| AZ EGYHÁZKÖZSÉG SZERVEZETE ÉS INTÉZMÉNYEI | TARTALOM | A VALLÁSOS EMBER TÍPUSAI |
FEJEZETEK
A 19. század második feléig a magyarországi közvéleményben is élt az a nagy múltú, Európa-szerte elterjedt gondolat, hogy az emberek elsőrendű közösségi szükséglete a templom. A templom nemcsak a vallásos kultusz legfontosabb színtere, hanem közéleti jelentősége is van, kisebb településeken az egyetlen középület. A középkor végén alakultak ki az ellenséges csapatokkal szemben védelmet nyújtó templomerődök, melyek bástyái később élelmiszertároló helyéül szolgáltak (Székelyföld, Szászföld). Az alföldi magas templomtornyok körerkélyei tűzőrség posztjai voltak. A templomtisztelő szemlélet magyarázza, hogy a hódoltság után újjáéledő közösségek telepeseinek első dolga volt a templomépítés, a Türelmi Rendelet kiadása után néhány évtized alatt pedig több száz protestáns templom épült.
A protestáns templom dogmatikailag nem szent, mint a római katolikus, amelyben az oltáriszentség és az áldozati kultusz a hittani meggyőződés szerint mindig biztosítja az Isten jelenlétét.
A protestáns istentiszteleti helyen csak imádság, ének és prédikáció hangzik el, minthogy a reformátori teológia szerint Jézus halála (egyszeri bűnmegváltó áldozat) után nincs szükség újabb papi áldozásra. Egy helyszín akkor lesz istentiszteleti hely, mondják a protestánsok, ha az emberek ott istentisztelet megtartásának céljából gyűlnek össze. Gondolati alapja: „Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Máté 18:21). Ez a mozzanat tette lehetővé, hogy a vallási üldözések idején sokféle épületben (csűr, pajta, magánlakás) tartottak istentiszteletet minden különösebb tárgyi kellék nélkül. Utóbb a paraszti vallásosságban nagy szerepet játszó kisközösségek, az ún. ecclesiolák, majd a belmisszió házi istentiszteletei is így kaptak létjogosultságot. Mindezek mellett a templom a protestáns hívek szemében is szent tér, mert az „Isten háza”, ahol nemcsak szertartás idején, hanem mindig illedelmesen kell viselkedni. A ki- és bevonulásnak, a test- és kéztartásnak, a mozgásnak kötött szabályai vannak.
A reformáció nem törekedett új templomtípus kialakítására. A változások a liturgia átalakulásából és kényszerből fakadtak, mint például az evangélikus „granárium” (magtár)-stílus és a Türelmi Rendelet után közvetlenül udvarban és torony nélkül épült templomok (többek között a somorjai evangélikus és a pápai református templom). A reformáció után emelt protestáns templomok oldalhajók, mellékhajók, kápolnák, sekrestyék nélküli, egyetlen nagy csarnokot képező épületek.
Az evangélikus, illetőleg a református és unitárius templomok belső különbsége a lutheri és kálvini elv eltéréséből ered. Luther csak azt távolította el a középkori templomból, ami szerinte a Bibliával ellenkezett, Kálvin viszont a Bibliával nem igazolható összes felszerelést kitiltotta. A magyarországi evangélikus egyházban – valószínűleg református hatásra – szigorúbb szellem uralkodott, mint számos német fejedelemségben, ahol az evangélikus templomokban funkciótlanul ugyan, de sértetlenül hagyták a katolikus szentek mellékoltárait. Nálunk csak a főoltár maradt meg kereszttel vagy Jézust ábrázoló képpel. Itt imádkozik a lelkész, itt keresztelnek, úrvacsoráznak, itt történik az esküvő. Tessedik írja, hogy kénytelen volt a szarvasi gazdasági iskola homlokzatára állított allegorikus szobrokat eltávolítani, mert a parasztok „bálványok”-nak, „Máriák”-nak nézték és rosszallották őket. A reformátusok olyan nagyméretű képrombolásairól, mint {7-464.} amilyenek például Németalföldön lezajlottak, nem ismerünk följegyzéseket, a funkciót vesztett felszereléseket sok helyen eladták.
A protestáns templomok általános dísztelensége azonban végső soron a racionalizmus és a liberális korszak eredménye. Jól ismert, hogy a késő középkori hagyományból a 17–18. században országszerte és felekezetre való különbség nélkül virágzott a mennyezet- és a bútorfestési (kórus, padok, szószék, papiszék) divat. Úgy látszik, ez ellen a puritanizmus és a pietizmus sem emelte föl szavát, sőt – néhány közelmúltban előbukkant emlék tanúsága szerint – a 17. században divatozott a bibliai idézeteket közrefogó növényi ornamentikájú falfestés (Magyarszecsőd, Őrisziget, Vas m.; Csaroda, Bereg m.).
A festett templomi berendezések provinciális népies műhelyeket képviselő asztalosok munkái, akik párhuzamosan világi megrendelőknek is dolgoztak. A templomi munkák gyakran jobbágyközösségek rendelésére készültek, tehát a korabeli közízlést képviselték, amit az egyház is elfogadott. 1769-ben Szikszai János dédesi református lelkész tapolcsányi (Borsod m.) filiális templomában a következőképpen vitázott a vizitáló gróf Esterházy Károly egri római püspökkel:
„– Képetskéket is tartanak kigyelmetek, hiszen meg vagyon írva Mózesnél: Ne tsinálly te magadnak faragott képet!
– Hát a Pelikán kép és a kétfejű Sas. Mindezek mit mutatnak, vagy képzelnek?
– Ezek tsak az Asztalosnak qualitási. Mesterségét mutogatta a különb különb féle figurák festésébe maga akarattya szerint, nem pedig a mi parantsolatunkbúl, hogy valaminek a képét kiformálná” (Szuhay 1900: 195).
A történeti stílusokat közvetítő festett munkákat a kutatás a népi díszítőművészet közvetlen előképei közt tartja számon. Tény, hogy túlnyomó részük protestáns templomokban maradt fenn, aminek az az oka, hogy míg a barokk alkalmat adott a római katolikus templomok gazdag fölszerelésére, a protestánsokat az ellenreformáció és az egyházközségek szegénysége sok helyen megakadályozta a szükséges építkezésben. Ahol megvolt a mód, az új ízlésnek megfelelően a 19. században lebontották vagy lefestették a régi berendezést. Erdélyben és a nyelvterület más peremvidékein, elzártabb, konzervatívabb falvakban ragaszkodtak hozzájuk legtovább.
A középkorban szokás volt a templomépíttető vagy -javíttató kegyuraság nevét síremléken vagy külön táblán megörökíteni. Valószínűleg ez a hagyomány él tovább a protestáns templomokban, ahol a festett mennyezet vagy kórus egy kazettáján gyakran olvasható az építtető vagy újíttató egyházi vezetés névsora egy-egy bibliai idézet társaságában. A dunántúli református egyházkerület templomaiban a reformáció négyszázéves jubileumán mindenütt elhelyeztek emléktáblát. A Felföldön a gályarab prédikátorok emlékét őrző, sok romániai és szlovákiai templomban az első és a második világháború elesettjeinek nevét megörökítő táblák találhatók.
