BOSZORKÁNYPEREK

A magyarországi boszorkányüldözés szervezett formája nem Magyarországról indult ki, hanem része az általános európai boszorkányüldözésnek, amely a nyugati egyházakhoz tartozó országokban zajlott le. A keleti egyházhoz tartozó országokban szervezett boszorkánypereket nem találunk, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ezekben az országokban nem voltak boszorkánynak tartott személyek, és hogy a barokk boszorkányperek idején nem folytattak le egyes pereket, például Oroszországban (Kovács Z. 1972).

A magyarországi boszorkányüldözés legelső periódusa nagyjából világos: olyan varázslókról lehetett itt szó, akik a kereszténység előtti gyakorlattal még nem hagytak fel.

Az első, sokat idézett törvény Kálmán király nevéhez fűződik, amelyben megállapítják, hogy a „strigák”-ról, akik nem léteznek, ne essék szó. Ezt a régibb történetírók vagy úgy értelmezték, hogy Kálmán felvilágosultabb volt, mint kortársai, vagy úgy, hogy a magyaroknál nem voltak boszorkánynak tartott személyek. Azonban már Komáromy Andor 1910-ben rámutatott, hogy a törvény szerkesztője ismerte az ide vonatkozó régebbi germán törvényeket. A 6. századi Lex Salica még reálisnak tartja a repülő és emberevő boszorkányok létezését. A 7. századi germán törvények már büntetéssel sújtják azt, aki egy másik személyt strigának nevez. Rothari törvényei (643) is tagadják a strigák létezését, Nagy Károly 787-ben kiadott rendelkezésében szintén tagadja azt, hogy lennének strigák.

A magyar néphitből a mai napig is hiányzik a repülő, vérszívó striga alakja. Kálmán törvénye tehát, ha külföldi törvényeket ismétel is, megfelelt a magyar közfelfogásnak. {7-519.} Ennek ellenére a „maleficusok” büntetéséről Kálmán törvényei is megemlékeznek (Dömötör T. 1975). (A maleficus szó természetesen a századok során többértelmű is volt. A 15. századból fennmaradt Regestrum Varadinense például leírja a középkorban gyakorolt tüzesvas-próbát, mely az istenítéletek közé tartozott. Elvben a gyanúsított előkelőknek és a köznépnek egyaránt ki kellett állnia ezt a próbát, azonban az úr helyett csak kijelölt emberét kényszerítették erre. Mint ez a szövegekből kiderül, a maleficus szó olyan személyeket jelölt, akiket varázslással, rontással vagy méregkeveréssel gyanúsítottak. A Regestrumban szerepelt vádlottak és elítéltek nagy többsége falusi asszony, két vádlott falusi férfit viszont felmentettek. – Karácsonyi 1903.)

Minthogy hazánkban a 16. századtól a lakosság vallásilag megoszlott, a szervezett barokk boszorkányperek világi hatóságok előtt zajlottak le. Természetesen a tisztán katolikus területeken (főleg a 18. században) a katolikus klérus szívesen beleszólt a perek lefolytatásába, és lehetőleg igyekezik a feltételezett boszorkányokat felkutatni és elítélni. Azonban a különböző protestáns egyházak ugyanúgy hittek nemcsak a boszorkányság létezésében, hanem veszélyes voltában is.

A peranyag egy kisebb részében a vádlottól meg is kérdezik, hogy milyen vallású. Megkíséreltem a publikált peranyagokat vallás szerint elkülöníteni, azonban a kálvinista Debrecen és a katolikus Szeged nagyon hasonló módon buzgólkodtak a boszorkányok kipusztításában.

Ennek ellenére hazánkban – az európai átlagot figyelembe véve – nem volt túlságosan sok a halálos ítéletek száma. Kivételt képeznek a mintegy két évtizedig tartó hírhedt szegedi boszorkányperek, amelyek akkor zajlottak, amikor már sok országban a szervezett boszorkányüldözés szűnőben volt. A vádlottak egy jelentős része azonban már a tárgyalást megelőző tortúra során – a vízpróbában stb. – elhunyt, úgyhogy a perek halálos áldozatainak számát pontosan nem állapíthatjuk meg (Reizner 1899–1901: I. 338–362).

