ELŐTÖRTÉNET

A magyar néprajz fejlődéstörténetét 1948-ban elsőként átfogóan felvázoló Tálasi István úgy látja, hogy már a 18. században jelen van a „nép” iránti érdeklődésben a „társadalmian” látásmód a „kulturális” mellett (Tálasi I. 1979–1980: 52). A kezdeteket jellemző „racionalisztikus színezetű társadalomalakító gondolat” (Ortutay Gy. 1937a: 37) képviselőinek sorát Bél Mátyás nyitja meg (Ortutay Gy. 1935b: 111; Bartucz L. 1936: 7), akinek országleírásától (Notitia Hungarae novae historico geographica. 1735–1742; lásd Bél M. 1984a) számítható a néprajzi élet kibontakozása Magyarországon. Az enciklopédikus műveltségű Bél a német államismereti iskolát követve nagy alapossággal mutatja be az egyes megyék etnikai sokszínűségét és az életmód különbségeit is, azzal a céllal, hogy követendő példákkal szolgáljon egy jobb élet kialakításához. Ezek az adatok avatják kivételesen becses néprajzi forrássá csak részben kiadott művét. A nagyszabású munkáról, miként a hasonló feladatra vállalkozók sorának műveiről elmondható – Fényes Elekig, sőt Keleti Károlyig bezárólag –, hogy egy olyan differenciálatlan társadalomtudomány példái, amelyből egyenes út vezetett a társadalom összetételét nagy vonásokban felvázoló társadalomstatisztika felé, a néprajznak (több más tudomány mellett) azonban legfeljebb értékes kezdeményei lehettek, de nem szolgáltak elvekkel a kiépítéséhez (Kósa L. 1989: 3237). Az úttörés érdemével sem bírtak, bár új adatokkal szolgáltak az országleírás későbbi, a 19. század második felében és a századfordulón keletkezett példái, mint Orbán Balázs erdélyi tájleírásai (Orbán B. 1868–1873; 1889), Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben kötetei vagy a Borovszky Samu szerkesztette Magyarország vármegyéi és városai sorozat (az ilyen monográfiákról teljesebb áttekintést és néprajzi értékelést ad Szabó László 1993: 16–19). Ezek a tudományos munkamegosztás kibontakozásának időszakában született leírások már műfajuknál fogva sem kínáltak igazán lehetőséget az észlelt társadalmi jelenségek elmélyültebb elemzésére, és egyre inkább hiányzott belőlük az ábrázolt viszonyok meghaladásának igénye. Eltúlzottnak ítélhető ezért annak a gondolati ívnek a felvetése is, amely Bél Mátyás munkáját a vármegyei és helyi monográfiákon keresztül a 20. századi módszeres és kritikus társadalomleírással kötné össze (Tálasi I. 1979–1980: 52).

Ilyen szellemi rokonítás inkább vethető fel Tessedik Sámuel (Ortutay Gy. 1966: 25) és Berzeviczy Gergely társadalompolitikainak nevezhető írásaival, amelyek néprajzi értékeit ugyancsak Ortutay Gyula ismerte fel. Míg Bél figyelme a magyar társadalom minden rétegére kiterjedt, ők kifejezetten a parasztok állapotát mutatták be a jobbítás szándékával (Tessedik S. 1784; Berzeviczy G. 1806). Mai szociálantropológiai {8-32.} szóhasználattal azt mondhatjuk, hogy egy társadalmi kategóriát írtak le, amelynek minden képviselője közös jegyeket hordoz a kívülálló szemében (Mair, L. 1972: 15–16). Mindketten távolabbi perspektívából szemlélték a magyar földművest: Tessedik német földön nyert benyomásai, Berzeviczy németországi és angliai tapasztalatai felől.

Tessedik a szarvasi Harruckern-birtok jobbágyainak viszonyairól fest lesújtó képet, de ezzel nem éri be. A viszonyok magyarázatára is kísérletet tesz, tényezők széles körére figyelve: a tulajdon bizonytalanságának, a feudális függőségnek van szerepe abban, hogy a paraszt nem invesztál a jövőbe; a hagyományos agrotechnika földsilányító hatású; egyes pazarló szokások károsak. A viszonyok ilyen összefüggésekben történő ábrázolását további általánosabb akadályok felemlegetésével párosítja, amelyek a felvilágosult életvitel gátjai, mint a nemzeti és vallási gyűlölködés és a nyelvi tarkaság. Funkcionális szemlélete, amely a néprajzban majd csak a 20. században válik uralkodóvá, a gyakorlat felé vezeti. Az ésszerűség nyilvánvalóságába vetett hittől fűtötten, a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt elvágólag kívánja átrendezni ezt a világot az ideális faluról felvázolt tervezetében, mondhatni a tudományos társadalomtervezés igényével.