A protestáns templomok belső terének elrendezése sajátos légkört áraszt. Az evangélikusok az oltárt eredeti helyén, az apszisban hagyták, de a szószéket mindhárom felekezet az egyik oldalfal közepére helyezte, a reformátusok és az unitáriusok vele szemben rendezték el a padokat, teret (piac) hagyva előtte a legfontosabb kultikus berendezési tárgy, az úrasztala (áldozóasztal) és a keresztelőkút vagy -medence számára. Ehhez kapcsolódnak a központi szertartások és cselekmények. A centrális elrendezés – épp a legfontosabb liturgikus cselekmények egyesítéséért – az evangélikusoknál is megfigyelhető, a szószéket és az oltárt (szószékoltár) összeépítették, például Orosházán, Nemeskéren, {7-465.} Győrben. A reformátusoknál a 19. századtól terjedt el a nyugat-európai kálvini egyházaknál már korábban kedvelt forma, melyben a szószék, előtte az úrasztala, a főbejárattal és a hallgatók padsoraival szemben, a térség végében helyezkedik el.
A reformátusoknál és unitáriusoknál az oltár utóda, a kerek vagy négyszögletes úrasztala sok helyen ugyancsak művészi asztalosmunka. Elsősorban a nagy alföldi templomokban alacsony kerítés veszi körül, mely valószínűleg a mozgó úrvacsora rendjét hivatott szabályozni, de lehet, hogy pusztán dekoratív elem. A szószéket (katedra, pulpitus) gyakran összeépítették a mindig baldachinos papiszékkel, a lelkész ülőhelyével, melynek feltehető elődje az apszisban álló római katolikus klerikusi trónus volt. A baldachin is valószínűleg ebből a korból származik, a kanonoki vagy a kegyúri stallum utóda.
A keresztyén templomokban a késő középkorig csak a papoknak volt ülőhelyük. Nagyjából ezt az állapotot őrizték meg napjainkig az ortodoxok. Előbb a kegyurak, majd a tehetősebb nemesek és városi polgárok, végül minden hívő jogot nyert a leülésre. A magyarországi protestáns templomokban a 17. század folyamán váltak általánossá az ülőhelyek. Az udvarhelyszéki Bágyban 1721-ben egy esperesi vizitáció tesz rendet: „… a Templombéli székeket újabb és szorosabb rendben és egy folyásban csináltassák” (Dávid 1981: 65), mivel korábban ki-ki a maga ülőhelyét tetszés szerint helyezte el. A római katolikus templomokban is hagyományos rendnek számít a nemek elkülönülése, a protestánsoknál, de különösen a reformátusoknál a társadalom hierarchiájának és rétegzettségének megfelelően bonyolult rendszere alakult ki a templomi helyeknek. Külön ültek a patrónusok, presbiterek, elöljárók, az egyes családok, a lelkész és más tisztségviselők családtagjai, a céhek, foglalkozási csoportok, a nemek és korosztályok, koldusok, idegenek, megesett lányok, elvált asszonyok, a társ- és leányegyházak hívei, a Székelyföldön a katona- és a parasztrendűek, a kisnemesi falvakban a nemesek és a jobbágyok. A családi székek általában öröklődtek vagy megválthatók voltak. A 18–19. századi egyházlátogatások visszatérő témáját alkotják a székperek. Ugyanis az újraosztáson és a jogtalannak ítélt helyfoglalásokon gyakran civódtak. A rendszert már a puritanizmus kárhoztatta, a racionalizmus is föllépett ellene, de kisebb helyeken – a közvélemény kívánságának megfelelően – a 20. század közepéig fennmaradt.
Az eddig nem említett templomi tartozékok közül az úrasztali edények (klenódiumok): tányér és kehely (pohár) – gyakran külön a nők és külön a férfiak számára –, boroskancsó, keresztelőkancsó és -tál a legnagyobb becsűek. Továbbá az oltárhoz tartoznak: terítő, imazsámoly, gyertyatartó, feszület, ostyasütő, ostyavágó. Az úrasztali és az oltárterítők között számos értékes, 17–18. századi hímzett darab maradt fenn, melyek ugyancsak előképül szolgáltak a népi díszítőművészetnek. A reformátusok perselybe, az evangélikusok erszénybe teszik önkéntes pénzadományukat.
A templomok féltett kincsei a harangok, a harangozásnak azonban nincsenek olyan különleges formái, melyek protestáns jellegzetességnek tarthatók, istentiszteletre hívó, időjelző, halottbúcsúztató szerepük a legáltalánosabb. Sok helyen, ahol nincs római katolikus templom, protestáns templomok harangját húzzák meg délben. Vegyes vallású községekben szokás más egyházak elhalt tagjai temetésekor is harangozni.
A felekezeti békét szolgáló, a német nyelvterület vegyes vallású vidékein nagy múltú, szimultán templomhasználatra ismerünk magyar adatokat is. A 16–17. században például Kecskeméten, Budán, Sopronban, Szegeden, Pécsett használták együtt a templomot a katolikusok és a protestánsok. Somlóvecse (Veszprém m.) kis templomát 1725-ig a három felekezet együtt használta. Az 1810-ben épült fiátfalvi (Udvarhelyszék) templom {7-466.} az unitárius és református egyház közös tulajdona. A 20. században is épültek közös református-evangélikus templomok (pl. Dorog: 1936, Sümeg: 1937).
Európában páratlan, hogy a magyarországi templomtornyok jelvényei felekezetenként különböznek. A római katolikusoknál kizárólagos a kereszt, a protestánsoknál vagy csillag (betlehemi csillag, Kálvin-csillag), vagy kakas (az éberség jele; arra emlékeztet, hogy Péter háromszor megtagadta Jézust; szélkakas) látható a torony hegyén. A zárójelbe tett magyarázatok folklór jellegűek, és nem tudományos vizsgálat eredményeit tükrözik. Azt a magyarázatot is a folklór körébe kell utalnunk, hogy a katolikusok templomfoglaláskor a körmeneti kereszttel verekedtek, azért vetik el a protestánsok az egyetemes keresztyén szimbólum használatát. Valószínű mégis, hogy az ellenreformáció idején az elkülönülő és elkülönítő törekvésekben kell az okot keresni. Följegyezték, hogy 1768-ban az egri püspök a kunmadarasi Györffy-halomra kőkeresztet akart állítatni. A hírre a helység református lakossága egyetlen éjszaka alatt széthordta a dombot. A nyugat-európai kálvini egyházak nem idegenkedtek ennyire a kereszttől, egyetemes jelként tisztelték korábban is, sőt a majdnem teljes megsemmisülésig üldözött francia reformátusoknak sajátos jelvényük a galambbal összeillesztett „hugenotta kereszt”. Az evangélikusok nemcsak az oltáron tűrték meg a keresztet, hanem a kereszteléskor is megtartották jelét. Abban, hogy a legutóbbi időkig mégis tartózkodtak szélesebb körű használatától, hazai református hatást kell látnunk. Az evangélikus templomokra mintegy száz éve tesznek Magyarországon is keresztet. Valószínű, hogy a reformátusok és unitáriusok, sok helyen – például a barcasági magyarok közt – az evangélikusok temetőiben a fejfa állítása ugyancsak a kereszttel kapcsolatos ellenérzésekre vezethető vissza. A protestánsok sírjelvényei: kehely, kinyitott Biblia, „szomorú fűz”, hasonló törekvést tükröznek.
