AZ ÉLETTÖRTÉNETEK HASZNA A TÁRSADALOM LEÍRÁSÁBAN

A TIPIKUS ÉS A KIVÉTELES

Ahogy más tudományokban is, a néprajzban is az egyik legalapvetőbb kérdés, mi módon tudunk a sokféle egyedi és egyéni adat sűrűjében eligazodni, mi módon ragadhatók meg típusok. A tipikus megragadása a társadalomtudományokban többé-kevésbé kiforrott módszertanra épül; ennek alapja az, hogy igyekeznek alapvetően homogén, legalább főbb jellemzőikben ismert tényeket rendezni. A történettudományokban a tipikus megragadása nehezebb, mert a vizsgált esetekre időben ható tényezők igen szerteágazók lehetnek, és a típusalkotáshoz szükség lenne a hatások és az összetevők homogenitására is, legalább a minimális összehasonlíthatóság követelményeit tekintetbe véve. A történeti és a társadalomtudományok módszertani eszközeit egyaránt felhasználó néprajz fokozottan nehéz helyzetben van, könnyen egyfajta köztes helyzetben találja magát: egyaránt kritika érheti a társadalomtudományi és a történettudományi típusalkotás módszerei felől. Az a veszély is fennáll, hogy a nehézségektől megriadva néhány (szinte azonosíthatatlan szempont alapján) kiválasztott eset az érvényesség kritériumainak átgondolása nélkül mintegy felemelkedik a típus rangjára. Máskor éppen ellenkezőleg, a jellegzetességek túlságosan is egyéni vagy egyedi színben tűnnek fel, megakadályozva azt, hogy egy településen felismert típust tágabb régióra ki lehessen terjeszteni. Bővebb kifejtés nélkül is azért vetjük fel mindezt, hogy jelezzük azokat a nehézségeket, amelyekkel a paraszti társadalomban leélt és sokféle forrásból, sokféle kutatói érdeklődés nyomán megismert életutak tipizálása során találkozhatunk. Itt kell megemlíteni az irodalmi típusalkotást: ott a megismert élettények gazdag egyedisége az írói intuíció és a teremtő képzelőerő révén (tehetségtől függően) sűrűsödik össze oly módon, hogy a megrajzolt alakokat az olvasó egyszerre érzékelheti megismételhetetlenül egyedinek, ugyanakkor sokatmondóan tipikusnak. Ennek egyik legsikerültebb példáját Móricz Zsigmond {8-772.} A boldog ember c. könyvében találhatjuk, ami másokat is ösztönzött hasonló életrajzi parasztregények megírására.

E fejezetben nem kísérelünk meg egészében „tipikus” paraszti vagy falusi életutakat bemutatni, mert a fentiek (meg az előmunkálatok hiánya) miatt ilyeneket nehéz lenne hitelt érdemlően azonosítani. A „tipikus” attól függően tipikus, hogy milyen társadalmi korra és körre vonatkoztatjuk, és mivel hasonlítjuk össze. (Könnyen meglehet, hogy a legtipikusabbak éppen a senki által soha le nem írt életek voltak.) Az emlékezések maguk többnyire nélkülözik azt a látószöget és távolságot, ami a saját életút társadalmi beágyazottságát illetően eligazító lenne. Olyan élethelyzetekben, amelyek nemzedékeken keresztül százezrek életében voltak igen hasonlóak, nagyon sokféle életmegoldás született. Találhatunk közöttük olyanokat, amelyeket sokan találtak követésre méltónak, de csak keveseknek sikerült valóban követniük, míg másokat a közösség rosszallása kísért – általánosságban tehát elmondható, hogy a legtipikusabb életutaknak is lehettek olyan fordulatai, amelyek mintegy „kilógnak” minden általánosításból, másrészt a leginkább kivételesnek tűnő életutakban is fel lehet fedezni a másokkal közös általános vonásokat.

Az ismert paraszti önéletírók és életrajzukat elbeszélők között sok olyan embert találunk, akiket a maguk nemében kivételes egyéniségeknek kell tartanunk, akik felé szélesebb körből is különleges figyelem irányult. Az egyik első önéletrajzíró, a jászladányi Orosz István (1838–1922) Alföld-szerte ismert búcsúvezető volt a múlt században, tanítóskodott, kántorkodott, ponyvafüzetek egész sorának kiadása fűződik nevéhez, de „egész életében megmaradt igénytelen, istenfélő, úrtisztelő parasztembernek” (Bálint S. 1942). Kardos Jánosra, a Hajdúböszörményben élt számadó csikósra, idős korában festők, újságírók, néprajzkutatók találtak rá; önéletrajzát a harmincas évek értelmiségi pásztorromantikájának hatása alatt írta, s öntudata odáig fokozódott, hogy lovas szoborral ékesített kriptát rendelt magának még életében. Kedvelt néprajzi adatközlők, népművészek egész sorától ismerünk önéletrajzokat: ilyen volt a summásból lett gyári munkás Koós Imre Ostoroson, az énekes- és festőasszony Vankóné Dudás Juli Galgamácsán, a szegényparaszti származású Berényi Andrásné Tarnabodon, az íróvá lett báty földművesnek maradt öccsének szerepéből kilépni szándékozó Tamási Gáspár Farkaslakán, a nyelvjárásban is írni képes Bazsó Lídia (a Feszty-körkép egyik modellje) Martoson, a széki szóbeli hagyomány egyik letéteményese, Győri Klára vagy a Bukovinából Tolnába települt parasztember, Gáspár Simon Antal. Mohácsi Bálintnénak már az apja is néprajzosoknak, értelmiségieknek volt vendéglátója Tiszaroffon. Ezek az emberek természetesen életük hosszú szakaszában élték rétegük hétköznapi életét, miközben felhalmozódott bennük az a többlet, ami alkalmas időben kikívánkozott belőlük (Kardos János 1933; Bálint S. 1942; Koós I. 1960; Vankóné Dudás J. 1983; Berényi A.-né 1975; Sulán B. 1957; Tamási G. 1983; Győri K. 1975; Gáspár Simon A. 1986; Csalog Zs. 1985).

Az elbeszélésekben találunk példát arra is, hogy az emlékező kivételesnek tartja magát, meg arra is, hogy besorolja magát az átlagemberek közé; tudniillik abba az átlagember-kategóriába, amit saját tapasztalatai, az őt ért hatások alapján kialakított magának. E kettő olykor ugyanazon emlékezésen belül együtt is előfordul. Alighanem igaza van bármely önéletrajzíró parasztembernek, amikor saját életét és visszaemlékező tevékenységét a maga nemében kivételesnek tartja. Nemcsak azért, mert {8-773.} számbelileg valóban kisebbségben vannak; azért is, mert semmilyen értelemben nem tekinthetjük természetesnek, átlagosnak azt az intellektuális tevékenységet, amelyik a múltat képes egységben látni és láttatni, akár a legegyszerűbb kronologikus rendbe állítva. Mindezzel együtt, ha olykor kivételesnek is kell tartanunk az ismert életutak leélőit, semmiképpen nem mondhatjuk őket kifejezetten deviánsaknak, akik a paraszti társadalomban peremhelyzetet foglalnak el vagy kivetettek. Ez főként azzal függ össze, hogy életterveikben és törekvéseikben a paraszti élet hagyományai, törvényei, szokásai valóságos életszervező szerepet töltenek be – akár úgy, hogy elfogadják azokat, akár úgy, hogy lázadnak ellene és kitörnek szorító kereteik közül. Nem ritka viszont, hogy az emlékezők magányosnak, kivetettnek érzik magukat, nem egy esetben részben éppen életrajzuk megjelenésének következtében. A mezőkövesdi Gari Margit előrelátóan talán ezt akarta elkerülni, amikor kikötötte, hogy életrajzi és a falut bemutató elbeszélései életében magyarul nem jelenhetnek meg (Fél E.–Hofer T. 1983). Bizonyosnak látszik, hogy a legtöbb paraszti életrajz a jellegzetesen paraszti életformából és/vagy mentalitásból való kilépés után vagy közben születhetett meg, és vagy a megszépítő messzeség, vagy a hátrahagyott sok keserűség nézőpontján keresztül láttatja a múltat. Amit a parasztságon belüli szocializációról, gyermekkorról, érzelmi világról, a konfliktusok és krízishelyzetek kezeléséről az egyéni életutakon keresztül megtudhatunk, döntő többségében olyanoktól tudhatjuk meg, akik paraszti mivoltuktól már eltávolodtak (s e tekintetben voltaképp mindegy az, hogy életmódjukban, társadalmi állásukban is, vagy „csak” gondolkodásmódjukban, törekvéseikben). Érdemes tehát figyelmünket a társadalmi mobilitásnak a paraszti életutakban megragadható vonatkozásai felé fordítanunk.