Berzeviczy történelmi bevezetővel tér rá a korabeli viszonyok taglalására. Alapos számításokkal mutatja be az egésztelkes jobbágy vagyoni helyzetét, tisztában van a fél- és negyedtelkesek, valamint a zsellérek ettől eltérő adottságaival. Megvilágítja a jobbágyokat sújtó járadékok és adók egész rendszerét, ő állapítja meg, hogy a Magyarország népességének 1/20 részét képező nemesség a földterület 16/20-ának birtokában nem adózik, és a mindössze 4/20-dal rendelkező túlnyomó többség fizet minden adót. A paraszti természet és mentalitás jellemző vonásait nem a hagyományokból, hanem két tényezőből vezeti le: egyik „a súlyos és mindig egyforma munka”, másik a függő helyzet, amely „… a parasztot az állami osztályrend láncolatában az utolsó láncszemmé teszi, amely mindenkinek alá van rendelve, és őt a megvetés sokszor, az elnyomatás gyakran, az alárendeltség mindig sújtja” (Berzeviczy G. 1806: 395–396). Ezért tud a parasztember keveset, de azt tapasztalatból és alaposan, ezért körültekintő, ezért becsüli le mások nem tapasztalati jellegű tudását, és nem tiszteli a felette állókat, bizalmatlan irántuk, miként a hatóságok iránt is, még ha újításokat vezetnek is be. Segítséget az uralkodótól remél. Lelkületét a közösség formálja, amelyben él, annak jellegétől függően válik szorgalmassá és emberiessé vagy tolvajjá és nyakassá. Berzeviczy látja a gazdag paraszt és a zsellér gondolkodásának és viselkedésének különbségét, viszonyuk egyenlőtlenségét, amit az idealizálás legcsekélyebb jele nélkül ír le. Az állapotok javulását a vagyonosodástól és a jó erkölcsök meghonosításától várja, korántsem radikális programot hirdetve. Észleletei és a magyarázat módja a mai amerikai kulturális antropológusoknak a paraszti értékrendről adott elemzései mellé állíthatók (Foster, G. M. 1965), és csak sajnálni lehet, hogy könyvét az értékrend hazai kutatói eddig nem méltatták figyelemre.

Tessedik és a közgazdaságtanban széleskörűen tájékozott Berzeviczy (Horváth R. 1964) művei olyan korszakban születtek, amikor a feudális viszonyokat még őrző európai kontinensen kérdésessé vált egy ilyen termelési mód hatékonysága. A fiziokrata közgazdászok egy a polgári tulajdonon alapuló mezőgazdaság mellett tették le a voksukat, és a fennálló viszonyok átalakítását felvilágosult uralkodóktól remélték {8-33.} (Mátyás A. 1963: 41–42). A változást azonban a francia forradalom hozta meg, és ezt követően Poroszországtól keletre nem akadtak reformer uralkodók a 19. század első felében. A gazdaság feudális korlátai felszámolásának szükségességét csak egy emberöltővel később fogalmazta meg újra, de minden gazdálkodóra, a társadalom egészére tekintettel Széchenyi István, amikor már Tessedik és Berzeviczy művei jórészt feledésbe merültek. Időközben a konzervatív rend Európája kedvező feltételeket nyújtott a kontinens északnyugati részéből kiinduló ipari forradalom széles körű kibontakozásához és a kapitalista világrend kiépítéséhez (Polányi K. 1944). Ezalatt Kelet-Közép-Európában konzerválódtak a feudális viszonyok, még jobban elmélyítve és elnyújtva a társadalmi és kulturális megosztottságot, a táji tagoltságot, kihatva a kapitalista munkamegosztás rendszerébe való betagozódás módjára, és ezzel a megszűnésük utáni időkre, még a 20. századba átnyúlóan is tartósítva a „parasztkérdést”.