Az istentiszteleten való részvétel a vallási összetartozás egyik aktív fenntartója. A liturgia érzékenyen kifejezi a dogmatikai irányultságot és a felekezeti különbségeket. A reformációt követő évtizedekben a protestánsok igen sokat foglalkoztak liturgiai kérdésekkel és számos ágendát alkottak (istentiszteleti-szertartási rendet magába foglaló könyv), melyek használata teológiai irányok elfogadását jelentette. Az istentiszteleti rendtartás tehát nagyon erős lelkészi befolyás alatt állott, ugyanakkor rendszeresen formálta a hívek közösségének ízlése és igénye is.
Luther nem szakított teljesen a katolikus misével, de a meghagyott részek az ő liturgiájában más hangsúlyt kaptak, a miseáldozat elhagyása és helyette a prédikáció (igehirdetés) középpontba állítása volt a leglényegesebb változtatás. Azonban a mai protestáns liturgiák meglehetősen hosszú folyamat eredményei. Az evangélikusok minden korban sokkal több figyelmet fordítottak a liturgikus kegyességre és a külsőségekre, mint a másik két egyház. Az unitáriusokhoz és a reformátusokhoz képest a leginkább szembetűnő különbség a „szószéki szolgálat” (prédikáció) mellett megmaradt „oltári szolgálat”, az oltárnál imádkozás, esketés, keresztelés, úrvacsoraosztás. A reformátusok a 17. század elejétől különösen élesen igyekeztek elhatárolódni a katolikusnak minősülő elemektől. Ebben a viszonylatban a Dunántúlon, ahol a két egyház sokáig összefonódott, az evangélikusokkal is szembekerültek. 1612-től kezdték szorgalmazni a kenyérosztást az evangélikusnak és katolikusnak minősített ostya helyett, de a hívek sokáig {7-467.} ragaszkodtak az utóbbihoz. Még 1636-ban is a közvetítő beállítottságú Samarjai János felsődunamelléki református püspök megtűrte az oltárt: „A mi régi eleinkről elmaradott oltárokról is mutogatjuk, azokat el nem rontjuk, hanem csak a botránkoztató képeket vesszük el a kösségnek szeme elől” (idézi Tóth E. 1934: 133), amiből következik, hogy az oltár előtti úrvacsoraosztást és az ostyát is helyesnek tartja, akár a kenyeret és az úrasztalát. Ajánlja, hogy a kelyhet egymásnak adják a hívek, és megengedhetőnek nevezi, hogy a „szent jegyek”-et akár állva vagy térden, akár kézzel vagy szájjal vehessék. Helyesli az általános protestáns formává lett közgyónást, de szerinte a lelkésznek a magángyónást is meg kell hallgatnia. A magángyónást később a puritanizmus és a pietizmus a reformátusoknál teljesen eltörölte annak a teológiai gondolatnak a jegyében, hogy az embernek közvetítő nélkül kell a bűneivel Istennek „elszámolnia”. Másképp alakult az ugyancsak vitákra alkalmat adó nyilvános térdepelés dolga. Az evangélikusoknál általános szertartásközbeni forma maradt, a reformátusoknál skót és svájci példák ellenére csak a felszentelendő lelkész és püspök térdelnek, a hívek sosem. Hasonló különbséget fejez ki, hogy az evangélikusok mozgó erszénybe teszik adományaikat, akár a nyugat-európai protestánsok, a magyar reformátusoknak viszont ez a forma idegen, kijáratnál fölállított perselyeket használnak.
A reformációkat követő évtizedekben sűrűn volt úrvacsoraosztás. Az első református presbitériumot alapító Kanizsai Pálfi János még minden harmadik vasárnapra, a három főünnepre, vízkeresztre, nagypéntekre, áldozócsütörtökre előírta. A 19–20. században a reformátusok a három fő ünnep mellett már csak újkenyérkor és újborkor, valamint a böjt első vasárnapján és helyenként nagypénteken, a tradicionális evangélikusok és unitáriusok még kevesebbszer osztottak úrvacsorát. Mindkét nagy egyházban a belmiszsziós mozgalmak nyomán, főleg városokban szaporodott ismét ezeknek az alkalmaknak a száma. A falusi evangélikus hívek helyenként a 20. század elején népviseletük színösszeállításában igazodtak az egyházi liturgikus színekhez. A reformátusoknál ennek nyoma az úrvacsorához való sötét ünneplő vagy a Dél-Dunántúlon a fehérgyász felöltése (gyónóruha). Az úrvacsoraosztást a bűnbánati vagy penitenciális hét előzi meg, melyen mulatságtól, lakodalomtól tartózkodtak. A mozgó és álló úrvacsoraosztás különféle helyi szokások kialakulására adott alkalmat: hierarchikus sorrend, vonulás, a férfi családtag úrvacsorájakor a nők fölállása. A református és unitárius gyülekezeti tagok eleven hagyománya a kenyér és a bor adományozása. A Kiskunságban az úrvacsorai kenyér sütésének külön receptjét ismerték, a bort is külön kezelték. A maradékot a lelkész és a „belhivatalnokok” (tanító, kántor, gondnok) osztották el egymás közt, dunántúli szóval agapéztak.
A 17. század elejéig a protestáns graduálokban megtalálhatók a később – különösen a reformátusok és unitáriusok szemében – katolikusnak számító darabok, például himnuszok, litániák, lamentációk, prózák stb. A reformátusok a 17. század közepén hagyták el az énekes-párbeszédes liturgiát. A forma utolsó tekintélyes képviselőjének, Geleji Katona István erdélyi református püspöknek Öreg graduálja (1636) már nem tudott népszerűvé válni a prédikációból és közös éneklésből álló puritán istentisztelettel szemben. Maga Geleji különben panaszkodott, hogy a kántorok lustasága, a kar betanításának elhanyagolása mennyire lejáratta ezt a formát. A változás azonban szegényítően hatott az egész liturgiára, amit az ellenreformáció korszakának rendezetlen viszonyai még tovább csonkítottak és halványítottak, de az ünnepi evangélikus istentiszteleten, főleg nagyobb helyeken, az énekkar mindmáig megtartotta funkcióját, bár inkább {7-468.} dekoratív és adoratív jelleggel. Annak a nagy egyházzenei életnek, mely német területeken évszázadokon át virágzott, Magyarországon nem találjuk nyomát.