TÁRSADALMI STABILITÁS ÉS MOBILITÁS AZ ÉLETUTAKBAN

A paraszti mobilitás általános kérdéseivel e kötet más helyein találkozhat az olvasó, ezúttal csak az egyéni életutakban megjelenő oldalaival foglalkozunk. Az élettörténetek természetesen döntően arra a társadalmi átlépésre világítanak rá, amit egy egyén a saját életében bejárt (intragenerációs mobilitás); azonban sok emlékezés tartalmaz családtörténeti vonatkozásokat is, nemegyszer a szülők generációján túl a második-harmadik nemzedékig, vagy a leszármazottak irányában (intergenerációs mobilitás). A legtöbb ismert paraszti életíró szülei-nagyszülei még parasztok, saját gyermekeik viszont már nem parasztként élték/élik életüket. Itt nem is csupán azokra kell gondolni, akik a paraszti életformából az iparosok, a városi munkások, a tisztviselők rétegébe kerültek, vagy éppen értelmiségi és politikusi pályákra léptek (noha ilyen emberek keze alól is igen sok visszaemlékezés került ki), hanem azokra is, akik belül maradtak a parasztságon, de sokféle törekvésük (közte talán életrajzuk megalkotása is) éppen arra irányult, hogy kilépjenek belőle. Voltaképp még Móricz „boldog ember”-ét, Joó Györgyöt is ilyennek tekinthetjük, akitől talán a legtöbbet tudhatjuk meg arról, miféle módon növekedett fel egy szatmári parasztfaluban valaki a századforduló idején a házasságkötésig. Az ő kilépése falujából a budapesti időszaki munkavállalással korán megkezdődött (amiben a fővárosban inaskodó-dolgozó bátyja is segítette), miközben keresete a hagyományos paraszti életformája {8-774.} fenntartását célozta – ám az íróval való céltudatos találkozása már valódi lépés a nagyvilág irányába. Érdekes, hogy némely visszatekintés éppen ott marad abba, ahol a jelentős társadalmi helyzetváltoztatás elbeszélése következhetne – ilyen például az 1887-ben született Berényi Andrásnéé, aki 1962-ben megírt élettörténetében cselédsorára, summáskodására, harmados birtokon való gazdálkodására emlékezett vissza 1945-ig, vagy az íróvá lett Kádár Lajosé (1959), aki pásztor apja melletti gyermekkorát beszélte el könyvében.

A parasztként végigélt életutak közt is számos olyan van, amelyben a nagy társadalmi átlépésre, a felemelkedésre határozott, ámde sikertelen törekvést találunk. Kiskunhalason, Borfoglár-pusztán élt Gyenizse Lajos (1857–1940), aki a harmincas években írta meg emlékezéseit, visszatekintve gyerekkorára, családja alakulására, gazdálkodására. „Tudós” nagygazda volt, szülei 14 évesen vették ki a gimnáziumból, hogy a tanyára küldjék; művelt volt a gazdasági fogalmakban, üzemi kiadásokat, kifizetődést emleget írásában. Fiai is folytatták a gazdasági munkát. Emlékezése hű tükre több évtized paraszti életrendjének, amelyben az élet fő értelme a minden évi, önellátásra szolgáló és piacra vitt termés volt (Gyenizse L. 1977). Kiss Andrásné Kószó Veronika (1885–1946), Kiszomborban (volt Torontál vm.) élt parasztasszony életrajzát egyik (apácává lett) lánya írta meg az egykori elbeszélések és feljegyzések, valamint a fennmaradt levelezések alapján. A 19. század végén kezdődő élettörténet során feltárul egy dél-alföldi parasztcsalád hétköznapi világa, amelyben a köznapi munkán kívül éppoly fontos a vegyes nemzetiségű lakosság kapcsolattartása egymással, mint Máriaradna központi kultikus szerepe. A fiatal lány sikertelen kilépési kísérletet tett: tanulni szeretett volna, hogy apáca lehessen, de anyagi és egészségi gondok miatt ez nem sikerülhetett. 17 évesen férjhez adták egy özvegyemberhez: boldogtalan házasságát súlyosbította, hogy évekre kimentek Amerikába, majd hazatérésük után férje újra kiment, s ő a hátralevő életében voltaképp egyedül nevelte gyermekeit, küszködött öreg szülőkkel, saját magányával (Kiss M. é. n.).

Szembetűnő, hogy milyen gazdagon árnyalt kép rajzolódik ki az életutakból a parasztságon, a falun belüli társadalmi rétegződésről, az átmenetek finom árnyalatairól, valamint arról az ezernyi eszközt használó jelzésrendszerről, amivel a rétegen belüli és a rétegek közötti társadalmi különbségek beszédes kifejezést kaptak. Az előbbi példánál, Móricz Boldog emberénél maradva: belülről nézve milyen keservesen megtapasztalt különbség van a földtelen, csak a két keze munkájára támaszkodó szegénylegény, meg egy-két holdas örökségre számító falubeli lány, vagy egy húsz-harminc holdas szomszéd falubeli gazdalegény között. Koós Imre (1960) szemléletesen érzékelteti a nagybirtokra elszegődött, pajtában háló (de odahaza önálló) summások, meg a nyomorúságos cselédházakban lakó uradalmi cselédek kölcsönös lenézését egymás iránt, valamint azt a fogaskerékszerűen összeilleszkedő hierarchikus rendet, ami a summások és a bérlő vagy uraság között a csendőr, algazda, ispán, intéző, gazdatiszt személyén keresztül felépült. E jelenségeket a paraszti életrajzírók mellett az írók is igen kifejezően szokták ábrázolni. Sinka István például részletesen ír azokról a fájdalmas megaláztatásokról, amelyeket iskolába kerülvén kellett elszenvednie a „cipősök”-től, jobb módú parasztok és iparosok gyerekeitől, akikkel szemben a nincstelen, majdan pásztorságra szegődő kisfiút kétségbe vonhatatlan tudása sem védhette meg (Sinka I. 1942). Az ilyen különbségeket a politikussá lett {8-775.} visszaemlékezők az ideologikusan azonosított „osztályöntudat” kialakulásához vezető első hatások között szokták számon tartani (Hunya I. 1974; Nánási L. 1983). Mindmáig nem született összegzés arról, hogy társadalmilag milyen hatásokkal járt a sok sérelmet elszenvedett társadalmi csoportok kellőképp fel nem dolgozott érzelmi-indulati töltésének legtöbbször félresikerült levezetése.

A valódi társadalmi mobilitást a parasztság körében sok esetben a földrajzi mozgékonyság indította el, máskor csak helyettesítette. Ez sokszor együtt járt az életforma időszakos megváltozásával is. A lányok közelebbi vagy távolabbi városokban vállalt cselédkedése egyaránt vihetett a városi iparoslegénnyel kötött házasság vagy a kalandos züllés irányába, társadalmilag elfogadott célját tekintve viszont az otthon megkötött tisztességes házasság anyagi megalapozásához járult hozzá (Kocsis R. 1987). Gazdalegények is, szegény emberek fiai is elszegődtek fiatal éveikben cselédkedni saját falujukban vagy távolabbi vidékeken nemcsak uradalmakba, nagybirtokokra, hanem parasztbirtokokra is. Amikor Ráduly János az erdélyi Kibéden élt egykori gazdai szolgák életrajzi vallomásait összegyűjtötte, kiderült, hogy milyen sokféle életpályát futottak be a későbbiekben. Emlékeik tele vannak visszafojtott indulatokkal, befelé elsírt könnyekkel, hiszen közülük sokan gyermekéveiket töltötték szolgasorban, miközben hiába igyekeztek dacolni, önállóságukat kivívni. További sorsuk azt mutatja, hogy alávetett helyzetükből – életformájuk gyökeres megváltozása, az időnkénti „felemelkedés” ellenére is – később is alig-alig tudtak kilépni; valamint azt is, hogy a szolgálattal töltött évek és a későbbiek között szakadást éreznek, a szándékaik szerinti szerves folytatás nem a paraszti életből való teljes kilépés, nem a munkássá válás lett volna (mint ahogy lett a későbbiekben) (Ráduly J. 1987). Vannak életpályák, amelyek az egészen korai gyermekkortól kivételes mozgékonyságról árulkodnak: a Gyergyóditróról származott Küsmődi Bálint például már gyermekként elszegődött szolgálni nemcsak a szomszéd faluba, hanem a szomszédos Romániába is, s felnőtt korában is távoli birtokvásárlásokkal, munkák vállalásával próbálkozott, hogy aztán felnőtt fejjel kerüljön szülőföldjétől több száz kilométerre, Budajenőre (Földes L. 1979). Szó sincs tehát arról, hogy akár a feudális, akár a kapitalizmus kori faluban csak a mesterlegények, a vándorkereskedők és a vándorcigányok „mozogtak” volna, a földművesek, az „igazi parasztok” pedig otthon szántottak-vetettek; a kép sokkalta árnyaltabb.

A földrajzi mobilitás egyik legismertebb lehetőségét az időszakos vagy végleges kivándorlás jelenti. Sokak számára a külországi munkavállalás voltaképp a városi cselédkedéssel állt távoli rokonságban: megvetette a hazai boldogulás anyagi alapjait, s lehetővé tette a házra, földre felvett adósságok törlesztését, némi vagyoni gyarapodást. Az Amerikába vagy más országokba kivándoroltak életkörülményeiről igen sok esetben éppen az életrajzi vonatkozású anyag árul el sokat. Némely kivándorlók előszeretettel írtak naplókat, emlékkönyveket (Berta I. 1973; Fejős Z. 1980). Kanadába került magyar kivándorlók kommentált és tanulmánnyal kísért (angolul elmondott) élettörténeteiből Dégh Linda szerkesztett kötetet (1975), amely a maga idején úttörő jelentőségű volt az oral history módszer néprajzi alkalmazásában. A chicagói magyarokról szóló könyvében Fejős Zoltán (1993) több mint nyolcszáz, minden társadalmi rétegbe tartozó amerikai magyar életrajzot is felhasznált. Egy-egy esettanulmány, mint például a Lendva-vidéki magyar kivándorlók nemzedékeiről (Kerecsényi {8-776.} E. 1994), vagy a Szlovákiából Franciaországba indulókról (Mohay T. 1998) szintén az élettörténeti emlékezetre (és a házi irattárakra) építette dokumentációját. Ezek az írások éppúgy, mint a visszaemlékezések (Hoó B. 1963; Skallák I. 1967) többek között arra mutattak rá, hogy milyen nagy szerepet játszanak a külországi elhelyezkedésben a migrációs láncoknak nevezett kapcsolathálók: azok a rokoni, baráti kapcsolatokra épülő ismeretségek, amelyek a nyelvtudás hiányában a tájékozódás és a nélkülözhetetlen munkahelyi elhelyezkedés lehetőségeit biztosították.

