| SZÁLLÍTÓ- ÉS RAKODÓMUNKÁSOK | TARTALOM | ÖSSZEGEZÉS |
FEJEZETEK
Míg a népi szállító és közlekedési eszközöknek kiterjedt néprajzi szakirodalma van, magával az útépítéssel, fenntartással és javítással – a szórványos említéseket leszámítva – csak legutóbb kezdtek foglalkozni, holott például az 1860–1870-es években az út-, vasút- és folyószabályozási gátépítők száma a százezret is meghaladta (Pogány M. 1980: 163). A szorosabb értelemben vett útmunkákra legkorábban az érdekelt kubikosokkal (Katona I. 1965: 406–432), majd a vasúti munkásokkal (Pogány M. 1980: 127–170) kapcsolatban figyeltek föl. Ezt követően az érdeklődés a kőfejtés és kőfaragás (Hála J. 1987: 11–20; Juhász A. 1991), majd a kőtörés és a (út-) kövezés felé fordult (Hála J. 1988: 177–210). Az útkaparókat, útmestereket legfeljebb utalásszerűen, az utcaseprőket futólag külön is említik (Kiss L. 1981: I. 263). A még így is meglehetősen vázlatos képet kényszerűen más szakmunkákból kell kiegészíteni.
A természetes és mesterséges ösvények, csapások, földutak kialakítása és fenntartása a törzsi társadalmakban (falu-) közösségi keretek között, mintegy kalákában történt. E közmunkakötelezettség a helyi mellékutak, olykor az országutak javítását illetően is a legutóbbi időkig fennmaradt, esetenként önerőből történő építésre is vállalkoztak. Kis erdélyi falvakban például a bíró összehívta a falutanácsot, meghirdették a közmunkát: a darabos követ igaerő és távolság szerint kellett az út mellé hordani, átlagosan 1–4 m3-t, amit szigorúan mértek, ellenőriztek. Az úgynevezett terítésben az egész falunak részt kellett vennie, főként a kátyúkat tömték be: a nagyobb kövek lerakása után tojás nagyságúra tört mészkövet terítettek a darabos kövekre, esetleg még homokot is szórtak rá, döngöléssel szilárdították. E munkálatokat úgy osztották meg, hogy a felnőtt férfiak rakták, a nők és gyermekek pedig folyamatosan hordták nekik a köveket (Gazda J. 1993: 137).
A többségi földutak mellett kövezett utakról már az ókor óta tudunk. Ám a középkorban a remek római utak sorra elpusztultak. A nagyobb városok utcáitól eltekintve az útkövezés igénye csak a 16. századtól jelentkezett ismét, a 18. században Nyugaton általánossá vált: először a városi utcákat, majd a forgalmasabb, rövidebb országutakat kezdték kövezni; és folyton újítottak. A 19. század elejétől a kőburkolatos utak mellett Európa-szerte elterjedtek a réteges makadámutak, és azóta számos más útféleség is (Hála J. 1988: 178–180).
Nyugat-Európával ellentétben nálunk az útépítés nem előzte meg a vasútépítést, e kettő főként a 19. század második felében egymással párhuzamosan folyt, sőt az ármentesítési munkálatok zöme is ebben a időben zajlott. E három nagy munkaterületen 1860–1870 között legalább 100 000-en dolgoztak (Pogány M. 1980: 163). A {8-223.} nemzetközi vállalkozói réteg elsősorban az államköltségen folyó, legnagyobb hasznot hajtó vasútépítést kedvelte, kevésbé a részben helyhatósági, közmunkákat is igénybe vevő útépítést, és legkevésbé a legkisebb profitot ígérő töltésépítést; tapasztalatait és szervezeteit azonban ezekre is átvitte. Hasonló a helyzet a munkásokkal is: a vasúti úgynevezett alépítmény, továbbá az úttest, valamint az árvédelmi töltés földmunkái is hasonlók lévén, a munkások – köztük az úgynevezett törzsgárdát képező kubikosok – is lényegében ugyanazok. A lakóhely közelében folyó munkálatok megmozgatják az érintett helységek nincstelen vagy kisföldű lakóit, elsősorban a felnőtt férfiakat, akik főként a mezőgazdasági munkák szünetében vállalkoznak földmunkára. Ahogy távolodik az országút – vasút – töltésépítés helye, egyre kevesebben követik, egy-két heti hazajárást többen, de hosszabb távú és időtartamú ingázást egyre kevesebben vállalnak; s zömük a nyári mezei munkákra messzebbről is vissza-visszatér. Hiába tart a háromféle építési fellendülés évtizedeken, sőt csaknem két nemzedéken át, a földmunkát végzők zöme továbbra is a föld- és házszerzés csalóka délibábját kergeti. Csak azok maradtak huzamosabb ideig az útmunkán, akik időközben szakosodtak, a kubikosok a földmunkára, a kőtörők a zúzalékolásra, a kövezők pedig az úttest burkolására (Pogány M. 1980).
Nálunk is vannak ugyan szórványos adatok középkori nagyobb városaink utcáinak kövezésére, sőt helységenként néhány állandó kövező is akad, ők azonban az újkori kőmunkásoknak nem ipari elődei. A kőbányászat viszont az Árpád-kortól folyamatos, a fejtett kő feldolgozásának legegyszerűbb módja volt az útburkoló kövek elkészítése, s ezt általában maguk a kővágók, tehát a bányászok hasították, illetve darabolták a kívánt méretre, de magában az útburkolásban már nem vettek részt (Juhász A. 1991: 630).
Az útépítéssel kapcsolatosan elkülönült a kőtörők és a kövezők tábora. Mindkét foglalkozás falusi nincstelenekből verbuválódott, a kőtörők megmaradtak képzetlen segédmunkásoknak, míg a kövezők idővel szakmunkásokká váltak; szinte törvényszerű volt, hogy a kőtöréssel foglalkozó apák igyekeztek fiaiknak kövezői szakképzést biztosítani; ez utóbbiak lettek a kőtörők munkaadói. A kövezőket főként részvénytársaságok és vállalatok alkalmazták, a fővárosban rendszerint szakszervezeteik közvetítették őket ki. Ám sem a segédmunkás kőtörők, sem pedig a szakmunkás kövezők foglalkoztatása nem volt folyamatos. Mivel a kövezők mindig is jobban kerestek és jóval kevesebben, kb. tizedannyian voltak, mint a kőtörők, az utóbbiak vészelték át nehezebben a válságokat, telenként erdei, nyaranként mezei munkákra vállalkoztak, asszonyaik jószágot neveltek, részesművelésbe fogtak, s például a bagiak a debreceni vákáncsosokéhoz hasonló bérleteket vállaltak (Hála J. 1988: 183–196). A kőtörők munkája abból állt, hogy a nagyobb kődarabokat mintegy felaprították; történt ugyan kísérlet e nehéz, s nem is veszélytelen tömegmunka gépi erőre való átvitelére, de a kétkezi munka lényegében az 1950-es évekig megmaradt; kövezők helyenként még most is dolgoznak (Hála J. 1988: 177).