A magyarországi hivatalos periratok két különböző részre oszlanak. Egy részüknél a kérdések közt feltétlenül szerepeltek bizonyos vádpontok. Ilyenek az ördöggel kötött szövetség, a boszorkányszombaton való gyülekezés és ott az ördöggel való közösülés, kannibalizmus, fekete mise, a boszorkányok repülése, az ördög stigmái stb.

A perek nagy része azonban csak érinti ezeket a vádpontokat, amelyeket a boszorkányok főként a kínvallatás hatására ismertek be, annál részletesebben tárgyalják azonban a „konkrét” vádakat. A konkrét vádak a boszorkányok rontása, az oldás-kötés, mely betegséget, impotenciát stb. okoz, a tehén megbabonázása, az anyatej elapasztása stb. A vádpontokat nem mindig tekinthetjük teljesen alaptalannak, mert a bábák, füvesek, gyógyítók valóban ismerték a mérgező növények, ásványok hatását, és ha nem is mágikus úton, de bizonyára itt-ott alkalmazták is ezeket egyéni érdekből.

A vádak túlnyomó többsége azonban koholt, s a kis közösségek tagjainak egymás közti ellentéteit éppúgy kifejezik, mint azt a primitív fokon ma is élő hitet, hogy a váratlan szerencsétlenség, betegség, halál mindig „rontás” eredménye. Ilyenkor bűnbakot kell keresni. Nem ritka az olyan boszorkányper, amikor világos a feljelentők egyéni érdeke, többnyire azonban a tudatlanság, félelem, rosszindulat tükröződik e perekben.

Gyakrabban fordul elő az ún. boszorkányszervezetek kérdése. Az is nyilvánvaló, hogy ez a kérdés szintén a külföldi gyakorlatból került hazánkba. Azt ugyanis feltételezik, hogy a hivatalos barokk boszorkányperek előzményét a reformáció előtti eretnekmozgalmak elleni intézkedésekben kell keresnünk.

{7-520.} Maguk a boszorkányperek azonban arra az időre esnek, amikor az egyházszakadás már megtörtént, és a katolikus egyház mellett több protestáns egyház is működött, Európában és hazánkban egyaránt.

Ez viszont még érthetetlenebbé teszi a nagy érdeklődést a boszorkányszervezetek iránt, hiszen a Magyarországon perbefogottak igen nagy százaléka a legalacsonyabb társadalmi rétegek asszonyaiból került ki, akiknek szervezkedése rendkívül nagy akadályokba ütközött volna. Mindenesetre jó néhány boszorkánysággal vádolt személy, aki beismeri magáról, hogy boszorkány, elismeri azt is, hogy szervezett egységhez tartozik, amelynek tagjai katonai rend szerint működtek (Körner 1969).

A peranyagból nem lehet megállapítani, hogy főleg katolikus vagy protestáns boszorkányszervezetekre gondolhatunk-e, mert mind a kettő szóba jöhet a területi elosztás alapján.

A boszorkányperek esetében kivételt képez az a néhány eset, ahol nyilvánvalóan „koncepciós perről” van szó. Itt a vádlottak előkelő, vagyonos férfiak és nők, rokonaik az ő vagyonukat, birtokukat óhajtották megszerezni. Ezek azonban a pereknek nagyon kis százalékát teszik csak ki.

Hasonlóan néhány százaléknál elme- vagy idegbaj gyanúja foroghat fent. A perek többségében azonban a magyar köznép vádolja egyes tagjait boszorkánysággal, túlnyomó többségben asszonyokat, bár férfiak is akadnak közöttük.

Az európai boszorkányperek statisztikai összehasonlítása még nem történt meg. Hazánkban a perek később kezdődtek, mint Nyugat-Európában, viszont tovább is tartottak. Tetőpontjukat a 18. század első évtizedeiben érték el, amikor már sok európai országban beszüntették a pereket. Magyarországon a lengyelekkel és Svájccal körülbelül egy időben szűntek meg a boszorkányok elleni peres eljárások.

