombúcsúk vagy torkosbúcsúk kutatásával alig foglalkozott a magyar néprajz (Bárth 1980a: 62–63). Csak szórványos adatok találhatók e témáról a közleményekben. Ezek az adatok is legtöbbször nehezen választhatók szét a szentbúcsúk adataitól. Holott a torkosbúcsúk nemcsak a népszokáskutatás szempontjából fontos eseményei a falvak életének, hanem társadalomnéprajzi szempontból is; lévén a búcsú az esztendő legtöbb vendéget megmozgató ünnepe. A torkosbúcsú az idegenbe szakadt rokonok hazalátogatásának és találkozásának rendszeresen ismétlődő alkalma. Lakodalomban, temetésen is találkoznak ezek a rokonok, de mindkét családi esemény ritkán fordul elő. Torkosbúcsú viszont minden évben van. Ráadásul a búcsú az egész falut érinti. Tehát nemcsak egy nemzetség elszármazott és otthon maradt tagjai találkoznak, miként a lakodalomban, hanem a falu minden családjáé. Következésképp a torkosbúcsúk templom előtti beszélgetésein, délutáni sétálgatásain, a helyben élők és az elszármazottak személyében {7-367.} egy látszólag szétszakadt, de láthatatlan szálakkal mégis átfogott közösség, a történelmi falu találkozik. A 20. század második felében, lévén az elszármazottak száma szaporodó, egyre fontosabbak ezek a hazalátogatások és búcsúbeli találkozások.

A templombúcsút vagy torkosbúcsút általában a templom védőszentjének ünnepén, illetve hivatalos egyházi nyelvhasználattal élve, a templom címének ünnepén tartják. Ez a nap néha egybeesik a templom felszentelésének évfordulójával. Van rá példa, hogy a templombúcsú napja és a templom címének ünnepe elválik egymástól. Megfigyelhető ugyanis, hogy télre nem esik templombúcsú, ugyanakkor a patrocíniumok között akad téli szent. Látszólag ellentmondással állunk szemben, hiszen télen jobban ráérnek az emberek ünnepelni, búcsút tartani, mégis a tavaszi, nyári, őszi búcsúkat kedvelik, azokat, amelyek dologidőbe esnek. Előfordul, hogy egyes helyeken panaszkodnak a papnak: miért van Szent Imrére szentelve a templomuk, hiszen így nagyon későn van a búcsújuk. Másutt örülnek az őszi búcsúnak, mivel addigra van mit etessenek és itassanak a vendégekkel. A legtöbb templombúcsút május eleje és október vége között tartják. A Szent György-napi (ápr. 24.) búcsú fölöttébb korainak, a Márton-napi (nov. 11.) fölöttébb késeinek számít. Ha a templomnak nem nyári szent a patrónusa, igyekeznek egy nyári napon megtartani a búcsút. Ez lehet a templom szentelési ünnepe, valamilyen fogadalmi nap, vagy egy választott nap.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a Dél-Alföld katolikus népe a torkosbúcsú kifejezést a 20. században a szentbúcsútól való megkülönböztetés céljából a templombúcsú kifejezés szinonimájaként használja. Feltételezhető azonban, hogy korábban a torkosbúcsú kifejezés talán azokra a búcsúkra vonatkozott, amelyek valamilyen ok miatt nem kapcsolódtak a templom címének ünnepéhez, például, ha a címünnep téli időpontja helyett nyári időpontra kerültek, vagy amikor a falunak nem lévén temploma, tulajdonképpen nem lett volna templombúcsúja sem. Erre kiváló példaként említhetők a kalocsai szállások torkosbúcsúi. Ezeknek az apró falucskáknak – Szakmár és Homokmégy kivételével – a 19. század végén még nem volt templomuk. A búcsútartás igénye azonban megvolt a Kalocsától igazgatásilag is elszakadni készülő 25 apró település lakóiban. Minden szállás népének szüksége volt egy olyan napra, amikor vendégül láthatja a más szállásokon élő rokonait. Ezért egy ma még ismeretlen „rendezés” során szépen felosztották maguk között az esztendő ünneplésre alkalmas napjait tavasztól őszig, úgy, hogy minden szállásnak jusson búcsúnap. Valószínű, hogy a beosztást nem az egyház végezte, mivel a század elején a szakmári plébános nem nézte jószemmel e vallási háttér nélkül megrendezett szállási torkosbúcsúkat. Sokat hadakozott ellenük, de eredménytelenül (Bárth 1975: 137–138).

A templombúcsúk vallásos jellege a 15. században meglehetősen elhomályosult. Korábban a falvak életében jelentős szerep jutott a búcsúnap nagymiséjének. Az egyház tanítása szerint, aki a templombúcsú napján részt vesz a misén, teljes búcsút nyer. Ősi soron valószínűleg ezzel függ össze az ünnep búcsú elnevezése. Szokás, hogy a szomszéd helységek papjai búcsú idején meglátogatják egymást. Ilyenkor otthon csak reggel vagy este miséznek. Annál nagyobb ceremónia van a templombúcsús helyen. Az ünnep fényét emelendő szinte elengedhetetlen a hárompapos mise, amire más alkalommal úgysem kerül sor faluhelyen. Így emlékezetes marad a hívek számára. Előfordul, hogy a prédikációt valamelyik vendég pap tartja, ami szintén nem mindennapi esemény és beszédtéma a falu életében.

A 20. században torkosbúcsúra általában egyénileg, illetve családostul mennek az {7-368.} emberek abba a helységbe, ahol rokonuk, komájuk, katonacimborájuk lakik. A búcsús faluba érve rokonukhoz, ismerősükhöz mennek, és annak családja körében töltik el a napot. Korábban, de még a 20. század első felében is előfordult, hogy kereszt és lobogók mögött, szervezett csoportban mentek az emberek egyik faluból a másikba templombúcsúra. A tápaiak például köröszttel is mentek a gyevi búcsúra Szent Anna napján (Lele–Waldmann 1971: 587). Előfordult, hogy a bácskai Illancs (Kéleshalom) tanyavilágának népe köröszttel ment el a szomszédos Kecskés puszta búcsújára. Processióval látogattak el Csíkszentdomokosra a csíkjenőfalvaiak és a szenttamásiak is a szentdomokosi templombúcsú napján (Székely L. 1943: 31). Ezek a körösztös-lobogós vonulások valószínűleg a barokk vallásos buzgóság nagy körmenet-kultuszának kései maradványai. Jellemző, hogy a nevezetes jászladányi szentember, Orosz István, amikor a templom nélküli Tiszabalán tanított, napsütéses vasárnapokon köröszttel, lobogókkal vezette be összeharangozott népét a tiszapüspöki templomba (Bálint S. 1942b: 64). Így nem csodálkozhatunk azon, hogy néhol a szomszéd helységek templombúcsúira körmenetekben vonultak át az emberek. Csupán egy hagyományteremtő búcsúvezető kellett hozzá, akinek a szavára hallgatnak az emberek, és aki kedvelte a körösztös-lobogós vonulás magasztos pompáját. Sajnos a néprajz nem tisztázta idejében e kollektív templombúcsú-látogatások rendjét, már csak azért sem, mivel a formai hasonlóság miatt ez volt az a pont, ahol a templombúcsút rendre összekeverték a kutatók a szentbúcsúval. Így kérdéses, hogy a nagymise után együtt maradtak-e a búcsún részt vevő falubéliek, vagy meglátogatták az ünneplő faluban lakó rokonaikat, hogy délután is újra találkozzanak és együtt hazavonuljanak. Talán a templombúcsúk kollektív látogatásával függnek össze azok a fölöttébb homályos adatok, amelyek a templom előtti vendégfogásról, vagy például a moldvai csángók szabadtéri közös vendégetetéséről szólnak. Mindkét esetben arról van szó, hogy a búcsútartó falu népe processióval érkezett más falubeli idegeneket lát vendégül. E kérdések tisztázása azonban még sok kutatást igényel.

Itt kell megjegyeznünk, hogy több, kegyhelyként számon tartott falunak volt szentbúcsúja és torkosbúcsúja egyaránt. A szentbúcsú napján a helység népe a sok ezer idegen zarándokkal együtt részt vett a szertartásokon, de otthonában nem rendezett olyan vendéglátást, mint templombúcsúk idején szokás. A nagy megvendégelést, evést, ivást, mulatozást a torkosbúcsú idejére tartották. Például a hajósi szentbúcsút Nepomuki Szent János ünnepén (máj. 16.) tartották. Ekkor sok ezer ember jött el a faluba, elsősorban imádkozni, énekelni, Szűz Máriát köszönteni. Ugyanennek a falunak Szent Imre ünnepén (nov. 5.) volt a templombúcsúja vagy torkosbúcsúja, lévén a templom védőszentje Szent Imre. Ekkor látogattak haza a szomszéd falvakban lakó rokonok, ismerősök és a távoli vidékekre elszármazott hajósiak. A hajósi házaknál ekkor volt a nagy vendéglátás. Ugyanezt írhatnánk a bácskai Doroszlóról, ahol négy szentbúcsúnap is volt, amelyeken zarándokok ezrével keresték föl a Szent kutat. Emellett a falu, szintén Szent Imre napján, torkosbúcsút is tartott, amikor megvendégelték a más helységekből érkező rokonokat és ismerősöket.

A falvak templombúcsúit tréfásan arról a növényről emlegették, amely éppen a búcsú idején ért, vagy amelynek fogyasztása akkortájt volt jellemző. Így például Kecel Szentháromság-napi búcsúját sajátabúcsúnak, a jánoshalmiak Szent Anna napján tartott búcsúját tökbúcsúnak nevezték (Bárth 1980a: 63). Az algyői Szent Anna-búcsút a tápaiak tökkápisztás búcsúként emlegették (Lele–Waldmann 1971: 587). A piszkeiek Sarlós Boldogasszony-napi búcsúját fokhagymás búcsúnak mondták a szomszédok (Bálint S. {7-369.} 1977: II. 17). A búcsúra érkezők gyakran élcelődtek meglátogatott rokonaikkal vagy az utcai járókelőkkel e búcsúnevek ürügyén. Például reggel vagy délelőtt a faluban járva oda-odaszóltak az ismerős járókelőknek: „Evágtátok-ë má a sajáta nyakát?”, vagy: „Má biztos, hogy búcsú lësz, mer rínak a tökök” (Kecel–Jánoshalma).

A 20. század közepe előtt a templombúcsúkat általában a napjukon, vagyis a helyi egyház hagyománya szerinti napokon tartották. A század második felében az életformaváltozás hatására akadályokba ütközött, hogy minden búcsút a napján tartsanak. Sok esetben a következő vasárnapra kellett áttenni a búcsút, mert hétköznap az emberek vállalatoknál dolgoznak, ahol a munkaidőt be kell tartani. Akadtak azonban olyan falvak még az 1970-es években is, ahol a nép inkább szabadságot vett ki és otthon maradt, de a búcsút a napján tartotta meg és nem halasztotta vasárnapra. Előfordult, hogy a faluban működő vállalatoknak, intézményeknek, tsz-eknek alkalmazkodni kellett a nép erős hagyománytiszteletéhez, és az év eme jeles napját el kellett ismerni ünnepnek.

A templombúcsú napja a falu minden lakosa számára ünnep volt. Még a legkötöttebb munkákat végzők is szabadságot kaptak a búcsú időtartamára. A csíkszentdomokosi lányok például úgy szegődtek el szolgálni, hogy a szegődésnél kikötötték: búcsú napján hazamehetnek a falujukba (Székely L. 1943: 31). A Duna–Tisza közén, ahol a tanyai gyerekek igen korán bekapcsolódtak a családi állattartás munkáiba, a búcsú előtti napon vagy a búcsú reggelén zöld akácfaágakat dobáltak be az állatok, különösen a birkák óljába, hogy aznap ne kelljen kihajtani. A máskor szorgalmasan pásztorkodó gyerekek ezen a napon járkálhattak a búcsú forgatagában. Beszélgethettek, játszhattak, ördöglóra ülhettek.

Búcsú napján – az ebédet főző gazdasszonyok kivételével – általában a falu apraja-nagyja részt vett a délelőtt második felében tartott nagymisén. A helybeliek magukkal vitték a más faluból érkezett vendégeket is. Misére sétálva nézegették a falut, esetleg elidőztek a mutatványosok és árusok sokadalmában. A templom előtt hosszan beszélgettek a különböző falvakból jött ismerősök.

A torkosbúcsú fénypontja az ünnepi ebéd. A vendéglátó házaknál nyári búcsúk idején legtöbbször az udvaron terítenek. Hatalmas mennyiségű étel fő meg ezen a napon minden búcsútartó háznál. Általában azokat látják vendégül, akikhez maguk is el szoktak menni búcsúra: így a más faluban lakó szülőt, testvért, katonacimborát stb. A vendégek köre általában évente azonos, de szinte családonként változó, hogy ki kihez és miért jár búcsúba. Előfordult, hogy a haragos testvér nem jelenik meg, de egy üzlettárs vagy katonacimbora akár évtizedeken át ott ül búcsú napján a terített asztalnál. A motorizáció falusi terjedése előtt búcsú délutánján sok bor fogyott a vendéglátó házaknál. Az 1960-as évek vége óta a motorkerékpárok és autók falusi elterjedése következtében inkább csak nosztalgiával emlékezhetnek a vendégek a régi szép idők búcsús borozgatásaira.

A torkosbúcsúk felnőtt és gyerek vendégei általában késő délután, este indultak hazafelé. A gyerekek, valamint a nagylányok és a legények délután a búcsú, a búcsúvásár forgatagában járkálnak. Körhintára, ördöglóra ülnek, célba lőnek, emléktárgyakat és édességeket vásárolnak. A 20. század közepéig fontos ajándéknak számított a mézeskalács szív, amelyet legény ajándékozott lánynak. Gyakori ajándék volt a pohár és a bögre, amelyeket évtizedeken át a sublót tetején tartották.

A fiatal legények és lányok általában nem mentek haza este a búcsúból falujukba, hanem a búcsútartó falu legényeivel és lányaival együtt végigtáncolták az esti bált. {7-370.} A búcsúnapi bál jelentős ismerkedési alkalom volt, ahol néha tömegméretű verekedések és halálos bicskázások történtek. Ha valamelyik híres bicskás faluban volt torkosbúcsú, a környező város mentőszolgálata egész éjszaka készenlétben állt és várta a hívást, hogy mikor kell kivonulni.