A kövezők párban dolgoztak, 6 méter széles úttesten négyen egymás mellett haladtak ugyan, de a legtapasztaltabb előmunkás 5–8 sorral előbbre tartott, ő szabta meg az irányt, illetve a magasságot, a többiek hozzá, illetve az előttük haladóhoz alkalmazkodva rakták a köveket. A kövezőknek kőtörők, inasok, gyerekek hordták folyamatosan a köveket, az erősebbek talicskán, a kisebbek speciális drótkosárban. E {8-224.} segédmunkások keresete negyed-ötödrésze volt a kövezőkének (Hála J. 1988: 194–195).
A makadámút nem volt olyan rázós, mint a köves, de elég gyorsan kátyúsodott. A kisebb töltögetést, döngölést az útőrök (bakterek), illetve az útkaparók végezték vagy irányították. Hosszabb szakaszon 8–10, 14–16 főnyi úgynevezett parti (hengeres brigád) működött, a kátyúkat zúzott kővel töltötték ki, majd ledöngölték. Ha az utat már nem volt érdemes javítgatni, vasekével felszántották vagy felcsákányozták, új köveket raktak, illetve terítettek és lehengerelték (Hála J. 1988: 193).
A földmunkások bandában, a kőtörők egyénileg, a kövezők párban, az útjavítók (hengerlők) szintén bandában dolgoztak.
A kőtörők vállra vetett zsákban cipelték az élelmet (4–5 kg-os rozskenyér, szalonna, burgonya, liszt, száraztészta, rántás, hagyma, paprika és só), lábast vagy kisebb bográcsot vittek, melyben naponként legalább egyszer főztek paprikáskrumplit, illetve krumpli-, tészta- vagy rántottlevest; legtöbbször nyers vagy sült szalonnát ettek; szegénységükben teljes önellátására törekedtek; az utak mentén, pokrócba burkolózva vagy szerszámoskamrában és hasonló „színvonalú” fedett helyen húzták meg magukat éjszakára. Ellenben a kövezők kevés élelmet, inkább váltás ruhát vittek, s természetesen szerszámaikat. A kövezők igyekeztek olcsóbb vendéglőkben étkezni és bérelt szobában aludni. Mindkét foglalkozás tipikus vándormunka volt, miként a kubikosoké és a vasúti munkásoké is: a bagi kőtörők és kövezők egy évszázad alatt 79 helyen keresték kenyerüket (Hála J. 1988: 198–201).
Míg az útépítés és kövezés több ezer éves tevékenység, mely idővel végigjárta a robot, köz- és bérmunka minden szakaszát, a vasútépítés merőben új: kezdetét a Liverpool–Manchester vonal 1830-as megnyitásától számítják. Hazánkban nem nagy késéssel kezdődtek a munkálatok: 1846-ban adták át a Pest és Vác között épített vasútvonalat. Az útépítőkhöz és a főként ármentesítésben dolgozó kubikosokhoz képest azonban a vasúti és pályamunkásokra kevesen és sokára figyeltek föl, és lényegében kubikosokként kezelték őket, igaz, nem teljesen alaptalanul.
Irodalmi példák: Veres Péter szociográfiai hitelű leírását adja a pályamunkások életének (1951), majd Katona Imre emlékezett meg róluk röviden (1957b, 1965); legrészletesebben azonban Pogány Mária foglalkozott velük (1980). Alábbi rövid összefoglalásunk főként az ő eredményein alapul. Íróink, szociográfusaink közül a vasutasokról Csák Gyula (1977) írt a szórványos említésnél valamivel bővebben.
A történeti vizsgálódás a vasút esetében viszonylag könnyebb helyzetben van, mint az út- és az ármentesítési munkákat illetően, mert külföldi példák nyomán a vasútépítés kezdettől fogva szabad vállalkozói és munkavállalói keretek között zajlott, közmunkát csak ritkán, sürgősség esetén vettek igénybe, s ezt is fizették. Míg az utak, gátak építésében a helyi, a vasútépítésben az országos érdekek domináltak.
Az árlejtés alapján, vagyis pályázaton elnyerhető vállalkozás nagy haszonnal kecsegtetett; {8-225.} a jórészt külföldi, cseh, osztrák, olasz és más vállalkozók mohó alvállalkozókat és felügyelőket alkalmaztak, s rendszerint magukkal hozták szakmunkásaikat (ácsokat, kőműveseket, kőfaragókat, alagút- és hídépítőket stb.).
A gyakorlat az volt, hogy a főként földmunkákra korlátozódó alépítményeket a helybeli vagy a vidéki munkások emelték, a felépítményt viszont inkább külföldi szakmunkások; bár ennyire élesen azért nem különült el e két fő csoport.
A nagyszámú munkás toborzása nehéz feladat volt, fölért egy kisebbfajta hadművelettel, s amíg a 6–10 főnyi öntevékeny bandák ki nem alakultak, a szervezésben részt vevő alvállalkozók, felügyelők, különféle ügynökök komoly haszonra tettek szert. Kétségkívül sikerrel oldották meg a munkástoborzást és a munkavégzés felügyeletét, az ellátást már korántsem, s minden területen történtek visszaélések, balesetek, néha halálozás is. Hogy hasznukat növeljék, a vállalkozók és alvállalkozók élelmezési és italmérési engedélyt is vásároltak; fabarakkokban, bérelt helyiségekben szállásolták el munkásaikat, ők gondoskodtak hideg időben a tüzelőről is. Az otthoni szűkös viszonyokban megedzett munkások sokkal jobban tűrték a szállás és élelmezés zökkenőit, valamint a munka nehézségét, mint a bércsalásokat, keresetkieséseket. Mindezek ellen a bandák, a szakácspartik és kunyhótársaságok (szállásközösségek) öntevékeny szervezeteivel próbáltak védekezni, ez főként a kubikosoknak sikerült.
Nem meglepő, hogy a sokféle érdeket érintő vasútépítést szinte mindig botrányok kísérték. A hatóságoknak gyakran be kellett avatkozniuk, mégis csak a századfordulóra, tehát a munka dandárjának elvégzése után rendeződtek a munkaadói és munkavállalói jogviszonyok.
A földmunkások a vasúthoz közeli helységekből kerültek ki, és származás, illetve az eredeti foglalkozás szempontjából elég vegyes összetételű volt egy-egy csoportjuk. Így az említett 1846-os pest–váci vonal 15 munkásából 8 volt környékbeli; e 15 főből 1 kőműveslegény, 2 telkes jobbágy (illetve „földes gazda”), 2 jobbágy, 2 zsellér és 8 napszámos volt (Pogány M. 1980: 129). A vasútépítésen dolgozók zöme föld- és házszerzési, lényegében tehát paraszti életcélokat követett, nem vállalta a hosszas vándormunkát. Az a kisebb „törzsgárda”, amely tartósan megmaradt a vasút keretében, fokozatosan pályamunkássá, sőt szerencsés esetben szakmunkássá, tisztviselővé, (pályamester, váltóőr, váltókezelő, fékező, vonatkísérő, mozdonyvezető, jegyszedő, pénztáros, forgalmista) vált.
A felsorolt kategóriák közül – főként Veres Péter jóvoltából (1957) – a pályamunkásokról, a krampácsolókról tudunk bővebbet. Nevüket tompa végű csákányukról, a krampácsról kapták, mellyel a sínek és a talpfák alá köveket vertek be, hogy az egész felépítmény szilárdan álljon. Voltaképp pályafenntartást végeztek, a krampácsoláson kívül kubikos fölszereléssel földet és egyéb építőanyagokat szállítottak, talpfát fektettek le, sínt szegeltek fel, különféle építkezéseken segédmunkásokként dolgoztak. A legtöbb szerszámot a vasút adta.