A parasztság különböző rétegeiből számos kifelé vezető útra léptek rá sokféle motivációból, s ezek az eltérő településtípusok, vallási hagyományok, nemzetiségi viszonyok és más tényezők következtében nagy változatosságot mutatnak. Az altiszti pályák, a kiskereskedelem, az iparosság, a katonaság, az egyházi pályaválasztás, a hivatalnokká, értelmiségivé, politikussá válás csak néhány az ismertebb lehetőségek közül a már említett földrajzi mobilitás és a kivándorlás mellett. A családi meghatározók közül a szociológus Hanák Katalin azt a különbséget emeli ki, ami a többgyermekes birtokos parasztcsaládokban az első és a következő gyermekek között volt: a vizsgálat szerint az előbbiek négyötöde hagyományosan követte apja foglalkozását, s a kilépés lehetősége inkább a többieknek jutott (Hanák K. 1982: 245.) Néhány jellegzetes példa felvillantása azt érzékeltetheti, hogy az általános tendenciák és az ismert összefüggések mellett az élettörténeti megközelítés milyen sok újat hozhat, főként az egyéni mobilitás belső indítékainak, nehézségeinek, belső válságainak és árának feltárásával.

Erdei Ferenc, akinek a két világháború közötti paraszti társadalomalakulásról a maga korában a legátfogóbb képe volt, a Makó társadalomrajzáról írott (és csak halála után közölt) tanulmányában egy parasztcsalád négy nemzedékében mutatta meg a társadalmi mobilitást: az első nemzedék patriarchális nagycsaládjából kikerült fiú a második nemzedékben egy jól működő paraszt kiscsalád feje lesz; a harmadik nemzedék tagjai kivétel nélkül mind elhagyták a földműves pályákat, hogy aztán gyerekeiket szakiskolákba juttassák tovább (Erdei F. 1984: 383–386). Ez a modell azt sugallja, hogy igazi társadalmi átlépésekre főként a nemzedékváltások adtak alkalmat: a szülői aspirációk gyakorta a gyermekekben váltak valóra.

Az „őstehetségek” felfedezése a húszas években azokra a falusi, paraszti sorban élő alkotókra irányította a figyelmet, akik a maguk ösztönös módján képben, szoborban, versben, prózában adtak kifejezést világlátásuknak; így vált például az 1923-as első kiállítása után az elsők között ismertté Benedek Péter uszódi parasztfestő (1889–1984) és igen sokan mások. Ekkoriban váltak elismertekké azok is, akiket később népművészekként tartottak számon: Kis Jankó Bori (1876–1954) Mezőkövesden, aki már az első világháború előtt aktív volt a népművészet propagálásában, s aki később városi polgári szükségletre éppúgy rajzolt, mint a saját falujabelieknek. „Népművészet Mestere” címet megalapításától, 1953-tól több száz embernek adtak; közülük minden bizonnyal több tucatra rúg azok száma, akik számára a széles nyilvánosság elé lépésen túl a népművészeti tevékenység a kiemelkedés lehetőségét is jelentette. Tehetséges népművész alkotók munkásságát monográfiák ismertették, kiállításokon rendszeresen jelentkeztek. Velük kapcsolatban igen érdekes további kutatások tisztázhatnának egy sor fontos kérdést az életpálya, a művészi tudatosság, a közönséggel és a közösséggel való kapcsolat területein (Bánszky P. [szerk.] 1990; {8-777.} Molnár L. 1961; Domanovszky Gy. 1983; Voigt V. 1991). Effajta felfedezésekre még nemrégiben is sor került: 1971-ben találtak rá Salgótarján közepén, a cigánynegyedben egy akkor már évek óta alkotó idős festőre, Balázs Jánosra, akinek képei hamarosan bejárták a világot, és aki versek mellett (biztatásra) önéletrajzát is megírta (Balázs J. 1977). A hirtelen felfedezettek között is voltak olyanok, akik a reflektorfénybe kerülés után tovább élték hétköznapi paraszti életüket, mint például a bakonyszentkirályi parasztember, Nagy Bálint, akinek 1936-ban verseskötete jelent meg (Nagy Bálint 1990).

Amikor az ötvenes évek végén az első életrajzi visszaemlékezéseket tartalmazó kötetek megjelentek, ezek faluról városba került munkásoknak a visszaemlékezéseit tartalmazták. A Malteroslányok (Pogány M.–Rádics J. 1958) 1955–1956-ban fővárosi építőmunkás-szállásokon felvett, megszerkesztett életrajzi beszélgetéseket tartalmaz. E riportok annak a nagy váltásnak a körülményeire és motivációira világítanak rá, amit a fővárosba került falusi lányok-asszonyok megtettek. „Nagy részük csak keresni akar, megszedni magát, megvásárolni a kelengyét, edényeket, a szükséges bútort is esetleg, aztán vissza a faluba. Más részük a falusi élet kivetettje: megesett lányok, elvált menyecskék, a többnyire céltalanul ide-oda hányódók. Harmadik részük céltudatosan, szakmatanulás, továbbtájékozódás kedvéért vállalja ezt a nehéz munkát.” Dobos Ilona a nagyipari várossá épülő, akkori nevén Sztálinvárosban (Dunaújváros) töltötte az ötvenes évek első felét, ahol ugyancsak a falvakról bekerült egykori földművesek tették ki a munkások jó részét. A lassanként újként felismert folklór műfaj, az igaz történet közkedveltségét látva a szerző jó elbeszélőket kért meg, hogy mondják el egész életüket, s Szegény ember vízzel főz c. könyvében (1958) öt élettörténetet szerkesztett kötetté. A 65 éves Rideg Gergely azelőtt Kalocsa környékén volt cseléd, az 55 éves Varjú Sándorné somogyi parasztcsaládból származott, két sikertelen házasság után maradt özvegyen. A szerző később Áldozatok címmel adott ki könyvet, amelyben somogyi mesélőjének, egy cigányzenésznek és másoknak állít emléket élettörténeteik leírásával (Dobos I. 1981). Néprajzi iskolázottságára és több éves exportcsomagolói életformájának tapasztalataira alapozva egy fővárosi munkásbrigád (köztük több falusi származású férfi) hétköznapjairól írt sikeres szociográfiát László-Bencsik Sándor (1973), amelyben élettörténeteiket is részletesen végigkövette.

Paraszti környezetükből sokfelé kilépett életpályákat tartalmaz a Pillich László és Vetési László által összeállított Leírtam életem c. könyv (1987), valamint a csíkszeredai KAM-Regionális Kutatások Központja munkatársai által összeállított interjúkötet. Utóbbiak között található olyan ember, aki a katonaság alatt elsajátított szakmája révén lépett ki a falujából, és lett a szocialista szektorban dolgozó, magasan kvalifikált, olykor politikai tevékenységet is vállaló, első generációs szakmunkás; más alkalmazott lett városi nagyvállalatoknál vagy tanító kis falvakban. Közös jellemzőjük, hogy – ahogy egyikük mondja – „állandóan lavírozni kellett”, annak érdekében, hogy a „Kis Világban helyükre kerüljenek a Nagy Világ által megmozgatott dolgok és kapcsolatok” (Bodó J.–Oláh S. 1996: 4).

A politikai elitbe kerültek közül (leszámítva az e téren úttörő Táncsics Mihály Életpályám c. könyvét) sokáig a „haladást”, a szocializmust építők, ahhoz lojálisak álltak a figyelem előterében; földmunkásból lett politikusok, mozgalmi aktivisták {8-778.} erősen ideologikusan megfogalmazott életrajzai (Dobi I. 1962; Varga Lajos 1978). Az utóbbi időben megjelent munkák megmutatnak valamit más utakból is: a kisgazdapárti képviselők, valamint a népi mozgalom elitjének életrajzi lexikonában vázolt paraszti életutak azt tanúsítják, hogy mennyire kacskaringós, váratlan fordulatokkal tarkított életutakat jártak be azok, akik közéleti elkötelezettségre vállalkoztak (Vida I.–Vörös V. 1991; Benkő P. 1996).