Ha a magyarországi boszorkányperek ismerete az általános európai képet nem is módosítja jelentősen, a magyar történeti néphitkutatásnak szinte kimeríthetetlen és még csak részleteiben kiaknázott forrása. A vádakban és védekezésekben igen pontos adatokat kapunk a magyar kuruzslásról, a rontásba vetett hitről, a tudományosnak tartott személyek tevékenységéről, a néphit tárgyi anyagáról, a lidércbe, szépasszonyba vetett hitről, kincsásásról és egyebekről.

A szervezett boszorkányüldözés régóta divatos téma, amelynek történelmi, társadalompszichológiai és egyéb okát újabb és újabb művekben próbálják megfejteni. A magyarországi perek esetében felesleges lenne ilyen külön okokat keresni, miután a katolikusok, lutheránusok, kálvinisták stb. más európai országokban is folytattak ilyen pereket, természetes volt, hogy Magyarország sem maradhatott ki ebből. Az Ausztria által küldött hivatalos megbízottak a 18. század elején még csak fokozták a perek súlyát.

Másrészt éppen Mária Terézia volt az, aki betiltotta a pereket, mert akkor már az osztrák jogtudomány és klérus is időszerűtlennek, túlhaladottnak tekintette a hivatalos boszorkánypereket.

A magyar kutatók egyik fontos feladatuknak mindig azt tartották, hogy a sajátos magyar vonásokat hangsúlyozzák. Egyes kutatók egyenesen odáig mentek, hogy megkülönböztették a boszorkányok „nemzetközi”, „kozmopolita” tevékenységét, és emellett megpróbálták kirajzolni a „magyar” boszorkányok jellemző tevékenységét. Ez így nem állja meg a helyét, hiszen minden európai ország boszorkányperében szerepeltek a hivatalos vádpontok, de ugyanakkor a pereket mindenütt erősen színezte a lokális néphit.

{7-521.} Próbáljuk mégis meghatározni, hogy melyek azok a tipikusan magyar vonások, amelyek más népeknél nem fordulnak elő, illetőleg más hangsúllyal szerepelnek, mint hazánkban.

1. Elsőként a boszorkányoknak a más tudományosok kategóriájához való viszonyát kell megemlíteni. Az 1720-as évekig azokat a vádlottakat, akik bizonyítani tudták, hogy ők nem boszorkányok, hanem táltosok, általában felmentették, hiszen nemcsak saját maguknak, hanem a tanúknak és bíráknak is az volt a véleményük, hogy a táltosok pozitív mágiát űznek, tudományukat a közösség javára használják fel, és ellenségei a boszorkányoknak.

A boszorkányperek utolsó szakaszában már ezt a védekezést hazánkban nem fogadják el. Minden varázslót egyaránt büntetnek, akár boszorkánynak, akár táltosnak, akár jósnak tartja őket a közösség és a bírák.

2. A magyarországi boszorkányperekben elég nagy hangsúllyal szerepelnek az időjárással kapcsolatos praktikák. A szegedi boszorkányokról is azt állítják, hogy eladták az esőt, és ezért állt be a szárazság Szegeden. Ugyanez a motívum más boszorkányperekben és más időszakban is előfordul.

3. A magyarországi boszorkányokat igen gyakran nevezik „oldó-kötő”-nek. Ez ugyan más országokban is előfordul, de ritkábban.

Nem tekinthető viszont sajátos magyar jelenségnek, hogy a vádolt személyek esetében néha nehéz elkülöníteni a rontót és a gyógyítót. A népi felfogás szerint gyakran ugyanaz a személy tud rontani és gyógyítani is. (Ez a motívum a néphitben még akkor is megmaradt, amikor az ördöggel való közösülés, a boszorkányszombatok, a röpülni tudás, az ördög stigmája stb. eléggé feledésbe mentek. Magam is többször hallottam, hogy ha valakit megrontottak, csak ugyanaz a személy tudja a betegséget levenni róla, aki megrontotta. Ha a rontó közben meghal, a rontást gyógyíthatatlannak tartják.)