A valamikori vasútépítő munkások és kubikosok egy része lett pályamunkássá, de bármelyik agrárproletár vagy félproletár is elvállalta ezt a munkát. Legalább 2–3 év kellett e betanított munka elsajátításához. Bár a vasút állandó munkásokként szerződtette őket, mivel nagyon nehéz volt e körből kitörni, gyakori volt a létszámhullámzás. A munkákat csoportosan, de nem autonóm – öntevékeny – bandában végezték; {8-226.} állandó és közvetlen felügyelet alatt dolgoztak, a csoportbeli előmunkás sem volt „igazi” (szolidáris) bandagazda. Bár a munkák zömét közösen végezték, mégsem volt közös a kereset. Ezek után nem csodálható, hogy a pályamunkások csoportjaiban állandó volt a súrlódás, és a vándorélethez nem igazán szokott emberek – akik lehetőleg lakóhelyükhöz közel eső vonalakon dolgoztak, így esetenként hazatérhettek – otthontól távoli és tartósabb munkákon gyakrabban veszekedtek, mint egyébként. Az otthon és a „háztáji” miben sem különbözött a helybeli agrárszegénységétől.
Mivel a kiépült vasúthálózat szakszemélyzete állami alkalmazott volt, bizton számíthattak havi fizetésre, majd nyugdíjra, társadalmi emelkedést, rangot jelentett a vasutasság minden fokozata. A Galga menti Tura szegényebb sorsú férfilakosságának zöme a vasútnál dolgozott, hazajárt, otthon is büszkén viselte az egyenruhát; ez a „népviselet” olyan divatossá vált, hogy még azok is magukra öltötték – rangjelzés nélkül –, akik nem is dolgoztak a vasútnál. Püspökladányban kb. 200 család élt a vasútból. A kívülállók egy kalap alá vették ezeket a vasutasokat, holott a testületen belül szigorú rangsor volt, „alulról” kezdve: pályaőr (bakter), fékező, váltókezelő, fűtő, különféle pálya- és egyéb üzemekben, műhelyekben dolgozó munkások, majd némi „ugrással” forgalmisták, kalauzok, mozdonyvezetők és tisztek – ez utóbbiak már az értelmiséghez számítottak.
Bár a vasutasok zöme voltaképp kétlaki volt, ízlése, vágya, törekvése, s főként életformája teljességgel paraszti maradt, a polgárosodás legfeljebb a felső réteget érintette (Csák Gy. 1977: 98, 107).
A nagyszabású ármentesítési, csatornázási, út- és gátépítési, erődítési, valamint az építkezésekkel kapcsolatos egyéb, viszonylag kisebb földmunkák végzése is régi történelmi idők óta civilizációs világjelenség. A különféle földmunkák szoros kapcsolatban voltak a földműveléssel, a munka- és szállítóeszközök sem nagyon különböztek. A nagy tömegben alkalmilag foglalkoztatott munkások – köztük koronként rabszolgák, hadifoglyok, jobbágyok és parasztok – különösebb szakképzettség nélkül dolgoztak, míg a tervezők és a szervezők koruk szintjén bizonyos technikai ismeretekkel rendelkeztek. Az előző történelmi korszakokban nem alakult ki hivatásos földmunkásság, csak a kapitalizmus úgynevezett előkészítő munkálatai során jelent meg a félig, majd (átmenetileg) egészen hivatásos kubikosság.
Nálunk a római kortól kimutathatók az útépítési, mederrendezési és építkezési földmunkák; a középkorban áttolódik a hangsúly a vízszabályozással kapcsolatos munkálatokra, a török hódoltság idején pedig az erődítések kerülnek előtérbe. Mindezekre gazdagon árnyalt régi szókincs utal, de az érdemi munkákról vajmi keveset tudunk. A múlt század közepe tájától szinte egyszerre indul az út- és vasútépítés, valamint az ármentesítés is; ezek mind a vállalkozást, mind pedig a munkavállalást illetően szorosan összefonódtak, mint ezt előzőleg már említettük. Exponált vízrajzi helyzetünkből következik, hogy a legnagyobb embertömeg a legnagyobb földtömeget az ármentesítés, lecsapolás, csatornázás és gátépítés során mozgatta {8-227.} meg: az átvágott folyómedrek száma, a töltések hossza, a művelhetővé tett termőterületek kiterjedése tekintetében Európában nincs párja a magyar földmunkálatoknak, még a Pó-völgyi olasz és a tengerrel küzdő holland teljesítmény is eltörpül mellette. E nagyszabású földmunkák során alakult ki a magyar kubikosság, elsősorban ott, ahol a legádázabb küzdelem folyt a vizekkel és ahol a legnagyobb tömegben állt rendelkezésre olcsó munkaerő: a Viharsarokban.
A fokozatosan kialakuló kubikosságra először a közvetlenül érdekelt kultúrmérnökök figyeltek fel: Kvassay Jenő összefoglaló jellegű, kitűnő (1879-es) írását évekig idézgették. A Szegeden élő Tömörkény István író a kubikosélet majd minden fázisát és jellemző típusát sorra bemutatta (1902, 1908, 1910, 1911). A szentesi Ecseri Lajos inkább szociálpolitikai összegezéseket ad (1909, 1912, 1930). Megszólalnak maguk a kubikosok is: a csongrádi Oláh Mihály rövid, átfogó monográfiát tesz közzé (1936). Néprajzi szempontból a vásárhelyi Kiss Lajos kubikosportréja a leghitelesebb és a legteljesebb. A kiterjedt társadalomtudományi irodalomból Erdei Ferenc (1980) és Féja Géza (1985) írásai érdemelnek említést. 1945 után megélénkül az érdeklődés: Móricz Zsigmond riportjai újra napvilágot látnak (1952), ő elsősorban a válságjelenségekkel foglalkozik; Veres Péter önéletrajzi jellegű írásai (1951) néprajzi-szociográfiai értékek. Az egykori kubikosok is jelentkeznek szépirodalmi munkákkal, így Hunya István (1950), Karajén István (1950, 1955) és mások is. A kubikosság teljesebb néprajzát Katona Imre dolgozta ki monografikusan (1957a), illetve az egyes típusokat, eszközöket és munkákat részletező tanulmányok (lásd irodalom) formájában, megkeresve a legközelebbi olasz párhuzamokat (1971) is. Pogány Mária levéltári források alapján rekonstruálta a kubikosság és más rokon foglalkozások kialakulását, a különféle földmunkákat és a vállalkozói rendszer működését (1962, 1966, 1980). Számos kisebb írás szól az egyes helységek kubikosairól, és ők a legfőbb szereplői is a különféle mozgalmakról, szervezkedésekről szóló politikai írásoknak. Rájuk vonatkozó külföldi szakirodalomról azonban nem tudunk, még a legközelebbi rokon olasz sterratore élete sincs feldolgozva.
