PROTESTÁNS KISEGYHÁZAK AZ IRODALOMBAN

„A magyar néprajzi kutatás hosszú időn keresztül alig méltatta szorgosabb figyelmére a magyar népi műveltség és keresztény vallás, meg a belőle sarjadó kultúra bensőséges kapcsolatát. Erejének javát a magyarság autochton, vagy annak vélt javainak megismerésére fordította. Pedig a kereszténységben élt majd ezer esztendő nyilván nem szállhatott el hatástalanul a magyar nép feje fölött. Nemzeti-népi egyéniségünket a keresztény életalakítás általában nem csonkította meg, hanem éppen ellenkezőleg: a magyar népkultura kiteljesedését segítette elő” (Bálint S. 1944c: 100). Bálint Sándornak ez az értő és mégis meg nem értett megállapítása nemcsak a magyar keresztyénség fájának legősibb hajtására, a római katolikus egyházra vonatkozik, hanem a tudományos figyelemre alig méltatott – a korábban szektaként számon tartott – protestáns kisegyházak közösségeire is. Szerte az országban, falun és városon beszélnek az emberek hívőkről, amely kifejezést a protestáns kisegyházak tagjainak összefoglaló neveként használnak. A hívő gyülekezetek szigorú erkölcsisége, puritán életvitele közismert. Így a magyarság néprajzában a hívő közösségek vallásos életének áttekintése sem nélkülözheti ezeknek a népi közösségeknek a megismertetését. Ugyanakkor az egyszerű tapasztalati tény arról is meggyőz, hogy e kisközösségek léte nem kuriózum, nem érdekes adalék, hanem jelenlétük az egész magyar társadalomban kimutatható.

Több mint száz esztendővel ezelőtt már felfigyelt rá Eötvös Károly, amikor személyes értesülései, nyomozódásai alapján riportsorozatot írt a legrégebbi magyarországi protestáns kisközösség, a nazarénusok életéről: „… felhívok mindenkit, aki olvassa e sorokat s lelkesül a történeti igazság teljességéért, s akit e titkos felekezet támadásainak részletei érdekelnek: vegye föl az általam elejtett fonalat, kövesse az általam megjelölt nyomokat s legyen munkás abban, hogy a nazarénusok történetét levezethessük napjainkig. Egy kis darab ez a mívelődés egyetemes történetéből; egy kis mutatvány a magyar népszellem erőkísérleteiből. Megérdemli a nemesen gondolkozók fáradozását” (Eötvös 1904: 20).

E kisegyházak társadalomtörténeti jelentőségét, a magyar népi valóságban elfoglalt helyzetét nyomatékosítja az is, hogy szépirodalmunk népies műalkotásaiban éppen úgy megjelennek, mint az 1930-as években felvirágzó szociográfiai irodalomban, Justh Zsigmond, Tömörkény István, Móricz Zsigmond, Kodolányi János, Szabó Dezső, Tamási Áron és Illyés Gyula mind-mind írnak róluk. Féja Géza például – mivel a nazarénus gyülekezetekben igaz, tiszta, demokratikus és biblikus alapokon nyugvó erkölcsöket talált – ezt írta: „az újabb időben a magyar tudat a nazarénus mozgalommal kapcsolatban szólt hozzánk” (Féja 1957: 177).

{7-483.} A szabadegyházi mozgalmak hívei nem tömegeikkel, hanem tagjaik életminőségével jelentenek új színt a magyar valóságban. Ma mintegy 35–40 ezer aktív, felnőtt szabadegyházi hívő él Magyarországon, és a gyermekekre, valamint a nem-egyháztag családtagokra gyakorolt aktív hatásuk alapján ez a szám mintegy 100 ezerre kerekíthető. Ez az ország lakosságának mindössze egy százalékát érinti közvetlenül, de hatásuk éppen életminőségük miatt ennek sokszorosa. Talán nem tévedünk, ha bennük látjuk a mai magyar társadalom legaktívabb vallásos rétegét, akiknek nemcsak vallásos szokásait, hanem szinte egész életvitelét motiválja a hit. Mivel a protestáns kisegyházakba nem lehet beleszületni – hiszen ehhez mindenki meggyőződése alapján, felnőttkorban csatlakozik –, így ezeknek a kisegyházaknak létérdeke, hogy aktív missziót folytassanak. Arra a kérdésre, hogy milyen jelentős a kisegyházak társadalomformáló ereje, jó példa Kardos László bakonycsernyei vizsgálata is (Kardos L. 1969: 141–224).

A protestáns kisegyházak története, sorsa, közjogi helyzetének változása alig több mint száz esztendőre nyúlik vissza. E vallásközösségeknek a létét korábban történetietlen, a protestantizmus külföldről behurcolt betegségeinek és a magyar nép lelkétől idegen vallásos formának tartották. Amikor azonban a külföldi missziók hatására kialakult közösségeknek a vizsgálata megindult, kiderült: a szabadegyházi közösségek mai vallásosságának a magyar protestantizmuson belül nagyon sok történelmi gyökere megtalálható. Ennek nyomon kísérését az nehezíti, hogy a magyar protestáns kegyesség históriájáról még nagyon keveset tudunk, jóllehet kutatását Révész Imre 1924-ben már szorgalmazta, mindazonáltal a magyar egyháztörténetnek ez az ága máiglan is nagyrészt ismeretlen (Révész I. 1924: 73).