4. A boszorkánynak tartott személyek közt igen sok a bába. Annak ellenére, hogy ez a motívum a külföldi anyagban is előfordul, nálunk talán nagyobb hangsúlyt nyer.

5. Magyarországon igen ritka a boszorkányok, boszorkányperek ábrázolása, míg más országokban rendkívül gazdag az ikonográfiai anyag, bizonyítván a kor művészi fantáziáját.

6. A boszorkányperek sajátos motívumai még azok a hiedelemalakok, amelyeket csupán a magyar nép ismer, és amelyeket a részletes szövegekben mellékszereplőként említenek. Már szó esett a lidércről. A Schram Ferenc által publikált perekben például nyolc alkalommal esik szó lidércről. Egy Szabolcs-Szatmár megyei perben arról értesülünk, hogy a vádlottnak „szép iromba lidérce is vagyon” (Schram 1982: 355). Egy Vas megyei per szerint egy özvegyasszony pénzt kért kölcsön egy másik asszonytól. Utóbb panaszt tett ellene, és azt mondta, hogy ördög vagy lidérc hozta neki a pénzt, melyet kölcsönvett, azért fogyott el olyan hamar. Másutt arról értesülünk, hogy a boszorkány együtt él a lidérccel.

7. Gyakran előforduló motívum, amely ugyan más népeknél is felbukkan, a megnyargalás, lóvá változtatás. Természetesen az ilyenfajta adatok komparatív értékelése csak úgy lenne lehetséges, ha a boszorkányperek vádjait európai szinten összehasonlították volna.

8. A magyar boszorkányok a peranyagok szerint a Gellért-hegyen vagy a Tokaji-hegyen gyűlnek össze. Föltételezték, hogy ezek régebben pogány kultuszhelyek voltak, {7-522.} de az sem lehetetlen, hogy csupán a borospincékkel teli borvidék vonzotta oda a „boszorkányokat”.

Boszorkánypereink szövegei még rengeteg eddig kiaknázatlan anyagot tartalmaznak, amelyekben a csordásfarkasról éppúgy szó esik, mint rontásról és gyógyításról, a férfierő megkötéséről, a varázslás tárgyairól és még sok másról, például a gonoszjáró napokról (György napja, pünkösd, Szent Iván napja, Luca-nap stb.). A népi gyógyászatnak is szinte kimeríthetetlen forrását adják. Akárcsak a táltosok, a boszorkányok is viaskodnak egymással tevékenységük során. Más motívumok viszont nemzetköziek: az állattá változás, a láthatatlanság, az erkölcstelen élet, a kincskeresés, a száj félrevonása stb.

A boszorkányperekben voltak hivatalos kérdések, amelyeket a vizsgálóbírók minden esetben kötelesek voltak feltenni. Ezek ilyen tételeket tartalmaztak:

„Vagyone szövetsége az ördöggel? az mikor lett megh hol, mely módal, és ki ingerlett rea? Mikor szövetséget vetettel az ördöggel, az Istent megh tagadtade?

Ottan mit tsináltatok: vendégeskedteteké, és többször voltatoke ollyatin vendégségben, és hol? és nemdenem azon ördöggel közösködtél?

Minemű Boszorkán társaid vannak, azok kik, és veled hol voltak?” (Schram 1970: II. 171).

A perbefogott személy vagy a tortúrák, a kínzások hatása alatt, vagy mert néha saját maga is elhitte, hogy ő boszorkány, igenlő választ adhat e kérdésekre, és a válaszokat néha még alaposan ki is színezi. Amennyiben a vádlott tagad, akkor ezekre a kérdésekre felháborodott „nem”-mel felel.