A mezei és az ipari munkásság között helyet foglaló átmeneti csoportok legtipikusabb képviselője a sajátos magyar kubikosság; jól példázza a munkássá válás lassú, kínos, meg-megszakított ütemű folyamatát. A magyar kubikosság a parasztságból kiválva alakította ki saját munkamódszereit, eszközeit és életformáját, s a társadalmon belül önálló, jól felismerhető típusként jelent meg. A munkaalkalmak csökkenésével a kubikosság is válságos helyzetbe került, mely legalább olyan hosszan tartott, mint a múlt század második felének fellendülése: nem volt visszaút a mezőgazdaságba, az ipar sem tudta őket foglalkoztatni, félúton megrekedtek. 1945 után kisebb részük a mezőgazdaságban, többségük az építőiparban talált munkát.
Az ármentesítések a magyar Vásárhelyi Pál és az olasz Paleocapa egyesített mérnöki tervei alapján, Széchenyi István kezdeményezésére már 1846-tól megkezdődtek ugyan, de kb. egy évtizedig kubikosokról még nem esik szó, a munkálatok is esetlegesek és eléggé szervezetlenek voltak. Amikor a kényszerű közmunkát és az időrabló napszámot a teljesítménybérezés kezdi kiszorítani, ezzel párhuzamosan szétválasztják az átvágások és a töltésépítések munkálatait, összehangolják a két fő- és a kisebb mellékfolyók szabályozását, az addig alkalmilag összeverődött, vegyes összetételű {8-228.} munkásság „törzsgárdájaként” kialakul a kubikosság. Az 1850-es évek közepétől már említik őket – a kubikosmunkás (helytelenül kubikus) elnevezés a kubik (köböl: 6,86 m3) szóból származik, s utal a teljesítményre –, s bár 1876-tól áttértek a köbméter szerinti számításra, a régi elnevezés megmaradt (magukat gyakran csak kubisoknak mondták). Az út- és főként a vasútépítéseknél bevált vállalkozói rendszer egyre jobban átterjedt az ármentesítési-töltésépítési munkálatokra, mintegy tehermentesítette az ármentesítő társulatokat és a különféle közületeket, ám e tőkés vállalkozás a munkások toborzásától a végső elszámolásig számos visszaélési lehetőséget tartogatott. A mezőgazdaságtól egyre inkább elszakadt munkások lassan-lassan megtanulták a kereslet-kínálat által meghatározott bérharcok törvényeit, s a maguk módján alkalmazkodtak és védekeztek is. A kezdetben helybeli, majd idővel ingázó kubikos vándormunka – nehézségét tekintve – a bányászokéhoz hasonlítható, csakis javakorabeli férfiak tudták végezni. Elvétve segítettek ugyan nők vagy serdülők úgynevezett csikókként talicskát vontatni, illetve az asszonyok mostak, esetleg sütöttek-főztek a férfiaknak, egy-egy munkástelep azonban zömmel férfiakból állott.
A kubikosok tipikus kétkezi munkások, csak az 1950-es évektől tűnt fel a gép. Addig paraszti eredetű eszközeiket tökéletesítették; a fejlesztésben a szentesiek és a csongrádiak jártak az élen, más helységek: Szeged, Vásárhely, Szegvár, Mindszent, Békés, Endrőd, Jászárokszállás stb. munkásai kisebb-nagyobb késéssel követték őket. A paraszti lábatlan ládás talicskát úgy alakították át, hogy a végén a teher kétharmada a kerékre esett, illetve partos helyen a teher elöl, sík terepen hátul volt; időközben magasodtak az oldalak, a lábak és a széles kerék is, a fenék pedig rövidült. A kerék terhelésén nyaklóval vagy hámmal tovább tudtak könnyíteni. Erre szükség is volt: a 15–18 kg súlyú talicskába kb. 60–80–100 kg földet tudtak rakni. A talicska típusától és a megtett távolságtól függően, 10–15 forduló adott ki 1 m3-t; ez napi átlagban 6–8–10 m3-es teljesítményt jelentett.
Az ásót, a csákányt és a lapátot nem kellett annyira átalakítani, mint a talicskát. A csongrádiak szerint az egyéni termetnek megfelelő ásó a hegyére állítva épp az állig ér, maga a nyél egyenes és egyenletes, hengeres, gyári vasa hegyes, keskeny vagy szélesebb és élezett. A megfelelő csákány kb. 1,31 méter hosszú, nyelének vége egy olyan képzeletbeli kör középpontjáig ér, amelynek kerülete egybeesik a csákányfej görbületével; a hosszabb nyelű csákány ugyanis visszarúg, a rövid pedig előre rántja gazdáját. A csákány egyik vége hegyes, a másik lapos. A lapát nyele hosszabb a többi szerszáménál, peremmel ellátott vasa széles; a nyél enyhe görbülete megakadályozza, hogy lendítés közben az eszköz elforduljon.
Jó szerszám: fele munka, a többi már egyéni erő és ügyesség kérdése; a beletanulás rövid időt vesz igénybe. A talicska megrakása rendszerint oldalról történik, és a talaj összetételétől függ, mennyire rakható meg. Nagyobb terhelés esetén az amúgy is magas végdeszkákon kívül még oldalmagasítást is tettek; főként ilyenkor vettek igénybe talicskavontatót. A terhes talicskát tolják, a tetthelyen a keréken átbuktatva egyetlen mozdulattal ürítik ki, majd kezet váltva maguk után húzzák (Ilyenkor természetesen nincs szerepe a nyaklónak.)
Tömött talajból nem érdemes széles ásónyomot venni, mert a föld lendítés közben lehull a vasról. A minél mélyebbre való rúgást jobb- vagy ballábas úgynevezett rugó (kengyelféle) segíti. Ha tömött talajban a lemélyesztett ásót nehéz lenne földestül {8-229.} kiemelni, fent egy-két centit fordítanak az ásónyélen, hogy lent a hegyénél engedjen a föld. A kemény, köves, kavicsos talajt a csákány megfelelő végével lazítják, mintegy felaprítják a lapátoláshoz. Ez utóbbi munkafázissal van a legkevesebb nehézség, kivéve ha a talaj sáros és egyben tapadós is, ilyenkor hiába lódítják nagyobb lendülettel a lapátot, a föld egy része rajta marad, esetleg a lapát is kicsúszik a kézből. Az előzőleg vízbe mártott ásó- és lapátvas viszont könnyedén elengedi a földet.
Egyébként is meglehetős különbség van a száraz és a vizes földmunkák között, amit töltésépítéskor, illetve a mederátvágáskor, csatornaásáskor végeznek. Az árvédelmi töltés alapjába, a bolygatatlan talajba úgynevezett magárkokat ásnak, melyek mintegy lábakként tartják a gátat, s így az árvíz sem tudja helyéből oldalt kimozdítani. Lényegében ezt a célt szolgálja az is, hogy a folyók gátja a meder felé enyhébben, külső oldalán viszont meredekebben lejt, várható nagy nyomás esetén kívülről úgynevezett padkagát (alacsonyabb mellékgát) is erősíti. Nem mindegy, hogy épül bele a friss föld a gátba: a töltögetést a gátszakasz egyik végpontján kezdik, onnan haladnak mind távolabbra, illetve jönnek visszafelé, így a talajt megtapossák, tömörítik, s ha kell, furkózzák is. A mélyülő munkagödörből és a magasodó gátoldalon pallókat, úgynevezett járókat fektetnek le, hogy a talicskát könnyebb legyen tolni. (Ha kell, Z alakban megtörik, esetleg kis bakokat tesznek alá.) Nagyon mély csatornából nem talicskáznak, hanem állványról állványra dobálják fel a földet; ez a két- vagy háromkarolásos állásmunka.