A templombúcsú jellegzetes katolikus ünnepnek számít. Úgy látszik azonban, mintha a reformátusok kissé irigyelték volna a katolikusoktól a búcsú vigasságait. Ahogy előrehaladnak a néprajzi kutatások, egyre több adat kerül elő reformátusok búcsútartásáról vagy búcsún való részvételükről. Például Szokolyán és Kocson a reformátusok is rendeztek búcsút nagy vigassággal. Ugyanezt mondhatjuk a balatonhenyei reformátusokról is. A Duna melléki Ordas reformátusai rendszeresen látogatták foktői és úszodi katolikus ismerőseiket, amikor azok búcsút tartottak. A reformátusok eme vonzódása a torkosbúcsúhoz részben az ünnep kellemes voltával magyarázható, másrészt feltehetőleg még reformáció előtti szokásnyomok és képzetek felbukkanására vezethető vissza.

SZENTBÚCSÚ

A kegyhelyek zarándoklattal látogatott és nagy tömegeket mozgató búcsúit a népi gyakorlatnak megfelelően szentbúcsúnak nevezzük, hogy ezáltal is megkülönböztessük a templombúcsútól vagy torkosbúcsútól. Szentbúcsút a templombúcsúval ellentétben nem lehetett minden katolikus faluban tartani. Esetenként azonban falu és templom sem kellett hozzá. Több búcsújáróhelyünk falutól távol eső erdőkben húzódik meg. A szentbúcsúhoz csoda kellett, vagyis olyan rendkívüli esemény, amelyet a nép csodaként értelmezett, és amelyet hosszadalmas vizsgálatok után a hivatalos egyház is csodaként vagy csodás eseményként ismert el.

A magyar búcsújáróhelyek jellegüket és eredetüket tekintve, tulajdonképpen kétfélék: csodás gyógyulásokat okozó forrásokhoz, vagy csodás múlttal megáldott Mária-képekhez és -szobrokhoz kötődnek. A képet kissé színezik azok a helyek, ahol a hagyomány szerint megjelent a Szűz Mária és vizet fakasztott (pl. Csobánkán), illetve azok a helységek, ahol nevezetes történelmi esemény emlékére tartják a búcsút (pl. Csíksomlyón). A forrás és a Mária-kép kultusza gyakran keveredik egymással. Az emberek járnak búcsúra szentkutakra, Mária-képes kegyhelyekre egyaránt. Következésképp meglehetősen összekeverik az egyes búcsúfélékhez kapcsolódó szokásokat, cselekedeteket. Ott, ahol Mária-kép vagy -szobor vonzza a búcsúsokat, előbb-utóbb forrás vagy kút is kerül a környéken, amelyet szentkutas kegyhelyek vizéhez hasonló tisztelettel öveznek a búcsúsok. Még gyakoribb, sőt szinte általános, hogy a csodás múlttal felruházott forrás mellé Mária-kép vagy -szobor is kerül, amelynek tisztelete semmivel sem különbözik a csodatevő Mária-képek tiszteletétől. Az utóbbi esetre jó példaként említhetjük a bácskai Doroszlót, ahol közvetlenül a forrás vize, a szentkút mellé került a Mária-szobor. Az emberek tulajdonképpen azért jönnek a doroszlói búcsúba, hogy a csodás forrás vizében megmossák fájós testüket, és haza is vigyenek a különleges vízből. Ugyanakkor a megérkező körösztök a szabadban álló Mária-szobor előtt köszöntenek be és búcsúznak el. Énekeik a doroszlói Szűzanyához szólnak, imáikkal is tőle várnak segítséget! A szentkút és Mária-kép elemek keveredése a korábbi korok, a kegyhelyek létrejöttének éveire is érvényesek.

A magyarországi búcsújáróhelyek óriási többsége a Mária-kultusszal kapcsolatos. {7-371.} Elvétve akad csak néhány búcsújáróhely, amely más szentet vagy titkot ünnepel. Ilyen például a sükösdi határban álló Szent Anna-kápolna búcsúja, vagy a Kalocsán tartott Jézus Szíve-búcsú. Megfigyelhető azonban, hogy e helyekre haladva is nagyrészt Mária-énekeket mondogatnak a hívők, mivel a katolikus magyar parasztság tudatában a szentbúcsúk fogalma teljesen összefonódott a Mária-tisztelettel. A legrégibb, legkedveltebb és legszebb búcsúsénekeink szinte mind Mária-énekek. E helyen említjük meg, hogy Bandinus Márk püspök 1646-ban a moldvai Stanfalva közelében egy olyan csodás gyógyulásokról híres magyar búcsújáróhelyet talált, amelynek fakápolnáját Kozma és Domján tiszteletére szentelték (Domokos 1941: 437–439).

Kegyhelyeink többsége úgy lett búcsújáróhely, hogy a nép azzá tette. Csodás gyógyító erőt tulajdonítottak a völgyben előbuggyanó forrásnak, megjelenni látták a Szűz Máriát, sokak láttára könnyezett a Mária-kép, a Mária-szobor előtt elmondott ima meghallgatásra talált, az imába foglalt kívánság teljesült stb. A csodás események híre futótűzként terjedt, és egyre többen keresték föl a különleges helyet. A hivatalos egyház gyakran kétkedéssel fogadta a csodás események hírét. Bizottságai tanúvallomásokat, vizsgálatokat folytattak. Amikor a hírek igaznak bizonyultak, megadták az engedélyt a búcsúk tartására, illetve felruházták a helyet azokkal a jogokkal, amelyek a meglévő kegyhelyeket illették: nevezetesen teljes búcsút nyerhettek az odazarándoklók. Úgy látszik, a 18. században könnyebben ment az elismertetés, mint később. A legtöbb magyar búcsújáróhely működését a 18. században szentesítették (illetve szentesítették újra) az egyházi hatóságok. A barokk hitbuzgalom nagy föllendülésének korában az egyháznak valószínűleg még szüksége volt olyan helyekre, ahol a népi buzgóság levezetődhetett, szüksége volt olyan fórumokra, ahol a népi vallásosság szabadon megnyilvánulhatott. Ahogy haladunk előre az időben, egyre nehezebb volt új búcsúkat elismertetni. Az egyház valószínűleg telítettnek érezte a magyar búcsújáróhelyek térképét, és nem akarta szaporítani a kultuszhelyek számát. Valamiféle „felvilágosult” szellem sugallatára a 19–20. századi papok és egyházi vezetők babonának, jámbor csalásnak minősítették az újabb és újabb helyek csodás eseményeiről szárnyra kelő híreket. Nemhogy támogatták e helyek búcsújáróhellyé nyilvánítását, hanem tilalmazták, üldözték kultuszukat. Azt mondhatjuk, hogy ugyanazért a csodás eseményért más megítélés járt a barokk vallásosság virágkorában, és más a 19–20. század racionális világában. Az az esemény, amely a 18. században adminisztratív engedélyezési formaságok után könnyen híres kegyhellyé tett egy forrást, képet vagy szobrot, a 19–20. században egyházi körökben is jó esetben nevetség, rosszabb estben tilalom és üldözés áldozata lett. Példaként említhetjük azt a palócföldi esetet, amely Manga János révén hasznosi tömegpszichózis néven került be a magyar néprajzi irodalomba (Manga 1962: 371–374). Az 1940-es évek közepén Csépe Klára hasznosi asszonynak csodás látomásai voltak. Hatására egyre többen zarándokoltak a csodás hírűvé vált hasznosi forráshoz. Az eset azért tanulságos, mert képet alkothatunk belőle régi búcsújáróhelyeink keletkezéséről is, amelyeknek múltja legtöbbször homályba vész. Azzal a különbséggel persze, hogy Csépe Klára látomása a 18. század közepén hatalmas búcsújáróhelyet teremthetett volna egyházi elismeréssel, 1947-ben viszont ugyanez a látomás gúnyt és tiltást hozott. Csak a környékbeli palóc nép hitt Csépe Klárának, a hatóságok és a papok nem. A hivatalos egyház az elutasítás álláspontjára helyezkedett, és a legtöbb pap tilalmazta híveinek a hasznosi búcsújárást.

A népet azonban sok esetben az egyházi tilalom sem tántorította el az általa szentnek tartott helyek rendszeres felkeresésétől. Erre utal az előbb említett hasznosi eset, de {7-372.} hivatkozhatnánk az egyik nevezetes dunántúli búcsújáróhely, Csatka példájára is. A csatkai szentbúcsú valószínűleg középkori kultuszban gyökerezik. A 19. században hatalmas méreteket öltött. Az egyház azonban igyekezett visszafogni, de korlátozó kísérletei eredménytelenek maradtak. A népi közösség megkívánta a búcsúhelyet, és meg is teremtette magának – az egyház akarata ellenére is. A 20. század első felében évente tízezrek keresték föl a csatkai csodás szentkút tájékát úgy, hogy a búcsúnak nem volt hivatalos egyházi jóváhagyása. Végül a több száz éves gyakorlat ténye követelte az elismerést. 1962-ben Csatka hivatalosan is kegyhely lett, és az egyházi hatóság engedélyezte a búcsújárást (Vajkai 1940: 51–52; Szenthelyi-Molnár 1971: 37).

A magyar búcsújáróhelyek sorában akadnak olyanok is, amelyek nem spontán népi alakításúak, hanem felsőbb akaratnak köszönhetik létüket. A Heves megyei Hanyi-pusztát a Buttler grófok tették búcsújáróhellyé azáltal, hogy itt, egy legendabeli csodás esemény helyén 1719-ben kápolnát emeltettek Szent Anna tiszteletére, és az uradalom népe a keresztjáró napoktól Szent Anna-napig minden körmenetben idezarándokolt és misét hallgatott. A szokás hamarosan túlhaladta a helyi kultusz kereteit (Bálint S. 1942b: 201). A hagyomány szerint a sükösdi Szent Anna-búcsú is úgy keletkezett, hogy egy úri vadász kápolnát építtetett azon a helyen, ahol tévedésből lelőtte saját lányát.

Néhány búcsúnak nevezett rendezvény a hivatalos egyház sugalmazására és szorgalmazására is létrejött. Ilyen vallási ünnepségnek tekinthetjük például a kalocsai Jézus Szíve-búcsút, amely a jezsuiták kalocsai letelepedése után, az 1860-as évek közepén bontakozott ki (Nagyfalusy 1939: 6–7). Terjedésében nagy szerepe volt az egyházi hatóság ösztönzésének. Előbb nem véletlenül használtuk a „vallási ünnepség” kifejezést. {7-373.} A kalocsai Jézus Szíve-búcsú mindvégig az maradt. Úgy is mondhatnánk, „hivatalos búcsú” volt, amelyben kevés tere nyílt a népi vallásosság megnyilvánulásainak.

A magyarországi búcsújárás szokása valószínűleg egyidős a magyar kereszténységgel. A középkori magyar búcsújárások fontos emlékei a zarándoklatokra vonatkozó adatok. Zarándokutakra, különösen hosszú ideig tartó külföldiekre, többféle okból is elindulhattak az emberek. Ilyen ok volt a zarándoklatra ítélés. Gyakran előfordult a középkori bírósági gyakorlatban. Az elítéltnek különböző nehezítő feltételek közepette hosszú zarándokutat kellett megtenni, hogy levezekelje bűneit. Fontos, zarándoklatra serkentő ok volt a fogadalom, illetve a kívánság teljesülése után érzett hála. Sok zarándok egyszerűen tudásvágyból kelt útra. A zarándoklat jó alkalom volt arra, hogy idegen országokat, idegen népeket ismerjen meg. A középkori adatokból láthatjuk, hogy az újkori búcsúkban néprajzi módszerekkel megfigyelt búcsús szokások jó része középkori eredetűnek tekinthető: így például a mezítlábas zarándoklás, az éhen vagy kenyéren és vízen történő gyaloglás, a kegytemplomi térdencsúszva haladás, a gyógyulás emlékét őrző tárgyak, így a mankók otthagyása a kegyhelyen stb.

Viszonylag sok adat őrzi a középkori magyarság külföldi zarándoklatainak emlékét. Egy részük magános, egyéni zarándoklatot sejtet, más részük azonban az újkori búcsújárásokra emlékeztető csoportos vonulásokról szól. A középkori forrásokban legtöbbször papok, nemesek és városi polgárok külföldi zarándoklatait jegyezték föl.

A középkor magyarjai elsősorban a Szentföldre, Rómába, az itáliai Loretóba, a spanyol Compostelába, az ausztriai Mariazellbe, a lengyelországi Częstochowába, valamint a németországi Kölnbe és Aachenba zarándokoltak el leggyakrabban. A magyarok által látogatott külföldi zarándokhelyek sorából jelentőségénél fogva kiemelkedik Aachen. A középkori magyarság vallásos életében valószínűleg nagyobb szerepe volt, mint Rómának és a többi itáliai zarándokhelynek. Az aacheni zarándoklatok valószínűleg a magyarországi német polgárság hatására váltak kedveltté a magyarság körében. Népszerűségüket növelte Nagy Lajos aacheni zarándoklata, valamint aacheni kápolna- és oltáralapítása. István, Imre és László magyar szentek itteni oltára, ereklyéi és tisztelete révén a magyarok egy kissé magukénak érezték Aachent. A 14–15. századi német, olasz és francia krónikások viszonylag sokszor és részletesen tudósítanak a magyarok aacheni zarándoklatairól. Írásaikból kiviláglik, hogy valamennyi európai nép közül a magyarok vettek részt legnagyobb számban zarándoklatokon, különösen a hétévenként megismételt, nevezetes ereklyehordozó körmeneteken (Pásztor 1940: 125–126).

A gyalogoló magyarok útközben zarándokházakban kaptak szállást és étkezést. Magyar pénzekkel díszített gyertyákat vittek magukkal. Énekszóval vonultak Aachen felé. Aacheni bevonulásuk nagy eseményt jelentett az ottlakók számára. Térdencsúszva haladtak előre a templomban a Szűz Mária oltáráig és ott felajánlották a magyar pénzekkel díszített gyertyákat.

