NÉPHITADATOK A REFORMÁCIÓ–ELLENREFORMÁCIÓ
HITVITA-IRODALMÁBAN

A 15. századtól egyre gyarapodó anyanyelvű irodalom (kezdetben inkább szójegyzékek, szótárak, majd a hitvitázó irodalom) sokszor érint olyan kérdéseket, amelyek tárgyunkkal összefüggnek.

Igaz, a hitvitázó iratok többnyire nem tagolnak osztályok vagy rétegek szerint, azonban mégis tesznek némi utalást egy-egy jelenség hordozóinak osztályhelyzetére is.

Az a kép, mely a magyar reformáció–ellenreformáció vitairataiból kibontakozik, természetesen ellentmondásos, hiszen maga a reformáció is több stádiumon ment át aránylag rövid idő alatt: a lutheri tanok térhódítását követte a helvét irány, majd az {7-515.} antitrinitáriusok térhódítása. A már gyökeret vert vallások is néha igen rövid idő alatt jelentős változáson mentek át. Abban azonban minden protestáns irány egységesnek mondható, hogy nevetségessé teszi a „pápista” elemeket, rámutatva az ereklyetiszteletnek, a búcsúknak anyagias voltára, a papi nőtlenség társadalmi következményeire stb. Mint tudjuk, e támadásnak eredménye is volt, hiszen ezt a katolikus egyház sok reformja is követte.

Mindenesetre a hitvitázó irodalom, bár nem szándékosan, de igen jó bepillantást ad a 16. század népi hiedelmeibe és gyakorlatába, s ebből az derül ki, hogy a magyar néphit fő vonalai ebben a korban már teljesen kialakultak, s a későbbi századok ezt csak részletekkel tudták gazdagítani.

A protestánsok ugyan elsősorban a nép vallásosságának „pápista” elemeit óhajtják kipellengérezni, ugyanakkor azonban nagyon sok említést tesznek a babonás képzetekről, tárgyakról, mágikus cselekményekről. Természetesen azonnal megindul az ellenreformáció irodalma is, amely amellett, hogy a protestánsokat ostorozza, egyidejűleg szintén feltárja a köznép babonás hiedelmeit és gyakorlatát.

Ugyancsak a 16. században kezdődött Magyarországon a szervezett boszorkányüldözés is, és a ránk maradt terjedelmes peranyag a magyar néphitnek szinte kiapadhatatlan és még csak részben kiaknázott forrása.

Első példaként hadd idézzük e hitvitázó irodalomból Melius Juhász Péter munkáit.

Melius Juhász Péter latin nyelven írta meg Debrecen-Egervölgyi Hitvallását (Confessio Debrecinensis, 1561). Az egyik érdekessége ennek az írásműnek, hogy benne két magyar szó szerepel: a boszorkány és a lidérc. Bár mindkettőre egy sor latin rokon értelmű szót is említ, mégis úgy érzi, hogy a magyar lidérc és boszorkány fogalmak nem felelnek meg teljesen a latin rokon értelmű szavaknak. Ezzel szinte az összehasonlító néphitkutatás egyik – bár nem tudatos – előfutárának tekinthetjük.

Ha a 15–17. századi nyelvemlékeket, szójegyzékeket, valamint a hitvitázó irodalmat, a korabeli levelezést, memoárokat és egyéb irodalmi vagy tudományos termékeket együttesen szemügyre vesszük, akkor a 15. századtól már jellegzetesen megmutatkozó magyar néphitről a következő információk bontakoznak ki:

1. A népi laikus kultusz, amelyre protestáns és katolikus szerzők egyaránt hivatkoznak. Ennek egy része a középkorban még a katolikus egyház hivatalos liturgiájához tartozott. Egyes elemei később is megmaradtak az egyházi gyakorlat részeként, mások azonban az egyházi előírásokból elmaradtak és népszokássá váltak.

Néhány példa talán jobban megvilágítja e kérdést. Az aprószentek-napi korbácsolás (vesszőzés, sibrálás stb.) például a 15–16. században is ismeretes, sőt a vesszőzéshez használt korbács a 15–16. században még katolikus egyházi szentelmény.

Temesvári Pelbárt a 15. században már megrója azt, hogy aprószentek napján ennek a vesszőzésnek laikus formái kialakultak, és így ír: „Miért van az tehát kedveseim, hogy köztetek ma sokan hiú tréfálkozással szórakoztok és egymást kölcsönösen korbácsoljátok, mondogatván: Heródes sok fiút megölt Dávid Betlehemében stb. Az ilyen emberek sok rosszat és bűnös dolgot, sőt tisztességtelen simogatást és más egyéb kimondhatatlant kevernek ehhez a szokáshoz, Isten előtt ezekért a dolgaitokért felelni fogtok…” (idézi Dömötör T. 1964a: 163).