A kitermelés helyén maradt munkagödröket halászati vagy lecsapolási céllal át kell alakítani, össze kell kötni, a töltésoldalt pedig gyeptéglával kell kirakni. Az ilyen úgynevezett utómunkák rendszerint külön alku tárgyát képezték. A töltés magasítása nem pusztán a friss talaj ráterítésével történik, mert az árvíz az úgynevezett fejelést, vagyis a pótlólagos magasítást letolhatná, hanem a régi gát oldalát lépcsőzetesre alakítják, koronáját (tetejét) pedig az említett, de kisebb magárkokkal bevagdalják. Külön munkát jelent az árvíz elleni védekezés, pl. a veszélyes úgynevezett buzgárok megfékezése; ennek is a kubikosok voltak a nagy mesterei.
A csatornaásás a töltésépítésnek mintegy a fordítottja. A gátépítés a munkagödörből való földhordással kezdődik, és a töltést, vagyis az úgynevezett idomot egyszerre építik; a munka a gát egész hosszában összehangolt. Csatornánál viszont egyszerre állnak be a nyomvonal (a későbbi csatornapart) két oldalán egymással szemben, és lehetőleg egyszerre is érnek feneket. Nagyobb mélység esetén külön van egy úgynevezett vezérárkos, aki a víz levezetéséről gondoskodik. Ugyancsak vizes munka a mederkotrás során megrakott úgynevezett sárhajó ürítése is. A különféle vizes munkák legjobb szakértői a csongrádiak voltak, miközben a szentesiek az útmunkára, a dorozsmaiak a téglakészítésre, a szegediek pedig az építőmunkákra szakosodtak.
Az 1879-es szegedi nagy árvíz után tűntek fel az olasz kordésok, e ló vontatta kétkerekű szállítóeszköz hamarosan elterjedt az egész megyében. A kordé annyiban különbözött a hagyományostól, hogy – a talicskához hasonlóan – a ló kifogása nélkül egyszerű billentéssel ürítették. Egyébként kézi erővel rakták meg: két vagy három kubikos rakta kétfelől, illetve hátulról vagy felülről, esetleg a meredek földfalból nagyobb darabot szakítottak bele, de ezt a rendszerint jelenlévő kordésgazdák nem {8-230.} szívesen engedték. A kordérakás nehezebb volt, mint a talicskázás, mert a vállalkozók a fogatokat úgy osztották el, hogy mire egy kordé megtelt, máris ott volt az üres fogat. A kordésgazdák voltaképp fuvarosok, vegyes összetételű foglalkozási csoportot alkottak; többségük az említett Csongrád megyei helységekben élt. Míg 50 m-en túl kordéval, még nagyobb távolságra úgynevezett kubiskocsival hordták a földet; e szekértípus főként Csongrádon volt használatban; a néprajz ládaszekér néven ismeri. A kocsit is kétoldalt rakták, s úgy ürítették ki, hogy előbb a vég-, majd az oldal- és a fenékdeszkáit szedték ki, illetve inkább szétszedték, és a két ló által vontatott szekér odábbállt. Míg más ürítés-terítés esetén nem feltétlenül kellett állandó úgynevezett planéros (egyengető), a kubiskocsis fuvarnál a nagy tömegben lezúdított föld miatt nem lehetett nélkülözni.
A felsorolt munkafajtákból is következik, hogy a kubikolás társas, pontosabban csoportos munka. Az első időszakban az alkalmilag összeverődött, vegyes összetételű munkavállalókat nagyobb létszámú csoportokba osztották be, és közvetlen felügyelet mellett dolgoztatták. A vállalkozói rendszer elterjedésével a munkaadók tömegszállásul szolgáló barakkokról és kantinbeli italról, ételről is igyekeztek gondoskodni. Ez azonban olyan sokféle visszaélésre adott alkalmat, hogy idővel a hivatásossá váló kubikosok a teljes önszerveződésre és önellátásra tértek át; a toborzásnál és a teljesítmény kiszámításánál így is sok visszaélés adódott. Fokozatosan kiküszöbölték a közvetlen munkafelügyeletet, a hajcsárkodást, felléptek az utalványul szolgáló úgynevezett jancsibankó, majd az ezt felváltó gödörcédula (munkalap) ellen, melyekre – készpénz híján – a vállalati kantinban ételt-italt és egyebeket lehetett hitelben vásárolni. A visszaéléseket hatósági rendelkezések és fellépések is gátolták.
Csak kevés kubikos dolgozott egyedül: rokonok, szomszédok, barátok stb. úgynevezett bandákba álltak, tapasztaltabb társukat megválasztották bandagazdának, akinek semmivel sem volt több joga, de kevesebb kötelessége sem, mint társainak, legfeljebb külön költségeit térítették meg. E gazda írni-olvasni, és főként számolni jól tudó személy volt, aki társai nevében szerződött, tárgyalt, felvette és szét is osztotta a pénzt stb. A legtöbb banda 6–12 főből állt, a kisebb létszámú csoport még nem volt igazi banda, a nagyobb pedig esetenként algazdát is választott. Hogy a vállalati kizsákmányolást kiküszöböljék, 4–6–8 fő közös kunyhót épített, esetleg együtt is étkezett; de sem ez az úgynevezett kunyhótársaság, sem pedig a szakácsparti nem feltétlenül volt azonos a munkacsoporttal, a bandával; mind a három alakulat magas fokú szervezettséget kívánt.
A csoportmunka haladósabb volt, mint az egyéni, és rendkívül rugalmasan alkalmazkodott a külső körülményekhez. A gátépítésnél pl. közös munkagödörből termelték ki a földet, és egyénenként, de összehangolva emelték a gátszakaszt. (Ez esetben a bandagazda korábbi neve gödörgazda volt.) Egyénenként talicskáztak ugyan, de úgy kellett fordulniuk, hogy ki-ki azonos teljesítményt nyújtson, ne maradjon le; nem tűrték a kivételt. Aki lazított, kizárták a bandából. Csatornamunkán is közös úgynevezett szelvényt (munkaszakaszt) vállaltak és egymással szemben álló párokban mélyítették a kanálist. Az úgynevezett rézsü (rézső, vagyis a meneteles gát- vagy csatornaoldal) megfelelő szögben való kiképzése mindkét esetben külön szaktudást kívánt. Hasonló volt a helyzet a méréssel is: a felépített idomot (pl. gátat) vagy a kitermelés helyét (a munkagödröt) egyaránt mérhették, utóbbi esetben úgynevezett {8-231.} bubát (az eredeti talajnak megfelelő magasságú földoszlopot) hagytak. Mérésnél mindkét fél csalással élhetett, a kubikosok pl. titokban megmagasították a bubát vagy a mérőszalag alól kikotorták a földet stb. Egymást azonban nem nagyon tudták becsapni, mert a kubikosok is legalább 5%-os pontossággal előre számoltak. A banda keresete közös volt, az összeget a teljesített napok-félnapok szerint osztották el egymás között; ezért a bandagazda külön munkanaplót vezetett. Az egyenlő elosztást az tette lehetővé, hogy többen végeztek egyszerre és együtt ugyanolyan vagy hasonló munkát, de van példa a munkamegosztás egyénenként eltérő módozataira is.