A középkori zarándoklatok fontos kultúraközvetítő alkalmak voltak. Egy-egy híres kegyhelyen az európai keresztény kultúrközösséghez tartozó legkülönfélébb népek képviselői gyűltek össze. Huzamos együttlétük sok személyes ismeretséget és jelentős kulturális egymásra hatást eredményezett. A magyar zarándokok sokat tapasztaltak ezeken az utakon, de bizonyára ők is hatással váltak azokra az idegenekre, akikkel kapcsolatba kerültek.

A magyarországi búcsújárás a barokk időkben élte fénykorát, de nem akkor keletkezett. {7-374.} A kegyhelyek tiszteletének, a búcsús zarándoklatoknak jelentős hagyományai voltak a középkorban is.

Az egész középkoron át búcsújáróhelyként látogatták a zarándokok Szent István király székesfehérvári és Szent László király nagyváradi sírját. Azok a templomok, amelyekben Szent István-ereklyét őriztek, mind búcsújáróhelyekké váltak. Így jelentős tömegeket vonzott Szent Jobb, Bozók, Zalavár, Pannon-hegy, Pécs, Csatár és a Zágráb melletti Remete. Utóbbi helyről 15. századi búcsús érem is fönnmaradt, amelyet a búcsúsok szoktak hazavinni a kegyhelyekről. Egyik oldalán Szent István sujtásos magyar dolmányban látható. A Szent István-ereklyék templomainak búcsúnapja legtöbbször augusztus 20-ra esett.

Az átlényegülés dogmájának 12. századi előtérbe kerülésével, illetve az oltáriszentség fokozottabb tisztelésével függött össze a Szent Vér-kegyhelyek kialakulása Európa-szerte. Legendák sokasága keletkezett, amelyekben a kételkedők meggyőzése érdekében csodák híre kelt szárnyra a misebor vérré változásáról és az ostyabeli vérfoltok feltűnéséről. E csodák színhelyei rendre búcsújáróhelyek lettek. A kassai Szent Erzsébet-dóm, ahol a hagyomány szerint Krisztus vérét megtalálták, 1402-ben nyert búcsút a pápától. A 15. században Kassán kívül sorra alakultak a Szent Vér-kegyhelyek: Ludbregben, Pécsen, Vasváron, Bátán, Szegeden, Garamszentbenedeken. E kegyhelyekre ezrével zarándokoltak az emberek. Csodáikról legendák százait mesélték szerte az országban. A magyar Szent Vér-ereklyék és -kegyhelyek közül a bátai volt a leghíresebb, amely egész Magyarország területéről vonzotta a búcsúsokat és magános zarándokokat. Főurak és királyok is megfordultak vendégei sorában. Kétségtelen, hogy Báta a középkori Magyarország egyik legjelentősebb búcsújáróhelye volt. Talán csak Budaszentlőrinc népszerűsége ért fel vele.

A Szent Vérrel és a magyar szentek ereklyéivel kapcsolatos nevezetes kegyhelyeken kívül még sok és sokféle búcsújáróhely létezett a középkori Magyarország területén. A kegyhelyek nagy része már ekkor is a Szűz Mária-tisztelet fórumának számított.

A 14–15. században több búcsújáróhely is volt az ország szívének tekinthető Buda és Pest környékén. Legjelentősebbnek mondható a budaszentlőrinci kegyhely, ahol Remete Szent Pál teste nyugodott, és amely az ország minden tájáról vonzotta a zarándokokat. Kegyhelynek számított az óbudai Szűz Mária-templom (az ún. Fehéregyháza), a budavári Alamizsnás Szent János-kápolna, a pesti Szent Kozma- és Damján-kápolna, valamint a Szent Gellért-templom. A Margit-szigeti dominikánus kolostort, ahol Árpádházi Boldog Margit ereklyéit és a gyermek Jézus köntöskéjének egyik ujját őrizték, még külföldiek is felkeresték.

A kegyhelyek valószínűleg a középkorban is behálózták a Kárpát-medence egészét. A Magyarország különböző tájain létezett középkori búcsújáróhelyek pontos számbavételével még jórészt adós a kutatás. Másrészt az ismert kegyhelyek részletes bemutatása túlfeszítené e tanulmány kereteit. Ezért csak mutatóba említünk néhányat az ismertebbek közül. 1526 előtt búcsújáróhely volt a Pozsony melletti Máriavölgy és Margitta, a sopronbánfalvai Szent Farkas-kápolna, a jászti (jásdi) Szűz Mária-kápolna, a gyulafehérvári Szent Miklós-kápolna, a váradi Szent Péter-templom, a dénesfalvi Szent Magdolna-forrás és a 16. század elejétől a somlyói Szűz Mária-szobor. Nevezetes középkori búcsújáróhely volt a Kalocsa környéki Máriaháza. A bácskai Doroszló a középkorban Bajkút néven vonzotta a zarándokokat.

A török uralom, valamint a reformáció viszontagságai nem kedveztek a kegyhelyek {7-375.} virágzásának és a búcsújáró gyakorlat terjedésének. A középkori búcsújáróhelyek jelentős részét elsöpörte a történelem. A megmaradt kegyhelyek forgalma is alábbszállt. A régi búcsújárások emléke azonban még az elpusztult hódoltsági területeken sem tűnt el egészen. Ezzel magyarázható, hogy a török kiűzése után több régi búcsújáróhely újjáéledt és hatalmas virágzásnak indult. Ilyen restaurált búcsújáróhelynek tekinthető például Bodajk, Bakonybél, Doroszló, Vác, Máriagyűd, Szeged-Alsóváros. Ugyanakkor a 18. században nemcsak a régi kegyhelyek éledtek újjá, hanem sok új búcsújáróhely is keletkezett. Alapos kutatásoknak kellene azonban eldönteni, hogy újnak vélt búcsújáróhelyeink valóban teljesen újak-e? Nem lappang-e mögöttük valamiféle középkori helyi kultusz emléke? Néhány esetben a kegyhely úgy keletkezett, hogy idegen telepesek magukkal hozták kedvenc Mária-képüket, -szobrukat, amelynek magyar földön is hamarosan csodás híre támadt, és magához vonzotta a más nemzetiségű búcsújárókat is. Így a Bács környékén letelepült sokácok magukkal hozták a gradovári kolostor ősi kegyképét. Ezáltal új szakrális táj és búcsújáróhely alakult ki, amely csak a jozefinista szellem hatására veszítette el jelentőségét (Evetovics 1903). A hajósi kegyszobrot a svábok hozták magukkal régi hazájukból, de már a 18. században magához vonzotta a Duna–Tisza köze magyar és délszláv búcsújáróit is (Bárth 1980a: 65).

Joggal felmerülhet a kérdés: Hány búcsújáróhely van Magyarországon? Erre a kérdésre nehéz választ adni, mivel ez idáig nem jelent meg tudományos alapossággal készült pontos jegyzék a kegyhelyekről. Vallásos kiadványokra, kegyhelyismertető útmutatókra és az egyes kegyhelyek csodás históriáira van utalva, aki e témában tájékozódni akar. A régebbi vallásos kiadványok, mint Jordánszky Elek (1836), Balogh Augustinus (1872), Schaefer Jakab (1897), Paulovits Sándor (1930), Szenthelyi-Molnár István (1971) könyvei, valamint Bangó Jenő tudományos szempontokat is szem előtt tartó rendszerező műve (1978) egymásnak ellentmondó számadatokat, illetve nem azonos kegyhelylistát tartalmaznak. Ezeknek az eltéréseknek több oka van. Első helyen említhetjük az ország fogalmának és nagyságának változékonyságát. Jordánszky Elek és Schaefer Jakab munkája a történeti Magyarország kegyhelyeit vette számba. Paulovits Sándor, Szenthelyi-Molnár István és Bangó Jenő ezzel szemben csak a trianoni Magyarország kegyhelyeit ismertette, holott az ország jelenlegi határain kívül is vannak igen jelentős magyar búcsújáróhelyek. Eltérésekre adhatott lehetőséget az a körülmény is, hogy a legtöbb szerző a „Boldogságos Szűz Mária” kegyhelyeiről ír. Igaz, Mária-kegyhelyből van a legtöbb, de azért akad másmilyen is. Ezek egyes könyvekből eleve kimaradtak. Előfordult, hogy egy-egy szerző munkájába csak azok a búcsújáróhelyek kerültek bele, amelyről a szerzőnek adatai voltak, illetve amelyeket ismert, fontosnak tartott, a többi kimaradt.

Schram Ferenc számításai szerint a történeti Magyarország területét tekintve mintegy 110-re tehető azoknak a kegyhelyeknek a száma, amelyek az újkorban legalább két emberöltőn át tudtak búcsús tömegeket vonzani (Schram 1968: 99).

A kegyhelyek ritkán jöttek létre városokban, bár Budapest és Szeged esetében erre is volt példa. Inkább kis falvakban, sőt a falvak belterületén kívül eső erdőkben keletkeztek. A falusi vagy a magános kegyhelyek azonban nem mindig maradtak tartósan magánosak. Szerzetesrendek telepedtek és kolostorok épültek melléjük, miként a városiak mellé is. Ettől az időtől kezdve ezek a szerzetesrendek látták el a kegyhely felügyeletét, gondozását. Ők vigyáztak a búcsúk rendjére, és ők végezték az emberek gyóntatását, lelki gondozását. Legtöbbször propagandát is igyekeztek kifejteni kegyhelyüknek, legendagyűjtemények és énekesfüzetek kiadásával. A búcsújáróhelyek és a búcsúk támogatásában, {7-376.} felkarolásában különösen a ferences barátok jártak élen. Ők gondozták többek között az andocsi, a gyűdi, a gyöngyösi, a mátraverebélyi és a csíksomlyói kegyhelyet.

A búcsújáróhelyek behálózták az egész történelmi Magyarországot. Jutott belőlük minden tájnak, némelyiknek több is. Egy-egy nevezetes és nagy tömegeket vonzó búcsújáróhely köré ún. szentségi táj szerveződött a történelem folyamán. Pásztor Lajos mintaszerű alapossággal mutatta be a máriavölgyi kegyhely szentségi tájának 18. századi kiterjedtségét. Kutatásai szerint ebben az időben a máriavölgyi kegyhelyet elsősorban Pozsony, Trencsén, Nyitra vármegyék és a Csallóköz népe látogatta. Magános zarándokai között azonban akadtak dunántúliak, szlavóniaiak, morvaországiak, ausztriaiak és erdélyiek is. A máriavölgyi szentségi táj osztozni kényszerült a híveken a szomszédos Sasvár szentségi tájával (Pásztor 1943: 32–40).

A szentségi táj fogalmán általában azt a területet értjük, ahonnan egy-egy nevezetes búcsújáróhely látogatói rendszeresen érkeztek, és ahova kisugárzott a kegyhely láthatatlan szellemi ereje. A kegyhelyhez kötődés és a szentségi tájba való tartozás tudatát nagymértékben elősegítették a zarándoklatról hazavitt kegyképek és szobormásolatok. Ezek bekerülve a nép lakáskultúrájába, évtizedeken át árulkodtak eredetükről, és dokumentálták az illető szentségi tájhoz tartozását. Ugyanezt mondhatjuk például a szentelt gyertyákról, amelyeket rendszerint vásárlási helyükről emlegették. A kegyhelyek szellemi kisugárzása megmutatkozott a legendák és mondák ismeretében, a vallásos énekkultúrában, az imakönyvhasználatban.

A szentségi tájak legtöbb esetben érintkeztek, sőt összekapcsolódtak egymással. Viszonyukat egymásba kapcsolódó körökkel tudnánk legjobban érzékeltetni. Területük történelmi koronként változott. A változás kérdése összefügg történelmi eseményekkel, politikai fordulatokkal és a kegyhelyek divatjának hullámzásával.

A politikai események befolyásoló szerepére említjük a Nyitra környéki és általában a csehszlovákiai magyarok megjelenését a gyűdi búcsúkon az 1960-as években. Látszólag nehezen értelmezhető ez a jelenség. A történelmi események azonban magyarázatot adnak. A csehszlovák autóbuszokkal kirándulás formájában érkező felföldi magyarok a gyűdi búcsúk ürügyén találkozhattak azokkal a rokonaikkal, akiket az 1940-es években Baranya és Tolna német falvaiba telepítettek. Ugyanakkor a felföldiek gyűdi zarándoklatai rámutatnak egy másik fejleményre is, a 20. századi turizmus és a búcsújárás kapcsolatára. A gyűdi látogatók ugyanis rendszerint megfürödnek a harkányi vízben is, amely hatalmas területekről vonzza a vendégeket. A harkányi víz és a gyűdi kegyhely turizmus formájában történő együttes meglátogatása a 20. század második felében kétségtelenül a gyűdi búcsúk reneszánszát hozta meg.

A búcsújáróhelyeknek mindig volt divatjuk. Nincs ez másképp ma sem. Időnként új kegyhelyek keletkeznek, mások pedig elhalnak. Minden kegyhely történetében van virágzó és kevésbé népszerű korszak. Ezek váltakozhatnak akár egy évszázadon belül is.

A kegyhelyek legújabb kori divatváltozásának jó példája a mátraverebélyi szentkút egyre növekvő látogatottsága. A mátraverebélyi búcsújáróhely korábban is nagy szentségi táj központja volt. Hatalmas tömegek jelentek meg búcsúin. Elsősorban a palócok jártak ide, valamint a velük szomszédos területek, például a Jászság lakói. Az 1960-as években azonban olyan területeken is hódítani kezdett a mátravérebélyi szentkút kultusza, amely területeken néhány évtizeddel korábban a köznép azt sem tudta, hogy létezik Mátraverebély. Így például a Duna–Tisza köze déli vidékeiről a tsz-ek és az utazási {7-377.} irodák autóbuszaival hatalmas tömegek járnak évente Mátraverebélyre, holott ezeknek a búcsújárásoknak nincs hagyományuk. Mindez föltehetőleg azért alakult így, mert Mátraverebély hegyvidéken fekszik, igazi kirándulótájon, ahol várak, múzeumok, kastélyok és szép városok várják a turistát. A búcsú tehát jó alkalom az országjáró turizmusra, a turizmus pedig kiváló alkalom a verebélyi szentkút felkeresésére.