A közös gyülekezeti éneklés azonban a kezdetektől elengedhetetlen része maradt az istentiszteleteknek mindhárom protestáns egyházban. Az evangélikus éneklésnek egész Európában, így Magyarországon is a Luther által nagyon kedvelt német korál és a hozzá kapcsolódó irányzatok adják a fő színt. A reformátusoknál hasonló szerepe van a genfi zsoltároknak. Kálvin szorgalmazta az énekelt bibliai szöveg, a zsoltárok kultuszát, így számos költői zsoltárfordítás született a 16–18. században. A legszínvonalasabb magyar zsoltároskönyv, Szenci Molnár Albert munkája (1606) csak a 17. század végén terjedt el és vált népszerűvé. Központi szerepe páratlan módon azóta is tart, bár az erdélyiek a racionalizmus hatása alatt egy részét kihagyták énekeskönyvükből. A magyarországi szlovákoknak a legutóbbi időkig nagybecsű énekeskönyve volt az első kiadása (1636) óta egyre bővülő Tranoscius (Tranovszky György liptószentmiklósi lelkész, író-kiadó nevéről), a magyar nyelvű evangélikusoknak hasonlóan tartós népszerűségnek örvendő gyűjteménye nem akadt. Az énekeskönyvek a családban nemzedékről nemzedékre öröklődő értékek voltak. A nyugat-magyarországi evangélikusok templomi helyükön padba épített, zárható fiókban tartották őket.
Magának a templomi éneklésnek a szokása nem sok változatosságot mutat. Nem találkozunk a liturgiához hivatalosan nem tartozó, a mise előtt énekelt katolikus népénekek protestáns megfelelőivel. Egyházközségenként változott, hogy a hívek mely éneket szerették, amihez a lelkész rendszerint alkalmazkodott. Időközben az újabb énekgyűjtemények különböző eredetű darabokkal gyarapodtak (lelki énekek, dicséretek), melyeket azonban a gyülekezetek sokszor idegenkedve fogadtak. A 19. század második felétől a protestantizmus nemzeti szerepének hangoztatásával párhuzamosan kezdték énekelni a templomban a Himnuszt, de gyakran az áldás, az istentisztelet befejezése után, tehát világi aktusként fölfogva. A felekezeti öntudat erősítését szolgálta néhány ének sűrűn visszatérő éneklése, például az „Erős vár a mi Istenünk” kezdetű (Luther kedves éneke), a 68. zsoltár átköltése (Gusztáv Adolf svéd király harci éneke), vagy a nagyváradi református egyházkerületben a 90. genfi zsoltár. A reformátusok és az unitáriusok a 18. század végétől kezdtek ismét orgonákat építtetni templomaikban, de a hangszer sosem nyert liturgikus szerepet, csupán vezeti vagy kíséri a közös éneket. Ahol nem volt, ott a kántor vagy az énekvezér (rendszerint egy jó hangú parasztember) vezette az éneklést, sok helyen diktálással, soronkénti előénekléssel.
Mindegyik egyház folytonosan foglalkozott a liturgia sokféle helyi változatának egységesítésével. Melotai Nyilas István, a hosszú ideig legnépszerűbb református ágenda szerzője 1622-ben ezt írta: „… valamennyi gyülekezetben bémégy, majd mindannyi formát látsz a megjedzett szolgálatnak rendibe” (idézi Tóth E. 1934: 127). A liturgiai partikularizmus valószínűleg középkori örökség volt, mert Pázmány Péternek és utódainak is sok fáradságába került az 1629-ben kidolgozott esztergomi rituálé elfogadtatása a római katolikus egyházban, holott az egységesítést már a tridenti zsinat előírta. A Türelmi Rendelet kapcsán végzett állami és egyházi felmérések is arról tanúskodtak, hogy a protestánsok körében számos helyi liturgikus szokás virul, melyekhez a hívek akkor is állhatatosan ragaszkodnak, ha azokat a felsőbb egyházi vezetés dogmatikailag helyteleníti. Az egyházak meg-megújuló, a 20. században különösen szorgalmazott {7-469.} liturgiai reformtörekvései és liturgikus mozgalmai ellenére a kérdés mindmáig nem jutott nyugvópontra, és a protestáns istentiszteleti rend helyenként, vidékenként eltérő, néprajzilag is értékelhető szokásokat mutat.
A reformáció a szentek közbenjáró szerepének és tiszteletének eltörlésével az egyházi ünnepek számának nagyméretű csökkenését, az ünnepi szokások színességének egyszerűsödését idézte elő, ami azonban nem azonnal, hanem fokozatosan következett be. Különösen az evangélikusoknál követhető jól a folyamat. Az 1598-i keresztúri ágenda 34. kánonja a fő ünnepekkel együtt még negyvennégy köteles ünnepnapot jelölt meg. Köztük találjuk az apostolok névnapjait, továbbá Keresztelő Szent János, Szent György, Szent Mihály, Szent Márton, Szent Miklós és mások ünnepét, sőt néhány Mária-ünnepet is, de például hiányoznak a magyar szentek ünnepei. Az 1707-i rózsahegyi evangélikus zsinat rendelkezései már jóval kevesebb egyházi ünnep megtartását mondták ki, köztük változatlanul majd minden apostol névünnepét, valamint Keresztelő Jánosét, de olyanokat is; mint a „Boldogasszony tisztulása” vagy az „Úr színeváltozása”, melyek utóbb kimondottan katolikusnak minősültek. A rostálás nem volt egyértelmű, mert például ugyanekkor hoztak határozatot arról, hogy a népet el kell szoktatni a Máriához való imádkozástól. A hamarosan elterjedt pietizmus végül annyira csökkentette, a racionalizmus pedig elhalványította a megmaradt napokat is, hogy azok száma a 19–20. századra már a reformátusok eleve kevés ünnepének szintjére szállt le. A reformátusoknál a svájci irány, de különösen annak kálvini ága kezdettől fogva hatott ünnepellenességével. Kálvin csak a vasárnapokat javallotta megtartani, viszont a komjáti zsinat (1623) kánonjaiból kiderül, hogy akkor még például a Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepét megülték.
A 19–20. században a két nagy protestáns egyházban csak Jézus életének jelentős eseményeit: karácsony, virágvasárnap, nagypéntek, húsvét, áldozócsütörtök, meg a pünkösd napját ünnepelték kiemelten. Az evangélikusoknál jelentősége van a vízkeresztnek is, Jézus megkeresztelése emlékünnepeként. A „sátoros ünnepeket” (a három fő ünnep) a 18. század végéig egész Magyarországon hármas ünnepként tartották, Erdélyben egyházilag ma is ez a szokás. A 19–20. században a protestánsok ünnepei a római katolikusokéval összevetve paraliturgikus szokásokban szegényesek. Nem vallási tilalomhoz való igazodásból, hanem közösségi illemből, sok helyen ők sem tartottak adventi és böjti időszakban lakodalmakat és mulatságokat. Leginkább a karácsonyi ünnepkörben találunk néhány, a protestánsokra jellemző vonást. Az egész nyelvterületen elterjedt a reformátusok körében a karácsony estéjén-éjszakáján a lakóházak ablaka alatt egyházi énekek éneklése, a kántálás. A betlehemezés az alföldi református tömbben – Mária alakjának háttérbe szorulásával – pásztorjátékká vált. Vegyes vallású vidékeken viszont katolikus szokásnak számított, de sok helyen protestáns családok is szívesen fogadták a betlehemezőket, bár azok a „Szűzanyáról” énekeltek nekik.
