{7-42.} PÁRVÁLASZTÁS

A múlt században – a földdel bíró parasztság körében pedig még századunkban is – többnyire a szülők választottak gyermekük számára házastársat (Tárkány Szücs 1981: 312).

Előfordult, hogy a leendő házastársat már gyermekkorban kiválasztották. Több adattal rendelkezünk arról, hogy a szülők kiszemeltek saját gyermekükhöz korban és anyagi helyzetben hozzáillő gyermeket, s azután mintegy egymásnak nevelték őket. Különlegességszámba megy azonban, hogy ezt az akaratot 10 éven aluli gyermekeknél rituális tárgyak cseréjével meg is pecsételték.

Peröcsényben a tebeküldés jelentett komoly házassági ajánlatot, és ezt a kislány szülei ing küldésével viszonozták (Erdélyiné 1958).

Hasonló szerepe volt Heves megye egyes községeiben a májfa vagy újabban virágkosár ajándékozásának, illetőleg elfogadásának. 4–5 éves gyerekek is vitték apjukkal a májfát 1–2 éves kislányoknak (Bakó 1983a: 106). Olyan vizsgálatot azonban nem ismerünk, ami e zsenge korban tett elkötelezések beteljesülési arányát bemutatná.

Az adatok nagyobb része arra utal, hogy a komoly lépésekre akkor került sor, amikor a szülők elérkezettnek látták a házasságkötés idejét.

A múlt század eleji leírások mutatják ezt a leghatározottabban. A házasságkötés idejének elérkeztét az apa, nagycsaládokban pedig a családfő – tekintet nélkül arra, hogy apja-e a házasulandónak – állapította meg, s mintegy kötelező felszólításként közölte azt a házasulóval. A közlés történhetett jel adásával is. „Az atya, mint egy pátriárka, maga határozza el, mikor lett alkalmassá fia család-alkotásra. Miután tehát az év áldásait betakarították, ősszel az apa fiának egy tallért ad, s ezáltal tudtára adja mintegy, hogy magának nőt vehet” (Kőváry 1853: 136). Különösen az ún. palóc területről jegyezték fel sokan, hogy az anya választása, akarata döntő a párválasztásban, a házasságkötés kezdeményezésében. E tudósítások azonban későbbi állapotokat tükröznek, többnyire a századfordulón jegyezték le őket. Nem ritka az olyan beszámoló, amely szerint a házasuló legény egykedvűen és belenyugvással, természetszerűleg fogadta és teljesítette a tőle idegen akaratot. Mások ellenben érzékeltetik a házasulandó és a szülei akaratának eltéréséből adódó feszültséget. 1827-ben így írta le a párválasztást az igen alapos megfigyelő a Gömör megyei parasztok körében:

„A’ házasságokat ő köztök nem az előre való ismeretség, nem a hajlandóság és szerelem szövi, hanem a’ Szülék’ önnön kényök ’s kinézésök szerént alkotják. Bár mint ismerjék ’s szeressék is egymást két fiatalok, annak a’ jövendő házasságra nézvést semmi következése nincs, hanem a’ kit a’ végre a’ Szülék választanak, azzal kell megelégedni és egybeházasulni. Szintúgy kinézik ők, mint a’ legspeculánsabb előkelő emberek, melylyik lesz, nem a’ legényre vagy leányra, hanem az ő önnön házi állapotjok’ nevekedésére, vagy egyéb világi czél ’s haszon’ előmozdítására nézve a’ legjobb partie, a’ mit ők, minthogy jártokben-költökben minden illyes dologra figyelmetesek, és önnön házoknál is minden köztök megfordúló vidéki emberektől szeretnek szorgalmatosan tudakozódni, könnyen kitanúlhatnak. Ekkor osztán, ha hatodik faluban lakik is az ő inyök szerint való leány, elmennek oda egy-két jó embereikkel a’ legény nélkül, ’s előadván, mint hatott nékik is fülökbe ez ’s ez becsületes leány’ híre, és a’ magok’ házi állapotját is dicsérve leírván, felveszik Ádámtól, vagy az Eliézer históriájától hosszú beszédjeknek textussát, ’s szépen megkérik a’ leányt. Ha a’ másik félnek tetszik az ajánlás, ez is hasonló hosszú {7-43.} beszéddel elfogadja azt, (a’ leány ekkor nincs jelen, hanem az anyjával együtt, a’ ki azonban nem mulatja el az anyai örvendő híradást és buzdítást, kívül a’ kamrában van, és a’ dolog ottbent csak férjfiak közt foly), – azzal meghatározzák a’ kézfogás napját, ’s elvégzik pályinka közt az egész egybekelést. Haza menvén a’ szüle, tudtára adja fiának, millyen jó, millyen alkalmas személyt választott neki jövendő házastársul, ’s mint fog az által gazdasági dolgok fellyebb emelkedni, – ’s ezek ellen a’ fiúnak nem szabad szóllani, vagy ha szóll, sikertelen minden beszédje, mivel annak kell meglenni, a’ mit az öregek magok közt elvégeztek. – Láttam olly meny-asszonyokat, a’ kik sírva mentek a’ szent hitre, láttam bús és kedvetlen vőlegényeket, ’s midőn a’ szüléknek szemekre hánytam ezen illetlen erőltetést és érzékenyen festettem annak veszedelmes következéseit, csendes vérrel hallgatták szavaimat, ’s mosolyogva felelték: »Ej, majd megjön az; én is úgy voltam, mikor elvettem a’ feleségemet, még is összetörődtünk«! – ’s valóban úgy is találtam ezen siránkozó mátkákban is, hogy összetörődtek. Illyen az áldott szokás! kivált a’ megrendíthetetlen ősi falusi szokás” (Balogh S. 1827: 38–40).