Minden más munkán is szervezetten dolgoztak. Gyakran vállaltak szőlő alá fordítást, ártéri fűznyesést, rakodómunkát, kubikmunka híján mezőgazdaságit (aratás, cséplés stb.) is. Olyan munkateljesítményre tettek szert, hogy 1945 után az úgynevezett normások szerint átlagosan 150–200%-os teljesítményt tudtak elérni.
Az említett szakácspartik előnye az volt, hogy nem külön-külön főzőcskéztek, hanem a szakács dél körül kb. egy órával hamarabb ment be, feltette a bográcsot, eközben a többiek rádolgoztak helyette. A főznivalót közösen vették vagy adták össze; ellenben a többi étel már egyéni gond volt. Reggel és este rendszerint szalonnáztak, esténként meg is sütötték, délben pedig tarhonya, lebbencs, burgonya volt az alapétel, esetenként hús is került bele. Étkezésük semmiben sem különbözött az alföldi pásztorokétól és parasztokétól. Az említett tésztaféléket, továbbá a zsírt, lisztet, burgonyát, paprikás sót és vöröshagymát is hazulról vitték. Reggelenként ágyaspálinkát (fűszerezett gyógypálinkát) ittak, vasárnaponként a kantinban mulattak, kártyáztak, és majdnem mindenki dohányzott is. (Időnként munka közben úgynevezett pipahuját tartottak.) A nőtlen fiatalok közül sokan még a munkán elitták, elkártyázták keresetüket, a nős férfiak, főként pedig a szervezett munkások többsége azonban mértéket tudott tartani, csak a lumpenproletárok, az úgynevezett baráberek éltek züllött életet. Mindezek függvénye volt egészségük, de a megerőltető munka miatt a fegyelmezett kubikosok sem sokáig bírták ezt a nehéz életet: ritka volt az 55–60 éves aktív földmunkás. Öniróniával mondogatták: görbe hátat igen, de görbe házat nem sikerült szerezni. Mindenesetre egy kisebb kertes családi ház vagy egy-két hold föld szerepelt életprogramjukban.
A munkán viseltes öltözékben dolgoztak, otthon viszont ünneplőben mutatkoztak, ez helyenként különbözött ugyan, de általában átmeneti jellegű volt a paraszti és az iparos, majd később a városi munkásviselet között. A kubikosok megtartották nyelvjárásukat, a családi szokásokat, elhagyták viszont az ünnepeiket, a karácsonyt és a jelesebb névnapokat kivéve. Ahol nagyobb számban éltek, külön kubikosbált is tartottak, és rendszerint volt saját zenekaruk. Remek táncosok voltak; sok műdalt és népdalt ismertek, a mesemondás azonban majdnem teljesen kiveszett körükből.
Azt megengedték ugyan, hogy a nők gyakorolják a vallást, ők azonban sem munkán, sem pedig otthon nem látogatták a templomot: tőlünk kiadhatták a templomot árendába, mondogatták. Már a múlt század utolsó évtizedeitől csatlakoztak valamelyik baloldali párthoz, illetve mozgalomhoz, a többség szocialistának mondta magát. A válságok elhúzódásával mindjobban radikalizálódtak. Nemcsak a baloldali pártokban, mozgalmakban és érdekvédelmi szervezetekben vállaltak tevékeny szerepet, {8-232.} hanem például az 1919-es vörös hadseregben is. A két világháború közötti jobboldali próbálkozások csak ideiglenesen voltak eredményesek körükben. 1945 után ők voltak a változások élharcosai: egy részük megmaradt a hagyományos munkakörben és ott szakosodott, mások a tsz-szervezés élére álltak, az öntudatosabbak és mozgékonyabbak pedig a baloldali pártok, a helyi közigazgatás vagy az államapparátus szolgálatába álltak. Másfél-két évtized elteltével a gépesítés lényegében kiiktatta a hagyományos kubikolást. Emlékük azonban feledhetetlen, nekik köszönhető az újkori honfoglalás: 6 millió hold föld ármentesítése, a kiépült gátrendszer, a száznál több folyókanyar-átvágás, az út- és vasúthálózat és még sok más nagyszerű teljesítmény is. Legszebben és legmaradandóbban Jókai Mór írt róluk a századfordulón: „Minden munkás előtt tisztelettel hajtom meg a fejem, de a Tisza-menti kubikosok előtt levett kalappal haladok végig…”
A fejezetcímben felsorolt építő-, építőipari munkák és munkások a különféle építmények anyagait állítják elő, illetve építik egybe, esetenként a tartozékokról – például a kutak ásásáról – is gondoskodnak. Az épületek elkészítésében természetesen ezeknél jóval több szakember – így például kőműves, ács, tetőfedő stb. – működik közre, többségük azonban szakképzett mester, így munkájuk bemutatása is más fejezetírók feladata. A címben szereplő foglalkozások egyik közös jellemzője a népi eredet: szinte valamennyit űzhette bárki; munkájuk idény jellegű volt és szakosodás esetén is váltogathatták, például ugyanazok készíthettek vályogot és téglát, illetve téglát és cserepet, a téglakészítők kubikolhattak is stb. Idővel e munkák is önálló mesterségekké válhattak, részlegesen megtörtént a céhesedés is. A zsindelyezést például a 16. századtól fokozatosan felváltó cserépkészítés-cserepezés a 18–19. század fordulójától, a téglakészítés elterjedésével párhuzamosan és vele összefonódva önállósodott. Míg azonban vidéki viszonylatban egész falvak, illetve társadalmi rétegek vagy etnikumok szakosodtak, és vándormunkával vagy az otthon termelt építőanyagokkal – elsősorban téglával és cseréppel – a közeli körzetek szükségleteit elégítették ki, a városokban viszont céhes mesterségek, illetve a téglaégetőket felváltó téglagyárak alakultak s vették át a vezetést. Ez azonban nem jelentett teljes áttérést, hanem inkább csak súlyponteltolódást, és szinte máig tartó párhuzamosságot; a vályog- és földfal például olcsósága és viszonylagosan könnyebb munkálata miatt napjainkig fennmaradt. Hasonló a helyzet a kútásással is: e szintén népi eredetű mesterség nagyobb városokban már a 14. századtól önálló foglalkozás, mely azonban csak a 18. században céhesedett, de falun továbbra is megmaradt hagyományos keretek között (Bogdán I. 1989: 88).
