| EGYHÁZ, KULTUSZ ÉS KÖZÖSSÉGI HAGYOMÁNY A NÉPÉLETBEN | TARTALOM | A GÖRÖG KATOLIKUS MAGYARSÁG VALLÁSI NÉPRAJZA |
FEJEZETEK
A magyar parasztság életében az ünnep jóformán egyet jelentett az egyházi év megszentelt napjainak ünneplésével. Az évkezdő adventtől az évzáró András-napig sok ünnepe és jeles napja volt a katolikus egyháznak. Ezek többségéhez gazdag néphit- és szokáshagyomány kapcsolódott. Rövid tanulmányunknak nem feladata, hogy részletesen bemutassa és elemezze az esztendő egyházi ünnepeinek teljes hagyományvilágát. Egyrészt tudománytörténeti adottságok teszik fölöslegessé ezt, hiszen a vallási néprajz kései kifejlődése következtében, az általános néprajzi szokáskutatás „hatalmába kerítette” a vallásos vagy vallásos eredetű népszokásaink többségét a Gergely járástól a betlehemezésig. Másrészt az egyházi ünnepek kérdésköre a magyar vallási néprajznak az a fejezete, amely a legjobban feldolgozott. Ezért a téma iránt alaposan érdeklődő olvasónak azt ajánljuk, hogy tanulmányozza Bálint Sándor alapvető írásait az esztendő ünnepeiről (Bálint S. 1938; 1973; 1977).
Alábbiakban Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma (1977) és néhány egyházi könyv (Lonovics 1865; Artner 1923; Reindl 1896; Radó 1957) alapján röviden bemutatjuk az esztendő vallásos ünnepeit. Egy-egy ünnepről keveset írunk. Ismertetjük az ünnep lényegét, jelentését, majd megemlítjük azokat a szokásokat, amelyek az ünnephez kapcsolódnak, és kifejezetten vallásos jellegűek. E szokások többsége liturgikus hagyományban gyökerezik. Egy részük már évszázadokkal ezelőtt kihullott a hivatalos liturgiából, és népszokásként élt tovább. Más részük a legutóbbi időkig részese volt a liturgikus gyakorlatnak, bár ez a gyakorlat legtöbbször nem volt egyetemes, hanem tájanként eltérő vonásokat mutatott. Következésképp művelődéstörténeti összefüggései és népéletbeli szerepe miatt nem kerülheti el figyelmünket.
Az egyházi ünnepek jelentőségét jól érzékeltetjük, ha utalunk arra, hogy a 20. század elején egy szép nyári idővel beköszöntő úrnapján általában országszerte azonos órában, a magyarság nagyobbik része ünneplőbe öltözve templomba sietett és körmenetet járt. {7-396.} Tömegélményről, tömeghatásról van tehát szó, amely eredményeivel, kisugárzásaival együtt kitörölhetetlenül beleivódott a katolikus magyar nép életébe. A nagy tömegeket mozgató általános, de sok táji vonást is mutató kultuszok mellett a néprajz számára fölöttébb tanulságosak azok a vallásos szokások, amelyek egy-egy táj, város vagy falu népének valamely ünnephez kapcsolódó cselekedetei és ájtatosságai.
A vallásos ünnepek a hivatalos egyházi szóhasználat szerint állók vagy mozgók. Mi inkább úgy fogalmaznánk, hogy időpontjuk állandó vagy változó. Az állandó időpontú ünnepek dátumhoz köthetők. E dátumokat feltüntetjük felsorolásunkban. A változó időpontú ünnepek dátum nélkül szerepelnek, mivel ezek a húsvéthoz igazodnak, a húsvét ideje viszont csillagászati jelenségek függvénye.
A változó idejű ünnepek: húsvét, áldozócsütörtök, (húsvét utáni 40. nap), pünkösd (húsvét utáni 50. nap), Szentháromság ünnepe, úrnapja, Jézus Szívének ünnepe, Szent József fő ünnepe. (Ugyanígy változik a húsvét előtt 40 nappal véget érő farsang is.) A húsvét időpontjának ingadozása azzal függ össze, hogy az ünnep zsidó eredetű, a zsidók pedig holdévben számoltak. A római katolikus húsvét mindig a tavaszi napéjegyenlőség utáni holdtöltét követő vasárnap van. Végső határai: március 22. és április 25. Tehát 35 napos skálán mozoghat a húsvét időpontja. Hozzá igazodik a többi változó időpontú ünnep (Artner 1923: 198).
Tanulmányunkban ritkán talál az olvasó szakirodalmi hivatkozásokat. Elsősorban azért, mert a néprajzi adatok többsége Bálint Sándor hatalmas adatfeltáró művéből való (Bálint S. 1973; 1977). Ott, illetve néhány esetben a fent említett egyházi szerzőknél kikereshető az adatok forrása, illetve földrajzi értelemben vett származáshelye. Csak akkor hivatkozunk irodalomra, ha a felhasznált néprajzi adat közvetlenül nem Bálint Sándor, hanem más szerző művéből származik.
Négyhetes szent idő András napja (nov. 30.) és karácsony (dec. 25.) között. Az előkészület, a várakozás és a reménykedés ideje, amelyet régen böjttel is megszenteltek. Ezért a szegedi és a tápai öregek kisbűt, illetve ádventbűt néven is emlegetik. Elsősorban szerdán és pénteken tartottak szigorú böjtöt, szombaton pedig a húsételektől tartózkodtak. Akárcsak a nagyböjtben, advent idején sem tartottak lakodalmakat és zajos mulatságokat. Csak a disznótorok jelentettek némi vigasságot decemberben.
Az advent Krisztus-váró hangulatát alapvetően meghatározták a hajnali misék, amelyeket ebben az időszakban reggelente napfelkelte előtt tartott az egyház. A hajnali mise középkori magyar, illetve közép-európai liturgikus hagyomány. Él Ausztriában, Horvát-, Cseh- és Lengyelországban is. A régi magyar nyelvben nevezték angyali misének és aranyos misének is. A különleges időpontban tartott istentisztelet, a korai harangozás, a sötét reggelek sejtelmes izgalma a magyar katolikus nép különleges élményévé tették a hajnali misét. Varázscselekedetek, különösen szerelmi varázslások sokasága fűződik hozzá.
Jórészt adventhez kötődik a betlehemezés szokása. Az advent utolsó kilenc napjának jellegzetes újkori népi ájtatossága a szálláskeresés, más néven: Szent Család-járás, Szent Család-kilenced (Barna 1985b: 748–751).
Göcseji neve: Földtiltó Boldogasszony vagy Eketiltó Boldogasszony.
A mezőkövesdi matyó summások és cselédek, akik nyáron munkájuk miatt nem mehettek szentbúcsúba, ezen a napon zarándokoltak el Mátraverebélyre. Hajadonfővel és gyalog tették meg a hosszú utat.
A 4. századtól Krisztus születésének ünnepe. Különös hangulatú hajnali istentisztelete a pásztorok miséje. Az ünnep nagy hagyományvilága a néphitről és a népszokásról írt fejezetben olvasható.
Karácsony másnapja. Az egyház első vértanújának ünnepe. Még nem tisztázott okok miatt István vértanú Európa német tájain a lovak védőszentje volt. Ezzel függnek össze a lovakkal kapcsolatos e napi szokások, például a vitnyédi lójáratás, valamint a magyar egyház újkori liturgiájából már kikopott lóáldás, istállóáldás és takarmányáldás.
János apostol és evangélista ünnepe. A borszentelés napja. Szent János ünnepén, különösen a szőlőtermesztő vidékeken, minden család vitt bort a templomba. E borokat a pap megáldotta. Általánosan elterjedt szokás volt, hogy a szentelt bort kis adagokban beleöntötték a hordókba. Ezáltal a következő évre is jó bortermést reméltek. A szentelt bort használták gyógyításra is, különösen fülfájás esetén.
A borszentelés néhol almaszenteléssel is párosult. Általában a karácsonyi asztalra tett almát vitték el a templomba szenteltetni a borral együtt. A szentelt almát használták torokfájás és állatbetegségek ellen is. A Bácskában előfordult János-napi kalácsszentelés is.
János evangélista tiszteletének egyik legsajátosabb fejleménye a Szent János áldása, vagyis a borral való köszöntés, áldás, áldomás, amely Nyugat-Európában már a 11. százaiban föltűnt. A 12. században már itták búcsúzkodásnál, csatába induláskor. Itatták halálraítéltekkel is. A szokás premontrei közvetítéssel Magyarországon is meghonosodott. A 15. században már említették. A Szent János áldása énekformát is ölthetett. Énekelték halotti toron, új ház felszentelésekor, házi ájtatosságok végeztével az elszéledés előtt, búcsúbeli keresztelkedéskor stb.
Az együtt vigadók hazamenetel előtt itták a Szent János áldását. Ez a társaság oszlásakor az utolsó ital bort jelentette. Szólássá vált az ilyenkor gyakran elhangzó felszólítás: „Igyuk meg a Szent János áldását!” „No még a Szent János áldását!” Ugyanez Szent János pohara formában is elhangzott. Már Dugonics András is megörökítette azt a szólást, amit az elmenő vendégek, vagy a házát, pincéjét bezáró gazda {7-398.} mondott: „Szent János áldása maradjon a hajlékon is, meg az elmenőkön is.” Az egriek megfogalmazása szerint, aki iszogatás közben az utolsó pohár előtt elment vagy lerészegedett, „nem várta meg a János áldását.”
Heródes betlehemi tömeges gyermekgyilkolásának emlékünnepe. A középkori Magyarországon ezen a napon ünnepélyes gyermekkörmeneteket tartott az egyház. Az újkorra ezeknek nyomuk sem maradt. Annál maradandóbb lett az aprószentek-napi korbácsolás, mustárolás, vesszőzés, suprikálás, síbárolás. Ez a termékenységvarázsló, növekedésserkentő szokás talán azért kötődött aprószentekhez, mert a betlehemi gyermekgyilkosságban is eleven a verés képzete.
A polgári év utolsó napja. Sok helyen: bőved estéje.
A katolikus egyház a kora esti órákban hálaadó istentiszteletet tart, amelyen a pap ismerteti többek között az elmúlt évi helyi népmozgalom adatait. Az istentisztelet neve: hálaadás, Ecsegen: óvecsernye, az istensegítsi székelyeknél: végvecsernye. Tápén bérösök vecsernyéje a neve, mivel összekapcsolódott a béresfogadással.
Régi nevén: kiskarácsony. Krisztus körülmetélésének ünnepe. Julius Caesar naptárjavítása, illetve végérvényesen a 17. század óta a polgári év kezdete. A magyar néphagyomány gazdag újévi köszöntőkben, mágikus jókívánságokban. Ezek jelentős része szakrális eredetű.
Az esztendő egyik ünnepekkel legjobban telezsúfolt napja. Valamikor évkezdő nap volt, és az egyház eredetileg ekkor ülte meg Jézus születésnapját. Erre a napra esik a háromkirályok ünnepe. Ekkor emlékezett meg az egyház Krisztus megkereszteléséről, a kánai menyegzőről és Lázár feltámasztásáról. Az utóbbiak az újkorban már kimaradtak a vízkereszti liturgiából, illetve más napokra kerültek át. A keleti egyház ősidőktől fogva Krisztus megkeresztelésének emlékeként ezen a napon szentelte a vizet. A középkor folyamán a vízszentelés a nyugati egyházban is elterjedt. E napon történt a tömjén szentelése is. E szentelésekből fejlődött ki a lakóházak megszentelése és megfüstölése vízkereszt tájékán. A háromkirályok, a házszentelés, a vízszentelés és még sok más egykori ünnepi alkalom együtt jelentkezett ezen a napon, és a régi kultuszok maradványai legtöbbször együtt, egymással összefonódva bukkannak fel a hagyományvilágban. Különösen így van ez a háromkirályok köszöntése és a régi házszentelő menetek, koledálások esetében. {7-399.} A betlehemi csillagot követő nevezetes három bölcs király: Gáspár, Menyhért, Boldizsár egykori cselekedeteinek színjátékszerű megjelenítése Nyugat-Európa-szerte hozzátartozott a középkori egyházi gyakorlathoz. A 11. században már a győri székesegyházban is előadták a csillagjátékot latinul. Az efféle játékok később kiszorultak a templomból és az egyházi liturgiából. Népszokásokká váltak. A korai időszakokban a háromkirályozás és a hasonló eredetű betlehemezés között nehezen húzható választóvonal.