TÖRTÉNELMI FORDULATOK ÉS ÉLETUTAK

A régi falusi élet állandóságának minden látszata ellenére az ismert életutak többsége azt mutatja, hogy jó kétszáz éve vagy még hosszabb ideje szinte minden generáció átélt a saját életében olyan politikai, gazdasági vagy társadalmi változásokat, amelyek akár akarták, akár nem, erős lenyomatot hagytak az egyéni életvezetésen, a törekvések perspektíváin. Ezek között különösen is kiemelkedik három: az 1848–1849-es szabadságharc, majd a jobbágyfelszabadítás; az első világháború, a forradalmak és az ország területének kétharmados csökkenése; végül a második világháború, majd a mezőgazdaság két hullámban lezajlott kollektivizálása. A hirtelen, mondhatni drasztikus átalakulások mellett békésebb évtizedek is visszafordíthatatlan természeti, gazdasági átalakulásokat hoztak: a 19. század második felében megemlíthetjük a legelők feltörését, a vasúthálózat kiépülését, az ármentesítést és belvízlecsapolást, a fokozódó urbanizációt, főként a főváros esetében, a modern pénzügyi és jogi rendszer kialakítását, a kötelező népoktatás bevezetését vagy az 1873-as kolerajárványt, a szőlőpusztulást a század végén; a két világháború között paraszti körben is elterjedt a gépek használata, politikai szervezetek alakultak, kiterjedt a falusi és tanyai iskoláztatás, évekig tartó gazdasági válság vetette vissza az egész világgazdaságot, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Mindehhez természetesen a regionális és a helyi körülmények messzemenően hozzátették alakító erejüket, s ezek erőterében az életutaknak (ahogy már utaltunk rá) szinte beláthatatlan sokfélesége alakult ki – természetesen generációs helyzettől, közös nemzedéki tapasztalatoktól is függően (amik olykor nemcsak szülők–gyermekek–unokák között, hanem néhány évnyi különbséggel születettek között is különbséget teremtettek).

Az első világháború éveiben parasztemberek tömegesen kerültek távol szülőföldjüktől, szenvedéssel, gyásszal teli kapcsolatokba idegen országokkal a harctereken; vagy az újonnan megalakult és megnövekedett országokkal, szülőföldjük új államhatalmi berendezkedésével, valamint a legszorosabb sorsközösségbe a felsőbb társadalmi rétegek sok-sok tagjával. A fronton vagy az évekig tartó fogságban, a forradalmak közben sok, általánosan érvényesnek hitt norma megingását kellett megtapasztalni, és közben életben, talpon maradni. A merőben új „tapasztalatok” között a harctérieken és forradalmiakon túl ott voltak például a cseh börtönök, a romániai internálások is. Falvakon, de családokon belül is bizonyos értelemben éles korosztályi-nemzedéki határ kialakulásához vezetett az, hogy valaki részt vett-e a háborúban vagy sem (például Tamási Áron igen, néhány évvel fiatalabb testvére, Gáspár már nem, lásd Tamási Á. 1972; Tamási G. 1983). Az első világháborúval és a forradalmakkal kapcsolatos katonaemlékek a falvakban alighanem évtizedeken keresztül a {8-779.} leggyakrabban elmesélt történetek voltak, s úgy tűnik, ez volt az utolsó olyan történelmi esemény, amelynek a népi „feldolgozásai” még folklorisztikus formában születtek meg. Ugyanakkor írott formában is igen sok emlékezést ismerünk, akár életrajzba ágyazottan, akár önállóan. A sok lehetséges példa közül itt csak Dombi Kiss Imre hódmezővásárhelyi parasztembert említjük. A tanyán gazdálkodó férfi háromgyermekes apaként került a háborúba, s valószínűleg ottani naplóit is felhasználva utólag írta meg visszaemlékezéseit. Szenti Tibor jellemzése szerint „adat- és tényszerű haditudósító, vagy a paraszti számadást vezető jellegzetes szűkszavúság és dokumentáló pontosság jellemzi. Ugyanakkor útleírása, egész ’pokoljárása’ élményszerű és izgalmas” (Dombi Kiss I. 1983: 27). Az egyik legsokatmondóbb beszámoló e tekintetben is talán az író Veres Péter Számadás c. könyvében található (1948). Az otthon maradt családok élete a férfiak erejének hiányában jelentősen megnehezedett, sokféle kényszermegoldás vált a hétköznapok részévé: nemcsak technikai értelemben (ekkortól vált rendszeressé például szegény emberek között a tehén igázása), hanem a munkamegosztás és a munkaszervezet tekintetében is. Az asszonyok, gyermekek, öregek életének mindennapos kísérője lett a szorongás, a félelem: mi lesz velük, ha a katonák nem térnek haza. Sok család maradt csonkán, sok családban haláleset nélkül is felbomlottak házasságok, az újraházasodásokat olykor vagyoni perek követték, a pénzromlás következtében pedig tömegek szegényedtek el egyik napról a másikra. Mindezt aligha ellensúlyozhatták a látványos vitézi kitüntetések, kormányzói kézfogások és díszes emlékalbumok (Tamás K.–Sófalviné Tamás M. 1990).

A legnagyobb mérvű életformaváltások természetesen a második világháború után következtek be, amikor tömegessé lett a falusiak városba áramlása és a kollektivizálást követően megszakadt az az évszázadokon keresztül eltéphetetlennek mutatkozó kapcsolat, ami a parasztokat a földhöz, a cselédeket uraikhoz, egyik nemzedéket a következőhöz fűzte. Az ekkor felnőtt és fiatal két nemzedék életútjában zajlottak le minden bizonnyal a magyar történelem legnagyobb mérvű változásai tömeges méretekben. A meglehetősen torzító riportszerű beszámolók, illetve a néprajziak mellett a történeti és szociológiai vizsgálatok révén a folyamatok fő tényei és vonásai ismertek ugyan, de az, hogy az átélt változások milyen finom átmeneteken keresztül érvényesülnek és mi módon élték át őket a résztvevők, jobbára az életrajzi emlékezésekből derül ki. Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy se szeri, se száma azoknak az ismert életutaknak, amelyek a századunk negyvenes-hatvanas évei között lejátszódott nagy társadalmi átrendeződés hatásai alatt alakultak.

Uradalmi cseléd volt az 1913-ban született Repka János, aki hetvenéves kora körül fogott emlékei papírra vetéséhez. Élete első évtizedeit Békés megyei falvakban és uradalmi pusztákon töltötte, s ekkor a felemelkedést az jelentette számára, hogy kocsis lett, majd kubikos, hogy majd haszonbéres tanyát vegyen ki, ahonnan 1943-ban katonának vonult be. Az igazi fordulatot 1945 hozta meg, amikor földet kapott, hogy azzal nemsokára belépjen a tsz-be, ahol elnökhelyettessé választották. 1956–1960 között újra önálló gazda, majd ismét tsz-tag, hatvanévesen pedig a tanyáról beköltözött Orosházára (Repka J. 1989). A versegi parasztasszony, Martonné Homok Erzsébet, aki hasonló utat járt be, a hatvanas években kezdett sokat írni. Családtörténeti és élettörténeti könyveiben vissza-visszatérő motívum a régmúlt világgal {8-780.} szemben a termelőszövetkezetbe tömörült parasztság haladottabb életformájának dicsérete, természetesen a valósághűség érdekében olykor óvatos kritikai megjegyzésekkel fűszerezve (Martonné Homok E. 1965; 1983).

Az átélt történelmi forduló és a társadalmi emelkedés adta meg a „közös nevezőjét” annak a huszonöt emlékírónak, akik az Életünk – történelem c. kötetben szerepelnek, s akik annak idején a Szabad Föld pályázatára küldték el munkájukat (Bajor Nagy E. [szerk.] 1978). A „szalonképes” emlékek mellett ebben a kötetben már a szovjet hadifogságról, hortobágyi kitelepítésről, s más, nagyközönség elé csak tíz-tizenöt évvel később került témákról is szó eshetett. Az Életsorsok Zsombón (1982) c. füzetbe összegyűjtött életrajzi beszélgetések az előszót író Niedermüller Péter szerint a közösségi életmód egyéni megvalósulásának hű lenyomatai; erős társadalmi érzékenység jellemzi őket, s az egyéni sorsokhoz kötődő történetek laza füzére hangsúlyozottan nem a hagyományos paraszti élethez kötődik. Így eshetett részletesen szó például oroszországi kényszermunkáról, 1956-ról és azokról az igen változatos foglalkozásváltásokról, amelyeket a negyvenes-hetvenes években a zsombóiak megéltek.

A szlovákiai magyarok második világháborút követő jogfosztottságát, majd a csehországi munkahelyekre történt deportálását eleveníti fel egy névtelenül közölt, a szlovákiai Lévárton (volt Gömör m.) élt parasztember visszaemlékezése (Ujváry Z. 1991). Az 1902-ben született emlékezőnek paraszti fazekasmester volt az apja, ő maga is gazdálkodott és férfiként élte át azt a történelmi megrázkódtatást, ami öregkorában elmondott visszaemlékezésének magvát alkotja. Mészáros Sándor (1987) a bukovinai Szőts Ferenc elbeszélése alapján írta meg nemcsak egy ember, hanem azon keresztül egy népcsoport történetét, azt a sokakkal közös áttelepülést és menekülést, beilleszkedést és különállást, önálló gazdálkodást és tsz-szervezést, amit a bukovinai székelyek éltek át századunkban, különösen a negyvenes-ötvenes években.