A három nagy ünnep mellett kiemelkedően tisztelik a reformátusok a nagypénteket, melyet különösebb teológiai vagy népi magyarázat nélkül legnagyobb ünnepüknek tartanak, és templomi gyászöltözettel, de legalábbis gyászkendővel hangsúlyoznak. A 19–20. században ez volt a reformátusok egyetlen böjti napja. Nem illett nevetni és {7-470.} hangoskodni. Az evangélikusoknál a legutóbbi időkig szokás a hívek által igényelt nagyheti passió. A reformátusoknál a puritanizmus, majd a racionalizmus ellenzésére a 18. században – ritka kivétellel – megszűnt a passióéneklés, és sok helyen, ahol a szokást tartották, nagypénteki istentisztelet keretében Jézus szenvedéstörténetének fölolvasása váltotta föl. Nagypéntek kivételével a reformátusok egyetlen más ünnepen sem tartottak három istentiszteletet. Paradoxon, hogy az unitáriusok, akik Jézus istenségét teológiailag nem fogadják el, különös elevenséggel őrizték meg az előénekesek irányításával történő nagypénteki passióéneklést. Úgyannyira, hogy 1957-ben az unitárius egyház, miután összegyűjtette, kiadta a kéziratos passiókat. Az evangélikusoknak a középkori egyházi hagyományhoz való közelebb állását dokumentálja, hogy ha nem is „mennek a harangok Rómába”, mint a katolikusok mondják, nagycsütörtök estétől nagyszombat éjszakájáig szintén nem harangoznak. A reformátusok viszont annyira nem fogadták el ezt a szokást, hogy a Türelmi Rendelet előtti évszázadban a vegyes vallású helyeken emiatt többször összetűzésre került sor. Makón például a katolikusokra sértő volta miatt eltiltották a harangozást, helyette tizenkét diákgyerek toronybeli éneke (tréfásan: a bűrharang) hívogatta templomba a híveket. Párhuzamként a katolikus elsőáldozással a konfirmációi vizsga tradicionális napja áldozócsütörtök volt, de nem ragaszkodtak hozzá mereven, húsvét és pünkösd közötti vasárnapokon is konfirmáltak. Az első úrvacsoravételre és az egyháztaggá fogadásra pünkösdkor került sor.
A középkori szentkultusz nyoma, hogy a protestánsok éppúgy Szent Gyögy-napként emlegették április 24-ét, mint a katolikusok. Felekezetre való különbség nélkül a szolgákat és pásztorokat ekkor fogadták meg, a múlt században sok helyen a kurátor és a presbiterek választását is ekkor tartották. A kisparaszti gazdálkodás megszűntéig a tradicionális protestánsok is a régi kalendáriumi ünnepekhez kötötték a gazdasági munkák kezdését és bevégzését, azokhoz igazították az időjárási megfigyeléseket akkor is, ha már teljesen elhalványult mögöttük az eredeti kultusz. Így például Széken (Szolnok-Doboka m.) századunk első felében: március 25.: a gyümölcsfák oltásának kezdete (Gyümölcsoltó), április 24.: az állatok legelőre hajtása (Szent György), május 12–14.: a kerti munkák kezdete (fagyosszentek), szeptember 8.: az őszi vetés megkezdése (Kisasszony napja), október 16.: szüret (Gál), november 11.: a község alkalmazottainak évi fizetése (Márton).
Külön csoportot alkotnak azok a jeles napok és alkalmi ünnepek, melyek sem Jézus életével, sem az egykori szenttisztelettel nincsenek összefüggésben. A szilveszterest kiemelkedik közülük. A templomban egész évre visszatekintő hálaadó istentiszteletet tartanak, ekkor ismerteti a lelkész az egyházközség népmozgalmi adatait és anyagi helyzetét, amit a jelenlévők fontos közösségi aktusként hallgatnak meg. Szintén nagy templomos ünnep az újév első napja. Az evangélikusok aratás után hálaadó ünnepet tartanak, a reformátusok ezt újkenyérnek nevezik (rendszerint augusztus utolsó vasárnapja), párja az újbor (október utolsó vasárnapja). Az unitáriusok őszi hálaadó ünnepe szeptember utolsó vasárnapjára esik. Az evangélikusok aratási ünnepén a hívek archaikus szokásként virág helyett búzakalásszal díszítik föl az oltárt, a reformátusoknál a keleti vidékeken ekkor cserélik ki újra az úrasztala fölé függesztett, művészi gonddal font búzakoszorút. A torockói unitárius bányászok sikeres munkájuk hálaadó ünnepét, a féltélestvét templomozással és bő otthoni étkezéssel ülték meg a múlt században.
A reformáció emlékünnep megtartása október 31-én (1517-ben Luther ezen a napon szögezte ki a wittenbergi vártemplomra 95 vitatézisét) a historizálást kedvelő liberális {7-471.} teológia hatására jött szokásba, gyakran az illető helység összes protestáns felekezetének együttes részvételével. Az evangélikusok egyházilag is megemlékeznek a halottak napjáról (nov. 2.). Szokás a temetőben rövid istentiszteletet is tartani, de ennek a napnak koránt sincs olyan súlya, mint a német és különösen a skandináv területeken. A reformátusok – föltehetőleg puritán, de lehet, hogy még korábbi örökségként – egyszer egy évben, nagypénteken látogatták meg halottaik sírját. Kálvin még a sír megjelölését is helytelenítette. A hagyományos kegyesség íratlan szabályai szerint az elhunytat nem emlegették, a sírját nem gondozták. A néphit is azt tartotta, hogy nem kell emlékével foglalkozva a halott nyugalmát zavarni. A síron való gyertyagyújtás (világítás) a reformátusok körében alig néhány évtizedes, katolikus és görögkeleti hatásra kialakult szokás. Korábban annyira idegenkedtek a gyertyafénytől, hogy a vasárnap délutáni istentiszteletek időpontját télen előrehozták, csakhogy ne kelljen – vélekedésük szerint katolikus módra – a templomban világítani. 1867-et követően – az 1940-es évek végéig – október 6-ára is templomi gyászistentiszteleten emlékeztek. Ugyanabban az időszakban minden március 15-én, a nemzeti ünnepen is templomoztak.