A francia forradalom sikerének azonban volt egy másik hatása is. Az eltiprására törekvőkkel szemben egységbe fogta a nemzetet, majd Napóleon hódító hadjáratai Európa többi részén járultak hozzá a 18. században felmerült, de most aktuálpolitikai jelentőséget kapott nemzeti eszme-eszmény felerősödéséhez.

Ilyen történelmi feltételek mellett zajlott le a társadalomtudományok önállósulása Magyarországon, ahol a néprajzban – mint Európában a Rajnától keletre másutt is – az etnikus és kulturális különbségek feltárása került előtérbe, mintegy a nemzetté formálódás velejárójaként, míg az Európán kívüli térségek kutatóit, akiknek többsége a gazdasági és társadalmi fejlődés élmezőnyét képviselő államokból került ki, az emberi társadalom alakulásának nagy kérdései kezdték foglalkoztatni.

Magyarország lakosságának etnikai összetételéről és az egyes etnikumok (nemzetek) jellemző vonásairól a nemzeti ébredés szolgálói és a bécsi udvar egyaránt többet akartak tudni. Utóbbi nem azért, mintha a nemzeti eszmével rokonszenvezett volna, végtére is a nemzet fogalma túlságosan jakobinus ízű volt (Lefebvre, G. 1975: 28), hanem reálpolitikai megfontolásokból. Közös vonása az első ilyen munkáknak az is, hogy a nemzeti jellegzetességeket adottságnak vették, miként az antropológiai sajátosságokat, nem kerestek kapcsolatot közöttük és a társadalmi viszonyok között. A nemzetet mintegy organizmusnak fogták fel, amely „nata est, non facta”, mint az ismeretlen S. mester írta 1817-ben, szemben a néppel, amelynek tagjait külső hatalom egyesítette, ezért „… a társaságnak minden következő modificatioja s kimíveltetése tsak ebből a kútfőből származott” (idézi Bartucz L. 1936: 11–12). A nemzeti jelleg tehát, ebben a megközelítésben, aligha társadalmi stúdium. Nem változtat a helyzeten az sem, amikor a nyelv kerül előtérbe mint karakterhordozó tényező (Guzmics I. 1822), majd ezenfelül Edvi Illés Pál (1835: 52) még a szokásokban és az „intézetekben”, hazájában és terményeiben kívánja megtalálni azt, ami csak a magyarra jellemző, vagyis az etnikus specifikumot. Joggal sorolja Tálasi István (1979/1980: 52) a nemzeti jelleg leírási kísérleteit a néprajz „kulturális” vonulatába. Vonatkoztatható ez Csaplovics János naiv és megalapozatlan, nemzeteket jellemző megállapításaira is, de nem etnikai statisztikáira (1822), amelyek készítése a néprajzi monográfiák elengedhetetlen része lett (pl. Jankó J. 1892: 2–4; 1902: III. fej.). A nemzeti jelleget taglaló írásoknál sokkal megbízhatóbb, valóban felfedezésszámba menő adatok találhatók a reformkori népéletleírásokban, amelyek a táji különbségeket {8-34.} igyekeztek kiemelni. Így a jórészt önellátó nagycsalád bemutatása az Őrségből, Göcsejből (Paládi-Kovács 1985: 39–40, 62–63), vagy a piacozó nagycsaládé Baranyából, amely egyúttal a szerb nagycsaláddal való összehasonlításra is módot nyújtott (Hölbling M. 1845).

Sajátosan társadalomnéprajzi, bár a történettudomány által mindig magáénak tudott feladat lehetett volna az etnikum mint társadalmi alakulat kiformálódásának és történeti módosulásainak a feldolgozása. Erre azonban csak jóval később Hunfalvy Pál (1876) vállalkozott. Ennek a lépésnek azonban fontos előzményei voltak.

Egyik, hogy a reformkorban ismét feltámadt az átfogóbb társadalomelméleti megalapozottság iránti igény, a hazaitól eltérő társadalmi berendezkedés és politikai eszmények megismerésének vágya. Maga Hunfalvy merkantilista, fiziokrata közgazdasági nézetekre és a skót felvilágosodás filozófusainak írásaira egyaránt támaszkodva kísérli meg „Országgazdászati tájékozás” című, 1847-ben megjelent tanulmányában egy gazdasági alapozottságú embertudomány alapjait megvetni, utóbbiakat követve a gazdálkodási típusok és ezzel a társadalmi haladás szakaszainak meghatározásában. Ebből az evolucionizmus felé mutató (Sárkány M. 1991: 112–113) általános nézőpontból jut el a későbbiekben a nemzeti egyedi kiemelt szerepének a hangsúlyozásához (Zsigmond G. 1974: 17–24; 1977: 207–230).