A háromkirályozásnak, csillagozásnak, csillagjárásnak több formája volt a 19. század végén. Egyik típusa a színjátékszerű Heródes-játék, amely különösen a magyarországi németek körében volt kedvelt. Előfordult azonban színjátékszerűen előadott háromkirályos játék a magyarság körében is, különösen Szatmárban és Erdélyben. A magyar nép többsége körében azonban az egykori játékhagyomány a 20. század elejére inkább köszöntő formában élt.
Magyarország legtöbb helységében férfiak vagy fiúk háromkirályoztak. A három főszereplő az egykori királyokat idéző jelmezben járt házról házra karácsony és vízkereszt között, esetleg csak vízkeresztkor. Egyikük kezében rugós szerkezetű csillag volt. A házban a háromkirályokról énekelve köszöntöttek, közben a csillagvivő ki-kiugrasztotta a rugós csillagot a házbeliek, különösen a gyerekek nagy örömére és csodálatára. Köszöntésükért pénzt vagy élelmet kaptak. Néhány magyar helységben, így Mogyoródon, Mezőkövesden és a kalocsai szállásokon nem férfiak, hanem lányok jártak háromkirályozni. A kalocsai szállások háromkirályai leeresztett hajjal, tiszta fehér hímzett ruhában, fejükön csillagos papírsüvegekkel jártak köszönteni. Egyikük papírcsillagot forgatott a kezében. Több évszázados epikus énekük a háromkirályok bibliai történetét eleveníti meg (Bárth 1980b).
A vízkereszthez kötődő házszentelés vagy koleda a 19. század előtt feltehetőleg országszerte gyakorolt liturgikus szokás volt. Napjainkra visszaszorult. A 20. században már csak szigetszerűen, a magyar nyelvterület déli tájain (Csíkban, Szegeden, Zalában), a ferences kolostorok szellemi környezetében élt. Természetesen virágzott a görög katolikusság körében is.
A házszentelésnek sokféle változata alakult ki. Általában elmondható, hogy a pap néhány kísérővel: kántorral, tekintélyes férfiakkal és ministráns gyerekekkel járta a falu házait. Megáldotta a házakat és a bennük lakókat. Legtöbbször elbeszélgetett a házban élő családdal. Előfordult, hogy vallásos oktatást tartott a meglátogatottaknak. A pap kísérői a házszentelés alkalmával pénz- és terményadományokat gyűjtöttek. Többnyire ilyenkor kapta meg a pap a párbért és néhány más járandóságát. Némely faluban vízkereszt után több napon át tartott a koledálás, a házak megszentelésének szokása.
A liturgikus vízszentelést vízkereszt vigíliáján a délutáni órákban végezték a templomban. Sok helyen a vízzel együtt krétát is szenteltek, amellyel vízkereszt napján a gazda vagy a házszentelésre érkező pap egyik kísérője felírta a szoba ajtajára a három bölcs király nevének kezdőbetűjét és az évszámot: 19 + G + M + B + 82. A bukovinai Andrásfalván évente más-más gazda udvarán szentelt a pap vizet a falu népe számára.
Legtöbb helyen a szenteltvíz dézsákban, kádakban állt a sekrestyében vagy a templom arra alkalmas helyén. A hívek üvegekben és nagyobb edényekben is hordták haza. A szenteltvízzel meghintették a házat, a melléképületeket és a szoba belsejét. Ez talán a papi házszentelés analógiájára történt, és esetenként azt helyettesítette. Még vízkereszt napján került a szenteltvízből a gyümölcsfák tövébe és néhol a szántóföldekre is. Évközben sokféle baj elhárítására használták a szenteltvizet.
A vízkereszt utáni második vasárnap. Tulajdonképpen mozgó ünnep, de mégis itt tárgyaljuk, mivel nem a húsvéthoz viszonyítva változik az időpontja, hanem aszerint, hogy a vízkereszt milyen napra esik. A liturgikus reform előtt ezen a napon a kánai menyegzőről szóló evangéliumi szakaszt olvasta fel a pap a misén. Ezt a történetet János evangélista, a szeretet apostola örökítette meg. Felidézése jól egybevágott a farsang vidám hangulatával, sőt mintegy szentesítette azt. A Kánai menyegző énekeként emlegetett hosszú epikus versezet Kájoni János kódexében bukkant föl a 17. században. Különösen a régi ferences kolostorok szellemi környezetében terjedt el. A szegedi tájon énekes asszony énekelte halotti toron a Szent János áldásával együtt. Ugyanitt lakodalmi vacsora alatt is elénekelte a násznép. Elhangzott disznótorokban is.
Az éneket a kánai menyegző ünnepén jellegzetes népi ájtatosság keretében adták elő (Manga 1946). Nagyfüged és Erk hevesi falukban a kánai menyegző vasárnapján valamilyen módos gazda nagy vacsorát és vendégfogadást rendezett. Erre meghívtak egy énekes asszonyt, aki szertartásosan előadta a kánai menyegző énekét. Közben ivásra, nótára, táncra buzdította a jelenlévőket. Az epikus ének ürügyén tulajdonképpen eljátszották a víz borrá változásának csodás történetét.
Nagycétény barsi magyar faluban a rózsafüzér-társulat ájtatos asszonyai, lány és menyecske családtagjai jöttek össze valamelyik háznál a kánai menyegző vasárnapjának estéjén, hogy evéssel, ivással és énekléssel mintegy megjelenítsék a bibliai kánai menyegzőt. Az est fénypontja a Kánai menyegző énekének eléneklése volt. Bizonyos részeinél a konyhában és az ablakok alatt hallgatózó suhancok nagyokat dobbantottak, sőt egyes részeit az asszonyok is tánclépéseket utánzó dobbantásokkal énekelték.
Hagyományvilága időnként keveredik a kánai menyegző vasárnapjának jámbor szokásaival. E napon is, miként a kánai menyegző vasárnapján, általában csak jámbor közösségek, mint például az olvasótársulat és a ferences harmadrend tagjai ünnepeltek az egyik vezető tag házában. Mária menyegzőjének népi ájtatosságok formájában történő megünneplése különösen a Jászságban virágzott. Jászberényben ezen a napon a szentkúti templomban is volt ájtatosság.
A népi ájtatosságokra jellemző a jászladányi példa. A ladányi jámbor asszonyok a 20. század elején ezen a napon az egyik Mária-tisztelő asszony házában gyülekeztek össze. A tisztaszobában körülültek egy fölékesített Mária-szobrot. Énekeltek, végezték a Mária-hét öröméről szóló ájtatosságot, majd istóriát olvastak a Szűzanya eljegyzéséről. Az ájtatosság után borral és frissen sült kaláccsal lakodalmat imitáló mulatságokat tartottak. Az idősebb asszonyok összefogóztak és Mária tiszteletére táncot jártak.
Szűz Mária tisztulásának és Jézus templomi bemutatásának ünnepe, a gyertya megszentelésének napja.
A szentelt gyertya, mint Krisztus jelképe, egyike a legrégibb szentelményeknek. Középkori előzmények után az újkorban is volt rá példa, hogy a városok és falvak nagyobb mennyiségű gyertyát vásároltak, ezt Gyertyaszentelő napján a pap megszentelte, majd kiosztották a hívek vagy legalábbis az elöljáróság között. A 20. század eleji magyar paraszti gyakorlatban inkább az volt a jellemző, hogy a gyertyát maguk a hívek vitték szenteltetni Gyertyaszentelő napján a nagymisére.
Valamikor szinte minden magyar katolikus parasztházban tartottak szentelt gyertyákat, amelyek színes szalagokkal díszítve és a szentképek mellett falra akasztva meghatározták a szobák összképét, hangulatát. A szentelt gyertya felhasználásának sokfélesége a szenteltvízével vetekszik. Végigkísérte az embert a születéstől a haláláig. Az újszülött mellett Gyertyaszentelő Boldogasszony napján szentelt gyertyát kellett égetni, hogy a gonoszok ne tudják kicserélni. Avatás idején a fiatalasszony gyertyával a kezében járta körül az oltárt. A haldokló kezébe égő szentelt gyertyát adtak, hogy az ördög ne tudjon rajta győzedelmeskedni. A szegedi táj népének hagyománya szerint a világ végén, amikor három napig sötétség lesz, csak a hétszer szentelt gyertya fényeskedik majd. Ezért igyekezett minden család a szentbúcsúkba díszes gyertyapárt venni, azt hét esztendőben megszentelve a szobában tartani.
A Balázs-áldás kiszolgáltatásának napja. A szokást hívják balázsolásnak, torkoskodásnak, toroknyomásnak, gudurázásnak egyaránt. Szent Balázst régi időktől fogva úgy tisztelte a nép, mint a torokbajok csodálatos orvosát. Ezért Balázs napján a templomban a pap kiszolgáltatta a Balázs-áldást. Kereszt alakba állított két szentelt gyertyát tartott az áldásért elé járuló hívek, különösen a gyerekek torka köré. Népi fejlemény az az Apátfalván feljegyzett szokás, hogy akiket a templomban megbalázsolt a pap, megsimogatták az otthon maradottak nyakát. Ezáltal mintegy továbbadták az áldást és a torokfájás elleni védettséget.
Magyarországi fejlemény volt a Balázs-napi almaszentelés. A Balázs napján szentelt almával, amelyet Mezőkövesden balázsalmának neveztek, szintén a torokfájást gyógyították.
Meglehetősen elhalványult az emléke az egykori Balázs-napi borszentelésnek, pedig a középkorban a balázsbor is népies szentelmény volt. A Balázs-napi borszentelés szokása csak a Sárvár környéki Vámosmiskéről ismert.
Szent Balázst a nép az állatok patrónusának is tartotta és úgy vélte, hogy parancsolni tud az ég madarainak. Ezzel függ össze az a szokás, hogy Balázs napján metszett négy szál szőlővesszővel járják körül a gazdák szőlejüket. Úgy vélik, hogy ezzel Balázs megvédi termésüket a madaraktól.
A Balázs-járás néven ismert adománygyűjtő szokás középkori diákhagyomány elnépiesedett továbbélése. Első magyar nyelvű feljegyzése a 18. századból származik. Balázs napján iskolás gyerekek „ugrándozás” közepette beköszöntek a házakba, ott adománykérő {7-402.} célzatú verseket mondtak, és ételeket, pénzt gyűjtöttek a tanító számára. A 18–19. században a Balázs-járás bevétele, az ostyahordáséval és a Gergely-járáséval egyetemben, hozzátartozott a tanító alkalmi jövedelmeihez, amelyet sok helyen díjlevélben is biztosítottak neki.
A középkorban a tűz ellen kérték Ágota oltalmát. Később szerepét jórészt Szent Flórián vette át.
Az újkorban Magyarország több vidékén ezen a napon a templomban kenyeret szenteltek. A szentelt kenyér, szlovák hagyomány szerint, oltalmazott a tűzvésztől. Nagykőrös népe viszont úgy tartotta, hogy ha az Ágota-napi kenyeret vízre teszik, megmutatja a vízbefúlt helyét. Ez a hiedelem a nagypénteki kenyér képzetköréhez tartozik.
A farsang utolsó heteinek, illetve három utolsó vasárnapjának összefoglaló neve. Első vasárnapja a hetvenedvasárnap vagy kilenchagyó vasárnap. Az ünnep evangéliuma a szőlőmunkásokról szólt (Máté ev. 20: 1–16), ezért szőlőművelő helyeken, például Székesfehérvár-Felsővároson a szőlősgazdák társulati misét tartottak. A böjtelő második vasárnapja a hatvanadvasárnap vagy húshagyóvasárnap, kövérvasárnap. A görög katolikusok ezt a vasárnapot nevezik húshagyóvasárnapnak, mivel náluk ekkor kezdődik a böjt. A Zoboralján talalajvasárnap, tananajvasárnap a neve. Hatvanadvasárnapján a mise evangéliuma (Lukács 8: 4–15) a magvetőről szól. Ezért gazdák vasárnapjaként is emlegették. Például Székesfehérváron a Felsőváros földműves polgárai ezen a napon közösségi misét mondattak, hogy munkájukra áldást, földjeiken jó termést biztosítsanak. A hatvanadvasárnap és húshagyóvasárnap közti hetet, a farsang utolsó hetét zabálóhét vagy kövérhét néven emlegették, ezzel is jelezve a nagyböjt előtti napok eszem-iszom hangulatát. A kövérhét csütörtökét kövércsütörtöknek, zabálócsütörtöknek, torkoscsütörtöknek nevezték. A böjtelő és egyben a farsang utolsó vasárnapját ötvenedvasárnapnak, illetve húshagyóvasárnapnak nevezték. Ezt követte a húshagyókedd, a farsang utolsó napja, a hatalmas vigasságok ideje. Az egyház úgy igyekezett ellensúlyozni a nagy kicsapongásokat és bűnöket, hogy a farsang három napján szentségimádásokat rendezett. Bizonyos rétegek nem a mulatozásokon, hanem e szentségimádásokon vettek részt, különösen ha kötelező volt számukra a részvétel, mint például a katolikus kisvárosok középiskolás diákjainak.