Történelmi krízishelyzet volt az ötvenes évek kuláküldözése is, amit országszerte több tízezer nagy tapasztalatú birtokos paraszt szenvedett meg. Egy tótkomlósi gazda e korban született dokumentumait közölte, kommentálta és elemezte Závada Pál (1986), és egészen aprólékos bepillantást engedett azokba a módozatokba, ahogy nagyapja megpróbálta átvészelni a megpróbáltatásokat. Nagy Varga Vera Cegléden arra a kérdésre keresett választ, hogy az alkalmazkodásnak, a kitérésnek és a szembenállásnak milyen lehetőségeit használták ki a „kulákváros”-sá nyilvánított település parasztgazdái az ötvenes években. A közvetlen érintetteken kívül leszármazottaiktól, rokonaiktól is igyekezett adatokhoz jutni nemcsak az élettörténetekkel, hanem a túlélés egyéb tényezőivel, a társadalmi kapcsolatok szövevényes hálózatával kapcsolatban is. Következtetése szerint az egykor kulákká nyilvánított gazdákra az jellemző, hogy Ceglédet munkavállalás céljából csak kényszerűségből és csak rövid időre hagyták el. Az otthoni környezet biztosította ugyanis a helyi rokoni kapcsolatok kiaknázásának előnyeit, amelyeknek hiánya érzékenyen érintette az amúgy is nehéz helyzetben levőket (Nagy Varga V. 1995). Alapos kutatások hiányában (amiben némiképp közrejátszhatott az is, hogy a kuláküldözés lezárultával még évtizedekig gyanús társadalmi csoportnak számítottak az egykori polgárosuló nagygazdák) a részletekről nem sokat tudhatunk; bizonyos, hogy sokak életútjában vezetett lesüllyedéshez, {8-781.} deklasszálódáshoz, olykor proletarizálódáshoz a szorító társadalmi kényszer. Mások időleges kitérők után igyekeztek saját életükben talpra állni, még inkább gyermekeik (nem könnyű) iskoláztatása révén behozni az elszenvedett hátrányokat; néhány kutatás eredményei arra mutatnak, hogy gyermekeik felemelkedésének segítésében sikeresebbek voltak, mint szegényparaszti származású társaik (Andorka R. 1991).

A paraszti nemzedékek közül minden jel szerint a 19. század utolsó másfél évtizedében született volt az, amelyikből a legváltozatosabb irányba szóródtak szét. Talán az utolsó olyan generáció volt ez, amelyiknek egy része még teljes életét parasztként élte le: a szülők nemzedéke még emlékezett a jobbágyvilágra, de jórészt már nem élt benne; fiatalon vett részt az első világháborúban, nyitott volt a gazdasági újításokra, földet szerzett a két világháború között, a legnehezebben lépett be a negyvenes vagy az ötvenes évek végén a kollektív gazdaságba, gyermekeit még rajta akarta tartani a paraszti életpályán, és rövidebb vagy hosszabb élete végéig öntudatosan vállalta paraszti mivoltát (Nagy Bálint 1990; Tamás K.–Sófalviné Tamás M. 1990). Ugyanebből a nemzedékből kerültek ki azok is, akik az első világháborúban múlttá lett világ lezárultával a saját életükben is hátat fordítottak paraszti életformájuknak, és a munkásságtól az értelmiségig, politikusi pályákig jutottak: gyermekeiket, akik a húszas években születtek meg, határozottan másfelé irányították. Ez a századforduló előtt született nemzedék adta a népi mozgalom egyik gerincét; miközben egyes tagjai a legkevésbé sem tipikus életutakat futották be.

A századfordulón Besenyőtelken született nemzedék hat tagjának megszerkesztett élettörténetét Szuhay Péter és Őrszigethy Erzsébet közölte. Ezek az emberek életük során ritkán követtek örökölt foglalkozásokat, vagy ha mégis, akkor azok igen távol álltak a választott foglalkozások ideáltípusától. Volt például, aki csaposként kezdte pályáját, majd vendéglős lett belőle, hogy az út végét Kazincbarcika sztahanovista munkásaként érje meg. Az urasági szolgából lett asztalos nyugdíjas korában disznóhizlalásból él. „Csak a cseléd az »igazi«, aki egy országos méretű társadalmi forradalom után is megtalálja a szolgálatára igényt tartó új urat”, szól az egyik lehetséges következtetés (Őrszigethy E. 1990: 176).

A történelemként megismert események és folyamatok, valamint az egyéni életutak összefüggései a közvetlen hatásokon túl is érvényesülnek. Az időnek más-más ritmusa, más-más tagolása érvényesül egyéni és családi, illetve történelmi léptékekben. A „közemberek” életrajzi emlékezéseiben sokszor tapasztalhatjuk, hogy fontos történelmi események annyira „mellékesek” tudnak lenni, hogy szinte csak mellékmondatokban kapnak helyet – mintegy a fordítottjaként annak, ahogy a közemberek élete és szempontjai mellékessé válnak a „nagy” történelem alakítói és elbeszélői számára.

SZOCIALIZÁCIÓ ÉS ÖNÁLLÓSODÁS

A paraszti élettörténetek beszédes tanúbizonyságát adják annak az ismert ténynek, hogy a szocializációnak, a gyermek és a fiatal társadalmi szerepekbe és elvárásokba való belenevelődésének elsődleges színtere a család, valamint az azt körülvevő {8-782.} szűkebb társadalmi környezet: a rokonság, a szomszédság, a települési kapcsolatrendszer. Ennek erős kontrollja érvényesült az első években, ez szabta meg azokat az értékeket, elvárásokat, amelyekkel a felnövő gyermek fokozatosan azonosult, s amelyekkel kapcsolatban később sokféle magatartást vehetett föl az azonosulástól a kilépéshez vezető lázadásig. A családi meghatározottságok ereje lényegesen nagyobbnak mutatkozik a hagyományos paraszti környezetben, mint azon kívül; mindezt a család életéről, valamint az értékrendről szóló fejezetek tárgyalják részletesen. A családi közösség a sokat hangoztatott gazdasági (termelői és fogyasztói) közösség révén szigorú eszközökkel nevelt munkára; emellett kialakította a gyerekekben és fiatalokban annak erős tudatát, hogy tartoznak valahová, s ennek az odatartozásnak a rokoni mellett a lokális kötődések legalább olyan fontos összetevői. A családtagok kölcsönös morális függőségének tudata, az egymásrautaltság erkölcsi ereje számos életrajzi leírásból kiviláglik (Jávor K. 1989). A büntetés és jutalmazás eszközeinek, a felnőttek és a gyerekek világa közötti, szakadékokkal szabdalt viszonynak hol szemrehányóan keserű, hol kedélyesen anekdotázó, hol lényegretörően feszes és mélyre bevilágító elbeszélései olvashatók életrajzokban (Kádár L. 1959; Győri K. 1975; Gémes E. 1979; Salamon A. 1979; Zabosné Geleta P. 1983; Csizmadia I. 1984).

A nevelés intézményes keretei falusi viszonyok között alig-alig épültek ki, s ami fokozatosan kiépült, azzal szemben jó darabig erős ellenállás mutatkozott. A kötelező iskolai oktatás bevezetése a múlt század második harmadától igen lényeges változás volt, ám hamar kiderült, hogy az iskolába járást a paraszti környezet tömeges méretekben még vagy két generációra kiterjedően csak addig a mértékig fogadja el, ameddig az nem veszélyezteti a gyermek családon, falun, paraszti értékrenden belül maradását. Nemzedékek során át még azt is jobbára feleslegesnek tartották, hogy a gyermekek írni-olvasni megtanuljanak. Görbedi Istvánnak, akitől idős korában kötetre való népmesét gyűjtöttek a negyvenes években, legfájóbb elégedetlensége analfabéta voltával volt kapcsolatos (Görbedi I. 1991). Mire ez az ismeret általánosan elvárt norma lett, akkor éppen elégségesnek tartották azt, hogy a gyerek az iskolában alapfokon megtanuljon írni-olvasni-számolni. Szegényebb rétegekben, tanyán élőknél erre elégnek mutatkozott a jobbára hiányosan, a fontosabb paraszti munkáknak mintegy a „szüneteiben” elvégzett két-három osztály is, falvakban és mezővárosokban a négy plusz két ismétlő lett az általános (Váci M.-né 1981). Határozott ellenérzés nyilvánult meg a felsőbb – akár csak polgári iskolai, még inkább a gimnáziumi – tanulmányokkal szemben. Sok életrajzban olvashatunk arról, mi módon akadályozta meg, szakította félbe szülői vagy családi döntés a továbbtanulást. Az egyik hivatkozás rendszerint az, hogy szükség van a gyermek vagy a fiatal munkaerejére; a másik az, hogy a gyerek ne akarjon kiválni, eltávolodni, „urizálni”. Ilyen körülmények között az iskolának a családból és a közösségből kifelé lendítő hatása sokkal kevésbé érvényesülhetett. Az iskola befejezése ugyan határ volt az életszakaszok között, ám távolról sem jelentette a gyermekkor végét; sokkal inkább a tanulási lehetőségek lezárulását egyszer s mindenkorra. Ez a jelek szerint sokkal határozottabb volt, mint a hagyományos paraszti környezetből kilépő nemzedékeknél, akik előtt nagyobb mértékben nyíltak meg tanulási lehetőségek (Háber J. 1984).

Az iskolában, intézményekben töltött idő hossza a modernizációval megnövekedett, s ezzel együtt csökkent, átalakult a család szerepe a szocializációban. Az iskolán {8-783.} kívül itt érdemes utalni a katonai szolgálatra is. Ennek szerepe a legények férfivá érésében markánsan kirajzolódik az életutak legtöbbjéből (még akkor is, ha sokszor éppen a katonasággal, háborúkkal kapcsolatos történetek szoktak áldozatul esni gondos szerkesztői kezeknek). A katonaság mindenekelőtt az életút fontos tagoló eleme: a katonaviselt legény házasodhatott, s a többség valóban ekkor is házasodott meg (a Monarchia idején a katonaidő letöltése előtti házasodáshoz engedélyt kellett kérni, amit csak kivételes esetben adtak meg). Másfelől értékmérő: aki nem felelt meg a sorozáson, alig ledolgozható hátrányt szenvedett a közösség értékítéletében. Harmadrészt, s ez talán a legfontosabb, olyan, a felnevelő közösségből kiemelő közös élethelyzetet teremtett, ami egy-egy generáció férfi tagjainak kohézióját, mintegy „közös nyelvét”, egymás alapszintű megértésének lehetőségét szinte egész életre biztosította. A katonaság idején tanultak meg sokan folyékonyan olvasni vagy elevenítették fel megkopott ismereteiket, láttak „világot”, ismerkedtek más szokásokkal, beszédmóddal. Lányok esetében ehhez fogható jelentőségű intézményes szocializációs tényező nem volt.