A másik, hogy Reguly nyugat-szibériai útjával kezdetét veszi a magyar etnológiának az a nagy korszaka, amelyben a finnugor és a török nyelvű népek körében végzett nyelvészeti és néprajzi gyűjtőmunka összefonódik a magyar anyag kutatásával és a magyar etnogenezis végleges tisztázásával. Ennek a munkának Hunfalvy maga is részese. Feldolgozza és kiadja Reguly gyűjtését (Hunfalvy P. 1864), harcosa a kor nagy tudományos vitájának, az „ugor-török” háborúnak, amely végső fokon gazdagította a magyar nyelvtudományt, történettudományt és néprajzot. Összehasonlító nyelvészeti és etnikumtörténeti kutatásainak betetőzéseként született meg a „Magyarország ethnographiája” (1876).

Hunfalvynak ez a munkája gyökeresen eltérő szemlélettel íródott, mint a század eleji, nemzeti jellegnek szentelt tanulmányok. Napjainkban avíttnak ható terminológiát használ: a görög etnosz szót néppel és nemzettel egyaránt fordítja, népen az ország minden lakóját, nemzeten az ezen belül található nyelvi csoportokat érti, és e szóhasználattal tudatosan tér el a politikai nemzet (natio) elfogadott kategóriájától. Ez az avítt szóhasználat azonban ma is visszhangzó elképzelést közvetít: a nemzet nem csupán nyelve, hanem „hite és társadalmi szerkezete által” is lesz, állapítja meg. Nem csupán származás, hanem „hozzáragaszkodás” útján is szaporodik, és aki erről megfeledkezik, „az nem ismeri a nemzetek életét” – írja. Legeredetibb megnyilatkozásai a hit és a vallás, amelyek az embert nevelik. Az egy nyelvet beszélők, az egy hitet vallók életviszonyai társadalmi szerkezetet szülnek, és még ha ez a szerkezet, ma úgy mondanánk, etnoszociális szervezet (Bromlej, J. V. 1971), módosul is vagy más szerkezet alá rendelődik, a nemzet megmarad, míg nyelvét őrzi (Hunfalvy P. 1876: 47–50). Nem más ez, mint a modern etnikumelmélet fő vonásainak összegzése dióhéjban (Sárkány M. 1980b: 47–51). Ezzel az elgondolással írja le a magyar etnikum létrejöttét és alakulását a történelem folyamán, kitérve mindazon népekre, amelyek beleolvadtak vagy vele élnek együtt a Kárpát-medencében. Adatait a nyelv és a történeti források szolgáltatják, módszere a történészé, szemléletének meghatározója {8-35.} az előítéletektől való mentesség (Zsigmond G. 1977: 239–245). Teljesítményéről meg is állapítja Várkonyi Ágnes (1973: II. 373), hogy „a korszak legjobb társadalomtörténeti összefoglalója”.

Hunfalvy módszerességéhez képest a nyelvi tények és az adatok nem eléggé történeti értékelése miatt visszalépést jelentett a török népek körében sok terepmunkát végzett és etnográfiájukat is összefoglaló Vámbéry Ármin (1885) kísérlete, hogy bebizonyítsa: a magyarok eredetileg török nyelvű nép voltak (Vámbéry 1882; 1895). Az etnikum egész történetének végigkísérése azonban olyannyira grandiózus feladatnak bizonyult, hogy a néprajzban nem is akadt vállalkozó rá. Újabb összegezésre történész is csak majd két emberöltővel ezelőtt vette a bátorságot (Szabó István 1941a). Pedig az etnikumformálódás legújabb szakasza már a néprajzi kutatásokkal párhuzamosan folyik, és a részletek feldolgozásában sincs hiány (Ortutay Gy. 1947; Népi Kultúra – Népi Társadalom 7. [1973]). Az utolsó korszak folyamatainak áttekintését mégis egy szociográfus írónak köszönhetjük (Albert G. 1983).