A legtöbb magyarországi nagy búcsújáróhely nemzetiségi szempontból vegyes vonzáskörű volt. A különböző anyanyelvű zarándokok a fő búcsú idején legtöbbször együtt látogatták a kegyhelyet. A körmenetben és a különböző népi ájtatosságokon mindenki a maga nyelvén énekelt, imádkozott. Sok példát ismerünk azonban arra is, hogy az egyes nemzetiségek és falvak más-más időpontban keresnek fel egy búcsújáróhelyet. Ez az időpont általában az illető falvak fogadalmi napja volt. A bácskai Doroszlóra, ahol a hajdani pünkösdi fő búcsút elsősorban magyarok látogatták, pünkösd másnapján jöttek a szontai sokácok. Ezen a napon volt a sokác búcsú. Pünkösd harmadnapján a szentiváni (prigreviczai), valamint a kerényi svábok jöttek ugyanide fogadalomból. A 18. századból ragyogó példákat említ Pásztor Lajos arra, hogy a máriavölgyi szentségi tájon milyen hagyományai alakultak ki az egyes helységek kegyhelylátogatási időpontjainak (Pásztor 1943: 20–25).

A többnemzetiségű búcsújárás általában csak ott nem lett jellemző, ahol a környező más népek nem katolikusok voltak. Egynemzetiségű lett valamely búcsújáróhely akkor is, ha kis vonzáskörzete volt, amelyen csak egyféle nép élt. Néha politikai, történelmi okok befolyásolták, hogy valamely kegyhelyre egy bizonyos időpontban csak magyar vagy más nemzetiségű zarándokok jártak.

Fentebb már írtunk arról, hogy az egyes búcsújáróhelyek népszerűsége különböző okok következtében időről időre változott. Így nagyon nehezen adhatunk feleletet arra a kérdésre, hogy általában melyek voltak a legfontosabb magyarországi búcsújáróhelyek. Néprajzi szempontokat tartva szem előtt, azokat a búcsújáróhelyeket tekintjük fontosnak és jelentősnek, amelyeknek nagy vonzásköre formálódott, és amelyeknek legalább fél évszázadnyi időn át volt néprajzi kisugárzása. Válogatásunk során a 18. század eleje és a 20. század közepe közötti időszakot vettük alapul. E szempontok figyelembevételével a történeti Magyarország alábbi búcsújáróhelyei látszanak olyannak, amelyek a legjelentősebb hatást gyakorolták a magyar népélet és népi kultúra alakulására: Andocs, Besnyő, Bodajk, Boldogasszony, Búcsúszentlászló, Csatka, Csíksomlyó, Doroszló, Gyűd, Hajós, Kis-Cell, Máriavölgy, Osli, Pócs, Radna, Sasvár, Solymár, Sümeg, Szeged, Tekija, Vác, Vasvár, Verebély, Vodica.

A külföldi kegyhelyek közül a lengyel Częstochowát és az ausztriai Mariazellt kereste föl legtöbb magyar az újkori évszázadokban.

A Kárpát-medence területén a búcsújárás a római katolikus, a görög katolikus és a görögkeleti vallású népek szokása. A protestánsoktól idegen a Mária-tisztelet, és ezzel együtt a búcsújárás is. Ennek ellenére a magyar néprajz számon tart olyan adatokat, amelyek szerint néha protestánsok is megjelentek a katolikus kegyhelyeken. A legismertebb példa a gyűdi. Az ormánsági református fiatalok áldozócsütörtök napján Gyűdre sereglettek, ahol leányvásárt tartottak. Ez a szokás még reformáció előtti, középkori hagyományokban gyökerezik (Bálint S. 1944a: 48). Sajnos adatokban bővelkedő leírást nem ismerünk róla. A magyar néprajzi irodalomban különlegességként emlegetik a protestáns „búcsúkat”. Jellemző adatként a debreceni cívisek nagyerdei kálvinista búcsúját és a homoródi unitárius búcsút szokás felsorakoztatni (Szendrey Á. 1940: 87). Valószínű, {7-378.} hogy ezeknek a sokadalmaknak csak a neve búcsú. Bár az unitáriusok áhítatos zsoltárokat zengedezve vonultak augusztus 16-án az újsütetű úrvacsora vétele után a homoródi fürdő tájékára, úgy látszik, hogy többnapos összejövetelük a földi örömök és zajos vigasságok jegyében telt el. Még inkább elmondható ez a debreceni Nagyerdő „kálvinista búcsújáról”. Kétségtelen azonban, hogy az unitáriusok homoródi „búcsúja” valamiféle búcsúszerű, középkori katolikus vallási ünnepség emlékét őrzi.

A búcsújárás szokását magukénak érző vallások követői egyes vidékeken más-más kegyhelyre jártak, másutt viszont egy búcsújáróhelyen osztoztak. Zombor határában, egymástól alig egy-két kilométer távolságban két helyi jelentőségű búcsújáróhely alakult ki, meglehetősen elhagyatott, erdős környezetben. Egyikhez a katolikusok, másikhoz az ortodox szerbek jártak búcsúba. Ezzel szemben több olyan nagy búcsújáróhely van a Kárpát-medencében, amelyet két vallás követői is látogattak. Máriapócson például nemcsak görög katolikusok fordultak meg, hanem római katolikusok is. A solymári búcsúkra a katolikusok mellett görögkeleti szerbek is jártak. A Baja melletti Vodicán a szentkút forrásának eleve két kifolyója épült. Egyik fölött katolikus Mária-képet, a másik fölött ikont erősítettek a falba. Egyik kifolyónál a katolikusok mosakodtak és imádkoztak, a másiknál pedig a görögkeleti szerbek. A különböző vallású falvak legtöbbször más-más időpontban keresték föl ugyanazt a búcsújáróhelyet. Ez a nap gyakran egyben fogadalmi napjuk is volt.

A magyarországi búcsújáróhelyeken a társadalom minden rétege képviseltette magát. A 17–19. században több magyar király is ellátogatott a búcsújáróhelyekre. Korábbi évszázadokat nem említünk, mert a középkorban ez szinte természetesnek mondható. Egyéni zarándoklat formájában sok főnemes is felkereste a kegyhelyeket. Előfordult, hogy gyalog baktattak a poros utakon. Többen miséket mondattak, alapítványokat tettek, kápolnákat, oltárokat építettek. A 20. század előtti időkben sok búcsújárót bocsátottak útjukra a városok. A 18. században előfordult, hogy egyes városok iparos-, kereskedő- és proletár népe fogadalomból a bíróval és más vezetőkkel az élen vonult szentbúcsúba. A búcsújáró tömeg nagy része azonban a 18–20. század folyamán mindig a parasztság soraiból került ki. A 20. században a falvak és mezővárosok parasztnépe szinte kizárólagos szerephez jutott a kegyhelyek sokadalmaiban.

Felmerülhet a kérdés: Miért mentek az emberek a szentbúcsúba? A kérdésre többféleképpen felelhetünk, mert az indítóokok is többfélék voltak. Első helyen kell említenünk a vallásos buzgóságot, mint a búcsújárás legfontosabb hajtóerejét.

A búcsújárások indítékainak sorában fontos szerepük volt a fogadalmaknak. Ezek lehettek közösségiek vagy egyéniek. A 17–19. században sok magyar város és falu lakosai tettek együttes fogadalmat járványok, tüzek és más elemi csapások idején arra, hogy meghatározott napon minden évben elzarándokolnak valamelyik búcsújáróhelyre. Ha tehát valaki beleszületett egy ilyen fogadalmat tett közösségbe, már a közösséghez tartozás ténye is kötelezte arra, hogy részt vegyen a közös búcsújárásokon. Emellett egyéni fogadalmak és hálaérzetek sokasága is serkentette az embereket a kegyhelyek felé. Volt, aki betegségének elmúlását remélte, másvalaki jó férjet akart, ismét más a fronton harcoló férjéért, fiáért aggódott. Sokan jó termésért vagy állataik sikeres felneveléséért zarándokoltak. Háborúk lövészárkaiban harcoló férfiak gyakran megfogadták: ha egyszer hazakerülnek, elmennek egy bizonyos kegyhely Szűz Máriájához és hálát adnak életben maradásukért.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a búcsújárásra késztető okok sorában a korai turizmust, {7-379.} a világlátás vágyát. Bár 18. századi adatok említenek téli búcsújárást is (Pásztor 1943: 19), az újkori búcsúk általában mind tavasz és ősz közé, nyárra estek. Nyáron pedig a fáradság ellenére is öröm volt útra kelni, hogy idegen tájakat lásson az ember.

A zarándokcsoportok létszáma helységenként és koronként változott. Pásztor Lajos a máriavölgyi kegyhely 18. századi történetéről szólva említ 900 fős csoportokat is (Pásztor 1943: 26). A 18. században arra is volt példa, hogy fogadalomból egész falvak kerekedtek föl, hogy együtt jelenjenek meg a búcsújáróhelyen. A 20. század első felének néprajzi adatai alapján a 100–200–300 fős „körösztök” zarándoklata látszik a leggyakoribbnak. Háborús évek után általában nőtt a búcsúslétszám. Akik a frontokon tettek fogadalmat, ilyenkor rendszerint felkeresték a segítségre kiválasztott Szűz Máriát. Egy-egy helység búcsújáróinak létszámát nagymértékben befolyásolta a búcsúvezető egyénisége, ügyessége, szervezőkészsége, vonzereje.

Minden búcsúscsapatnak, körösztnek, körösztaljának szüksége volt vezetőre, akit legtöbbször előénekesnek hívtak. Afféle szentember volt, a régi licenciátusok utódja. Jó hangú, okos, köztiszteletben álló, jó szervezőképességgel rendelkező embernek kellett lennie. Funkciója felelősséggel járt, mert vállalnia kellett az esetleges viták elsimításának és a rendetlenkedők megdorgálásának népszerűtlen feladatát is. A búcsú előtti hetekben szervezett, buzdított a búcsújárásra. Az elindulástól a visszaérkezésig ő volt a csapat gazdája. Ügyelt a rendre, a közlekedés biztonságára. Megtervezte a helyes időbeosztást. Meghatározta a pihenések és az étkezések idejét. Tudta, hol lehet szállást szerezni, és hol van jó ivóvíz. Gondoskodott megfelelő szálláshelyről. Vigyázott arra, hogy a férfiak és nők külön térjenek nyugovóra. Meghatározta az ájtatos cselekedetek sorrendjét. Gondoskodott a búcsúsok lelki táplálékáról: előénekelt és előimádkozott. Útközben hosszú énekeket mondott el sorokra tagolva kéziratos füzetekből, és nyomtatott lapokról, énekeskönyvekből. A nép a sorokat ismételgetve utánamondta a szöveget. Énekeskönyveit tarisznyában hordta. Az út fontos pontjain, útszéli kereszteknél, valamint induláskor és érkezéskor az oltár előtt az összes búcsús nevében imádkozott. Átszellemült odaadással, sírást serkentő hangon könyörgött a Szűz Mária képe előtt. A jó előénekes beköszöntése és búcsúzása szinte eksztázist tudott teremteni. Átszellemültsége a révület határát súrolta (Bárth 1980a: 67; Volly 1948: 10).

Nyilvánvaló, hogy minden búcsúvezető más jellemet, más egyéniséget, más búcsúvezetői magatartást képviselt. Alapvetően azonban kétféle búcsúvezetői egyéniség körvonalazható a néprajzi adatok alapján. Az egyik a vallási egzaltáltság és fanatizmus jeleit mutató ájtatos szentasszony és szentember típusa, aki csak az imádkozásban és a vallásos rítusokban leli örömét. Az élet köznapi dolgai közömbösek és idegenek számára. A másik típus életrevalóbb és sokkal kedvezőbb tulajdonságokkal megáldott. A mindennapi élet dolgaiban is járatos. Esetenként jó gazda és jó gazdaasszony. Elsősorban okossága és jó vezetőkészsége teszi alkalmassá arra, hogy kilépjen a közösség jeltelenségéből és vezető legyen. Búcsúvezetői munkáját nemcsak alázattal és áhítattal végzi, hanem büszkeséggel és virtussal is.

A jó búcsúvezető – miként az illancsi Rózsa Balázs a 20. század közepén – nemcsak az előénekléshez értett, hanem a tudás és a hagyományos életmód más területein is kitűnt képességeivel. A búcsúvezetőt általában az átlagostól jobban foglalkoztatta a transzcendentális világ. Családja és ismerősei körében köznapi témaként gyakran beszélt és példálózott Istenről, Szűz Máriáról, szentekről és a másvilágról. Követte és számon tartotta a világ végéről fölröppenő álhíreket és dátumokat. Rendszeresen imádkozta a {7-380.} Hét mennyei zárat és más hasonló, kézírásban terjesztett különleges alkalmakra való imádságokat. Rózsa Balázs tudott gyógyítani ráolvasással és imádsággal. Értett az állatok mágikus gyógyításához. Fontos számon tartója volt a helyi néphitnek. Sűrűn alkalmazta a régi hiedelmek tanácsait, különösen az időjóslás és a gyógyítás terén. Ismerte és megtartotta az egyházi évhez, valamint az emberi élethez fűződő régi szokásokat. Gyakran mesélt mondákat, bibliai történeteket és tréfás adomákat. Emellett ezermester volt. Házat épített, szerszámokat készített és javított. Futóhomokos birtokán szorgalmasan és jól gazdálkodott. Kiválóan dalolt, táncolt és citerázott. Lakodalomban szeretett büszkén, harsány kedvvel mulatni (Bárth 1980a: 66–71).

A búcsúvezető egész életében igyekezett gyarapítani énektudását és énekismeretét. A jó kéziratos énekeskönyvek búcsúvezetőről búcsúvezetőre hagyományozódtak. Az előénekes énekkészlete szinte minden búcsúban gyarapodott. Régebben nyomtatott éneklapokat, ponyvákat vásároltak, újabban alkalmi énekszerzők géppel írva árusítják műveiket. Gyakran előfordult, hogy a búcsúvezetők egymás énekeit leírták a búcsúban. Ha a búcsúvezető új éneket vett vagy jegyzett le valahol, hamarosan megismertette azt zarándoktársaival. Mondatonként előénekelte a szöveget, és a nép utánamondta. Többször megismételték az éneket, mire a nép jól megtanulta a dallamot. Nem volt ritka az olyan búcsúvezető, aki maga is „szerkesztett” énekeket és imákat. Ilyen előénekes volt például a jászladányi Orosz István, akinek önéletrajzát és néhány énekét Bálint Sándor adta közre (Bálint S. 1942b).