A falusi szocializáció homlokterében az állt, hogy a fiatalok a nevelés és nevelődés eredményeképpen a kellő időben felnőtt, önálló emberek legyenek. Az önállósulás azt jelentette, hogy a fiatal képes önállóan dolgozni, teljes értékű munkát végezni, személyes és családi élete fontos kérdéseiben dönteni; a család, a felnevelő tágabb közösség pedig elfogadta, hogy az illető már nem gyerek. E folyamatban kijelölnek ugyan egy-két határpontot a színes népszokásokkal hangsúlyossá tett „átmeneti rítusok”, mint az első áldozás, a konfirmáció, a legényavatás, a házasságkötés; az életutak leírásai pedig megmutatják, hogy valójában miben is áll az önállósulás (akkor is, ha maga a fogalom esetleg elő sem fordul bennük). Az önállósulás az életúton sok vonatkozásban meglehetős korán bekövetkezett: a gyerekeket hamar megbízták erejüket meghaladó feladatokkal, hamar elvárták tőlük a felelősséget a rájuk bízottakért (például állatokért, kistestvérekért). Korán, az iskola elvégzése után, 12–13 évesen kikerültek a szülői háztól az iparosokhoz inasnak adott gyermekek, meg azok is, akiket gazdákhoz adtak cselédnek, hogy a szülőkön könnyítsenek, kevesebb éhes száj legyen otthon; éppúgy a pásztorok bojtárnak adott gyerekei is. Megfigyelhető, hogy az önállóságra nevelésben elsődlegesebb tényező volt a család vagyoni, demográfiai, társadalmi helyzete, mint a gyerek vagy a fiatal képessége, illetve kívánsága. Szegényebb, sokgyerekes családok hamarabb igyekeztek lábra állítani gyermekeiket, míg ott, ahol közepes vagy nagyobb birtok várt munkás kezekre, lassabb és fokozatosabb volt az önállósulás, végletes esetben egy fél életen keresztül is eltarthatott. A házasságkötés kétségtelenül fontos állomás volt, de addig és ott, amíg és ahol élt a nagycsaládi szervezet, inkább a családi munkamegosztásban elfoglalt helyzetben jelentett változást, nem az önállóság mértékében. Van olyan emlékező, aki csak évtizedek alatt, sok fokozaton keresztül jutott el odáig, hogy gazdaságilag is, élete döntéseit illetően is a maga ura lehessen. Gyenizse Lajos például majdnem hatvanéves volt már, amikor 1915-ben, apja halála után a maga gazdája lehetett (Gyenizse L. 1977). Küsmődi Bálint viszont tizenkét éves korában szökött el hazulról, s attól kezdve voltaképp a saját útját járta (Földes L. 1979). Érdekes, hogy másutt is, főként fiatal fiúk esetében találkozunk azzal, hogy rövidebb-hosszabb időre elszöknek otthonról: rokonnál, ismeretleneknél húzzák meg magukat, és többnyire {8-784.} munkát vállalnak, bizonyítékául annak, hogy otthon már megtanították nekik a legfontosabbat, hogy dolgozni tudjanak; valamint mintegy próbára téve a saját erejüket, képességeiket, a szülői ház visszatartó erejét (Sinka I. 1942; Salamon A. 1979).

A korai házasodás következménye volt az, hogy a szülői és gyermeki generációk valamivel gyorsabban követték egymást, mint a modernizáció folytán kitolódott házasságkötés következtében: ezért találkozhatunk olyan sok élettörténetben „az öregek”, a nagyszülők nemzedékének tapasztalataival is. A magasabb gyermekszám ezt némileg átszínezte, hiszen a nagyobb családokban a testvérek között akár tíz-tizenöt évnyi, fél generációnyi különbség is lehetett.

SZOKÁSOK, KONFLIKTUSOK, VÁLASZTÁSOK

Az élettörténetek látótérbe kerülésével a néprajz számára régi témák új dimenziói és új témák nyíltak meg. Ilyenek például a „népszokások”, amibe hagyományosan főként ünnepi alkalmak közösségi szokáscselekvései (illetve ennek emlékanyaga) kapcsolódtak. Az életrajzok két vonatkozásban egészítik ki reálisabb színekkel a népszokásokról tudottakat. Egyfelől azzal, hogy kitűnhet belőlük valódi jelentőségük: nagyon sokban alig esik szó népszokásokról, másokban csak egészen kevésről és mellékesen; például alig ír „lakodalmáról” Csibi Istvánné (1985) vagy idős Váci Mihályné (1981). Több és részletesebb népszokásleírás inkább azokban a munkákban található, amelyek kifejezetten néprajzi pályázatokra, a megfelelő útmutatók felhasználásával, a néprajzi népszokásfogalom valamelyes (általában kissé felületes) ismeretében készültek (például Vankóné Dudás J. 1983). A reálisabb képhez járul hozzá másfelől az is, hogy az emlékezésekben van esély rá, hogy a maguk valóságos összefüggésrendszerében mutatkozzanak meg a szokások, beágyazódva a hétköznapi életbe, a vélemények és ítéletek gazdag rendszerébe. Eközben – egyes esetek felidézése révén – a szokásoknak nemcsak a „csontváza”, modellszerű képe, hanem konkrét valósága, változó megvalósulása jelenik meg, így például a múlt századi búcsújárásoké Orosz Istvánnál (Bálint S. 1942) vagy a harmincas évek aratóbáljáé Koós Imrénél (1960).

Az emlékezésekben a népszokásoknál fontosabbak és gyakoribbak azok a konfliktus- és krízishelyzetek, amelyeket parasztemberek a saját életükben meg kellett hogy oldjanak. Az egyik leggyakoribb, férfiak és nők élettörténetében újfent visszatérő konfliktusforrás a házasodás: megannyi történet szól kikényszerített házasságokról, szülők erőteljes elvárásairól, hosszú haragokról, békétlenségekről. Idős Váci Mihályné szegényen ment férjhez szülei szándéka ellenére 1922-ben, anyja el sem ment esküvőjére (Váci M.-né 1981); a széki Győri Klárának szinte egész házasélete pokol volt italos, erőszakos férje mellett (Győri K. 1975), akárcsak Csobot Borbáláé Andrásfalván és Déván (Salamon A. 1979); Berényi Andrásnét a szándéka ellenére adták férjhez, rossz házasságában sorban születtek gyermekei (Berényi A.-né 1975). Rövid ismeretségeket (és gyors döntéseket) viszont éppúgy követhettek kiegyensúlyozott, boldog házasságok, mint hosszú udvarlásokat boldogtalanok.

Sehol olyan közel nem kerülhetünk megalázott, testileg-lelkileg megcsúfolt gyerekek, {8-785.} asszonyok, öregek életének és nehézségeinek megismeréséhez, mint éppen az emlékezések révén (Salamon A. 1979). Az életút folyamán sok egyéb között meg kell birkózni a szegénységgel, a nélkülözéssel, éhezéssel, adósságok terhével, a pénz elértéktelenedésével. Meghalnak a gyermekek néhány hetes-hónapos vagy nagyobb korukban; nehéz őket felnevelni, taníttatni; megbetegszenek és meghalnak a szülők, a rokonok, a házastárs. Pusztulnak az állatok, váratlan természeti csapások, balesetek, perek, pénzromlások következnek. Meg kell küzdeni a falu szájával, a rokonok megszólásával, a szokásoknak és a hagyományoknak sokszor szinte megfoghatatlan, mégis nagyon valódi szorításával, hogy a történelmi kataklizmákat ne is említsük. Különösen nehéz sorsa volt az árváknak, akik testvéreiktől sokszor távol, mostohák keze alatt cseperedtek, s élettörténetük sokszor az önsorsrontás iskolapéldája lehetne. Ezek a nehézségek minduntalan kitérítik az életvezetést a megszokott vagy az elképzelt medréből; az élni akarásnak, a talpra állás és a felemelkedés vágyának, a vallásos hitnek vagy a tradíció erejének számos élő példája éppen élettörténetekben van meg.

Természetesen a hétköznapi örömök és reménységek, a vallásos hit olykor meglepő mélységei, a művelődés iránti igény és fogékonyság, a közmondásos paraszti józanság, olykor szinte életbölcsesség is feltalálható az élettörténetek szóbeli vagy írásbeli változataiban.