A farsang utolsó három napjához egy olyan szokás is kapcsolódott, amely vallásos eredetű: a csíki székelyek körében feljegyzett bibliai ihletésű Lázár-játék, amelyet dúsgazdagolás vagy ördögfarsang néven emlegettek.
A húshagyókedd után következő szerda. Szigorú böjt. A nagyböjti időszak kezdete. Elnevezései: böjtfőszerda, böjtfogadószerda, szárazszerda.
Ezen a napon a templomban a pap hamvazott, vagyis jelképesen hamuval jelölte meg hívei fejét.
A hamuval hintés ősi jelképe a bűnbánatnak, mivel a hamu az elmúlásra, a halálra figyelmezteti az embert. A legrégibb idők óta a nyilvános bűnbánók szőrzsákba öltözve hamut hintettek fejükre. Erre a hagyományra megy vissza a hamvazás szokása.
A templomokban azzal a hamuval hamvaztak, amely az előző évi szentelt barka elégetésével keletkezett. A mise előtt a pap megszentelte a hamut, majd megjelölte vele az elé járuló hívek homlokát. Közben ezt mondta: „Emlékezzél meg ember, hogy porból lettél és porrá leszel.” A szertartáson a hagyományos életformában élő katolikus falvak és városok apraja-nagyja részt vett.
A hamvazószerdán szentelt hamut a nép szentelménynek tekintette. Úgy vélték, hogy aki hamvazkodik, annak nem fáj a feje. Előfordult, hogy a templomból hazatérők összedörzsölték homlokukat az otthon maradottakéval, hogy azoknak se fájjon a fejük.
A moldvai Klézsén, ha a pap nem jött el hamvazni, akkor a hívek maguk égettek hamut az elmúlt évi virágvasárnapi barkából. Ujjukkal belenyúltak és úgy vetettek magukra keresztet. Pusztina moldvai faluban a templomi hamvazás után otthon az asszonyok meghamvazták az edényeket.
Az Alföld déli tájain férfiak papnak, püspöknek öltözve hamvazószerdán este házról házra jártak. Egyikük hamvazott. Fáradságukért jutalmat kaptak. Látszólag ez a szokás az egyházi szertartás paródiájának tekinthető. Valószínű azonban, hogy ebben az esetben nemcsak paródiáról van szó, hanem egy török kori licenciátus hamvazó hagyomány szakrális tartalom nélküli továbbéléséről.
Szihalom hevesi faluban a hívek hamvazószerdán kenyeret és nyers ételeket szenteltettek a templomban. Szentelés után az ételeket a pap a szegények között kiosztotta.
Hívták negyvenlőbűtnek és egyszerűen bűtnek is. Hamvazószerdától húsvétvasárnapig terjedt. Jézus negyvennapi böjtölésének és kínszenvedésének emlékére tarották.
A böjt szigorúsága sokszor változott és tájanként is különbözött a történelem folyamán. Általában fokozatosan enyhültek a feltételek, az öregek azonban sok helyen ezeket az enyhítéseket nem fogadták el. Továbbra is a régi módi szerinti szigorúsággal böjtöltek. Ezért nagyon nehéz általánosítva bemutatni a böjt mértékét.
A magyar kereszténység első századaiban böjti időszakban naponta csak egyszer volt szabad jóllakni. Megkövetelték a hústól, zsírtól és egyéb állati termékektől való tartózkodást. Következésképp csak kenyeret, sót, vizet, halat és száraz növényi eledeleket volt szabad enni.
Az 1920-as évekre annyira enyhült a helyzet, hogy az egyház már csak hamvazószerdát, a nagyböjti pénteket és a nagyszombat deléig terjedő időt tekintette szigorú böjtnek: e napokon tartózkodni kellett a hústól, és naponta csak egyszer volt szabad jóllakni. {7-404.} A nagyböjt többi hétköznapjain enyhített böjt volt, vagyis a főétkezésnél lehetett jóllakni, de azután csak este meg reggel volt szabad egy kevés ételt fogyasztani.
Az öregek ettől jóval szigorúbb böjtöt tartottak még a 20. század elején is. Sok helyen a halon kívül csak növényi eredetű táplálékokat ettek. Még a tejtermékek fogyasztásától is tartózkodtak. Nem zsírral, hanem olajjal főztek. Előfordult, hogy a böjtös eledelek számára külön edényeket használtak.
A nagyböjti bűnbánat különösen kemény fajtája volt a negyvenelés. Aki erre vállalkozott a nagyböjt ideje alatt, csak negyvenszer, vagyis naponta csak egyszer evett, naplemente után.
A nagyböjtben sokan nemcsak a megszokott mennyiségű étel fogyasztásától tartózkodtak, hanem a nemi élet és a dohányzás örömeitől is. Egyesek nem nyiratkoztak és nem borotválkoztak. Böjt idején tilos volt a nyilvános mulatság, a lakodalom, a színjáték, sőt még a bírói tárgyalás és a testi büntetés is.
A hamvazószerda és a nagyböjt első vasárnapja között 3 napnak semmihét, húshagyóhét, gyakrabban csonkahét volt a neve. A hamvazószerda utáni csütörtököt csonkacsütörtöknek, a Székelyföldön kövércsütörtöknek, zabálócsütörtöknek, torkoscsütörtöknek, tobzódócsütörtöknek, Nyugat-Magyarországon kisfarsangnak hívták. A székelyföldi elnevezések azonosak az egy héttel korábbi csütörtök elterjedt neveivel, itt a két nap szokásainak összemosódásával állunk szemben. Hiszen a csonkacsütörtök feladata is a mértéktelen evés. Meg kell enni mindent, ami húshagyókeddről maradt, hogy utána tényleg elkezdhessék a böjtöt.
A hamvazószerda utáni első vasárnap a csonkavasárnap, böjt első vasárnap. A magyarországi németeknek volt kedves ünnepe. A régi liturgiával is kapcsolatot mutató szokásaikban nagy szerepe volt a tűzgyújtásnak. E naphoz kapcsolódik a szatmári Kaplony német eredetű magyarságának sajbózása (Benkóczy 1910).
A következő vasárnap neve: böjt másod vasárnap, nevetlenvasárnap, guzsavasárnap, guzsolóvasárnap, vitézvasárnap, torkosvasárnap. Ennek megfelelően az előtte lévő hét: guzsahét, guzsolóhét, vitézhét, torkoshét, világoshét.
A harmadik vasárnap nevei a régi szerzőknél: böjtharmad vasárnap, holdközépvasárnap, szemek vasárnapja. A nép körében: nevetlenvasárnap, nevetlenhét, fehérvasárnap, búzahét, buzsahét, guzsuhét, fébűthét, fébűtvasárnap. A következő szerda a kalocsaiak nyelvében félbűtszerda.
A negyedik vasárnap: süketvasárnap, csíkvasárnap, guzsalyütővasárnap. A régiségben: vigadozóvasárnap, rózsavasárnap.
Az ötödik hét és vasárnap neve: feketehét, feketevasárnap, kereszthét, keresztvasárnap. A nagyhét utolsó hete a virághét, amely a virágvasárnappal zárul.
Az egyház virágvasárnap ünnepli Jézus diadalmas jeruzsálemi bevonulását. A Biblia szerint ekkor sokan ágakat törtek a fákról, és a szamáron haladó Krisztus elé szórták. Ennek emlékezetére alakult ki a mediterránumban a pálmás, az északibb tájakon pedig a barkás körmenet. Utóbbihoz kapcsolódik a virágvasárnapi barkaszentelés és a barka szentelményként való felhasználása, kezelése.
Sok helyen a barka megszerzése, gyűjtése is paraliturgikus cselekmény formáját öltötte. {7-405.} A barkagyűjtésre általában az ünnep vigíliáján, virágszombaton került sor. A 18. század elején a ferencesek sümegi templomából körmenet indult a barkát hozó gyerekek elé. Szabadkán is körmenet vitte a barkát az összegyűjtés helyéről a Szent Teréz-templomba. A barkaszedés általában mindenütt a gyerekek dolga volt, és a közösség barkáját a szentelésig együtt kezelték. Előfordult azonban, hogy a hívek maguk szedtek és vittek barkát a szentelésre, és a szertartás alatt felemelve a kezükben tartották.
Virágvasárnap az ünnepre és a tavaszias időre való tekintettel igyekeztek az emberek, különösen a nők, nagyon szépen felöltözni. Ezen a napon a legünnepélyesebb viseletek kerültek elő. Sokszor erre az ünnepre készültek el a lányok új ruhái. A lányok és a fiatalabb menyecskék virágvasárnap különös előszeretettel vettek magukra fehér vagy világos és virágos ruhákat.
A barkát a nagymise előtt szentelte meg a pap, majd kiosztotta a híveknek. Ezután az ünneplő emberek barkával a kezükben körmenetben megkerülték a templomot. Közben a templomajtót bezárták, vagy legalábbis becsukták. Amikor a körmenet eleje visszaérkezett a templom bejárata elé, a pap a körmeneti kereszttel háromszor megzörgette az ajtót. Erre az ajtót kinyitották. A hívek bevonultak a templomba, ahol meghallgatták a nagymisét.
A virágvasárnap hazavitt szentelt barkát a nép nagyon sokféle célra használta. Lenyelésével és elégetésével gyógyítottak. A barkás ággal vesszőzve varázsoltak. A barka jelenléte, például az állatok közelében, biztosítéknak látszott a védelemre, sikerre. A hagyomány szerint a szentelt barka megvédte gazdáját a villámlástól és az égiháborútól. Általában megállapíthatjuk, hogy a szentelt barka szerepe, jelentősége a népéletben vetekedett a szenteltvízével és a szentelt gyertyáéval.
A nagyböjt virágvasárnaptól húsvétig terjedő utolsó hete. A természet újjászületésének időszaka, következésképp az emberi környezet megújulására és tisztítására is ragyogó alkalom. A parasztgazdák a nagyhéten iparkodtak rendbe tenni a portájukat. A faluközösségek szintén a nagyhéten végezték a közmunkák jelentős részét, például a határbeli utak javítását, a kutak tisztítását, az árkok újraásását.
Algyői hagyomány szerint a gazda a nagyhéten összerakta az udvaron a megtisztított szerszámait, és ünnepélyesen imádkozott fölöttük.
A katolikus egyház elvárta, hogy hívei évente legalább egyszer gyónjanak és áldozzanak. A gyónás időpontjául húsvét táját jelölte meg. A 20. század közepe előtt a magyar katolikus társadalom többsége ezt az előírást betartotta. Különösen betartotta a falusi parasztlakosság, amelynek körében a közösségi elvárás is serkentette a húsvéti gyónást és áldozást. A bűnöktől való megtisztulás hozzátartozott a hagyománytartó közösségek húsvéti magatartásformájához.
A családfő ügyelt arra, hogy a nagyhéten házanépének minden tagja meggyónjon, mert a régi felfogás szerint csak azok váltak méltóvá a húsvéti szentelt ételek elköltésére, akik a gyónás által a kegyelem állapotába jutottak. Általános szokás volt a nagyheti megkövetés. A gyónni indulók megkövették haragosaikat és családtagjaikat. Bocsánatukat kérték esetleges vétkeikért. A 20. század elején még akadtak olyan jámbor öregasszonyok, például a Tolna megyei Tamásiban, akik nagypéntek délután, Krisztus halálának {7-406.} órájában, a kálvária keresztje előtt térdelve magának Jézusnak gyónták meg bűneiket, és így mentek húsvétkor áldozni. Ez a gyónás valamiféle régi licenciátusi jámborság maradványának tekinthető. A nagyhéten a különböző vallásos társulatok és egyének is igyekeztek átélni Jézus szenvedéseit. Ennek érdekében rendszeresen stációt jártak és rengeteget imádkoztak. Előkerültek a különleges népi imádságok, például a pápaimádságok, az aranymiatyánk és hasonlók.