A magyarországi boszorkányperek anyagát olvasva azonban azt látjuk, hogy mind a vádak, mind a tanúvallomások többsége egészen más dolgokról szól, mint a fenti kérdések. A boszorkányok elleni konkrét vádak többnyire arra vonatkoznak, hogy a boszorkánynak tartott személyek embert vagy állatot megbetegítettek, esetleg halálba is kergettek; állattá tudtak változni; erkölcstelen életet éltek, mindenféle ismert varázseljárást folytattak: ellopták a tej hasznát, addig dörömböltek láthatatlanul vagy állat képében, amíg nem kaptak ajándékot, sok esetben jövendőt is mondottak és gyógyítottak; sőt, az egyik perben még az is kiderül a tanúvallomásokból, hogy maga a boszorkány nem akart gyógyítani, de a beteg erőszakkal kényszerítette, hogy bizonyos gyógyító eljárásokat végezzen el rajta.

A boszorkányperek a 16–17. századig tájonként, sőt a vallás szerint is sajátos színezetet kaphattak.

Egy 1700-as debreceni perben a következő vádat jegyezték fel: „1700. 7. Novembris in secte judiciaria. Causa fisci contra Kis Istvánné levata: az incta bűvös-bájos, ódó-kötő, varázsló, Szent Gellért hegyére járó, ördögökkel czimboráló boszorkányos személy, s egyszersmind kurva is. Incta: negat” (Komáromy 1910: 193). Ugyanakkor egy férfit, Nagy Andrást is azzal vádolnak, hogy ő magát boszorkánynak, Szent Gellért hegyére járónak vallotta.

Ha azonban a peranyagot és a tanúvallomásokat elolvassuk, akkor mindezekről kevés szó esik. Vita nagyjából akörül folyt, hogy kinek a csapszékébe járnak bort inni. Szóba kerül több könnyű erkölcsű asszony viselkedése is. Nem marad el a szerelemvarázslás és féltékenység sem: „Hallotta volna az inctátul, hogy sebes lévén a keze, kérdették, mi lelte volna? Felelte, hogy Sóderné, a pogánylelkű, egynéhány magával bejött az ablakon egy nagy késsel, az metszette meg.” Szó esik a vallomásokban egy török bábáról is, aki elszökött Debrecenből, mert attól félt, hogy szintén belekeverik a boszorkányperekbe. {7-523.} Többféle gyógyító és rontó eljárás kerül szóba. 69 tanút hallgatnak ki ebben a zűrzavaros perben.

Gondolom, a bírák maguk sem látták világosan, hogy mi a tennivalójuk. Mindenesetre az egyik vádlottat, Kis Istvánnét, halálra ítélik, nem mintha boszorkány volta bizonyítást nyert volna, de paráznasága és részegeskedése közismert volt. Csapó Ádámot és a másik női vádlottat viszont felmentik, mert a zavaros tanúvallomásokból semmi nem derült ki.

Egy szintén Debrecenben 1735-ben lejátszódott perben a következőket olvashatjuk:

„Primo: Néhai Varga István özvegyének Simon Erzsébetnek nyilvánvaló boszorkányságát tudja-e, látta-é, hallotta-é. Körül álló jeleit, amiből tudja, valja meg a tanú.

Secundo: Büjölését, bájolását tudja-é?

Tertio: Maga boszorkányságával való dicsekedését hallotta-é s miként?

Quarto: Midőn ezen asszonynak, Szegedi Istvánnénak nyavalyája esett, mit mondott felőle; és kire mondotta, hogy rontotta volna meg?

Quinto: Egyebet ellene mit tud és kit gondol jó tanúnak lenni, mondja meg.

Testes jurati.

I. Anna Szabó consors Stephani Szegedi, annorum circiter 30, fatetur ad 1mum: Az elmúlt esztendőben, pünkösd táján a konyhán pecsenyét sütvén a fatens, a kéményén tyúk képében berepült Varga Istvánné és mindjárt asszonnyá változott; fojtogatta a fatenst és egész testét összerontotta. Azután így szólott hozzá: eredj kutya; s az ajtón kiment. Úgy találták, mint a halottat, nyolc hétig nem ehetett s nem ihatott, s száját sem táthatta fel; ha nem ásíthatott; s mihelyt az ásítást elhagyta, mindjárt bécsukódott a szája. Ad 2dum nihil: ad 3tium: Megrontása előtt harmadnappal nála lévén a fatensnél, mondotta, hogy 15 esztendős korától fogva tanulja a boszorkányságot. a 4tum: Fatens előtt semmit sem mondott, hanem a bábáknak beszéllette, mondotta ugyan, hogy Battyánba lakó Füresztő Péternél egyéb meg nem gyógyítja; de caetero nihil.” – És így folynak tovább a tanúvallomások, amelyekben mindenféléről szó esik, csak éppen az ördöggel való kapcsolatról és a más, boszorkányok ellen felhozott vádról nem történik említés (Komáromy 1910: 497).