Ugyanakkor a 16. században Jászó premontrei prépostság környékén egy Breviáriumban fennmaradt a vesszők megáldásának latin szövege, amelyet magyar fordításban így adhatunk vissza: „Kérünk Uram, áldd meg ezeket a vesszőket, melyeknek megparancsoltad, {7-516.} hogy a föld mélyéből, a belső életerőből kisarjadzva a vizet megtisztítsák, hogy minden ördögi mesterkedést elűzzenek arról, aki alázatosan alávetette magát annak, hogy ezekkel a vesszőkkel megkorbácsolják…”

Az aprószentek-napi vesszők egyházi megszentelése azóta eltűnt a katolikus gyakorlatból, bár az 1591-es csetneki evangélikus zsinat még tiltja ezt a katolikusnak tekintett szokást. Egyházi jellege azonban később feledésbe ment, és a 20. század első felében az egész magyar nyelvterületen élő, falusi népszokás volt.

Ha azonban ma már nem is igaz, amit Szkárosi Horvát András írt a 16. században, hogy a katolikus egyház „aprószentek napján nagy sok vesszőt szentel”, egyes egyházi szentelmények megmaradtak az egyházi gyakorlatban is, mások világi népszokássá váltak, amelyet katolikusok, protestánsok egyaránt gyakorolnak. Más kérdés az, hogy az egyházi szentelményekhez a nép másodlagos funkciókat is fűzött. A 16. századi szerzők műveiből már megtudjuk, hogy a katolikusok karácsonykor szalmát hintenek. István-napon zabot, János napján bort, gyertyaszentelőkor és más ünnepeken gyertyát, virágvasárnap barkát, nagyhéten tüzet és vizet, Márk-napon és keresztjáró napokon gabonát szentelnek.

A különböző szenteknek tulajdonított mágikus funkciók is részben fennmaradtak, részben azonban megváltoztak. A 16. században például Ottoliát (Ottiliát) tartották a szembetegségek gyógyítójának; ezt a funkciót később Lucia vette át. Viszont a jó bortermést akkor is és szinte napjainkig is elsősorban Orbántól várták. Szent Miklós óvta a révészeket (gyermekajándékozó és -védő funkciójáról kevesebb régi adatunk van), az utazókat a három napkeleti bölcs védelme alá helyezték. Remete Szent Antal védte a disznókat (ma azonban egészen más vallási funkciója van), és így tovább.

Már a 15. század előtt is sok adatunk van a zarándoklatokról, búcsúkról és az ereklyetiszteletről – az országhatárokon belül és külföldön egyaránt. A magyarok lelkes búcsújárók voltak már a középkorban is, a legkedveltebbek az itáliai, lengyelországi búcsújáróhelyek voltak, az Anjou-uralkodók óta pedig Köln és Aachen is.

Néhány adat arra mutat, hogy a Magyarországon élő vallonok egészen a török megszállásig Liège-be jártak rendszeresen zarándoklatra, a török harcok után azonban erről több említésünk nincs. De eljutottak magyar középkori zarándokok Írországig is, a Szent Patrick purgatóriumának nevezett barlanghoz, amiről több hiteles említésünk van. E zarándoklatokon a köznép képviselői is jelen voltak.

Természetesen számos búcsújáró-, illetve zarándokhely volt a középkori Magyarország határain belül is, és néha már pontos adataink vannak arról, hogy a zarándokok hány százaléka tartozott a parasztsághoz, a városi polgársághoz, és mennyi volt közülük nemesember (Fügedi E. 1977).

Nem kívánunk a magyar búcsújárás történetébe itt mélyebben elmerülni. Csak annyit jegyzünk meg, hogy a hódoltsági területeken e búcsújáróhelyek jelentős része elpusztult, mások esetében azonban történeti kontinuitásról beszélhetünk. Mindenesetre a 18. században a katolikus egyház a lehetőség szerint felújította a fontosabb búcsújáróhelyeket, és újakat is engedélyezett, hogy a hitéletet buzdítsa.

A vallási laikus kultusz más mozzanatai – például vallásos céhek működése – a 19. század végén részben megszűntek, részben más testületi formát öltöttek.

A 16. század hatvanas éveiben váltak el egymástól a katolikusok és a reformátusok temetkezési helyei. Ezt a folyamatot a zsinati határozatokban, valamint külföldi utazók leírásaiban elég pontosan nyomon lehet követni. Katolikusok és reformátusok – néhány {7-517.} évi eltéréssel – mindkét oldalról eltiltották az együttes temetkezést. A lutheránusok ugyan együtt temetkeztek továbbra is a katolikusokkal, de a reformátusok inkább a törökökkel. Ennek azután nagy hatása volt a protestáns sírjelekre is.

2. A köznép babonás hiedelmei és rítusai, amelyek ellen a katolikusok éppúgy tiltakoztak, mint a kialakuló protestáns egyházak. Itt azonban meg kell jegyezzem, hogy sem az egyházak, sem az egyes írók véleménye nem volt egységes. A hiedelmek alakjait például különböző módon fogták fel. Egyesek valóságosan létező lényeknek vélték őket, amelyek az ördög szolgálatában állnak, mások az ördög szemfényvesztésének, míg a felvilágosultabb egyházi írók egyszerűen a köznép fantáziájából eredő ostobaságnak. (A 18. században például még egy jezsuita főiskolai tanár készpénznek veszi azt, hogy a bányákban törpe mitikus lények élnek, akiknek a bányászok ajándékba ételt és cipőcskét helyeznek el a bányák bejáratánál.) Ilyen szempontból valóban csak a 19. század vége hozott döntő változást, és a felvilágosodás elterjedése után már a lidércet és társait minden egyház fantáziaalakoknak tartja, és nem a híveket megkísértő, objektíven létező lényeknek.