A jeles búcsúvezető egyéniségek hagyományt teremtettek és formáltak abban a közösségben, ahol éltek. Ha hosszú éveken vagy évtizedeken át tevékenykedtek ugyanabban a helységben, alapvetően befolyásolhatták és meghatározhatták a nép énekismeretét, vallásos szokásait, éneklési módját, valamint a búcsújárás rendjét és egész hagyományvilágát. Sajnos a magyar néprajzkutatás nem szentelt elég figyelmet a búcsúvezetők egyéniségének és hagyományformáló szerepének. Csupán a fentebb említett Orosz István jászladányi szentember és Rózsa Balázs illancsi tanyai előénekes működésének van szakirodalmi megörökítése (Bálint S. 1942b: 4; Bárth 1980a: 66–71).

Alábbiakban röviden ismertetjük, miként zajlott le egy búcsújárás a 20. század első felében elindulástól a hazaérkezésig. Nyilvánvaló, hogy összefoglalásunkban nem térhetünk ki a szokások táji, sőt helységenkénti különbözőségére. Az általánost, a tipikust igyekszünk megragadni és bemutatni. Egyszerűsíti munkánkat, hogy a búcsújárás szokásvilágának legfontosabb elemei a magyar nyelvterület egészén hasonlónak, sőt azonosnak mondhatók. A táji eltérések elsősorban a részletek terén nyilvánulnak meg.

Régi szokásuk volt a búcsújáróknak az indulás előtti megkövetés. A búcsúba készülők felkeresték haragosaikat és azokat az ismerőseiket, akikkel nem volt felhőtlen a viszonyuk. Bocsánatukat és jóindulatukat kérték. Ez a hagyomány összefügg a búcsújárásnak azzal a sajátosságával, hogy a kegyhely felkeresése a bűnbánat ünnepélyes kifejezése.

A búcsújárás időtartama elsősorban a kegyhely távolságától függött. A 20. század közepe előtt szinte kizárólag gyalog keresték föl a kegyhelyeket a zarándokok. A kalocsaiak háromnapi gyaloglással értek el kedvenc búcsújáróhelyükre, a Somogy megyei Andocsra. Következésképp hazafelé is három napig tartott az útjuk. A szegediek szeptember 2-án indultak Radnára, ahova négy nap múlva, szeptember 6-án érkeztek meg. Ugyanakkor a jánoshalmiak és az illancsiak, ha reggel elindultak a közeli Hajós felé, délben vagy kora délután már oda is értek. Az út hosszát és a menetidőt ismerve a búcsúvezetők úgy jelölték ki az indulás idejét és útközben is annyi pihenőt biztosítottak, {7-381.} hogy a búcsút megelőző nap délutánján megérkezzenek a kegyhelyre. Délután, éjszaka és az ünnep délelőttjén tartózkodtak a kegyhelyen, ahonnan délben vagy kora délután indultak hazafelé.

{7-382.} A templom mellett gyülekező búcsúsok elindulás előtt misét hallgattak helységük templomában. A mise végén az előénekes elbúcsúzott az oltárnál. A lobogókat háromszor meghajtották az oltár felé, majd körmenetszerűen, az alkalomhoz illő ének harsogásával elindult a búcsúscsapat a kegyhely felé vezető úton. Az otthon maradó hozzátartozók a pap vezetésével egy darabon elkísérték a búcsújárókat. A búcsúzás, az elköszönés hagyományos helye valahol a falu szélén, a temető mellett, vagy egy fontos útkereszteződésnél volt. Innen az otthon maradók zárt menetben visszatértek a templomhoz.

A körösztként vagy körösztaljaként emlegetett búcsúscsapat belső rendje általában így alakult: Elöl egy legény vagy nagyobb fiú vitte a keresztet. Mellette két lány vitte a lobogókat. Utánuk következtek a gyerekek, fiatalok. Ezután haladt az előénekes a férfiakkal. A sort az asszonyok zárták. A menet mögött felvirágozott sátoros kocsik haladtak. Ezek szállították a búcsúsok kosárba vagy nagy tarisznyába rakott élelmét, ruháját. A szállításért fizettek a búcsúsok a kocsisoknak.

A lobogókat vivő lányok nagy büszkeséggel végezték feladatukat. Kitüntetés volt számukra, hogy ők haladtak a menet elején. A lányok legtöbbször versenyeztek ezért a tisztségért. Általános szokás volt, hogy a lobogókat elindulás, illetve az otthoniaktól való elbúcsúzás után leakasztották rúdjukról, és összecsavarva a menetet kísérő kocsira tették. Útközben tehát csak a viszonylag könnyű, felvirágzott, felárvalányhajazott lobogószárakat vitték a kereszt két oldalán.

{7-383.} Nagy hagyományokkal rendelkező helységek búcsúsai a menet közepén Mária-szobrot is vittek magukkal, ha búcsúba indultak. A Palócföldön Hordozó Máriának nevezik ezt a vállon vihető szobrot. A magyar néprajzi irodalom elsősorban a mátraverebélyi búcsúk világából és általában a palóc tájakról ismeri a Mária-hordozás szokását, mert itt őrződött meg legtovább, illetve itt írták le a néprajzkutatók. Korábban azonban országszerte elterjedt lehetett a Mária-kultusznak ez a látványos megnyilvánulása. Példaként említjük, hogy a 18. század első felében gyakran hordtak Mária-szobrokat a máriavölgyi búcsúkba. Így 1718-ban a győriek, 1733-ban a magyaróváriak (Pásztor 1943: 27). Ugyancsak a magyaróváriakról jegyezték föl, hogy ebben az időben saját zenekarukkal vonultak be a kegyhelyre, ami szintén nem volt egyedülálló a barokk vallásosság fénykorában. Egy évszázaddal később, az 1820-as években a Bácska és a Kalocsai Sárköz találkozásánál fekvő Nádudvar búcsújárói úgy mentek a hajósi búcsúba, hogy a menetben 12 fehérbe öltözött és felkoszorúzott leány vállán vitte a Szűz Mária hordozható szobrát (Mindszenthy 1831: 13). A hajósi hordozható Mária-szobrot még a 20. század második felében is meghordozták a nagy körmeneteken. Ezek a Kárpát-medence három különböző szögletéből származó, különböző korú adatok tanúsítják a Mária-hordás egykor általánosan elterjedt gyakorlatát.

A Hordozó Máriát általában Mária-lányok vitték. Leginkább azonban csak elinduláskor, megérkezéskor, falvakon áthaladva és a kegyhelyen vették vállaikra. Amikor az út lakatlan külterületek között vezetett, a szobrot a lányok udvarlói vitték vagy kocsira tették. A lobogók meghajtásához hasonlóan, a Mária-szoborral is háromszor tisztelegtek az útszéli keresztek előtt. Ha két búcsúscsapat találkozott, összeköszöntették a két szobrot úgy, hogy az egymással szemben felállt szoborvivők háromszor előre, majd hátra léptek három lépést.

A búcsúsok, különösen a fiatalok útközben ünneplő ruhájukat batyujukban, a sátoros kocsin tartották. Csak a kegyhely előtt vették fel, amikor készülve a tisztelgés és beköszöntés nagy pillanataira, rendbe szedték magukat. A poros utakon inkább kevésbé jó ruhákban mentek. A 20. század elején még gyakori volt a vezeklés célzatú és egyben lábbelikímélő mezítlábas zarándoklat. A férfiak levett kalappal haladtak. Sok adat tanúsítja, hogy a búcsús menetben, különösen hazafelé jövet, a lányok kultikus célból kibontott és leeresztett hajjal jártak. Így jöttek hazafelé Radnáról, Csíksomlyóról, Búcsúszentlászlóról és Vasvárról.

A búcsúsok minden útba eső keresztet üdvözöltek. Lobogóikat háromszor meglengették, majd elétérdelve, búcsúvezetőjük irányításával imádkoztak. Mielőtt elérték volna a körösztöt és miután elhagyták, az alkalomhoz illő éneket énekeltek. Ha faluba értek, harangszó fogadta őket. Az emberek eléjük siettek, és csókolták a menet elején vitt keresztet, amelyet a keresztvivő legény jól lehajtott, hogy meg lehessen csókolni. Az útba eső templomoknál megálltak, imádkoztak és a paptól áldást kértek. A szálláshelyük templomában általában misét is hallgattak. Útközben plébániák melléképületeiben, iskolákban vagy ismerős magánházak kamráiban, istállóiban szalmán aludtak. Előfordult, hogy a falu szélén, a szabad ég alatt töltötték az éjszakát. A búcsúvezető tudta, hogy melyik faluban, hol lehet és érdemes megszállni. Ennek megfelelően diktálta a haladás iramát. Olyan zarándokutakon, ahol évtizedeken átjárt búcsúba egy-egy település népe, hagyományos rendje alakult ki annak, hogy hol álltak meg pihenni, étkezni, aludni. Annak is hagyománya volt, hogy az út mely szakaszán és mit énekeltek, hol imádkoztak és hol tartottak pihenőt, beszélgetős menetet.

{7-384.} Lakott területen kívül rövid pipázó pihenőre általában ott álltak meg, ahol kút vagy forrás volt a közelben. Ugyanez jellemző az étkezések hagyományos helyére is. Középkori példák után a 18–19. században gyakran előfordult, hogy némely búcsújárók vezeklés céljából vagy fogadalomból éhnyálon, vagyis étel és ital magukhoz vétele nélkül tették meg a zarándokutat (Bálint S. 1971: 634). Még gyakrabban előfordult, hogy a búcsúsok kenyéren és vízen járták végig a nagy utat. A 20. században, amikor már sok helyen feladták ezeket a régiesnek tartott elveket, a főtt tojást tekintették a búcsúsok legjellemzőbb ételének. Búcsúcsúfoló gúnyének is keletkezett a tojáshéjat elszóró zarándokokról (Bárth 1980a: 72). Étkezés előtt és után olyan éneket énekeltek és olyan imádságot imádkoztak, amely az étkezéssel kapcsolatos. Tulajdonképpen hálaadás volt ez a biztosított földi javakért. Étkezés alatt a keresztet és a lobogókat lefektették a fűre. A szegediek a búcsúkeresztet a földbe szúrták, a lobogókat pedig küllőszerűen köréje fektették, és szalagjaikat a földön szépen kisimították. Maguk is a gyöpre ültek és családonként csoportosulva ettek.

A búcsújárók a zarándokút nagy részét végigénekelték és -imádkozták. Néha, amikor már belefáradtak az éneklésbe, a búcsúvezető engedélyt adott arra, hogy pihenésképpen beszélgetve és dohányozva haladjanak egy-két dűlőföldnyi ideig. Ilyen „engedményre” leginkább erdők között, elhagyatott tájakon került sor. Az előénekes kéziratos és nyomtatott énekeskönyveiből mondatonként előremondta az ének szövegét, a nép pedig elismételte. Ezt a jellegzetes búcsús éneklést a Dél-Alföldön rëpëtázós éneklésnek nevezték. Az éneklésbe sok virtuskodás keveredett. A legszebb, legmutatósabb énekeket olyan helyekre tartogatta a búcsúvezető, ahol sokan hallják, vagyis ahol véleményt alkotnak a „körösztről”. Ilyen helynek számítottak az útba eső falvak, majorok. A kevésbé népszerű, vagy a még nem eléggé ismert, gyakorlandó énekek a szántóföldek és erdők között kerültek sorra. Itt nem kellett úgy harsogni az éneknek, mint a falvakban, hiszen itt nem hallotta senki. Erdőkben és lakatlan tájakon járva került sor a rózsafüzér imádkozására is. Egyrészt monoton hangzású imádkozás nem illett a falvak utcáira, hiszen a harsogó éneklés jobban a búcsúsokra terelte a figyelmet, másrészt úgy tartották, hogy látnivalókban nem bővelkedő lakatlan területeken „jobban az istennél van az ember esze”. Tehát ilyenkor imádkozzon, ne pedig a falvakban, ahol úgyis elterelte a figyelmét a sok új látnivaló.

Tanulmányunkban nem foglalkozunk a búcsúk hatalmas és értékes énekkincsével, valamint a búcsújárók imádságaival. Elsősorban azért nem, mert ezen énekek és imádságok bemutatását a népköltészetről szóló kötetben, illetve fejezetben találja meg az olvasó. Csupán arra utalunk, hogy ének szavunk a magyar nép többségének szóhasználatában „szenténeket”, vagyis vallásos éneket jelentett. Az éneklés kifejezéssel a vallásos énekek mondását illették. A világi dalt nótának, ennek éneklését dalolásnak mondták.

A fárasztó gyaloglás ellenére a zarándokút nagy élményt jelentett a résztvevőknek, különösen azoknak, akik először jártak a szent úton. A búcsúra igyekvő ember kilépett otthoni környezetéből. A „köröszttel” más helységek határában járt. Más földrajzi adottságokkal: más talajjal, más csapadékviszonyokkal, másféle növényekkel ismerkedett. A homoki ember vizes, mocsaras tájra került. A vizenyős síkságok népe hegyekbe vagy homokbuckák közé jutott. Volt tehát min csodálkozni, volt mit összevetni a hazai viszonyokkal.

A búcsújárók különös megilletődöttséggel lépték át a kegyhely határát. Az alkalomhoz illő énekkel köszöntötték a megszentelt földet:

{7-385.} Hajós városának kies határa

Im itt van, mit szivünk óhajtva vára

Köszöntsük hát Szűz Máriát

Megváltónknak édesanyját.

(Bárth 1980a: 109)

A kegyhely előtti utolsó pihenőnél rendbe szedték magukat. A lányok felvették a magukkal vitt legszebb ruhájukat. A lobogókat felakasztották száraikra. Ha volt velük Mária-szobor, vállukra vették a Mária-lányok. Helyreállították a menet időközben felbomlott belső rendjét, és legszebb énekeiket mondva haladtak a kegyhely utcáin, illetve a szentkúthoz vagy a kegyszoborhoz vezető úton. Amikor feltűntek a láthatáron, a kegytemplom tornyában megszólaltak a harangok. Köszöntötték az érkező „körösztöt”. A búcsúsok a harangszó hallatára örömükben és meghatódottságukban az eddiginél is harsányabb hangon énekeltek. Egyesek sírtak. A szívek kitárulkoztak, Mária-váró áhítatuk a csúcsra hágott. Némely búcsújáróhelyen a kegyhelyet felügyelő szerzetesek elémentek a nagyobb létszámú „körösztnek” (Pásztor 1943: 27). Mátraverebélyen még az 1970-es években is megfigyelhettük, hogy a már jelenlévő Hordozó Máriákat mind elévitték az érkező csapat Hordozó Máriájának. A Máriák sorozatban köszöntötték megérkező testvérüket.