Általános társadalomelméleti érdeklődés, etnológiai tudás és a magyar anyag feldolgozásának igénye kivételes találkozásából fakadt Hunfalvy teljesítménye. A társadalmi és a kulturális fejlődés nagy kérdéseinek taglalása az etnológiai irodalom alapján ezt követően elszakadt a magyar kutatásoktól, legfeljebb a hátterükben tételezhetjük fel az evolúció általános tételeinek elfogadását, egy olyan társadalomfelfogást, amely kitüntető szerepet tulajdonít a munkának (Herman O. 1887: I. 68), és a „népjellemet” az életformából magyarázza (Herman O. 1902: 147). Pedig Beöthy Leó (1882) a politikai szervezet evolúcióját alaposabban és lényegre törőbben dolgozta ki, mint a kortárs etnológia külföldön. A hozzá nem mérhető felkészültségű Lánczy Gyula (1881) azért tisztes munkát publikált a faluközösség eredetéről, majd a 20. század elején Somló Bódog (1909) ismét maradandó értékű és a nemzetközi etnológiában számon tartott tanulmányt írt a javak cseréjéről az őstársadalmakban. Ezek a művek azonban jó ideig nem kaptak visszhangot a magyar néprajzi kutatásokban, feltehetően a magyar vonatkozások hiánya miatt (Zsigmond G. 1974: 156; Sárkány M. 1977).

Volt viszont hatása az általános etnológiának a magyar néprajz professzionalizálódásán keresztül. A korábban meginduló folklorisztikai oktatás mellett a budapesti egyetemen 1873-tól teret nyert az etnológia, amelyről képet kapunk Hunfalvy János 1876/77-es előadásainak lejegyzéséből (Hunfalvy J. 1995), majd az 1881-ben alapított embertani tanszéken Török Aurél tartott, sajnos, tartalmilag nem ismert, etnológiai előadásokat (Papp J. 1985: 70–72). Sozan (1977: 202–217) úgy látja, hogy elsősorban Török oktatói és tudományszervező munkája következtében felmerült a múlt század végén egy az amerikaihoz hasonló, átfogó antropológiai tudomány kiformálódása, amelyben jelen lehetett a társadalmi szerveződés kutatása is. A tanítványok témaválasztásaiból legalábbis erre következtethetünk, mert Pápai Károly (1891) mintaszerű leírást közölt a vogul házasságról és Jankó János hazai kutatásai is tükrözik a társadalmi jelenségek iránti érdeklődését. Első nagyobb, Kalotaszegről írott monográfiájában a nyelvész és a természettudós aprólékos munkamódszerével gyűjtötte össze a családok adatait, hogy ebből a népmozgásokra következtessen (Jankó J. 1892: 104–126). Beszámolt a sokác nagycsaládról (Jankó J. 1896); a Balaton melléki lakosságot leíró monográfiának pedig egyik kiemelkedő fejezete a demográfiai {8-36.} viszonyok és a népesség-összetétel alakulásának kinyomozása és feldolgozása, a birtokaprózódással magyarázott egyke erkölcsi hatásának leírása (Jankó J. 1902: III. fej. és 392–393).

Savignytől (1814) Maine-en (1861) át Vinogradoffig (1920) hosszú a sora továbbá azoknak a jogász-etnológusoknak, illetve antropológusoknak, akik az általános etnológia fejlődésében nagy szerepet játszottak, és akiknek az eszméi hatást gyakoroltak a magyar jogtörténeti – és a néprajzi vizsgálatokkal szükségképpen érintkező – kutatásokra, amennyiben a család, a rokonság, az öröklés és a politikai szerveződés kérdéseit érintették (Fél E. 1948: 8–10). Ebből a háttérből született meg a délszláv házközösség, a zadruga legjobb magyar nyelvű feldolgozása (Stassik F. 1900), Mattyasovszky Miklós (1904) széles körű kérdőíves gyűjtésre épített munkája a törzsöröklésről és Baross Jánosé (1905) a parasztbirtok örökléséről és a szétaprózódásról.