Az oltáriszentség szereztetésének ünnepe, Jézus szenvedéseinek kezdete. Nevezték zöldcsütörtöknek is.
A nagycsütörtöki nagymise glóriájára szólaltak meg utoljára a harangok és a csengők. Utána elhallgattak nagyszombat estéjéig. A nagycsütörtöki utolsó harangszóhoz sokféle hiedelem kapcsolódott. Például Kiskanizsán a harang szavára megrázták a gyümölcsfákat, hogy bőven teremjenek. A harangok némaságának idején kereplőkkel jelezték az időt és a szertartások kezdetét. A kereplést a gyerekek végezték a harangozó irányításával. A gonoszűzésben is szerepet játszó nagyheti kerepelés egyszerre volt szertartás és játék a gyerekek számára, akik kisebb csoportokba szerveződve felosztották egymás között a falut, és a harangozó jeladására kerepelve végigszaladtak a kiválasztott utcán. Közben kiabálták, hogy miért kerepelnek. Szolgálatukért a háziaknál tojást kaptak.
Evangéliumi indíttatású liturgikus szokás a nagycsütörtöki lábmosás. Évszázadokon át szerepelt hivatalos egyházi szertartásokban is. Általában magas rangú egyházi méltóságok, sőt királyok mosták meg ilyenkor tizenkét szegény sorsú ember, például koldus lábát. A liturgikus gyakorlat népi sarjadéka lehet, hogy Gyergyószentmiklóson a pap 12 gyermek lábát mosta meg nagycsütörtökön. Istensegíts bukovinai székely faluban a módosabb gazdák megmosták 12 meghívott szegény ember lábát, és meg is vendégelték őket. Mindezek leegyszerűsödött változataként a 20. század elején szinte általánosnak mondható a kultikus hátterű nagycsütörtöki családi lábmosás.
Liturgikus eredetű, de mágikus gonoszűzéssel is összefonódó szokás a pilátusverés, pilátuségetés. Csanádapácán, Sükösdön nagycsütörtök délutánján, amikor a Jeremiás siralmait végző pap Jézus halálára emlékezve könyvével megütötte az oltár lépcsőjét, a hívek rövid ideig botokkal ütötték a templompadokat, mintha csak Pilátust vernék. Eperjesen ugyanekkor bekormozott képű suhancok óriási lármával pozdorjává verték a templom elé hordott üres deszkaládákat. Maradványaiból gyújtották meg a nagyszombati tűzszentelés tüzét. Bakonybélben nagycsütörtök este a legények kimentek a határban levő Borostyánkúthoz, ahol tüzet raktak és elégették a magukkal vitt, Pilátust jelképező szalmabábut.
Annak emlékére, hogy hajdan Jézus az olajfák hegyén virrasztott, nagycsütörtök este öregebb asszonyok a kálvárián vagy útszéli kereszteknél imádkoztak. Ájtatoskodásuk mindig csöndben történt. Soha nem a templomból indultak, hanem hazulról, magányosan vagy néhányan társulva. Jellegzetes evangéliumi ihletésű népi ájtatosságról volt tehát szó, amely a késő középkori licenciátus gyakorlatban gyökerezett.
A magyarok és a magyarsággal együtt élő délszlávok körében egyaránt elterjedt az a szokás, hogy nagycsütörtök este vagy nagypéntek hajnalán a falvak és mezővárosok népe a közeli folyóban mosakodott. Ez a rituális mosakodás mindig teljes csendben, szó {7-407.} nélkül történt. Az otthon maradottaknak vittek haza vizet. Néhol a lovakat is levezették ekkor a vízpartra. A nagycsütörtöki, nagypénteki folyóbeli mosakodásnak bajelhárító, betegségelhárító szerepet tulajdonítottak.
Jézus kereszthalálának emléknapja. A legnagyobb böjt és gyász ideje. A nap nevezetes templomi szertartása a csonkamise. A legtöbb templomban rendeztek passiójátékokat. A szerepek egyes családokban nemzedékről nemzedékre öröklődtek.
A korábbi évszázadokban az iskolák rendszeresen mutattak be nagypénteken misztériumjátékokat, amelyeket – például a Székelyföldön – a falvak összesereglett népe is megtekintett. A 18. század elején előfordultak Magyarországon nagypénteki töviskoronás, önostorozó, kereszthordozó körmenetek. Az egyházi hatóságok azonban e flagelláns körmeneteket a 18. század közepére általában betiltották.
A nagypénteki közösségi vagy egyéni ájtatosságban nagy szerepe volt a kálváriának, illetve a stációjárásnak, valamint a templomi szent sírnak. Jámbor asszonyok egész éjszaka virrasztottak a szent sír körül. Különleges imákat mondtak, végezték a fájdalmas olvasót és Mária-siralmakat énekeltek. Énekeik, legendás történeteik legtöbbször túlléptek az evangéliumok világán, és az apokrif hagyományból merítettek. A szent sír őrzése hajdan a céhtagok, illetve a jámbor társulatok tagjainak kötelessége volt. Az istensegítsi székelyek, valamint a szegedi eredetű szajániak, ha meglátogatták a szent sírt, tojást tettek melléje.
Az északi csángók nyelvében: húsvét szenvedje. A liturgikus reform előtt a nagyszombati templomi szertartásokat viszonylag kevés hívő jelenlétében, délelőtt tartották. Késő délutánra, estére csak a feltámadási körmenet maradt. Ezen viszont részt vett a hívők nagy többsége.
A népi hagyományvilágra is kiható jellegzetes nagyszombati szertartás a tűzszentelés, illetve az új tűz kultusza. Sokféle változata, hagyománya alakult ki országszerte. A szentelendő tüzet a templom előtt vagy a templom mellett égették. Göcsejben a temető korhadt, régi fakeresztjeit tüzelték el ilyenkor. A megszentelt tűz lángjainál vagy parazsánál gyújtották meg a templom hatalmas húsvéti gyertyáját.
A szentelt tűz maradványait – andrásfalvi kifejezéssel élve, a júdásszenet – a hívek hazavitték házaikba, és nagyon sokféle célra használták. Sok háznál tartották azt a régi szokást, hogy nagycsütörtöktől nagyszombat estig nem tüzeltek. Nagyszombaton az új tüzet a templom elől hazavitt szentelt parázzsal gyújtották meg. Ezen főzték a húsvéti ételt. A megszentelt tűz parazsának és eltett szenének a nép szentelmény jelleget tulajdonított. Tettek belőle a jószág itatóvizébe és istállójába, szétszórták a házban és a földeken. Vihar idején a tűzbe tették, hogy a villám elkerülje a házat.
Másik fontos nagyszombati szertartás a vízszentelés, egészen pontosan a templom keresztelővizének megszentelése. Régen ez együtt járt a házak megszentelésével és a középkorban talán a felnőttek valóságos keresztelésévél is. Valószínűleg ezzel magyarázható a keresztszülő–keresztgyerek viszony húsvéti megélénkülése, a keresztgyerekek {7-408.} húsvéti megajándékozása. A nagyszombaton szentelt vízhez sokféle hagyomány kapcsolódik. Általános az az elképzelés, hogy akit az új vízben először keresztelnek meg, szerencsés lesz egész életében. A hívek vittek haza a nagyszombati szenteltvízből. Néhol a gyerekek piros tojásért hordták a házakhoz. Egészségvédő céllal ittak belőle. Gyógyítottak és különböző varázscselekményeket végeztek vele.
A nagyszombat leglátványosabb vallásos szertartása a feltámadási körmenet. A középkorban húsvét hajnalán tartották, és ősi soron kapcsolatba hozható a húsvéti határjárás szokásával. Az újkorban az egyház előrehozta nagyszombat estéjére. A feltámadási körmenet jellegzetesen közép-európai: magyar, osztrák, német katolikus szertartás. Mindig hatalmas élményforrást jelentett a hagyományos életformában élő falusi és mezővárosi közösségek tagjai számára. Útvonala, belső rendje, formája, funkciói, a résztvevők elvárt öltözködése és viselkedése tájilag sokféle változatot mutat. Sokféle dallamvariáns jellemzi a „Feltámadt Krisztus e napon” kezdetű régi éneket is, amelyet a körmenet résztvevői énekeltek. A Jászságban és Tápén, de bizonyára hajdan másutt is, az asszonyok, még a legöregebbek is, tiszta fehér ruhában vettek részt a feltámadási körmeneten. Bélapátfalván fehér kendőt kötöttek a fejükre. Vásárosmiskén a lányok fehér szalaggal kötötték át a derekukat, és kibontott hajjal mentek a menetben. Kalocsán viszont a lányok is bekötött fejjel vettek részt a feltámadási szertartásokon. A körmenetben legtöbbször a falu legtekintélyesebb embere, például a bíró vitte a Feltámadt Krisztus szobrát. Másutt az kapta ezt a megtisztelő feladatot, aki a passióban a Jézust énekelte. Megtisztelő feladatnak számított a húsvéti gyertya hordozása is. A körmenet útvonalán az ablakokban gyertyák égtek, emelve a szertartás fényét.
Nagyszombaton véget ért a negyvennapos nagyböjt. A feltámadási körmenet után a hazatérő családok, legalábbis az utóbbi évszázadban, ünnepélyesen elfogyasztották a nagyrészt sonkából és tojásból álló húsvéti vacsorát.
A nagyszombatról vasárnapra virradó éjszaka különleges népi ájtatossága volt a jézuskeresés, istenkeresés, szentsír-keresés. Sokféle változata és formája alakult ki.
Az Ipoly menti falvakban nagyszombat éjszakáján, éjfél előtt a templom bejáratánál gyülekezetek össze a hívek. Arra törekedtek, hogy lehetőleg a falu apraja-nagyja ott legyen. Az előimádkozó vezetésével az alkalomhoz illő különleges imádságokat mondtak a templom ajtajában, majd körmenetben énekelve végigjárták a falubeli és a határban lévő kereszteket. Mindegyiknél imádkoztak. A legtávolabbi keresztnél előzőleg valaki elrejtette a feltámadt Krisztus szobrát. Az éjszakai körmenet megtalálta és valóságos diadalmenetben vitte vissza a templomba. Ezután a temetőbe ment a menet, ahol mindenki leült a hozzátartozója sírjára, kezében tartva csonkig égő gyertyáját. Az előimádkozó vezetésével imádkoztak hajnalig.
Litke palócai a templomban ájtatoskodtak virradatig. Ekkor megmosakodtak a patakban, amely hitük szerint húsvét reggelén aranyvízzé változott.
Székelyudvarhelyen a 19. században még a céhtagok indultak Jézust keresni húsvét hajnalán. Lóháton mentek, zászlóikat a céhmesterek vitték. Szokásuk középkori liturgikus hagyomány folytatása. A feltámadt Krisztus szobrát búzában találták meg, és a lovasok, Jézus katonái a város szélén álló Jézus-kápolnához vitték. A megtalálás hírére {7-409.} ide processzió jött ki a városból, majd a szobrot nagy lövöldözések közepette processzióval bevitték a városi templomba.
A középkorban egész Magyarországon elterjedt szokás volt a húsvéti határkerülés vagy határjárás. Erre utal, hogy a 19. század végén a Kárpát-medence legkeletibb és legnyugatibb szögletében, valamint katolikusoknál és protestánsoknál egyaránt előfordult. Legtöbbször férfiak vettek részt a határkerülésben. Járhattak gyalog és lovon egyaránt. Nagy lármával, zajjal haladtak. Közben azonban énekeltek és imádkoztak is. A szokás néhol összekapcsolódott a határbeli kutak és források tisztításával. A határkerülők járhattak nagyszombat estéjén, nagyszombat éjszakáján, de volt példa a vasárnap délelőtti határjárásra is. A katolikus határkerülésnek, miként minden körmenetnek, ősi soron a megszentelt bekerítés, a mágikus körbefoglalás, a veszedelmek és a gonosz távol tartása volt a célja. A húsvéti határkerülést gyakran emlegették a 18. századi határperekben, mint egy-egy földdarab hovatartozását bizonyító cselekményt (Takács L. 1974: 394).
A húsvéti ételszentelés vagy ételáldás országszerte elterjedt szentelmény. A megszentelt húsvéti ételeket a régi magyar nyelvben a vallon eredetű kókonya szóval jelölték. Hasonló jelentésű volt keleten a görög katolikusoknál és a moldvai csángóknál a páska. Az ételszentelésnek nem volt előírt egységes időpontja. Egyes helyeken húsvét vasárnapján, a reggeli mise után, másutt a nagymise után került sor az ételszentelésre. Ismét másutt szombaton délután és este történt a szentelés, hogy a feltámadás után már fogyasztani lehessen a megszentelt ételeket.