A templom közelében már a beköszöntő éneket énekelte a búcsússereg. A legtöbb búcsúvezető több ilyen éneket ismert. Kiválasztották a helyhez és alkalomhoz legjobban illőt, illetve azt, amelyik az adott közösség életében hagyományosnak számított. Némelyik beköszöntő ének, belekerülvén a kegyhelyek kiadványaiba, valamint nagyon sok kéziratos könyvbe, országosan népszerűvé vált. Ilyen sorsot ért a gyűdi kegyhely egyik köszöntő éneke:

Dicsértessék Jézus neve!

Jöttünk e drága Szent helyre.

Köszönteni jöttünk a szép Szűz Máriát,

Angyaloknak királyné asszonyát.

(Bárth 1980a: 110)

A búcsúsok a beköszöntő ének versszakaszainak harsogásával balról jobbra megkerülték a kegytemplomot, majd a legvégsőkig fokozott ünnepélyes meghatottsággal bevonultak az oltár elé. A szegediek égő gyertyát tartottak kezükben, miközben mentek a radnai Szüz Mária képe elé. A régi kalocsaiak Andocson még a 20. század elején is térdencsúszva haladtak végig a templomon a bejárati ajtótól a főoltárig. Középkori hangulatot árasztó jámbor buzgóságuk az andocsi Máriának szólt, akinek szobrát a legenda szerint Kalocsáról vitték Andocsra az angyalok.

A búcsússereg megállt az áldoztatórácsnál, majd a lobogós lányok kivételével mindenki letérdelt. A lobogókat háromszor meghajtották a kegykép vagy kegyszobor előtt. Az előénekes meghatott, ünnepélyes arccal bement a szentélybe, és letérdelt az oltár alsó lépcsőjére. Kéziratos füzetéből elmondta a beköszöntő imát, majd újabb köszöntő ének harsogása közepette a köröszt kivonult a templomból.

Lakott településtől távolabb eső kegyhelyeken, ahol elsősorban a szentkút gyógyító {7-386.} vize vonzotta a búcsúsokat, előfordult, hogy a megérkező „köröszt” nem templomi oltárnál köszöntött be, hanem a szentkút tájékán álló Mária-szobornál.

A kegytemplomok oltárai általában mind körüljárhatók. A 19. században még általános lehetett az a szokás, hogy a búcsúsok a beköszöntő után az előénekes vezetésével térden körbecsúszták az oltárt, közben csókolgatták annak sarokköveit. A 20. században egyre ritkábbá vált ez a buzgóság. A néprajzi gyűjtések során az emlékezők legtöbbször úgy beszélnek róla, mint a régiekre, illetve a szomszéd falu népére jellemző cselekedetről. Talán szégyellték ezt a megalázkodást? Bálint Sándor szegedi adatközlői váltig bizonygatták, hogy a büszke szegediek sohasem csúsztak térden az oltár körül. A szokást Mátraverebélyen az 1970-es évek közepén, Doroszlón pedig a szentkúti Mária-szobor körül 1979-ben is megfigyelhettük.

A beköszöntéstől az esti gyertyás körmenetig, esetenként a másnap délelőtti ünnepi körmenetig, legtöbbször nem volt kötött rendje a kegyhelyen tartózkodó búcsúsok vallásos cselekedeteinek. A búcsúvezető szabta meg a programot. Ő határozta meg a közös rítusok idejét és sorrendjét. Ő rendelt el szabad időt, amelyet mindenki úgy hasznosított, ahogy akart. Szinte se szeri, se száma a kegyhelyeken végzett sokféle vallásos cselekménynek és szokásnak, amelyeket tájilag eltérő változatok színeztek. Alábbiakban vázlatosan bemutatunk belőlük néhányat.

Minden búcsúscsapat kötelességének érezte, hogy szervezett formában körösztutat járjon a kegyhely kálváriáján. Legtöbbször imákkal, énekekkel köszöntötték meg a kegytemplom közelében álló kereszteket és szobrokat, például Nepomuki Szent János szobrát, vagy a szentkút melletti Mária-szobrot, illetve a 20. században fölöttébb közkedveltté vált lourdes-i oltárokat. Misztikusan izgalmas és érzelmekre ható szokás volt egyes „körösztök” éjszakai gyertyás keresztútjárása a kálvárián.

Jellegzetes népi ájtatosság a körösztbúcsú. Több formája ismeretes. Általában a kegytemplom melletti gyepes térségen járták az esti órákban. Néha több köröszt népe is részt vett benne, máskor viszont csak egy csoport embereinek ájtatoskodását jelentette. Emberek vagy földbe szúrt lobogók keresztet formáltak. A szegedi hagyomány szerint a búcsúvezető beállt a képzeletbeli kereszt közepére. Tőle megfelelő távolságban megállt négy ember, akik a köröszt végeit jelezték. A tápaiak Ferencszálláson a kereszt közepére és négy végére egy-egy lobogót szúrtak a földbe. Az így formált keresztet járták körbe égő gyertyákkal a búcsúsok. Eközben jól kitaposták a füvet. Másnap virradóra a földön feküdt Krisztus kitaposott körösztje. Volt a keresztbúcsúnak olyan formája is, amelynél a képzeletbeli kereszt közepébe a hordozott búcsús keresztet szúrták le. Köréje fektették küllőszerűen, keresztet formálva a lobogókat, majd ezeket járták körül.

Legtöbb magyar kegyhelyen szokás volt a búcsúkeresztelés. Ez egy tipikusan paraliturgikus szokás, amely feltehetően középkori liturgikus hagyományban gyökerezik. Az újkori egyház papjai jórészt babonás cselekedetnek tartották, de azért eltűrték. Ha látták, lenézően megmosolyogták. A hagyomány lényege az, hogy aki először megy valamelyik búcsújáróhelyre, azt ott meg kell keresztelni a szentvízzel. A keresztelést legtöbbször a választott keresztanya vagy keresztapa, ritkábban a búcsúvezető végezte el. A keresztelkedni akarók maguk választották meg keresztszüleiket. Csak az lehetett keresztszülő, akit már megkereszteltek az illető kegyhely búcsúján. A keresztszülő a szentkútnál benedvesítette kezét, és keresztet rajzolt vele keresztfia arcára. Ezután megcsókolta, majd kisebb ajándékot vett neki, leginkább szentképet, olvasót, Vasváron a szokást mosdatásnak, a keresztszülőt mosdatókeresztanyának hívták. A kalocsaiak andocsi {7-387.} keresztelkedését bérmálásként emlegették. Utóbbi esetben a bérmálást a búcsúvezető asszony végezte az ún. kúti ének kíséretében, amelyet a félkörben felállt búcsújárók énekeltek a bérmálkozók háta mögött.

A búcsúbeli keresztelkedéssel egy különleges műrokonsági kötelék jött létre. Ettől kezdve a körösztlányom, körösztfiam, illetve a körösztanyám, körösztapám megszólítás járta. A keresztszülő a megkeresztelt személy szüleit komának, illetve komaasszonynak szólította. A keresztanya és keresztlánya tartotta a rokonságot a következő években, például a keresztanyát meghívták lakodalomba, vendégségbe. Ez a rokonság azonban legtöbbször nem jelentett olyan szoros kötődést, mint az, amely a templomi kereszteléssel jött létre. „Körösztfiam, de csak szentkúti” – mondták Tápén. A búcsúkeresztanyát általában úgy különböztették meg az igazi, vagy szegediesen: szentségös körösztanyától, hogy a búcsú helyét használták jelző gyanánt. Így beszéltek andocsi, radnai, besnyei, pócsi, celli stb. körösztanyáról. Járta a búcsúkörösztanya, mosdató körösztanya, szentkúti körösztanya kifejezés is (Bárth 1974: 367–369; Mozsolics 1943; Bálint S. 1944b: 173).

A búcsújárók általában a búcsú előestéjén meggyóntak és másnap délelőtt áldoztak. A legtöbb búcsújáróhelyen ilyenkor egyszerre több pap is gyóntatott. Sokan kifejezetten szerettek búcsúban gyónni, mert itt nem az ismerős otthoni papnak, hanem idegennek sorolhatták el bűneiket. A sok gyónóra való tekintettel a kegyhelyeken nemcsak a templomban, szabadtéri gyóntatószékekben és a templom melletti fedett folyosók gyóntatószékeiben is gyóntattak. Mivel a búcsújáróhelyeken több nemzetiség is összejött, a gyóntatószékeken felirat jelezte, hogy az ott ülő pap milyen nyelven tud.

A lelki megtisztulást, a gyónást és az áldozást legtöbb kegyhelyünkön megelőzte a testi tisztálkodás. Fentebb már utaltunk arra, hogy szinte valamennyi kegyhelyen volt valamiféle kultikus erejű víz. A kegyhely sok esetben eleve a szentkút gyógyító csodái miatt jött létre. Máskor egy Mária-kép csodái indították el a kultuszt, de a szentkutas kegyhelyekhez szokott búcsúsok e „Mária-képes” búcsújáróhelyeken is megtalálták a maguk szent vizét, tó, forrás, kút formájában. Jó példa e másodlagos víztiszteletre az andocsi kegyhely. Szegeden az Alsóvárosi templom közelében terült el hajdanán a Csöpörke-tó, amelyben a legenda szerint majd 80 esztendeig rejtőzködött a Boldogasszony kegyképe. Ezzel a népi áhítat szerint a tó vize is megszentelődött. Amíg a tó medrét fel nem töltötték, a búcsúsok első útja ide vezetett. Megmosakodtak benne, és csak utána mentek be a templomba (Bálint S. 1944b: 172–173). Mivel Radna Aradtól keletre a Maros mellett fekszik, a tápaiak a Marost radnai víz néven is emlegették. Hagyományőrző tápai öregasszonyok, ha nem mehettek el a radnai búcsúra, pünkösd és Kisasszony napjának hajnalán lementek a Maros torkolatához, hogy a radnai vízben megmosakodva megtisztuljanak. A radnai búcsújáróhelyen a jámborabb búcsúsok térden csúszva mentek a Maroshoz, hogy benne megmosakodjanak (Bálint S. 1971: 633). A népi felfogás szerint a szent vizekben végzett kultikus mosakodással teszi magát méltóvá a hívő lélek a lelki megtisztulásra is. Leginkább e kultikus tisztálkodással kapcsolódott egybe a fentebb ismertetett búcsúkeresztelés is. Több kegyhelyen virágzott az a szokás, hogy a búcsúsok, amikor megmosták szemüket vagy megfürödtek, ruhájukból egy szálat odakötöttek egy közeli bokorra. Úgy vélték, hogy ezáltal a betegséget, amely ősi felfogás szerint kívülről tapad az emberhez, jelképesen levetették magukról, és kiszolgáltatták a víz kozmikus hatalmának (Bálint S. 1944b: 172–173). A szentkutak vizének mindenütt konkrét gyógyító erőt tulajdonítottak. Ezért búcsúk idején nagy forgalom volt a kifolyók és a lábmosómedencék tájékán. A búcsúsok igyekeztek a szenteltvízzel érinteni fájós és beteg {7-388.} testrészüket. Doroszlón például a szentkút mellett kialakított kismedencében búcsú napján mindig sokan álldogáltak, remélve lábuk gyógyulását. A kör alakú, emelt kúti medencét szintén sokan állták körül. A vizet fejükre, karjukra hintették és szemeiket mosogatták vele. A szentkutak vize népies szentelménynek számított. A búcsúsok rendszerint haza is vittek belőle, hogy betegségükben orvosság gyanánt használják. A 20. század második felében leginkább üvegekben és műanyag edényekben hordják haza a szentvizet. Korábban azonban szinte kizárólag a helyszínen vásárolt cserépkorsókban szállították. Ezért több kegyhelyünkön vagy környékén virágzó korsósipar alakult ki, így például Gyüdön. A gyűdi korsó fogalommá vált a gyűdi kegyhely vonzáskörének távoli vidékein is. Részben a mohácsi feketeedény-készítés is a közeli gyűdi búcsú piacainak köszönhette virágzását.

A legtöbb búcsújáróhelyen hagyománya volt az offerálásnak. A búcsúsok a viaszöntő vagy gyertyás árusoktól viaszbábokat, offereket vásároltak, és azokat rárakták az oltárra, hogy ott fölajánlják. Néha annyi offer gyűlt össze az oltáron, hogy a pap a kehelynek is alig talált helyet. Az offerekkel az emberek vágyaikat, kívánságaikat, illetve hálájukat fogalmazták meg. A magtalan asszony kis pólyásgyerek bábut áldozott. A beteg a fájó testrészét jelképező figurát ajánlott föl: kezet, lábat, fejet, szívet, a néma: nyelvet, a várandós asszony méhanyát. Aki házat épített, kis viaszházacskát áldozott. Aki állataiért aggódott, állatfigurákat ajánlott föl. Sok helyen úgy történt a felajánlás, hogy az emberek a bemutatandó offereket kezükben tartva, imádkozva és énekelve, térden csúszva megkerülték az oltárt és a templomot. Végül az offert az oltárra helyezték. A 18–19. században saját kezűleg faragott fa- és kovács által formált vasoffereket is áldoztak fel, elsősorban Nyugat-Magyarországon. A gazdagok ezüsttárgyakat offeráltak. Arra is volt példa, hogy a viaszofferrel kinyilvánított kérés teljesülése után készítettek hasonló alakú ezüst- vagy aranyoffert. A legtöbb kegyhely szentélyében láthatók ilyen ezüst- és aranyofferek fali vitrinbe helyezve. Mellettük sorakoznak azok a mankók, amelyeket a hajdani csodás gyógyulások emlékére hagytak ott.