E leírás szemléletesen érzékelteti a párválasztás egyik szélsőségét. Nem általánosíthatjuk: hiszen a leírással egyidőben keltek ellentétes adatok, amelyek a házasulandók akaratának figyelembevételét tanúsítják.

Leendő társuk megválasztásában a házasulandó legények állást foglalhattak a múlt században is a gazdasági fejlődésben előrehaladottabb területeken. Akaratukat azonban egyeztetni kellett a szülőkkel. A legkisebb választási lehetőségük a lányoknak volt: őket választották. Az ő szabadságuk csak e választás el nem fogadására terjedhetett ki.

A párválasztásban a szülőknek sem volt korlátlan szabadságuk. Elsősorban a közeli rokonok házasságára vonatkozó tilalmat kellett figyelembe venniük; ennek áthágásáról sokszor értesülünk. A házasulandóknak legalább a serdülőkoron túl kellett lenniük, s lehetőleg korban is egymáshoz illeniük. A legénynek néhány évvel idősebbnek illett lennie. Kötötték őket vallásuk előírásai, lehetőleg az azonos felekezethez tartozók közül választottak, saját vallási körükön belül maradtak. Ez gyakran jelentette egy-egy községben az azonos kultúrával rendelkezők összeházasodását. A házasodás történhetett a saját község, vagy pedig egy adott, nagyobb terület több, hasonló kultúrával rendelkező községe lakosságán belül. Nagyobb helységekben még a település bizonyos részein is belül maradtak. Mindez az egyes területek kulturális egységének fennmaradását segítette elő. Társadalmi rétegükön is belül igyekeztek maradni, s hasonló anyagi lehetőséget vártak egymástól a családok. Több szólásmondás tanúskodik erről: „suba subával, guba gubával”, „szekeres a szekeressel, talyigás a talyigással”. Ugyanakkor a párválasztás egyesek számára lehetőséget jelentett e zárt rendszerből való kilépésre, egyéni sorsuk esetleges jobbítására. Tiszta előnyt azonban ez ritkán nyújtott: a szokás szerint a jobb módú család érzékeltette, hogy a másik fél nem ugyanannyit vitt a házasságba.

Pásztor-, iparos-, dohányos- vagy egyéb foglalkozású családok arra törekedtek, hogy hasonló családból házasodjanak. A családtagok nevelkedésük során megismerték az adott munkát, és hozzászoktak az azzal járó életforma nehézségeihez.

A jövendőbeli személyes tulajdonságai számításba jöttek: egészsége, munkabírása, szorgalma, józansága (férfinél), erkölcsössége (nőnél). Külső megjelenése is: mennyiben felel meg a helyben kialakult szépségideálnak (Molnár M. 1965).

A házasságkötés feltétele volt, hogy a két fiatal rendelkezzék azokkal az anyagiakkal, amelyek a házassághoz a társadalmukban elfogadott normák szerint nélkülözhetetlenek. Ez előfeltétele volt a házasságkötési tárgyalásoknak. A leánykérőbe menő anya első {7-44.} kérdése: „ha el van készülve Leányok a Férjhez menetelre?” (Hoffmann 1954: 518). Az elutasító válasz egyik változata: „nem készült fel még a lány”. Mindenesetre a férjhezadó lánynak kelengyével kellett rendelkeznie, a házasulandó legénynek pedig lakáslehetőséggel, s akár apja gazdaságában, akár önállóan, gazdálkodásra alkalmas földdel vagy egyéb megélhetéssel. Az, hogy a két fél mit vitt magával a házasságba, komolyan befolyásolta a párválasztást.