Etnológiai tanulmányok, különösen a nyelvrokonoktól gyűjtött anyag ösztönöztek továbbá a magyar rokonsági terminológia egyes sajátosságainak értelmezésére. Nem tudni, hogy Hunfalvy Páltól vagy Reguly Antaltól származik az az észrevétel, hogy „… a’ vogul nyelv a’ rokonsági nevekre nézve sokkal felülmúlja a magyart, mely elfelejti már a különbséget a’ proles carnales = jän = pi = atyafi, és proles uterinae közt, kik még nem rég egytestvérek voltak …’s melly az unoka, mostoha, sógor idegen szókat fogadván el, rég elhányta a’ saját nevezeteket” (Hunfalvy P. 1864: 112), de a rokonság elmélyült tanulmányozójára vall. Tudjuk, hogy Hunfalvy Pál volt az, aki a bécsi amerikai konzul kérésére 1859-ben összeállította a magyar rokonsági terminológiát, amelyet ezután Morgan elemzett (Bodrogi T. 1961: 131). A későbbiekben az etnológiai anyagban járatosabbak egyes terminusokat, mint az öregebbik uram, kisebbik uram, a másik atyám kíséreltek meg megmagyarázni (Fél E. 1948: 5) – hozzátehetjük, tévesen –, és szokásokban fedezték fel a nőrablás emlékét, amelyet a házasság egyik ősi formájának tartottak, összhangban a korabeli nézetekkel (Nagy G. 1894: 274; Munkácsi B. 1894: 275), holott ez az ural-altáji népek körében elterjedt megoldás éppen a menyasszonyváltság megfizetésével történő teljes értékű házasság elkerülésére szolgál, annak kísérőjelensége, és máig is él például a burját-mongolok között (Sárkány M. 1990: 97; Humphrey C. 1983: 55). Az egyéb kulturális jelenségek rögzítése terén is megfigyelhető növekvő szakszerűség, amelynek iskolapéldáját Herman Ottó nyújtotta (1887), tükröződik a nagycsalád-formáció részletekbe menő leírásaiban is (az említett délszláv példákon kívül a palócoktól Istvánffy Gy. 1898; Göcsejből Gönczi F. 1914: 136–141).

Ezek a leírások összhangban álltak az európai néprajz akkori általános céljával, az archaikus kulturális vonások keresésével. Az egykorú falusi létnek azonban lényeges összetevője, és nem csupán kerete volt a tőkés termelési mód terjedése és az áruviszonyok benyomulása az ország legeldugottabb szegletébe is. E viszonyok eluralkodása a 19. század közepétől ugyan gyarapította az országot, de a folyamattal együtt járt a társadalom szerkezetének átalakulása, a munkamegosztásban elfoglalt hely át-, és a múlthoz kötődő életformák leértékelődése is. A világ ipari központjaihoz képest az elsősorban élelmiszer-termelő régióknak, és Magyarország ezek közé tartozott, alárendelt szerepkör jutott, ők képezték az ipari munkaerő tartalékát is (Wolf E. 1982: 387–418). Ugyanilyen eltolódás következett be az Osztrák–Magyar Monarchián, {8-37.} sőt Magyarországon belül. A felemelkedő Budapesthez mint centrumhoz képest egyes régiók a perifériára kerültek. Szembeszökővé vált a létfeltételek eltérése, és a helyzet kihívására adott egyes válaszok felháborodást keltettek. A falu népe ugyanis nem egyszerűen szenvedő alanya volt az eseményeknek, hanem a szembenállás, az alkalmazkodás és az „érdekvédelem” különböző, olykor torz változatait dolgozta ki. Ezek egyike volt a kivándorlás, amelynek méreteire jellemző, hogy századunk első évtizedében az Egyesült Államokba a legtöbb bevándorló az Osztrák–Magyar Monarchiából érkezett (Frank T. 1995: 159; Puskás J. 1982).

A kortárs társadalompolitikai ihletettségű, de már a módszeres társadalomleírás felé elmozduló írások különösen három jelenségre hívták fel a figyelmet.

Egyik az úrbéri viszonyoktól megszabadult földművesek agrárproletárrá válása, akiket a hosszan elhúzódó gazdasági válság 1875 és 1895 között mindjobban elnyomorított, s végül körükben szocialisztikus mozgalmak ütötték fel a fejüket. Különösen feltűnő volt ez a folyamat az Alföld délkeleti részén (Ecseri L. 1898, Milhoffer S. 1898; Rubinek Gy. 1895; Vadnay A. 1900).

A másik jelenség az egyke, amely az árutermelésbe korán bekapcsolódó református birtokos parasztság körében ütötte fel a fejét a 18. században a Sárközben és Baranyában, de a 19. század második felében egyre szélesebb körben terjedt el az úri osztályok gyakorlatát követve (Varga Jenő 1901).