A katolikus vallásgyakorlatban nagy jelentőségű templombúcsúnak megfelel az evangélikusoknál a templomszentelésre minden évben emlékező istentisztelet. Néhol az alapkőletételről is megemlékeznek. Templomozás után, akár a katolikusoknál, szokás a rokonlátogatás és a bőséges evés-ivás. Van még néhány, búcsúhoz hasonló, de teljesen profanizálódott ünnepély, melyek eredetét alig ismerjük. A debreceni cívisek nagyerdei majálisa pünkösd másnapján a török kori kalanddal magyarázott kálvinista búcsú. Elképzelhető, hogy eredetileg kapcsolatban állt a Kecskeméten és Szegeden húsvét másnapján tartott népünnepéllyel, az Emmaussal, melyen minden felekezet részt vett, és tudjuk, hogy újkori német telepesekkel került Magyarországra. Valószínűleg reformáció előtti háttere van a torockói unitáriusok áldozócsütörtök este a Székelykőn tartott ünnepélyének, melyhez a tatárokon aratott győzelem mondáját fűzik. Aratási ünnep jellegű az ugyancsak unitárius Zsengére Homoródfürdőn (Udvarhelyszék) augusztus 16-án.
A barokk katolicizmusban népszerű fogadalmi ünnepek átsugároztak a protestánsokra is. A székiek (Szolnok-Doboka m.) Birtalan napján (aug. 24.) gyászöltözetben háromszori templomozással – eredetileg böjttel – emlékeztek a települést elpusztító 1717-i tatár betörésre. A vegyes vallású helyeken nem mindig volt felekezeti jellege a fogadalmi ünnepnek. Gyulán az 1750. évi szörnyű jégverés emlékére pünkösd utáni kedden – egészen az 1950-es évekig – minden templomban tartottak istentiszteletet.
Az alkalmi egyházi ünnepségeknek, mint a beiktatásoknak (lelkész, gondnok, felügyelő), avatásoknak (templom, iskola, harang, temető) a legutóbbi időkig felekezeti különbség nélkül gyakran az egész települést megmozgató népünnepély jellegük volt. Kisebb falvakban az iskolák államosításáig az év végi záróvizsgát rendszerint a templomban az egész közösség színe előtt, ünnepélyes külsőségek között tartották meg. A belmissziós mozgalmak honosították meg a templomon kívüli, műsoros vallásos estélyeket, szeretetvendégségeket és különböző egyleti rendezvényeket.
A születést hamarosan követő keresztelés, a vele kapcsolatos egyházkelő, a nagykorúsító konfirmáció, az esküvő és a temetés a hagyományos vallásosságban élő emberek és az egyház legközvetlenebb találkozásának alkalmai. (Részletezésüket lásd a népszokásokról szóló fejezetekben.)
A racionalizmus terjedésével, a kereszteletlen gyermek hiedelemkörének visszaszorulásával a protestánsok nem siettek annyira a kereszteléssel, mint korábban, amikor a születés másnapján többnyire végbement a szertartás. Az egyházak sokáig küzdöttek azért, hogy a templomban a főistentiszteletbe illesztve történjék meg, ez azonban csak a 19. század végétől, előbb a városokban következett be. A Dunántúlon helyenként 3–4, sőt ennél is több keresztszülőpárt hívnak meg, míg a katolikusoknál gyakran az a szokás, hogy a testvéreknek azonos házaspár a keresztszülője. Míg a katolikusoknál gyakori a védőszentre vagy a legközelebbi naptári névre keresztelés, a tradicionális protestánsok, különösen a reformátusok és az unitáriusok, a 20. század elejéig kedvelték az ószövetségi neveket. Bizonyos kettősség alakult ki a névnapok megtartásában is, például a Ferenc-napot a római katolikusok december 3-án, a protestánsok október 4-én ünneplik, a Zsuzsanna-napot augusztus 11-én, illetve február 19-én. A protestánsok a téli névnapok igen nagy kultuszát fejlesztették ki a 19. századra, leginkább István (dec. 26.) és János (dec. 27.) esetében, aminek a gyökere feltehetően a középkori szenttisztelethez nyúlik vissza, súlyát azonban az eseménytelen vidéki élet unalmát névnapi mulatsággal elütni akaró köznemesi mentalitás teremtette meg. A téli időszakban ráérő parasztok ezt utánozták. Éles ellentétben áll a nyugat-európai protestánsok általános szokásával, akik az újkori polgári individualizmus termékeként a születésnapot ünneplik.
Az ószövetségi zsidó tisztulási rítus leszármazottját, az egyházkelőt a reformátusok teológiailag elvetették, a Dunántúlon a hívek mégis sok helyen ragaszkodtak hozzá, valószínűleg evangélikus hatásra, mert a lutheri irány megtartotta. A múlt században a barcasági magyaroknál archaikus formája, az oltár megkerülése is élt. A templomot a megtisztult, megáldott fiatalasszony hóna alatt egy kenyérrel hagyta el, amit a vele elsőként találkozó szegényembernek adott oda.
A serdülőkorú fiatalokat teljes jogú egyháztaggá avató konfirmációnak három fontos mozzanata van: az előkészítés, a vizsga és a befogadás. Viszonylag fiatal szokás, Európa-szerte, így Magyarországon is a pietizmus terjesztette el. Erdélyben csak a 19. század elején vált általánossá. Az előkészítés a reformáció óta szokásos katekizációból fejlődött ki, melynek során a prédikátor a fiatal egyháztagokkal elsajátíttatta, továbbá a folytonos kikérdezéssel elevenen tartotta a legfontosabb bibliai és hittani ismereteket. A konfirmáció úgy lett ünnepélyes aktus, hogy a katekizáción tanultakról a növendékeknek nyilvános templomi vizsgán kellett számot adniuk, ami egyúttal jogossá tette őket az úrvacsoravételre. Végül a befogadást a felnőtt egyháztagok sorába fogadalomtétel, a lelkész áldása és a presbiterek kézfogása pecsételte meg a virágokkal és zöld gallyakkal tavaszünnepre emlékeztetően földíszített templomban. Utóbb a katekizáció a reformátusoknál elsorvadt, az evangélikusoknál kisebb falvakban a 20. század elején is gyakorolták. A konfirmációt a közösség nemcsak egyházi, hanem általános értelemben is a felnőtté válás kifejeződésének tekintette. A legények ettől kezdve udvarolhattak, kocsmázhattak, a lányok föltehették a pártát, udvarlót fogadhattak. 1916-ban ezért emelhette és emelte {7-473.} a kalotaszegi református egyházmegye tizenhatodik évre a korhatárt, hogy a hagyományos, de túl korai leányszöktetéses házasságoknak elejét vegye.
Feltűnően kevés vallásos vonatkozása van a házasságkötésnek. A leánykérővel kezdődő, lakodalommal végződő, hetekig tartó szokásfüzérnek a templomi kihirdetés és az esküvő fontos, de igen rövid ideig tartó szakasza. Annál változatosabb a temetés szokásköre, mely majdnem minden mozzanatában tartalmaz vallási utalást, és igényli a lelkész jelenlétét.