A megszentelendő ételeket, általában tojást, sonkát, kalácsot, tormát, sót, kosárba rakták és szép szőtt vagy hímzett terítőkkel takarták le. A kosarakat a templomban, a padok mellé, újabban az oltár elé tették. Általánosnak mondható szokás, hogy a megszentelt ételeket tartalmazó kosárral a lányok és asszonyok siettek, sőt legtöbbször szaladtak hazafelé. A hazaérkezés időtartamához ugyanis rengeteg olyan képzet kapcsolódott, amely a szaladást serkentette. Például úgy vélték, hogy aki gyorsan ér haza, a munkában is ügyes lesz. Aki utoljára ér haza, abban az esztendőben meghal stb. Sokféle képzet kapcsolódott a megszentelt ételek fogyasztásához és maradékaihoz is. A néphit szerint például a megőrzött szentelt sonkacsont az istállóba téve védi az állatokat a boszorkányoktól. A szentelt tojás héja a szántóföldre szórva távol tartja a kártevőket. A szentelt kalács maradéka tűzvész idején hasznos stb.
Más néven: húsvéthétfő, ritkábban vízbevető hétfő. Az utóbbi elnevezés a húsvéti locsolkodásra utal, amellyel itt nem foglalkozunk, lévén teljesen világi szokás. Ezen a napon a templomokban az emmausi tanítványokról szóló evangéliumot (Lukács 24: 13–35) olvasták. Ezért nevezték a dunántúli német falvakban emmausjárásnak, emmausba menésnek azokat a vidám, majálisszerű mulatságokat, összejöveteleket, amelyeket húsvéthétfőn rendeztek a pinceszereken, szőlőhegyeken vagy a falvak melletti legelőkön és ligetes erdőkben.
A húsvét utáni szerdát szárazszerdának, a pénteket ebijesztő pénteknek nevezték. Szárazszerdán sokfelé még nem dolgoztak. Ez a tény őrzi az egykori húsvét utáni megszentelt nyolcad emlékét. A húsvét utáni hetet fehérhétnek hívták, amely a fehérvasárnappal zárul.
A húsvét utáni vasárnap. Ormánsági neve: mátkázó vasárnap. A moldvai csángók nyelvében: mátkaváltó vasárnap. Az utóbbi két elnevezés arra utal, hogy ezen a vasárnapon választottak komát és mátkát a fiatalok.
Sok faluban rendszeresen fehérvasárnap tartották a gyerekek elsőáldozását.
A húsvét utáni negyvenedik nap. A csángók nyelvében: iszpász. Jézus mennybemenetelének ünnepe. Nevét talán onnan kapta, hogy az egyház az évi egyszeri áldozás határidejéül áldozócsütörtököt szabta meg. Sok templom búcsúnapja. A kegyhelyek búcsúidőpontjai között is előkelő helyet foglalt el az áldozócsütörtök.
A középkorban az egyház megjelenítette Krisztus mennybemenetelét. Mise közben Krisztus-szobrot húztak a templom padlására. E napon a középkorban a nyugati és a keleti egyházban egyaránt körmeneteket tartottak. Ezek továbbélései itt-ott az újkorban is kimutathatók. A szeged-alsóvárosi gazdák ezen a napon lobogók alatt fölvonulva misét szolgáltattak, hogy bő termésük legyen. A szokás valószínűleg középkori eredetű.
Székesfehérváron az öregek áldozócsütörtökön, ha meghallották a déli harangszót, a szabad ég alatt imádkozták az úrangyalát, mivel úgy vélték, hogy ilyenkor kérésüket maga az égbeszálló Krisztus viszi az Atyaisten trónjához.
A húsvét utáni ötvenedik nap. Ősi tavaszünnep. A kereszténység a Szentlélek alászállásának ünnepeként tiszteli.
Jellegzetes pünkösdi népszokás a pünkösdi király- és a pünkösdi királynéválasztás, valamint a pünkösdölés. Ezek a szokások az újkorban annyira világinak tekinthetők, hogy nem itt, hanem a népszokásokról szóló fejezetben olvashat róluk az érdeklődő. Itt csak a házak és a templomok pünkösdvasárnapi fölzöldágazását, valamint a szél és a Szentlélek szegedi azonosításának képzetét említjük meg.
Pünkösdkor több régi búcsújáróhelyen búcsúnapot tartottak, például Csíksomlyón, Radnán, Mátraverebélyen, Vodicán, Andocson, Ferencszálláson. Néhány helyen, például Andocson a 20. század folyamán a pünkösdi búcsúnap elvesztette jelentőségét, és a nagyobb búcsúk a Mária-ünnepekre tolódtak át. Csíksomlyón és Ferencszálláson azonban máig a pünkösdi búcsú vonzza a legnagyobb tömegeket.
A pünkösd utáni vasárnap. Magyarországon a Szentháromság tiszteletét Kálmán király rendelte el. Nyugaton viszonylag későn, csak a 14. században vált általánossá. A Szentháromság kultuszának igazi felvirágzása a barokk időkben következett be. Terjedése összefüggött a nagy pestisjárványoktól való rettegéssel.
{7-411.} A Szentháromság patrocínium a 18. században kortünetté vált. A pestisjárványok veszélye idején sok templomot szenteltek Szentháromság tiszteletére. Ennek egyenes következménye, hogy sok magyar falu népe Szentháromság vasárnapján tartja a templombúcsút.
A Szentháromság legjellemzőbb egyházi ábrázolása a sugárzó nappal vagy istenszemmel kitöltött háromszög. Áttételesen valószínűleg ez a Szentháromság-szimbólum jelent meg a parasztházak háromszög alakú, napsugaras homlokzatain.
A 18. századi katolikus népességű magyar városokban nagy divat volt Szentháromság-oszlopot, Szentháromság-szobrot állítani. Ezek a főtéren, főutcán álló szobrok máig hozzátartoznak városaink arculatához, hangulatához.
A Szentháromság-szobrok előtt még a 20. század elején is köztéri ájtatosságokat tartottak: imádkoztak, énekeltek. Jellemző imádsága volt ezeknek az ájtatosságoknak: a Szentháromság koronája, más néven: angyali olvasó vagy szentes.
Sándorfalva jámbor asszonyai a 20. század első felében Szentháromság vasárnapjának hajnalán a harangszó alatt, rózsaszirmokat szórva és a Szentháromság olvasóját imádkozva megkerülték a templomot.
A Szentháromság vasárnapja utáni csütörtök az úrnapja, az Oltáriszentség ünnepe. A naphoz teljes munkaszünet és munkatilalom kötődött. Évszázadokon át az egyházi év legnagyobb ünnepei közé tartozott. A mindenkori katolikus társadalom legünnepélyesebb hitvallása, reprezentációja, az egyházhoz való tartozás kifejezésének alkalma volt. Szertartásain azoknak is részt kellett venni, például a pásztoroknak, akik foglalkozásuk miatt máskor ritkán látogatták a templomot. Általában a falusi-mezővárosi közvélemény fontosnak tartotta, hogy a közösség valamennyi férfi tagja ott legyen az úrnapi körmenetben. A Bácska népe egyenesen valamiféle férfiünnepnek érezte az úrnapját, talán a név jámbor értelmezése folytán. Ugyancsak népi értelmezésre vallott az a gondolat, amely az Atyaúristen ünnepének magyarázta az úrnapját.
A középkori és az újkor eleji magyar úrnapi körmenetek tömegméreteiről és pompájáról viszonylag sok és jó leírás maradt ránk. Különösen jól ismertek a budavári körmenetek, amelyeken a királyok: Zsigmond, II. Ulászló, II. Lajos is részt vettek. Az újkorban a Habsburg-uralkodók és a bécsi udvar is hatalmas pompával ünnepelte az úrnapját. E királyi és fővárosi ünneplések azért jelentősek, mert pompájuk, szokásrendjük kihatott a kisvárosi és falusi úrnapok szokásvilágára.
Az úrnapi körmenetben a pap baldachin, vagyis supellát alatt viszi az Oltáriszentséget. Előtte fehér ruhás kislányok vagy a Mária-lányok kosárból virágszirmokat szórnak. A templom környékén rövidebb vagy hosszabb úton haladó körmenet négy szabadtéri oltár előtt halad el. Ezeknél a pap az Oltáriszentséggel áldást oszt a négy világtáj felé. Az áldás a 20. századra szimbolikus jellegűvé vált, korábban azonban fölöttébb gyakorlati rendeltetése volt: az emberek, a föld, a vegetáció megáldását jelentette.
A körmenet útvonalába eső szabadtéri oltárok legtöbbször zöld ágakból készített lombsátrak voltak, amelyekbe képeket, szobrokat állítottak. A sátrakat ritkábban vallásos társulatok, gyakrabban egyes családok, nemzetségek készítették. A kalocsai és a pécsi egyházmegye több falujában a körmenetek hagyományos útvonalán négy ott lakó gazda egy-egy kis kápolnaszerű kőépületet épített a telke utcai végére. Úrnapján kinyitották {7-412.} a kis építmények ajtaját, és belül virágokkal, zöld ágakkal gazdagon feldíszítették őket. Ezek a kápolnácskák a lombsátrakat helyettesítették. Múltjuk, eredetük sajnos még feltáratlan. A 20. században is fennálló változataik népi barokk kiképzésűek, és ezáltal jól illeszkednek a barokkos házak sorába.
Az Oltáriszentség elé szórt virágszirom, valamint az úrnapi templomban széthintett fű és virág szentelménynek számított. Sükösdön az ünnep nyolcadáig, Jézus Szíve napjáig a templom padozatán maradt a fű és a virág. Ekkor a falu népe széthordta. Legtöbbször állatoknak adták, így várva áldást és szerencsét a jószágállományra.
Az Oltáriszentséggel megáldott úrnapi ág és virág egyike a magyar katolikus nép legtiszteltebb, legtöbbre tartott paraliturgikus szentelményeinek. A körmenet után mindenki igyekezett hazavinni a lombsátrak zöld ágaiból. Sokan a saját virágukat vitték haza, amelyet a körmenet előtt koszorú vagy csokor formájában a sátorra akasztottak, illetve a sátorba tettek. Az úrnapi zöld ágat otthon ezerféle célra használták. Horogfára fűzve távol tartotta a villámot, az istállóban felakasztva megvédte a jószág egészségét, fej alá téve elűzte az álmatlanságot, füstje gyógyított stb.
A názáreti ács, a gyermek Jézus gondviselőjének ünnepe. Tisztelete viszonylag kései. Tömörkény István írja, hogy a szegedi tanyai emberek József napját valamiféle félünnepnek tekintették. Ezen a napon általában nem dolgoztak. Kistelek népe jónak tartotta a József-napi böjtölést. A népi jámborság sajátos hajtása a Szent József olvasója, amely 60 szemből áll, annak emlékezetére, hogy a jámbor hagyomány szerint József 60 évig élt. Az egyház által nem szentesített magánájtatosságként vallásos társulatok, búcsúvezetők, szentemberek terjesztették ezt a különleges olvasót.
A bencés rendet alapító Szent Benedek ünnepe. A tavaszi napéjegyenlőség napja, de a magyar hagyományban ez nem tükröződik. A magyarság körében a tavaszváró szokások jórészt a változó idejű nagyböjttel, húsvéttal és Szent György-nappal kapcsolatosak. Elsősorban a Dunántúlon, de Tápén is ismerik a benedekhagyma kifejezést. A Benedek napján vetett hagymát nevezik így, amelyet a népi gyógyításban használnak. A Délnyugat-Dunántúl magyarjai és vendjei még a 20. század elején is ezen a napon a templomban fokhagymát és zsírt szenteltettek, amelyet hasogatás, görcs, daganat orvoslására használtak.
Az Angyali Üdvözlet napja. Jézus fogantatásának ünnepe. A gyümölcsoltó név jellegzetes magyar nyelvi fejlemény.
Már Temesvári Pelbártnál olvasható az a ferences-népies hagyomány, hogy aki Gyümölcsoltó napján ezer Üdvözlégyet elimádkozik, annak teljesül a jóra való kívánsága. A Kiskunság katolikusai és a palócok körében a 20. században is élt a Gyümölcsoltónapi ezer Üdvözlégy vagy ezer úrangyala elimádkozásának szokása. Legtöbbször jámbor asszonyok közösen imádkozták az ünnep vigíliáján, vagy az ünnep hajnalán.