Részben az offerálással függnek össze azok a különleges tárgyak, amelyeket a kegyhelyeken feláldoztak vagy emlékül otthagytak. Némelyik ilyen áldozat kereszténység előtti hagyományokra megy vissza. A botok, mankók kegyhelyen hagyásáról már szóltunk. Ez természetes emlékállítás és tanúságtevő hálaadás. Előfordult, hogy asszonyok hajtűt hagytak az oltáron vagy a kegyhely tölgyfájának törzsén, hogy fejük ne fájjon. Az ilyen tűt Mária hajtűjének nevezték. A gyüdi kegyoltár mögött egy mélyedésbe a fejfájós asszonyok néhány hajszálat tettek. Kismartonban a lányok zöld viaszkoronát ajánlottak fel Kisasszonykor a Máriának. Cikón a szemfájósok valaha fehér tyúkot áldoztak, amelyet az oltárnál egyszerűen eleresztettek, és többé nem törődtek vele (Bálint S. 1944b: 169). Előfordult fogadalmi képek hátrahagyása. Ezeket esetenként erdei fákra akasztották a szentkút környékén. Ugyancsak fákra akasztották azokat a rongyokat, amelyekkel a szentkútnál a beteg testrészeket megmosták. A második világháború után jött divatba, hogy a kegytemplomok falába és a kegyhely szobrainak talapzatába tenyérnyi nagyságú márványlapokat erősítenek hálából, köszönöm, segítettél stb. feliratokkal. A hátrahagyott fogadalmi képek általában árusoknál vásárolható, nyomdai úton sokszorosított, keretezett szentképek voltak. A magyarországi búcsújárások hagyományvilágában kevés nyoma akad a naiv festészet körébe tartozó ausztriai és német Votivbildeknek. A Vajkai Aurél által ismertetett néhány példány a Dunántúlon töltötte be feladatát (Vajkai 1942: 137). Előfordultak bánsági németek által készített votívképek Radnán is (Barna 1986b).

{7-389.} Az offerálással függ össze a kegyhelyeken történő gyertyaégetés. Eredendően bizonyára a kegyszobor vagy a kegykép tövében égették vagy szerették volna égetni az emberek a felajánlott gyertyákat, de ezt az egyház tűzbiztonsági okokból nem tartotta kívánatosnak. A gyűdi kegyhely 1939. évi szabályzatában is olvashatjuk: „Gyertyát égetni az oltáron, oltárlépcsőn, padokon vagy a kegyhely területén lévő szobrok és kápolnák előtt tűzveszélyes és éppen ezért szigorúan tilos! A gyertyát az ősi keresztény felfogás szerint az istentiszteletek céljaira ajánljuk fel. Gyertya adományainkat adjuk át a sekrestyében vagy pedig helyezzük az oltárra!” Valószínű azonban, hogy a gyűdi barátok eme gyertyagyűjtő igyekezete eredménytelen maradt. A templomból kitilthatták ugyan a nép gyertyaégetését, a kegyhely területén szabadtéren álló Mária-szobrok előtt azonban nem akadályozhatták meg. Az 1970-es évek búcsúi alkalmával sokezres gyertyaerdők égtek az egyik szabadban álló Mária-szobornál. A gyertyák között viaszofferek is égtek. A tűzbiztonságra egy erélyes hölgy, föltehetően egykori apáca vigyázott. Időnként lapáttal igyekezett kordában tartani a hatalmas gyertyatüzet. Viselkedéséből nyilvánvaló volt, hogy nehezen megtűrt szokásról van szó, amelyben már különös teret kaptak a misztikus varázsszövegeket mormoló cigányok is. Hasonlóan nagy tömegű felajánlott gyertya égetését figyelhettük meg 1977-ben a bácskai Doroszlón, 1987-ben pedig Vodicán.

A szentbúcsúk jeles alkalmai voltak a párválasztásnak és a házassági kapcsolat megszentelésének. Hajdan a szegedi fiatalság addig nem léphetett házasságra, amíg meg nem járta a radnai búcsút. Sajnos a sokat emlegetett egykori leányvásárokról korszerű néprajzi leírás nem készült, de a szórványadatokból gyanítható, hogy az ilyen párválasztó törekvések nem voltak idegenek a kegyhelyek búcsúitól. Volt olyan búcsújáróhely, ahova a lányok egész hozományukat, kelengyéjüket magukkal vitték. Szépen kiöltözve, hajukban virággal kellették magukat. Ha a fiatalok megtetszettek egymásnak, azonnal házaságot köthettek a klastrom szerzeteseinél (Bálint S. 1944b: 177–178). A 20. század elején rögzített néprajzi adatok elsősorban a magyarsággal együtt élő görögkeletiek és görög katolikusok leányvásárairól tudósítanak, de a párválasztásnak ez a módja valószínűleg korábban nem volt idegen a katolikus magyarságtól sem. Talán ezzel a régi szokással függ össze, hogy még a 20. században is különös előszeretettel kötöttek házasságot a fiatalok kegyhelyeken. Messzi helységekből is fölkeresték a kegyhely templomát fiatal párok a búcsú délutánján, hogy ott házasságot kössenek. Az 1970-es évek közepén Mátraverebélyen még megfigyelhettünk ilyen házasságkötést. Sok menyasszony, valószínűleg házasságának boldogsága érdekében, koszorúját, csokrát vagy menyasszonyi ruháját ajánlotta fel Szűz Máriának. Az ilyen felajánlott menyasszonyi ruhákból oltárterítőket, miseruhákat, illetve a kegyszobornak ruhát készítettek.

Legtöbb búcsújáróhelyen a kegyszobornak külön ruhatára van, amely a hívek adakozása jóvoltából folyamatosan szaporodik. A 20. században közkedveltté váltak a népművészeti ruhák. Az andocsi Szűz Máriának például több öltözet kalocsai ruhája van, amelyeket a buzgó kalocsai hívek hímeztek és adományoztak. Ugyancsak 20. századi jelenség, hogy a ruhatárakat egyes kegyhelyeken, például Andocson, múzeumként mutogatják. A búcsúk délutánjának egyik jellegzetes népi vallásos megnyilvánulása a kegyszobrok öltöztetése, illetve a szentkutak melletti Mária-szobrok koronázása, palásttal díszítése.

Minden búcsújáróhelyen kedvelték az esti, éjszakai vonulásokat, körmeneteket. Ezeket végezhette egy kereszt, de a keresztek összessége is. Utóbbit nevezték gyertyás {7-390.} körmenetnek. Hangulata, varázsa meghatározó élményt jelentett a búcsúsoknak. A gyertyás körmenet után a papok általában visszavonultak, és a templom is a népi ájtatosságok fóruma lett. A legtöbb búcsújáróhely templomában, de néhol erdős helyeken a fák alatt, szabadban is egész éjszaka közösen imádkoztak a búcsúsok. Időnként szunyókáltak. Ájtatosságukat szentségimádásnak nevezték. Legtöbbször különböző olvasókat mondtak és időközönként énekeltek. Ilyenkor előkerültek az egyház által jóvá nem hagyott és a magánájtatosságok sorába osztott kéziratos olvasószövegek, mint például a szentségolvasó. Az éjszakát beosztották a búcsúscsapatok. Óránként más-más csapat vezette a szentségimádást. Ilyenkor a szereplő csapat előrement a főoltárra, majd szereplésének végeztével visszahúzódott. Az elöl imádkozó búcsúscsapattal együtt imádkozott a templom egész vendégserege. A csoportonkénti imádkozásvezetés módot adott egyfajta virtuskodásra: ájtatosságban, szép éneklésben, kéziratos ima- és énekkülönlegességek előadásában. Mindenki igyekezett túltenni a másik falu népén. Az éjszakai olvasó-imádkozások idején az emberek feloldódtak a templomokban, mint a jó vendégségben. Leültek, sőt lefeküdtek az oltárok lépcsőire, a szőnyegekre. Ilyen bátorságra otthon, a saját templomukban, vagy a kegytemplomban nappal, a papok által vezetett hivatalos rítusok idején, soha nem vetemedtek volna. Elvesztették jelentőségüket a vallás szigorú rendű, emberi magatartásformákban is nyomot hagyó, előírt kultuszformái. Az imádkozással és az áhítatos énekléssel töltött éjszakai órák átmenetileg az ősi, laikus, spontán és önellátó népi vallásosság diadalát jelentették a kanonizált kultuszok barokk díszekkel ékes hajlékában (Bárth 1980a: 94).

A búcsúsok egy része a szálláshelyen aludt éjszaka, vagy legalábbis az éjszaka második felében. Ha faluban vagy városban állt a kegytemplom, akkor a legtöbb búcsúscsapat magánháznál szerzett magának szállást. Legtöbbször évtizedekig ugyanoda tértek vissza. A ház kamrájában, istállójában aludtak földre terített szalmán. A sátoros kocsik az udvaron álltak. A gazda legtöbbször anyagi ellenszolgáltatást nem kért a szállásért, csak lelkükre kötötte vendégeinek, hogy imádkozzanak érte. A búcsúsok általában a szálláshelyként használt ház tornácán, udvarán ettek pokrócokon ülve. Olyan búcsújáróhelyeken, ahol a közelben nem volt lakott település, a búcsúsok az éjszakát leginkább a szabad ég alatt, vagy nagy színekben töltötték. A színeket általában a kegyhelyet gondozó szerzetesek állították fel. Voltak azonban olyan búcsújáróhelyek is, például Mátraverebély, ahol a törzsvendégnek számító helységek építettek hálószíneket maguknak (Zadravecz 1934). Egyébként is kegyhelyeken békés, pihentető alvásról alig lehetett szó. Szokatlan volt a környezet, másrészt az éjszakát virrasztással töltő csoportok éneklése, le-föl járkálása zavarta a paraszti lélek ünneplő elragadtatása miatt tökéletesnek amúgy sem mondható nyugalmat. Sokan eleve lemondtak arról, hogy szálláshelyen hajtsák álomra fejüket. Inkább az éjszakai szentségimádás hangulatát árasztó templom kövén, a kolostor folyosóin és udvarán vagy kint a templom tövében és kertjében pihentek le. A praktikus okokon kívül a templomalvás eme régi szokásának kultikus gyökerei is sejthetők. A búcsúsok úgy hitték, hogy ha a kegykép közelében alszanak, hamarabb megtörténik testi és lelki bajaik gyógyulása.

Az előénekes általában még a kegyhelyre érkezés előtt, az utolsó pihenőnél gyűjtést rendezett csapata tagjai körében azért, hogy a kegyhelyen misét mondathasson. Az egyes búcsúscsoportok miséjére az ünnep délelőttjén került sor az előénekesek és a papok által egyeztetett időpontokban. A mise előtti vagy utáni szabad időben a fiatalok járkáltak {7-391.} a mutatványosok és árusok sátrai között, beszélgettek, ismerkedtek. Legtöbben ekkor vettek búcsúfiát és megszentelni való emléktárgyat.

Gyakori búcsúfia volt a szentkép, a kegykép másolata, hátlapján imádsággal, könyörgéssel. Másutt a kisebb-nagyobb szobrocskákat, köztük a kegyszobormásolatokat kedvelték. Utóbbiak üveg mögött, képkeretben is forgalomba kerültek, hogy azután részesei legyenek a paraszti lakáskultúrának. A jeles búcsújáróhelyek hajdan érmeket bocsátottak ki a kegytemplom, illetve a kegyszobor képével. Már a 15. századból maradtak fenn kegyérmek. A búcsúsok megvásárolták ezeket az érmeket, mivel bajelhárító szerepet tulajdonítottak nekik. Gyakori búcsúfia volt az olvasó, valamint a színes gyertya. A díszes gyertyákat legtöbbször az élet végéig megőrizték, és Gyertyaszentelő Boldogasszony napján újra és újra megszenteltették.

A szentképet, a szobrocskát, az olvasót, az érmet, a gyertyát, tehát a vallásos vonatkozású búcsúfiát megszentelve vitték haza. Az ünnep délelőttjén a kegytemplom sekrestyéjében egy ügyeletes pap végezte a szentelést. Újabban gyakori, hogy a nagymise alatt a szószékről kihirdetik: a mostani közös szenteléssel mindazok a vallásos vonatkozású tárgyak megszentelődnek, amelyeket a búcsúsok a kezükben tartanak. Sokkal régiesebb a kegyképhez érintés szokása. Amennyiben a kegykép vagy kegyszobor elérhető volt, a búcsúsok a megvásárolt képet, érmet igyekeztek hozzáérinteni. Úgy gondolták, hogy ezáltal a kegykép csodatevő hatásából, segítő erejéből valami a búcsúfiába is átsugárzik. Ha a képet nem érték el, valakit felemeltek, aki az érintést többek helyett elvégezte.

Gyerekek számára legtöbbször mézeskalács búcsúfiát vettek. Különösen kedvelték a mézeskalács olvasót, amelyet nyakba akasztva vittek haza. A 20. században megszokott huszár- és babaformák mellett korábban a mézeskalácsosok készítettek olyan alakokat is, amelyek a Szűz Máriát, a Szentháromságot, a kis Jézust, a pelikánt ábrázolták. Feltételezhető, hogy valamikor a mézeskalács kultikus eledel, vagyis szentelmény volt. Az emberek úgy gondolták, megszentelődnek a szent alakok magukhoz vételével (Bálint S. 1944b: 179).

A búcsúsok azonban nemcsak kegytárgyakat, emléktárgyakat, búcsúfiát vásároltak a kegyhelyeken. Legtöbben, otthoni szükségletüknek megfelelően, fontos használati tárgyakat, például ruhaféléket, zsákokat, edényeket is vettek a kirakodó iparosoktól, kereskedőktől és kézműveskedő parasztoktól.