A harmadik a zsidóságnak a tőkés viszonyok elterjesztésében játszott szerepe. Az a tény, hogy a 18. századtól a bevándorolt és különösen a 19. század második felében gyorsan asszimilálódó zsidóság kereskedőként és vállalkozóként viszonylag nagy számban volt jelen az árugazdaság egész rendszerében, azzal járt, hogy a zsidókat „a tőkés, burzsoá, nyugatias városi Magyarországgal azonosították” (Mendelsohn, E. 1983: 92). Magyarországon azonban falun is éltek zsidók, és korántsem vagyonosan. Helyzetükről és a tutajozó-vállalkozó szerepkörről rendkívüli alapossággal számolt be a tiszaeszlári vérvádperben a védő szerepét betöltő Eötvös Károly (1904), akinek a Balaton vidékéről (1899) és a Bakonyról (1908) közölt útirajza is sok néprajzi adalékkal szolgál. Az ő higgadt ábrázolásától eltérően a politikusként is a szélsőségekhez vonzódó Bartha Miklós (1901) a közvélemény felrázásának igényével írta meg irodalmi ízű szociográfiáját a Kárpátaljáról, ahol a kezdetleges kereskedőtőke működésének jellegzetes példáját találta. Műve a tagadhatatlan „szociális beállítottság” (Ortutay Gy. 1937a: 27) miatt kapta meg a tudomány figyelmét, de alkalmas volt arra, hogy másképpen is, az antiszemitizmus igazolásaként olvashassák: a magyar föld (történetesen rutén) népét kiszipolyozó, a nemzeti érzésnek híjával levő zsidó portréjaként, akit eufemisztikusan kazárnak nevez.

Éppen az ilyen munkák vetették fel a tudományos társadalomleírás iránti igényt. Ennek első példáját Magyarországon Le Play nyújtotta, aki 1846-ban a jobbágycsaládokról gyűjtött adatokat, melyeket a feldolgozás során Horváth Mihály kiegészített, és egy öttagú család életviszonyait írta le részletesen. Munkája azonban csak 1903-ban jelent meg először magyarul, és számszerű egzaktsága vonzónak találtatott, ám az újabb kutatás nem tudja azonosítani kutatásainak színhelyét, Hatvan ugyanis, ahol tartózkodott, kizárható (Kovács Á. 1994). A statisztikailag megragadható tények rögzítésével tette megalapozottabbá Mezőpanit gazdasági-társadalmi viszonyairól adott leírását Galgóczy Károly (1871/1970). Hasonló szemlélettel íródtak a Magyar {8-38.} Gazdák szemléjében a századfordulón megjelent, egy-egy falura korlátozódó elemzések. A számszerűség igézetében írják meg szociográfiáikat a Huszadik Század körébe tartozó Bosnyák Béla (1911) és Fényes Samu (1911). Kritikus szemmel közelítenek a faluhoz, és a falusi életformát idejétmúltnak vélik. Elsősorban azt veszik észre, ami hiányzik: a föld, a paraszti tőke, az iskolázás, a szervezettség, a politikai jogok. Amit nem ismernek fel, az a paraszti társadalom belső rendje. A választott példában az egész országot látva a földbirtokról, a jövedelemkülönbségekről és a háztartások bevételeiről és kiadásairól gyűjtött adatokkal támasztják alá azt a már ismert összefüggést, hogy kapcsolat van a nagybirtok és a parasztság elszegényedése között. Érdemük, hogy figyelnek a falusi társadalom rétegzettségére. Az övékénél módszeresebb Braun Róbert Csicsérről (ma Cicir, Románia) írott, kérdőíves gyűjtésen alapuló kismonográfiája (1913), amely előítélet-mentesen számol be a közegészségügyi viszonyokról, a családi életről, az erkölcsökről, a kriminalitásról, a falu társadalmi szerkezetéről és életéről, a falu viszonyulásáról a külvilághoz: az egyházhoz, a megyéhez, az államhoz. Azt is vizsgálja, hogy milyen hatást gyakorol a kivándorlás a falu életére. Az Egyesült Államokban tanult Braun munkája a korabeli hazai szociográfia tetőpontja.

Ezzel lezárul a kezdeményezéseknek az a köre, amelyeket a későbbi törekvések szelektíve a maguk előzményének tekintenek. Eljött a témakör pontosabb körülhatárolásának, a szisztematikus anyagrendezésnek az ideje.