Mind e követelményeknek megfelelő lányt a szülők ki tudták választani, élettapasztalatuk révén. A kritériumoknak megfelelő több leány közül már a legény rokonszenvét is figyelembe véve dönthettek.

Kölcsönös vonzalom alapján azok a fiatal párok kerülhettek össze, akiket szüleik nem tudtak a házasságkötéshez szükséges anyagiakkal ellátni. Ezek a maguk szegényei lehettek.

E században már szabadabban választhattak a fiatalok, különösen, ha választásuk nem állt ellentétben anyagi érdekekkel.

A kisebb falvak és a tanyavilág lakói nem tudták áttekinteni a választhatók körét. Akadtak közvetítésre vállalkozók, akik szinte hivatásszerűen tartották számon a házasulandókat. Egy-egy házassági terv felmerülésekor az idősebb rokonság és az ismeretségi kör is készségesen állt rendelkezésre ötletekkel. A közvetítők egész sor tájnyelvi megnevezés alatt szerepeltek: gügyü, gyalogsátán, pokolpemét, köszköpü, követasszony, cődörasaszony. A közvetítő tudakozódott, információkat gyűjtött, ezek alapján javaslatokat tett, ajánlott, rábeszélt. Olykor a formális leánykérés kérői tisztét is ő vállalta, de ez nem volt törvényszerű. A közvetítésért mindig anyagi ellenszolgáltatás járt, ezt többnyire terményben adták meg. A közvetítők munkáját dicséri a következő mondás: „Mire az Isten észreveszi, – két vénasszony összeteszi.”

A különböző nemű fiatalság találkozásának helyszíne volt a vásár vagy búcsú is. Volt néhány olyan vásár Alsó-Baranyában, amelyen valósággal szokás volt házastársat keresni. Az itteni falvak kis lélekszáma miatt nem találhattak községen belül olyan párt, aki minden szempontból megfelelt. Saját községükben könnyen ütköztek volna a rokonság korlátaiba. Az e vásárokra járó falvak népe hasonló kultúrában élt. E vásárokra a leányok elvitték egész ruhaneműjüket, és többször átöltözve mutatták be a vásár közönségének, illetve az érdeklődő legényeknek. Az ilyen vásárok neve leányvásár volt (Tárkány Szücs 1981: 310–312).

A kényszerű szülői párválasztás ellen Erdélyben különböző magyar népcsoportok szokásszerű lépése volt a leánylopás. Egyik lehetősége volt az udvarlás, szeretőtartás által összeszokott fiataloknak, akiket házasságkötés miatt szét akartak választani. Hozzá kell tennünk, hogy loptak el leányt akarata ellenére is, sőt szokás volt anyagiak szűkében egy színlelt leánylopással elütni a lakodalmat. Gyakran volt azonban a leánylopás a fiatalok lehetősége a szülőkkel szemben. Ilyenkor egy este megleste a legény a lányt barátaival, több-kevesebb, vagy színlelt erőszakkal elkapták, s guzsalyát kettétörve szekérre rakták, elhajtottak vele egy távolabbi községben élő bizalmi emberükhöz. Itt a legény és leány együtt háltak, s néhány nap múlva előjöttek; a lány asszonyosra változtatva hajviseletét. A szülői akarat ellenére elszökött lányt az apja keményen megbüntette, meg is verte, de ritkán kényszerítették haza a legénytől. Rendszerint megkötötték hamarosan a házasságot, csökkentett formaságok között, lakodalom nélkül.

A leánylopás ilyen formában néhány kelet-magyarországi területen volt még szokásban. Az 1945 után áttelepült erdélyi menekültek és bukovinai székelyek körében dívott {7-45.} még rövid ideig. A szülők és fiatalok ellentéte a párválasztás kérdésében a legkülönbfélébb problémákhoz vezetett, a rosszul sikerült házasságtól a minden anyagi támogatás nélkül indult házasságig, szülők és fiatalok életre szóló haragtartásáig, öngyilkosságig, elbujdosásig, kivándorlásig (Györgyi 1962; Györgyi–Földes 1967).

Országszerte előfordult, hogy a szülők akaratával szembeszegülő fiatalok együtt megszöktek, vagy a legény elszöktette a leányt. Ezek az esetek azonban nem minősíthetők szokásnak, formai azonosságaikat nem ismerjük.