A szentbúcsúban töltött idő szabadon felhasznált szakaszai adtak alkalmat a különleges szentelmények és áldások megszerzésére. Általános volt az a szokás, hogy a búcsúsok zsebkendőjükkel megsimogatták a kegyképet vagy legalább a kegyoltárt, utána pedig arcukat, fájós tagjaikat törölték meg vele. Sasváron a 18. században a kegyszobor előtt égő olajmécses olajából igyekeztek szerezni, mert szentelménynek számított. A II. József előtti szerzetes papság gazdag áldáskészletéből sok átkerült a későbbi laikus népszokásokba. Valószínűleg középkori liturgikus hagyományra nyúlik vissza Búcsúszentlászlón a Szent Vince-áldás és Máriaremetén a gyermekáldás. A mátraverebélyi búcsúról felvirágzott színes botokat vittek haza azoknak, akik még nem voltak a verebélyi búcsún. Ez a teljesen laikussá vált, látszólag értelmét vesztett szokás a középkori liturgiában gyökerezik, amikor a zarándokbotokat az egyház megáldotta a kegyhelyen. Az ünnep délelőttjén a búcsúsok, különösen az asszonyok, igyekeztek zöld ágakat törni vagy venni. A legtöbb kegyhelyről ugyanis ősrégi képzet alapján zöld ágat vittek haza a búcsúsok. Különösen Radnáról, Somlyóról, Gyűdről, Vasvárról, Doroszlóról. A zöld ág azt jelképezte, hogy lelkük a búcsújárás nyomán megújult, szinte kivirágzott a malasztban.

{7-392.} A szegediek Radnán a templom környékén egy különös növényt gyűjtöttek, amelyet Mária búzájának neveztek, és mágikus erőt tulajdonítottak neki. A bácskai búcsúsok is egy különleges növényt gyűjtenek a doroszlai szentkút környékén, amely véleményük szerint csak itt terem. Úgy gondolják, hogy a növény zöld levelein látható piros foltok Szűz Mária menstruációjának nyomai.

Mariazellből a magyar búcsúsok vörösfenyőt hoztak haza, és ha a családban valaki meghalt, a koporsójába tették. A horvátországi Biszricéből hazatérő magyar búcsúsok szelíd gesztenyéből fűztek a nyakukba koszorút. A gölnicbányaiak Lőcséről jövet bükkágakból kötöttek koszorút, amelyet a lányok vittek a menet elején (Bálint S. 1944b: 178).

A szentbúcsú napjának leglátványosabb rítusa az ünnepi nagymise és az ehhez kapcsolódó körmenet. Mindkét esemény a hivatalos búcsú és a hivatalos egyház rendezvénye, tehát papok szervezik, papok irányítják. Következésképp alig érvényesül bennük a népi vallásosság. Leginkább a körmenetek belső rendje és sokféle helyi hagyománya érdemel figyelmet. Ez azonban szinte kegyhelyenként változó, és áttekintése, összefoglalása fölöttébb nehéz. Nagy általánosságban elmondható, hogy a legrangosabb helyen a legnépesebb vagy a kegyhelyhez valamilyen kultikus szállal legjobban kötődő körösztök haladnak. A helységek helye hagyományos, de az idő és az értékrend változásával átalakulhat. Az általánosítást nehezíti, hogy a legrangosabb hely fogalma sem egyértelmű. Néhol a menet elején haladó köröszt számít igazán megbecsültnek, másutt az, amelyik a baldachin után következik. Valószínűleg az utóbbi a gyakoribb. Különbözik a körmenetek nagysága, hossza, útiránya is. Az ünnepi körmeneten általában minden búcsús részt vesz, következésképp hatalmas, esetenként több tízezres tömeg felvonulását jelenti. Ha csak a templomot kerülnék meg, a menet vége még bent volna, mire az eleje már visszaérne. Ezért a nagyobb búcsújáróhelyeken hosszabb utakat választanak a templom környéki területen.

Különösen hosszú és sok vonatkozásában rendhagyó körmenetet jártak a csíksomlyai búcsúsok. Menetüknek hagyományos belső rendje volt, amely egy történelmi eseményig nyúlik vissza. 1559-ben a katolikus székelyek így sorakoztak fel János Zsigmond unitárius seregei ellen. E nevezetes csata emlékére a Kissomlyó nyugati oldalán lévő Szent Antal-kápolnához tartó menet belső rendje az alábbi módon alakult 1940 táján: I. Gyergyó, II. Felcsík, III. Alcsík, IV. Udvarhely, V. Marosszék, Mikháza, VI. Háromszék, VII. Csángóság (Székely L. 1943: 22–23). Az egyes székeken és csoportokon belül hagyományos helye volt a falvaknak is.

A búcsúnap délutánján, legtöbbször már közvetlenül a nagymise után minden búcsúskereszt hazafelé indult. Mielőtt útra keltek, elbúcsúztak a Szűz Máriától. Az oltár előtt térdelő előénekes szívet facsaró, fájdalmas búcsúimát mondott. Amikor befejezte, felállt, és bánatosan árnyalt hangon énekelni kezdte a búcsúsok valamelyik kedvelt búcsúzó énekét, például:

Isten hozzád, Szent Szűz, nékünk el kell menni,

Ütött már az óra, útra kell indulni,

Kesereg a szívünk, mert búcsút kell venni,

Drága szent képedtől, jaj már meg kell válni.

(Bárth 1980a: 113)

A lobogókat háromszor meglengették a kegykép felé, majd a búcsúscsapat fájdalmas sírások közepette a búcsúzó ének versszakait mondogatva elindult hazafelé.

{7-393.} Saját határukba érve a búcsúsokat az otthon maradt hozzátartozók csapata fogadta, akik a pap vezetésével menetben, lobogókkal vonultak a búcsúban jártak elé. Hajdan a Radnáról érkező szegedieket a hozzátartozók „Isten hozott!” üdvözléssel fogadták. A búcsúban járt családtag megcsókolta hozzátartozóit, és az üdvözlést így viszonozta: „Imádságunkban, búcsújárásunkban részesüljön az is, aki oda nem volt.” Zöld ágát az otthoniak virágkoszorúval, csokorral ékesítették föl. A búcsúból hazatérő leányt Szegeden, mint Krisztus jegyesét, menyasszonyi ruhába öltöztették. Fejére mirtuszkoszorút tettek, kezébe virágcsokrot adtak (Bálint S. 1944b: 180).

A búcsújárás otthon a templomi hálaadással ért véget.

FOGADALMI NAP

A 18. század a jámbor alapítványok, fogadalmak kora volt. Természetesen előfordultak közösségi fogadalomtételek korábban és később is. A vallási néprajz által kutatott fogadalmi jelenségek többsége azonban 18. századi eredetű.

A közösségi fogadalmakat legtöbbször pestisjárványok, árvizek, állatdögvészek, nagy jégverések és háborús megpróbáltatások váltották ki. A baj megelőzésére vagy a veszély elmúltával hálából Szentháromság-oszlopokat állítottak, Mária-szobrokat faragtattak, fárasztó búcsújárásokat fogadtak. Arad városának népe például 1732-ben megfogadta, hogy a pestistől való szabadulás emlékére évente elzarándokol Radnára. Ugyanígy cselekedett sok más város és falu lakossága is.

A közösségi ünneplés jeles alkalmai voltak a fogadalmi napok, vagyis azok az időpontok, amikor egy-egy falu vagy város lakói valamilyen régi fogadalom alapján az esztendő bizonyos napján vagy napjain nem dolgoztak, hanem ünnepet ültek, illetve ha ünnepről volt szó, szomszédaikhoz képest különleges módon ünnepeltek. A nagyszombatiak például 1710-ben megfogadták, hogy Szűz Mária bemutatásának napját (nov. 21.) virrasztással, böjttel, ünnepi szertartással megünnepelik. A szegedieknek Havi Boldogasszony, a váciaknak Szent Rókus, az apátfalviaknak Szent Anna, a szulokiaknak Szent Vendel, a kecelieknek Péter-Pál, a doroszlóiaknak Szent Rókus és Sarlós Boldogasszony ünnepe volt a fogadott napjuk.

A fogadott napok általában munkanapra estek, ilyenkor a fogadalomtevő helység népe nem dolgozott, hanem ünnepelt, néha a hatósági és az egyházi rosszallás ellenére is. A hagyomány megkívánta, hogy a fogadalmat tartó község lakói ne dolgozzanak. A közösség tagjai árgus szemekkel ügyeltek arra, nehogy valaki megszegje az ősök által vállalt fogadalmat. Felfogásuk szerint a munka a fogadalom megszegését jelentette, ami viszont súlyos bajokat és csapásokat vonhatott maga után. Az ősök vállalásának megtartását a közösségi kontrollon kívül segítette a községi igazgatás is. A falusi és városi tanácsok hajdúkat, mezőőröket, rendőröket állítottak a határbeli utak mellé, akik visszafordították a kifelé tartókat, és megakadályozták, ha esetleg valaki dolgozni próbált a helység fogadott napján. Előfordult, hogy a fogadott nap vasárnapra esett, vagy eleve olyan nap volt, amely munkaszüneti napnak számított. Ilyenkor elsősorban az ünneplés rendje, módja, intenzitása különböztette meg a fogadó falu népének magatartását a szomszédok ünneplésétől. Néhol a fogadott nap böjtöléssel járt együtt.

A közösség általában elvárta, hogy a fogadott napon a helység minden egészséges lakosa részt vegyen az ünnepi misén, körmeneten, litánián vagy más ájtatosságon. Így {7-394.} ezek a szertartások megmozgatták a fogadalomtevő helység apraját-nagyját. Meghatározó erejű személyes emlékké, egyéni és közösségi élménnyé váltak.

A fogadalmi napok szertartásainak és eseményeinek sorába nemritkán egy-egy határbeli vagy közeli kultikus hely (kápolna, kereszt, szobor) közös felkeresése is beletartozott. Csíkszentdomokos népe például Páduai Szent Antal napján egy régi tűzvész emlékére mise után körmenetben kivonult a Garados-hegyre és ott kálváriát járt. A fogadott ünnepet Szent Antal búcsújaként emlegették (Székely L. 1943: 24). A fogadott napok körmeneteit, kivonulásait analógiák alapján gyakran búcsúnak titulálta a népi szóhasználat. A kifejezés néha megtévesztette a néprajzkutatókat, és esetenként fogalmi zavarokhoz vezetett a néprajzi irodalomban (Szendrey Á. 1940: 87).

Némely helységnek nemcsak egy fogadalmi napja volt, hanem több is, különböző régi sorscsapások és megpróbáltatások emlékére. A fogadalmi napok néha egész láncolatot alkothattak.

Sok magyar falunak volt olyan fogadalma, hogy népe Szent György-naptól kezdve bizonyos ideig, például Nagyboldogasszonyig, Szent Mihály-napig, aratásig a hét egyik napján csak délig dolgozik, délután pedig ünnepel.

A fogadalmi napok hagyománya szívósan beleivódott a fogadalmat tevő helységek népének életébe. A 20. század második felének nagy társadalmi-gazdasági változásai ingatták csak meg szerepüket és régi jelentőségüket.

VASÁRNAPOK ÉS MEGSZENTELT HÉTKÖZNAPOK

Magyarországon már Szent István király elrendelte a vasárnapok megünneplését. Ezzel az egyház előírásainak igyekezett érvényt szerezni. Megparancsolta, hogy ezen a napon mindenki tartózkodjon a szolgai munkától és misét hallgasson. A magyar nép többsége a vasárnapot, mint a megváltás ünnepét, a 20. század közepéig misehallgatással és pihenéssel töltötte. Sok helyen az igavonó jószágot sem fogták be ezen a napon. Eledelét is elkészítették még szombaton. A vasárnap megünneplésében valószínűleg nagy szerepe volt annak, hogy a feudalizmus idején a helyi egyházak és a helyi világi hatóságok szigorúan tilalmazták és büntették a vasárnapi munkát. A tilalom hagyománnyá, közösségi elvárássá rögzült. A 19. század második felében és a 20. század első felében, amikor senkit sem lehetett már hivatalosan megbüntetni azért, mert vasárnap dolgozott, a közösség ítélte el megvetéssel, megszólással azt, aki nem tartotta meg és munkával gyalázta a vasárnapi ünnepeket.

A keddet Szent Annának, Szűz Mária anyjának, a Kedd asszonyának szentelték az asszonyok. Sokfelé ezen a napon tartózkodtak a nehezebb női munkától, például a kenyérsütéstől és a mosástól. A magtalan asszonyok kilenc kedden át böjtöltek Szent Anna tiszteletére. Jórészt 20. századi fejlemény Szent Antal kilenckeddi ájtatossága.

A szerda Szent József tiszteletének napja, de csak a 20. században, amióta a pápa Szent Józsefet az egyház égi patrónusává nyilvánította.

A csütörtök ősidők óta az oltáriszentség tiszteletének napja az egyházban. Nem véletlenül esik csütörtökre áldozócsütörtök és úrnapja.

A pénteket szerencsétlen napnak tartotta a nép. Mivel Jézus pénteken halt meg, ezen a napon nem illett énekelni, fütyülni. Úgy vélték, aki pénteken víg, vasárnap szomorú {7-395.} lesz. Fésülködni sem volt szabad pénteken, mert a néphit szerint Szűz Mária haja beleakad egy tüskebokorba. Szigorúan megtartották a pénteki böjtöt (Manga 1948: 21).

A szombatot az egyház is Szűz Mária ünnepének tekintette. Országszerte ismert hiedelem, hogy Szűz Mária tiszteletére e napon, ha pillanatokra is, de ki kell sütnie a napnak. Ezt azzal magyarázta a nép, hogy a Szűzanya szombaton mossa a kis Jézus ruháját, és vasárnapra meg akarja szárítani. Szeged-Alsóvároson és Tápén szombaton az idősebb asszonyok Szűz Mária tiszteletére fehér kötőben jártak. A szegedi tájon a szombatot félünnepnek tekintették. Hajdan már szombaton kitakarították a házat, megtisztálkodtak, megfőzték a vasárnapi ételt és kisütötték a kalácsot. Úgy igyekeztek, hogy délutánra lehetőleg ne maradjon dolguk. Szombaton délután az ájtatosabb hívek egy-egy énekes asszony vagy énekes ember házánál összegyűltek. Szűz Mária tiszteletére énekeltek és olvasót imádkoztak (Bálint S. 1938: 76–78; Barna 1982b: 392–395).

Különös gonddal ünnepelte meg a nép újhold szombatját és vasárnapját. Ez az ünneplés valószínűleg pogány képzetekre megy vissza. Tápén újhold szombatján, amikor már az újság látszott, a temetőben végeznek ájtatosságokat. Újhold vasárnapján sok helyen volt szentségkitétel és ünnepi körmenet. A Szent Györgytől Szent Mihályig terjedő időszakban tartott újhold vasárnapi körmeneteket különösen kedvelték a Bácskában.