A háztól temetéssel együtt járt a virrasztás. Hagyományőrző helyeken a 20. század első felében a virrasztóba rövid időre ellátogatott a lelkész és imát mondott. Az alkalom vallásos keretét azonban a paraliturgikus jellegű, lelkész nélküli éneklés adta meg. Jó hangú asszonyok, vagy a funerátor vezeti, diktálja az éneklést, olykor a Bibliából is fölolvas. Az énekek közt sok olyan akad, melyet az újabb kiadású gyűjtemények már nem tartalmaznak, de közkedveltség miatt gyakran kéziratos másolatokban fennmaradtak. A protestáns temetés egész stílusát és tartalmát meghatározza, hogy nincs szentségi jellege. A minden ceremóniát elvető, egyszerűen elhantoló kálvini gyakorlatot nem követték. Az elhunyt sorsát teológiailag is lezártnak tekintik, a katolikus fölfogással szemben nem tartják befolyásolhatónak lelki üdvössége ügyét, ezért bár a lelkész a halottról beszél, az élőkhöz szól. A protestáns temetésnek korábban két fajtája volt, az énekszóval és imádsággal történő egyszerűbb („énekes halott”), illetőleg a prédikációval is kísért ünnepélyesebb forma („prédikációs halott”). Megválasztása vagyoni állapot, társadalmi tekintély és életkor szerint változott. A prédikáció hangneme és tartalma igyekezett érzelmi hatást kifejteni a hallgatóságra, mely ezt várta is, és aszerint értékelte a lelkész közreműködését, hogy mennyire tudta „megríkatni” a gyászolókat. A 18. században, amikor az ellenreformációs cenzúra miatt igen kevés protestáns egyházi mű láthatott nyomdafestéket, leginkább a patrónusokat és családtagjaikat elparentáló halotti beszédek jelenhettek meg, a műfaj fölvirágzott. A puritanizmus és a pietizmus a temetésen kívül is igyekezett a földi élet végességére és a túlvilágra irányítani a figyelmet. A racionalizmus terjedésével viszont a filozófiai eszmefuttatások egyik alkalma lett a temetési beszéd. A prédikációt a jelesebb halottak felett búcsúztató versezet követte, mely a halott kiválóságát méltatta, és egyenként köszönt el hozzátartozóitól. Nevezetes irodalmi emléke Csokonai Vitéz Mihálynak a lélek halhatatlanságáról szóló, Halotti versek c. filozofikus költeménye (1804), mely azonban csak utolsó szakaszában valódi búcsúztató. Az egyház, mint nem kegyes és hitbuzgó szokást, igyekezett ezt a temetésről száműzni. Tessedik Sámuel épp Csokonaival egy időben ellenezte, a hívek mégis igényelték, és falusi kántorok, verselgető parasztemberek jóvoltából sok helyen egészen a 20. század közepéig virágzott. Hosszabb-rövidebb formában minden rendű-rangú halottnak kijárt, esetleg prózában, életirata alapján vagy puszta felsorolás formájában, beépült a prédikációba.
A hagyománytartó közösségekben a lelkész rövidebb időre a torba is ellátogatott. A gyászolók közeli hozzátartozói a temetés utáni első jelentős istentiszteleti alkalommal együttesen megjelentek, akkor is, ha különben nem voltak templomlátogatók, mert a lelkész ilyenkor imádkozott a vigasztalódásukért, és röviden megemlékezett az elhunytról. Valószínű, hogy ez a szokás a katolikus gyászmise távoli párhuzama, bár a genetikus kapcsolat nem bizonyos.
A reformáció alaptételei között találjuk az „egyetemes papság” elvét, ami legegyszerűbb formájában azt jelenti, hogy lelkészi képzettség nélkül minden felnőtt ember vezethet istentiszteletet. A puritanizmus különösen hangsúlyozta ezt a gondolatot, és szorgalmazta a családi ájtatosságok rendszeres megtartását. Borosnyai Nagy Zsigmond, Hollandiát és Angliát járt nagyenyedi tanár 1736-ban megjelent könyvében a tízparancsolat, az úri imádság (Miatyánk) és az apostoli hitvallás (Hiszekegy) ismeretét tartotta a vallásosság minimumának: „Minden idvezülni kívánó igaz Keresztyén ember tisztibe áll, hogy ez hármat könyv nélkül tudja, és azoknak magyarázattyát jól értse, sőt minden Tselédes Gazdának s Gazda-Asszonynak, mint a maga házában lévő Isten Papjának kötelességibe jár, hogy ezekre nem tsak a maga gyermekeit; hanem minden tselédit, aki az ő számadása alá bizatott, megtanítsa” (Borosnyai Nagy 1736: 265–266).
A Dunántúl és a Kisalföld nagy részén a soproni országgyűlés (1681) és a Türelmi Rendelet kiadása között (1781) erősen korlátozták a protestáns vallásgyakorlatot. A megyénként kijelölt két-két templomos (artikuláris) hely kivételével az evangélikus és református gyülekezetek prédikátorok nélkül éltek („árvaegyházak”). A családi istentiszteletek jelentették számukra a saját vallás gyakorlásának folytonosságát és sokszor egyetlen formáját. Számos helyen ugyanis a keresztelést, esketést és temetést is a római katolikus plébános végezte.
A családi ájtatosság központi része a rendszeres, hangos Biblia-olvasás volt. A teljes Biblia jó ismeretét szintén megtaláljuk a reformáció programjában, ennek nyomán születtek nemzeti nyelveken jelentős fordítások. A vallásos élet központjába helyezett Bibliából mind akkor, mind a későbbi korszakokban a protestáns hívek szívesen idéztek, és mint egyetlen megfellebbezhetetlen tekintélyű írásból merítettek útmutatást fontos döntéseikhez, ösztönzést életelveikhez és igazolást cselekedeteikre. Jól ismert, hogy az ortodox református erdélyi fejedelmek (Bethlen Gábor, I. Rákóczi György) sokszor végigolvasták és hadi táboraikba is magukkal vitték a Bibliát. Hasonló gyakorlatot követett a puritán neveltetésű Bethlen Miklós: „… az egész bibliát ifjantan minden esztendőben egyszer általolvastam ab anno 1661 usque ad annum 1684, azaz huszonháromszor rendesen, kezdetitől fogva végig, és azt mindenkor születésem napján l-a septembris kezdettem, s akkorra el is végeztem hiba nélkül, sem út, sem vadászat, sem tábor azt el nem bontotta, hanem osztán a német üdőbéli sok deputatio, commisariusság, tanács és egyéb szörnyű gond és elvonattatások; de azután is együtt-másutt való forgatása s olvasása felette kedves volt lelkemnek, azzal élek máig; azt is adom tanácsul gyermekemnek, hogy minden könyvek felett olvassa, szeresse a bibliát, szintén úgy, mint én” (Bethlen 1955: I. 120–121).
Mikolai Hegedüs János puritán prédikátor 1648-ban még azt panaszolta, hogy a nép közt kevesen olvassák, utóbb azonban főúri gyakorlatból általános szokás lett, melynek nagyszámú emlékét ismerjük. Arany János írta önéletrajzi levelében Gyulai Pálnak: „Így hát én valék öreg szüleim egyetlen reménye, vigasza, szerettek is az öregség minden vonzalmával, mindig körükben tartottak és rendkívül vallásosak lévén, e hajlam rám is korán elragadt: az ének és szentírás vonzóbb helye lettek első tápja gyönge lelkemnek, s a bogárhátú viskó szentegyház vala, hol fülem soha egy trágár szót nem hallott…” (Arany 1982: 555). A rendszeres Biblia-olvasást a racionalizmus kritikai szelleme sem törölte el. A századelőn a kisdiák Németh László protestantizmusának egyik alapélménye {7-475.} a dunántúli faluban naponta szorgalmasan „bibliázó” nagyanya, ugyanakkor a társadalom legmélyebb rétegében élő Sinka István juhászbojtár, a későbbi író Biharban tizennégy éves koráig csak egyetlen könyvhöz jutott hozzá, a Bibliához.