Gondolom, maguk a bírák ismét zavarban lehettek, hogy mitévők legyenek a sokféle mendemondával, ostoba pletykával. Végül is Varga Istvánnét arra ítélik, hogy megvesszőzik és száműzik Debrecenből.

E boszorkányper külön érdekessége, hogy a vádirat magában foglalja azt az imát is, amelyet Varga Istvánné diktált le a „nemes Tanács” előtt:

„Hatalmas édes úr Isten, igaz Isten, édes úr Isten, kérlek tégedet, őrizz meg, oltalmazz meg minden veszedelemtül; kiváltképpen az ördögtül, annak álnokságátul, veszedelmes kísértésitül, ártalmasságátul. Kötöm az élő Istennek, Szent erejének, Szent hatalmának, Szent ujjabeli, Szent arany gyürüjének: pecsételje el ezt a gonosz Sátánt, ezt a gonosz lidérczet, ezt a gonosz ördögöt; a ki ennek szivét kinozza, elméjét… testében gyötri, lelkében háborgatja. A Jézus Krisztus megfogattatásáért, megcsufoltatásáért, megpökdöstetéséért, három vasszeg közzül való véromlásáért: Kelj fel, igyál Szent vért a Jézus Krisztusnak megkinzatásáért, megfogattatásáért, megköpdöstetéséért. Soha nem volt jobb óra, melyben Krisztus urunk született.

Ezután a Miatyánkot háromszor el mondotta, Böszörménybe lakott, Gyengénétől tanulta, ugy mondja” (Komáromy 1910: 483).

Gondolom, ezt az imát a vádlott azért diktálta le a bíróságnak, hogy lássák, nem lehet boszorkány, aki ilyen szép imákat mond az úr Istenhez.

{7-524.} Természetesen vannak olyan perek is, amelyekben világosabban kiderül, hogy miért fognak valakit vád alá.

Egy 1756-os, Csongrád megyei perből (Schram 1970: I. 321) kiderül, valószínűleg azért vádoltak valakit boszorkánysággal, mert vallást változtatott, illetőleg az a hír járt róla, hogy felvette a katolikus vallást, majd újra visszatért a kálvinista hithez. Ez az asszony is elsősorban gyógyítással foglalkozott, és amennyire a tanúvallomásokból kiderül, véletlenül megmérgezett valakit nikotinlével, mert nem volt kellő hánytatóorvosság. Ez a per is inkább a korabeli ember-, illetőleg állatgyógyításra ad jó példákat, és nem a korabeli boszorkányhitre.

A nyugati határszélen, például Sopron megyében lejátszódott pereknél a vádpontok, a tanúvallomások és az ítéletek nem mind ilyen zavarosak, és jobban egyeznek a korabeli nyugati boszorkányperekkel. Szó esik itt például a vízpróbáról. Ha a boszorkánysággal vádoltak nem merülnek a víz alá, hanem a felszínen maradnak, akkor automatikusan boszorkánynak tartják őket. Érdekes a per ítélete is. Miután a vádlott nem fulladt a vízbe, tulajdonképpen meg kellene égetni boszorkányságért. A bíróság azonban érezte, hogy valami nincs egészen rendben. Miután a vádlott három éve fogságban volt, úgy látták, eléggé megbűnhődött. Tehát szabadon engedték és arra ítélték, hogy három forint árú gyertyát vegyen az oltárra (Schram 1970: II. 1).

A 18. században, amikor Ausztriából érkeztek kiküldött vizsgálóbírók, a perek is jobban kezdenek hasonlítani a nyugati boszorkányperekhez. Ekkoriban azonban a legtöbb európai országban már véget is értek a peres eljárások.