Annak emlékezetére, hogy a Biblia szerint Szűz Mária ezen a napon fogadta méhébe Jézust, általános szokás országszerte Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén a fák szemzése, oltása. A néphit szerint az ekkor oltott fát nem szabad letörni vagy levágni, mert vér folyik ki belőle. Aki levágja, megvakul, halála után pedig elkárhozik. A szigorúság oka, hogy az ilyen fa kivágása egyenértékű bűn az emberöléssel.
Az egykori Dél-Magyarország bolgárjai, bunyevácai és magyarjai ezen a napon vörösbort ittak, hogy szaporodjon a vérük. Mindezt annak analógiájára, hogy elképzelésük szerint Gyümölcsoltó napján a téli álmukból ébredő fák éltető nedvvel telnek meg.
Ószentiván, más néven Tiszaliget faluban úgy tartották, hogy a magzat után sóvárgó asszonynak Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén kell szeretkezni urával, akkor föltétlenül teherbe esik, mivel Szűz Mária is ezen a napon fogadta méhébe Jézust.
Sárkányölő Szent György ünnepe. A népmesék és az antik hitregebeli fogantatású legendák Szent György-alakjának történeti hitelességét a tudományos kutatás nem tudta igazolni. Ezért századunkban az illetékes pápai kongregáció Györgyöt törölte a szentek jegyzékéből. Ennek ellenére a magyar művelődéstörténetből és néphagyományból kitörölhetetlen a vitéz szent kultusza és tisztelete.
Szent György évszázadokon át a lovagok, lovas katonák, fegyverkovácsok, szíjjártók, vándorlegények, lóval is foglalkozó parasztok, újabban a cserkészek patrónusa volt. Tápiógyörgye faluban még a 20. század elején is Szent György napján misét mondtak a bevonuló legényekért, amelyen a regruták meg is áldoztak. Utána a határban kalapjukkal a négy világtáj felé suhintottak, hogy jó katonák legyenek.
Szent György napja a magyar hagyományban a kikelet, a tavaszkezdet ünnepe. Az állatok kihajtásának ideje. Profán szokásaival, valamint az elöljárók választásának és az alkalmazottak, cselédek fogadásának kérdéseivel e helyen nem foglalkozunk.
Az ószövetség az ég áldásának, a termékenység jelképének és eszközének tekintette a harmatot. Ezzel függ össze a szentgyörgyharmat szedésének és alkalmazásának gyakorlata és képzetköre.
Az ország legtöbb vidékén akadtak olyan falvak, amelyek Szent György-nappal kezdődő fogadalmi időszakot tartottak.
A határjárás és a határjelek megújításának szokása sok helyen húsvét helyett Szent György napjához kötődött. Legtöbbször mise, eskütétel, áldomás kapcsolódott hozzá.
Márk evangélista ünnepe. A búzaszentelés napja.
A búzaszentelést általában Márk-nap délelőttjén, ritkábban az ünnep utáni vasárnapon tartották, és részt vett rajta a parasztközösség tagjainak többsége.
Mise után a hívek körmenetbe, processzióba rendeződtek. Kereszttel, lobogókkal, Palócföldön a feltámadt Krisztus szobrával, megkerülték a templomot, majd kivonultak egy közeli búzaföldre, ahol a pap sok évszázados szertartással megszentelte a vetést. Odafelé és visszafelé a menet résztvevői a Mindenszentek litániáját imádkozták és énekeltek. A szentelés alatt a lányok a magukkal hozott zöld búzakoszorúkkal megkoszorúzták a menet elején vitt keresztet és a lobogókat. A szertartás végén mindenki tépett a megszentelt búzavetésből. A férfiak kalapjuk mellé tűzték, a nők pedig imádságoskönyvükbe tettek egy-egy szálat. Sokan egész marokkal vittek haza a zöld búzából (Madarassy 1930).
A szentelt búza régóta megbecsült és fontos népi szentelménynek számított. 1731-ben egy szegedi boszorkányperben már feljegyezték, hogy a vádlott vajákos gyógyító asszony többek között Szent Márk napján kötött búzakoszorúval űzte praktikáit. Egy 1758. évi följegyzés szerint Győr megyében azt a beteget, akinek tagjai összezsugorodtak, templomból szerzett Márk-napi búzakoszorúval füstölték.
A szentelt búza népi hasznosítása a 20. század első felében is gyakori volt. Mezőkövesden a kenyérkosárban őrizték. Hajdúszoboszlón kivitték a szántóföldekre és ott szétszórták, hogy jó termés legyen. A szegedi kenyérsütögető asszonyok a kovászba a Szent György-nap előtti harmat mellett búzaszentelőkor szentelt búzaszálakat tettek, hogy a kenyér szebbre keljen.
Szent Flórián ünnepe, aki a tűzoltók védőszentje. Patrónusuknak tekintették más mesterek is, akik tűzzel dolgoztak, például sörfőzők, fazekasok, kovácsok, pékek, kéményseprők. Ünnepén a kemencékben nem égett tűz. Tisztelete az újkorban lendült fel, és elsősorban Közép-Európára jellemző.
Sok göcseji faluban Flórián napján nem raktak tüzet. Másutt viszont különleges tűzgyújtással ünnepelték ezt a napot, például két férfi fák csiszolásával csiholt lángot, és azután az egész falu innen gyújtott tüzet.
Különösen a Dunántúlon volt szokás, hogy az esti harangszó után külön Szent Flórián tiszteletére is harangoztak. Így próbálták elhárítani a tűzvészt. A családok közös imádkozásában is nagy szerep jutott a Szent Flóriánhoz címzett fohászkodásoknak.
A gyónási titkot megőrző nevezetes cseh vértanú ünnepe. Nepomuki Szent János a közép-európai és benne a magyar népi vallásosság talán legkiváltságosabb alakja. A vízenjárók tekintették védőszentjüknek. Rengeteg szobra áll országszerte, legtöbbször vizek közelében: folyók, kutak, hidak tájékán.
E szobrokhoz még a 20. században is sok helyen az ünnepen vagy annak nyolcadán {7-415.} a templomból körmenet indult. A hívők a szobornál énekeltek, litániát imádkoztak, majd megkoszorúzták azt. Az ájtatos szertartást így emlegették: Szent Jánost járunk.
Baja városában századunk közepéig virágzott a Jánoska-eresztés szokása. Nepomuki Szent János ünnepén litánia után, estefelé a szent faszobrát egy feldíszített dereglyén vagy kompon sok kivilágított és feldíszített csónak kíséretében végigvitték a Sugovicán. Elsősorban a vízimolnárok kísérték. Részt vettek az ünnepségen a város vezetői és papjai is. A vízi körmenet után nagy mulatozás kezdődött a főtér alatti Sugovica-parton (Dankó 1950).
Nepomuki Szent János ünnepén estefelé a paksi vízenjárók a kompon mondattak misét. Utána éjszakába nyúlóan áldomásoztak, mulatoztak ugyanott.
Több helyen, például Ercsiben, Apatinban, Dunaharasztiban a cseh szent ünnepének estéjén a hívek kis deszkalapokon égő gyertyákat raktak a Duna vizére. A parton addig imádkoztak és énekeltek, amíg a vízen úszkáló gyertyák el nem aludtak.
A szőlőtermesztő tájak ünnepe, mivel Szent Orbán a szőlőtermesztők, kádárok, kocsmárosok patrónusa. Különösen tisztelték a bácskai szőlőtermesztők.
Szőlőtermesztő helységekben szobrai, kápolnái állnak, képét ráfaragták présekre, hordókra.
Orbán napján az Orbán-szobrokhoz könyörgő célzatú körmeneteket vezettek. A parádés kivonulások ájtatos, ünnepi hangulatába rendre belekeveredtek Orbán megbüntetésének, megszégyenítésének mozzanatai is. Már Komáromi Csipkés György említi a 17. században, hogy Orbán napján körülhordozzák a szent faszobrát, de csak akkor, ha tiszta idő van. Ha esik az eső, a szobrot meghempergetik a sárban.
Jellemző az a jánoshalmi történet, amely szerint egy, elfagyott szőlejét sajnáló gazda a szent névnapján venyegekévét kötött az Orbán-szobor hátára, nyakára pedig táblát akasztott a következő szöveggel: „Ha evitted a szöllőt, vidd a venyëgét is.” A kivonuló körmenet így találta a szent szobrát.
Nyitraújlak szlovák–magyar népe körmenetben vonult ki e napon a szőlőkben álló Orbán-szoborhoz. Ha a szőlőtermesztőknek kedvező volt az időjárás, akkor a szobrot megkoszorúzták, felvirágozták, ha viszont kedvezőtlenül alakult az időjárás, a szentet kövekkel is megdobálták.
A jászberényiek pálcával, bottal ütlegelték, a móriak pedig leköpdösték az Orbán-szobrot, ha Orbán napján elfagyott a szőlő.
Sok helyen kedvező idő esetén a szent szobrát Orbán napján borral öntözték meg. Így tettek például a csátaljai svábok, akik körmenetben rezesbandával vonultak ki a szoborhoz. Ha hűvös volt, vagy a szőlő már elfagyott, a körmenet résztvevői „drink Urban” kiáltozással a feneküket verték a szoborhoz.
Páduai Szent Antal ünnepe. Ferences lévén, kultuszát a ferencesek terjesztették. Az újkorban vált hallatlanul népszerűvé. Kultuszában keveredtek a balkáni Antal apát és Remete Szent Antal korábbi tiszteletének elemei. Különösen tisztelték a magyarországi katolikus délszlávok. Ünnepén élő állatokat adományoztak a délvidéki ferences kolostoroknak. Példájukat a környékbeli magyarok is követték.
Páduai Szent Antalt sokfelé a háziállatok patrónusaként tisztelték. A barokk Szent Antal-kápolnák jó része jószágvész idején tett fogadalmakra emlékeztet. A hosszúhetényiek ezen a napon a vonójószágot nem fogták be, sőt a templom elé hajtották szentelésre. Kunsziget népe fogadalomból körmenetben vonult a Szent Antal-kápolnához vagy -szoborhoz.
Baranya északi részén az új tűz gerjesztése Szent Antal ünnepén történt. A fadarabok összedörzsölésével gerjesztett tűzön áthajtották az állatokat, hogy egészségesek maradjanak. A házakban elaltatott tüzek újraélesztéséhez az új tűzből vittek haza parazsat.
A ferences ihletésű jámborság a 18. századi barokk időktől kezdve a hét második napját, a keddet teljesen Szent Antalnak szentelte. E funkcióban Szent Antal felváltotta az angyalokat, majd Szent Annát. A keddi Szent Antal-tisztelettel kapcsolatos a kilenc kedd néven emlegetett fogadalmi népi ájtatosság, amely ritkábban ötvenkét kedd formában is virágzott. A moldvai Lészped csángósága keddenként böjtölt a falubeli jószágállomány egészségéért.
Páduai Szent Antal az egyház legfőbb „alamizsnás mestere”. Magyarország újkori templomaiban szinte elmaradhatatlan a Szent Antal-szobor, előtte a pénzgyűjtő perselylyel. A perselyek tartalma a szegényeket hivatott segíteni. Ezzel függ össze a szentantalcipó kifejezés, amely a szegényeknek nyújtott rendszeres támogatás neve a tápai ember nyelvében. A Szent Antal szobra előtti imádkozás, nehéz helyzetekben pedig a Szent Antalnak tett fogadkozó pénzfelajánlás jellemző megnyilvánulása a katolikus magyar népnek. A felajánlás, jórészt tartalom nélküli, tréfás nyelvi fordulatként beleivódott napjaink városi köznyelvébe is.
Az eladó lányok sokat könyörögtek Szent Antal szobra előtt, hogy küldjön számukra jó vőlegényt. Szent Antal volt a reménytelen ügyek legtiszteltebb égi pártfogója, az elveszett tárgyak nyomravezetője.
Antal napján a régi szegedi gazdák ünnepeltek. A földeken és a szőlőkben nem dolgoztak. A dohánykertészek és a paprikatermesztők védőszentjüknek tekintették a páduai szentet. A szőlőkben szinte országszerte szünetelt a munka Szent Antal ünnepén.
Keresztelő Szent János, zoboralji nevén Virágos Szent János, szegedi nevén Búzavágó Szent János ünnepe. A Szent Iván név a bizánci egyház középkori kultikus befolyására emlékeztet.