Szóljunk elsősorban a tudományosokról. Ezekről a középkorban is történik említés, bár néha inkább személynévként, mint foglalkozásnévként. A 15. és 16. századi szójegyzékek és szótárak azonban pontosabb adatokat szolgáltatnak. Előfordul itt a varázsló, a táltos, a néző, a bűbájos, a boszorkány, a garabonciás szó. Egy 17. századi prédikátor, Diószegi K. István például a magyar tudományosokat így rangsorolja:

1. A boszorkányok, kik az embert megtévesztik igézettel, megétetik, meg is ölik.

2. Bűbájos-bájolók, akik a sárkányokat likaikból kihívják, az ágast fejik, a tikokat megbűvölik, hogy sokat tojjanak, a teheneket, hogy vajasok legyenek, sokan György-nap éjjelén nem is alusznak.

3. A szemfényvesztők.

4. A halottakról tudakozók.

5. A jövendőmondók, akik hagymázt méretnek, rostát fordítanak, menyétnek rokkát kötnek. Ha nyúl, vagy macska megyen át az úton előtte, azt jövendölik, hogy nem lesz szerencséje.

Bizonyos nehézségekbe ütköznek a magyar egyházi szerzők, amikor a latin megnevezések magyar megfelelőit keresik, és – mint már az előbbiekben is utaltunk rá – ebből olyan félmegoldások jönnek létre, mint a debreceni Confessio, amelyben a lidérc és boszorkány szavak magyarként maradnak meg a latin szövegben.

Korai adatok maradtak fenn a ráolvasásokról, és a 15. századtól már számos magyar nyelvű ráolvasás-szöveget is ismerünk. Különösen a Bornemisza Péter által feljegyzett szövegek váltak híressé (Bornemisza 1578). E varázsszövegek megítélésében azonban megint nem egységesek a szerzők. Van, aki ezeket valóban hatásos varázseszközöknek tekinti, és feltehetőleg nem egy közülük latinból fordított és bizonyos történelmi korszakokban az egyház által is használt szöveg volt. Bornemisza Péter azonban már babonásnak tartja azokat a ráolvasásokat, amelyeket tardoskeddi Szerencse Benedeknétől jegyzett fel.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy a 15–17. századi szerzők maguk is elég bizonytalanok voltak a népi hiedelmek megítélésében, ahol ismét csak az előbb már leírt skálán mozognak a vélemények: a babonás szövegeket és cselekményeket tekinthetik például puszta ostobaságnak, vagy az ördög által sugallt varázscselekménynek, vagy pedig ők maguk is hatásos és a vallással összeegyeztethető szövegeknek, rítusnak tartják őket.

{7-518.} Sok eljárás még a két világháború közt is hozzátartozott a magyar falu mindennapi életéhez. Az öntött viasz segítségével történő jövendőmondás, az ágas megfejése, a tyúkok megkurkálása karácsonykor vagy Luca napján, a vízbefúlt megkeresése viaszgyertya segítségével a 16. században ugyanolyan közönséges volt, mint e század elején.

A jövendőmondás módszerei sem változtak jelentősen (rostaforgatás stb.). E hiedelmek és cselekmények 15–16. századi széles körű ismerete valószínűvé teszi, hogy ezeket sokkal régebben is ismerték már. Sok változatuk Európa más népeinél is ismert, azonban a néphitben betöltött szerepük az egyes országokban más és más lehet.

Így például a garabonciás szó már 1519 óta ismert, de sokkal ritkábban említik, mint a táltost (1416) vagy a bűbájost, míg a 18. század közepétől a garabonciás egyre nagyobb jelentőséget kap. Eléggé speciális magyar jelenségnek tekinthetjük a lidérc és a szépasszony sűrű emlegetését katolikus és protestáns területen egyaránt, míg óriásokról, törpékről, háziszellemekről, vámpírokról alig vagy egyáltalán nem szólnak adataink.

Nemcsak a rontásról, a tej hasznának elvevéséről, boszorkányokról, jóslásról szólnak forrásaink, hanem elég sok szó esik babonás gyógyításról is.

Amint láthattuk tehát, a 15–17. századbeli szerzők a néphit jelenségeit eléggé különböző módon ítélték meg. Általában a protestáns humanista szerzők egy ideig haladóbb álláspontot képviselnek, mint a katolikusok. Amikor azonban a szervezett boszorkányüldözés megindul, a néphittel kapcsolatos nézetek is visszaesnek a középkori színvonalra, és sok olyan mozzanat, amit a tudós humanista szerzők már tévhitnek tartottak, most ismét üldözendő és valóságnak tartott ördögi jelenséggé válik.