Az élettörténetekből lehet fényt deríteni arra, hogy a hagyományos falusi világban élők vagy az onnan kilépők milyen választási és döntési helyzetek elé kerülnek, egyáltalán: milyen helyzetekben tudatosítják magukban a döntések lehetőségét vagy csupán a körülmények kényszerének engednek. A meghozott döntések vagy azok indoklásai látni engednek erkölcsi értékeket, magatartási mintákat: sokszor nem is annyira norma mivoltukban, mint inkább valóságos működésükben. Az is igaz, hogy koherens értékvilággal mint kifejtett rendszerrel ritkán találkozhatunk, inkább elemek, végletes helyzetekben megfogalmazott hangsúlyok jelentkeznek. Nemcsak a fentebb említett kritikus helyzetek, hanem a hétköznapi élet is számos kisebb-nagyobb döntési helyzet elé állította a falusiakat. Az öröklési szokásokról például sok általánosság mondható a hagyományos néprajzi módszerekkel gyűjtött adatokra támaszkodva, amelyek kétségtelenül egyfajta normát közvetítenek – az élettörténetek viszont bepillantást engednek a másképp rejtve maradó részletekbe is, a vagyoni viták során keletkezett neheztelésekbe, az egyensúlykeresésnek, a kifizetésnek számos módozatába és ezek hosszú időn keresztül történő számon tartásába (Tamás K.–Sófalviné Tamás M. 1990). A hétköznapi döntések és választások vizsgálatához a legjobb alapot az adja, amikor egy életút vizsgálatához nemcsak a visszatekintő emlékezés szolgál alapul, hanem rendelkezésre állnak az emlékezet torzításaitól többé-kevésbé mentes, folyamatosan vezetett naplók és egyéb írások, valamint szélesebb körben gyűjthető emlékanyag is. Ilyen vizsgálatot Nagy Sándorral, egy szlovákiai magyar parasztgazdával kapcsolatban e fejezet szerzője végzett (Mohay T. 1994): ez derített például fényt arra, milyen változatos eszközökkel igyekezett alkalmazkodni a családban, a faluban, a régióban és a történelmi környezetben bekövetkezett változásokhoz egy maga lábán megálló kisbirtokos parasztgazda az első világháborút követő évtizedekben. Ezek között ott volt a birtok vásárlással és bérlettel történő gyarapítása, a kölcsönmunkák hálózatának összetett rendszere, a termékek rendszeres {8-786.} piaci értékesítése, a település magasabb társadalmi rétegeivel fenntartott barátságos kapcsolatrendszer, a gyermekek iskoláztatása, a műveltség és világlátottság hasznosítása, a megbecsülést szerző egyházi és olvasóköri tisztségek betöltése egyaránt.

ÉRZELMEK VILÁGA

Az írói tudatosságnak vagy a kifejezés képességének hiányosságai ritkán engednek bepillantást az emberek valódi belső világába, motivációikba: valódi vágyaikat, érzelmeiket sokszor szemérmes hallgatás burkolja. Annál inkább, hiszen a visszaemlékezések többsége esemény és történet központú, ahol dominánsan megragadható egy érzelmi vezérszólam, ami mellett igen ritka korábbi lelkiállapotok felidézése. Ilyenre főként a végletes helyzetek felidézése ad alkalmat: gyermeki félelmek a magánytól, az állatoktól, szerelmi csalódások, halálesetek, frontélmények, vagyonvesztés, tönkremenetel vagy újrakezdés. Mindamellett vannak életrajzok, amelyekből árnyalt lélekrajz is kibontható (lenne). Ilyen például a balástyai Gémes Eszteré (1979), akinek élete szüntelen énkeresés, csupa szenvedés, akinek lázadása paradox módon arra irányul, hogy elfoglalja normális helyét a paraszti törvények szigora által számára megszabott életkörben, hogy el tudja fogadni a rendet, hogy söprűnyélnek tekintik, akinek szava sem igen lehet a házban. Más női életírásokban is gyakran találkozunk a belső világnak, az érzelmeknek néha szinte leplezetlen, máskor tartózkodó leírásával. Férfiak között ez ritkább; inkább olyanoknál fordul elő, akik szinte már nem is számítanak parasztnak, mint a kovácsmesterré lett Czirják Gergely (Salamon A. 1979).

Kétségtelen, hogy gyakrabban ismerhetünk meg érzelmeket női élettörténetekből, mint férfiakéból, amelyek viszont tematikailag változatosabbak; talán alkati okok miatt is, hiszen érzelmesebb és ösztönösebb nő a paraszti társadalomban is bizonyára több van, mint férfi; meg amiatt is, hogy a férfijogú társadalomban elfoglalt kiszolgáltatottabb helyzetük folytán a nőknek nagyobb szükségük volt a „lélekenyhítő kibeszélésre” (Feischmidt M. 1991: 34). Néha szinte az a benyomásunk támadhat, hogy az emlékezések létrejöttében is az egyik legerősebb motívum az átlagosnál érzékenyebb emberek szenvedést enyhítő, néha olykor az emancipálódás vágyától vezetett szándéka. Erdélyi férfi életrajzírók alapján fogalmazta meg Pillich László és Vetési László azt, amit a többiek ismeretében általánosnak is tarthatunk: a férfiak vallomásaiban több a derűs tervezgetés, reménykedés, a könnyedség, a siker és az elégtétel; „életeseményeik nyitottabbak, mozgalmasabbak, … s ez a mozgalmasság felszabadít és erőt ad. Az emlékek újraélését, felelevenítését mindig a túlélés távlata határozza meg, így ez rendszerint burkolt hősiességgel telítődik, meseszerűvé válik” (Pillich L.–Vetési L. [szerk.] 1987: 19).

Van olyan felfogás is, hogy a férfi élettörténetekben gyakoribb az idő lineáris kezelése, míg a női visszaemlékezések az asszociáció gyakoribb alkalmazása és a konkrét időponthoz kötött események ritkább említése folytán inkább élnek a ciklikus időkezelés módszerével (Niedermüller P. 1988: 384). Gyakori, hogy időpontok gyanánt csak a saját életkorok szerepelnek, azok is csak hozzávetőlegesen, különösen fontos esetekkel kapcsolatban. Pontos családi viszonyokat, nemzedékek egymásra {8-787.} következését sokszor csak aprólékos figyelemmel lehet kihámozni élettörténetekből. Ez megint annak bizonyítéka, hogy mennyire más „tempóban” zajlik az idő a saját élet, a család, a szűkebb közösség és a történelem viszonylatában.

Az önéletírások nagy különbségeket mutathatnak abban a tekintetben, hogy ugyanazokat az életkörülményeket mennyire más és más módon lehet átélni, megélni. Erre példa két író, Sinka István és Kádár Lajos, akik mindketten a századforduló tájékán voltak pásztorgyerekek, bojtárok az Alföldön. Fiatalkori pásztoréletét Sinka meglehetősen sötét színekkel festi le: tele volt beteljesülhetetlen vágyakkal, s nagy ritkán talált valami örömöt a táj és a magány szépségeiben. Kádár Lajos ellenben egyre-másra sorolja a derűs anekdotákat. Az eltelt idő és az átélt változás mellett az egyik legfőbb meghatározó tényezőnek látszik e tekintetben az, hogy volt-e biztonságos családi, szülői háttér, megtámasztó apa vagy anya (mint Kádárnál), avagy nem (mint Sinkánál).

TÁJAK ÉS ÉLETUTAK

Az életutak végül táji tagolódás szerint is elemezhetők. Nem várható, hogy a nagytáji vagy kistáji tagolódás általános képéhez lényeges újdonságokat tenne hozzá egy ilyesfajta elemzés, de néhány jellegzetesség feltűnik. Mindenekelőtt az, hogy milyen nagy számban születtek paraszti visszaemlékezések, önéletírások az Alföldön, azon belül is különösen a Tiszántúlon, és érdekes módon legalább annyira tanyán élők, mint mezővárosiak körében. Az Alföldön jelentek meg legkorábban, a 18. század közepén a krónika és a számadás típusú feljegyzések, később a rendszeres gazdasági naplók. Önéletíró pályázatok és csoportok résztvevői tekintélyes arányban az Alföldről kerültek ki (pontos arányokat egyelőre nehéz becsülni, mivel sokfelé található kéziratos anyag is). Az első feltűnést keltő gyűjtemény, az Emlékül hagyom (Hoppál M.–Küllős I.–Manga J. [szerk.] 1974) tíz szerzőjének fele alföldi (valamint három felföldi, egy dunántúli és egy moldvai). Az Életünk – történelem c. kötet 25 szerzőjéből 13 alföldi, 8 dunántúli és csak egy felföldi. A másik jelentősebb „visszaemlékező” terület kétségkívül Erdély. Gyanítható, hogy ez nem véletlen és nem is csak a közlési lehetőségek sűrűsödésével magyarázható. A magyarázatot nagy általánosságban kereshetjük abban az összefüggésrendszerben, amelybe beletartozik az Alföld évszázadok óta tartó újító szerepe a népi kultúra egészében; mezővárosok, falvak és tanyák parasztságának gyorsabb polgárosulása, a racionális kalkuláció terjedése, a cselédtartó nagygazdák nagyobb száma a 19. század második felében (egyfajta vagyoni differenciálódás eredményeként), a termelési újítások, specializációk elterjedése, a vallási kultúra eltérő, döntően református jellege, az iskoláztatási lehetőségek és igények korábbi és gyorsabb kibontakozása, a művelődési körök, olvasóegyletek nagy száma, de éppúgy a szegényparaszti mozgalmak, valamint a szekták terjedése is. Az Alföld peremének paraszti életformát élő kisnemesei között régóta becsben állhattak az írások; a szegényparaszti rétegek közül kikerültek között a feltörekvés vágya motiválhatott sok írást; a tanyai életforma pedig a hatvanas években annyira hirtelen és felülről irányítottan formálódott át, tűnt el, ahogy talán falun sehol (tanyákat volt a legkönnyebb felszámolni, még a helyüket is felszántani). Emlékeztetünk {8-788.} rá, hogy a húszas–negyvenes évek népi mozgalmaiban csakúgy, mint a negyvenes években színre lépő új politikai elitben milyen nagy az alföldiek száma (Benkő P. 1996).