A nyári napfordulóhoz kötődő Szent Iván-napi tűzgyújtás és tűzugrás az európai népek közös hagyománya, pogány kori öröksége. Az egyház a legtöbb országban, így Magyarországon is középkori liturgiájába építette és megszentelte a Szent Iván-napi {7-417.} tüzet. A tűzugrás szokásvilágával itt részletesebben nem foglalkozunk, mivel viszonylag sok szó esik róla a szokásokról szóló fejezetben.
A csíki székely falvak népe Keresztelő Szent János ünnepének vigíliáján tízesenként alét, vagyis lombsátrat, illetve felzöldágazott ponyvasátrat készített valamelyik ház előtt. Ebben az imasátorban előimádkozó vezetésével éjszaka olvasókat és litániákat imádkoztak az összegyűlt szomszédok.
Csíkszentdomokoson Keresztelő Szent János ünnepének vigíliáján gyerekek angyaloztak. Angyaloknak, királynénak, Zsuzsannának öltözve kislányok járták a falu házait egy csengettyűs fiú vezetésével. A házakban énekeltek, illetve egy kisebb jelenetet játszottak el, majd továbbmentek. Köszöntésükért tojást és pénzt kaptak (Székely L. 1943: 28–29).
János és Pál római testvér vértanúk ünnepe. A szegedi tájon ezen a napon a hívek gyertyát szenteltettek, amelyet a templomok környékén sátorozó gyertyaöntőktől szereztek be. A napot félünnepnek tekintették. Sándorfalván gyufát is szenteltettek, amellyel a szentelt gyertyát lehetett meggyújtani.
Elsősorban Szent Péter apostolfejedelem ünnepe. Szent Péter a halászok patrónusa volt, ezért a céhes időkben, víz menti tájakon nagy ünneplésben részesült. Ekkor voltak a nagy céhgyűlések, mulatozások. A vigasságokat azonban rendszerint megelőzte a céhtagok közös misehallgatása.
Péter-Pál napja hagyományosan az aratás kezdete. Sok helyen ezen a napon aratók miséjét tartottak a templomban, amelyre elsősorban az arató férfiak mentek el. Elvitték szerszámaikat is. Az aratni kezdőket a pap áldásban részesítette.
Az áldott állapotban lévő Mária ünnepe. A nap hagyományvilága szorosan kapcsolódik Mária Erzsébetnél tett látogatásának evangéliumi történetéhez. Északi vidékeken ezen a napon felvirágoztak egy széket és a ház elé tették, hogy ha arra járna a terhes Mária, legyen hol megpihennie.
Dél- és észak-magyarországi adatok egyaránt tanúsítják a különböző füvek templomi szenteltetésének szokását Sarlós Boldogasszony ünnepén. Szeged környékén fodormentát szoktak szenteltetni. Előfordult, hogy búzát is vittek vele együtt. A megszentelt fodormentát gyógyításra használták. Tettek belőle a halott koporsójába is.
Sarlós Boldogasszony a szegények és szükségben szenvedők gondviselőjének, a betegségben és fogságban sínylődők pártfogójának, a halottak oltalmazójának számított. Ő volt a várandós édesanyák patrónusa. Sok magyar helység népe választotta templomának védőszentjéül. Ráadásul ünnepe nyárra esett, ezért ezen a napon sokfelé tartottak {7-418.} templombúcsút. A kegyhelyek búcsúnapjai sorában is előkelő helyet foglal el Sarlós Boldogasszony ünnepe.
A köztudat általában Péter-Pál ünnepéhez kapcsolja az aratás kezdetét. A nagy munka elkezdésének kultikus hagyományai azonban jórészt Sarlós Boldogasszony ünnepéhez kötődnek. Önmagában a magyar fejlődésű Sarlós név is a búza beérésére, az aratásra, áttételesen pedig asszonyi vegetációs ünnepre utal. Az ünnep eredeti egyházi elnevezése Mária Erzsébetnél tett látogatásával, a visitatióval volt kapcsolatos.
A szegedi tájon az asszonyok ezen a napon egy keveset arattak sarlóval, hogy a jószág ne pusztuljon. Ekkor tették a szobába a búzaborona néven emlegetett összefont kalászcsomót is.
A rábaközi Szil faluban Sarlós Boldogasszony napján volt az aratás jelképes kezdete. Az aratók misét hallgattak, mialatt szerszámaikat a templom falához támasztották. A pap megáldotta az aratókat és szerszámaikat. Ezután tiszta ünnepi ruhában vágtak a búzatáblában egy rendet, majd hazatértek ünnepelni. Másnap fogtak hozzá igazán a nagy munkához.
A karmelita rend kiváltságos Mária-ünnepe. Jelentősége különösen a karmelita kolostorok és a Kármelhegyi vagy Skapulárés Boldogasszonynak címzett kegyhelyek vonzáskörzetében volt számottevő. Kármelhegyi Boldogasszonyt ábrázoló kegyképe volt Máriaradnának és Kistapolcsánynak. A skapuláré-társaságok egyik jeles anyatársulata a Rozsnyó melletti Barkán virágzott, ahol az ünnep utáni vasárnap tartott szentbúcsúkon az összegyűlt zarándokok éjfélkor a temetőben elhunyt hozzátartozóikért könyörögtek, imádkoztak.
Tápé idősebb asszonyai Kármelhegyi Boldogasszony ünnepe előtt kilenc napon összegyülekeztek a temetőkápolnában, amelynek a Kármelhegyi Boldogasszony a patrónusa. Szeged-Alsóvárosról is csatlakoztak hozzájuk. Az összegyűlt asszonyok a Hétörömű olvasót imádkozták. Ezenkívül ezer úrangyala elimádkozását osztották fel egymás között. Az ünnepi misén a pap megáldotta a résztvevők kezében tartott skapulárékat (vállruhákat), amelyeket bajban, szükségben meg szoktak érinteni.
A bűnös életből megtért Mária Magdolna ünnepe. Főleg a korábbi erkölcstelen életükből szabaduló, bűnbánó nők választották védőszentjükül. A szegedi táj asszonyai ezen a napon mostak és nem sütöttek kenyeret. Mivel az evangéliumi történetben Magdolnának dús haja volt, amellyel Krisztus lábát törölgette (János ev. 12,3), ezért emléknapján sokfelé levágtak a gyereklányok hajából, hogy utána olyan szép dús hajuk nőjön, mint amilyen Magdolnának volt.
Szűz Mária anyjának, Krisztus öreganyjának ünnepe, akit a kánoni evangéliumok nem is emlegetnek, csak az apokrif hagyományban szerepel.
Szent Anna a magyar katolikus asszonynépnek volt kiváltságosan tisztelt szentje: magtalanok, terhesek, női betegségben szenvedők fohászkodtak hozzá pártfogásért.
Kultusza a középkor végétől elsősorban a keddi naphoz kötődött. Ezért a szegedi tájon Szent Annát Kedd asszonya néven emlegették.
A kedd sokfelé asszonyi dologtiltó napnak számított. A tápai várandós asszonyok a keddet, akár titokban is, megböjtölték. Szőreg jámbor asszonyai még a 19. század végén is újhold keddjén misét mondattak Szent Anna tiszteletére. Sok helyen az asszonyok a pünkösd utáni kilenc kedden böjtöltek Szent Annához fohászkodva, hogy ezáltal könnyű szülésük legyen.
A magyar búcsújáróhelyek nagy többsége Szűz Mária tiszteletének jegyében virágzott. Márián kívül az újkorban leginkább csak Szent Annának voltak és vannak kegyhelyei Magyarországon. A legismertebbek: Nagyfalva, Szany, Hanyi-puszta, Szent Anna-tó, Körtvélyes, Rudnok, Lucsony, Lajtakáta, Sükösd.
Sok magyar templom titulusa: Szent Anna. Következésképp Szent Anna napján, illetve a rákövetkező vasárnapon gyakoriak a vidám mulatozásokkal, bálokkal egybekapcsolt templombúcsúk.
Népiesen: Nagyasszony. Mária mennybemenetelének és Magyarország Mária oltalmába ajánlásának ünnepe.
Az egyik leggyakoribb templom-patrocíniumnak számít Magyarországon. Nyárközépre eső ünnepe ezért sok magyar helység templombúcsújának napja.
A legtöbb magyarországi kegyhelynek Nagyboldogasszony ünnepén van a fő búcsúja. Ez a tendencia a 20. században mintha erősödött volna. Olyan kegyhelyeken is, ahol korábban pünkösdkor vagy áldozócsütörtökön volt a fő búcsú, a 20. században Nagyboldogasszony napjára tolódott át ez az esemény. A jellemző búcsújárónapok közül csak a Kisasszony tekinthető versenytársának.
Mária halálának és mennybemenetelének legendaszerű története kedves témája volt a magyar középkori egyházi művészetnek és kódexirodalomnak, majd a vallásos népkönyveknek, ponyváknak és a nép között terjedt epikus énekeknek. A középkori legendák terjesztésében nagy szerepet játszottak a licenciátusok és a búcsújáró emberek. Mária mennybemenetelének történetét nagy hatással adta elő az egykor közkedvelt Makula nélkül való tükör.
A nép körében terjedő legendák és jámbor történetek serkentették a Nagyasszony napjához kötődő paraliturgikus cselekedetek jó részét, például a Mária virrasztását.
Rábaközben Nagyboldogasszony vigíliájának estéjén az asszonyok a temetőben gyülekeztek össze egy frissen ásott, de még üres sír körül. A Dicsőséges olvasót imádkozták és egy ponyva eredetű legendát énekeltek a mennybemenetelről.
Tápén az asszonyok a temetőkápolna oltára előtt virágból koporsót készítettek, amelyet Mária koporsójának neveztek. Nagyboldogasszony éjszakáján a virágkoporsó {7-420.} mellett imádkozva, énekelve virrasztottak. A virágot három nap múlva széthordták és szentelménynek tekintették.
Nagykáta asszonyai, miként a pócsi búcsúsok is, a vigília éjszakáján égő gyertyával a temetőben virrasztottak.
Mária virrasztásának régies hagyományokat újjáteremtő módja bontakozott ki a 19. században a Karancs hegyén, ahol egy kápolna áll. Nagyboldogasszony vigíliáján délelőtt a hegyre felkapaszkodó asszonyok kitisztítják a kápolnát és elkészítik a ravatalt. A kápolna közepére helyezett gyermekkoporsóba egy külön e célra készíttetett Mária-szobrot fektetnek. A ravatalt gyertyákkal, virágokkal, terítővel, rozmaringgal úgy díszítik fel, mintha fiatal lányt temetnének róla. A vigília délutánján megérkeznek a búcsúsok. Beköszöntenek, majd a ravatalnál keservesen siratják a Máriát. Este keresztutat járnak, majd a ravatal mellett litániákat, énekeket és alkalmi imádságokat mondanak. Egy szentember régi ponyvairatból felolvassa a Mária haláláról szóló történetet. Este 10 óra tájban négy fehérbe öltözött kislány vállára veszi a koporsót, és kereszttel, lobogókkal, égő gyertyákkal megkezdődik a körmenet a hegy peremén. A körmenet után a ravatalt szétszedik, a szobrot elteszik, úgy imádkoznak reggelig, amikor feljön a pap és misét mond nekik. Ha a pap reggeli látogatása elmarad, mindenki siet haza a saját falujába, hogy misét hallgasson.
Nagyboldogasszony ünnepén magyar és német falvakban egyaránt élt a virágszentelés vagy virágáldás szokása. Néhol a szentelendő virágokat az oltárterítő alá rakták. A templomban megszentelt füveket és virágokat sokféleképpen hasznosították. Például halottak koporsójába, az új pár ágyába, csecsemő bölcsőjébe tették, az új ház fundamentumába rakták. Főzetét itták hideglelés ellen.
Gyöngyössolymos asszonyai az ünnepi litánia alatt a templomi Mária-szobor fejére apró virágokból font koszorút tettek.
Nagyboldogasszony napján kezdődik és Kisasszonyig tart a kétasszony köze nevezetű időszak, amely a gazdasági életben és a háztartásban sok szerencsét tartogat az ügyes gazdának és gazdasszonynak.
Az első magyar király és egyben a magyar államiság ünnepe. A középkorban a Szent István-ereklyék, különösen a székesfehérvári királysír felkeresése zarándoklatok formájában hatalmas tömegeket mozgatott meg. Az újkorban Szent István ünneplése, így például a Szent Jobb körmenetben történő meghordozása, hivatalos, reprezentatív, látványos szertartássá merevedett, amely a magyar államiság eszméjének deklarálására alkalmas volt ugyan, de alig hagyott nyomot a népi hagyományvilágban. Legendák, balladaszerű énekek keringtek István királyról a nép között, de az ünnephez kötődő szakrális szokáshagyományt jóformán nem ismerünk.
