A KUTATÁS TÖRTÉNETE

A magyar parasztság temetkezési szokásainak, halálról, túlvilágról alkotott hiedelmeinek s a halottakkal kapcsolatos eljárások tárgyi kellékeinek vizsgálata kezdetei óta foglalkoztatta a néprajztudományt. Sőt, a túlvilág-, illetve lélekhit kutatásának körében már korábban is készültek értekezések (Otrokocsi Fóris 1693; Cornides 1791; Horváth J. 1817). Ezek a munkák a magyarok ún. „ősvallása” után kutattak széles körű összehasonlító anyag birtokában, de meglehetősen esetleges és nem rendszerezett hazai adatok alapján. Mindazonáltal megállapításaik tételes cáfolatával, vagyis helyreigazításával máig adós a néprajztudomány, ami annál is zavaróbb, mert feltételezéseik meglehetősen széles körben elterjedtek. Antik példák, magyar és európai történeti adatok s a széles körű magyar néprajzi adatanyag szembesítésével alakította ki a „magyar mitológia” rendszerét, s benne a temetés és a halál képzetkörének átfogó tanulmányát Ipolyi Arnold. Az ő Magyar Mythologiáját (1854) a későbbi ősvalláskutatók (Kállay 1861; Kandra 1897; Wlislocki 1893b) inkább csak kiegészítették, semmint túlszárnyalták.

E kutatásokkal párhuzamosan a századvég kibontakozó néprajztudományának egyik központi kérdésévé válik a hazai protestáns temetőkben található sírjelek, a fejfák eredetének vizsgálata, amelyet csak ösztönzött a 19. század második harmadában a korabeli magyar tudományos élet érdeklődésének előterébe kerülő eredet kérdése (pl. Munkácsi 1896; Budenz 1897). E tanulmányok a finnugor nyelvrokonok, valamint altaji türk népek köréből származó, túlnyomórészt 19. századi adatokra támaszkodva, elsősorban formai analógiák alapján feltételezték, hogy a fejfa a halott képmásának, illetve a halotti ősszobor, bálvány állításának kereszténység előtti szokásából maradt volna fenn (Solymossy 1930). Ezek a feltételezések napjainkig számos adattal bővültek (Hoppál 1982a; Hoppál–Novák 1977), egyértelmű bizonyítást azonnnban nem nyertek. Sőt a magyar sírjelkutatás egyoldalúságának ellensúlyozására (Balassa 1973) fellendült a sírjelek rendszeres vizsgálata, azonkívül pedig a temető, illetve a temetkezésre szolgáló helyek szélesebb körű tanulmányozása (Kós 1975; Kunt 1978, 1981, 1982a, 1982b; Hofer 1982; Kovács L. 1982).

A fejfák század eleji kutatásának másik ösztönzője volt azok sajátos szépsége, amelynek köszönhetően már a legkorábbi népművészeti kötetekben megtalálhatóak (Malonyay 1907–1922; Holme 1911), másrészt a „magyaros ízlést”, a „magyar stílt” a szecesszióval ötvözve kialakító építészek, iparművészek stílusára hatott, példa erre Lajtha Béla, Kós Károly vagy Körösfői-Kriesch Aladár művészete. Mindazonáltal kevés kísérlet történt e sírjelek népművészeti vizsgálatára (Viski 1942; Kós 1972b; Imreh P.–Hoppál {7-68.} 1977; Kunt 1975). A paraszti temetők esztétikai értékeit népművészeti és építészeti albumok villantották fel, rendszerező vizsgálatuk azonban váratott magára (Kunt 1983; Balassa 1989). Itt érdemes utalni arra, hogy a temetési szokások tárgyi kellékei közül a sírjeleken kívül csak a halottas lepedőszélek, valamint a fehér gyász került be a népművészeti kötetekbe, a festett koporsó csak kisebb közleményben szerepel.

A szokáskutatás rendelkezésére kezdettől fogva elsősorban a temetési szokások látványos elemeinek leírása állott. A halál körüli szokások és hiedelmek első – a szomszéd népek szokásait is figyelembe vevő – elemzője a pszichoanalitikus indíttatású Róheim Géza volt (Róheim 1925). A szokások hiedelem hátterét Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos vizsgálták több munkájukban (pl. Szendrey Zs. 1935), ők foglalták össze A magyarság néprajza IV. kötetében Temetés címszó alatt a halottal kapcsolatos hagyományos cselekedeteket (Szendrey Zs.–Szendrey Á. 1943e), míg ugyane kötetben Solymossy Sándor ismertette a lélekhitre és túlvilágra vonatkozó képzeteket (Solymossy 1943). Máig kiemelkedő munka a temetési szokások vizsgálata terén K. Kovács Lászlónak a háború miatt csonkán maradt, de így is példamutató műve, amely egy konkrét paraszti közösség, a kolozsvári hóstátiak szokásait és hiedelmeit, vélekedéseit mutatja be, gondosan rendszerezve és szokáselemenként összevetve a szomszéd, illetve a nyelvrokon népek megfelelő szokáselemeivel (K. Kovács 1944). Mind összehasonlító, mind történeti vonatkozásban ez a legteljesebb temetkezési szokásleírás napjainkig, jóllehet az elmúlt három évtized során egyes részkutatások kiegészítették, illetve helyesbítették megállapításait.