Az itt tárgyalt foglalkozások űzői voltaképpen parasztiparosok, mert magukra nézve a paraszti értékrendet és szabályrendszert ismerik el kötelezőnek (Erdei F. 1980: 208–209). A fokozatok azonban még ennél is szélesebbek: a csak néhány alkalommal kalákás keretekben dolgozó építkezőktől a zömmel cigányok végezte vályogvetésen át a tégla- és cserépégető, faltömő és kútásó specialistákig terjedhetnek. {8-233.} Ez utóbbiak azonban még nem mesterek, és szinte valamennyi kategória a mezőgazdasági munkák elsőbbségét tartja szem előtt. A téglagyáriak közül is csak a mesterek, illetve az állandóan foglalkoztatott szakmunkások kötődnek az iparhoz, a bedolgozó segédmunkások viszont jórészt a mezőgazdasági munkák szüneteiben lépnek csak be a zárt üzemi keretekbe, és így majdnem mindenkinek életcélja marad a földszerzés (Katona I. 1965: 399–406). Bármekkora tömeg foglalkozott is e munkákkal, mindvégig kiegészítő jellegű maradt; részleges jellemzője volt az évszakhoz kötött vándormunka, esetenként pedig az ingázás.
Az említett megfontolásokból különválasztott munkákról és a nekik megfelelő átmeneti típusú foglalkozásokról méltatlanul keveset tudunk. Meglepően gyérek a feldolgozott történeti adatok (Szabad Gy. 1957: 103, 442–443; Vitálisné Zilahy L.–Máté B. 1987. stb.), a néprajzi megfigyelések és leírások pedig roppant aránytalanok: a népi építkezések szinte teljes szakirodalmát át kell tekinteni ahhoz, hogy például a vályog- és téglakészítést, faltömést stb. közelebbről megismerjük. Utóbb jelen sorozatunkban a sármunkákról jelent meg egy rövid összefoglalás (Juhász A. 1991); korábban néhányan külön is foglalkoztak a vályogvetéssel és a vályogvetőkkel (Kiss L. 1981: I. 221–224; Dankó I. 1965; Gazda J. 1993: 36–37). A hagyományosabb sármunkákkal ellentétben a népi és a gyári téglakészítésről, a munkások életéről több szerző részletesen is írt (Ecseri L. 1930; Kiss L. 1981: I. 225–233; Solymos E. 1965; Harkai I. 1983: 94–110; Baróti G. 1979; Faragó O. 1984; Gazda J. 1993: 46–47; Katona I. 1995). A cserépkészítés viszont kevésbé keltett érdeklődést (Kiss L. 1981: I. 231; Gazda J. 1993: 55–61). Az alábbiakban – ismétlések elkerülésére – éppen csak érintőlegesen foglalkozunk a vályogvetőkkel, faltömőkkel, viszont valamivel bővebben, de csak a rendelkezésre álló irodalom arányában írunk a tégla- és cserépkészítőkről és a kútásókról; a többi munka, illetve foglalkozás (tetőfedés, kőmíves- és ácsmunka, saralás, tapasztás, meszelés stb.) az építkezésről szóló, illetve a kézművességgel foglalkozó fejezetekre tartozik; s így a kutatástörténet is oda kerül át.
A vályog- és téglavetők, továbbá a cserépkészítők a kibányászott és vegyített nyersanyagot formába öntve, szárítva vagy égetve, tehát bizonyos mértékig feldolgozva, átalakítva használják fel. E munka szinte kezdettől végig iparszerű, nincs közvetlen köze a földműveléshez, annál szorosabb a kapcsolata az építőiparral. Mindhárom munkamenetre jellemző, hogy társas jellegű, családi-rokoni keretben végezve egyes szakaszai megoszthatók a két nem, illetve az egyes korosztályok között. Helyben végezhetik családonként kalákában, szakosodás esetén pedig idegen munkaerőt fogadhatnak; minden esetben ezer darabbal számoltak, s a napszámos–hónapszámos kifejezés mintájára az erdélyi Nagybaconban a cserépkészítő asszonyokat ezerszámosoknak hívták (Gazda J. 1993: 58). Érdekes, hogy a hódmezővásárhelyi téglagyárban a megszáradt téglát az úgynevezett ezrelők szállították be (Kiss L. 1981: I. 229).
Míg a vályog készítése és szárítása, a faltömés idők folyamán vajmi keveset módosult, s nem kívánt ipari üzemet sem, a tégla és a cserép készítése évezredek óta szakmunka, melyet például Indiában külön kaszt, Európában pedig építőközösségek és céhek, de legalábbis mesterek végeztek, illetve felügyeltek. Utóbb iparszerűvé bővült maga a zárt üzemkeret is: a mezei téglaégetéshez használt tábori kemencéket előbb a manufakturális téglaházak, majd vállalkozói keretekben a gépesített gyárak {8-234.} váltották fel. A földmozgatás és -szállítás továbbra is megmaradt kötetlenebb, különösebb szakképzettséget nem kívánó tömegmunkának, de a gyárakhoz huzamosabb időre nemcsak a mesterek, hanem a szakmunkások, sőt kedvező esetben még a segédmunkások is kötődhettek. Ez időben a vályogvetés amolyan másodrendű munkává vált.
A téglások munkájáról Szentesről, Hódmezővásárhelyről, Bajaszentistvánról és Temerinből rendelkezünk a legrészletesebb leírásokkal (Ecseri L. 1930: 8–10, Kiss L. 1981: I. 225–233; Solymos E. 1965; Harkai I. 1983: 94–110). A bajaszentistváni téglások családonként vállaltak placcot (munkahelyet). Két felnőtt személy esetén amíg a férj sarat készített, asszonya főzött; ketten hordták fel a sarat, és eleinte ketten is vertek, vagyis készítették a téglát, majd azután ismét a férfi hordott. Nagyobb családban állandóan három verő, egy sárkészítő és egy sárhordó volt, a gyermekek kisegítő munkát végeztek. Az átlagos létszám a három fő volt, ezt külön a hármasban szóval jelölték; ha a családból ennyi sem telt ki, idegen segédmunkást fogadtak. Két verő félasztalt, négy-öt fő pedig úgynevezett erős asztalt tett ki (Solymos E. 1965: 1–12). A dorozsmaiak legjobban szerették a hat főből álló erős asztalt. A két végponton: a sár készítésében és a téglák behordásában lehetőleg mindenki részt vett, a közbülső munkákat megosztották: egy fő áztatott, egy csinálta és hordta a sarat, három-négy ember az asztalnál formázta (készítette) a téglát; a bányának nevezett munkagödörben két férfi szakított és locsolt, majd egyikük áztatta, másikuk szakította és hordta a sarat, az asszonyok az asztalnál formáztak. Mivel egy asztalnál elegendő volt három verő (formázó), ezek közül került ki a szakács és az alkalmi bevásárló. Két-három verő esetén egy-két gyermek vagy serdülő is lehetett tagja az úgynevezett erős asztalnak: ezek vizet hordtak, a formázókat tisztogatták, majd behintették homokkal; volt, aki a mély gödörből segítette a talicskát felhúzni, és más munkákat is elvégeztek. Saját gyermek híján ők is idegen bujtárt (segédmunkást) voltak kénytelenek fogadni. Főbb munkafolyamatként a rámolás (előkészítés), a furmázás (téglakészítés) és a rakodás jelölhető meg, s ezeket szinte követhetetlenül sokféle módon szervezték meg és végezték el (Katona I. 1995: 454). A tégla égetése bonyolult és hosszadalmas volt, sok tüzelőanyagot, és a szabadban rakott csomóktól eltekintve, valamilyen zárt teret kívánt; szoros kölcsönhatás alakult ki a tégla- és cserépégetés, valamint az edényégetés technikai megoldásai között. A téglakészítéshez már bizonyos munkamegosztás és szaktudás is kellett: az égetés specialistái elkülönültek a földhordó úgynevezett rámolóktól, valamint a formázóktól is; ezek az úgynevezett téglamesterek kasztokba, illetve céhekbe vagy valamilyen más építőközösségekbe tömörültek, s időközben munka- és technikai módszereiket tovább fejlesztették. Idővel a szabadban rakott és ott kiégetett kupacokat a legtöbb helyen felváltották az ideiglenes, úgynevezett tábori kemencék, a településekhez igazodó téglaházak, Erdélyben a csűrök, majd az ipari forradalom után a téglagyárak. Ezek egyike sem szüntette meg teljesen a másikat, a fejlődés azonban a nagy időbeli eltolódások ellenére is az építkezés, a téglafal felé tartott. A háziipari jellegű erdélyi téglaverés sem sokban különbözött az említettektől, a munkamegosztás is hasonló volt: a férfi készítette és hordta a sarat, s rendszerint a gyorsabb kezű nők formáztak, a rakodást közösen végezték, s két férfi felváltva égetett. A kész téglát kalákában is hordhatták, ez esetben a csoport tagjait étellel-itallal kínálták (Gazda J. 1993: 46–47).