István király ünnepe elsősorban azáltal volt jelentős a magyar életben, hogy I. Ferenc óta munkaszüneti napnak számított. Nagymiséjén megjelent a magyar katolikus társadalom apraja-nagyja. Az elhangzó prédikáció mindig alkalmas volt a nemzeti tudat élesztésére, valamint a Regnum Marianum eszméjének tudatosítására.
Szent István az újkori történelmi Magyarország közel 350 templomának volt a patrónusa. Azokban a helységekben, ahol a templomot Szent István tiszteletére szentelték fel, {7-421.} augusztus 20-án templombúcsút tartottak. Tekintve a Szent István-patrocíniumok hatalmas számát, Magyarország népességének jelentős hányada kivette a részét e búcsúk nagymiséiből, gazdag vendéglátásaiból és délutáni, esti vigasságaiból.
Szűz Mária születésének emléknapja. A középkorban vigíliája és nyolcada is volt.
Több mint 200 magyarországi templomot szenteltek Kisasszony tiszteletére. Ezek templombúcsúja szeptember 8-án van. A kegyhelyeknek is kedvelt búcsúnapja Kisasszony ünnepe. Nagyasszony mellett ezen a napon kereste föl a kegyhelyeket az újkorban a legtöbb búcsús zarándok.
A liturgikus hagyomány szerint Mária a hajnali szép csillag. Belőle támad az igazság napja, Krisztus. E képzetkörrel függ össze a Kisasszony-napi paraliturgikus népi cselekedetek többsége. Tápé jámbor asszonyai Kisasszony hajnalán kimentek a Tisza partjára és ott várták a napköltét. Közben olvasót és az alkalomhoz illő népi imádságokat mondogattak. Úgy tudták, hogy aki megérdemli, a fölkelő napban megláthatja Máriát. Sugarai rózsát szórnak. Ez a látomás a Napba öltözött asszony Jelenések könyve-beli (12.1.) képzetköréből merít. A tápai asszonyok azonban nem álltak egyedül szokásukkal. A Dunántúlról és Észak-Magyarországról egyaránt ismertek hasonló adatok. Sokfelé várták Kisasszony hajnalán a napfölkeltét, hogy meglássák benne Máriát, néhány helység népének elképzelése szerint: a bölcsőben fekvő Máriát. Boldogasszonyban, Andocson, Vodicán, Pócson, Csatkán a búcsúsok Kisasszony hajnalán virrasztva várták a napfölkeltét. Amikor feljött a nap, letérdeltek és elimádkozták az úrangyalát.
A középkorban valószínűleg vetőmagszentelés volt Kisasszony napján. A liturgiából kiesett szokásra csak néhány vetőmaggal kapcsolatos cselekedet emlékeztet, például az, hogy a Kisasszonyra virradó éjszaka Göcsejben kitették a harmatra a vetőmagot, hogy az úristen szentelése fogja meg.
Az újkorban, különösen Bécs török alóli felszabadulása után vált egyetemes ünneppé.
A kultuszt Közép-Európában a passaui Mariahilf-kegykép (Segítő Boldogasszony) tisztelete ihlette. A kegykép a török alóli felszabadulás szimbóluma lett. A Segítő Boldogasszony kultusza a 18. században patrocíniumok és kegyképmásolatok formájában rohamosan terjedt Magyarországon. Különösen tisztelték a Magyarországra vándorolt németek. Számos búcsújáróhelyünk oltárán áll a Mariahilf-kegykép másolata. Az e kegyhelyeket látogató búcsúsok körében különösen virágzott Mária nevének tisztelete.
Mária felmagasztalt anyai fájdalmának ünnepe. Búcsúnapját a következő vasárnap tartották.
Mária fájdalmainak hű kifejezői a magyar költészet Mária-siralmai és a művészet {7-422.} Pietà-szobrai. Az oltárra került késő gótikus Pietà-szobrok a barokk időkben búcsújáró kultuszt teremtettek: Sasváron, Pozsonyban, Nyitrán, Sümegen, Felsősegesden, Gyöngyösön, Egerben. A jórészt szlovák és lengyel népi faragóktól származó, búcsúfiának vett Pietà-faszobrocskák hozzátartoztak sok magyar parasztház belső vagy külső képéhez, különösen a Jászságban és a katolikus Kiskunságban.
A Magyar Pietà-kultuszt serkentették a szerviták. Egri templomuk messze környék jámbor zarándokait vonzotta. A bükki palóc és a jászsági jámborság egyik tűzhelye lett. A Hétfájdalmú Szűzanya egri kultusza nem korlátozódott a búcsúnapra, szeptember harmadik vasárnapjára, hanem szinte az egész esztendőre kiterjedt. Két évszázadon át virágvasárnaptól mindenszentekig, minden hónap harmadik vasárnapján délután a szerviták templomából, népiesen a fájdalmas templomból körmenet vonult fel az egri vár kálváriájához.
A Hétfájdalmú Szűzanya nagy hatású kegyhelye volt Sasvár. Hatalmas tömegek keresték fel évente, erősítve Mária szenvedéseinek kultuszát.
Máté apostol és evangélista ünnepe. Máté napja vagy Máté hete Szegeden a gabonavetés kezdetének hagyományos napja. Másutt, például Göcsejben vagy Vásárosdombon éppen ellenkezőleg, ezen a napon tilalmazták a vetést. Itt a ferenchét volt a vetés ideje.
Mohács sokácai Máté napján a barátok templomában szakajtókban, kosarakban búzát szenteltettek. A szentelt búzát a vetőmag közé keverték. A Máté-napi szemesbúzaszentelés korábban valószínűleg általánosabb volt.
Szent Mihály arkangyal ünnepe. A mennyei seregek fejedelmének titulált Szent Mihályt kódexeink Úr a Mihály arkangyalként is emlegetik. A hagyomány szerint ő a túlvilágra költöző lélek kísérőtársa, bírája, a halott vőfélye. Ezzel függ össze a hordozható ravatal Szent Mihály lova elnevezése.
Szent Mihály az egyik legkedveltebb templompatrónus a Kárpát-medencében. Következésképp sok falu és város népe tart templombúcsút szeptember végén. Eger plébániatemplomának búcsúján a plébános megvendégelte a város vendégeit és szegényeit. Hasonló szegényetetésre más Szent Mihály-napi templombúcsúkon is sor került.
Szent Mihály napja a gazdasági év nevezetes fordulójának számított. Ezen a napon verték szét a nyájakat, adták számba az állatokat. Sok helyen ezen a napon fogadták a pásztorokat. Nevezetes volt a székesfehérvári Szent Mihály-napi juhászfogadás. A juhászok ilyenkor a Sebestyén-templom körül gyülekeztek. Tatán Szent Mihály napján volt a juhászok ünnepélyes céhmiséje.
Híresek voltak a Szent Mihály-napi vásárok.
A szegedi tanyák népe Szent Mihályt Borszűrő Szent Mihályként is emlegette. Ekkor kezdődött a Katalin-napig tartó kisfarsang, vagyis az őszi lakodalmak ideje.
Szent Vendel ünnepe, aki a jószágtartó gazdák, pásztorok, különösképpen a juhászok védőszentje volt az újkorban. Vendel tisztelete Magyarországon a 18. században terjedt el. Népszerűsítésében nagy szerepe volt a keletre irányuló német migrációnak és kolonizációnak. Elterjesztését nagymértékben szorgalmazta Padányi Biró Márton veszprémi püspök (1696–1763).
Vendel tisztelete különösen a Dunántúlon, azon belül Veszprém, Tolna, Baranya megyékben, valamint a Jászságban és a csanádi püspökség területén volt a legélénkebb. E tájakon emelték a legtöbb Szent Vendel-kápolnát és Szent Vendel-szobrot. Jellemző, hogy a dunántúli szobrok legtöbbször Rajna-vidéki parasztöltözetben ábrázolják a szentet. A Jászság és a Kiskunság Vendel-szobrai ezzel szemben magyar juhászként jelenítik meg. Készítőik ingben, gatyában, dolmányban, cifraszűrben, tarisznyával, zsírozott hajjal, széles karimájú kalapban ábrázolták.
A Vendel-kápolnákat és Vendel-szobrokat Szent Vendel ünnepén körmenetekkel tisztelték meg. E körmenetekkel kérték a szent közbenjárását állataik védelmére. Különösen baranyai német falvakban volt szokás az állatok Vendel-napi megáldása. Az állatállományt ilyenkor a Vendel-kápolnához vagy Vendel-szoborhoz (ritkábban más kultuszhelyhez) hajtották, ahol a pap misét vagy litániát mondott, majd megáldotta a jószágot.
Páliföldszentkereszt búcsújáróhelyre a környékbeli falvak vegyes nemzetiségű népe nagy zeneszóval három októberi vasárnapon zarándokolt el, mégpedig azokon a vasárnapokon, amelyek Vendel napja köré estek. A kegyhelyen jószágaikért könyörögtek. Ezeket a szakrális alkalmakat vendelbúcsúnak vagy vendelvasárnapoknak nevezték.
A 20. század elején Csorna népe Vendel napján misét mondatott a jószágért. Két esküdt állott az oltár előtt égő gyertyával.
A Mezőföld juhászai a hétnek azt a napját szentelték Vendel tiszteletére, amelyre abban az évben Vendel-nap esett.
Vendel napja ünnepe volt a jószágnak is: nem fogták be, nem dolgoztatták.
A keleti egyház kedvelt szentjének, a pannoniai Szávaszentdemeter szülöttének ünnepe.
Szent Dömötör a juhászok védőszentje volt. Ünnepén a juhászok évi elszámolással egybekapcsolt mulatozást, dömötörözést rendeztek. A vigasságra néha az egész dömötörhét ráment.
A Kalocsa melletti Szakmár juhászai Dömötör napján a pappal bárányt szenteltettek a templom előtt.
A szegediek dömötörözésnek nevezett pásztoráldomása 1835 előtt még hatalmas népünnepély volt. Összefüggött a palánki templom búcsúnapjával. A pusztai juhászok, gazdák és a juhászok hozzátartozói lobogók alatt jöttek a palánki templomhoz. A templomnál a céhek tagjai várták őket szintén lobogókkal. Várakozott a szegedi főbíró és baldachin alatt a pap is. Amikor feltűntek a juhászok, a főbíró a pusztaiak elé ment, és bevezette őket a templomba. A mise és a prédikáció után a juhászok bárányokkal megajándékozták a plébánost, majd hatalmas ünnepi étkezés és mulatozás kezdődött.
Simon és Júdás Tádé apostolok ünnepe. A két apostol Hegyalja legkedvesebb szőlőpatrónusa volt. Ünnepükön kezdték a szüretet.
A savariai születésű pannoniai Szent Márton ünnepe, akinek középkori kedveltségére és nagy tiszteletére utal a rengeteg Szentmárton helynév és a Szent Márton templompatrocíniumok sokasága a Kárpát-medencében. Népi tisztelete különösen szülőföldjén, a Nyugat-Dunántúlon virágzott. A jószág egyik jeles patrónusaként tisztelték.
Szent Márton napja évszázadokon át jobbágytartozási, tisztújítási, elszámolási nap, pásztorünnep volt. A Nyugat-Dunántúl pásztorai ezen a napon adományokat gyűjtöttek, falujukat járva zöld ágat, vesszőt osztogattak.
A legenda szerint Szent Márton alázatból a ludak óljába bújt, hogy püspökké választása elől kitérjen. A ludak azonban gágogásukkal elárulták. Ezzel a legendával hozható kapcsolatba a Szent Márton lúdja kifejezés, amelyet használtak a Márton napján elfogyasztott hízott liba és a földesúrnak ezen a napon adandó lúd megnevezésére egyaránt. A Márton-napi lúd mellcsontjának színéből jósoltak az időjárásra.
Szent Mártont a bortermelők és a kádárok is patrónusuknak tekintették. Ünnepe az újbor kóstolgatásának jeles napja volt. A hajdani Márton-napi áldomásivások és gyógyító célú borivások emléke a Szent Márton pohara kifejezés.
| EGYHÁZ, KULTUSZ ÉS KÖZÖSSÉGI HAGYOMÁNY A NÉPÉLETBEN | TARTALOM | A GÖRÖG KATOLIKUS MAGYARSÁG VALLÁSI NÉPRAJZA |