A temetkezési szokások történeti vizsgálatához legközvetlenebbül a régészek szólhatnak hozzá. A temető – a halott falu – és az egykori társadalom régészeti adatokat néprajziakkal összehasonlító, példamutató vizsgálatát László Gyula végezte el (László 1944), hogy aztán az ő kezdeményezései nyomán a honfoglalás és az államalapítás korának temetőiről elemző munkák sora készüljön. Itt csak példaként emelhetjük ki Bakay Kornél, Tettamanti Sarolta, valamint Dienes István dolgozatait (Bakay 1978b; Tettamanti 1975; Dienes 1972, 1975).

A háború utáni szokáskutatásban Dömötör Tekla és Ujvári Zoltán mind elemző, mind rendszerező vonatkozásban tettek olyan maradandó megállapításokat, amelyek a temetkezési szokásokkal kapcsolatban is helytállóak (Dömötör T. 1964a, 1974a, 1981; Ujváry 1969, 1975). Külön munkában mutatta be és elemezte a temetési paródiákat Ujvári Zoltán (1978).

A halállal, halottal kapcsolatos hiedelmek rendszerező vizsgálatát Pócs Éva tanulmányaiban találhatjuk meg. Ő az, aki a Néprajzi Lexikonban e kérdéskör és a vonatkozó szokáselemek és tárgyak címszavait a készülő Néprajzi Atlasz adatai alapján túlnyomó részben elkészítette. A néphitkutatás mértékadó egyénisége Diószegi Vilmos, aki a lélekhit, valamint a halottlátó hiedelemkör kutatásában jutott új eredményekre (Diószegi 1956; 1973). A lélekhit vonatkozásában tanulságosak Ferenczi Imre és Hoppál Mihály tanulmányai. Utóbbi a hiedelemrendszer ősi szerkezetét vette vizsgálat alá az uráli népeknél, s terjeszti ki eredményeit a napjainkban még gyűjthető anyagra, melyet ethnoszemiotikai és strukturális módszerekkel vizsgál (Hoppál 1975b; 1980b).

A temetkezési szokások társadalomnéprajzi vonatkozásait Morvay Judit világította meg, gondos vizsgálat alá véve abban a nők szerepét, valamint az idős kor és a halál hagyományos viszonyát a paraszti társadalomban (Morvay J. 1981). Szélesebb társadalmi perspektívában s az emberélet fordulóinak sorába helyezve többen is vizsgálták a temetés körüli hagyományos tennivalókat, illetve a halál okozta változásokat a társadalomban. {7-69.} Közülük példaként hivatkozunk Luby Margitra, Penavin Olgára, s az utóbbi évek leggondosabb munkái témánk vonatkozásában Bálint Sándor és Jung Károly nevéhez fűződnek (Luby 1935a; Penavin 1981; Jung 1978; Bálint S. 1980e).

A temetés zenei anyagát – egy falu zenei életében – Vargyas Lajos tekintette át (Vargyas 1941). Mindazonáltal a sirató már igen korán – mint a magyar zene ősi rétegének egyik őrzője – önálló vizsgálatok középpontjába került, s rendszeres gyűjtés eredményeként a magyar nyelvterület egészére vonatkozó áttekintéssel rendelkezünk (Kodály 1952; MNT V.). Ugyancsak külön vizsgálta Lajtha László a virrasztóénekeket (Lajtha 1956). Zene és szokás egységének adatközlő elemzései váratnak magukra, úttörő e téren Ullman Péter munkája (1982).

Nem mulaszthatjuk el itt megállapítani, hogy ember és halál viszonya tulajdonképpen a kultúra egészét átszövi, s csak egyes vetületeit tanulmányozhatja egy-egy tudományszak. Így például rendkívül gazdag anyagot dolgoz fel Bálint Sándor a katolikus népélet ünnepeit bemutatva (Bálint S. 1976; 1977), vagy Tárkány Szücs Ernő a jogi népszokásokat vizsgálva (Tárkány Szücs 1981). A népmesék, népdalok és balladák szintén gazdag anyagot tartalmaznak e vonatkozásban csakúgy, mint a szólások s közmondások, de a mindennapi élet kötetlen szövegei és gesztusai is. E szokás- és hiedelemkör sokoldalúságára és kapcsolatainak sokszálúságára itt nemcsak felhívhatjuk a figyelmet, de utalhatunk már rendszerszemléletű, komplex elemzésére is (Kunt 1981; 1987).