{8-235.} A cserépkészítésről nagyon keveset tudunk, holott már a római időktől vannak adatok, illetve emlékek; főként tetőfedésre használták a sima és az úgynevezett kúpcserepet (Major M. 1983: 66, 195). Az alföldi munkálatokról megjegyzik, hogy menete és módja hasonlított a téglakészítéshez, de a formázásban nagyobb szerepük volt a nőknek (Ecseri L. 1930: 8–10). Valamivel többet tudunk a különben az alföldi gyakorlathoz nagyon hasonló erdélyi cserépkészítésről. Zselyken például háziiparként űzték, 50 család foglalkozott vele; társulatuk is volt, élén az írásbeli ügyeket intéző csűrbíróval. A közös csűrben mindenkinek megvolt a saját helye, ahol dolgozott és szárított. Nagybaconban manufakturális cserépgyárak voltak, a tulajdonos nyaranként anyagmozgató legényeket és formázó lányokat fogadott darabbérben. Maga a munkamód és -menet, valamint az eszközök is (ásó, kapa stb.) hasonlítottak a tégla készítéséhez, de a palás anyag telenkénti kitermelésére négy-öt ember társult. Az anyagot ugyanúgy áztatták, tapodták, mint a tégláét, de asztalra téve még nem nyomták rögtön formába, hanem ujjnyi vastag sárverő vassal apró szeletekre vagdalták, hogy a még benne maradt idegen anyag apróra törjön. A cserép formázása, szárítása és égetése is lassúbb, bonyolultabb és kényesebb munka volt, mint a tégláé. Helyenként az anyag finomítását olyan kádban végezték, melyen belül tengelyre szerelt kések forogtak, s a tengelyt állati erővel mozgatták; az alul kiömlő finom anyagot a férfiak folyamatosan hordták falapáton a lehomokozott csűrbeli asztalra, ahol nők öntötték fa- vagy vasformázóba, és még lábbal is megtapodták, hogy jól összetömődjön, utána vonalzóhoz hasonló eszközzel simították le. A beletaposott anyagot csak kellő ütögetéssel lehetett a formából kiborítani. Hasonlóan vesződséges volt a színben, majd a szabadban történő szárítás, és szakképzett mestert kívánt a kiégetés. A kész cserepekért az igénylők helybe mentek, a készítők néha fuvarozták; érdekes, hogy ugyanúgy ezrenként szállították és tárolták, mint ahogy készítették és fizették (Gazda J. 1993: 55–61).
A vályogvetésre főként félig hivatásos idény- és vándormunkások, elsősorban cigányok vállalkoztak. Kezdettől a befejezésig ugyanazok végezték; lehetett egyszeri, alkalmi, családi keretek között végzett vagy idény jellegű bérmunka, férfi, nő, gyermek egyaránt részt vett benne.
Az 1940-es években az átmeneti háborús konjunktúra, majd az 1945 utáni építkezések fellendítették mind a manufakturális, mind pedig a gyári téglatermelést. Elsősorban azonban az üzemi, ipari munkaformák terjedtek el, az építkezéseken is felgyorsult a gépesítés és a szakosodás. Az 1980-as években 114 téglagyár működött az országban, ebből 74 még hagyományos technológiájú, vagyis kézbeli munkára alapozott üzem volt. Azóta az arányok módosultak, de ezek a részletek már más tudományág illetékességi körébe tartoznak.
Végezetül szólnunk kell még a kútásásról. A kútásó a falusi-mezővárosi kisvállalkozó parasztiparos egyik típusa, aki a hagyományos ásott kutak készítésével iparengedély nélkül foglalkozott, illetve szórványosan még ma is tevékenykedik (Baróti G. 1979). A hagyományosabb Erdélyben a nagyobb közkutak egy tapasztalt szakértő irányításával, kalákában készültek. Dombon kezdték az ásást tavasszal, és a magaslat miatt 6–8, olykor 14–15 méter mélyre is lementek, hogy vizet nyerjenek. A földfelszínhez közel ketten ástak, fent is ketten – nagyobb kútnál vagy mélységnél hárman-négyen – hányták távolabbra a kitermelt földet, onnan időnként elfuvarozták. Mély {8-236.} kútban három állvány is kellett a föld feladogatásához, illetve a kiemelést csigával is megoldhatták. Omlásveszély esetén a kútbelsőt kideszkázták, a szivárgó gázokat elégették. Gyakori volt a kövezett kút, ritkább a sövényfalú, s utóbb betongyűrűt kezdtek használni. A mester pénzért dolgozott, az egymást naponként váltó három-négy kalákás pedig szívességből, de a megrendelőtől enni-inni kaptak. A nagyobb közös kutakat az érdekeltek társasága tartotta fenn (Gazda J. 1993: 194–198). A kútközösségek megmaradtak az alföldi szőlővidéken, a városokban pedig az artézi kutak tulajdonosai alakítottak társaságokat.
Az erdélyi gyakorlattól az alföldi csak annyiban különbözött, hogy megszűnt a kaláka: a kútmester rendszerint napszámost fogadott maga mellé, ő azonban pénzért vagy terményért úgynevezett átaljában vállalta a kútásást. A kis csoport egymást váltva és összeműködve dolgozott. Paraszti szerszámokat használtak, ásót-lapátot-csákányt, utóbb a kubikosoktól átvették a rugós ásót és a kútbeli állványozás, földkiemelés technikáját, majd csigás megoldást alkalmaztak. Korábban a Dél-Alföldön az úgynevezett tombácot, kivájt faderekat használtak kútgyűrűnek, utóbb már a betongyűrűket süllyesztették le fokozatosan. A századforduló óta az ásott kutak visszaszorulóban vannak, ilyet inkább jószágitatás, kertlocsolás céljából készítenek; a gépi kútfúrás és az artézi kutak elsősorban emberi fogyasztásra alkalmas ivóvizet szolgáltatnak (Kiss L. 1981: I. 235–237).
| SZÁLLÍTÓ- ÉS RAKODÓMUNKÁSOK | TARTALOM | ÖSSZEGEZÉS |