A korábban már említettek közül utalhatunk még a Nyíregyházán született, majd Ibrányba költözött id. Váci Mihálynéra, a Balástyán élt Gémes Eszterre, a Kiszombor és Amerika között mozgó Kószó Veronikára, a tiszaroffi Mohácsi Bálintnéra, a versegi Martonné Homok Erzsébetre, az orosházi Repka Jánosra, a túrkevei Dani Szabó családra, a ceglédi Csurgai családra, a mezőkövesdi Gari Margitra, a tarnabodi Berényi Andrásnéra, a hajdúböszörményi Kardos Jánosra, de akár Veres Péterre, Sinka Istvánra, Darvas Józsefre, Kádár Lajosra vagy a „boldog ember” Joó Györgyre és Korniss „fényképregény”-ének hősére, Skarbit Andrásra. Néhány további példa alátámaszthatja megállapításainkat.

A Bihar megyei Sápon mintegy nyolcvanholdas tanyai birtokon gazdálkodott Topa Mihály (1839–1922), armális nemes származású parasztember. Hat éven keresztül, 1890–1896 között vezetett részletes gazdasági naplójára támaszkodva írta le részletesen életét és főként gazdálkodását Molnár Ambrus (1967). Egy jászszentandrási tanyán élő nagycsaládot ugyancsak a saját 1885–1890 közötti feljegyzéseikre támaszkodva elemzett Balogh István (1980), és kimutatta, hogy milyen nagymértékben piacra orientált, tőkés jellegű állattenyésztést folytattak, miközben életvitelük minden ízében paraszti volt. Egy gyulai tanyai gazda életmódjának leírását Kósa László (1980a) az eszköztár és a gazdálkodás mellett az életút bemutatásával egészítette ki. Nagy Gyula (1975) a vásárhelyi puszta életmódjáról szóló kötetbe felvette öt kivételesen tehetséges újító, a 19. század végén–20. század első felében élt tanyai gazda (mások által megírt) életrajzát is. Szenti Tibor hódmezővásárhelyi gazdák nagy számban fennmaradt és összegyűjtött írásos emlékeit az élő emlékezettel egészítette ki Parasztvallomások c. kötetében (1985). Csizmadia Imre, az orosházi, korábban vásárhelyi pusztai tanyán gazdálkodó parasztember két impozáns kötetben írta meg élettörténetét, részletességben és tudatosságban kiemelkedve a műfajban hozzá hasonlók közül (1984, 1987).

Balmazújvároson született szegényparaszti családban Balázs Lajos 1897-ben, visszaemlékezéseit hetvenévesen írta meg (Balázs L.–Hoppál M. 1975). A dél-bánáti Hertelenden 1912-ben született Erős Istvánné Kovács Teréz ismert néprajzi adatközlő; önéletírását Bognár Antal rendezte sajtó alá (Erős I.-né 1988). Ugyancsak a délvidéki Horgoson élt Zabosné Geleta Piroska (1983), akinek apja falusi mozigépész volt, ő maga pedig Így zajlott az életem c. emlékezésében élénk leírását adja a falusi művelődési életnek. Abonyi parasztkrónikákat Balogh Sándor közölt (1971).

Lényegesen kevesebb paraszti életutat, visszaemlékezést ismerünk a Dunántúlról és a Felföldről. Köztük viszonylag több a tudatos kérdezés, interjúk eredménye, nem pedig önálló „alkotás”. A Bakonyszentkirályon felfedezett versíró parasztember interjúk során mondta el életét (Nagy Bálint 1990). Egy sokorópátkai parasztember, az 1923-ban született Tuba Lajos meglehetős röviden elmondott élettörténetét unokája tette közzé dokumentumokkal illusztrálva. Az Öt világot értem meg c. kötetből kirajzolódnak paraszti élete legnagyobb változásai, köztük a legnagyobbnak tartott 1945-ös, amikor „a grófuralomnak vége lett” (Vehrer A. 1992: 85). Szentgálról Tamás Gábor életrajzi elbeszélését ismerjük, aki 93 évesen tekintett vissza paraszti {8-789.} életére, és úgy vont mérleget, hogy „parasztként is akarok meghalni. Ha újra születnék, aszt választani lehetne, a paraszti, a tanyai életet választanám” (Tamás K.–Sófalviné Tamás M. 1990: 55). A paraszti sorból kiemelkedettek közül utalhatunk a színésznő Horváth Teri, a politikus Dobi István és Varga Lajos könyveire.

A kisalföldi Martoson élt özv. György Andrásné Busó Lídia (1874–1942), akinek facsimilében közölt önéletrajza voltaképp történetek tagolatlan sora gyerekkoráról, a vízi kalandokról, házasságkötéséről, első világháborús emlékeiről, amikor férje és fia volt katona (Sulán B. 1957). A Hont megyei Ipolynyéken élt Nagy Sándor, akiről monográfia készült (Mohay T. 1994). Megemlíthetjük még a zalabai falusi asztalosként költővé lett idős mester, Csontos Vilmos Gyalogút c. önéletrajzát (1988), amely egy mindennapjaiban állandó küzdelmet hozó életutat mutat meg művészi igényességű prózában; valamint a salgótarjáni naiv cigány festő, Balázs János felkérésre megírt rövid önéletírását (1977).

Erdélyben a hetvenes évek eleje, Tamási Gáspár Vadon nőtt gyöngyvirág c. könyvének első kiadása (1971) óta néhány évenként megjelennek kötetek, amelyek között ott vannak a legismertebb paraszti önéletírások is, mint például a széki mesefa Győri Kláráé (1975). Székről származott Kocsis Rózsi is, aki élete első szakaszát, gyerekkorát és kolozsvári szolgáló éveit írta meg írói vénával Megszépült szegénység c. könyvében (1987). Jól szerkesztett gyűjteményes kötetek (Salamon A. 1979; Pillich L.–Vetési L. 1987) a néprajzi könyvek apálya idején is napvilágot láthattak. Dánielisz Endre (1994) saját, szepességi eredetű kisvárosi fésűsmester családjának történetét írta meg. A Ditróból Budajenőre került Küsmődi Bálint kivételesen mozgalmas és ízesen megfogalmazott élettörténetét Földes László vette fel és jegyezte le (1979). Ugyancsak egyre több egyéni élettörténet ad hírt az utóbbi időben a Kárpátokban és az azon kívül élő csángókról, székelyekről. A Ditróhoz tartozó magashegyi szálláson, Orotván élt a küzdelmes életű Csibi Istvánné, akinek szóban elmondott élettörténete jelent meg (1985). Egy Gyimesből Sepsiszentgyörgyre költözött házaspár hosszú beszélgetésekben mondta el élete történeteit Albert Ernőnek (1995, 1997). Alighanem lakóhelyváltásuknak köszönhető a gyerek- és ifjúkori emlékeiknek mintegy „konzerválódása”, ami lassú folyású, részletezően elmondott történetekben jut el a mai olvasóhoz. Csángók a XX. században címmel a Néprajzi Közlemények egy kötete adja közre Tankó József gyimesi, Erdős Szászka Péter szabófalvi és Laczkó István Lábnyikról Egyházaskozárra került moldvai emlékezők élettörténeteit (Forrai I. 1994). Bukovinából Gáspár Simon Antalon kívül az 1904-ben született Lőrincz Imre (1986) írt monumentális élettörténetet Bukovinában töltött életszakaszáról 1945-tel, a Majosra való beköltözéssel bezárólag.

Erdélyben az emlékezések nagy száma bizonyára összefügg azokkal a zártabb közösségekkel, amelyek a szóbeli hagyományt nemzedékeken keresztül éltették akkor is, amikor az másutt már bomlóban volt. Összefügghet másfelől a huszadik században gyorsan egymásra következő politikai és társadalmi változásokkal, hiszen a többszöri hatalomváltás legérzékenyebben éppen az Erdélyben élőket érintette (sajnos éppen ezeket és hatásaikat a legritkább esetben említik meg ), és egy-egy nemzedék két-három esetben is át kellett hogy élje a múlt hivatalos átértékelődését, amivel szemben fokozatosan kialakította saját emlékezési gyakorlatát. Alig van képünk az erdélyi paraszti írásbeliségről, de sejthető, hogy a Székelyföldön, más szabad paraszti {8-790.} helyeken, iskolavárosok hatósugarában évszázadok óta lehetnek hagyományai ennek is. Viszont alighanem el kell vetnünk a gondolatot, hogy a huszadik századi paraszti emlékezések bármiféle kapcsolatot mutatnának a régi erdélyi emlékiratírók műveivel.

A paraszti társadalomban az emberek társadalomképe a közvetlen tapasztalatokon túl döntően a mások életéből közvetlenül megismert, megjegyzett történetekre alapozódott. Ebben lényegesen eltért a modern világ emberétől, aki nagyobb mértékben támaszkodik mások hitelt érdemlőnek tartott általánosításaira, elvont fogalmakra. A paraszti élettörténetek, életutak ismerete egy magasabb szinten mintegy szintetizálhatja ezt a kétféle megismerésmódot: elemezhető, általánosítható s ugyanakkor élvezhető közelségbe hoz egyedi és hétköznapi történeteket, szenvedéseket és örömöket egy letűnőben levő világból.