Ahogyan Arany írta, a Biblia-olvasással elválaszthatatlanul összeforrt a reformátusoknál a zsoltáréneklés. Idősebb emberek magukban énekelgettek, rendszerint egy kisgyerekkel kezdették el a dallamot. Vasárnap délután a csoportos éneklés is szokásban állt. Evangélikus családokban már szombat délután másnapra készülődtek, ez volt a kisvasárnap, amit a takarítás és tisztálkodás után a következő napra kijelölt bibliai rész fölolvasásával, énekkel, imádsággal töltötték ki. Általános gyakorlat volt az erdélyi falvakban még a két világháború között is, ha vasárnap délelőtt egy családtag nem tudott templomba menni, gyerekkel, ifjúval fölolvastatta az elhangzott bibliai részt és elmondatta a prédikációt. Másutt a szülők, bár együtt voltak istentiszteleten, otthon kikérdezték a gyerekeket, miről hallottak. A családi bibliák féltett tárgyként nemzedékről nemzedékre öröklődtek. Belső üres lapjaikra jegyezték föl a legfontosabb eseményeket, különösen a születéseket és elhalálozásokat. A 18. századi, debreceni hagyatéki leltárakban szinte kivétel nélkül – szegényebbeknél és gazdagabbaknál egyaránt – szerepelnek bibliák.
A protestáns egyházak épp a szentírás-olvasás kedvéért szorgalmazták az írni-olvasni tudást. A magyarországi viszonyok azonban messze elmaradtak az evangélikus skandináv országoktól, melyekben a 17. századtól a lelkész csak azután adta össze a jegyespárokat, ha meggyőződött írni-olvasni tudásukról. Kevés adatot ismerünk, de az alsó társadalmi rétegekben gyakorinak mondható, hogy családonként akadt egy-egy férfi, aki legalább olvasni tudott. Rendszeres lehetett a szóbeli továbbadás, amint Szentpéteri József, a híres ötvösművész az 1780-as évekre, gyermekkorára visszaemlékezve írta, Rimaszombatban puskaműves apja esténként bibliai történeteket mesélt családjának.
A Biblia-olvasással és énekléssel párhuzamosan folyt más kegyes tartalmú könyvek forgatása. A legnépszerűbb ezek közt a református Szikszay György Keresztyéni tanítások és imádságok c. munkája (Pozsony, 1786), mely az eredeti magyar nyelven írt vallásos tartalmú könyvek közt legtöbbször jelent meg (eddig több mint hetven kiadásban), és ma is közkézen van. Szerzője közel állt a német pietizmus szelleméhez, ami magyarázza, hogy az evangélikusok is kedvelik. Észak- és Nyugat-Európával szemben nálunk a protestánsok nem használtak bibliai történetek kivonatait tartalmazó könyveket.
Jóllehet az egyéni protestáns buzgóságnak szerves része az imádkozás, Mária és a szentek kultuszának hiánya miatt nem keletkezett a katolikus apokrif imákkal párhuzamos hagyomány. A hívek közös, mások előtt való imádkozását a belmissziós mozgalmak helyezték előtérbe, korábban a magányos, csendes imádkozást tartották illendőnek, és a rögtönzött imádságokkal szemben előnyben részesítették a könyvből olvasható, kötött szövegeket. Utaltunk rá, hogy míg az evangélikusoknál a térdeplés szokásos maradt, a reformátusoktól a 19. században merőben idegen volt. Úgyannyira, hogy amidőn a belmisszió hatására fölmerült a lehetősége, Ady Endre szenvedélyesen ellenző cikket írt (1911): „Kálvin hívői térdepelnek.” Pedig a racionalizmus előtt a térdepelve imádkozás a református gyakorlatból sem hiányzott. Például Bethlen Miklós följegyezte, hogy nászéjszakája előtt feleségével térdepelve imádkoztak (1686).
Az imádkozás ideje rendszerint reggel felkeléskor és este lefekvéskor volt, lehetett rövid segítségkérő (a napi tennivalókhoz) és köszönő-hálaadó (a sikeresen befejezett nap után), továbbá önvizsgáló-gyónó jellegű is. Közös étkezés előtt a gazda, esetleg a gazdasszony {7-476.} rövid asztali áldást mondott, a családtagok (és a háznép) állva, vagy ülve, gyakran egymás kezét fogva utánamondták. A munkával kapcsolatos jámbor szokások elsősorban a gabonatermesztéssel, a mindennapi kenyér biztosításával függtek össze: szántás, vetés, aratás megkezdésekor rövid ima, halk sóhaj, pár szavas fohász. Bár magyar vonatkozású feljegyzést nem ismerünk, lehetséges párhuzamként említjük, hogy a két világháború között a békéscsabai szlovákok az aratás megkezdése előtt a gabonatábla szélében megállva a gazda vezetésével egyházi énekeket énekeltek. Gyulai Pál írja a magyar népköltészetről értekezve: „Világi dalok helyett olykor a mezőn is zsoltárokat énekelnek” (Gyulai 1948: 326). Kalotaszegről ismerünk házépítő kalákát követő vacsorakor elmondott hosszabb imádságot.
Fentebb szó esett a nagypénteki böjt egyediségéről, a 18. század végéig azonban számos adatot ismerünk közösségek és egyének önként fogadott alkalmi böjtöléseiről is. I. Rákóczi György erdélyi fejedelem hadjáratba indulás előtt országos böjtöt hirdetett meditáció, emlékezés, vezeklés okából és az isteni kegyelemért, a harag távol tartásáért. Bethlen Miklós első feleségének halála után hosszabb ideig szigorú böjtöt tartott. A dunántúli református egyházkerület 1749-ben felhívta az egyházközségek lelkészeit, hogy imádkozzanak a beteg Mária Teréziáért, és ez okból minden újhold vasárnap böjtöt hirdessenek, azaz a két istentisztelet bevégeztéig ételtől-italtól tartózkodjanak. A makói reformátusok az 1781-i városi tűzvész emlékére a katasztrófa napján 1817-ig böjtöltek. Az évszám jelzi, hogy a racionalizmus terjedése vetett véget az egyházias böjtölés szokásának, bár azt egyénileg – különösen az evangélikusok – még évtizedekig gyakorolták. Ugyanők tartották sok helyen a legutóbbi időkig az úrvacsoravétel előtti böjtölést, sőt az adventkezdő böjtöt is.
| AZ EGYHÁZKÖZSÉG SZERVEZETE ÉS INTÉZMÉNYEI | TARTALOM | A VALLÁSOS EMBER TÍPUSAI |